Szia, nagypapi! – „Ha már annyira ki akarsz tűnni a tömegből, legyél jó ember!”

Amikor kissrác voltam, zoológus akartam lenni. Órákon át ültem az állatkertben egy-egy ketrec előtt, és kis noteszbe jegyezgettem a látottakat. Mondhatni, amolyan tudományos munkát végeztem, aminek ugyan senki soha nem vette hasznát, mert például nem okozott meglepő felfedezést az a megállapítás, hogy az orángután bolondul a banánért.

Azt persze jogosan kérdezhetnéd, vajon miért kell az állatokat rács mögött mutogatni, nem tettek ők semmi rosszat, hogy elzárva éljenek.

Ám gondolj bele: ha egy magadfajta gyerkőc egy természetfilmen felbuzdulva közelről is meg akarja figyelni, milyen is egy cerkófmajom, valószínűleg hiába kéri a szüleit, hogy utazzanak el Afrikába, ők egyszerűbb megoldásként inkább a legközelebbi állatkertet választják úti célul.

Az ember-állat kapcsolat mindig ellentételekkel volt tele. Itt van például a hazánkig eljutó, Svájcból útnak indult, jeladóval felszerelt farkas esete, amelyik immár olyan híres lett, mint a svájci óra vagy éppen a bicska. Na, szegényt nemrégiben egy, a törvényekkel mit sem törődő vállalkozó „hallatlan bátorsággal”, remek távcsöves, golyós fegyverével leterítette. Pedig szép hosszú utat járt be az állat háborítatlanul, míg a hidasnémeti vesztőhelyéig eljutott. Nem érdemelte ezt a sorsot, hiszen arról nem jött hír, hogy időközben felfalt volna egy-két Piroskát, a hasába gyömöszölt volna néhány nagyanyót, csak élte a farkasok életét: jött-ment az erdőkön, mezőkön. De hát, puskás emberünk számára maga volt a fogát csattogtató gonosz fenevad, és nem egy védettség alatt álló ritka állat. Jogosan kiáltanak botrányt a természetvédők, akik már aláírásokat is gyűjtenek a méltó büntetés kiszabására. Azokban az európai országokban viszont, amelyekben a gazdák nyáját rendszeresen megtizedelik a környékükön elszaporodott ordasok, másként látják a dolgot, és kártérítést követelnek a farkaslakomákért.

A lelőtt farkast egyébként a vadász autóra rakta, és nagy sebességgel elszáguldott vele. Tulajdonképpen ez buktatta le, mert a jeladóját figyelők nem értették, hogyan inalhat száz kilométeres sebességgel, amikor a világ leggyorsabb állata, a gepárd sem tud 97 kilométer per óránál többel. De legalább a közlekedési szabályokat betartotta a puskás ember. Nem úgy, mint azoknak az elvetemült autósoknak a jó része, akik a fogalommal szemben hajtanak fel az autópályákra. Van, amikor nem is arról van szó, hogy elnézték a közlekedési táblákat, hanem feltűnési viszketegségből vállalkoznak erre az hajmeresztő, emberéleteket kockáztató ámokfutásra.

Pedig hogy egy híres mondást idézzek: ha már annyira ki akarsz tűnni a tömegből, legyél jó ember. Ott a legkisebb a konkurencia.

Szóval, mehetünk. De arra kérlek, most érthetően köszönj a jegyszedő néninek. Ne kelljen bökdösni, meg ilyenek. Mondd, hogy jó napot, vagy szép napot, ha komoly akarsz lenni, esetleg azt, hogy üdvözlöm. Persze azt is mondhatod viccesen: csókolom az összes kezét. És ha erre azt válaszolja, csak kettő van, na, akkor bőven elég, ha annyit felelsz: tudom.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.