Korábban azt nyilatkozta: sajnálja azt, hogy amikor a lányai kisebbek voltak, a munka miatt kevesebb időt tölthetett velük. Ma hogy áll ezzel? Sikerült az arany középutat megtalálnia?

Vannak dolgok, amik nehezen pótolhatók. Ott és akkor kell jelen lenni a másik életében, amikor szükség van ránk. A gyermekeim lassan felnőtt nőkké cseperednek.  Amiket elmulasztottam, amikor kicsik voltak, nem tudom bepótolni. Kompenzálhatok, igyekezhetek, de az már elmúlt. A jelenükben ott lenni állandó feladat és lehetőség, hogy megtapasztaljanak, és segíthessem őket, ahogy tudom. Középút tehát nincsen. Amiről lemaradunk, az nincs; ami jelen van, és előttünk áll, abban aktívan részt szeretnék venni. Vannak munkáim, de a családom az első. Remélem, ezt ők is tudják.

Milyen közös programok hozzák össze a lányaival?

A közös programok szervezése egyre nehezebb, hiszen mindenki kezdi élni a saját életét, de a családi események, egy születésnap vagy más ünnep vagy egy szüret, disznóvágás alkalom arra, hogy együtt legyünk. A  nyaralást még együtt tervezzük, a nagyszülők látogatása is közös program, és sütkérezni is szeretünk együtt. De a nagy  röplabdázások, a tollas, a pancsolás, a séta már elmaradnak.

A vasárnapi mise is közös, és az ebéd, amely után jót beszélgetünk, ha nem kell futni valahová.

Mi jelentette a kiutat az elakadások idején az ön számára? Mondhatjuk, hogy a hit kulcsfontosságú szerepet tölt(ött) be?

Az elakadásoknál önző állapotban vagyok, vagyunk. Fogva tart minket – és ezzel a  figyelmünket – a napi egónk, a feladatunk, aminek megoldása áll a központban. Nem adunk időt és helyet a másik szeretetének. Nem tudok, tudunk a másikra figyelni, mert azt hiszem, hogy most az előttem álló feladat a „rendkívül fontos”. Így a legtöbb konfliktus abból adódik, hogy „miért nem értesz meg engem”, és „most nincs időm veled (és az apró-cseprő dolgaiddal) foglalkozni”. Ezeken az ima segített át. Távolságot kellett tartanom attól, hogy átadjam magam a saját vélt sérelmeimnek, és inkább elvonultam, imádkoztam. Ezt a tanácsot egy paptól kaptam, és bevált.

Az utóbbi időszakban számos próbatételt élünk meg. Édesapaként hogyan tudja mindezek ellenére a pozitívumokra állítani a fókuszt?

Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem fogok félni, nem vagyok hajlandó azzal tölteni az időt, hogy „mi lesz, ha…”? Ez az elhatározás jónak tűnt, és nagyon elégedett voltam tőle, ám nem tartott sokáig. Jöttek a kihívások, lehetőségek, és velük együtt a félelmek: mi lesz, ha nem csinálom, ha nem jól csinálom, ha nem én csinálom... A járvány idején felvetődött bennem az is, hogy valójában szükség van-e arra, amit csinálunk? Művészet nélkül is van élet! Akkor mit akar tőlem az Isten? Mi a küldetésem, van-e küldetésem? Képes vagyok-e elfogadni a változást, ami előttem áll?

Miközben az Eucharisztikus Kongresszus hírnökeként másokat biztattam az imára, én is imádkoztam másokért, de önmagamért nem. Úgy gondoltam, Édesanyámnál jobban úgysem tudok imádkozni magamért.

Az idei húsvét sok ajándékkal érkezett az életembe. Keresztút, ahol a feleségemmel való kapcsolatom erősödött; lelkigyakorlat, ahol a beszéd és a lélek azonosságának felismerésével találkoztam; és a csúcs, a feltámadási szertartás, ahol valamit megértettem az értem is megfeszített Krisztus szeretetéből. Akkor és ott mérhetetlenül örültem valaminek: nem tudtam megfogalmazni, mi is ez pontosan, de elmúlt a félelmem! Úgy érzem, képes vagyok elfogadni, amit nekem szán az Isten, legyen az bármi.

Hiszem, ha ez áldozattal jár, az az Ő szeretetéről tesz majd tanúbizonyságot. Most az a legnehezebb, hogy különbséget tegyek a saját és az Ő szándékai között.

Édesapaként próbálok minél jobban jelen lenni, és nem csak magamra figyelni, ha ők vannak a fókuszban, akkor máris könnyebb. Sokat beszélünk a hitünkről, a vallásunk megélésének miértjéről, hasznáról. Ennek foganatja nem azonnali, és nem is kézzelfogható, de remélem, amikor olyan segítségre lesz szükségük a gyerekeinknek, amit mi szülőként már nem tudunk megadni, akkor eszükbe jutnak ezek a segítő eszközök.

Kép

Dolhai Attila feleségével, Viktóriával – Fotó: Páczai Tamás

Hogy látja, a férfiak – a majdani férjek és édesapák – miként „védhetik meg és örökíthetik át” az igazi férfiképet?

Mi az igazi férfikép egyáltalán? Amit szüleinktől, nagyszüleinktől, példaképeinktől láttunk? Mit szeretnénk megvédeni és továbbörökíteni? Biztosan jó az, amit láttunk, magunkkal hozunk, gondolunk? Mi vajon milyen mintát örököltünk, és mit képviselünk? Képesek vagyunk-e felismerni hibáinkat, erényeinket? Mik azok az élethelyzetek, amikben tudatosan felkészülhetünk erre a nagy hivatásra? Jegyesoktatás, házassági tanácsadás, kapcsolati tréningek? Számtalan kérdés van. Elkezdhetjük boncolni őket, és talán hasznos is, ha nem csak elődeinkkel vagyunk kritikusak, hanem magunkat is megvizsgáljuk. Milyen szerencsés az, aki megörökli, megtanulja a lelkiismeret-vizsgálat eszközét, és időről-időre használja is. De mihez képest hozzuk meg döntéseinket? Ha a szeretet parancsát követjük, akkor talán nem követünk el sok hibát. Hogy a körülöttünk lévők érezzék szeretetünket, időt kell rájuk szánnunk, beszélgetnünk kell velük, részt kell vennünk az életükben segítséggel, hallgatással, tevékenységgel...

A művészet, akár a zenei és a színészi világ hogyan segíthet ebben?

Feladatunk, hogy a tevékenységünkkel örömet okozzunk azoknak, akik hallgatnak, látnak bennünket.

Egy-egy előadás alkalmával lehetőségünk van lelki katarzison átvezetni a hallgatóságot, új és új szempontok szerint megvilágítani egy-egy szituációt.

Nyitottá tehetjük a nézők szívét, befogadóvá a különböző emberek igazságára, a jóra és a szépre. Szerethetővé, szeretővé tehetjük nézőinket egymás iránt. Vágyat kelthetünk a szeretetre, a másik ember figyelmére. Kinevethetjük saját esetlenségünket, ügyetlenségünket, feloldhatunk szorongást és magányt.

Azt mondják, ha jól szereted a férjed/feleséged, azzal adod a legtöbbet a gyermekeidnek. Önöknek milyen értékeket sikerült átörökíteniük a lányaiknak, amelyek egy életen át kísérhetik és segíthetik őket a munka vagy akár a magánélet terén?

Ezt sajnos most még nem tudom. Majd évek múlva, az események tükrében fog kiderülni, mit és hogyan csináltunk jól, vagy kevésbé jól. Szeretem a feleségem, és úgy érzem, Ő is engem. Ezt látják a gyermekeink, és remélem, a példánk és a nagyszüleik példája elég lesz ahhoz, hogy boldoguljanak. Vizsgáljuk és értékeljük kapcsolatunkat, ha hibázunk, megpróbáljuk jobban csinálni. Van, hogy könnyebben megy, van, hogy nehezebben. Gyermekeink előtt élünk, látják a problémáinkat és a megoldásokat is. Szerintem ők is kritikusak, van, amit nem akarnak majd úgy csinálni, mint mi, mert jobban szeretnék annál. Bízom és bízunk bennük, ha kell, segítjük őket, amennyiben tudjuk. A puska nincs betárazva, sőt nincs is puska. Kíváncsiság van, nyíltság van, várakozás, bizakodás, hogy majd megtalálja őket a viszonzásra méltó szerelem.

Ha ránéz az életére, mi az, amiért a leghálásabb a Jóistennek?

A családomért: a szeretetért, a ragaszkodásért, amit minden percben tapasztalok a körülöttem élőktől. Így aztán Ő, azaz Isten is velünk van.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Nem tipikus történet még a reformkori Magyarországon sem, hogy a nemesi családba születő, tehetséges fiatal zongorista abszolút szülői támogatással indulhat el hivatása kiteljesítése felé: nincs atyai dorgálás, testvérkonfliktus, nem kíséri nélkülözés a pályakezdő éveket. Márpedig a felső-Tisza-vidéki nemesi családban 1823. május 8-án született Székely Imrének ebben volt része. Ennek ellenére ma szinte semmit sem tudunk róla.

Mi lehet az oka elfeledettségének?

Kéry János úgy véli, több tényező is közrejátszott abban, hogy Székely Imrét a kortárs magyar zenetörténet-írás alig tartja számon.

„Jó zeneszerző volt, de nem olyan kiemelkedő tehetség, mint Liszt Ferenc, azt viszont ki merném jelenteni, hogy Mosonyi Mihállyal vagy Erkel Ferenccel egy színvonalon alkotott – őket mégis ismerjük, Székelyt pedig nem.”

A másik ok a Székely Imre által képviselt magyaros stílusban rejtőzhet. Mint fogalmaz: „Ha valakinek bárhol a világon azt mondod, hogy magyar zene, akkor komolyzene tekintetében biztosan az a stílus ugrik be neki, amit a fent említettek képviseltek”. Hogy ez mennyire igaz, arra Kéry János példaként egy 1947-es Tom és Jerry epizódot hoz fel, amelyben a zongoraművész Tom egy Liszt-rapszódiát, méghozzá a II. Magyar Rapszódiát játssza, miközben a kalapácsokon alvó, majd fölébredő Jerry különféle módokon bosszantja őt.

Ez a széles körben kedvelt verbunkos-csárdás, magyaros zene azonban a 20. század elején, Bartók és Kodály idejében kikopott a divatból. A bartóki „csak tiszta forrásból” elv már nem engedte meg, hogy a népzenei motívumokból építkező komolyzenei fantáziákat – Székely Imre életművében: „ábrándokat” – kizárólagos módon azonosítsák a magyar zenei stílussal. Ha Liszt életművének értékelésén nem is változtatott mindez, a kisebb szerzők, a másodvonal egyszerűen kikopott a divatból.

A következő ok, amely a feledés mögött húzódhat, már a család történetéhez és Székely Imre származásához vezet bennünket. Mátyfalváról, katolikus nemesi családból származott, ahol a klasszikus műveltség mellett a haza szolgálata is a neveltetésbeli eszmények része volt, ez a háttér pedig a Monarchia alatt, majd a kommunizmus évtizedeiben adhatott politikai alapot a mellőzésére.

A Tisza mellől a rivaldafénybe

Székely Imre édesapja vármegyei szolgálatban álló, jogvégzett ember volt, aki közel ezer kötetnyi latin, angol, német, francia és magyar könyvet, folyóiratot őrzött, ő maga is zongorázott, és mindhárom fiát zenélni taníttatta. Lajos hegedült, Imre zongorázott, István pedig csellózott.

Az apa, amikor látta Imre tehetségét, úgy döntött, hogy vagyonát inkább bérbe adja, Pestre költözik a családdal, hogy magasabb színvonalú oktatást biztosíthasson a gyerekeknek.

„Pest-Pilis-Solt vármegye táblabírájaként kapott állást, lakásukat pedig Fáy András emeletes házának földszintjén rendezték be” – idézi föl Kéry János, hozzátéve: Fáy ekkoriban a reformkor legaktívabb magyar politikusi körének tagjaként nemcsak a Pesti Hazai Első Takarékpénztár megálmodója volt, de közben színházszervezőként és színigazgatóként is ténykedett, szívén viselve a magyar zenei oktatás és zenei kultúra sorsát.

Fáy András a Székelyékkel közösen lakott pesti házában és fóti nyaralójában francia mintájú szalonokat, zenei esteket rendszeresített, ahol a fiatal Székely Imrének is magabiztos színpadi rutinja alakult ki. A hallgatóság soraiban megfordult Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Barabás Miklós, Bajza József vagy éppen Ferenczy István – a felsorolás még csak nem is teljes. Imre eközben a szintén zongorázó Fáy fiúval, Gusztávval mély barátságba került, együtt tanultak zenét és jogot.

A jogakadémiát befejezve Imre részt vett az 1843–44-es pozsonyi országgyűlésen, ahol hangversenyeinek hatalmas sikere támadt, főként Liszt Ferenc darabjait és saját műveit adta elő. Ekkor született meg benne az elhatározás: szakított a családi és nemesi tradíciókkal, hogy a zenének szentelje életét. A művészet melletti döntés nem ritka a korszakban, apja hozzáállása viszont annál inkább, hiszen fia döntését erkölcsileg és anyagilag is azonnal támogatta.

Még életében rendelkezésére bocsátotta öröksége egy részét, hogy minél messzebb juthasson a tanulmányaiban.

Mind a tehetséges ifjú, mind az őt támogató „tékozló atya” befektetése remek döntésnek bizonyult. Miután Pesten Erkel Ferenc tanítványaként végzett, 1846–47 fordulóján Párizsba utazott két barátjával, a már említett Fáy Gusztávval és a legendás hírű hegedűművésszel, Reményi Edével. Tehetségüknek gyorsan híre ment a párizsi szalonélet közegeiben, és csakhamar Alexandre Dumas szalonjában találták magukat, a Societe Philharmonique szervezésében pedig teltházas hangversenyeket adtak néha szólóban, néha együtt. Kéry János úgy véli, Székely még Chopint is hallhatta élőben, aki 1848 februárjában adta utolsó hangversenyét a városban.

Kép

Székely Imre Barabás Miklós festményén

Viktória királynő és a Boci, boci tarka

Párizsban érte hősünket a népek tavasza is, a március 15-i események után ugyanis tagja lett annak a magyar küldöttségnek, amely francia segítség reményében indult az író külügyminiszterhez, Lamartine-hoz. Kéry János szerint a magyar szabadságharc, valamint az édesapa időközben bekövetkezett halála késztette hazautazásra Székely Imrét, ám a fiú a forradalom leverését követően ismét nyugatra indult, ezúttal Londonba. Míg párizsi szerepvállalása miatt az osztrák politika üldözte, paradox módon a hazai divatlapok sorra számoltak be nagy sikerű londoni előadásairól, kottáinak népszerűségéről és arról, hogy maga Viktória királynő is hallgatta hangversenyeit, sőt, játszotta zeneműveit.

Londonban született meg Magyar Ábránd sorozatának első darabja is, eredeti címében Souvenir de ma patrie, amely több népdalt, népies műdalt dolgoz fel és díszít ki.

A dallam mai füllel hallgatva legmeghökkentőbb eleme kétségkívül a Boci, boci tarka kezdetű gyerekdal kétszeri fölbukkanása a témák között.

„Azt, hogy ő inspirálódott-e a gyerekdalból, vagy fordítva, azaz épp a mű népszerűsége nyomán kelt önálló életre a téma, valószínűleg már sosem tudjuk meg” – veti föl Kéry János, aki úgy véli, a brit birodalmi fővárosban eltöltött három és fél év volt Székely Imre karrierjének csúcspontja, és egyben talán hazatérése záloga is. Már az emigráció gondolata foglalkoztatta, amikor 1852-ben néhány koncert idejére Magyarországra jött, s végül a következő évben – az iránta való politikai enyhülésnek is köszönhetően – hazaköltözött, sőt, elvállalta Albrecht főherceg gyermekeinek zenei nevelését.

A Nemzeti Zenede kiemelt tanára

1853-ban megnősült, feleségül vette Lázár Vilmos aradi vértanú mostohalányát, Halasy Magdolnát, akiben szellemi társra is talált. Hat gyermekük született, de csak két lányuk érte meg a felnőttkort: Ilona és Irén is nagyon jól zongorázott, mindkettő író-műfordító és zeneszerző is lett. A család az év nagy részét Pesten töltötte, nyaranta azonban egy Tiszasüly melletti, tamásháti tanyára vonultak vissza. Székely Imre utolsó ismert lakhelye 1880 és 1886 között a belvárosi Szarka, ma Zrínyi utca 5. szám alatt volt, ahol minden ott töltött vasárnapon zenezsúrt tartott. Kéry János fölhívja a figyelmet arra is, hogy miközben Székely Imre rendszeressé tette a házi hangversenyeket, és maga is koncertező művész volt, élete középpontjába fokozatosan a tanítás került.

A főhercegi udvar és a sok magántanítvány után tanári pályája csúcsaként a korabeli legnívósabb intézmény, a Nemzeti Zenede is tanárai közé hívta.

A Zeneakadémia reformkori alapítású elődjében zeneszerető és zeneművelő növendékek sora került ki a keze alól, ő pedig Bartai Edével közösen tankönyvírásba kezdett: kiadott egy többkötetes zongoratechnikai tangyűjteményt, a Hangsorozati Iskolát, 15 Invenció című sorozatát pedig a zongoratananyag részévé tették. „Érdekes, hogy mennyire megtalálta önmagát a középfokú tanításban. Bár jó ismerőse és kollégája volt Liszt Ferencnek, és egykori tanítványa Erkel Ferencnek, mégis amikor ők megalapították a Nemzeti Zenedéből a Zeneakadémiát, Székely nem követte őket, maradt a Zenede kiemelt tehetségeket gondozó osztályának tanára” – mutat rá Kéry János, hozzátéve, hogy a szegényebb növendékeket ingyen tanította.

Gyenge alkatú volt, egészsége az 1880-as évektől egyre gyorsabban romlott, ám állandósuló betegeskedése ellenére az utolsó pillanatig aktív tanár maradt. Egy szerény, a hivatást szolgálatként megélő alkotó és egy kiváló pedagógus alakja bontakozik ki az 1887-ben bekövetkezett halálát követő nekrológokból, amelyek a magyar nemzeti zene zászlóvivőjeként, a Liszt Ferenc elismerését harsányság nélkül kiérdemlő virtuóz előadóművészként emlékeznek rá. E szövegek szerzői azok a növendékek voltak, akik tőle sajátították el a szívet gyönyörködtető zongorázás mikéntjét, miközben mesterük rendszeresen lehetőséget adott számukra házi és nagyobb hangversenyeken részt venni. Egy ízben születésnapján őt magát is nagyszabású hangversennyel köszöntötték: az 1879-es Székely Ünnepély műsorában saját művei mellett kortársak tisztelgése is felhangzott.

Csaknem minden visszaemlékezés kiemeli szerénységét, kedves természetét, a magyar zenéért folytatott fáradhatatlan munkálkodását, szeretetteljes családi hátterét.

Kéry János úgy véli: ha a 200. évforduló apropóján értékelni kellene Székely Imre életművét, alighanem ezt a szerethető, csöndes és alázatos ügyszolgálatot, a kicsapongásmentes életet, a zsenik mögötti másodvonal szorgalmát kellene kiemelnünk.

Kérdésünkre, hogy Székely Imre monográfusaként mivel készül a bicentenáriumra, elárulta: a hosszú távú tervek között szerepel az életmű stúdiófelvétele, az idei emlékévben pedig hazai és nemzetközi koncertsorozattal igyekszik visszahozni Székely Imre nevét a zeneszeretők emlékezetébe.

Megkezdődött a 2022/2023-as tanév május-júniusi érettségi vizsgaidőszaka.  A nemzetiségi nyelv és irodalom írásbelik után május 8-án, hétfőn a magyar nyelv és irodalom írásbelikkel folytatódnak az vizsgák.

Ezt követően kedden matematikából, szerdán történelemből, csütörtökön angol nyelvből, pénteken pedig német nyelvből vizsgáznak az érettségizők.

A következő hetekben 1163 helyszínen várhatóan több mint 111 100-an érettségiznek. Az érettségizők száma 2005-ben lépte át a százezres határt, azóta – a 2020-as esztendőt leszámítva, amikor  a koronavírus miatt csak 113 ezer jelentkezőből 84 ezren tettek vizsgát – ez az érték nagyjából 111 ezer körül mozog.

Forrás: MTI

A legtöbben magyar nyelv és irodalomból tesznek érettségit, összesen 74 339 tanuló (középszinten 72 569, emelt szinten 1771 fő), ezt követi a matematika (középszinten 70 394, emelt szinten 4537 fő) és a történelem (középszinten 68 131, emelt szinten 7025).

A legtöbb emelt szintű vizsga angol nyelvből lesz, a csütörtöki írásbelin összesen 18 848 diák ad számot tudásáról.

Az írásbeli vizsgák május 26-án zárulnak. Az emelt szintű szóbelik június 7-14.,  a középszintű szóbelik pedig június 19-30 között lesznek.

A vizsgaidőpontok teljes listája elérhető az Oktatási Hivatal honlapján, ahol, az adott vizsgát követő napon az írásbeli vizsgák feladatlapjait és javítási-értékelési útmutatóit is közzéteszik.

Forrás: MTI

Az egész napos konferencián közel 40 üzleti szakember, tanácsadó és coach osztotta meg legjobb tudását a munkaerőpiaci változásokkal és trendekkel kapcsolatban. A résztvevők az előadások és az izgalmas gyakorlati szekciók mellett részt vehettek a Kiváló Munkáltatói Márkák kerekasztal-beszélgetésén, amelyen öt MagyarBrands-díjas márka osztotta meg tippjeit a közönséggel. A beszélgetés moderátora, Purkald Kriszta (HR KOPÓ) arról faggatta a márkákat, melyek a legjobban működő munkáltatói gyakorlataik, legyen szó kis családi vállalkozásról vagy középvállalati sajátosságokról, hiszen a sokszor apróságnak tűnő újításokkal is tehetünk a munkavállalókért.

A Mystic Nails műköröm-alapanyagok gyártásával foglalkozó márka valamennyi álláshirdetése a következőképp kezdődik: „Ez lesz életed legjobb döntése! Persze csak akkor, ha arra vágysz, hogy egy olyan közösség tagja légy, ahol igazán megbecsülnek. Nem (csak) mint munkavállalót, hanem mint embert.”
Gyimesi László, a cég ügyvezető igazgatója számára ugyanis az a természetes, hogy amint a magánéletben is mindenkire emberként tekintünk, és nem robotként, úgy a cégen belül is az ember van jelen.
A néhányfős családi vállalkozásként indult Mystic Nails kisvállalkozásként ma is ezeket az értékeket viszi tovább. Egy jó példa erre: Gyimesi László kollégái pontosan tudják, hogy nem szereti a főnök és a vezető megszólításokat, ezért a ráragadt „Fönci” megnevezés után létrehozták a Fönci-taxi kupont, amit arra lehet beváltani, hogy egy adott reggelen a főnök hozza be kollégáit autóval a munkahelyre.

A Fürge Diák Iskolaszövetkezet több ezer diáknak biztosít munkalehetőséget, de saját szervezetüket is működtetniük kell: 120-an dolgoznak a cégnél, az ország 21 pontján, és bár szívügyük a HR, a nagy távolságok miatt kifejezetten nehéz az egymás közötti kapcsolattartás, és a csapatépítés sem a leggördülékenyebb. Ecsedi Zsuzsanna marketingvezető és munkatársai ezért játékos kihívásokat találtak ki, amelyek teljesítéséről a kollégák a céges közösségi felületeken tudnak beszámolni.

Ezek a játékok a céges értékekhez tartozó magatartásformák beépítését, felismerését, megismerését segítik elő, nem mellesleg lehetővé teszik, hogy távolról is összekapcsolódjanak a kollégák.

Jelenleg is zajlik a „Legfürgébb kihívás”, amelyben csapatokban gyűjtik a kilométereket különböző nyereményekért.

A sportitalt gyártó Absolute Live márka szlogenje, az „ÉLETCÉLUNK AZ EGÉSZSÉG” Nagy Ervin ügyvezető igazgató életfilozófiáján alapszik, amelyet nemcsak a cégüzenet, hanem a munkavállalóik nézőpontjából is szem előtt tartanak. Az utóbbi évek nehézségei még inkább arra sarkallták az Absolute Live vezetőségét, hogy munkavállalóik boldogulását ne csak anyagi juttatásokkal segítsék. A menedzsment másik tagja, Nagy Parádi Tímea képzett coach-ként a munkavállalók mentális egészségére figyel.

A megfelelő kommunikációnak, majd az egyéni és a csoportos coaching- és tréningfolyamatok bevezetésének köszönhetően elérték, hogy munkavállalóik motiváltak maradjanak, és könnyebben kezeljék a szorongással, nehézségekkel teli időket is.

A foglalkozás eredményét kollégáik végül nemcsak a munkahelyen, hanem magánéletükben is tapasztalják, kapcsolataik és kommunikációjuk jelentős javulása által.

Az étrend-kiegészítők és vitaminok gyártásával foglalkozó Vitaking PR-vezetője, Nagy Judit a termelői vállalkozások oldaláról közelítette meg a munkáltatói márkaépítés területét. Még a világjárványra visszavezetve avatta be a közönséget abba, hogy nekik a termelés miatt nem volt lehetőségük leállásra, hiszen a munka helyben van, mindemellett jelentősen megemelkedett termékeik iránt az érdeklődés. Ennek ellenére néhány területen felvetődött a home office igénye, hiszen több munkatársuk került olyan helyzetbe, hogy idősebb családtagot kellett ápolnia, vagy a gyermekeivel otthon maradnia. Az utóbbiak hatására fokozatosan átgondolták a cég lehetőségeit, és kidolgozták a családbarát munkahely koncepcióját, amelynek köszönhetően vállalati gyermekfelügyeletet biztosítanak a kollégák gyermekeinek.

A KöBE Közép-európai Kölcsönös Biztosító Egyesület Magyarország legnagyobb magyar tulajdonú, nem életbiztosítója egészen speciális területet képvisel a munkaerőpiacon, ugyanis a fiatalabb generációknak kevésbé kecsegtető és izgalmas egy biztosítónál dolgozni. Horváth Ádám, a KöBE ügyfélszolgálati igazgatója szerint a biztosítói terület hátrányból indul, mert itt egyrészt bele kell fektetni a megfelelő időt abba, hogy az embernek biztos jövedelme legyen, ráadásul manapság mindenki marketinggel, PR-ral szeretne foglalkozni, infuenszer akar lenni.

Ahhoz, hogy bevonzzák az ifjú tehetségeket, de megtartsák az idősebb kollégákat is, nélkülözhetetlen, hogy a béren felül olyan lehetőségek is legyenek a cégnél, amelyek minden munkavállalót megszólítanak.
Ezért egyrészt bátorítják munkavállalóikat a képzéseken való részvételre, támogatják a nyelvtanulást, de 2022 őszén szűrőbuszok bevonásával egészségvédelmi napot is tartottak, amelyből a jövőben mindenképp hagyományt fognak teremteni.

A cikk a MagyarBrands támogatásával készült. A MagyarBrands Programról bővebben itt olvashatnak: https://magyarbrands.hu/magyarbrands-palyazat/

– Nem lehet könnyű pestiként egy hagyományos falu bizalmába férkőzni, pláne fényképezőgép kíséretében. Hogyan nyerted el a kisecsetiek bizalmát?

– Tudták, hogy ki vagyok, sokat voltam a nagymamámnál, de szép és hosszú folyamat volt. Amikor 16 éves korom körül amatőrként elkezdtem fényképezni, eleinte csak hátulról mertem fotózni a néniket a templom előtt. A következő alkalommal már megkérdeztem, fotózhatom-e őket, aztán hogy meglátogathatom-e őket, majd hogy náluk is fotózhatok-e. Közben én is fotográfussá váltam.

– Nem olyan egyértelmű, hogy egy 16 éves lány néniket fényképez…

– Akkor vettem észre, hogy lassan el fog tűnni a viseletes asszonyok látványa.

14 éves voltam, amikor kitaláltuk a barátnőimmel, hogy alapítunk egy falumúzeumot, és becsöngettünk a házakba.

Akkor sok embert megismertem, láttam egy csomó szép bútort meg ruhát, azt éreztem, hogy ezt meg kell menteni.

– A régi dolgok értékelését régész anyukádtól tanultad?

– Alapvetően igen, egyébként a nagymamám meg restaurátorként dolgozott. Szobrokat restaurált Budapesten, ő vette negyven évvel ezelőtt a kisecseti házat. Akkoriban nem volt divat kis falvakban házat venni, néztek a falubeliek, hogy mit keres itt ez a városi asszony, ráadásul nemcsak a füvet nyírja, hanem tényleg műveli a földet. Sok segítséget is kért a falubeliektől, például hogy hogyan kell metszeni a szőlőt, vagy volt egy bácsi, aki jött kaszálni a domboldalt. Kisecset életének részeivé váltunk, a falu meg a mi életünk része lett.

Kép

A vanyarci Mari néni nézi az aratást  – Fotó: Mohos Zsófia

– MMA-ösztöndíjas lettél, más falvakat is megismertél, de olvastam rólad, hogy a legfontosabb szakmai visszajelzés Korniss Pétertől jött…

– Amikor elnyertem az MMA-s ösztöndíjat, ugyanúgy meglepődtem, mint ezen a mostani díjon, mert nem jártam a MOME-ra, nem forogtam fotós körökben. Megvolt már az előző fotókönyvem, aminek szintén Görbeország volt a címe, voltak kiállításaim, de az más, hogy eljön a családom meg a barátaim. Tavaly januárban végre találkoztam Korniss Péterrel, hónapok óta terveztem, hogy fölhívom. Pont akkor volt egy fotós magazin címlapján egy képem egy Máriás lányról, ő is látta, és épp meg akart keresni. Annyira jó volt valakivel beszélgetni, aki igazán átérzi, hogy nekem miért olyan nagyon fontos ez az egész. Azóta is kapcsolatban vagyunk.

– A fotózást apukádtól és nagypapádtól tanultad?

– A családban nagyon sokan fényképeztek amatőr szinten, de mindig igényesen fényképeztek mindent.

– Mit jelent ma az igényesség, amikor a technika annyi mindent megold?

– Technikával együtt sem mindegy, hogyan használja az ember a fényeket, odafigyel-e a részletekre. Én is sokat fényképezek telefonnal, de más minőségű a rendes fényképezőgéppel készített kép vagy a fotókönyv mint fizikailag megfogható produktum. A számítógépen hiába tárolok több ezer képet, a gyerekeknek is az az élmény, ha elővesszük a könyvet 2020-ról, és visszaemlékezünk, amikor egyik héten a repcésben fényképezkedtünk, a másik héten a mákvirágzáskor. Az igazi minőségi különbséget viszont a személyes kapcsolat adja. Ahogy ezek mélyülnek, a fotók is egyre mélyebbek tudnak lenni.

Amikor már ismerem egy ember életét, környezetét, valóban vissza tudom adni a személyiségét. Mindenkihez többször visszamegyek, és nagyon sokszor nem is fényképezek elsőre.

Nem a fotózás a cél, az inkább eszköz. Nekem ez a nyelvem, és én ezen a módon tudom megőrizni őket. Sokszor írok hozzájuk szöveget is, hogy tényleg elmeséljem a történetüket, de a fotó az, amivel úgy érzem, hogy vissza tudom adni őket olyan szépnek, ahogy én látom.

– Ha nem ismernélek egyáltalán, azt gondolnám, egy bakancsos, szabad bölcsészlány készítette ezeket a fotókat, aki egyedül rója a falvakat. De Rimócra például egy 15 hónapos babával indultál – kétgyerekes anyuka vagy. Bele lehet így feledkezni az alkotásba? Hiszen, amiről mesélsz, nem kapkodós műfaj.

– Mindig az a típusú anya voltam, aki az álmait is élte a babázás mellett, ha én jól vagyok, a családom is jobban van. Viszont amikor Rimócon vagyok, teljesen ott vagyok. Ehhez persze az is kell, hogy tudjam, hogy a férjem maximálisan viszi a családi ügyeket, nem kell azon aggódnom, hogy elfelejtjük a gyümölcsnapot, vagy nem lesz tornacipő.

– Milyennek ismerted meg Görbeország palócait? Te is kicsit palóc lettél köztük?

– Leginkább a végtelen vendégszeretetük nyűgöz le, mindegy, hogy honnan jöttél, és mit hoztál magaddal, szívesen látnak. A Görbeország fogalmat kezdem újraértelmezni, és az eltűnőben lévő paraszti világot érteni alatta, a Vajdaságban is jártam más nemzetiségű falvakban is, horvátoknál, szlovákoknál. Minél mélyebbre megyek a paraszti kultúra világában, annál inkább kiderül, hogy mennyire keveset tudok róla, és ez arra motivál, hogy még jobban beleássam magam, az egyik témából jön a másik. A tárgyak, a tájak, amelyekkel és amelyben élnek, annyira otthonosak és annyira kedvesek számomra, hogy mára egészen eltávolodtam Budapesttől, ahol felnőttem. 

Támogatott tartalom

Az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miért fontos az online önvédelem a randizás során?
 

„Ha anyagilag megkárosítanak, vagy valaki erőszakosan viselkedik, a honlap üzemeltetői nem vonhatók felelősségre, épp ezért rendkívül fontos, hogy felkészüljünk »önvédelemből«. A társkereső alkalmazások a nyílt forrású információgyűjtés kiindulópontjai is lehetnek, hiszen a felhasználók olyan adatokat is megadhatnak magukról, amelyek a műveleti biztonságot vagy információbiztonságot veszélyeztetik.

Néhány oldalon megjelent a szervezett bűnözés, emberek és robotok egyaránt azon dolgoznak, hogy kifosszák a felhasználókat. Sőt van, hogy maga az oldal akarja lehúzni őket.

Ezeknél a cégeknél úgynevezett animátorok dolgoznak, akik egyszerre több tucat profilt kezelnek, tehát nem valós, kapcsolatot kereső emberekkel beszélgetnek a felhasználók. A céljuk, hogy minél hosszabb ideig fenntartsák a tagok érdeklődését, és azok egyre nagyobb értékű csomagra fizessenek elő, vagy hosszabbítsák meg a tagságukat” – magyarázza dr. Bányász Péter kiberbiztonsági szakértő, az Eötvös József Kutatóközpont Kiberbiztonsági Kutatóintézetének kutatója, és dr. Bátki Pál büntetőügyvéd.

Ezeket tartsd be, hogy ne vezessenek meg online randizás során!
 

• Internetes társkeresés során érdemes a fizetős oldalakat előnyben részesíteni, mert azok garanciát nyújtanak arra, hogy a felhasználók adatait zártan kezelik.
• Amikor létrehozol egy profiloldalt egy online társkereső oldalon, ügyelj arra, hogy ne legyenek nyilvánosak a személyi adataid.
• A felhasználónevedből ne derüljön ki, hogy ki vagy, ne szerepeljen benne a vezetékneved, ellenkező esetben a Google-ben vagy a közösségi oldalakon hipp-hopp megtalálhatnak, „felkészülhetnek” belőled. Egy pszichopata vagy egy narcisztikus számára különösen nagy „kincs” ez!
• Ne szerepeljenek a profilodban az elérhetőségeid! Amikor ismerkedsz valakivel, csak akkor add meg a telefonszámodat, e-mail-címedet, amikor már tökéletesen biztonságban érzed magad.
• Az olyan alkalmazások, mint a Tinder, kapcsolódhatnak a Facebookhoz, az Instagramhoz és még a Spotify-hoz is. Biztonságosabb a társkereső alkalmazásra nem ezen oldalakon keresztül belépni, így – elvileg – nem kerülhet ki rólad semmilyen információ, például telefonszám vagy a közösségi média fiókod adatai.
   

Csak fokozatosan ossz meg információt!

Fokozatosan szabad csak megnyílni, hallgassunk a megérzéseinkre, és legyünk óvatosak! Ha például valaki túlzottan előrerohan, és a közös nyaralást tervezi veled, miközben még nem is találkoztatok, akkor vedd észre a helyzet irrealitását! Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, valószínűleg nem igaz.

Internetes bűnözés
 

• Soha senkinek ne add ki a bankszámlaszámod, a hozzá tartozó jelszavad, és ne utalj pénzt! A Tinder-csaló óta tudjuk, mindig gyanús kell, hogy legyen, ha szóba kerül a pénz. Érdemes ellenőrizni az IP-címet is, hogy az a felhasználó, akivel beszélgetsz, melyik országban tartózkodik. Ha például kiderül, hogy Nigériában vagy Dubaiban, az elég gyanús. 
• Ne szaladj bele a pénzkérőcsapdába, akkor se, ha az illető azt írja, jótékony célra gyűjt, vagy, hogy neked szeretne kedveskedni a pénzedből vett holmival. Ha ezeket a jeleket észleled, szakítsd meg a kapcsolatot az illetővel, akár valós, akár kreált profilról van szó.

Kép

Kép: Freepik

Ne írd meg őszintén, pontosan hol jársz, hol laksz!

Sokan ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy megosszák ismerőseikkel, mikor hol tartózkodnak, és mit csinálnak éppen. Könnyen előfordulhat, hogy mire a család hazaér, már csak hűlt helyét találja az értékeinek.

• Kerüld, hogy valós időben posztolsz! Ha épp két-háromórás filmet nézel meg egy moziban, előtte ne tedd ki storyba, melyik moziban vagy, mit nézel meg.
• Ha már a videós csetelés fázisában vagytok, a háttered legyen a fal, egy polc, szóval olyasmi, ami nem árulkodik az anyagi helyzetedről.

Pucér képek küldése
 

• Ha az illető a meztelen testéről, esetleg a nemi szervéről küld fotót, és arra kér, hogy te is küldj magadról, nehogy te érezd magad kellemetlenül, amiért nem teszed meg! Az elküldött fotókkal zsarolhatnak, komoly károkat okozhatnak neked érzelmileg és anyagilag is. Ha bárki így nyilvánítja ki az érdeklődését, szimpátiáját irántad, akkor valószínűleg nincsenek komoly szándékai.
• Fontos, hogy a fényképek, amik felkerülnek ezekre az oldalakra, általános képek legyenek, későbbi visszaélésre ne adhassanak okot.

Ha már élőben is találkoznátok

• Tervezd meg a randitokat! Csak ott és annyi ideig találkozzatok, ami mindkettőtöknek megfelel. Elsősorban magadra, a saját igényedre legyél tekintettel, ne a másikéra. Találkozz vele pár alkalommal nyilvános helyen!
• Legalább egy ismerősöd tudja, hol vagy, és beszéljétek meg, hogy megadott időpontban felhívod. Legyen ott a gyorshívószámaid között a 112-es gyorshívószám is!

Nehogy elhidd, hogy tényleg Johnny Deppel csetelsz!
 

Legyen gyanús, ha a veled ismerkedni szándékozó férfi vagy nő túl szép („megcsinált”), vagy ha ismert ember fotóját állítja be profilképének! Az ilyenek a vonzás-szimpátia elvére építenek. Hiszik, hogy a szép emberek iránt gyorsabban alakul ki a bizalom.

Belelátnak a mindennapjaidba úgy, hogy nem is tudsz róla!

Egyes kémprogramok rögzítik a billentyűleütéseket, a webhelyeken vagy más programokban megadott adatokat. Ha valaki ártani akar neked, akkor ezeket a gyűjtött adatokat a személyazonosságod eltulajdonítására is felhasználhatja. Az ilyen programok sokféleképpen települhetnek a számítógépre, de a leggyakrabban ingyenes játékokra való meghívásban, képernyővédőkben bújnak meg. Telepíts olyan kémprogram elleni szoftvereket, amelyeknek köszönhetően biztonságban érezheted magad!

Ha minden óvintézkedésed ellenére becsaptak, megkárosítottak, abuzáltak, tégy feljelentést a lakóhelyed szerint illetékes rendőrkapitányságon, de bejelentést tehetsz bármely rendőri szervnél is, vagy telefonon, a 112-es segélyhívó számon.

Itt van például a sokszor beharangozott, rettegett világvége. Az emberek egy része borzongva várja, mi lesz, ha eljön az utolsó óra, és persze tudni akarják, mikor lesz az. Na, éppen ezt használják ki a magukat tudósnak, látnoknak, rendkívüli képességekkel felruházottnak hirdető alakok, akik újabb és újabb végzetes időpontokkal bombázzák a hiszékeny embereket, tetemes pénzt szedve előadásaikért, könyveikért.

Én, ahogy visszaemlékszem, legalább tíz világvégét éltem túl életem során, ebből hármat az elmúlt öt évben.

Mondhatnám persze erre, hogy nagy vagány voltam, meg hogy az öregség nem a gyáváknak való, de nem, nem erről van szó. Bevallom, nem is volt nehéz, mivel valamennyi érdeklődés hiányában elmaradt. És mit csinált az a híres-neves áltudós, akinek nem jött be a jóslata? Vont egyet a vállán, és már az újabb katasztrófa időpontján törte a fejét.

Sajnos a világ tele van olyan kóklerekkel, magukat nagy sztárnak tartó harsány félművészekkel, biztos fellépésű üresfejűekkel, akik jó pénzért bárhol, bármikor hajlandók hülyét csinálni magukból. És az a legszomorúbb, hogy valóban igény van rájuk. A televíziócsatornákon sikerrel futnak a legkülönbözőbb „Ki lesz a legbutább” vetélkedők, százezrek kapcsolnak oda, hogy megnézzék, sikerül-e végre eltalálnia az ügyeletes csökkent agyúnak, mi is Franciaország fővárosa. Na, ő a butasága okán egy csapásra híres lesz, újságok foglalkoznak vele, hogy később egy exkluzív interjújában még azt a féltett titkát is megossza az olvasókkal, hogy ő bizony csipetkével eszi a bablevest. És aztán ezen a mellbevágó információn még azok a gasztronauták is szájtátva csodálkozhatnak, akik tényleg nem kispályások, mert nekik a határ a Michelin-csillagos égbolt.

De nem kell feltétlenül szerepelni egy műsorban ahhoz, hogy kevés hozzáértéssel szépen boldoguljon valaki. Felcsaphat például tanácsadónak is, olyannak, aki jó pénzért okos ötletekkel bombázza a megbízóját. „Ha eső van, ne öntözzetek”, és ehhez hasonló remek meglátásokkal sokan szép summához jutnak. Persze most mondhatod, mit irigykedek, magam is csinálhattam volna ezt. De hidd el, nem irigység, hanem értetlenség, döbbenet van bennem: hát így is lehet boldogulni?!

Irigy akkor voltam, amikor a szomszéd gyerek kisvasutat kapott karácsonyra. Na, akkor telebőgtem a párnámat.

Elképzelhető, hogy később akad majd az osztályodban néhány társad, akikkel nem leszel igazán jóban, akik szerinted nem szeretnek. Mondhatnám persze amolyan jó tanácsként, megélt bölcsességként: nem érdemes arra törekedni, hogy mindenkinek megfelelj, és mindenki kedveljen téged, elég, ha csak azok szeretnek, akiket te is szeretsz. De tudom, a dolgok nem ennyire egyszerűek. Sőt ahogy telnek az évek, meglátod, még bonyolultabbak lesznek. Ott lesz mindjárt a fiúk és lányok kapcsolata, amelyik tele van buktatókkal, félreértésekkel, de erről majd később beszélgetünk. Bár visszatekintve félek, hogy erről sok okosat nem tudok majd mondani. Mert mindenkinek annyira egyedien kusza a szerelmi élete, hogy azt a saját módján kell ki- és megtapasztalnia.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Első gyermekét, a most 15 éves Szabolcsot császármetszéssel hozta világra. Igazából nem is a műtéttel volt problémája, hanem azzal, hogy közben „munkadarabnak” érezte magát, illetve hogy a szülés után több órára elválasztották gyermekétől.

„Programozott császárt terveztek, de végül előbb beindult a szülés magától. A fiamat a műtét után pár órával vehettem a karomba, és már akkor is át tudtam érezni az anyaságot, de az erősebb kötődés később alakult ki. Abban szerencsém volt, hogy a műtét után viszonylag gyorsan regenerálódtam, és a szoptatás is ment. A férjem igazából csak akkor tudott közel kerülni a fiunkhoz, amikor kijöttünk a kórházból. Addig nem vehette a karjába. Ezek a körülmények számomra nem voltak ideálisak, sok-sok évig tartott, amíg feldolgoztam a szülés körül történteket. Ráadásul azt sem tudtam, hogy az első császár nehezítő körülmény lesz a későbbi, hüvelyi szülések kapcsán. Elkezdtem komolyan foglalkozni a témával, és mindent jól megterveztem. Azt tudtam pontosan, hogy mit nem akarok. Mivel minden egyes szülésélménnyel magam is fejlődtem, tudatosabb lettem, ezért olyan segítőket kerestem, akik támogatnak. Megkerestem a megfelelő orvost, dúlát, a férjem pedig végig mögöttem állt.

Támogatás, bizalom, ösztönösség

A második gyermek, a most 10 éves lányom, Emese már hüvelyi úton született, úgy, ahogyan azt elterveztem. A vajúdás sokáig tartott, otthon körülbelül egy nap volt. A kórházba hajnali 2 körül értünk be, és utána még majdnem egy napig vajúdtam, mire megszületett a gyermekem. Az orvosok végig békén hagytak, a dúlám és a férjem ott volt mellettem. A nehézséget az jelentette, hogy túlságosan kontroll alatt akartam tartani a történéseket. Amikor már eljutottam odáig, hogy ezt elengedjem, és hagyjam megszületni a babát, akkor végre kibújt a lányom. Azt az érzést valóban nem lehet összehasonlítani semmivel. Majd egyszerűen csak ott volt rajtam, nem vitték el, és minden annyira természetes volt, amit el sem tudtam képzelni korábban.

Minden ment magától, hiszen a szülés egy ösztönös történés. Ha ezt felismeri valaki, az sokat segít.

Engem ekkor támogattak, nekem pedig volt bizalmam, és ettől egy idő után ösztönössé váltam. Mondjuk nagyon fáradt is voltam, tehát már nem tudtam kontrollálni az eseményeket. A szülés után végig együtt maradtam a kisbabámmal, tudott szopizni, és így egészen más megéléseim voltam. A férjem és a nagyfiam is megfoghatta a babát, ők is hamarabb kerültek kontaktusba vele” – mesélte Zsanett, aki szerint ez volna a természetes.

A harmadik gyermek szintén lány, ő is császár utáni szüléssel jött világra, hüvelyi úton. A négyéves Hédi érkezett a legkorábban és a legegyszerűbben. Zsanettet ugyanaz az orvos kísérte, mint a második alkalommal, volt dúlája, viszont már egy harmadik kórházat választott, és szülésznőt is kért maga mellé. Ezek a választások még tudatosabbak voltak, mint az előzőek, és az édesanya úgy érezte: itt is figyelembe vették minden kérését, tisztelettel bántak vele, támogatták. Például kádban vajúdhatott, miközben engedték a hátára a vizet, mert ez esett jól neki. Maga a kitolás pedig négykézláb, térdelve történt. Nem voltak vezényszavak, nem nyúltak hozzá úgy, ahogyan nem szerette volna. Mindösszesen másfél órát töltött a kórházban, mire megszületett a kislánya. Ő tehát kétszer is megtapasztalhatta, milyen az, amikor kórházi szülés közben is igazán odafigyelnek rá, amikor teljes egységben lehet a kisbabájával.

Zsanett alapvetően annak a szemléletmódnak a híve, hogy minden nő úgy szüljön, hogy neki és a babájának a legjobb legyen. És ez lehet akár császármetszés vagy otthonszülés is, a lényeg, hogy ne okozzon traumát, és tisztelettel bánjanak velük.

Családjával jelenleg Németországban tartózkodik az év nagy részében, ám online most is segíti a nőket egy császármetszéssel foglalkozó honlapon és a közösségi médián keresztül.

Kép

Nagy-Majoros Zsanett és családja. Mindhárom gyermek kórházi körülmények között született, de egyre tudatosabban alakították a körülményeket.

Békés szülés, szívvel-lélekkel

A fóti Szabó Róza szintén három gyermeknek adott életet: Leó 4 és fél, Soma 7, Anna 9 évesek. Ha rajta múlik, szeretne még szülni, már csak azért is, mert az utolsó két szülése csodás élmény volt. Azokhoz képest az első rémálomnak tűnik, hiszen egészen kiszolgáltatott volt, nem tudta uralni az eseményeket, úgy bántak vele többször, ahogyan nem szerette volna, ráadásul a hüvelyi szülés után sokáig erős vérzése volt. Mindez pszichésen is megviselte, hónapok után jött rendbe.
Később egy Facebook-csoportban került kapcsolatba egy olyan nővel, aki otthon szült. Addig fogalma sem volt arról, hogy ezt így is lehet, ekkor azonban elhatározta, hogy ő szintén így szeretné második gyermekét a világra hozni. Utánanézett ennek a módszernek és a szabályoknak is, és egyre inkább érezte, hogy számára az otthonszülés lehet a jó megoldás. A kórház helyett ez olyan alternatívának tűnt, amelyet szívvel-lélekkel fel tudott vállalni. Létrehozta az Otthonszülés, intézeten kívüli szülés csevegő csoportot, ahol azóta is információt cserélhetnek a nők.

Róza tehát már jóval tudatosabban készült a második szülésére, és végül egy békés, magától értetődő folyamat lett belőle a saját otthonukban. Amikor elkezdte érezni a megfelelő fájásokat, összehúzódásokat, a szülei elvitték a nagyobb gyermeket, megérkezett a két bába, és természetes módon zajlott le. Mindenkinek megvolt a feladata, minden össze volt készítve. A bábák szívhangot hallgattak, alapvetően azonban békén hagyták. Róza párja is jelen volt végig.

Az édesanya így jól élte meg a szülést, fantasztikus élményt jelentett számára az, hogy képes magától szülni, ha odafigyel a testére, mert az tudja, mire van szüksége.

A támogató közeg megtette a hatását, minden jól működött. Éppen ezért utólag ismét dühös lett az első szülése miatt, mert felismerte, hogy lehetett volna így is. Ám az volt a fontos, hogy végre sikerült az elképzeléseinek megfelelően világra hozni a gyermekét. 

A harmadik szülés még szebb volt

„A harmadik alkalom is hasonlóan zajlott le, csak talán még szebb volt” – emlékezett vissza Róza. Ekkor viszont egy kölcsönlakásban történtek az események, hiszen az volt a megengedett 20 perces távolságra a legközelebbi kórháztól. Azonban talán pont az otthonosság érzése hiányzott, mert miután beindultak a fájások Rózánál, és átmentek a kijelölt lakásba, ott minden abbamaradt. Így a vajúdás elhúzódott, majd egy dúla barátnő segítségével aztán végre felismerte, hogyan tudja elengedni a félelmeit, így sikerült magában határozottan eldöntenie, hogy megszüli a babát. Ez a felismerés hatott, beindult a folyamat. Itt is két bába segített neki, akiknek az érkezése után két órán belül megszületett a legkisebb fiú.

„Hihetetlenül jó élmény volt ennyi nő – a dúla, a bábák, a segítők – között lenni: támogattak, masszíroztak, meg tudtam engedni, hogy hozzám érjenek. Fantasztikus érzés volt, kádban térdeltem, és amikor akartam, akkor kiengedhettem a hangomat. Akkora lélekjelenlétem volt, hogy amikor jött kifelé, akkor még a kisbabám fejét is meg tudtam fogni, sőt a köldökzsinórhoz is hozzáértem. Biztonságban éreztem magamat, és tudtam, hogy ezt én magam teremtettem meg. Nagyon hálás vagyok ezért, és remélem, hogy lesz még hasonló élményben részem.”

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Kicsit idegenkedem a különböző motivációs előadóktól, de Nick Vujicic budapesti előadásaira én is kíváncsi voltam. A szónok a Nem Adom Fel Alapítvány és az Ez az a Nap szervezésében érkezett Magyarországra, és rendhagyó módon három előadást is tartott. Ahogy reméltem, nem okozott csalódást, több útravalót is hazavittem magammal, amik másoknak is tanulságosak lehetnek. (Akinek felkeltettem az érdeklődését, az a két alapítvány csatornáján, ide és ide kattintva vissza tudja hallgatni Vujicic szóban forgó előadásait.)

Isten nem fedi fel, mi a terve velünk, de hitet ad

A végtagok nélkül született Vujicic sokáig reménytelennek látta jövőjét: nem tudta, hogyan talál majd munkát, és abban sem hitt, hogy valaha párra lel. „Ha nyolcévesen tudtam volna, hogy később az egész világot bejárva stadionokban tartok előadást, országok vezetőivel találkozom, és negyvenéves koromra 750 millió emberhez juttatom el az Evangéliumot, miért lett volna szükségem hitre?” – tette fel a kérdést a szónok. Motivációs előadóként ma már mint az Úr meghosszabbított karja hirdeti az Igét. De ha lenne keze és lába, talán nem ezen az úton indul el, és most nem adna erőt történetével millióknak.

Nick Vujicichoz hasonlóan hiszek benne, hogy minden okkal történik, és amikor Isten elvesz valamit, később egy sokkal nagyobb ajándékban részesít.

Mindezt többször is megtapasztaltam. Pár éve például, egyetemi tanulmányaim idején egy népszerű női magazinnak írtam külsős szerzőként. Mivel elégedett volt velem a szerkesztő, arra számítottam, hogy a diplomázás után sikerül is ott elhelyezkednem teljes állásban. Igaz, nem mindenben tudtam azonosulni a lap értékrendjével, mégis lesújtott, amikor közölte, hogy nem tudnak tovább alkalmazni. Mihez fogok kezdeni?
Pár hónappal később a kezembe akadt egy Képmás magazin, és nagyon megfogott, mintha csak nekem írták volna, vagy inkább, mintha csak én írtam volna. Elhatároztam, hogy jelentkezem gyakornoknak, innentől pedig minden úgy alakult, mint a mesében, azóta már a Képmás online szerkesztője és szerzője vagyok. Megtaláltam a helyem, és örülök, hogy annak idején nem vettek fel a másik magazinhoz.

„Ha egy szingli nem boldog Jézussal, házasként sem lesz az”

– üzente Vujicic az egyik előadáson az egyedülállóknak. Az ember nem magányosságra lett teremtve, ám nem mindenki találja meg könnyen a társát. Addig sem szabad elkeseredni, amíg nem érkezik meg életünkbe ez a személy: ez a várakozás időszaka, amikor lehetőség van jobban megismerni önmagunkat és Istent.

A társkeresők korában úgy válogathatunk az ellenkező nem tagjai közül, mintha egy étlapot böngésznénk. Randevú randevút követhet, repetát is kérhetünk, de csak azért nem szabad párkapcsolatba lépni, hogy elmondhassuk magunkról, nem vagyunk egyedül. Mert mi a garancia, hogy a választott személy mellé boldogság is jár?

Nekem nem arra van szükségem, hogy párkapcsolatban legyek, hanem arra, hogy azzal a személlyel legyek, akit megszeretek.

„A fogyatékosságok, a depresszió, a halál az ellenségtől származnak"

Amikor nemrég veszteség ért, harag gyúlt bennem Istent iránt: miért tette ezt velem? Miért nem hajlandó megadni, amire vágyom? Kamaszként Nick Vujicicot is hasonló érzések nyomasztották: Istent okolta a fogyatékossága miatt, és elfordult tőle. „Azt kérdeztem Istentől: ha te valóban létezel, akkor hol vagy?” – emlékezett vissza erre az időszakra.

Erről egy bibliai történet jut eszembe: a zsidók egy másik nép uralma alá kerültek, az ellenség kegyetlenségétől szenvedve. Egyikük, Sion elkeseredetten vonta kérdőre Istent, amiért magára hagyta. Vádjaira azonban Isten így felelt: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekérõl, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kõfalaid elõttem vannak szüntelen.” (Ézsaiás 49:16-18)

Egy református istentiszteleten aztán érdekes dologra hívták fel a figyelmemet: kinyitott tenyerünkben egy-egy „M” betű rajzolódik ki, amelyek mintha csak Isten szavait jelölnék: „markaimba metszettelek”.

Ha kilátástalannak érzem az életemet, elég a tenyerembe néznem. Isten a mi markunkba saját magát véste.

Az vagy, amit magad után hagysz

Vujicicet gyerekkorában sokat bántották, amiért nincs keze és lába. Ez akkor érthető módon nem erősítette meg az önbizalmát, azonban ma már másképp látja magát. „Rájöttem, mi az igazi fogyatékosságom: nem a végtagok hiánya, hanem a félelem az elutasítástól, a kudarctól, és attól, hogy kinevetnek” – mondta el a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadáson. A lelked, a szellemed az, aki valójában vagy, vallja azóta. „Vágd le a fülemet, égesd meg a bőrömet, a szívemig akkor sem érhetsz el” – így szól a bibliai idézet a nekünk ártani akaróknak.

Kamaszkoromban én sem tartoztam a népszerűek táborába, és rosszul éreztem magam a bőrömben. Szerettem volna karcsú lenni, megfelelni egy vágyott ideálnak. Azonban mit ér mindez, ha nincs mögötte tartalom? Vujicic megosztotta egy másik idekapcsolódó személyes emlékét is, ami különösen megérintett: „Amikor meghalt az édesapám, a temetésén nem arról beszéltünk, hogy mit ért el, vagy hogy milyen a bankszámlaegyenlege, hanem a lelkére, a szellemére emlékeztünk.”

„Arra, hogy milyen ember volt, és hogy mások hogyan érezték magukat mellette.”

Kép

Fotó: Emmer László

Nem csak a nagy neveket érdemes követni, milliók történetéből tanulhatunk

Budapesti előadásán Nick Vujicic személyesebb üzenetet is megfogalmazott a magyaroknak. „Magyarok millióinak története adhat erőt másoknak. Ne várjatok egyetlen Nick Vujicicra sem, hanem kezdjétek el megosztani ezeket az inspiráló történeteket” – tanácsolta a hallgatóságnak, rávilágítva a magyarok kiválóságára. – A ti érdemetek a Rubik-kocka, és már azelőtt volt közösségi médiátok, hogy Zuckerberg elindította a Facebookot.”

Sokan hajlamosak vagyunk a szakmai tudást, az emberi nagyságot a hírnévvel azonosítani, azonban a szélesebb körben kevésbé ismert emberek között is találhatunk követendő példákat, mentorokat, akiknek érdemes figyelni a szavára. Ezt újságíróként még inkább igyekszem szem előtt tartani, és olyan értékes emberek munkásságát bemutatni, akikről méltatlanul keveset hallunk.

Vujicic fenti tanácsa már csak azért is szimpatikus, mert kiderül belőle, hogy nem önös érdekek, például a saját követőtáborának növelése vezérli, hanem valóban minél többekhez szeretné eljuttatni az Evangéliumot. Épp ezért is tér vissza hazánkba szeptemberben, hogy lelkipásztoroknak tartson képzést. Emellett mindenkit arra biztat, hogy ha változást szeretne a világban, tegyen érte, másokat is motiválva; én például ezért is írtam meg ezt a cikket.

Teendő mindig lesz

Amikor felhangzik Vali kedvenc sorozatának főcíme, és lopva odapillant a tévé képernyőjére, ismerős érzés lesz úrrá rajta: sajog a dereka. Három műszakban dolgozik egy gyárban, és folyamatos feladatlista forog az agyában, mert a három iskoláskorú gyermekének az SZMK üléseit, a különóráit, az egészséges alapanyagokból készült, változatos étkezését is ő koordinálja, mégis akkor enyhül a belső feszültsége, ha nem ül le tétlenül élvezni a romantikus drámát. Inkább jó anya, háziasszony, feleség, SZMK-képviselő módjára robotüzemmódba kapcsol a konyhában, és három telefont bonyolít, amíg fél füllel hallja, hogy a tíz évad alatt kibontakozó szerelem végre beteljesül.

A csókjelenetet megnézi, de már bizsereg a keze: mi lenne, ha azt látná az édesanyja, hogy tétlenül mered a tévére, amikor három napja nem mosta fel a konyhát?

Fájó derékkal fogja hát a vödröt, és nyugalmat erőltet a felszínre, miközben a mélyben káros folyamatok zajlanak.

Klinikai kutatások bizonyítják, hogy a mások javára végzett önzetlen jó cselekedetek mérhetően megnövelik a szervezet immunglobulin-A szintjét, elsődleges védekezési vonalunkat a kórokozók ellen. A kérdésünk azonban az: vajon milyen hatással van ránk, a családunkra, a társadalomra és az utánunk jövő generációkra, ha a saját szükségleteinket figyelmen kívül hagyva „segítünk”? Természetesen a probléma nem a kihagyott epizódokkal van, hanem a már-már általánossá váló jelenséggel, miszerint elveszítve a kapcsolatot a belső világunkkal, mindig a külső megerősítés reményében cselekszünk. Amikor megkérdeztem Valit, hogy miért nem enged meg magának egy kis kikapcsolódást, ezt válaszolta: „Ha pihennék, haszontalannak érezném magam. Egyébként sem tudok kikapcsolni, amíg akad elvégzendő dolgom, de tudod, az sosem fogy el.”

Nagy miértek

Milyen belső mechanizmusok munkálnak az ezermesterben, aki úgy érzi, csak akkor lehet érdekes a barátainak, ha minden hétvégéjét azzal tölti, hogy szívességből rendbe hozza a ház körüli dolgaikat? Miért vesszük fel a főnöknek a gyerekünk születésnapi vacsoráján is a telefont, és miért válaszolunk az éjfélkor érkező e-mailre is?

„A teljesítményalapú megítélés sajnos zsigeri szinten jelen van a társadalomban – kezdi szakértőnk, dr. Belső Nóra. – Gyakorlatilag már csecsemőkorban elkezdődik ez a folyamat, amikor akkor dicsérik a babát, ha ügyesen alszik, eszik, nem sír sokat. Folytatódik kisgyermekkorban is, amikor már azért dicsérünk, ha szépen össze tud pakolni, ügyesen öltözik, vagy egyedül használja az WC-t. Természetesen van helye és jelentősége annak is, ha elismerjük a gyermekünk teljesítményét, azonban a kizárólagosság elkerülésére szeretném felhívni a figyelmet.

Olyan ritkán mondjuk a gyerekeinknek: »jószívű vagy, kedves vagy, szeretek veled lenni!« Azzal, hogy mellőzzük a gyermekeink személyiségjegyeit illető elismerést, arra kondicionáljuk őket, hogy teljesítménycentrikusan gondolkodjanak saját magukról is.

Így az eleinte még külső elvárások belső késztetéssé alakulnak bennük, majd olyan követelményeket támasztanak maguk elé, amelyek legtöbb esetben csak az ő fejükben léteznek. A felnőtt életben ezek elsődleges szempontokká válnak az önértékelés és az önkép kialakításában. Emellett szerepet játszik a személyiség, illetve a tanult minták alkalmazása is olyan módon, hogy a gyerekek megfigyelik, a szüleik milyen megküzdési stratégiákat választanak a saját megfelelési kényszerük csökkentésére. Ugyanis az állandó aktivitásra való törekvés során jelentős stressz alakul ki a gyerekekben és a felnőttekben egyaránt, s egy idő után már nagyon nehéz különbséget tenni a vélt és valós elvárások, tennivalók között. Ennek a szélsőséges formái már kamaszkorban megjelennek, amikor a diákok nagyon meg akarnak felelni a tanárnak, a szülőnek, és csakis a kitűnő az elfogadható teljesítmény számukra. Ez az állapot az egyik lehetséges kiindulópontja az evészavaroknak (anorexia, bulimia). Mert a gyerekek rájönnek, hogy amíg bizonyos területeken ki vannak szolgáltatva a tudat alatti szorongásaiknak, addig az evés terén gyakorolhatják a kontrollt a saját testük felett.”

Megtartó korlátok

„A társadalom bizonyos elvárásokat támaszt a tagjai felé annak érdekében, hogy a közös létezés mindenki számára elviselhető legyen. Amennyiben nem szeretnénk kívül helyezni magunkat a társadalmi működésen, ki kell alakítanunk magunkban – vagy a családban kell megtanulnunk – azokat a megküzdési stratégiákat, amelyekkel csökkentjük a társadalmi nyomás okozta szorongásainkat. Ahhoz, hogy a beilleszkedés abszolválható, és ne boldogtalanságba taszító legyen, széles palettáját kell kialakítanunk ezeknek a megküzdési stratégiáknak – folytatja szakértőnk. – Az elismerés iránti vágy az ember természetes szükséglete, egészséges életvezetési stratégia lehet, ám Vali esetében már szélsőséges. A hozzá hasonló embereknek negatív önértékelésük van, amely kialakítja azt a belső meggyőződést, hogy számukra az egyetlen út a kiteljesedéshez a mártír Terézanya-szerep. Személyiség- és családfüggő, ki hogyan kompenzálja a meglévő szorongásait. Például előfordulhat, hogy valaki segítő foglalkozást választ, így tudja biztosítani magának a környezete folyamatos elismerését. Itt is fontos tudnunk, hogy az elismerés utáni jóleső érzés nem kóros.

A baj ott kezdődik, amikor elveszítjük a kapcsolatot a saját igényeinkkel és belső világunkkal, és már az érzéseinket is a külvilág elvárásaihoz igazítjuk.

Ha tudjuk, hogy egy helyzetben mit várnak tőlünk, de mi másként szeretnénk cselekedni, ám mégsem tesszük, nehogy kevésbé segítőkésznek, barátságosnak, vagy jó munkaerőnek gondoljanak, és ez folyamatosan ismétlődő mintája a viselkedésünknek, az gondot jelenthet. Mégpedig azért, mert a ki nem mondott és meg nem élt belső feszültség folyamatos, leküzdhetetlen stresszhez, majd pszichoszomatikus betegségekhez vezethet.”

Megelőzés

„A negatív önkép és önmagunk leértékelése az egyik kiindulópontja a túlzott Terézanya-effektusnak, amely már a családi szocializáció során kialakul. Ha lehetőséget adunk a gyereknek arra – észszerű keretek között –, hogy megtalálja, amit valóban örömmel tud csinálni, és támogatjuk abban a tevékenységben, amelynek számára érzelmi értéke van, megelőzhetjük az önmagáról való teljesítményalapú gondolkodást. A teljesítményszorongás, amellyel például az élsportban találkozik a gyermek, gátolja az önfeledt érzelmek megélését, ami az »akkor vagyok elfogadható, ha a legjobb teljesítményt nyújtom« narratívához vezethet.

Az egészséges önkép kialakítását az támogatja, ha a gyerek azt tartja értéknek, ami a tehetsége kibontakoztatása mellett pozitív élményt ad neki.

A társadalom teljes spektrumára az a jellemző, hogy az emberek inkább mennek a közösség által elismert viselkedésforma felé, mint hogy a belső iránytűjüket kövessék. A szülők és a pedagógusok közös feladata lenne, hogy a gyermeknek olyan egészséges önképét segítsék kialakulni, amelybe az erősségei és a gyengeségei is beletartoznak. Mint egy SWOT analízis, amely segít meghatározni a helyünket a világban. A stabil önismeret szintén segíthet, hogy leszámoljunk a rossz mintákkal, beidegződésekkel. Rengeteg hétvégi workshop szerveződik a téma köré, én azonban óva intenék mindenkit az instant megoldásoktól. A reális önismeret segítségével valóban nagy változásokat eszközölhetünk az életünkben, de fontos tudnunk, hogy ez évekig tartó, nehéz lelki munka, amelyhez érdemes segítségül hívnunk egy szakembert, hiszen az az erőfeszítés azt az utat pótolja be, amit az ember a szüleivel elmulasztott bejárni. Összegezve: vegyük figyelembe az érzéseinket, merjük észrevenni az igényeinket, és igyekezzünk mindenki számára élhető középutat találni a segítségnyújtás és a gyermeknevelés terén is. Főleg azért, hogy gyermekeink már kiegyensúlyozottabb lelki életet élhessenek” – tanácsolja dr. Belső Nóra.