– Mi a kezdeményezés lényege, honnan indult?
– Öt éve veszek részt a Pronon Alapítvány munkájában, ahol elsősorban civil szervezeteknek, egyházaknak, oktatási intézményeknek tartunk tréningeket, és itt merült fel az ötlet, hogy mivel a család is egy szervezet, ez a fajta tudás igencsak ráfér az édesanyákra is. Mi, akik trénerként benne vagyunk a Nagycsaládos Harcművészetben, mindannyian nagycsaládos édesanyák vagyunk, és mindenki elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztési szakirányú továbbképzését. Jelenleg a FeSzülőkből RugAnyók elnevezésű tréninget tartjuk vezetőtársammal, Forián-Szabó Kingával. A boldogságkereséssel szoros kapcsolatban van az, amit próbálunk bevinni az anyukák életébe.
– Miért Nagycsaládos Harcművészet lett a neve?
– A családos életformában, egy édesanya mindennapjaiban nagyon sok harc van, és nagyon sok művészet is. Az igazi kihívás az, hogyan tudjuk ezt kiegyensúlyozni. Sok minden múlik egy édesanyán, azon, ő hogy van a családban, mert az továbbterjed, hat a gyerekekre, a környezetre.
Az édesanyák a kisgyerekes életforma miatt sokszor arra vannak kondicionálva, hogy a saját igényeikről, saját szükségleteikről lemondjanak, sőt sokszor eszükbe sem jut, hogy van nekik ilyen.
Ezt lehet csinálni egy darabig, de egy idő után a családban is megjelenhet a kiégés. Bele lehet fásulni a mókuskerékbe, elveszhet a csillogás a szemünkből. Csupa olyan dologról beszélünk a tréningen, ami a mi saját életünkben is fontos, amit saját magunkon is felismerünk. Mindezt úgy, hogy azt gondoljuk, mindenki a saját életének a legjobb szakértője. Impulzusokat, kereteket adunk, de mindenki a saját helyzetével dolgozik, és tud abban megoldásokat találni. Szerintem nem az adja a legtöbbet az anyukáknak, hogy mi nagyon okosakat mondunk, hanem az, hogy együtt vannak, és egymástól is tanulnak.
– Milyen az, amikor valaki FeSzülőből RugAnyó lesz?
– Ez két olyan véglet, amibe én magamat sem tudom konstans módon besorolni. Inkább a tudatosítás a lényeg: hogy észrevegyem, mikor vagyok befeszülve, és azt is felismerjem, van út arrafelé, hogy egy kicsit rugalmasabb legyek. A reziliencia divatos szó manapság: alkalmazkodás a gyorsan változó dolgokhoz. A mostani világunk – benne a járvány, az online oktatás, a háború, a szénszünet – arra mutat, hogy ezt a képességet fejleszteni kell magunkban. Ebben a – rezilienciát igénylő – helyzetben összetartani egy családot, nagy kihívás.
– Említetted a saját magunk felé támasztott és a környezettől érkező elvárásokat. Te hogy állsz az előbbiekkel?
– Szerintem sokszor szorítjuk a saját torkunkhoz a kést. Azt gondoljuk, így kell meg úgy kell valamit csinálni. Tudod, mennyit takarítottam, mielőtt jöttél? Régen ezt úgy csináltam, hogy bele is lovaltam magam, és közben megalapozottnak és teljesen indokoltnak találtam, hogy sárkányként viselkedem ilyenkor, ha vendég jön. Egy idő után rájöttem arra, hogy én is annak a képnek akarok megfelelni, ami sok nő fejében él: szuperjónak kell lennie a gyerekeimnek, a párkapcsolatomnak, a baráti kapcsolataimnak, a háztartásomnak, a kertemnek. Mellé szakmailag is fejlődnöm kéne, és mindezt úgy, hogy az látszódjon rajtam, ez nagyon könnyű. Amikor sikerült közel kerülnöm valakihez, az mindig olyankor történt, amikor megmutattam: nálam sincs minden rendben, és ezt lehet szó szerint is, meg szimbolikusan is érteni. Ehhez lehet kapcsolódni, nem a tökéletesnek mutatott élethez.
– Önismereti fejlődés, amíg az ember elengedi a képet, hogy valamilyennek kellene lennie?
– Igen. Nekem az például nagy lépés volt, amikor rájöttem és beismertem, hogy az én reakcióm, az, hogy milyen érzelmi magaslaton élem meg ezt a rendrakásra való rágörcsölést, nem indokolt. Az érzelmi reakció nagyságából lehetett következtetni, hogy itt nem feltétlenül a rendről van szó, hanem arról, milyen képet szeretnék mutatni magamról, és ahhoz mennyire ragaszkodom, vagy el tudom-e engedni.
– A rugalmasság viszont nem jelenti azt, hogy mindig én változzak…
– Nem oda kell eljutni, hogy mindig én változzak meg, és nekem semmi igényem ne legyen. Az a cél, hogy tudjunk úgy egymás mellett, egymással élni, hogy ezek az igények, ezek az értékek, dolgok elférjenek. Az olyan családokban, ahol nincs önismereti út – ami nélkül simán végig lehet élni egy életet –, ott játszmák vannak, elhallgatások, függőségek. Talán akkor teszünk kevesebb terhet a következő generációra, ha ebben próbálunk előrelépni, megküzdünk a démonainkkal, és nem adjuk tovább őket.
– Öt gyermeked van, huszonkét évestől hétévesig. Úgy sejtem, hogy a házasságoddal és a gyerekeiddel kapcsolatos tapasztalataidat is beviszed a segítői munkádba.
– Igen, abszolút. Ezekből táplálkozik, így lehet hiteles. A férjemmel például időnként csinálunk egy lelkigyakorlatot házaspároknak Házastuning néven, amelynek az ötlete úgy született meg, hogy leültünk a férjemmel, és elkezdtünk azon gondolkodni, mi hogyan szoktunk veszekedni. Azt gondolom, a résztvevő házaspárok részben a mi példáink miatt is tudnak megnyílni egymás felé.
– Milyen együtt dolgozni ebben a férjeddel, aki a teljesen civil foglalkozása mellett egyébként lelkigondozó, hittanár is?
– Nekünk ad, hogy vannak közös dolgaink, gazdagítja a házasságunkat. Nekem a legjobb barátom a férjem, és mindkettőnknek nagyon fontos, hogy sokat beszélgessünk, legyenek közös ügyeink. Itt is az egyensúly a lényeg. A harc és a művészet, a barátság és a házastársi kapcsolat, az egész életünk egy egyensúlyozás. Nekem valahogy ez a boldogság. Nemcsak azt megtalálni, amiben egyek vagyunk, hanem azt is, amiben különbözünk.
– És ha ez nem sikerül, akkor időnként te is közel kerülsz a kiégéshez?
– Engem folyamatosan megcsap a szele. Sokszor érzem azt, hogy küzdök a mindennapokkal, azzal, hogy láthatatlan munkát végzek, mókuskerékben vagyok, nem feltétlenül kapok rögtön visszajelzést. Ezek mind veszélyeztető tényezők.
A WHO is leírta már, hogy a kiégés egy betegség.
Nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és annak is, hogy tudunk tenni ellene: valahogy értelmet és célt találni a mindennapokban, és átkeretezni a dolgainkat. Sokszor érezzük, hogy a minket ért inger és az arra adott válasz között nincs semmi. Ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, annak, ami történik velünk. Viktor Frankl írja le a könyvében, hogy a koncentrációs tábort is azok élték túl, akik az inger és a válasz között megtalálták azt a rést, ami a saját szabadságuk. Ez lehet a saját hozzáállásunk, átkeretezés, egy gondolati mozdulat, egy rés, amibe érdemes belenézni. Megnézni, miben áll a szabadságod. Szerintem az ég ki, aki azt gondolja, nincs ilyenje. És olyan könnyű ezt gondolni! Mert a mókuskerék, a mindennapos lefárasztó dolgok ebbe az irányba tolnak. Amikor úgy érzem, hogy nem a kiégés felé tartok, hanem el onnan, az azért van, mert észreveszem ezt a szabadságomat. Észreveszem, hogy vannak eszközeim, még ha csak a gondolatom is az. Az egzisztenciális kérdésekre adott válaszok – mi értelme az életemnek, milyen céljaim vannak, mit tartok fontosnak? – szintén jó kis biztosítékok kiégés ellen.
– A te családod milyen? Mit látsz a gyerekeken, mit adtál vagy adsz át?
– Azt látom, hogy a gyerekeim egészen kiegyensúlyozottak. És ez nagy megelégedéssel tölt el. Hogy egész jól vannak. Nagyon jó látni, hogy milyen nagyszerű emberek! Alig merem kimondani, de ha arra gondolok, hogy ehhez közöm van, az egészen közel van az élet értelméhez.
– A különböző szerepeid – anya, feleség, nő és a többi – hogy férnek meg egymás mellett?
– Ha könnyűnek látod a másik ember sokféle szerepét, akkor nem vagy elég közel hozzá.
Van ennek egy nehézsége ugyanis, súlyozni kell ezeket a szerepeket. Ha majd öreg leszek, és visszanézve azt tudom mondani, hogy volt egy jó házasságom, akkor leszek a legbüszkébb. A második legfontosabb az, hogy lássam: a gyerekeim jól vannak. És a többi dolognak is van jelentősége, például hogy oda tudtam állni egy jó ügy mellé.
– Az ENSZ minden évben közzétesz egy jelentést, amely arról szól, mely országok lakói vallják magukat a legboldogabbnak. A 2019-ben készült jelentés szerint van néhány olyan szegény ország, amely sok problémával néz szembe, és ahol magas az erőszakos bűncselekmények száma, de mégis bekerült a legboldogabb államok közé. Korábbi spanyol gyarmatokról van szó, amelyek ebből adódóan túlnyomóan vallásos országok is. Nálad a hit hogyan segíti a boldogságot?
– Az istenhit olyan, mint az önismeret: folyamatos fejlődésben van, nem egy konstans valami. Van köze a boldogsághoz is, de a küzdelemhez is. Nagyon sokat adott a hitem, amikor a gyerekek kicsik voltak, segített az, hogy bele lehet simulni az egyház rendjébe, a szertartásokba. Aztán amikor három hónapig feküdtem egy gerincbetegség miatt néhány éve, nagy fájdalmaim voltak, majd megműtöttek, akkor nagyot küzdöttem az Istennel. Az kérdeztem: „Istenem, te most ezt akarod, vagy hagyod?” Aztán rájöttem, hogy rossz a kérdésfeltevés, hogy probléma van az istenképemmel, mert milyen Isten az, akitől ezt kérdezem. A szenvedést nehéz hova tenni az istenhiten belül is, de arra rájöttem, hogy ha már kész válaszaim nincsenek, legalább hamis válaszaim sincsenek. A betegség tisztítótűz volt, leégetett rólam egy csomó hamis képet. A boldogsághoz ez ott kapcsolódik, hogy minden, ami az igazabb felé visz, az boldogabbá tesz. Nincs készen még az én hitem, de erre indultam, ezt a ráhagyatkozást próbálgatom. Nem biztos, hogy mindenre van válasz, és ez félelmetes. Kérdés, hogy ennek a feszültségében meg tudunk-e maradni. Az úton levés az izgalmas. Sok mindenkinek irigylem a hitét, akié érettebb, árnyaltabb talán. A férjem hitét nagyon bírom. Benne van valami olyan öröm, olyan derű, amely mindenen átvisz.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
