Kétgyerekes anya és orvos, aki kutyaszánnal bejárta az Északi-sarkvidéket

Utazás egyedül, de nem magányosan

Volt honnan örökölni utazási szenvedélyét: gyerekként a diavetítő elé kuporodva nézte, ahogy szülei fényképes beszámolót tartanak kenyai motoros túrájukról. Már öt-hat évesen édesapjával kint aludt egy erdei vadetetőben szalmabálák között, tinédzserként a sportnak köszönhetően utazott sokat, majd az egyetem alatt kórházi gyakorlatokat töltött Tunéziában, Kanadában, Japánban. 

Dr. Scheili Eszter, miután megszerezte orvosi diplomáját, úgy döntött, egy szál hátizsákkal nekivág Ázsiának. „Bementem a kórházba, jelentkeztem, hogy majd itt szeretnék dolgozni. Felvettek, én meg mondtam, hogy szuper, akkor két hónap múlva jövök.” 

Egyedül vágott neki Thaiföldnek, majd Kambodzsának, ahol egy szigeten a helyiek megtették szigetorvosnak. Azt hinné az ember, ilyen csak a filmekben van. 

„Az, hogy valaki egyedül utazik, nem azt jelenti, hogy magányosan utazik, útközben bármikor tud kapcsolódni emberekhez” – vallja Eszter, aki utazási szenvedélyének köszönhetően, Thaiföldön ismerte meg későbbi férjét, a horvát származású Pavót. 

Blogol és túrát szervez anyukáknak

Először ketten, ma pedig már két kisfiukkal utaznak, és mint mondja, a gyerekekkel való utazás tanulási folyamat. „Sokkal nyitottabbak, rugalmasabbak a gyerekek, mint ahogy mi, felnőttek elsőre gondolnánk. Mindent élveznek, ahol sziklákra lehet ugrálni, állatokat lehet látni, és van víz – ennyi elég nekik. Kettőnk közül inkább a férjem az, aki jobban félti a gyerekeket például a maláriától, kígyóktól, skorpióktól. Általában én mondok valami messzi úticélt, ő mond valami szomszédos országot, és aztán megegyezünk egy középútban. Amikor hathónapos volt a kisebbik fiunk, én Costa Ricába akartam menni, ő mondta, hogy legyen inkább Andalúzia, aztán kikötöttünk Mexikóban. Egyik este kimentem a fürdőszobába, és valóban ott volt egy skorpió.” 

„Végül egy serpenyővel hatástalanítottam, majd üvegpohárba állítottam az ágyak lábát, mert emlékeztem, hogy a csúszós üvegen nem tud felmászni a skorpió az ágyba” – idézte fel egy utazós élményüket. 

Eszterék Budapesten élnek, ő jelenleg GYES-en van, és Vanilia Travels nevű blogján számol be utazásaikról. Tavaly pedig létrehozta a Sherpa-Mama projektet: hetente kisgyerekes anyukáknak és apukáknak szervez túrákat, eközben éppen egy maratonra készül.

„Minden évben igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy 3-4 napra elszökhessek otthonról olyan úti célokra, ahová nem biztos, hogy gyerekkel is elmennék. Ahol nem arra kell figyelnem, hogy leesik-e a szikláról az ötéves. De egyébként azt vallom, hogy gyerekkel a világ végére is elmennék.” 

Harmincezer jelentkezőből választották ki

Először a közösségi médiában találkozott a felhívással, hogy várják a jelentkezőket a a Fjallraven Polar expedícióra. Úgy érezte, 2025-ben ez lehetne az a bizonyos kihívás, amiért egy időre elszakadna a családjától. A sarkvidéki expedícióra 30 ezer pályázóból mindössze húsz embert választottak ki az egész világról.

Kutyaszánnal a tundrán
Az Északi-sarkvidék legszebb svédországi részeit bejáró ötnapos, 300 kilométeres túrát a résztvevők kutyaszánnal teljesítik, maguk gondoskodnak a szánhúzó kutyákról, a szabad ég alatt, sátorban töltik az éjszakákat, mindeközben számtalan túlélési praktikát sajátítanak el. Míg a Mount Everesten eddig 7200-an jártak, a Polar útvonalán csak 520-an. A svéd Fjällräven márka célja, hogy bebizonyítsa, kellő felkészüléssel és felszereléssel, túratapasztalattól függetlenül bárkiből lehet sarkvidéki felfedező. Idén április 1-7. között került sor az expedícióra. 

A jelentkezőknek egy többfordulós pályázat során három videót kellett készíteniük. Az első videót, egy egyperces bemutatkozást az erdőben, alvó kisfiával a hátán vette fel. „Azóta is tudom, hogy melyik az a fa, amire ráraktam a telefonomat a Budai-hegységben, hogy felvegyem az első, bemutatkozó videót.” 

Tavaly decemberben derült ki, hogy 19 társával utazhat, ezután négy hónap izgalmas előkészület vette kezdetét. Online megismerkedett a többi résztvevővel, és már előzetesen kaptak online felkészítést is. 

Fizikálisan is sokat készült az expedícióra, futott, súlyokat emelt, de mint mondja, arra, ami kint várta, mentálisan nem lehet teljesen felkészülni.

„Eddig a leghosszabb idő, amit a családtól távol töltöttem, 3-4 nap volt, ez viszont az előtte való felkészüléssel és utazással 9-10 napra jött ki” – részletezte. Férje mindenben támogatja, így a fiatal anyuka biztos volt benne, hogy nélküle is minden rendben lesz itthon.

Budapestről az északi sarkkörön túlra

Budapestről egy harmincöt literes zsákkal indult útnak, aminek nagy részét a kamerák, külső akkumulátorok tették ki. Hiszen az útvonalon se áram, se térerő nem volt, mínusz 20 fok viszont igen, amiben könnyen lemerül az elektronika. Nem volt feléjük elvárás a tartalomgyártás, de Eszter mindenképp rögzíteni akarta a különleges pillanatokat. Ruhát alig kellett vinnie, hiszen alsóneműtől kezdve a síszemüvegig mindent kaptak a szervezőktől. Cserébe került a táskájába túrórudi, ajándékba a túratársaknak. 

A társaság Stockholmban találkozott, majd onnan indultak tovább, és a sarkkörön túli Kirunáig utaztak. A fiatal nőnek az expedíció azonban nem várt nehézséggel indult. „Onnantól kezdve, hogy megérkeztem Stockholmba, nagyon erős inszomnia lett úrrá rajtam, három napon keresztül reggel ötig nem tudtam elaludni, biztos az izgalom miatt. Majd az indulás napjára belázasodtam, és arcüreggyulladásom lett. Felhívtam az expedíciós orvost, mert úgy gondoltam, antibiotikumra lesz szükségem. Megígérte, hogy az expedíció első napjára beszerzi az orvosságot.”

A sátorban töltött első éjszaka szerencsére elmúlt az inszomnia, és a gyógyszer is megtette hatását másnapra. 

„Első este átaludtam a sarki fényt, amit még sosem láttam. Amikor reggel a többiek elmondták, elsírtam magam” – idézte fel Eszter. 

A későbbi napokban azonban bőven sikerült bepótolnia a kihagyott lehetőséget. 

Először a kutya, aztán az ember

Húsz résztvevő öt csapatra osztva és segítőik, valamint 180 kutya. Velük tartott még pár szervező, az expedíciós orvos, valamint egy fotós és egy videós munkatárs is motorosszánon. Így állt össze az expedíciós különítmény. 

Magát a szánon való utazást is meg kellett tanulniuk, a kutyák ugyanis olyan gyorsan futnak és veszik be a kanyarokat, hogy első nap szinte mindenki leesett a szánról. Gázfőzőt begyújtani, tüzet csiholni, miközben vízszintesen esik a hó, másfél méter magas, 30 méter hosszú szélfogó falat építeni, fagyott kutyatápot baltával darabolni, sátrat állítani, majd lebontani maguk után a tábort – mindez a napi rutin része volt. 

Alapszabály, hogy mindig először a kutyákat kellett ellátni, minden más csak utána következett. Nem a közismert kékszemű szibériai huskykra kell gondolni, hanem kisebb, vékonyabb szőrű alaszkai huskyk húzták a szánokat.

„Különböző színűek, sokkal atletikusabbak, vékonyabbak, és óriási teherbírásuk van. Folyamatosan futni akarnak, mindig fékezni kellett őket. 

Nekik ez ösztönös, ha megáll a szán, hátrafordulnak és ugatnak, hogy miért álltunk meg, mikor indulunk már. 

Az utolsó pillanatban kötöttük őket a szánok elé, mert ha várniuk kell, akkor vonyításkoncertbe kezdenek, alig várják, hogy menjünk. 180 kilométert is meg tudnak tenni egy nap alatt, és akár 4000 kalóriát is megesznek, viszont nem isznak, hanem menet közben havat rágcsálnak” – mesélt a kutyákról. 

„Azért vittem egy kis magyar snack-kolbászt is”

Ők maguk katonáknak kifejlesztett zacskós ételeket – kebabtól kezdve a bolognaiig – fogyasztottak, amit forró vízzel kellett felönteni, emellett izotóniás ital, forró csoki, tea, kávé, müzliszeletek képezték a napi menüt. De igazi ínyencségként egyik este megkóstolhatták a rénszarvas-steaket is. 

„Én azért vittem egy kis snack-kolbászt is” – tette hozzá nevetve Eszter, aki hangsúlyozta, mindenhez havat kellett olvasztaniuk, hiszen vízre volt szükség az ételek melegítéséhez, az ivókulacsba, de a kutyák etetéséhez is. 

A mostani tél nem számított olyan hidegnek a sarkkörön, bár ahogy mentek fel a norvég hegyekbe úgy lett egyre fagyosabb az idő. Előfordult, hogy a szánon -25 fok volt a hőérzet. 

Aláöltözet, gyapjúpulóver, majd három különböző kabát – összesen öt réteget viseltek. 

„Ne izzadj, ne legyél vizes – ez fontos szabály, különben fázni fogsz. Ha havat kellett lapátolni, vagy szánt kellett tolni, az ember egyből nekivetkőzött, hogy egy csepp izzadság se legyen, mert utána nagyon fáztunk volna. Egy idő után már a szánon menet közben is fel-le tudtuk venni az expedíciós kabátot. Volt, aki fogat is mosott a szánon” – részletezte. 

Speciális bakancsot is kaptak, aminek a belsejét éjszakára nemcsak a sátorba, de a hálózsákba is betették, hogy reggelre ne fagyjon meg. Alvás előtt pedig kötelező volt levest enni, majd 20 guggolást csinálni a fokozott hőtermelés elérése céljából, és forró kulacsot tenni a hálózsákba. Sőt az egyik táborhelyen nem sátorban, hanem a szabad ég alatt aludtak, mínusz 18 fokban egy hóba vájt kis „hotelben”, ahol az összegyűjtött rőzse szolgált „lepedőként” a hóból formázott ágyon. Fontos szabály volt, hogy szemetet sehol sem hagytak, a WC-papírt is összegyűjtötték vagy elégették maguk után.

Kép

Fotó: Melanie Többe

„Néha olyan, mintha meg sem történt volna”

Igazán sokszínű csapattal teljesítették a 300 kilométert: egykori plus size modell Dániából, amerikai mentőhelikopter-tiszt, kambodzsai háromgyerekes anyuka, 22 éves svéd orvostanhallgató, malajziai fogorvos is a részt vett a kutyaszános kihíváson. A csapat legidősebb tagja egy 53 éves portugál szörftanár volt. Eszter a sátrát egy német fotóssal, Melanie-val osztotta meg, akinek a rengeteg csodás kép köszönhető.

„A korábbi résztvevők azt mondták nekünk, hogy van élet a Polar előtt, és a Polar után. Akkor azt gondoltam, ez költői túlzás, de igazuk volt.” 

„Az ember rájön, hogy ez az élmény egyszeri és megismételhetetlen, és ez szíven ütött” – mondta.

„Amikor hazajöttem, azért megkérdeztem a férjemet, hogy nem költözünk-e ki” – tette hozzá viccesen. Hogy a Polar képes életeket megváltoztatni, azt Zaja Kitty története is bizonyítja, aki 2018-ban vett részt az expedíción, majd kiköltözött, és azóta is husky kutyákkal és szánozással foglalkozik. Scheili Eszter több mint egy hónapja tért haza, és közönség előtt most először számolt be az élményeiről. 

„Néha olyan érzés, mintha meg sem történt volna. Pénteken még két gyerekkel voltam a játszótéren, szombaton felszálltam a repülőre, tíz nappal később hazajöttem, és másnap újra két gyerekkel voltam a játszótéren. Az első két hétben nem találtam itthon a helyem, kellett egy hónap a visszaszokáshoz. Utoljára a gyerekek előtt éreztem azt, amit az expedíción, hogy minden rólam szólt. A határaimat feszegettem. Ugyanakkor úgy gondolom, anyaként tudtam igazán megélni ezeket a pillanatokat, és soha nem cserélném el az életemet” – tette hozzá.