„Csak hátulról mertem fotózni a néniket a templom előtt” – Interjú Mohos Zsófia fotográfussal

– Nem lehet könnyű pestiként egy hagyományos falu bizalmába férkőzni, pláne fényképezőgép kíséretében. Hogyan nyerted el a kisecsetiek bizalmát?

– Tudták, hogy ki vagyok, sokat voltam a nagymamámnál, de szép és hosszú folyamat volt. Amikor 16 éves korom körül amatőrként elkezdtem fényképezni, eleinte csak hátulról mertem fotózni a néniket a templom előtt. A következő alkalommal már megkérdeztem, fotózhatom-e őket, aztán hogy meglátogathatom-e őket, majd hogy náluk is fotózhatok-e. Közben én is fotográfussá váltam.

– Nem olyan egyértelmű, hogy egy 16 éves lány néniket fényképez…

– Akkor vettem észre, hogy lassan el fog tűnni a viseletes asszonyok látványa.

14 éves voltam, amikor kitaláltuk a barátnőimmel, hogy alapítunk egy falumúzeumot, és becsöngettünk a házakba.

Akkor sok embert megismertem, láttam egy csomó szép bútort meg ruhát, azt éreztem, hogy ezt meg kell menteni.

– A régi dolgok értékelését régész anyukádtól tanultad?

– Alapvetően igen, egyébként a nagymamám meg restaurátorként dolgozott. Szobrokat restaurált Budapesten, ő vette negyven évvel ezelőtt a kisecseti házat. Akkoriban nem volt divat kis falvakban házat venni, néztek a falubeliek, hogy mit keres itt ez a városi asszony, ráadásul nemcsak a füvet nyírja, hanem tényleg műveli a földet. Sok segítséget is kért a falubeliektől, például hogy hogyan kell metszeni a szőlőt, vagy volt egy bácsi, aki jött kaszálni a domboldalt. Kisecset életének részeivé váltunk, a falu meg a mi életünk része lett.

Kép

A vanyarci Mari néni nézi az aratást  – Fotó: Mohos Zsófia

– MMA-ösztöndíjas lettél, más falvakat is megismertél, de olvastam rólad, hogy a legfontosabb szakmai visszajelzés Korniss Pétertől jött…

– Amikor elnyertem az MMA-s ösztöndíjat, ugyanúgy meglepődtem, mint ezen a mostani díjon, mert nem jártam a MOME-ra, nem forogtam fotós körökben. Megvolt már az előző fotókönyvem, aminek szintén Görbeország volt a címe, voltak kiállításaim, de az más, hogy eljön a családom meg a barátaim. Tavaly januárban végre találkoztam Korniss Péterrel, hónapok óta terveztem, hogy fölhívom. Pont akkor volt egy fotós magazin címlapján egy képem egy Máriás lányról, ő is látta, és épp meg akart keresni. Annyira jó volt valakivel beszélgetni, aki igazán átérzi, hogy nekem miért olyan nagyon fontos ez az egész. Azóta is kapcsolatban vagyunk.

– A fotózást apukádtól és nagypapádtól tanultad?

– A családban nagyon sokan fényképeztek amatőr szinten, de mindig igényesen fényképeztek mindent.

– Mit jelent ma az igényesség, amikor a technika annyi mindent megold?

– Technikával együtt sem mindegy, hogyan használja az ember a fényeket, odafigyel-e a részletekre. Én is sokat fényképezek telefonnal, de más minőségű a rendes fényképezőgéppel készített kép vagy a fotókönyv mint fizikailag megfogható produktum. A számítógépen hiába tárolok több ezer képet, a gyerekeknek is az az élmény, ha elővesszük a könyvet 2020-ról, és visszaemlékezünk, amikor egyik héten a repcésben fényképezkedtünk, a másik héten a mákvirágzáskor. Az igazi minőségi különbséget viszont a személyes kapcsolat adja. Ahogy ezek mélyülnek, a fotók is egyre mélyebbek tudnak lenni.

Amikor már ismerem egy ember életét, környezetét, valóban vissza tudom adni a személyiségét. Mindenkihez többször visszamegyek, és nagyon sokszor nem is fényképezek elsőre.

Nem a fotózás a cél, az inkább eszköz. Nekem ez a nyelvem, és én ezen a módon tudom megőrizni őket. Sokszor írok hozzájuk szöveget is, hogy tényleg elmeséljem a történetüket, de a fotó az, amivel úgy érzem, hogy vissza tudom adni őket olyan szépnek, ahogy én látom.

– Ha nem ismernélek egyáltalán, azt gondolnám, egy bakancsos, szabad bölcsészlány készítette ezeket a fotókat, aki egyedül rója a falvakat. De Rimócra például egy 15 hónapos babával indultál – kétgyerekes anyuka vagy. Bele lehet így feledkezni az alkotásba? Hiszen, amiről mesélsz, nem kapkodós műfaj.

– Mindig az a típusú anya voltam, aki az álmait is élte a babázás mellett, ha én jól vagyok, a családom is jobban van. Viszont amikor Rimócon vagyok, teljesen ott vagyok. Ehhez persze az is kell, hogy tudjam, hogy a férjem maximálisan viszi a családi ügyeket, nem kell azon aggódnom, hogy elfelejtjük a gyümölcsnapot, vagy nem lesz tornacipő.

– Milyennek ismerted meg Görbeország palócait? Te is kicsit palóc lettél köztük?

– Leginkább a végtelen vendégszeretetük nyűgöz le, mindegy, hogy honnan jöttél, és mit hoztál magaddal, szívesen látnak. A Görbeország fogalmat kezdem újraértelmezni, és az eltűnőben lévő paraszti világot érteni alatta, a Vajdaságban is jártam más nemzetiségű falvakban is, horvátoknál, szlovákoknál. Minél mélyebbre megyek a paraszti kultúra világában, annál inkább kiderül, hogy mennyire keveset tudok róla, és ez arra motivál, hogy még jobban beleássam magam, az egyik témából jön a másik. A tárgyak, a tájak, amelyekkel és amelyben élnek, annyira otthonosak és annyira kedvesek számomra, hogy mára egészen eltávolodtam Budapesttől, ahol felnőttem. 

Támogatott tartalom

Az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>