Rakonczay Gábor: „Azért szállok vízre, hogy lássam magam ott, ahol a gondolatok és a tettek eldöntik a létezést”

A hetvenöt napos óceán-átevezés óriási sportteljesítmény, ám nekem ugyanennyire tűnik belső, önismereti utazásnak is. Egyszer azt mondta nekem egy ultrafutó, hogy ha huszonhét órán át fut, és közben nem kapcsol be zenét, az is kiderül, milyen társasága önmagának huszonhét órára. Te hogy voltál magaddal hetvenöt napon át?

Én ugyanilyen vagyok, futáshoz nem zenélek. Egyszerűen azt érzem, nincs rá időm, nem fér bele, mert annyi minden történik. Az olyan lenne, mintha – miközben mi most itt beszélgetünk – még négy emberrel beszélgetnék, közben takarítanék meg főznék valamit. A hajóra is vittem zenét, de a hetvenöt nap alatt szerintem öt óránál többet nem hallgattam. Néha, csak ahogy nézed a tájat, annyira kitisztul az ember, kikönnyebbedik, más állapotban van, hogy a felhőnek, a hangulatnak annyi információja lesz, ami már bőven elég. Viszonylag hamar kiderül egyébként egy hetvenöt napos út során, hogy az ember milyen társasága magának. 

Ideális esetben szuper társasága vagyunk magunknak, és nem kell valamivel elterelni a figyelmet. Tehát az, hogy végtelen az idő, nem lesz probléma, nincs unatkozás. 

Olyan van persze, hogy nagyon lassan telik az idő, vagy gyorsabban. 

Ha az ember átlendül az elején, akkor ez az idő akár több év is lehetne. Amikor elkezdtem a futást, úgy mentem ki a Margit-szigetre, hogy végiggondoltam, megterveztem valamit, heti dolgokkal előrébb tudtam jutni a kétórás futás alatt. Aztán amikor ultrázni kezdtem, az öt órába már nem fért bele a gondolkodás. Maga a légzés, a mozgás kitölti az időt. A hajón hetekig tart, mire az agy feldolgozza, hogy egyedül van. Hiszen amikor az ember azt hiszi, most magával van, az agy akkor is még a külső dolgokat dolgozza fel, és csak egy idő után mondja azt, hogy oké, nem jön kívülről semmi színes, akkor megfordul, és befelé figyel. 

Akkor viszont darabokra szedi magát, és olyan dolgokat hoz elő, amire nem is emlékszel, hogy megtörtént veled. Amikor pedig ezzel végzett, újra kifelé figyel, és onnantól bármi, minden nagyon komoly jelentőséget nyer. A legkomolyabb akciófilmnél többet ad egyetlenegy felhőpamacsra ránézni az égen. Olyasmi ez, mint amikor a szemüveged bepárásodik, letörlöd, és rácsodálkozol, mennyi sok szép, finom információ van itt. De ez évekig tart, meg egy-egy projektben is hetekig.

És mitől támad valakinek igénye arra, hogy hetvenöt napig egyedül legyen, ráadásul az óceánon evezve, egy kenuban?

Nem tudom, honnan jött, de nagyon kicsi gyerekként ráébredtem, hogy iszonyú véges a létezésem, és az élet kínosan rövid idő lesz. 

Az életnek ez a végessége pedig fölhúzta mindennek az értékét. 

Végtelenül értékes minden perc, minden ember, minden helyzet, de akkor viszont egyszerűen csinálni kell. S nekem a sport adja meg azt, hogy általa tapasztalni, kommunikálni tudok. A sport nagyon erős visszajelzést ad, hogy ha befektetsz a szervezetedbe, a képességeidbe, akkor jobban tudod használni. 

Nem ellentmondás, hogy az extrém projektekkel épp veszélyezteted ezt a nagyon rövidre szabott, nagyon értékes életet? Miért nem adhatja meg az élet teljességét valami hétköznapi dolog?

Szerintem ez az út adta meg erre a választ. Meggyőződésem, hogy az embernek van egy fix sorsa. Ez egy elég precíz út: innen arra megyünk. És a választásaink, a szabad akaratunk, a döntéseink csak annyiban meghatározók, hogy hogyan haladunk ezen az úton, végig tudunk-e egyáltalán menni rajta, milyen állapotban megyünk végig rajta. Tehát az, hogy én ezen a pályán mozgok, hogy el kellett menni a Déli-sarkra, vagy át kellett kelni az óceánon, az egy elrendeltetett dolog volt. Már akkor is egyértelmű volt, hogy át kell kelni az óceánon, amikor azt sem tudtam még, mi az a hajózás. Az embernek van egy útja, s ha megtalálja magát, jól csinálja, akkor ezen tud menni. Ha nem, akkor meg mellette botorkál valamerre. És ha az embernek megvan az útja, akkor biztonságban van, még ha ez szuperveszélyesnek tűnik is. 

Elébe is mentél a kérdésnek: akkor ez csak nekünk tűnt annyira kockázatosnak, kívülről.

Amiben az ember kompetens, amihez ért, az biztonságos. Amihez nem értünk, az veszélyesnek tűnik. Pedig van, amikor nagyobb veszély itt a belvárosban kocsival arrébb menni egy kilométert, mint egy extrém projekt. Ha az ember ért hozzá, és jelen van a helyzetben, akkor biztonságban van. 

A Forma-1-es pilóta koncentrált állapotban, nagy tudással, profi járművel, miközben háromszázzal megy, nagyobb biztonságban van, mint aki vezetés közben telefonál, zenét hallgat, és azon jár az esze, hogy a párja mivel idegesítette fel tegnap, és most el is fog késni. 

Pedig utóbbi lehet, hogy csak ötvennel megy.

Kép

„Ismét elkezd esni, és a szél átmegy délkeletre. A 42 billegve araszol előre...
Szétázva tűrök, és próbálok a helyzetre adott reakciómra figyelni, és a »mért történik ez velem« kérdést elereszteni. Apróság, de kemény csata ez, aztán a dolog tudatosítása elsodorja az egészet. Ismét jelen vagyok. Nézem, ahogy az óceán hullámai masszívan vonulnak körülöttem. És tisztán tudom, mekkora mázlista vagyok!” − Fotó és szöveg forrása: https://www.facebook.com/rakonczayexpediciok 

Fontos tehát, hogy a saját utunkat járjuk. Te megtaláltad, milyen érzés?

Nem cserélnék senkivel. Nem agyalok túl sokat a jövőn meg azon, hogy tegnap mi történt, hanem jól vagyok itt. És ha én magammal rendben vagyok, akkor tudok adni a környezetemnek, egyébként pedig csak elveszek folyamatosan. Ehhez persze most hetvenöt napig kellett jönni, de az előttem álló évekre ennél jobb befektetést nem tudok elképzelni.

Mégis, van abban bizonyításvágy, ego, hogy ott legyél most, ahol vagy?

Ego nagyon durván kell hozzá. Mekkora ego kell ahhoz, hogy elsétáljak a Déli-sarkra? Enélkül nem lehet elindulni, hogy most megnyerek egy futóversenyt, vagy átkelek az óceánon olyan módon, mint még soha senki más. Egyértelműen kell hozzá, nem akarom ezt megszépíteni vagy eltakarni. Ahhoz is kell, hogy túléljem. Annyiban talán finomabb a helyzet, hogy mivel ez az út nem egy arénában zajlik, nem emberek előtt, hanem kint a természetben, az embernek azért helyére is kerül az egója. 

Kimegy hatalmas egóval, hogy átkelek az óceánon, és utána szembesül azzal, hogy a milliárd közül egyetlen hullám megszüntetheti a létezését. Ott azért rádöbbensz, hogy nem te vagy a világ közepe. 

Saját, szóló projektnek indult ez az egész, de végül nagyon sok ember útja lett belőle: rengetegen követtek, drukkoltak, és közben egyetlen negatív kommentet sem lehetett olvasni. Mivel magyarázod ezt?

Négy negatív kommentet találtunk a több százezer vagy akár millió között. Pedig úgy indultam el, hogy nem voltam benne biztos, akár egyetlen posztot is ki fogok tenni. Nehéz megmagyarázni, de szerintem az emberek éheznek az igazira, annyi műdolog vesz minket körül. Vágynak az érintésre, a kommunikációra, a szeretetre, a minőségi dolgokra. Ami nem csak eladja magát, hogy vedd meg, aztán szétesik, hanem arra, amibe valaki munkát tett, s beletette a szeretetét, az energiáját. Szerintem ez húzta be az embereket. Hogy ez igazi. Itt meg lehet halni, s akkor itt élőben fogok meghalni. Egyik napról a másikra odaveszhetek, és ráadásul nagyon sok necces nap volt. Nem volt kísérőhajó, nem volt eladva a dolog, nem volt háttérzene hozzá. Csak a totál nyers valóság. A mai világban ez érték. Szerintem ez van mögötte. Tehát nem én vagyok mögötte, nem is az út, nem a hajózás, ez lehetett volna bármi. 

Ahhoz viszont, hogy így sikerüljön, rengeteg munkát tettél bele, precízen, milliméterre megterveztél mindent. Amit csak lehetett, azt kontrolláltál, de egy ponton mégis engedni kell, hiszen nem tudsz mindent befolyásolni.

A vízen annyira kitisztul, kiélesedik az az ember összes képessége, hogy mindent kontrollál. Olyan koncentrált állapotban van, hogy amikor sodródik a hajó, akkor is pontosan tudja, mi alapján és merre sodródik. Ha egy pillanatra is átengedem az irányítást, az olyan szinten csökkenti a túlélési esélyeimet, amit nem lehet megtenni. 

Ez az út körülbelül 80%-os volt, tehát 20% az, amit — ha vallásos vagyok, azt mondom —, a Jóisten dönt el.

Sok vagy kevés ez a 20%?

Ez így jó. 

Kép

„...Lassan átitat a bizonyosság, hogy ez meglesz. Hogy évek múlva is komoly támaszom lesz az itt töltött nyers időszak. Hogy oly módon és olyasmiben van részem, hogy a kissrác, aki egykor voltam és az idős fazon, aki egyszer leszek, mindketten bólintanak egyet. Én most csak annyit tudok, ez elkerülhetetlen volt.” − Fotó és szöveg forrása: https://www.facebook.com/rakonczayexpediciok 

Még így is, hogy te hoztad szóba, félve kérdezem meg, mert én sem szívesen válaszolnék erre a kérdésre, túl intim. Azt mondtad az egyik élő bejelentkezésben a kérdésre, hogy hiszel-e Istenben, hogy erre elég egyszerű a válasz egy óceánon evezve. De ennél többet nem szoktál mondani.

Azért szoktam kibújni az ilyen kérdések alól, mert nem szeretnék megmondóember lenni. Egy ilyen út után pár dologban talán fontos, hogy vannak felismeréseim, és hogy azokat elmondjam, de nem akarok senkit befolyásolni. A világ sokkal komplexebb, mint amit a kis emberi agyunkkal fel tudunk fogni belőle, és sokkal több minden létezik, mint amit mi látunk, érzékelünk, meg amiben hiszünk. Én nagyon-nagyon mélyen vallásos vagyok, de hogy ez miképp van bennem, azt megtartom magamnak.

Érzékletesen leírtad a hajónaplóban, amikor nagyon kétségbe voltál esve.

Ilyenkor nagyon ki van csavarva az egész ember, a szervezet, minden. Itt nem csak hisztizik vagy kiakad valaki, hanem tönkremegy, ha nem vigyáz magára. És akkor vagy túléli, vagy belepusztul. Talán ezért hívták ezeket a kisebb hajókat régen lélekvesztőnek. Volt egyébként egy hajós, aki átkelt az Atlanti-óceánon egy gumicsónakkal kaja és minden nélkül, mert azt akarta bebizonyítani, hogy egy hajótörött bárhogy is, de hetekig, hónapokig életben tud maradni. A legtöbbször mégis az történik, hogy még el se süllyedt a hajó, úton van a mentőegység, a legénység fele már meghal, megőrül vagy elveszíti a biztonságérzékelést. 

Ezért gondolom, hogy ez inkább mentális küzdelem volt, mint fizikális. 

A kettő együtt. Egyszerűen azt mondod a szervezetednek, hogy ezt fogjuk csinálni. És a tested meg elkezd hisztizni, aztán elkezd fájni, aztán le akar sérülni, meg bármit megtenni, hogy meg kelljen állni. És akkor ezeket ki kell kerülgetni, mert vigyázni kell a szervezetedre, a testedre. Van fájdalom, ami belefér, van, ami pedig tényleg megsérül, vagy valóban baja lesz, és akkor vége az egésznek. 

Ultrafutás közben volt egy meghatározó élményem egyszer, amikor már négy napja futottam, s a negyedik napon rájöttem, az agyam azon gondolkodik, hogyan sérülhetnék le, mert akkor lenne legális felmentésem kiszállni. 

Abban a pillanatban, amikor tetten érem magam, megváltozik minden, és akkor nagyon könnyű lesz, elmúlik az ilyenfajta hiszti. 

Mit kezdesz ezzel a rengeteg élménnyel, a nagy közösséggel és a hatással, amit kiváltasz?

Szerintem a dolgok továbbadása a lényeg. A készülő könyv és dokumentumfilm remek felület lesz erre. Amit volt szerencsém megtapasztalni vagy átélni, azt vissza kell folyatni a közösbe. Már az is nagyon jó dolog, hogy az információ, hogy át lehet kenuzni egy óceánt, benne van a magyar fejekben. A „jaj, hát én ezt nem bírtam volna ki” helyett szeretném, ha azt látnák az emberek belőlem, hogy figyelj, nekiment, veszélyes volt, de végül is csinálta, mert hitt benne, mert hitt magában, és nézd meg, működik. És ha ezt tudatosítja az ember, akkor a saját helyzetével, problémáival egy kicsit hatékonyabban fog működni. Azt látják, én itt vagyok, úton vagyok, mert mindenki úton van valamilyen formában, és haladni kell. És lesznek iszonyú nehézségek meg vihar, meg problémák, de megyünk tovább. Megyünk és megyünk. 

Köszönjük a beszélgetés helyszínét: https://appy.hu