Ha pihenek, haszontalannak érzem magam – a Terézanya-effektus és ellenszere

Teendő mindig lesz

Amikor felhangzik Vali kedvenc sorozatának főcíme, és lopva odapillant a tévé képernyőjére, ismerős érzés lesz úrrá rajta: sajog a dereka. Három műszakban dolgozik egy gyárban, és folyamatos feladatlista forog az agyában, mert a három iskoláskorú gyermekének az SZMK üléseit, a különóráit, az egészséges alapanyagokból készült, változatos étkezését is ő koordinálja, mégis akkor enyhül a belső feszültsége, ha nem ül le tétlenül élvezni a romantikus drámát. Inkább jó anya, háziasszony, feleség, SZMK-képviselő módjára robotüzemmódba kapcsol a konyhában, és három telefont bonyolít, amíg fél füllel hallja, hogy a tíz évad alatt kibontakozó szerelem végre beteljesül.

A csókjelenetet megnézi, de már bizsereg a keze: mi lenne, ha azt látná az édesanyja, hogy tétlenül mered a tévére, amikor három napja nem mosta fel a konyhát?

Fájó derékkal fogja hát a vödröt, és nyugalmat erőltet a felszínre, miközben a mélyben káros folyamatok zajlanak.

Klinikai kutatások bizonyítják, hogy a mások javára végzett önzetlen jó cselekedetek mérhetően megnövelik a szervezet immunglobulin-A szintjét, elsődleges védekezési vonalunkat a kórokozók ellen. A kérdésünk azonban az: vajon milyen hatással van ránk, a családunkra, a társadalomra és az utánunk jövő generációkra, ha a saját szükségleteinket figyelmen kívül hagyva „segítünk”? Természetesen a probléma nem a kihagyott epizódokkal van, hanem a már-már általánossá váló jelenséggel, miszerint elveszítve a kapcsolatot a belső világunkkal, mindig a külső megerősítés reményében cselekszünk. Amikor megkérdeztem Valit, hogy miért nem enged meg magának egy kis kikapcsolódást, ezt válaszolta: „Ha pihennék, haszontalannak érezném magam. Egyébként sem tudok kikapcsolni, amíg akad elvégzendő dolgom, de tudod, az sosem fogy el.”

Nagy miértek

Milyen belső mechanizmusok munkálnak az ezermesterben, aki úgy érzi, csak akkor lehet érdekes a barátainak, ha minden hétvégéjét azzal tölti, hogy szívességből rendbe hozza a ház körüli dolgaikat? Miért vesszük fel a főnöknek a gyerekünk születésnapi vacsoráján is a telefont, és miért válaszolunk az éjfélkor érkező e-mailre is?

„A teljesítményalapú megítélés sajnos zsigeri szinten jelen van a társadalomban – kezdi szakértőnk, dr. Belső Nóra. – Gyakorlatilag már csecsemőkorban elkezdődik ez a folyamat, amikor akkor dicsérik a babát, ha ügyesen alszik, eszik, nem sír sokat. Folytatódik kisgyermekkorban is, amikor már azért dicsérünk, ha szépen össze tud pakolni, ügyesen öltözik, vagy egyedül használja az WC-t. Természetesen van helye és jelentősége annak is, ha elismerjük a gyermekünk teljesítményét, azonban a kizárólagosság elkerülésére szeretném felhívni a figyelmet.

Olyan ritkán mondjuk a gyerekeinknek: »jószívű vagy, kedves vagy, szeretek veled lenni!« Azzal, hogy mellőzzük a gyermekeink személyiségjegyeit illető elismerést, arra kondicionáljuk őket, hogy teljesítménycentrikusan gondolkodjanak saját magukról is.

Így az eleinte még külső elvárások belső késztetéssé alakulnak bennük, majd olyan követelményeket támasztanak maguk elé, amelyek legtöbb esetben csak az ő fejükben léteznek. A felnőtt életben ezek elsődleges szempontokká válnak az önértékelés és az önkép kialakításában. Emellett szerepet játszik a személyiség, illetve a tanult minták alkalmazása is olyan módon, hogy a gyerekek megfigyelik, a szüleik milyen megküzdési stratégiákat választanak a saját megfelelési kényszerük csökkentésére. Ugyanis az állandó aktivitásra való törekvés során jelentős stressz alakul ki a gyerekekben és a felnőttekben egyaránt, s egy idő után már nagyon nehéz különbséget tenni a vélt és valós elvárások, tennivalók között. Ennek a szélsőséges formái már kamaszkorban megjelennek, amikor a diákok nagyon meg akarnak felelni a tanárnak, a szülőnek, és csakis a kitűnő az elfogadható teljesítmény számukra. Ez az állapot az egyik lehetséges kiindulópontja az evészavaroknak (anorexia, bulimia). Mert a gyerekek rájönnek, hogy amíg bizonyos területeken ki vannak szolgáltatva a tudat alatti szorongásaiknak, addig az evés terén gyakorolhatják a kontrollt a saját testük felett.”

Megtartó korlátok

„A társadalom bizonyos elvárásokat támaszt a tagjai felé annak érdekében, hogy a közös létezés mindenki számára elviselhető legyen. Amennyiben nem szeretnénk kívül helyezni magunkat a társadalmi működésen, ki kell alakítanunk magunkban – vagy a családban kell megtanulnunk – azokat a megküzdési stratégiákat, amelyekkel csökkentjük a társadalmi nyomás okozta szorongásainkat. Ahhoz, hogy a beilleszkedés abszolválható, és ne boldogtalanságba taszító legyen, széles palettáját kell kialakítanunk ezeknek a megküzdési stratégiáknak – folytatja szakértőnk. – Az elismerés iránti vágy az ember természetes szükséglete, egészséges életvezetési stratégia lehet, ám Vali esetében már szélsőséges. A hozzá hasonló embereknek negatív önértékelésük van, amely kialakítja azt a belső meggyőződést, hogy számukra az egyetlen út a kiteljesedéshez a mártír Terézanya-szerep. Személyiség- és családfüggő, ki hogyan kompenzálja a meglévő szorongásait. Például előfordulhat, hogy valaki segítő foglalkozást választ, így tudja biztosítani magának a környezete folyamatos elismerését. Itt is fontos tudnunk, hogy az elismerés utáni jóleső érzés nem kóros.

A baj ott kezdődik, amikor elveszítjük a kapcsolatot a saját igényeinkkel és belső világunkkal, és már az érzéseinket is a külvilág elvárásaihoz igazítjuk.

Ha tudjuk, hogy egy helyzetben mit várnak tőlünk, de mi másként szeretnénk cselekedni, ám mégsem tesszük, nehogy kevésbé segítőkésznek, barátságosnak, vagy jó munkaerőnek gondoljanak, és ez folyamatosan ismétlődő mintája a viselkedésünknek, az gondot jelenthet. Mégpedig azért, mert a ki nem mondott és meg nem élt belső feszültség folyamatos, leküzdhetetlen stresszhez, majd pszichoszomatikus betegségekhez vezethet.”

Megelőzés

„A negatív önkép és önmagunk leértékelése az egyik kiindulópontja a túlzott Terézanya-effektusnak, amely már a családi szocializáció során kialakul. Ha lehetőséget adunk a gyereknek arra – észszerű keretek között –, hogy megtalálja, amit valóban örömmel tud csinálni, és támogatjuk abban a tevékenységben, amelynek számára érzelmi értéke van, megelőzhetjük az önmagáról való teljesítményalapú gondolkodást. A teljesítményszorongás, amellyel például az élsportban találkozik a gyermek, gátolja az önfeledt érzelmek megélését, ami az »akkor vagyok elfogadható, ha a legjobb teljesítményt nyújtom« narratívához vezethet.

Az egészséges önkép kialakítását az támogatja, ha a gyerek azt tartja értéknek, ami a tehetsége kibontakoztatása mellett pozitív élményt ad neki.

A társadalom teljes spektrumára az a jellemző, hogy az emberek inkább mennek a közösség által elismert viselkedésforma felé, mint hogy a belső iránytűjüket kövessék. A szülők és a pedagógusok közös feladata lenne, hogy a gyermeknek olyan egészséges önképét segítsék kialakulni, amelybe az erősségei és a gyengeségei is beletartoznak. Mint egy SWOT analízis, amely segít meghatározni a helyünket a világban. A stabil önismeret szintén segíthet, hogy leszámoljunk a rossz mintákkal, beidegződésekkel. Rengeteg hétvégi workshop szerveződik a téma köré, én azonban óva intenék mindenkit az instant megoldásoktól. A reális önismeret segítségével valóban nagy változásokat eszközölhetünk az életünkben, de fontos tudnunk, hogy ez évekig tartó, nehéz lelki munka, amelyhez érdemes segítségül hívnunk egy szakembert, hiszen az az erőfeszítés azt az utat pótolja be, amit az ember a szüleivel elmulasztott bejárni. Összegezve: vegyük figyelembe az érzéseinket, merjük észrevenni az igényeinket, és igyekezzünk mindenki számára élhető középutat találni a segítségnyújtás és a gyermeknevelés terén is. Főleg azért, hogy gyermekeink már kiegyensúlyozottabb lelki életet élhessenek” – tanácsolja dr. Belső Nóra.