Kossuth Lajos „hölgykoszorúban” nőtt fel, és felnőttkora javát is nőrokonai meghatározó közelségében töltötte. Négy húga született: Karolina, Emília, Lujza, Zsuzsanna, velük és későbbi családjaikkal mindig közeli kapcsolatban maradt. Közülük csak Lujza élte őt túl, öt évvel. Édesapja, Kossuth László már 37 éves volt, amikor fia megszületett, de mivel megérte a 74 évet, még egyengethette jogászi pályáját. Ám fia dicső politikai karrierjét már nem érte meg: Lajos éppen börtönben ült, amikor apja 1839-ben meghalt. Szeretetteljes kapcsolat fűzte édesanyjához, Weber Karolinához, aki fia felemelkedésében, dicsőségében, majd bukásában is osztozott: 83 évesen, menekülése közben, Brüsszelben halt meg.

A „vénlány”, aki megnyerte a szívét

Kossuth Lajos szerelmeiről – egészen 1839 körülig, amikor megismerkedett későbbi feleségével – nem sokat tudunk. Ellenzéke szerint, akik nem idealizálták élettörténetét, nagy társasági életet élt, és sok kalandja volt. Különösen ifjú joggyakornok-korának egy lehetséges kapcsolatáról terjedtek pletykák: sokan tudni vélték, hogy Szapáry Etelka grófné, aki egy Andrássy felesége volt, szemet vetett a feltűnően szép fiatalemberre. Az ő törvénytelen gyermeküknek tartották a hazafias gondolkodású, ellenzéki szellemű, 1823-ban született Andrássy Gyula grófot, nemcsak a feltűnő külső hasonlóság miatt, hanem mert majdnem olyan nagy ívű politikai karriert futott be később miniszterelnökként ő is, mint feltételezett apja.  A gróf persze nem repesett ezért a származását megkérdőjelező pletykáért, inkább Széchenyit tekintette példaképének, de később ettől függetlenül szívvel-lélekkel támogatta a reformkori törekvéseket, és harcolt a szabadságharcban.

Az 1830-as évek közepén Kossuth a szüleivel Pesten lakott, és hogy fizetni tudják megélhetésüket, egy szobát kiadtak fiatal nemes kisasszonyoknak.

Bérlőjük, a 26 esztendős Meszlényi Terézia vénlánynak számított már az akkori megítélés szerint. Teréziát elkezdte érdekelni a szomszéd szobában lakó fiatalember, aki minden éjszakát ingujjra vetkőzve végigkörmölt – illegális lapban tudósított a megyegyűlésekről. A 34 éves Kossuth sem maradt közömbös iránta, ám 1837 májusának egyik éjjelén elhurcolták, a budai börtönbe zárták, és csak három év múlva szabadult. Rá egy évre, 1841 januárjában összeházasodtak Teréziával. Nem csak a hosszú várakozás nehezítette meg a dolgukat: Terézia katolikus volt, Lajos evangélikus, és mivel Lajos nem akart reverzálist adni – vagyis nem ígérte meg, hogy gyermekeik katolikusok lesznek –, a pap csak a templom egyik félreeső helyiségében adta össze őket. Később ez a rossz élmény késztette arra, hogy kiálljon a vegyesházasságok lehetőségéért. Ráadásul özvegy Kossuthné állítólag ellenszenvet érzett menye iránt, pedig életük a Meszlényi családdal hamarosan még szorosabban összefonódott: Teréz bátyja, Rudolf megkérte a legfiatalabb – bár 24 évesen már nem is olyan fiatalnak számító – Kossuth-lány, Zsuzsanna kezét, és alig három hónappal később elvette feleségül.

A „szoknyakamarilla”

Meszlényi Terézia sokáig talány volt a kortársak szemében. Mi vonzhatta hozzá a nemzet későbbi idolját, akit szinte félistenként tiszteltek? Nem volt szép, sőt sokan kimondottan csúnyának tartották. Nem volt gazdag, se különösebben sziporkázó szellem.

Mégis egy életre szóló mély szeretetre és tiszteletre késztette Kossuthot, aki még száműzetésük éveiben is „kedves angyalom”-nak szólította őt leveleiben.

„Adjon e gondolat erőt lelkednek, kedves angyalom, hogy lelked ereje erőt adjon testednek, megbirni a vihart, mely még ránk vár. Lásd, ismerve angyali jó szereteted bensőségét, én elég önző akarok lenni téged arra figyelmeztetni, hogy nekem a te erődre szükségem van, miszerint veled karöltve elbirhassam a gondok terhét, melyek vállaimon feküsznek. Ha bút tudok lelkedben és szenvedést látok arczodon, érzem e perczben is, hogy nem birnám meg azon gondterhet. Pedig mégis csak van valami azon gondolatban, hogy talán hivatva vagyunk egy nemzet felvirágzásának szemléleténél azt mondani egymásnak: »Ez a mi művünk«” – írta Genovából 1859 júniusában, majdnem két évtizedes házasság után.

1841 novemberében megszületett Ferenc fiuk, aki keresztapja, Deák Ferenc után kapta a nevét. Vilma lányuk 1843-ban, Lajos Tódor (Tivadar) 1844-ben született. Terézia bizalmasa és tanácsadója is volt Kossuthnak. Ellenfelei azt terjesztették, hogy a „szoknyakamarilla” (felesége, anyja és Zsuzsanna húga) befolyása alatt áll a kormányzó, és hataloméhesnek írták le a házaspárt. Azt is terjesztették róluk, hogy Kossuth felpróbálta a Szent Koronát, és Meszlényi Terézia adta kezébe a koronázási ékszereket. Valójában csak annyit lehet biztosan tudni, hogy Terézia ki nem állhatta Görgei Artúrt – ez fokozhatta Kossuth ellenérzését is tábornokával szemben –, és hogy a feleség nagyon féltette urát az orgyilkosoktól, ezért gyakran ő maga előkóstolta az ételeit.

Kossuth Lajos gyermekei az 1850-es évek közepén, festmény – Forrás: Wikipédia

Kossuthok az Újvilágban

A szabadságharc bukása utáni menekülés a nagycsaládot szétzilálta. Kossuth húgai közül a legidősebb, Karolina még 1848-ban meghalt, Emília négy fiával Amerikába költözött, és Brooklynban halt meg 1861-ben. Fiai az amerikai polgárháborúban harcoltak, hősként tartják őket számon. Lujzát és Zsuzsannát idős édesanyjukkal és gyermekeikkel együtt 1852-ben kényszerítették az ország, sőt a kontinens elhagyására. Az öreg Kossuthné nem bírta a megpróbáltatásokat, Brüsszelben halt meg hosszas betegeskedés után. Lujza három fiával kivándorolt Amerikába, majd miután gyermekei felnőttek, visszatelepült Itáliába, és bátyjáról gondoskodott utolsó éveiben. Zsuzsanna Brüsszelben csipkeverésből próbálta eltartani két életben maradt gyermekét, majd ő is áthajózott Amerikába. Az egykor hatalmas munkabírású nőt, akit bátyja a harcok idején a kórházak országos felügyelőjévé nevezett ki, tönkretette a bujdosás, a kétszeres bebörtönzés, kisgyermeke és anyja halála – alig egy év adatott csak neki az Újvilágban.

A Kossuth házaspár szövetsége a sok megpróbáltatás ellenére is megerősödött.

Miután Lajos elhagyta Magyarországot, Vidinbe ment, amelyet a török kormány a menekültek tartózkodási helyének jelölt ki, majd ugyancsak a török kormány Sumlába helyezte át a menekülteket. Ide érkezett meg Terézia 1850. február elején, másfél külön töltött év után. Hosszas bujkálással, veszélyes úton, Szerbián át szökött férje után, és ettől kezdve megosztotta vele a száműzetés minden megpróbáltatását. A korabeli feljegyzések szerint jókor érkezett, mert a menekültek között volt egy asszony, Hogl Emília – Dembinszky tábornok unokaöccsének a felesége –, aki kitüntető figyelmével és gondoskodásával vette körül Kossuthot, és nem mellesleg jelentéseket írt róla az osztrák udvar számára. Mielőtt ez a románc elmélyülhetett volna, Terézia visszavette az irányítást életük felett. Ám szövetségük nem állhatott volna teljesen helyre a családegyesítés nélkül. Három kicsi, rokonokra bízott gyermeküket Haynau 1849 augusztusában bebörtönözte, de ez nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, állítólag még Viktória angol királynő is közbenjárt az érdekükben. Lujza nagynénjük és nevelőjük, Karádi Ignác, vállalva a veszélyes és hosszú utazást, a három kisgyereket szüleik után menekítették 1850-ben a kisázsiai Kütahyába, majd Lujza visszatért Magyarországra a saját gyermekeihez, akikkel később Amerikába menekült.

Kép

Kossuth felesége, két húga (Zsuzsanna és Lujza) és két fia (Ferenc és Lajos Tivadar) a Vasárnapi Újság 1860-as számának rajzain

Együtt élni a veszteségekkel

A Kossuth család útja később többek között Angliába, az Egyesült Államokba, Svájcba és Itáliába vezetett. Vilma lányukat, akit egyik levelében az államférfi „kedves nagy szemű kislányom”-nak nevezett, tbc-je miatt sokáig gyógykezelték, de csak 19 évet élt. Terézia is követte lányát a sírba három évi betegeskedés után, 1865-ben, 56 évesen.

Kossuth felesége halálától kezdve minden levelét gyászkeretes papírlapra írta. Nem nősült újra.

Két fiuk Angliában és Franciaországban végezte iskoláit, Itáliába már mint magasan képzett mérnökök érkeztek. Felelős beosztásokban dolgoztak, nagy szerepük volt az olaszországi vasúthálózat fejlesztésében és hidak építésében. Idősebb korukra egyre inkább kitűnt természetük ellentétessége: míg a kisebbik fiú, Lajos Tivadar nem alapított családot (kortársai előtt állítólag nyílt titok volt, hogy a saját neméhez vonzódik), és soha nem fogadta el a Magyarországról érkező közéleti felkéréseket, addig Ferenc kétszer nősült (bár gyermeke neki sem született), és egyre aktívabban kapcsolódott be a magyar politikai életbe. 1894-ben, apja halála évében, 53 évesen hazatelepült, a Függetlenségi Párt vezető személyisége lett. 1906–1910 között kereskedelemügyi miniszter volt, hozzá tartozott a közlekedés is.

Az öreg Kossuth Lajost, aki napi hideg fürdővel és kétórás sétával őrizte egészségét, a magyarok szívesen és sokan látogatták meg otthonában. Az idősebbek szemében élő mítosz volt, a fiatalabbak számára élő történelmi relikvia. Általában mindenkit elbűvölt egyéniségével. Halász Imre Deák-párti újságíró sem tudta kivonni magát hatása alól, ahogy erre 1911-ben a Nyugat hasábjain visszaemlékezett:

„Nem minden elfogódás nélkül léptem át Kossuth küszöbét. Nem fog-e azon az ideális képen, melyet magamnak múltunk e kiváló alakjáról alkottam, esetleg csorbát ütni a rideg valóság? Ilyenféle kérdés szorongását éreztem bensőmben. De abban a pillanatban, melyben szemtől-szembe álltam Kossuthtal, eloszlott minden ilyenfajta tépelődésem. Az a férfiú, ki húsz-harminc évvel előbb egyéniségének varázsával meghódította a közönséget, öreg napjaiban is megtartotta azt a csodás erőt, mely a fensőbbséges emberek sajátja. Lehetetlen volt megindultság nélkül tekintenem tiszteletreméltó alakjára. Victor Hugo után Kossuth Lajos! – a két legszebb öregember, akit életemben láttam. Ezzel a jóleső érzéssel foglaltam helyet a szíves házigazda mellett a bőrpamlagon. Azután szivarral kínált s beszélt velem oly modorban, mintha régi ismerősök lettünk volna. Beszédében, testtartásában, mozdulataiban csupa élet, csupa természetesség. Jóllehet akkor már közel járt a 70-hez, nyoma sem volt benne a szenilitásnak.”

A „turini remete”-ként emlegetett öregúr, aki haláláig a nemzeti függetlenség konok harcosa maradt, élete alkonyán még egyszer átélte a szerelmet.

Torinóban találkozott 1884-ben, 82 éves korában egy 19 éves erdélyi lánnyal, Zeyk Saroltával, aki elbűvölte. Nyíltan megvallott, de plátói szerelme udvarias és kedves fogadtatást nyert, és ez elég volt ahhoz, hogy bearanyozza utolsó évtizedét. Hét éven át levelezett az Erdélybe hazautazott és időközben családanyává vált nővel, s bár megígértette vele, hogy szerelmesleveleit halála után elégeti, Sarolta megőrizte és 1918-ban megjelentette azokat. Így a hérosznak, a mitikus hősnek, akinek 1894-es budapesti temetése a tiltás ellenére is hatalmas nemzeti gyászünnepéllyé vált, az emberi arcát is jobban megismerhetjük.

Felhasznált irodalom:

• http://mek.niif.hu/07700/07781/07781.pdf
• https://meltanyossag.blog.hu/2015/03/14/kossuth_lajosne_azt_uzente
• Halász Imre: Egy letűnt nemzedék (Tizenkettedik közlemény) Kossuth Lajos. In: Nyugat 1911. 6. sz. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02291.htm  
• https://hirado.hu/2012/09/19/kossuth-lajos-maganelete/
• https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Turul-turul-1883-1950-1/1894-7A52/1894-2-7C73/kossuth-lajos-eredete-elso-kozlemeny-7C74/i-7C7A/

Miskolcon nőttél fel, ott végezted a gimnáziumot, de ma már egyetemre jársz.

Igen, jelenleg Franciaországban élek, elsőéves vagyok az egyetemen, alkalmazott nyelvhasználatot tanulok a kereskedelemben angolul és franciául.

Menjünk vissza az időben: hogyan lesz valakiből Magyarországon jégmászó?

A jégmászásnak meglepően nagy hagyománya van Magyarországon: már a ’90-es évektől szerveztek jégmászó versenyeket, ezek nagyon kezdetlegesek voltak, de aztán országos, majd nemzetközi kupává nőtték ki magukat. Én lényegében a felsőhámori sziklafalon nőttem fel, ott laktam mellette, Alsóhámorban. Mindkét szülőm mászó volt, a mai napig másznak, ők indítottak el a sziklamászás irányába egészen kicsiként.

Hány évesen másztál először?

Két és fél éves lehettem. Később nagyon sok más sportot, hobbit kipróbáltam, s 2018 környékén találtam vissza a mászáshoz, akkor újra komolyabban edzettem, és elkezdtem versenyezni is a Magyar Kupában. Később édesapám úgy gondolta, elég érett vagyok ahhoz, hogy bevezessen az alpinizmusba, a hegyi mozgásba, így kezdtem el jeget mászni. Először Szlovákiába, a Magas-Tátrába jártunk ki, ahol sok időt töltöttem a technika elsajátításával. 2021 februárjában volt egy világkupa Oroszországban, amelyen nagyon kevesen vettek részt, mivel a Covid közepén senki nem tudott utazni. Megkereste a szövetségemet, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetséget a Nemzeti Föderáció – amely összefogja a versenyeket és az összes olyan klubot, akik részt vesznek a jégmászásban –, hogy indítsanak egy magyar versenyzőt, hiszen magyar sportoló utoljára a kétezres évek elején indult nemzetközi versenyeken. Az egyik régi miskolci mászó, aki a szövetségnél dolgozott, megkérdezte, lenne-e kedvem indulni.

Én pedig nagyon szeretek utazni, világot látni, és amikor jött ez a lehetőség, a járvány miatt már negyedik hónapja a szobámban ültem, úgyhogy azonnal igent mondtam.

Oroszországban valami csoda folytán bejutottam a középdöntőbe, így nyolc csodálatos napot tölthettem Kirov városában. Elképesztő élményekkel gazdagodtam! Ott eldöntöttem, ha másért nem, azért, hogy utazni tudjak, folytatni szeretném. Aztán persze a sportba is beleszerettem.

Kép

Fotók: Robert Hendriksen

Február végén Finnországban junior világbajnok lettél, gyorsmászásban aranyat, míg nehézségi mászásban ezüstérmet nyertél. Melyik áll közelebb hozzád?

Muszáj különválasztani ennek a sportnak a két ágát, noha sok mindenben megegyeznek. A gyorsmászás egy 10-15 méteres úton, jégfalon történik. A rajtnál van egy kis matrac, amit, ha elhagysz, és már nem terheled, onnantól mérik az idődet. Az idő akkor zárul, amikor egy fent elhelyezett gombot megérintesz, illetve megütsz a csákánnyal. A nehézséginél a mozdulatok nehezek, mert a fal általában többféle szögben áthajlik. Azt szoktuk mondani, sokszor olyan, mintha plafonon másznál. Itt mesterséges fogásokon kapaszkodunk, ezek fémből, kőből, illetve műanyagból készülnek, csákányt és hágóvasat használunk. Olyan technikákat tudunk alkalmazni, amelyeket egy normál falon vagy sziklán nem lehetne. Például a karunk köré tekerjük a lábunkat, hogy ne kelljen a levegőben lógnunk. Ha választani kell, a nehézségi mászás áll közelebb hozzám. Alapvetően szikla- és hegymászó vagyok, sosem cserélném el azokat a napokat, amiket a természetben tölthetek, mondjuk, egy versenynapra. A gyorsmászás nekem csak szórakozás valójában, nincs lehetőségem komolyabban edzeni rá.

Gyorsmászásban lettél első. 14:47 alatt teljesítetted a pályát, ez 14 perc 47 másodperc?

Nem, ez 14 másodperc, 47 század másodperc, ezalatt haladtam 10-12 métert.

Nem számítottam aranyéremre, meglepődtem, hogy így alakult. Olyan, mintha százméteres síkfutás lenne, csak vertikálisan. Van egy kiindulópont és egy célpont, a földről indulsz, és érintened kell a topot. Kötéllel vagyunk bekötve, ezzel biztosítanak arra az esetre, ha kiesnénk az úton, ami azért előfordul, mert a jég törik. Így viszont nem a földig esünk, hanem megfog minket a kötél, amit a másik oldalon valaki tart. A nehézségi mászás hosszabb idő, az időlimitre megy. Az időlimit alapján kapsz pontot attól függően, hány fogást érintesz, és hány biztonsági pontot akasztasz be, ugyanis viszed magaddal a kötelet. A döntőben hét percet kaptunk az út teljesítésére.

Mekkora kihívást jelentett a hideg?

Én nem vagyok hozzászokva ehhez a fajta száraz hideghez. A leghidegebb reggel Ouluban mínusz 19 fokos volt, de Oroszországban versenyeztem már mínusz 29 fokban is. Nehéz, nagyon be kell melegíteni, ám idén sikerült kialakítanom egy olyan bemelegítési tervet, amely működik. Ennek a nagy része futásból és kardiovaszkuláris gyakorlatokból áll, amelyek bemelegítik a testet. Ha ezt a belső testhőmérsékletedet meg tudod tartani, komoly bajod nem eshet.

Miből áll az edzésprogramod?

Sziklára és sportmászásra edzem. Egy helyi mászóteremben a versenyek előtt heti hat napot készültem délutánonként. Ilyenkor sokat erősítek: húzódzkodom, mellizmot, bicepszet, hátat erősítek. Ami nagyon érdekes, az az ujjerő, mert az ujjnak is lehet ereje. Egyre kisebb peremeken lógunk, akár egy karral is, illetve ahhoz, hogy például egy áthajló falnál az ember fenntartsa magát, nagyon nagy törzserő kell. A kardió is nagyon fontos, mert ahogy a legtöbb sporthoz, ehhez is jó szívműködés szükséges.

Sokat biciklizem, amióta kiköltöztem, csak bringával és gyalog közlekedem. Majdnem minden nap tíz kilométert tekerek.

Említetted, hogy nálunk nagy hagyománya van a jégmászásnak. Vannak profi jégmászók, akik ebből meg is tudnak élni?

Szerintem a világon nincs olyan ember, aki ebből meg tud élni, illetve azért ismerek néhányat. Magyarországon a mászásból nehéz megélni, mindenkinek van munkája mellette. Vannak szponzorok, de azért nem egyszerű dologról beszélünk. Én teljesen kedvtelésből csinálom, csak az utazásokhoz kapok támogatást, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség segítségével tudok versenyezni. Profi mászóink vannak egyébként, például a korábbi generációból Himer József (a Hámori Szikla- és Jégmászó Sportegyesület elnöke – a szerk.), aki nagyon sokáig állandó meghívottja volt a Jégmászó Világtalálkozóknak. Sokan értek el komoly szintre a jégmászásban, és a szint állandóan emelkedik, ahogy egyre jobb technikák, eszközök jelennek meg, és egyre több új helyszínt fedeznek fel. Ettől függetlenül az, hogy valaki a ‘80-as, ‘90-es években versenyeket tudott nyerni Szlovákiában vagy a régióban, ugyanakkora eredmény, mint az én aranyam vagy ezüstöm, ha nem nagyobb.

Mit jelent neked a junior világbajnoki cím?

Nem vagyok teljesítményorientált ember. Sokkal jobban örülök annak, hogy számomra értékelhető módon sikerült másznom. Most először vagyok talán elégedett azzal, ahogy másztam. Ezzel együtt nagyon jó érzés az arany- meg az ezüstérem, illetve az összetett ezüstérem is remek dolog. Nem nagyon volt még az országban hasonló U21-es korosztályban. A dobogón állni hatalmas élmény, ilyenben még nem igazán volt részem!

Kép

Fotók: Seregi Ernő, Robert Hendriksen

Nem egyedüli magyarként voltál kint...

Először járt kint csapatunk, hárman voltunk két budapesti fiúval. Ők testvérpár, Karminás Bence Regő és Karminás Zsombor Mór. Tavaly egy országos versenyen fedeztük fel őket, a családot pedig már régóta ismertem. Annyira szeretném, ha ők is több szót kapnának, nagyon-nagyon ügyesek, végtelenül jó adottságaik vannak, rendkívül elhivatottak.

Nekik köszönhetően végre nem éreztem magam egyedül a versenyen – az idei szezonnak ez a csapat volt a legnagyobb eredménye!

Ha egy gyerek, egy fiatal ki szeretné próbálni a jégmászást, hogyan kezdjen bele?

Nálunk jelenleg tudtommal csak a Hámori-Sziklán lehet engedéllyel jeget mászni, illetve ennek egy szakágát, a drytoolingot gyakorolni. Sziklamászással kell kezdeni, ez mindennek az alapja. Először Budapesten érdemes a mászótermekbe elmenni, aztán szakemberekkel el lehet indulni egy sziklára. Sok egyesület tart téli alpesi tanfolyamokat, nekünk várhatóan május elején lesz egy versenyünk Miskolcon, ahová bárki eljöhet.

Sokan azért nem választják ezt a sportot, mert félnek a magasságtól, a balesetektől. Te sosem félsz?

Nálam ez nem alakult ki. Ha egy kétéves gyereket felraksz egy sziklára, ő valószínűleg még nem fél. Én ehhez hozzászoktam, sosem féltem a magasságtól. Van egy barátom, aki nagyon fél tőle, de elvittem mászni, és mondta, hogy ha a sziklán áll, nem fél, nem érzi a magasságot. Ott másra koncentrál az ember, más ösztönök mozognak benne. Ha valaki nagyon fél, és le akarja küzdeni, érdemes a mászással kezdeni, ez jó irányadó sport lehet. Bátran mondhatom, ez legyőzhető félelem!

Gyakran gondolják a laikusok azt is, hogy ez nagyon veszélyes, rossz esetben akár halállal is végződhet, de amit mi versenyen csinálunk, az egyáltalán nem az, ott kizárt, hogy valaki leessen, súlyos sérülést szenvedjen.

Mindig ki vagyunk biztosítva. Én sokkal inkább érzek veszélyt kerékpározás közben, mint akkor, amikor edzem vagy versenyzem. Láttam már sérülést, de nekem még nem volt komolyabb. Ha valaki betartja a szabályokat, és ismeri a határait, amelyeket feszegetni lehet és kell is, de nem veszélyesen, az le tud élni egy mászóéletet úgy, hogy nem esik baja. Mostanában szenvedek kicsit a nyakammal meg a vállammal, de sokat nyújtunk, mobilitási gyakorlatokat végzünk, figyelünk a regenerációra. A mászás nem veszélytelen, de nem is végtelenül veszélyes dolog.

Versenyzel még az idén?

A nemzetközi szezon lezárult, de tavasszal még visszatérek Magyarországra, illetve Franciaországban is várható verseny. Most egy kicsit le szeretném rakni a csákányt és a hágóvasat, szeretnék újra sziklára járni, visszatérni a természetbe.

Bővebb információk, programok a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség Facebook-oldalán.

Miért és hogyan jött létre ez a kezdeményezés?

A kórház orvos munkatársai nagyon hamar átlátták, hogy az alacsonyabb bérkategóriákban maradó kollégák munkája nélkül az orvos és vezető egymagában mit sem ér, és a beteg sem gyógyul meg. Tehát a szakdolgozók és a kiszolgáló személyzet bérkorrekciójának elmaradása a kórház több dolgozóját arra indította, hogy létrehozza a Bethesda Szolidaritási Alapot. Ezáltal a bérszakadékot saját köreinkben önkéntes személyes vállalásokkal csökkenthetjük.

Mióta működik ez a szolidaritási alap?

2021 márciusában indult, az első kifizetések 2021 júniusában történtek.

Hány embert tudnak támogatni és milyen formában?

20–30 kollégát tudunk havonta bruttó 50 ezer forinttal támogatni. Ez minden hónapban változó. Nem mindig ugyanaz kapja a támogatást. Ennek köszönhetően a felterjesztők kapcsolatban vannak a kollégáikkal, és tudják, hogy most kinek milyen nehéz élethelyzet jut, legyen az hiteltörlesztés, betegség vagy más élethelyzetéből adódó nehézség. Ebből fixen 6 technikai, műszaki, takarító, konyhás, portás munkatárs, a többi azonban mind ápoló, egészségügyi munkatárs. 

Fontosnak tarjuk, hogy ez ne egy állandó támogatás legyen, hanem a visszajelzések, az egymásra figyelés eredményeként legyen mindig kiválasztva, hogy ki kap ebből az alapból. Az ápolási igazgató összesíti a nővérek számára befutott előterjesztéseket, a finanszírozási osztály pedig a fix 6 kiszolgáló személyzeti embert jelöli ki a vezetői javaslatok alapján. Persze van egy alap nettó bérezési határ, ami fölött nem támogatunk, de a felterjesztések néha eltérnek ettől, pl. akut esetben. A kifizetések hónap közepén érkeznek, hogy ne folyjon egybe a munkabérükkel, és vegyék észre, hogy ők most részesültek ebben a kedvezményben.

Milyen visszajelzések jönnek, miután észrevették a támogatást?

Nagy öröm, amikor telefonál a takarító néni elcsukló hangon, hogy ő mennyire szépen köszöni, hogy gondoltak rá. Vagy hívnak, hogy plusz pénz van a számlájukon, és ez mit jelent, és amikor elmondjuk, hogy a munkahelyi vezetője terjesztette fel, akkor egészen meghatódik, hogy ő számít és gondoltak rá.

Hány alkalmazott dolgozik a kórházban?

Körülbelül 670-en vagyunk, abból 192 orvos, ebből több mint 80 rezidens. Ráadásul jó részük gyesen van otthon, tehát nem aktív. Jelenleg 29 munkatárs ajánl fel havi rendszerességgel fix összeget, ami az alapfizetésükön felüli pótlékból jön le, és 10 és 100 ezer forint között van. Ugyanis kétféle módon lehet utalni a szolidaritás alapba.  Egyik lehetőség, hogy egy nyomtatványt kitöltve jelzik felénk, hogy az alapfizetéséhez kapott különböző pótlékokból (munkahelyi pótlék, vezetői pótlék, stb..) mennyit szeretnének átirányítani. Nekünk törvény szerint az alapfizetést meg kell adnunk, ezért csak a pótlékkal lehet ilyen formán rendelkezni. Éppen ezért, akinek nincs ilyen pótléka, de mégis szeretne utalni, ők bankon keresztül tehetik ezt meg. Így van még körülbelül 25 kolléga, akik bankon keresztül utalnak, alkalmanként 100–200 ezer forint között.

Ha jól értem, akkor az orvosok több mint negyede tesz felajánlást, akár a pótlékából, akár az alapfizetéséből utalva?

Igen. A pótlékokról való lemondás jogilag teljesen érvényesen történik mint fizetésátcsoportosítás, és abból a járulékokat a kórház ugyanúgy megfizeti, mintha az orvos kapta volna meg. Tehát bruttó 50 ezer forintnál havi 33 250 forint nettóról beszélünk. Ennyit kapnak a kijelölt munkatársak, akiket a kollégáik felterjesztenek támogatásra.

Mi a helyzet a rezidensekkel? Hiszen korábban csak a mozgóbérüket (ügyelet) kellett a kórháznak finanszírozni, 2022 óta pedig a teljes bérüket.

Ez így van, de velük építjük a jövőt. Magunknak neveljük őket. De megjegyezném, hogy a legnagyobb banki utalás tavaly egy rezidenstől jött, és nem kis összegről van itt szó! Szóval szerintem szeretnek itt lenni. Igaz, sokan gyesen vannak közülük.    

Miként szeretnéd továbbadni ezt a gondolatot?

Én semmi esetre se szeretném ezt elvárásként odatolni a kollégák elé. De mivel azért van az orvosok között is fluktuáció, ezért, ha a Főigazgató úr kéri, akkor kiküldőm újra, és természetesen olyankor mindig jön egy-két újabb felajánlás. Meg olyan is előfordult, hogy mostanra már pont lejárt a lakás hiteltörlesztése valakinek, és úgy érzi, hogy most akkor ilyen célt is támogatna. Illetve úgy tűnik, hogy más kórházaknak is tetszik ez a kezdeményezés, mert már három-négyen kérték, hogy a jogi formanyomtatványunkat továbbítsam. Sajnos máshol is nagyon érződik a nővérhiány. Ha másképpen nem megy, hát magunk között támogatunk. Ez abszolút belefér a Bethesda szellemiségébe. Tény, hogy többletmunkával jár, de nagyon fontosnak és nagyon szép kezdeményezésnek tartjuk ezt, nem sajnálva rá a többletidőt.  

Miért döntött úgy, hogy szakmát vált?

A Katolikus Egyházban akolitusként szolgáló férjemet meghívta a gyulai plébános, hogy segítse a munkáját Sarkadon. Az ottani plébániára költöztünk, a férjem elkezdte szolgálni a sarkadi közösséget, és beiratkozott az egyetemre teológusképzésre. Idővel diakónussá is szentelték. A szomszédos településen, Kötegyánon kápolnát is épített, mivel ott nem volt katolikus templom. Mindig olyan lelkesedéssel beszélt a tanulmányairól, hogy bennem is felébredt a vágy, hogy tanuljak, és kövessem őt a hitoktatói pályán. Amikor már a hetedik gyermekünk is akkora volt, hogy úgy éreztem, nyugodt szívvel tudok mellette tanulni, beiratkoztam a főiskolára hittantanár szakra. Ám az első tanév végén majdnem feladtam, ugyanis újra várandós lettem. Azt hittem, képtelenség így folytatni a tanulmányaimat, de a férjem biztatott: „Nézz körül, nem te vagy az egyetlen kismama a főiskolán, ha másnak is megy, neked is fog!” Csak a mi csoportunkban öten vártunk babát. Ez kellő erőt adott a folytatáshoz.

Hogyan tudott ennyi gyermek mellett főiskolára járni, és tanulni vizsgaidőszakban?

Nemcsak a férjem, hanem a gyermekeim is maximálisan támogattak. Mivel nagy köztük a korkülönbség, huszonkét év alatt születtek nyolcan, nyugodtan el tudtam menni Szegedre hétvégente, az idősebbek vigyáztak a kicsikre.

Első alkalommal, amikor a legkisebbet otthon hagytam, az előadások közötti szünetekben hazatelefonálgattam, hogy minden rendben van-e, de hamar leállítottak, hogy ne aggódjak, az előadásokra figyeljek.

Idővel megnyugodtam, tudtam, hogy jó kezekben van a kicsi is, aki a diplomaosztómon már óvodás volt. Mivel a férjem több diplomát is szerzett a család mellett, már hozzászoktak a gyerekek, hogy ha apa vagy anya tanul, akkor csendnek és nyugalomnak kell lennie. Szerencsére elég nagy a plébánia területe, így mindig volt hova elvonulni.

Miután végzett, egyből elkezdett tanítani?

Már előtte is szereztem egy kis gyakorlatot, ugyanis a Göndöcs Benedek Katolikus Technikumba, ahol most is tanítok, már főiskolás koromban hívtak, hogy lelki napon tartsak foglalkozást egy-egy osztálynak. Már akkor nagyon megtetszett az a közeg, valahogy a középiskolás és fiatal felnőtt korosztállyal könnyebben megtalálom a közös hangot, jobban meg tudom értetni magam velük, nem kell mindent megmagyaráznom, egyből a tárgyra térhetünk, akár amikor az élet dolgairól beszélgetünk. Mivel kötelező tantárgy a hittan, minden osztályban tanítok, kivéve az érettségi utáni képzéseket.

Ezek szerint az óráin nemcsak a tananyag a téma?

Vannak helyzetek, amikor olyan súlyos problémák vetődnek fel, mint az abortusz, az alkoholizmus a családban, vagy a párkapcsolati gondok. Ilyenkor muszáj félretennünk a tananyagot, és beszélgetnünk kell, hiszen akkor, abban a pillanatban ez a legfontosabb dolog, mert valaki életéről van szó.

Hiszem, hogy a hittantanárnak egy kicsit pszichológusnak is kell lennie, és oda kell figyelnie a diákok lelkére is, nemcsak a tananyag leadására.

Erre a képzésünk során is nagy hangsúlyt helyeztek.

Hogyan alakított ki ilyen bizalmas kapcsolatot a diákjaival, hogy még a magánügyeiket is megosztják?

Én is megnyílok nekik, mesélek magamról, a családomról. Már bemutatkozáskor elmondom az új osztálynak, hogy nyolc gyerekem van. Sokan meghökkennek, és jönnek a kérdések, én meg örömmel válaszolok. Az életünk egy része nyitott könyv, szoktam mesélni arról, hogyan ünneplünk, melyik gyerekem mit tanul, mi a foglalkozása, néha még képet is mutatok róluk. A diákok viszonozzák az őszinteségemet, nyíltságomat, és mernek hozzám fordulni, ha bármi kérdésük, gondjuk van. A Facebookon is fent vagyok, ott is el tudnak érni a diákok, ha valaki ír nekem, válaszolok. Tudom, hogy nem minden tanár szereti ezt, de engem bármivel megkereshetnek. Akinek tudok, mindig örömmel segítek. Volt, hogy befogadtunk diákot a plébániára, különben nem tudta volna elvégezni az iskolát, családtagként lakott velünk egy ideig.

Karsai Gyöngyi és családja – Forrás: Karsai Gyöngyi 

Mi okozza a legnagyobb örömöt ebben a hivatásban?

Egyrészt a sok pozitív visszajelzés, amit a diákoktól kapok. Bizalommal fordulnak felém, számítanak rám, érzem, hogy szeretnek. Minden évben rengetegen megköszöntenek a születésnapomon, pedig nyáron van, amikor nincs iskola. Másrészt látom a munkám gyümölcsét, például amikor egy-egy diákom jelentkezik, hogy szeretne megkeresztelkedni, bérmálkozni, vagy évekkel később megkeres, hogy szeretné, ha a férjem esketné.

Ritka, hogy valaki, amikor szakmát vált, a tanári pályát választja, onnan inkább eljönni szoktak.

A férjemmel mindketten szeretjük ezt a szakmát, és semmi pénzért nem váltanánk.

Nálunk az anyagiak sohasem jelentettek elsődleges szempontot, mert hivatásként tekintünk a munkánkra. A mi értékrendünk szerint meg lehet élni a tanári fizetésből, ebből neveltünk fel és iskoláztattunk nyolc gyermeket.

Hárman még egyetemisták, fizetjük az albérletüket, az utazásukat stb.

Mindig is nagycsaládra vágytak a férjével?

Valahogy az első pillanattól kezdve azt szerettük volna mindketten, hogy sok gyermekünk legyen. A második gyermekünk születése után sokáig nem jött a harmadik. Igazi tankönyvbeli család voltunk: apuka, anyuka, egy lány, egy fiú – nekünk azonban hiányérzetünk volt. Majd jött a harmadik, negyedik, és nem volt megállás, mindig nagyon vártuk a következő gyermeket.

Mire a legbüszkébb a gyermekeivel kapcsolatban?

A sikereikre, mert mindnyájan eljutottak az egyetemig, van, akinek több diplomája is van. A múltkor összeszámoltam, összesen huszonkét diplomája van a családunknak. Az egyetemisták szorgalmasan tanulnak, a végzettek haladnak előre a hivatásukban, a házasok szép családi életet élnek, és már öt unokával megajándékoztak bennünket. Mindnyájukra nagyon büszke vagyok.

Mindig ennyire elégedett és derűs?

Olykor én is el tudok keseredni, de annyi szépség van az életemben, próbálom inkább azokat észrevenni. Nekünk is volt már több próbatételben részünk, főleg fiatalon, amíg belerázódtunk az életbe, de a hitünk mindig átsegített ezeken. Ahelyett, hogy valamin keseregnék, inkább elfoglalom magam. Mióta a gyerekek kirepültek, több időm is jut másra: rengeteget olvasok, részt veszek a Máltai Szeretetszolgálat és a Karitász munkájában. Főzni is nagyon szeretek, a gyermekeim élő szakácskönyvnek hívnak, gyakran kérdeznek tőlem. Korábban sok receptet írtam, egy ideig vezettem a Family magazin receptrovatát is.

Milyen tanácsot adna azoknak, akik karrierváltáson gondolkodnak?

Mindenképp legyenek bátrak, és merjenek lépni. Isten is ezt várja tőlünk.

Vannak olyan helyzetek, amikor félünk, mégis bele kell vágnunk. Olyan ez, mint a szülés: minden egyes alkalommal féltem a szülőszobán, de tudtam, milyen jó lesz utána. Amikor úgy érezzük, váltanunk kell, lépjünk. Lehetnek fájdalmas pillanatok, sokszor meg is szenvedi az ember, anyagilag is padlóra kerülhet, de megéri, mert utána a helyére billen. A diákjaimnak is mindig megmondom, ha úgy érzem, valaki nincs a helyén, nem való neki az a szakma, amit választott. Ilyenkor arra biztatom őket, hogy ismerjék meg önmagukat, és akkor rájönnek, mi az útjuk. Ha ugyanis kellő önismerettel rendelkeznek, képesek felismerni, mire hivatottak.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

„Apukám egy nap azzal lépett be az ajtón, hogy önkéntes tűzoltónak áll. »Ez meg honnan jött neked?« – csodálkoztunk. Azt mondta, szeretné ő is hozzátenni a magáét a helyi közösség boldogulásához. Először csak néztünk rá, majd néhány hónap múlva anyukám is ott találta magát a negyvenórás tanfolyamon, én is olvasgatni kezdtem a képzés anyagait, és egyre jobban vágytam rá, hogy beállhassak. Alig tudtam kivárni a 18. születésnapomat” – mesél az első „szikráról”, ami – a legjobb értelemben – olthatatlan szenvedéllyé lett a családjában.
A húszéves lány a szüleivel, nagymamájával és két öccsével él Ecseren. Nappali tagozaton jogi képzésre jár, a gyömrői felnőtt csapattal megyei első osztályban kézilabdázik, és másfél éve vonul önkéntes tűzoltóként. A szolgálat tizenkét órás ügyeleteket jelent, igaz, az egyetem megkezdése óta Heni kevesebbszer vállal teljes műszakokat, de ha riasztás idején otthon tartózkodik, azonnal autóba ül. „A mi egységünk úgynevezett másodbeavatkozó, ami azt jelenti, hogy – bár képzettek vagyunk, megvannak az eszközeink és helyismerettel is rendelkezünk – a hivatásos tűzoltók utasítása nélkül semmihez nem foghatunk a helyszínen. Velük együttműködve, az ő irányításukkal veszünk részt a mentésben, egyszerre kapjuk a riasztást is” – mondja.
Az első bevetés legalább annyira emlékezetes, mint az első szerelem. Heni legalábbis sokszor gondol vissza a – bocsánat – „tűzkeresztségére”.

„A keresztapámmal voltam, ő szintén önkéntes tűzoltó. Egy kigyulladt autóhoz kellett mennünk az M0-sra. Nagyon izgatott voltam, találgattam, mi lesz a feladatom. A keresztapám civilben autószerelő, így amint kiértünk, ő a szakértelmével azonnal tudta segíteni a hivatásosokat, én pedig ott toporogtam zavartan, hogy mégis mit csináljak. Ekkor a parancsnok a kezembe adta a hőkamerát, és azt mondta: »Fogd meg ezt, és nagyon vigyázz rá!« Én pedig fogtam, nagyon vigyáztam rá, és borzasztóan örültem, hogy tehetek valamit.”

Ecser jókora területen érintkezik az autópályával, vasútállomása is van, így a közlekedési balesetek – sajnos – rendszeresen adnak feladatot az ecseri Önkéntes Tűzoltó Egyesület tűzoltóinak. Heni vonult már erdőtűzhöz, tömeges viharkárhoz, lakástűzhöz és egyedi káresetekhez – például szekrény mögé szorult cicához – is. Az egyik legemlékezetesebb szolgálata az volt, mikor bajtársaival egy jó futballpályányi területen oltották szikracsapóval az avartüzet, megakadályozva a lángok további terjedését. Megrongálódott épületekkel, beomlott falakkal is volt már dolga, sokszor vett részt a helyszín biztosításában és a károsultakkal való törődésben is. „Néha a legnehezebb a lelket tartani abban, akit baj ért. Ha csak egyetlen jó szóval tudtam segíteni annak, aki épp a tetőt veszítette el a feje fölül, már megmaradt bennem annak a vonulásnak az emléke.”
Azon túl, hogy szakszerűen tud például osztott sugarat szerelni, tömlőt, létrát, szikracsapót használni vagy „megcsinálni a táplálást” (tehát villámgyorsan üzembe helyezni a legközelebbi tűzcsapot), Heni személyes erősségei közül éppen arra támaszkodik tűzoltóként, mint amire kézilabdázóként: az éles helyzetekben való helytállási képességére. „Támadó beállóként ha egyszer labdát kapok a hatoson, ott már nagyon nehéz megállítani: vagy gólhelyzetet, vagy hétméterest harcolok ki belőle. Bennem az önkéntes tűzoltás leginkább ezt a kitartást és a talpraesettséget növeli, hiszen egy katasztrófával szembesülve nem lehet azt mondani, hogy »ezt én nem tudom«. Kénytelen vagy meghaladni a tehetetlenséget addig, amíg lehet.” 
A félelem és a nehéz érzések Heni életének is részei, csak épp nem ugyanakkor van a „szolgálati idejük”. „Tűzoltóként a helyszínen, teljes felszerelésben, tények elé állítva az embernek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy fél-e vagy sem. Inkább akkor tapasztalok egyfajta izgalmat, amikor megjön a jelzés, hogy menni kell. Olyankor átfut rajtam, hogy vajon mi vár rám, hogyan alakul az egész, de odaérve ennek már nincs helye. Halálesettel még nem találkoztam, de a szüleimen láttam, mennyire megviselte őket a tapasztalat – az édesapám ráadásul egy kisbaba elvesztésénél volt jelen. Az ilyen tragédiák feldolgozása az önkénteseknek talán még nehezebb, hiszen ők ritkábban szembesülnek ilyesmivel, mint a hivatásosok.”

De nem a lelki terheléstől való félelem volt az oka, hogy Heni nem a tűzoltói életpályát választotta. Azért nem ment el profinak, mert Magyarországon nőként a – nők védelmét célzó – jogszabályi előírások szerint nem kerülhetne a beavatkozóállományba, tehát nem vonulhatna.

Az irodai jellegű tevékenység sincs Heni ellenére, de vonulni jobban szeret. 
A szolgálaton túl az önkéntes tűzoltáshoz kapcsolódó háttérfeladatokból is részt vállal (ahogy kézimeccseken is rendszeresen vezet jegyzőkönyvet, ha épp nem lép pályára játékosként). Az ecseri Önkéntes Tűzoltó Egyesület adományokból és pályázatokból fedezi a működési költségeket, így a források felkutatása és a támogatások kezelése folyamatos teendő, ahogy a felszerelés karbantartása is. Az önkéntes tűzoltók emellett élő példái annak, hogy ha egy helység lakosságának csupán az egy százaléka (Ecseren 3500-an élnek, a tűz­oltók negyvenen vannak) dönt úgy, hogy nemcsak kiveszi a részét a közösségi életből, de abba bele is teszi a magáét, már érezhetően élhetőbbé, tartalmasabbá válnak a helyi mindennapok. Az ecseri lánglovagok – civil munkájuk és a vonulások mellett – fontos munkát végeznek a tűzmeg­előzésben, a tűzbiztonsági ismeretek terjesztésében és a szociális ellátásban: a polgárőrséggel és az önkormányzattal együttműködve telente élelmiszercsomagokat szállítanak a helyi időseknek, tűzoltószakkört, tűzoltó­napokat, nyílt gyakorlatokat tartanak általános iskolákban és települési rendezvényeken, krízishelyzetekre reagálnak – például az ukrajnai háború elől menekülőknek adományokat vittek az országhatárra –, és általában tettrekészek minden Ecsert (is) érintő kihívásnál. Sok örömteli percet is szereznek: az adventi időszakban színes villogókkal felékesített szolgálati autójukkal járják a község utcáit és teát osztanak, állandó résztvevői a helyi böllérfesztiválnak (e jeles esemény hagyományos megmérettetése a fakanáldobó verseny, amelynek egyébként Heni a címvédő bajnoka), és minden évben megrendezik az elegáns tűzoltóbált, amely igazán ünnepi esemény Ecser életében.
Heni szavajárása, hogy a kézilabdát és az önkéntes tűzoltást addig folytatja, „ameddig a két lába elviszi”. Hogy a lelkesedése legalább olyan ragadós, mint a szüleié, jól jelzi, hogy immár a párja is beült arra a bizonyos negyven­órás képzésre… Hat- és hétéves öccsei pedig mi mással játszanának otthon, mint játék tűzoltóautók garmadájával? „Egy vasárnapon anya valaki mással volt ügyeletben, apa meg én nem. Anya ebédet főzött, a másik szobában hagyott telefonjára jött az sms, úgy kiabáltam át neki, hogy anya, riasztás van. Eldobta az éppen pucolt répát, rohant öltözni. Abban a pillanatban megjelent apa, vette a kabátját. Mondom, jó, akkor megyek én is” – idézi fel Heni, aki a családjában megélt összetartásból meríti a legtöbb erőt, példaképének pedig az édesanyját és az édesapját tartja. Az, hogy a szülei „a jég hátán is megélnek”, hogy mindent megtesznek a biztonságos és szeretetteljes családi háttérért, hatalmas erőforrás ahhoz, hogy a családtagok kifelé, a nagyobb közösségüknek is adhassanak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A Képmás 2017-es címlapinterjúja óta sok változás történt a prédikátor életében: ikerlányai születtek, majd depresszión ment keresztül. „Másfajta szakaszba érkezett az életem” – mondja a negyvenéves Vujicic, aki az előadása előtt tartott sajtótájékoztatón mesélt új küldetéseiről.

„Isten akarata, hogy fogadjunk örökbe”

A motivációs előadó és felesége négy gyermeket nevelnek, két fiuk után 2017-ben születtek meg ikerlányaik. A házaspár nemrég eldöntötte, hogy magához vesz egy ötödik gyermeket is. „Egyszer csak megszületett bennem az örökbefogadás gondolata. Azt éreztem, mintha Isten bökdösne, hogy tegyek így, és ez ment két héten át minden egyes nap.

Megtanultam, amikor Isten így noszogat, akkor engedelmeskedni kell az akaratának.

Mielőtt elmondtam a feleségemnek, tartottam tőle, hogyan fog reagálni, hiszen ő végzi a gyereknevelés nagy részét, ám utána elmesélte, Isten őt is ugyanerre buzdította.”

Az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg félmillió gyermek vár arra, hogy nevelőszülőkhöz vagy befogadó családba kerüljön. Vujicic leszögezte, nem mindenkinek az elhívása, hogy örökbe fogadjon; döntésükkel azoknak szeretnének irányt mutatni, akik szintén az örökbefogadást tervezik, valamint az egyháznak is üzennének. „Száz évvel ezelőtt Amerikában elsősorban az egyház gondoskodott az árva gyerekekről, aztán ezt a feladatot átvette a kormányzat, és ma nagy zűrzavar az egész” – hívta fel a figyelmet a problémára.

Leküzdötte a depressziót

Nick Vujicic arról is őszintén mesélt, hogy pár éve depresszión esett át. „A 2019-es év nagyon kemény volt számomra: gránátot tettek a kertünkbe, aztán pert indítottak ellenem, és azt terjesztették, hogy LMBTQ-ellenes vagyok, majd kiutasítottak egy bankból.” Hogy fel tudja dolgozni a történteket, lelkigondozó segítségét kérte. A beszélgetések korábbi emlékeket is előhoztak, az elmúlt években ugyanis több ismerőse is elárulta őt. Szerinte a krízisbe kerülő férfiak nem akarják gyengének mutatni magukat, ezért nem szívesen kérnek ilyenfajta segítséget. Eleinte ő is vonakodott, most viszont már hálás, hogy részt vett a lelkigondozáson.

Úgy érzi, gyógyulást hozott, hogy ki tudta mondani mindazt, ami az elmúlt húsz évben felgyülemlett benne.

Könyvek és előadások után filmkészítésbe kezd

Talán az elmúlt időszak történései is közrejátszanak abban, hogy szeretne visszavenni a tempóból, kevesebbet utazni, és több időt tölteni gyermekeivel. „Akkor szeretnék útra kelni, ha Isten hív, hogy menjek” – indokolta döntését a prédikátor, aki ez idáig 750 millió emberhez juttatta el Isten igéjét, és 3500 előadást tartott közel nyolcvan országban. Ugyanakkor csak az utazások számát csökkenti, a munkát nem függeszti fel: produkciós cégével dokumentumfilmek készítésébe kezd. Emberi történetekről és az amerikai nevelőszülői hálózatról is filmet szeretne csinálni, sőt Magyarországról is van ilyen terve. „Amerikának fogalma sincs arról, hogy Magyarországon és Lengyelországban mennyi [ukrán] menekültet fogadtak be az emberek az otthonaikba. Szeretném, ha a világ tudna erről, hogy ezzel is támogassuk ezt a két országot” – árulta el.

Kép

Vujicic és tolmácsa a Papp László Budapest Sportaréna színpadán – Fotó: Tóth András/Ez az a nap!

Nick Vujicic emellett társproducere lett egy, a bibliai Dávidról szóló animációs filmnek, amit a The Chosen sorozat alkotói készítenek. Emellett egy újabb könyvet is tervez 12 keys for a full life (12 kulcs a teljes élethez) címmel.

A tizenkét kulcs a hit, a hála, az alázat, a kitartás, a perspektíva, a jövőkép, a bátorság, a fegyelem, a közösség, a türelem, a nagylelkűség, valamint saját örökségünk, amit magunk után hagyunk a világban.

Az e-könyvben nemcsak a felsorolt értékek fontosságáról ír, hanem az elmúlt három éve megpróbáltatásairól is beszámol. A kiadványt 66 nyelvre szeretnék lefordítani, és ingyenesen elérhetővé tennék, hogy azokhoz is eljuthasson, akiknek az anyagi helyzete nem tenné lehetővé a megvásárlását.

Minden évben el fog jönni hazánkba

Az előadó az utóbbi években egyre erősebben kezdett kötődni Magyarországhoz, ahol teljesen mást tapasztal, mint Amerikában, ott ugyanis egyre erősödik a keresztényellenesség. Mint mondja, Magyarország olyan, mint a Góliát ellen harcoló Dávid, ő pedig mellettünk áll. „Úgy érzem, Isten különös módon fogja felhasználni ezt az országot a terveihez” – véli.

Nick Vujicic a mostani előadása előtt 2019-ben járt legutóbb hazánkban, de azt tervezi, hogy ezentúl minden évben Magyarországra látogat. Sőt már idén szeptemberben visszatér, de nem előadást tartani: szeretne lelkipásztorokkal találkozni, hogy bemutassa nekik tanítványképző programját, amelynek módszereit aztán hasznosíthatnák a munkájukban.

Programot indít az amerikaiak megtéréséért

A felsorolt projektek mellett az amerikaiak evangelizálása lett a prédikátor fő küldetése. Az Egyesült Államokban egyre csökken a keresztény gyülekezetek száma, sokan lépnek ki keresztény közösségükből. „Meg kell gyógyítanunk az amerikai keresztények szívét” – fogalmazott Vujicic, akit más égető kérdések is aggasztanak.

„Amerikában a legelterjedtebb az emberkereskedelem, ami az utóbbi időben 700 százalékkal megnövekedett.”

„A szex lett a hajtóerő: soha nem készítettek annyi pornográf anyagot, mint a mostani generáció, és háromból egy tizenhét év alatti lány elszenvedett már szexuális bántalmazást.” Szerinte az egyház eredménytelenül próbálja kezelni a problémákat. Ő a keresztény diákok és a gyülekezetek tagjainak képzésében látja a megoldást, hogy megtanulják, hogyan lehet beszélni ezekről az érzékeny témákról – ezt a célt tűzte ki saját programjával, amellyel évről évre többeket kíván megszólítani. 2028-ra egymilliárd emberhez szeretné eljuttatni az evangéliumot.

Az első két könyvedet még gimnazistaként magánkiadásban adtad ki, és már jóval előtte is írtál újságot, énekeltél rockzenekarban. Később kiadót alapítottál és vezettél, dolgoztál antikváriusként, szerveztél középkori történelmi expót és középkori hagyományőrző egyesületet a szülővárosodban. Egészen kacifántos pályaív. Mára mindez letisztult: megmaradt az írás mint hivatás, szabadidős tevékenységként pedig az éneklés a HaddelHadd hardrock-zenekarban. Rányomta bélyegét az írásaidra, hogy immár nemcsak hobbiként tekinthetsz rá, hanem ebből kell eltartanod a családodat is?

Érdekes kérdés. Azt hiszem, igen. Úgy érzem, sokkal jobbak a szövegeim, mert fejlődött az önkritikám. Évek óta mániákusan figyelek arra, hogy a következő könyvem legalább egy dologban biztosan jobb legyen, mint az eggyel korábbi. Ezt egy idő után borzasztó nehéz megcsinálni, de igyekszem.

Ezt az olvasók is érzik?

Na, igen! Az Anjouk regényfolyam most tart a hetedik résznél, a nyolcadikon épp dolgozom. A legtöbb olvasóm az ötödik kötetet, az Ötvenezer lándzsát tartja a sorozat kiemelkedő darabjának, szerintem főleg azért, mert a korszak fontos és jellegzetes történelmi eseményeiből egy csomó egyszerre jelenik meg benne. Gyakran találkozom olyan olvasókkal is, akik az első igazán komolyan vehető regényemet, a Non nobis Domine-t szeretik leginkább.

Azt mondják, abban érezni egyfajta jó értelemben vett nyersességet, akár azt is mondhatnám, amatörizmust.

Érdekes módon ez a több mint tízéves könyv még mindig nagyon jól fut, hamarosan elfogy az aktuális kiadás. Ha minden igaz, jövőre jön belőle majd egy díszdobozos, illusztrált változat. Az utóbbi időben egyébként is igyekszem átvinni a korábban magánkiadásban vagy a Historium Kiadónál megjelent köteteimet az Athenaeumhoz, nagy megelégedéssel látom, hogy van rájuk igény.

Ezek szerint újra megjelennek az első, Francis W. Scott írói álnéven írt szárnypróbálgatásaid is?

Nem, csak azokról a könyvekről van szó, amiket még ma is vállalhatónak tartok.

Ezeket nem?

Figyelj, kezdő íróként én akartam lenni a „magyar” Leslie L. Lawrence! Gondolhatod! (nevet) Az első könyveimet nem jó értelemben vett amatőrség jellemzi. Nem szégyellem őket, részei a pályámnak, de ami rossz, az rossz. Nem kell ezt ragozni. Talán a Non nobis Domine az első olyan könyvem, amelyre azt mondom, ma is helye van a piacon, hiába tízegynéhány éves. Ez volt a profi pályám eleje. Gondolkoztam rajta, hogy az új kiadásra alaposan átdolgozom, átírom, de félek, hogy kilógna a lóláb. Nagyon látszana, hogy mit raktam bele utólag, elveszítené azt a jó értelemben vett nyersességét.

A történelmi regényeket írók klasszikus problémája, hogy a történelmi hitelesség gyakran az irodalmi érték rovására megy, és vice versa.

Én nem látom ezt ennyire fekete-fehéren.

Azért a nagy klasszikusok, Walter Scott vagy Sienkiewicz nem olvastak át ezer meg ezer oldalt a történelmi hitelesség kedvéért.

Talán nem, de nem is nagyon volt rá lehetőségük. Vegyük például Gárdonyit. Hány könyvből készülhetett az Egri csillagokra? Lehetett akkoriban négy-öt összefoglaló munka?! Mégis igyekezett hiteles maradni.

Tudjuk, hogy behatóan tanulmányozta a korabeli divatot, sőt dervisnek öltözve elment Isztambulba a Héttoronyhoz.

Talán a Titkos naplóban teszi fel a költői kérdést: mi lenne, ha a történelem nemcsak kulisszája, színtere lenne az író fikciójának, hanem az író és a könyve fáklyaként világítaná be az adott történelmi kort? Engem ez nagyon megütött, amikor először olvastam.

Igyekszel eszerint alkotni?

Azt hiszem, egy kortárs történelmi regényírónak erre kell törekednie. Fontos, hogy realista történelmi regényeket írjunk.

Miért?

Hogy hitelesek legyünk! Ráadásul óriási luxus kidobni azt a rendkívüli sorvezetőt, amellyel a történelem segíti az alkotást. Ettől még a regényírás nem azt jelenti, hogy az ember leírja az egymást követő történelmi eseményeket, a végén meg kiszínezi némi párbeszéddel meg tájleírással. Az írónak úgy kell beleélnie vagy belelátnia magát az általa választott korszakba, hogy annak eseményeit, történéseit egy logikus, hiteles, ugyanakkor átélhető és érdekes eseménysorrá fűzze fel.

A történelmi regény nem karácsonyfa, nem lehet rá csak úgy felrakosgatni a gömböket, egy csata ide, egy szerelmi szál oda, a csúcsdísz helyére meg teszünk egy királygyilkosságot.
Ez nem regényírás.

A műfaji feltételek adottak, az alkotás irodalmilag értékes, csak az író nem akar ragaszkodni a történelmi keretekhez. Ez is rendben van?

Hogyne! Az előbb talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznom, fontos, hogy realista történelmi regények IS készüljenek. Írtam már nem egy történelmi fantasyt. A középkor történelmi kereteit használtam, miközben például a pestisjárványt kicseréltem élőholtakra. Ez lett a Lázár evangéliuma. Ha az ember elég ügyes, játszhat is a realizmus és a fantázia vegyítésével. Ez kihívás és felelősség egyszerre. Az olvasót nem szabad megvezetni, miközben az is igaz, hogy egy történelmi regény kapcsán lehetetlen grammra pontosan kimérni és bemutatni az olvasónak, ez a részlet az író agyszüleménye volt, az meg valójában is megtörtént. Amikor az író igazán belelendül, maga sem veszi észre, hol vannak ezek a határok.

Kép

Fotó: Némedi István/Bíró Szabolcs archívuma

Ha már a belelendülésnél tartunk, mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt megszokott, hogy a könyvesboltokban magyar történelmi regényektől roskadoztak a polcok. Ehhez képest ma évente több tucat regény dolgozza fel a magyarság történelmét Attilától a második világháborúig.

Szép átkötés! (nevet)

Köszönöm! Szóval, mi volt a vízválasztó? Mi történt?

Konkrét dátumot is tudok neked mondani: 2012 volt az áttörés éve. 

Bán Mór első Hunyadi-regénye?

Nem, az 2008. Bán Mór évekig szinte egyedül képviselte a műfajt a mainstreamben. Emlékszem, akkoriban az ő könyvei voltak ott a polcomon, Benkő László Honfoglalás-trilógiája egy kis erdélyi kiadó gondozásában, meg egy-két kötet Fonyódi Tibortól, aki tulajdonképpen nem is tekinthető klasszikus értelemben vett történelmiregény-írónak. Rajtuk kívül akkoriban nem nagyon volt más. Én is ebben az időszakban határoztam el, hogy krimik helyett inkább ebben a műfajban próbálom ki magam. Valahogy úgy adódott, hogy 2012-re nemcsak az én első történelmi regényem, a már emlegetett Non nobis Domine készült el, hanem más pályatársak egy-egy könyve is. Emlékszem, abban az évben ültem az Ünnepi Könyvhéten a frissen megjelent, templomosokról szóló regényemmel, amikor két-három standdal arrébb látom, hogy egy jókora plakáton hirdetik egy bizonyos Trux Béla új regényét, A templomos lovagot.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Bélával akkoriban még nem ismertük egymást, de azóta megbeszéltük, hogy benne is hasonló érzések kavarogtak, amikor meglátta az én könyvemet.

Telítődött a piac, mit gondolsz?

Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy most nagyon rácuppantak a magyar írók ezekre a témákra, ez addig nem is baj, amíg a mennyiség nem megy a minőség rovására.

Divatból írnak történelmi regényeket?

Ezt nem merném kijelenteni. Azok a kollégák, akiket én ismerek, egytől egyig szerelmesei a magyar történelemnek. Szándékosan nem mondok neveket, de nem egy van köztük, aki heteket tölt levéltárban, vagy személyesen keresi fel a készülő regénye helyszíneit. Tele van jobbnál jobb könyvekkel a piac, de az kétségtelen, hogy mára nagyon népszerű műfaj lett a történelmi regény, ezért egyre több gyengébb minőségű ponyva is akad. Ez önmagában nem is lenne baj, az olvasó majd szelektál, de néha azt érzem, ez kicsit a műfaj hitelességét is rombolja.

Kép

Fotó: Némedi István/Bíró Szabolcs archívuma

Sokszor a kevesebb több?

Nem egészen erről van szó. Nagyon örülök minden egyes jó magyar történelmi regénynek. Valóra vált Bán Mór álma, a történelmünkről szóló könyvekkel vannak tele a könyvesboltok.

Nem akarok itt eltartott kisujjal fanyalogni, de a történelmi regénynek a próza királynőjének kellene lennie.

Számos pályatársam munkájára bátran rá is merném aggatni ezt a jelzőt, másokéra meg sajnos nem.
Van egy sejtésem, miszerint a következő évtized arról szól majd, kik azok, akik kipotyognak a lyukakon. Szerintem a piac nem tarthat el ennyi írót ugyanebben a zsánerben a végtelenségig.

Az olvasónak sincs könnyű dolga. Egy könyvesboltban ácsorogva nincs ideje alaposan átgondolni, ponyvát vett-e le a polcról, vagy a próza királynőjét.

Bizony, a megjelenés pillanatától már elég nehéz elválasztani a kettőt, a választ már csak akkor kapod meg, ha elolvasod a könyveket. Azonos minőségű kötés és nyomdai munka, szép borító, így első látásra nyilván esélyed sincs elválasztani a búzát az ocsútól.

Akkor mi a teendő? Segítsünk kicsit az olvasóknak!

Hogyan szúrjuk ki a történelmi ponyvát? Nem vagyok irodalomtudós, nincs erre egzakt válaszom, az ember ezt valahogy érzi. Olvasod a szöveget, és érzed, ha az író ócska húzásokkal próbálkozik. Érzed, hogy a fenébe is, ha még két napot ül rajta, akkor tisztességes munka is lehetett volna belőle. Vagy egy sör mellett elég lett volna tanácsot kérni a haveroktól.

Te szoktál?

Persze, van egy őrültekből álló csapatom! Nem is feltétlenül a szöveggel vagy a cselekményszövéssel kapcsolatban zaklatom őket. Mániákusan irtózom a történelmi bakiktól – amiket sajnos még így sem mindig sikerül elkerülnöm. (nevet)

Szerencsére a csapattagokat nem zavarja, ha este 11-kor írok egy SMS-t, hogy „figyu már, szerinted milyen fából készülhetett az asztal Anjou Károly szobájában?”.

Egy mondat erejéig még visszatérve a ponyvára – vagy inkább nevezzük lektűrnek, az szerintem szimpatikusabb. Meggyőződésem, hogy a műfajnak megvan a maga létjogosultsága. Egyrészt kapudrog, másrészt néha nekem is elképesztően jólesik egy jól megírt lektűrt olvasni. És ha az olvasó nem akar mélyebbre merészkedni? Hát, istenem, annyi baj legyen!

Íróemberként tudsz még olvasni?

Hát, hogyne! Sőt, munkaköri kötelesség. Óriási felüdülés kilépni a korból, amelyben íróként mozogsz. Nagyon jól esik esténként fantasyt, sci-fit, horrort vagy szépirodalmat olvasni. Most épp Cserna-Szabó András új történelmi regényét, a Zerkót olvasom, az például a műfaj egyik legjobbja. Csak az fáj, hogy ilyet még én sem tudok!

Várj, ha olvasol egy könyvet, ki tudod mondani, hogy „no, ez a fickó is jobb, mint én”?

Aha, persze!

Nem fáj?

Dehogynem! Hát, hogy a fenébe ne fájna! (nevet)

Amikor a nap végén kikapcsolod a gépet, benne az aznap legépelt fejezetekkel, mit érzel, csúcsán vagy a pályafutásodnak?

Úgy mondanám inkább, hogy a helyemen vagyok. Remek csapat jött össze az Athenaeumnál, öröm a közös munka. Szakmailag mindig van hová fejlődni, de mostanra ott tartok, elégedett vagyok a munkáimmal. Az embernek el kell jutnia odáig az önismeretben, hogy ne szívja mellre az építő jellegű kritikát, és fogadja el a legtöbb javítást a még készülő könyvben. Szerkesztőmtől, Peiker Évitől az utóbbi nyolc évben e téren is sokat tanultam.

Létezik egy ország, amelynek 65 százaléka sivatag, ahol a poros talajt forgószélként sodorja a forró, keleti szél. Az egyik legszegényebb ország a világon, ahol a születéskor várható élettartam alig haladja meg az ötven évet, ahol a lakosság fele nem jut tiszta ivóvízhez, és élelem sincs elég. Ahol a gyerekek jó része nem járhat iskolába, mert a szüleiknek nem telik oktatásra, és ahol a nők 86 százaléka nemiszerv-csonkításon esik át. Ez Mali, az ország, amelyet én mégis rajongásig szeretek. 

Huszonkét éves egyetemista voltam, amikor a kezembe akadt Kuki Gallmann I dream of Africa című könyve. Ezt a világhírű önéletrajzi regényt olvasva képzeletben én is ott voltam Gallmann-nal Afrika vad, ősi világában. Legalábbis lüktető vágyat éreztem, hogy ott legyek vele, annak ellenére, hogy nemcsak örömöt, hanem mérhetetlen fájdalmat, veszteséget is okozott neki Kenya.

Hamarosan két bizonyosság fogalmazódott meg bennem: szeretném, ha a születendő gyermekeim Afrikában nőnének fel, és ha valaha úgy érezném, kilátástalan az életem, mindent magam mögött hagyva Afrikába mennék.

Valaki egyszer azt írta erről az olasz származású, kenyai írónőről, hogy „úgy érzi, nem tehetett mást, mint amit kislányként elhatározott, mert neki nemcsak álma, de élete és sorsa is Afrika”. Azt remélem, ha valaki egyszer majd rólam mesél, ugyanezeket fogja elmondani. 

2019 nyarán, amikor létrehoztuk a Közel Afrikához Alapítványt, már túl voltam életem felén. Addigra már tudtam, mit akarok: visszaadni a világnak abból, amit kaptam. És rájöttem, sokkal többet is tudok adni, mint amit valaha reméltem. Megtanultam, hogy adni a legfeltöltőbb élmény, amivel mindketten nyerünk. Amikor megértjük, hogy nem az a fontos, mit kapunk, hanem hogy mit adunk, felszabadulunk, mert ez az, amire van ráhatásunk.

1995-ben jártam először Afrikában. Az angliai kollégiumi postaládámba bedobtak egy prospektust egy afrikai overland útról. Szinte felforrósodott a papírlap a kezeim között. Olyan volt, mint a szerelem elején, amikor először simul bele a kezed a szeretett ember kezébe. Megszállottan gyűjtöttem a pénzt, az ösztöndíjamból fizettem be az utazásra. Ausztrál és új-zélandi emberekkel vágtam neki ennek a nomád, hátizsákos túrának, akikkel hat hétig utaztunk együtt Malawitól Zimbabwéig. A szavannákat nyitott platós kocsin szeltük át, onnan néztük, ahogy a végtelennek tűnő horizonton vérvörösen bukik le a nap, miközben állatok hangjának szimfóniája szól mögöttünk. Ha esténként megálltunk egy-egy falunál, futni indultam. Emlékszem: futok a falvak között, félelem nélkül, sportcipőben, egy olyan környéken, ahol a fehér ember ritkaságnak számít, és elkezdenek rohanni utánam a falusi gyerekek mezítláb, nevetve. A túra során igyekeztem minél közelebb kerülni a helyiekhez. Hajtott a kíváncsiság feléjük, a szabad létük felé.

Egyetlen értékük az életük, és azt hiszem, így könnyebb szabadnak lenni. Először megismerni, majd megérteni akartam őket. Az alapítványunk szlogenje is ez: „Megismerni, megérteni, segíteni.”

Ebben különösen fontos a „megérteni” rész: megérteni az embert, a kultúrát, a miérteket. És a megértés nem akkor jön el, amikor megértjük a különbségeket, hanem amikor megismerjük a hasonlóságokat. Amikor felismerjük, hogy bár válasszon el egy fél világ, az emberben mindenhol ugyanaz a szív dobog.

Tudat alatt a párválasztásomban is benne volt: olyan férfihoz megyek majd feleségül, akivel Afrikában élhetek. Harminckét évesen egy multicégnél voltam pénzügyi vezető, amikor megismerkedtem egy világlátott, ambiciózus angol üzletemberrel. A könyvvizsgálónk mutatott be minket egymásnak egy koktélpartin, amely után hamar megérkezett az anyaság is az életembe, amire akkorra már készen is álltam. Az állásomat könnyedén magam mögött hagytam, úgy éreztem, addigra már bebizonyítottam magamnak azt, amit szerettem volna, hogy nyugaton is megállom a helyem kelet-európaiként.

Kép

A kép Morris Andrea tulajdona

A Külkereskedelmi Főiskolán tanultam meg franciául. Innen mentem Angliába önkénteskedni sclerosis multiplexes betegekhez. Az itt töltött idő segített abban, hogy később édesapámat – akit ugyanez a kór ragadott el – támogatni tudjam. Majd adódott egy lehetőség, és bejelentettem anyának, hogy halasztok az egyetemen, s Angliában maradok. Nem számítottam rá, hogy mennyire rosszul éli majd meg a hírt. Pedig a szüleim sosem próbáltak visszatartani, sőt biztattak, hogy induljak neki a nagyvilágnak. Az ismeretlen iránti vonzódásom később sem csillapodott, tanultam ösztöndíjasként Franciaországban, majd a mesterképzést Angliában végeztem el. A kislányunk érkezése után a családanyai szerepemben teljesedtem ki. A nagylányom másfél éves volt, a fiam pedig akkor született, amikor a férjemet a munkája Angliába szólította. Mindig követtük őt az útjai során. Négy évet töltöttünk Angliában, utána rövid időre hazajöttünk, majd elkezdődött életünk legnagyobb kalandja: először Dél-Afrikába, Maliba, végül pedig Tanzániába költöztünk családostul. A gyerekeink már itt, Afrikában jártak iskolába. A vágyam valóra vált. 

Mali fővárosában, Bamakóban éltünk, ahol a házunk mellett volt a Sanfil nyomornegyed. Iszonyatos volt a kontraszt a mi hatalmas otthonunk és a mellettünk élők rozoga kunyhói között. Pokoli volt kinézni a kisszoba ablakán, látni, ahogy a sárban és a szemétdombon játszanak a gyerekek. Ők mégsem néztek ránk irigykedve, ellenségeskedve. Nem voltak elzárva tőlünk elektromos kerítésekkel, mint Dél-Afrikában.  Ezt látva, tapasztalva másra se tudtam gondolni, mint hogy hogyan tudnám jobban megismerni és segíteni őket. Sokkoló volt, hogy az emberek, akik nálunk dolgoztak a házban, soha még egy tollat sem fogtak a kezükben. Maliban 76 százalékos az analfabetizmus. A kiszolgáltatottság mértéke dermesztő volt.

Egy alkalommal, amikor jöttünk hazafelé, megláttam, hogy egy csontsovány kisgyerek egy fából tákolt padot cipel magával. Kiderült, hogy a gyerekek otthonról hozzák még a padot is, amelyre napközben leülhetnek a zsúfolt osztályteremben, és haza is viszik, mert másnapra könnyen lába kél.

Szerettem volna látni egy tanintézményt, el is jutottunk egy magániskolába, amely lesújtó állapotban volt, egy építési területhez hasonlított. Volt pár téglából épült terem, de ablak, ajtó sehol. Az osztálytermet egy koszos rongydarab választotta el az utcától. 

Éreztem, itt és most tenni akarok értük. Megkérdeztem, taníthatnék-e angolt, és megengedték. Az iskolába vezető úthoz szó szerint egy szemétdombon kellett keresztülverekednem magam. A tanítást viszont élveztem, és amikor délutánonként hazamentem, olyan volt, mintha felhőkön járnék, mert igazi endorfinlöketet kaptam. Az órákra lelkiismeretesen készültem, de volt, hogy nem angolt tanultunk, hanem a körülöttük lévő világról meséltem nekik. A helyi oktatás poroszosabb a poroszosnál, mert hát, hogy tanítasz egyszerre 200 gyereket, de akár 70-et is? A tanár ott egy karmester, elmondja az anyagot, majd visszaismétlik. Magolás az egész. Vittem be nekik zenét, képeskönyveket. Akkoriban még nem voltak tankönyveik sem. Gyakran rajzoltunk, meséltem nekik a hóesésről, amiről még sosem hallottak, ahogy a Kilimandzsáróról sem, hiába van Afrikában.

Kép

A kép Morris Andrea tulajdona

Amikor tanítottam, feltűnt, hogy vannak gyerekek, akik az egyik hónapban járnak iskolába, a másikban nem, mert a szüleik nem tudják kifizetni a tandíjat, így ők kiesnek az oktatásból. Ezeknek a gyerekeknek kezdtem el magyarországi támogatókat keresni, olyanokat, akik kifizetik nekik a tandíjat, így bennmaradhatnak az iskolában. Így indult a bamakói gyermektámogatás, erre hoztuk létre később a Közel Afrikához Alapítványt. A támogatási rendszer lényeges eleme, hogy nem vesszük át az iskolát, az a helyiek felelőssége marad. Nem akarjuk véletlenül sem, hogy azt érezzék, jön a fehér ember, és megmondja, mi és hogyan legyen. A pénzt nem az egyes családoknak, hanem az iskolának adjuk. Azzal, hogy hozzásegítjük őket a tanuláshoz, lehetőséget adunk a kezükbe, és ők élnek is vele. Mi nem adományt, hanem tanulási lehetőséget adunk.  

Engem erre neveltek: a tanulás kitörési lehetőség. Önmagad megváltása önmagad erejéből. Szerény körülmények között nőttem fel, így a szó anyagi értelmében adni sem tudtunk másoknak. De volt valami, aminek nem voltak híján a szüleim: a figyelem és az emberi összetartozás érzése. Gyerekkoromtól fogva nyitott volt az otthonunk, hozzánk lehetett segítségért fordulni, mi befogadtunk ismerőst, vándort egyaránt. Ez mélyen belém égett, ahogyan anyukám domináns egyénisége is.

Minden vágya volt első generációs értelmiségivé válni, diplomát szerezni, de az iskolaválasztás előtt meghalt az édesanyja, ezért tanulás helyett dolgoznia kellett, hogy fenntartsa magát és a húgát. Az édesapjára nem számíthatott, így fel kellett adnia az álmát. Engem arra nevelt, soha ne adjam fel.

Ha feladjuk, belehalunk. Bár anyám nem tudott továbbtanulni, azt nem adta fel, hogy értelmiségi családban éljen. Fontos volt neki, hogy a férje diplomás legyen, olyan valaki, aki elviszi őt a faluból a városba, akivel közösen jobb jövőt építhet a gyerekeinek. Édesapám ilyen volt számára. Hiába volt anyukám a család irányítója, mindig felnézett apámra. A szüleim kiemelten fontos értékként tekintettek a tanulásra, így se nekem, se az öcsémnek nem volt kérdés: egyetemre megyünk. Éjszakákba nyúló munkával, másodállásokkal, de megadták nekünk azokat a lehetőségeket, amikhez anyu nem jutott hozzá. Ő mindig azt szerette volna, ha kitörünk, ha feljebb lépünk, és ehhez a tanuláson keresztül vezetett az út. 

Tavaly az alapítvánnyal egy bátor lépést tettünk, és útjára indítottuk a Lányok ügye nevű programunkat is, hogy visszaszorítsuk a női nemiszerv-csonkítások számát. Noha az ENSZ 2012-ben az emberi jogok megsértésévé nyilvánította a csonkítást, és zéró toleranciát hirdetett, az FGM (FemaleGenitalMutilation) mégis rendkívül elterjedt Afrikában. A Sanfil negyedben minden lány átesik rajta, még mielőtt befejezik az általános iskolát. Próbáltam minél többet megtudni az FGM-ről, megérteni, hogy hogyan maradhatott fenn évszázadokon keresztül ez a brutális szokás. A legtöbb lányt ötéves kora körül csonkítják meg, és ha az egyikük belehal, azt mondják: feláldozta magát a többi lányért. A dogon népcsoportnál mitológiai gyökerei vannak a csonkításnak, hiedelmük szerint a gyerek, amikor világra jön, nem férfi és nem nő, hanem csak a csonkolás után válnak egyik vagy másik nemhez tartozóvá.

Az FGM már az ókortól megfigyelhető a különböző patriarchális társadalmakban. A beavatkozással azt próbálják elérni, hogy a nőknek ne legyenek szexuális vágyaik. Többekkel beszéltem, akik állítják, hogy a csonkítás önmagában nem irtja ki a női vágyat. A módszerek közül a legbrutálisabb az infibuláció, amely során kivágják a csiklót és a kisajkakat, a nagy szeméremajkakat pedig összevarrják, egy olyan kicsi rést hagyva, amin a menstruációs vér és a vizelet is nehezen távozik. Ez folyamatos melegágya a fertőzéseknek, és gyötrelmes fájdalommal jár. A helyi Sini Sanuman civil szervezet segítségével lépünk fel a női nemiszervcsonkítás ellen. Nem a szexuális oldaláról közelítjük meg a kérdést, hanem az egészségügyi vonatkozásokra irányítjuk a figyelmet. Finanszírozzuk a felvilágosító programot, mert hisszük, hogy a nem tudás és a kommunikáció hiánya okozza a legnagyobb problémát.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Számomra a siker a másik segítése. Az, hogy van ráhatásom a világra, akármilyen apró is. Hálás vagyok, amiért eljutottam oda, hogy adhatok, hogy tehetek a körülöttem élőkért.

Mérhetetlen öröm, amikor valaki a szemünk láttára tör ki a nyomornegyedből, amikor látom, hogy minden lehúzás, éhezés, megvetés, ütés ellenére nem tört meg, nem adta fel, nem fordított hátat, hanem helytállt és kitartott.

Remélem, egyszer az én szememmel látják majd saját magukat, és ha mesélnek majd rólam, azt mondják, amire mindig vágytam: „neki nemcsak álma, de élete és sorsa volt Afrika”.

A történetet Kosztin Emese írta Morris Andrea, a Közel Afrikához Alapítvány kurátorának emlékei alapján.

Ha szeretnél többet megtudni, vagy segíteni egy afrikai gyermek oktatását, itt tudsz tájékozódni:  https://kozelafrikahoz.hu/

1. Szombat van, de kamasz létére hatkor már ébren. Kipakolja a ruhásszekrényt, elrohan vásárolni. A család minden tagja érzi, hogy ma óvatosan kell bánni vele: a nővére nem dörömböl a fürdőszobaajtón, az öccse pedig az asztalnál megkérdezi, kéri-e az utolsó palacsintát, igaz, erre nem nagyon van esély, hisz ma az evés jut eszébe legkevésbé. Hasonló tapintatba csomagolt izgalom akkor vette körül, amikor az első óvodai napra indult; amikor a tanárnál, aki valamiért ki nem állhatta, töri témazárót írt a jobb jegyért, vagy amikor aznap táncelőadása volt. Mindenkinek rengeteg kérdése lenne, mégis a szokottnál óvatosabban adagoljuk a kíváncsiságunkat és a poénjaikat. 
Áll a szobájában a tükör előtt, a földön és az ágyán ruhák, a még ígéretesek türelmes rendben sorakoznak, a kegyvesztettek pedig kifordítva csúfoskodnak a földön. „Anya, így nincs is kedvem menni…” – sóhajt. Épp farmer és póló van rajta, ahogy általában. „Nagyon szép vagy. Odaadjam az új fülbevalómat?” Felragyog az arca.

„Várj!” – szaladok utána a lépcsőházban. „Van nálad pénz? Ha bármi van…” „Anya, mi lenne?” – kérdezi.

A fülbevaló alig észrevehető a fényes, dús, bronzosan folyó barna haj takarásában, és nem veszi fel a versenyt a nagy sötét szemek ragyogásával sem. Mégis pont elég, hogy azt érezze, mindent megtett, hogy a dolgok jól alakuljanak. És valahogy engem is nyugalommal tölt el az a kis bizsu, miközben igyekszem nem azt érezni, hogy viszik az én kincsemet. 
Először randizik a szőke fiúval, akiről akkor még nem sejtem, hogy a vejem lesz.

2. „Indulnotok kellene” – mondom, de meg sem hallja, még egyszer megszoptatja a kicsit, tisztába teszi, magyarázza, hogy hol az itatópohár, hogy kell a bébikamerát bekapcsolni, milyen közel lesz az étterem, ahol a lagzi lesz, akár gyalog is haza tud szaladni, ha kell, persze nem magas sarkúban. Magára kapja a ruhát. „Jaj, mit csináljak a hajammal…? Mégiscsak egy esküvőre megyünk.” Összekeresem a lakásban fellelhető hullámcsatokat – nem sok van, mióta elköltöztek –, és igyekszem valami kontyfélét rögtönözni. A nehéz, erős zuhatag azonban nem nagyon engedelmeskedik, én is kijöttem a napi gyakorlatból. „Jó lesz” – mondja, és megáll az előszobatükör előtt. A vejem már az ajtóban toporog, ő láthatóan elégedett a látvánnyal, a lányom azonban hirtelen megszólal: „Mi lenne, ha én mégis maradnék?” „Egy fülbevaló?” – töröm meg a drámai csendet. „Lehet” – feleli. „És vidd el ezt a sálat is, hűvös lehet” – mondom.

A lépcsőházból még visszaszól: „Hívj, ha bármi van! Ígérd meg!” „Mi lenne?” – kérdezem.

Nézem az ablakból, ahogy távolodik a dekoratív fiatal nő a helyes szőke pasival. Aki rájuk pillant, nem is sejti, hogy a legnagyobb kincsükre én vigyázok. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Két és fél évtizedes plébánosi szolgálat után lett István atya kórházlelkész. Hogyan élte meg ezt a változást?

Én kezdeményeztem, és készültem is rá. Már a plébánosi szolgálatom alatt is szívesen látogattam a betegeket. Mindig úgy éreztem, többet is tudnék tenni értük, ha a kórházban végezhetném a lelkipásztori munkát. Felvetettem a püspök úrnak, aki örömmel küldött erre a szolgálatra. Hiszem, hogy egy pap személyes lelki megújulását is elhozhatja, ha hosszú idő után egy kicsit más jellegű lelkipásztori feladattal bízzák meg.

Az új feladat más hozzáállást igényel. Míg a plébánia ajtaján kopogtatnak a hívek, addig a kórházban az atyának kell ugyanezt tennie. Nem volt nehéz magára venni a kezdeményező szerepet?

A személyiségemből adódóan mindenkivel hamar megtalálom a közös hangot. A kórházi munkám valóban nem abból áll, hogy beülök a kápolnába, és várom, hogy valaki bejöjjön. Itt nekem kell kezdeményeznem, sorban végigmegyek az osztályokon, benyitok minden kórterembe, megszólítom a betegeket. Sokszor teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Ha valaki szeretne áldozni, gyónni vagy felvenni a betegek szentségét, örömmel állok rendelkezésére. Napközben az orvosokkal, nővérekkel, ápolókkal is szóba elegyedem. Két kórházi egység van Zalaegerszegen, mindkettőbe napi szinten járok, illetve kérésre a megyei szociális otthonokba is elmegyek.

Sürgős esetben bármikor hívhatnak, rögtön indulok.

Hogyan tekintenek István atyára a kórházi dolgozók?

Korábban is volt atya, aki ellátta ezt a feladatot, de mivel ő plébániai szolgálat mellett tette, csak akkor ment, ha hívták. Én gyakorlatilag egész nap bent vagyok, ezért már családtagként tekintenek rám. Van, aki viccesen azt szokta mondani, hogy már én is szerepelek a kórházi leltárban.

Hogyan fogadják a betegek?

Örülnek, hogy tudnak kivel beszélgetni. Ez még inkább igaz volt a koronavírus-járvány idején, ugyanis én voltam az egyetlen személy, aki az orvosokon és a nővéreken kívül bemehetett. A héten találkoztam egy hölggyel, aki épp vizsgálatra várt, elkezdtünk beszélgetni, mondtam, hogy én vagyok a kórházlelkész. Nagyon megörült nekem. Kiderült, hogy a járvány idején hetekig bent feküdt, én pedig mindennap odamentem hozzá, és megáldoztattam. Az arcomat sohasem látta, csak a szememet, mert teljesen be voltam öltözve. Boldog volt, hogy végre megtudta, ki járt hozzá. A Covid idején nemcsak a betegeknek, hanem a kórházi személyzetnek is szüksége volt rám, hiszen lelkileg őket is nagyon megviselte a járvány. Tulajdonképpen akkor fogadtak be igazán, és kezdtek a csapat részének tekinteni, ugyanis én is mindennap beöltöztem és végiglátogattam a betegeket.

Úgy tartja a mondás: „A zuhanó repülőn nincs hitetlen.” Igaz ez az állítás a betegségben szenvedőre vagy a haldoklóra is?

Van benne igazság, ugyanis a beteg, elesett ember, akit megérint a földi életből való távozás szele, keresi a kapaszkodót, és szívesebben fordul Istenhez. Néha azonban megesik, hogy valaki elutasít, ilyenkor nem kérdezek rá az okra, tiszteletben tartom a hozzáállását. Senkire sem kényszeríthetem rá a Jóisten kegyelmét. Magamban azért elmondok érte egy imát. Ám számtalanszor megtörtént már, hogy valaki kezdetben elutasító volt, majd néhány nap vagy hét múlva mégis megnyílt, és örömmel beszélgetett velem.

Nap mint nap történnek megtérések, olyan emberek, akik eltávolodtak Istentől, újra szeretnének gyónni, szentáldozáshoz járulni vagy felvenni a betegek szentségét.

Sokszor tapasztaljuk azt is, hogy az után hal meg valaki, hogy elvégezte a szentgyónását, és megkapta a betegek szentségét, így nagy megbékéléssel a szívében tud távozni.

Van értelme a szenvedésnek?

A kórházban fekvő számára a betegágy kereszt, ő is éppúgy oda van hozzá szögezve, mint Krisztus a kereszthez, magatehetetlen, nem tud egyedül felkelni. Az embernek ilyenkor a kereszthordozás egy nagyon sajátos formájában van része. A beteg szenvedésében mindig Krisztus szenvedését kell meglátnunk, ugyanis az ő megváltó szenvedése minden beteg ember szenvedésében folytatódik. Ugyanakkor ez az állapot kegyelmi forrás is mind a betegnek, mind a családtagoknak. A betegek sokszor megtapasztalják azt is, hogy szép dolog Krisztussal hordozni a keresztet, és lehet azt örömmel is tenni, nem beletörődve, hanem elfogadva annak tudatában, hogy a szenvedésnek is van értelme és értéke, sőt fel is lehet ajánlani valamilyen nemes célra. Ezt sokszor meg is teszik.

Még ha el is fogadja a betegségét az ember, akkor is felvetődik benne a kérdés, hogy miért épp engem ért ez a tragédia, miért nekem kell szenvednem. Van válasz erre?

Ugyanúgy, ahogy Krisztus szenvedése, az ember szenvedése is mély titkot hordoz. Nem tudjuk, ki miért viseli a keresztet.

A betegség nem Isten büntetése, hanem próbatétel: tudja-e az ember ebben a helyzetben is Istenre bízni életét, halálát.

Tulajdonképpen az egész egészségügy a bizalomról szól. A beteg bízik az orvosokban, ápolókban, az egészségtudományban, a kutatókban, mert tőlük várja a gyógyulást, állapota jobbra fordulását. A szenvedő embernek Istenben is bíznia kell, meg kell erősítenie ezt a bizalmat.

Kép

Horváth István Sándor atya

Lelkileg mennyire megterhelő a munkája?

Sokan azt gondolják, a beteg leszívja a látogatója energiáját, kétségbe van esve, s nem lát kiutat. Épp ellenkezőleg, a beteg mindig tele van reménnyel, reménykedik a gyógyulásban. Én is rengeteget tanulok tőlük, mert nagyon őszintén tudnak imádkozni, és életüket a Jóistenre bízni. Nap mint nap látom és tapasztalom, miképp működik bennük Isten segítő kegyelme. A szenvedés során sokan elveszítik türelmüket, de a kórházban töltött napok alatt újra megtanulnak bízni, türelmesnek lenni. A beteg embernek a jelen a fontos, nem nagyon gondolkodik a múltjáról, nem nosztalgiázik, de nem is tervez előre, nem szorongatja kezében a határidőnaplóját, hogy milyen programja lesz jövő héten vagy a következő hónapban. A jelenben él, ezért jelen élethelyzetében kell mellette állnunk anélkül, hogy azzal hitegetnénk, fél év múlva egészséges lesz. A mai napon kell megerősítenünk őt, mert őt a „most” foglalkoztatja. Mi sem tudjuk, vajon megéljük-e a holnapot vagy a holnaputánt. 

Kinek van nagyobb szüksége a támogatásra, a betegnek vagy a hozzátartozónak?

Elsősorban a betegnek, de gyakran előfordul, hogy a hozzátartozókat is meg kell erősíteni lelkileg. Nem könnyű elviselniük és feldolgozniuk, hogy megváltozott annak az állapota, akivel hosszú évekig, évtizedekig mély szeretetkapcsolatban éltek, és sok szép emléket őriznek. Ha találkozom a hozzátartozókkal, velük is beszélgetést kezdeményezek, és bátorítom őket.

Nem csak a kórházban folytat missziós tevékenységet. Közel 25 éve nap mint nap több ezer embernek küldi el a napi evangéliumot e-mailben. Honnan jött az ötlet?

2004-ben indítottam útjára a hírlevelet, amikor még nem volt ennyire elterjedt az internet, és okostelefonok sem léteztek. Úgy gondoltam, hogy ezt a csatornát is fel lehet használni evangelizációs célra. Idővel egyre többen jelentkeztek rá. Ma már több mint százezer emberhez jut el az evangélium ilyen formában napi szinten, rövid magyarázattal, imádsággal kiegészítve. Az applikáció már nemcsak magyar, hanem angol, német, francia és olasz nyelven is elérhető.

Nem megy ez a bibliaolvasás rovására? Így is egyre kevesebben veszik kézbe a Szentírást.

Mivel az okostelefont az emberek jóval többször veszik kézbe, hiszek abban, hogy a Biblia üzenetét ezen keresztül is terjesztenünk kell.

Nem találomra választom ki a részeket, a feliratkozók ugyanazt az olvasmányt kapják meg, amelyet a liturgia szerint az aznapi szentmisében felolvasunk. Ugyanolyan értékes így olvasni Isten igéjét, mintha a Bibliát vennénk a kezünkbe. Az utóbbit ritkán visszük magunkkal, de a telefonunk mindig ott lapul a zsebünkben. Miért ne használhatnánk erre is?