Minangok: anyáról lányra száll a név és a vagyon

4,2 millió tagjával a Minangkabau a világ legnagyobb matriarchális társadalma. Az indonéziai, szumátrai minang közösség matrilineáris: minden gyermek az anyja nevét kapja, és az anyja klánjához tartozik. A minang nők a családnevüket, valamint a rizsföldek és házak tulajdonjogát is az anyjuktól öröklik. Vallási és politikai kérdésekben ugyan a férfiak irányítanak, de ezt a nők engedélyével teszik.

A hozományt a menyasszony családja határozza meg a vőlegény végzettsége és szakmája alapján.

Az esküvő napján a vőlegényt a menyasszony otthonába viszik, ahol elvégzik a házassági szertartást, a nikát. A közösségben az idősebb nők irányítanak mindenkit, vitákat rendeznek el, megfeddnek bárkit, akivel probléma adódott, házassági kérdésekben közbenjárnak, különféle rituálékat végeznek. A minang férfiaknak rendszeres bevételi forrással kell rendelkezniük, és gondoskodniuk kell a gyermeknevelés költségeiről. Sok férfi elhagyja faluját munkát keresve, és csak alkalmanként tér haza, de nincs beleszólása a háza ügyeibe.

Kép

Minang nők – Forrás: Wikipedia

Bribrik: a nagymama adja át az ősi tudást

Hasonlóan a minangokhoz, Bribri lakói is matrilineáris rendszert követnek, azonban exogám, azaz nyitott házasságban élnek. A bribrik Costa Rica legrégebbi őslakosai (kb. 10 ezer emberről van szó), minden klánjukat kiterjesztett családnak tekintik, és mindegyik más-más szerepet tölt be a társadalomban. Csak nők örökölhetik a földet, ezért a férfiaknak el kell hagyniuk a saját klánjukat, és egy másikba kell költözniük, hogy párt találjanak. A házasságkötés után azonban a férjek nem laknak a feleségükkel, csak meglátogatják őket. Amikor lány születik a klánban, az igazi ünnep, mert ez biztosítja a klán fennmaradását.

A bribriknél az anya és főleg a nagyanya adja át az ősi tudást a klánról és a világról a kislányoknak, mégpedig dalokkal, főleg altatódalokkal.

A lányok oktatása nagyon fontos a bribrik számára. Bár a nőknek kiemelt szerepük van a közösségben, a férfiak és a nők együtt töltik be a legtöbb meghatározó társadalmi pozíciót, például egyaránt tagjai a Szokásjogi Bíróságnak és az Idősügyi Tanácsnak. A matriarchális rendszer ellenére tehát a nők és a férfiak itt a legtöbb területen egyenlők. Abban is hisznek, hogy az emberek és minden más élőlény is egyenlő, például az állatokat és a növényeket az emberrel egyenlőnek tekintik, társadalmuk a kölcsönös tiszteleten alapul.

Khaszik: nem költöznek a férjük házába

Az indiai khaszi őslakos törzsben is anyjuk vezetéknevét kapják a gyerekek, ám ennek ironikus módon patriarchális gyökerei vannak. A khaszi férfiak gyakran harcoltak a földekért, a párjuk nélkül maradt khaszi nők pedig ezalatt újraházasodtak, vagy más partnert kerestek, így gyakran nehézzé vált a gyermek apjának megállapítása. A társadalom „törvénytelennek” minősíthette volna ezeket a gyerekeket, de az elődök nem akarták, hogy méltatlan helyzetbe kerüljön a nő, ezért úgy döntöttek, hogy a gyerekeknek az anyjuk vezetéknevét kell viselni. A világ más matriarchátusaihoz hasonlóan a tulajdon itt is az anyáról a lányra száll, és az anyai származáson keresztül vezetnek mindent. A lányok szabadon élhetnek az ősi otthonukban, vagy elköltözhetnek, kivéve a legfiatalabb lányt (ka khadduh), aki a vagyon őrzője, és aki a házasságkötése után sem megy el otthonról, hanem gondoskodik szüleiről, és anyja halála után a család vezetője lesz.

A házaspároknak nem kell a nő szüleivel élniük, de egy khaszi nő soha nem költözik férje házába.

A férfiak házasságkötéskor kapnak egy részt a lányos szülők vagyonából, de a legnagyobb részt mindig a legidősebb nővér kapja. Míg a lányok másutt Indiában gyakran szembesülnek akadályokkal a tanulás és a munka terén, a khaszi nők előtt nincsenek akadályok a társadalmi érvényesülésben.

Kép

Khaszi nők – Forrás: Wikipedia

Garók: vőlegényszökések, pótházasságok földje

Az északkelet-indiai garo etnikai csoport hasonló rendszer alapján működik, mint a khaszik. Gyermekeik anyjuktól öröklik a nevet, mindenki az anya rokonaihoz kapcsolódik, a férfiak pedig házasságkötés után feleségük otthonába költöznek. A törzs ugyanakkor hisz a nemek közötti egyenlőségben, vagyis a munkamegosztásban, ezért az ingatlanok a nők tulajdonában vannak, de férfiak irányítják azokat. A garo nemzetség földjének vezetője a „matróna” férje, a községi tanácsot pedig a falu összes felnőtt férfi tagja alkotja. A lányok öröklik a földet és egyéb ingatlanokat, de nem egyformán örököl minden lány – általában a legfiatalabbat választják noknának, aki a legnagyobb területet kapja, cserébe gondoskodik a szüleiről.

Az ő számára a férjet a szülei választják ki, a vőlegényt szertartásosan elfogják, de akár kétszer is megszökhet.

A többi lány az anya kívánsága és elképzelése szerint kap földet, és maga választhat magának férjet. A fiúk csak egy kis tulajdonrészt kapnak, hiszen úgyis elhagyják az anyai házat. Egyetlen felnőtt sem maradhat pár nélkül; megözvegyülés vagy a házasság felbontása esetén pótházasságokat kötnek. Összeférhetetlenség esetén a házasságok felbonthatók; a törvénytelenül született gyermekekről pedig mindenképpen gondoskodnak, hiszen mindenkinek családban kell élnie.

Mosuók: nők királysága, nagybácsik tisztelete

Még kevesebb párkapcsolati kötöttségben élő matriarchális közösség Kína délkeleti részén a „Nők Királysága”. A mosuo gyerekek teljesen az anyjuk családjához tartoznak, és sokszor nem is ismert a gyermek apja, mert nem fontos. A mosuók úgynevezett „sétaházasságokban” élnek: ebben a rendszerben egy pár közös megegyezéssel dönt úgy, hogy kapcsolatot tart fenn, de nem élnek együtt, családjuk otthonában maradnak. A férfi ellátogat a nő házába romantikus randevúra, de napkeltére haza kell térnie. A kapcsolat addig tart, ameddig mindkét fél akarja, és nem jár társadalmi vagy gazdasági kötelezettségekkel. Sokan összekeverik ezt a promiszkuitással, de ez inkább monogámia, amiből szabadon kiléphetnek, és újabb monogám kapcsolatot létesíthetnek. Az ilyen házasságokból származó gyermekeket az anya családja neveli fel, bár az apának is lehet némi szerepe gyermeke életében, ha abban minden érintett megállapodott. A ház mátriárkája (általában a nagymama) abszolút hatalommal rendelkezik, minden döntést ő hoz meg. Az apák és férjek nem élhetnek a házban, de nagybácsik, testvérek, fiak és unokaöcsök bármikor beköltözhetnek, ha hívják őket.

A gyerekek oktatásáért általában az anyai nagybácsi felel, és később a gyerekeknek törődniük kell idős nagybátyjaikkal.

Így érik el, hogy a férfiak se maradjanak magukra öregkorukban. Egyébként a férfiak felelősek minden halállal kapcsolatos dologért, beleértve a temetést és az állatok leölését is. A kínai kommunista vezetés természetesen nem nézte jó szemmel ennek a népcsoportnak a többségi társadalomtól gyökeresen eltérő rendjét. Vezetőnőjüket átnevelő táborba zárták, húsz évet töltött börtönökben, de mindez nem változtatta meg a mosuók hagyományait.

Kép

Mosuó lány – Forrás: Wikipedia

Machiguengák: a harcias férfiakat elűzik

Nagyon más a machiguengák matriarchális berendezkedése: ők a perui esőerdőben, a dzsungel mélyén élnek, három–öt házból álló kis falvakban, településenként 20–35 taggal. Minden házaspár saját házat épít. A nők felelősek az élelem megtermeléséért, a férfiak pedig mindenben segítik a feleségüket. A nők gyakran „szövetkezeti” csoportokat alkotnak, együtt termelnek meg dolgokat, de hasonló férfi csoportok nincsenek. A férfiak alkalmanként összejönnek egy-egy sörlakomára vagy halászatra, amelyet egy befolyásos sámán szervez. A machinguenga családok élete békés, a férfiak csendesek, tartózkodóak, nagylelkűek rokonaikkal, szoros kapcsolatot ápolnak anyjukkal és nővéreikkel, valamint feleségükkel és gyermekeikkel egyaránt, az apák vigyáznak a gyerekeikre.

Az itt élők nagyon visszafogottak szexuális téren, a házasságtörés nem gyakori.

Békés természetükre jellemző, hogy nagyon ritkán harcoltak a történelem során, és akiben túlteng a harcias férfiasság, azt többnyire elűzik maguk közül. Ezért is szenvedték meg nagyon az 1990-es években a „Fényes Ösvény” gerillatámadásait – ám velük szemben valószínűleg akkor sem tudtak volna védekezni, ha harcedzettebbek.

Nagovisik: fókuszban a feleség kertje

A nagovisik Új-Guinea egyik nagy trópusi szigetének törzsét alkotják, és domináns szerepet biztosítanak a nőknek. Minden felnőtt nőnek elidegeníthetetlen joga van származási családja földjeire, a tulajdonjog pedig lányaikra száll. A férfiak a nők élelmiszertermelésétől függnek, és mindenben engedelmeskedniük kell. Például az a legnagyobb tiszteletlenség, ha a nő felszolgál egy ételt a férjének, és az nem eszik belőle. Ha összevesznek, a férfi nem eszik a felesége kókuszfáinak terméseiből – vagy azért, mert haragszik, vagy mert a felesége megtiltja neki. Ilyenkor általában békéltető törzsi aktus következik, és ilyenkor jellemzően a feleségnek kártérítést kell fizetnie: egy disznót.

Ha azonban a férfi már semmit sem hajlandó a felesége kertjéből fogyasztani, az válást jelent.

A házasság náluk azt jelenti, hogy a pár egy házban alszik, együtt sétál, együtt kertészkedik; a jó házasság pedig abban nyilvánul meg, hogy sok ehető növényt termesztenek, sok sertést nevelnek, és nagy lakomákat adnak. A nagovisik a kagylópénzt is fontos tulajdonnak tartják, disznóvásárlásnál, házasságcserénél, sértések, sérülések vagy halálesetek kompenzálására is használják.

Akanok: mindenki anyja nemzetségének tagja marad

Az akanok egy nagy nép Ghánában és Elefántcsontparton, a történelem folyamán több államot, királyságot alkottak. Matrilineáris társadalomban élnek: a pénzügyi és politikai ranglétrán a fontosabb pozíciókat férfiak töltik be, de a tisztségeket a nemzetségek anyai leszármazási oldalának figyelembevételével osztják ki; az öröklést és az utódlást is az anyai származás határozza meg. Társadalmuk alapcsoportjai az abusuák, amelyekbe azok tartoznak, akik egy ősanyától származtatják magukat női vonalon. Nemre vagy családi állapotra tekintet nélkül mindenki egész életén át az anyja nemzetségének a tagja marad, és mivel azonos nemzetségből tilos házasodniuk, a férj és a feleség külön abusuákhoz tartoznak, más háztartásban élnek. Így válik érthetővé közösségüknek az a sajátossága, hogy a férfiaknak fontos szerepük van lánytestvérük fiának nevelésében, de a saját fiuk nevelésében nem vállalhatnak szerepet.

Az egyik legismertebb akan származású ember Kofi Annan volt, az ENSZ első afrikai származású és Nobel-díjas vezetője, de számos politikust és tudóst adtak ők a világnak.

Umoja Usao: menedékközösség nőkkel és gyerekekkel

A matriarchális társadalmak közül a legkülönlegesebb talán Umoja Usao, amely egy csak nőkből és gyerekekből álló falu Kenyában. Bár látszólag sikeres a történetük, valójában nagyon szomorú, mert a mai napig menedékként szolgál ez a falu. A települést Rebecca Lolosoli, aki felszólalt a női nemi szervek kényszercsonkítása ellen, megverése után hozta létre 14 nőtársával együtt 1990-ben. Kezdetben bántalmazó házasságok és megerőszakolások túlélőinek menedéke volt, olyan nőké, akik korábban a kenyai Samburu törzshöz tartoztak, és férjeik tulajdonát képezték. Sok nőt bántalmaztak, vertek rendszeresen a családjukban. A férjük által elhagyott, a családjukból kidobott vagy másféle nyomorúságuk elől menekülő nők gyermekeikkel érkeztek Umojába, később pedig a sajátjaik mellé befogadtak árva és HIV-fertőzött gyerekeket is. A hajléktalan, megalázott nők maguknak teremtették meg ezt a világot.

Kezdetben sok atrocitás érte őket a környékbeli férfiaktól, ezért kunyhóikat tövises növényekkel vagy szögesdróttal vették körül, de mára egyre elfogadottabb a létezésük, állami segítséget is kapnak.

Kép

Umoja Usao két lakosa – Forrás: Wikipedia

2015-ben 47 nő és 200 gyermek élt itt kommunaszerű közösségben. Kézműves termékek készítéséből és eladásából tartják fenn magukat, és kempinget is működtetnek a közeli Samburu Nemzeti Rezervátumba látogatóknak. A faluban a gyerekek tanulhatnak, mert van általános iskolájuk és óvodájuk is. Férfiak a mai napig nem lakhatnak itt, még a 18. évüket betöltő fiúgyermekeket is megkérik, hogy költözzenek el.

Forrás:

• https://www.thedailystar.net/star-weekend/news/among-garo-and-khasis-women-decide-who-gets-what-1711801
• https://www.bbc.com/travel/article/20210328-why-some-indians-want-more-mens-rights
• https://www.heliotricity.com/matriarchal-societies/
• https://www.yoair.com/blog/anthropology-the-indigenous-bribri-matriarchal-society-in-costa-rica/
• https://www.bbc.com/travel/article/20160916-worlds-largest-matrilineal-society
   

„A legmélyebb, legtartósabb barátságok nagyrészt az első 25 évünkben alakulnak ki, és akár egy egész életen át elkísérhetnek minket. Ami persze nem jelenti azt, hogy később, az életünk második felében ne jöhetnének létre tartalmas, szép barátságok” – mondja Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológus, a Metamorfózis Műhely alapítója. A június 7-i Képmás-est szakértője szerint a nők közötti barátságban nagyon fontos szerepe van a verbalitásnak és az érzelmeknek, de időnként előfordul rivalizálás is, ami kisebb-nagyobb hullámzást okozhat a kapcsolatokban.

A Képmás magazin által szervezett beszélgetések Színház és Pszichológia sorozatában a barátságról és a családon kívüli kapcsolódásokról, az élet fordulópontjairól beszélget a meghívott szakemberekkel Szám Kati, a Képmás főszerkesztője – egyik alkalommal női, másik alkalommal férfi szempontból megközelítve a témákat.

A június 7-i Képmás-esten a női szempont kerül sorra: Mogyorósy-Révész Zsuzsanna segítségével járunk utána, hogyan alakítjuk ki a családon kívüli fontos kapcsolatainkat, milyen szerepet játszanak a női közösségek, mit árulnak el rólunk választott kapcsolataink. A nők közötti barátságról színházi improvizációkat is láthatnak a résztvevők a Nézőművészeti Kft. vendégművészeivel, Mosolygó Sárával és Kovács Lehellel.

Az anyává válás a női barátságokban például vízválasztó lehet – előfordulhat, hogy lemorzsolódnak azok a barátok, akik más életszakaszban járnak.

A „szakítás” azonban sokszor korántsem végleges, a tanácsadó szakpszichológus szerint az ekkor meggyengülő barátságok később újra szorosabbá válhatnak. Ebben az időszakban ugyanakkor támaszt jelenthetnek az anyákból álló közösségek – ilyenek például a kismamákból álló Facebook-csoportok vagy a személyes találkozókat szervező női körök. „A nők jellemzően könnyebben csatlakoznak egy új közösséghez, ez a fajta érzelmi nyitottság segítségükre van abban, hogy megtalálják azokat a kapcsolatokat, amelyek segíthetnek az aktuális élethelyzetükben” – magyarázza Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

A családalapítás időszakában egyébként is nagy szükség van a barátság megtartó erejére. „Ma már sokat beszélünk arról, hogy a szülés után sokaknál fellép egy rövidebb-hosszabb depressziós fázis. Abban, hogy ez ne alakuljon ki, vagy hamarabb véget érjen, segíthetnek a minket körülvevő nőtársak. Itt a család női tagjaira is gondolhatunk, de a barátnők szerepe is nagyon fontos” – tette hozzá.

A barátokkal töltött idő később is segít egy időre kikapcsolni abból a 24 órás készenlétből, amelyet a gyermekvállalás hoz magával – még ha ez konfliktusokat is okozhat a szűkebb vagy a tágabb családban. „Bár az elmúlt két-három évtizedben gyengült, azért még mindig él a társadalomban egy olyan nézet, hogy a nő helye a gyerekek mellett van, és nem helyes, ha akár egy estére elmegy otthonról” – mondja Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

A nők közötti barátságról szóló Képmás-est helyszíne a MOMKult Kupolaterme (1124 Budapest, Csörsz u. 18.), a rendezvény június 7-én, 19 órakor kezdődik.
A részvétel regisztrációhoz kötött, a belépő személyenként az aktuális havi Képmás magazin, amely a helyszínen is megvásárolható. További információ és regisztráció a https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/ oldalon.

A KÉPMÁS-ESTEK 
A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-estek sokéves múltra tekintenek vissza. Szórakoztató, feltöltő, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel színesített események ezek, ahol vendégeink ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál, középpontjában végső soron az emberi boldogság áll, bár ehhez mindig konkrét témán át közelítünk. A művészi élmény kiemelt része az estnek, mert segít a témák komplexebb megközelítésében és egyaránt érzékenyíti a közönséget és a beszélgetés résztvevőit.

A júniusi Képmás május 31-től kapható az újságárusoknál.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Miért és hogyan hagytad abba a táncos karriered?

Kortárs- és musicaltáncosnak készültem. Nagyon fiatalon csöppentem bele a társulati létbe, az idősebbek között én voltam a kicsi, az ösztöndíjas, akinek még gimiben volna a helye – magántanulóként végeztem a gimnáziumot. Nehéz váltás volt, amikor kiderült, hogy a testem – konkrétan a csípőm – alkalmatlan arra, hogy a tánc legyen a hivatásom. Addig szinte felnőtt életet éltem, tizenöt éves koromtól tizennyolc-tizenkilenc éves koromig a tánc volt az első az életemben, megtanultam egyedül tanulni. Aztán elkezdtem egy teljesen más életet, egyetemre jártam, megjött az életemben az első szerelem, utaztam.

Addig magányos voltál?

Azt nem mondanám, mert a színház egy zárt, összetartó közösség, viszont nem volt olyan gimis életem, mint a többieknek. Sok osztálytársam irigyelt, mert én már tudtam, minek készülök. Hétévesen megálmodtam, hogy a Macskákban táncolok majd, és tizenhat évesen át is élhettem ezt a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. Csodálatos dolog volt, hogy a SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválra Spala Korinna, az általam nagyon tisztelt koreográfus készített egy szóló koreográfiát, mert inspiráltam őt, és azzal bekerültem legfiatalabbként a legjobb tízbe. Fantasztikus érzés volt, hogy meg tudtam hívni a szüleimet a premierre a Művészetek Palotájába, ahol szólista voltam a Pán Péter mesedarabban mint Tigrisliliom. Ezeket az élményeket nagyon fiatalon élhettem át, de a végén már nagyon nagy fájdalmaim voltak. Nem volt választásom. Ennyi idő távlatából, ma már jó szívvel gondolok minderre vissza, de azért az az egy-két év nagyon kemény volt… Nem jártam színházba, mert nem tudtam beülni a nézőtérre, hisz addig a művészbejárón mentem be, ismertem az ügyelőket, tudtam, mi zajlik ott hátul. Ez nagyon fájdalmas volt. 

Előadóművészként az önkifejezés is hiányzott?

Évekig béreltem egy tánctermet a lakás közelében, oda jártam le táncolni. Egyedül. Vittem a kis zenéimet, vagy csak a csöndben táncoltam. Ezt elég sokáig csináltam, aztán egyszer csak már másfajta karrierre kezdtem összpontosítani, megszülettek a gyerekeim, és ez elmaradt. Tízévesen el nem tudtam képzelni, hogy nekem egyetlen napom is úgy teljen el, hogy ne táncoljak. A barátaim is pontosan tudták, mikor maradt ki valami miatt egy hét, és ilyenkor mondták is, hogy nem vagyok önmagam. Nyilván nagyon inspirál a családom is, Zsili, a férjem festőművész, és tőle is folyamatosan kapom az alkotó-, kreatív energiákat, de most, hogy Boldizsár már hat- és Panka két és fél éves, érzem, hogy valamit kellene csinálnom. Elkezdtem újra spanyolul tanulni, mert nagyon igényeltem, hogy valami újat szívjak magamba, élvezem, de azt hiszem, szeretnék újra táncolni. Magam miatt is, meg azért is, mert szeretném, ha a családom megismerné azt a Lilit. A férjem nem látott színpadon táncolni, és a gyerekeim sem. Kicsit félek is. Bár mondják, hogy a tánc is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, de én tudom, hogy azt is megérzi a tested, ha egy hetet kihagytál. Át kell magamban rendezni, hogy én már nem táncos vagyok, ez már egy másfajta tánc, egy másfajta lét.

A tánctanárság nem merült fel benned? 

Nem akartam rokkant, boldogtalan tanár lenni. Két pedagógus szülővel mondom: csak az menjen tanárnak, akinek ez az élete, teljesen oda tudja magát adni, és megvan hozzá a kellő türelme. Én ennél exhibicionistább is vagyok, egy ideig bírnám, de aztán senkinek nem lenne jó.

Amikor újra kellett tervezned a pályádat, mi az, ami segített a táncos múltadból? 

Semmi másban nem gondolkoztam addig, főleg nem a médiában, leginkább az édesapám miatt nem. Büszke vagyok az apukámra, arra, amit ő elért, felépített, de tudtam, hogy majd azt mondják: „Csak azért vagy itt, mert a Pali lánya vagy.” Ezzel nem akartam megküzdeni. Táncosként is megkaptam, hogy ezért bíztak rám szólószerepeket… Bölcsész szakot végeztem szerkesztői szakirányon, arra gondoltam, majd elhelyezkedek egy újságnál, vagy valami hasonló kreatív munkát keresek. 

Amit a táncból hoztam, az a maximális alázat és a kitartás. Ha péknek állok vagy manikűrösnek, azt is alázattal és kitartással végeztem volna.

Ezek a tulajdonságok a tévénél is nagyon jól jöttek, amikor elkezdtem gyakornokként dolgozni. Az aktuális felettesem nem igazán szeretett. Azt mondta, hogy nem tudom ezt a szakmát, inkább menjek el, de engem nem lehetett levakarni. Azt mondtam: „Én ezt megtanulom a gyakorlatban. És mikor, ha nem most?” Ott voltam, egyedülálló voltam, gyerektelen voltam.

A színház és a tévé be is tudja szippantani az embert, elszippantja a magánélettől, a párkereséstől, a barátoktól... 

Amikor a társulatban táncoltam, olyan voltam, mint egy ló, semmit nem láttam, nem vettem észre, nem voltam nyitott a szerelemre, küldetéstudatom volt, csak arra tudtam koncentrálni, nem is engedtem be mást. A tévézés viszont nem szippantott be, mert hamar találkoztam a férjemmel, amikor még tanultam és tapogatóztam. Vele párhuzamosan jöttek a lehetőségek, inkább ő volt az, aki az összes bizonytalanságomon átsegített.

Kép

Fotó: Emmer László

Sokan a független nőt tartják jó munkaerőnek, szerinted a párkapcsolati biztonság inkább magabiztossá tesz? 

Pontosan. És a gyerekeim is ilyen hatással vannak rám. Mindenki kérdezi, hogyan tudom összeegyeztetni a családot és a munkát, de nekem ez nem összeegyeztetés. Miközben ment előre a karrierem, akkor született Boldi, aztán Panka, szépen egymás után. Ez persze csapatmunka, de az ember egy idő után elkezd egységben gondolkozni. Huszonöt éves koromig Lili voltam, miután a szüleim kis fészkéből kirepültem, de aztán családom lett, és ma már nem tudom ezt a két dolgot kettéválasztani. Ha nekem jó az, hogy elmegyek dolgozni, feladatokat vállalok, kihívás elé állítom saját magamat, akkor úgy csinálom, hogy a családomnak is jó legyen. Viszonylag korán elkezdtem magamat megismerni, és rájöttem, hogy így vagyok magabiztos. A férjem, aki nálam tíz évvel idősebb, szintén kialakult személyiség volt, amikor találkoztunk. Nekem ő a második párom. Mindenki mondogatta, hogy még fiatal vagyok az elköteleződéshez, de szerintem, ha az ember ismeri a saját személyiségét, akkor az nagyon jó bázis a döntéseknél. 

A legerősebb érzésem Zsilivel kapcsolatban nem a lila ködös szerelem volt, hanem az, hogy én családot szeretnék vele alapítani. 

Hét év házasság után azt tudom mondani, hogy jól működő kapcsolat a miénk, az ő karrierjében is sok változás történt, az enyémben is, közben született a két gyerek – ezt nem lehet úgy csinálni, hogy kétségek vannak benned. 

Sok segítséget kaptam a tévétől is, hogy édesanya lehessek. A korai évek annyira gyorsan eltelnek, és szuper, hogy hármasban, majd négyesben sokat lehettünk együtt. A legkirályabb dolog az életben és a legtöbb, amit adhatunk nekik, hogy megosztjuk velük az élményeinket.

Azt mondtad egy interjúban, hogy az édesanyád a példaképed. Miben?

Ő vérbeli anyuka, mindig érezte a tökéletes arányokat, mennyit engedjen, hogyan fegyelmezzen, tudja, hogy hol vannak a határok, hol a másik intim szférája, mindig jókor, jó helyen segít. Annyira természetes, hogy ilyen, hogy azt gondolnám, ez öröklődik, de nem...

Ez a legnehezebb szerinted az anyaságban? 

Az egyik legnehezebb. Én projektáló vagyok és kontrollmániás. Dolgozom rajta, tehát felismertem – egyébként a család segített ebben is –, az a feladat, hogy a gyerekeimet úgy neveljem szabaddá, hogy közben én se pusztuljak bele. Nagyon fontos, hogy ki hogy van egyénileg az egységen belül. A férjem nagyon szabad személyiség, ameddig őt nem ismertem, magamról is azt gondoltam, hogy laza nő vagyok, de ő hat méterrel a föld felett lebeg, én meg őt földelem. Emellett sok közös van bennünk, leginkább az értékrendünk az, ami tökéletesen egyezik, a többiben meg szépen idomulunk egymáshoz.

Sminkelés közben mesélted, hogy Boldi szülése után megjelent nálatok az édesanyád, illetve jött vele az ikertestvére és a nagymamád is. Úgy fogalmaztál, hogy ez a női vonal olyan erős a családban, hogy a világot is elirányítaná… Mit jelent ez az erő és ez az irányítás? Például a házasságban?

Anyukámék elváltak. Úgy éltünk együtt, hogy az édesanyám, az öcsém meg én egy házban, és közvetlenül mellettük lakott a nagymamám. Olyan biztos hátteret adtak, hogy tudtuk, hozzájuk bármikor visszamehetünk. Akármi történik, ők szeretnek, elfogadnak, megértenek, meghallgatnak minket. Szeretném, ha a gyerekeimnek ilyen biztos pont tudnék lenni. Nagyon törekszem arra, hogy úgy fogadjam el a férjemet, ahogyan van. 

A férjemnek, aki egy nagyon kicsi családból jött, nagy álma volt, hogy egy ilyen olaszos családba kerüljön, ahol nem tesznek különbséget aközött, hogy én családom, te családod.

Amikor Boldizsár született, jókor, jó időben megjelent az anyukám, a nagymamám és a keresztanyukám. Fantasztikus könnyedséggel elintéztek mindent, a kisugárzásukkal, egy jó szóval, egy magabiztos, hozzáértő mozdulattal eloszlatták az összes kételyemet és szorongásomat. És közben nem éreztem bénának és kezdőnek magamat, mert a példamutatással tanítottak.

Kép

Fotó: Emmer László

Ismerős ez a könnyedség és problémamegoldás a műsorvezetői stílusodból. Természetes vagy, tudod, hol a helye a humornak és a komolyságnak. Szerinted mi egy műsorvezető feladata egy szórakoztató műsorban, például egy A Dal-féle műsorsorozatban?

Minden műsor kicsit mást kíván. Engem az apukám azzal a tanáccsal engedett el erre a pályára, hogy amikor megbillenek, mindig tegyem fel a kérdést magamnak: kíváncsi vagyok-e még. Legyen szó riportműsorról, kis színes ötpercesekről vagy nagy beszélgetésekről, show-műsorokról. Meg kell hogy maradjon az őszinte kíváncsiság. Én moderátornak, vagyis olyan színpadi embernek gondolom magamat, aki nem a főszerepet ­játssza, inkább egy biztos hátországot próbál adni.

Közben reprezentálsz is, hiszen az arca is vagy a műsornak. 

Igen, e kettősség miatt a munkám erős koncentrációt igényel. Jókor, jó helyen kell lennem, meg kell találnom a lehető legfrappánsabb mondatokat, és le kell tudnom vezényelni a műsort. Bár nem tudom, hogy kik ülnek a képernyő túloldalán, mégis feléjük kell az egész történést prezentálnom. Ugyanakkor a versenyzőket is támogatnom kell, hiszen a Duna dalversenyében, A Dalban szerepelnek olyanok is, akik a műsorban lépnek először színpadra, nekik abban a pillanatban kicsit az anyukájának is kell lennem. Közben ott ül a zsűri is, és tudnom kell, hogy ebben a helyzetben az én véleményem nem releváns. Nagyon izgulok, amíg el nem kezdődik az adás, de ha ez az izgalom egyszer elmúlik, lehet, hogy szakmát kell váltanom. Feltölt, hogy ott lehetek.

Kiknek a visszajelzése a legfontosabb számodra? 

Kommenteket nem olvasok, mert ha valaki negatívat ír vagy bántót, az padlóra küld. Pici gyerekkorom óta nagy megfelelési kényszer munkál bennem. 

A férjem mindig azt sulykolta, hogy fogadjam el, nem fog mindenki szeretni, nem fogok mindenkinek tetszeni, ezt a részét el is engedtem. A szűk család visszajelzése mindig fontos, az anyukámmal minden adás után beszélek, apukámmal is majdnem mindig, és persze a férjemmel. Aztán a jelenlévő szereplők is fontosak. Ha azt mondja nekem akár egy ismert, akár egy először szereplő énekes, hogy köszönöm, nagyon jól éreztem magamat, annál több nem kell. Házigazda vagyok, tehát a hangulat nagyban az én felelősségem. Nem mindegy, hogy segítem-e a szereplőket, vagy zavarba hozom őket azzal, hogy valamibe kellemetlenül belekérdezek.

A pályádon szerettél volna apukádtól függetlenedni, viszont együtt vagytok a Highlights of Hungary nagykövetei. Ez szimbolikus együttes jelenlét, vagy valóban közös munka?

Abszolút közös munka, és én vagyok annyira erőszakos, hogy ő is kivegye a részét ebből, mert bár kedve van, lelkes is, de ideje annál kevesebb. Ugyanakkor ez a feladat jó ok arra is, hogy beszélgessünk.

A tavalyi jelöléseitek közül a kortárs táncprodukció nyilván hozzád kötődik. Melyik jelölted árul el még rólad sokat? 

A Radnóti Színház fotósorozatát éreztem magamhoz nagyon közel, amely társadalmilag fontos ügyeket mutat be, illetve a Németh Franciskáék által indított surgossegi.info honlapot is rendkívül hasznosnak tartom, amely egy országos ügyelet- és gyógyszertárkereső oldal. Franciskát régebb óta ismerem, rengeteget tanul, dolgozik ápolónőként. Nagyon tisztelem, hogy kisgyerekes anyaként még egy ilyen közhasznú ügyet is visz. Lenyűgöznek azok az emberek, akik ebben a szférában az idejükön és az energiájukon túl tesznek valamit a közösségért. Én is használom az ő alkalmazásukat. 

És magam is vágyom arra, hogy fontos társadalmi ügyekkel foglalkozhassak. Anyukám is szociálisan érzékeny, dolgozott mozgásjavító intézetben, gyerekeket fejlesztő pedagógusként. Örülök, hogy fiatalon lettem anyuka, mert ha a gyerekek kirepülnek, sok mindent szeretnék még csinálni. Azt hiszem, ehhez kell még egy kicsit erősítenem a lelkemet, mert minden fájdalmas történet, amellyel találkozom, nagyon rányomja a bélyegét a hangulatomra, amit utána sugárzok a gyerekeim felé. 

De közben azt is érzem, hogy például az idős emberek nagyon közel állnak hozzám.

Megfordult már a fejemben, hogy ingyen táncórákat adok vagy felolvasok nekik. Nem találtam még meg azt a platformot, amelyen keresztül az új ötleteimet sokakkal megoszthatnám. Az Instagram nem az én világom, ott nagyon sok a megmondóember, én pedig nem tartozom közéjük. Egy újságíró barátnőm, aki a családi műsorokban szeret leginkább nézni, nemrég azt mondta: „Ott állsz ezeken a nagy színpadokon, persze vicces vagy és hangos, de én tudom azt is rólad már száz éve, amit a nézők nem tudnak, hogy nagy szíved van, és olyan jó volna ezt megmutatni.”

Most még azt érzem, hogy ha beviszem a családomba a lelkileg nehéz munka fojtó, szorongó érzését, az hosszú távon senkinek nem jó. Vágyom erre önálló individuumként, de közben egy egység része is vagyok. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Eléggé introvertált típus vagyok, aki nehezen köt barátságot másokkal, ennek ellenére – vagy talán pont emiatt – erős bennem a közösséghez tartozás vágya. Ezért is szerettem volna már régóta megtapasztalni a csíksomlyói búcsú élményét, és idén ez az álmom megvalósult.

A Kárpáteurópa Utazási Iroda szervezésében ezerszáz magyar utazik Erdélybe a Székely Gyors és Csíksomlyó Expressz össznemzeti zarándokvonattal. Mi hatan jelentkeztünk az útra unokatestvéremmel, keresztanyámmal és három barátnőjükkel, a többi utas számomra ismeretlen, ám felszállva azt érzem, jó emberek vesznek körül. Nagyobb beszélgetés mondjuk nem alakul ki, és énektanítás, ismeretterjesztő előadás sincsen – legalábbis a mi kocsinkban –, így nem támad olyan emelkedett hangulat, amilyenre vártam.

Közel húszórás vonatút vár ránk, de számos szép pillanat kárpótol a sok egyhelyben ülésért.

Valamivel tíz után érünk az első tervezett erdélyi állomásra, Nagyváradra: a vasútállomáson lelkes tömeg vár minket zászlókkal és kamerákkal. Nekik legalább akkora élmény lehet a zarándokvonat érkezése, mint nekünk az ünnepélyes fogadtatás. Egy idős nő fánkkal teli kosarat nyújt be az ablakon, mintha csak kedves rokonait kínálná. Otthon vagyunk. Nyugalom jár át, azt érzem, történjen bármi a nagyvilágban, nem leszünk egyedül.

Az összegyűltek zárásképp eléneklik a székely, majd a magyar Himnuszt, amit rég hallottam ilyen lelkes előadásban. Hasonlóan erőteljesen kellene zengenie mindig. Továbbindulva Kolozsvár felé elrobogunk egy templom mellett legelő ló, a jellegzetes bánffyhunyadi cigánypaloták, majd a nem is olyan távol magasodó havasok mellett. Az ablakon kitekintve az égbe nyúló fák olyan közel vannak, mintha egy lombkorona-sétányon sétálnék, órákig el tudnám nézegetni.

Estefelé néhányunk telefonjának sípolása okoz meglepetést: medveveszélyről kapunk értesítést. „Ne fotózkodjon az állattal, és ne etesse!” – figyelmeztet az SMS. Pedig egy medvével lőtt szelfi még hiányzik a repertoárból, de ha elkészülne, minden bizonnyal már csak mint posztumusz poszt kerülhetne fel a világhálóra. Így beérjük a tájképekkel, a zászlókkal és az egymással készített fotókkal.

Végcélunk előtt több kis településnél is megáll a vonat, ahol az ott elszállásolandó utastársainkat várják.

Csíkkarcfalván fiatalokból álló rezesbanda köszönt minket, egy másik állomáson az Ismerős Arcok összetartozásról szóló népszerű dalát éneklik.

A mi szálláshelyünk az utolsó előtti megállónál, Tusnádfürdőn van, a Sólyom Villában, ami tíz perc sétára található az állomástól. Szállásadónk, Piroska forró csorbalevessel és gombás hússal készült, ami még éjfélkor is igen jólesik.

Az erdélyi vendégszeretetet már ismerve felkészültem, hogy a következő négy nap nem a kalóriák számolásáról fog szólni, de annyi baj legyen, legfeljebb visszafelé nemcsak a bőröndöm, hanem én is gurulok majd. Csak éjszaka férjünk el egymás mellett keresztanyámmal, akivel a szobánkban egy ágyon osztozunk. De most félreteszem ebbéli aggodalmaimat, és átadom magam az élményeknek.

Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek

Másnap délelőtt érünk Csíkszeredába. A vasútállomástól sétálunk fel a nyereghez, ami jó hét kilométeres út. Menet közben csatlakozunk az egyre szélesedő tömeghez, mint ahogy a csermely ömlik a folyóba. Előttünk, ameddig a szem ellát, vonuló emberek. Ilyen nagy felvonuláson még nem vettem részt azelőtt, az emberáradattal együtt az én lelkesedésem is nő. 

Felfelé baktatva még jobban rálátni a mögöttünk haladó zarándokok sorára, akik mind egy cél felé tartanak, hullámhegyekként lendítve előre a közös hajót. Erről aztán újabb hasonlat jut eszembe, amiből egy kétsoros áll össze a fejemben: „Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek, / Fejünk felett az Isten.”

Kép

Fotó: Fekete Fanni

A misére szerte az országból, sőt az egész Kárpát-medencéből érkeznek, Pozsonytól kezdve Győrön és Tamásin át Felcsíkig, amint azt számos táblafelirat is jelzi.

Mi „A jó palócok” mellett telepedünk le. Sokan jönnek gyerekekkel, körülöttünk is ülnek négy-ötéves forma kicsik, akik egy játékkarkötővel játszanak. Bár gyűlnek a sötét felhők, nem ázunk meg, így nyugodtan át tudjuk adni magunkat a prédikációnak. A hitét rendszeresen nem gyakorló reformátusként a katolikus szertartások kicsit idegenek számomra, azonban több tanítás is gondolkodásra késztet.

„Inkább laknék az Isten hajlékának küszöbén, mint az ellenség sátrában” – énekli a kórus a mise elején. „Ha mindenki a saját portája előtt takarít, az egész utca tiszta lesz” – nyomatékosítja Urbán Erik, az Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisa, az idei pünkösdi búcsú szónoka. 

A mise után a kegytemplomba is betérünk, ahol nincs is olyan nagy tumultus, amilyenre számítottam. A legtöbben valószínűleg a Mária-kegyszoborra kíváncsiak, én viszont a fentről ránk tekintő Szentháromság-szoborhoz imádkozom, ahogyan ősszel, amikor először jártam itt, a Képmás szerkesztőségével. Utána még van úgy egy óránk, hogy szuvenírt nézzünk az otthoniaknak. Vásári forgatagban hajlamos vagyok elcsábulni, ahogy most is, már idefele jövet meg akartam állni a kézműves standoknál, hogy a keresztlányomnak vegyek egy ruhácskát vagy esetleg blúzt, de akkor nem volt rá idő. Visszafelé pedig az időjárás szól közbe: mintha a nyakunkba zúduló eső így akarna figyelmeztetni, másra helyezzem a figyelmemet. Végül csak néhány kártyát és hűtőmágnest veszek.

Este elfáradva érkezünk a szállásunkra, de jóféle fáradtság ez. Beszélgetni, az élményeinket megosztani már nincs energiánk, zuhanyzás után már dőlünk is az ágyba. Vacsoránál azért egy kisbabás családtól megkérdezem, hogy bírta a kislány a napot. „Végigaludta a misét, csak nemrég ébredt fel” – mesélik a nagyszülők.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Zarándokokból testvérekké válunk

Pünkösd vasárnap Gyimesbükk az úticél. A vasútállomáson itt is finom falatokkal várnak: a népviseletbe öltözött fiúk pálinkát töltenek, a lányok kürtőskaláccsal kínálnak.

„A csángók úgy búcsúznak az idelátogatóktól: mikor jössz haza legközelebb?” – mondja róluk a polgármester.

Az itteni búcsúmenetet a helyi fúvós zenekar vezeti fel. Az utcákon sokan a házuk előtt állnak, piros-fehér-zöld és kék-sárga zászlót tartva. Egy idős férfi mankóra támaszkodva üdvözöl minket, a szemközti oldalon egy család integet, a gyerekek népviseletben. Egy párkányon apa ül három kicsivel, mögöttük a zöld hegyek – erdélyi utam egyik legszebb képe ez. Magyar zászlóval díszített babakocsit is látok. A helyiek közül többen beállnak közénk. „Nem is tudni, ki az idevalósi, és ki a zarándok” – állapítja meg keresztanyám barátnője, Magdika. 

A gyimesbükki misét Salamon József plébános vezeti, aki a férfi, a nő és a gyermek szerepéről is beszél. „Ha egy nő gyermeket vár, azt is szokták mondani neki: van jövőd” – mondja. Erről a tömegben látott arcok jutnak eszembe: a párkányon ülő gyerekek, egy kezét összekulcsoló kisfiú, akinek a nyakában Nagy-Magyarország-medálos nyaklánc lóg, egy anya, aki két kislány kezét fogva siet előre. Egy pillanatra szomorúság fog el, amiért csak külső szemlélője vagyok ezeknek a jeleneteknek, de aztán emlékeztetem magam, hogy keresztanyaként én is feladatot kaptam. Elhatározom, hogy legközelebb a keresztlányommal térek ide vissza.

Ezt az érzést nem tudják elvenni tőlünk

Az utolsó nap nagy része már csak utazással telik.

Ekkorra végre felforrósodik a hangulat, a vonaton zenészek jönnek be a kocsinkba, a közös éneklésbe mi is bekapcsolódunk. Egy kellemetlen történés azonban valamennyiünket felkavar.

Az egyik utolsó erdélyi megálló Nagykároly, ahol ismét hatalmas szeretettel várnak minket a helyiek: elemózsiás csomagokkal megpakolt kartondobozokat adnak fel, és törökszegfűt osztogatnak. Pedig másfél órás késéssel ér oda a zarándokvonat, de ez sem tántorítja el őket. A polgármester rövid köszöntője után néptáncos fiatalok adnának műsort, ám alighogy táncba kezdenek, a határőr kiált, hogy mindenki szálljon fel, két perc múlva indul a vonat.

Megzavarodunk, senki nem tudja, mi történik: a menetrendben az állt, hogy fél órát fogunk Nagykárolyban tölteni, bár leszálláskor már húsz percet mondtak, amiből aztán tizenkettő lesz. Szívem szerint tovább nézném a műsort, de gyorsan felpattanok, nehogy tényleg elinduljon a vonat. Utastársaimtól aztán megtudom, állítólag öt perc múlva érkezik egy másik szerelvény, amiatt kell hamarabb továbbindulnunk, mondván, csak egy sínpár van. Mi viszont hármat számoltunk.

Csalódottságot és dühöt érzünk. Ki tudja, mennyit készültek erre a napra ezek a gyerekek, mi pedig semmivel sem tudtuk viszonozni mindezt, bár nem is az vezérelte őket, hogy kapjanak cserébe bármit is. De legalább öt percet hagytak volna, hogy végignézhessük a táncot, biztosan meg lehetett volna oldani valahogyan. „Ha mindenki a helyén marad, vagy egy hangadó szót emel, nem merték volna ezt megtenni!” – fakad ki egy férfi a kocsinkban. De hát nem voltunk felkészülve erre, teszi aztán hozzá.

Teljesen egyetértek vele, és mérges vagyok magamra, hogy egyből hátat fordítottam a műsornak. A kezdeti haragom aztán elpárolog: akármi is az oka a történteknek, ezt az önzetlen szeretetet senki sem tudja tőlünk elvenni. Talán jobb is, hogy nem robbant ki nagyobb konfliktus – itt mutatkozik meg a két mise üzenete, hogy szeretetben tartsunk össze. Ezt kell továbbadnunk a gyökerünkből sarjadó fáknak és bokroknak.

A 35 éves Gáborecz István egy kárpátaljai faluból, Viskről származik, 13 éves kora óta él Magyarországon. Családja elsősorban a jobb megélhetés érdekében költözött ide a kétezres évek elején, a lakhelyváltást ugyanakkor az is motiválta, hogy édesapja már jó néhány éve az országban dolgozott. Mivel Ukrajnában teljesen más az oktatási és pontozási rendszer, az áttelepülést követően Istvánnak el kellett végeznie az általános iskola nyolcadik osztályát, hogy tovább tudjon menni szakközépiskolába. 

„Eredetileg festőnek készültem, mivel kicsi korom óta szerettem rajzolni, és úgy gondoltam, ez a szakma olyan tudást ad nekem, amit szinte bárhol hasznosíthatok. Viszont a felvételinél elkeverték a jelentkezési papíromat. Hogy ez szándékos volt, vagy csak a véletlen műve, nem tudom, de így kerültem a kőszobrász szakra. Azt tanácsolták, adjak ennek egy esélyt, és ha nem fog tetszeni, akkor második félévtől átjelentkezhetek. Végül maradtam.”  

A sírkövek csiszolásától a láncfűrészes fafaragásig 

István elsődleges célja az volt, hogy kitanuljon egy szakmát, és ebben a szülei is támogatták, nem írták neki elő, milyen foglalkozás mellett döntsön. A szakiskola befejezése után egy sírköveket készítő cégnél kezdett el dolgozni, ahol a síremlékek faragása helyett vizes csiszolás volt a feladata. Nem sokkal később az építőiparban folytatta pályafutását, ahol nem kevés időt, tíz évet töltött. 

„Tíz éven keresztül édesapám mellett dolgoztam, ahol mondhatni mindenes voltam, árubeszerzéssel, áruszállítással is foglalkoztam. Viszont azt éreztem, hogy nem ez a nekem való munka. 

Ha nem hagyom abba, talán most én is egy nagy építőipari vállalkozást vezetnék, de vissza szerettem volna térni a szobrászathoz. Idő kellett ahhoz, hogy megtaláljam önmagam.  

Nekem ez 27 évesen sikerült, ekkor jöttem rá, mivel szeretnék foglalkozni.” 

A kőfaragást nem érezte magáénak, a követ túl rideg anyagnak találta, így más felé fordult. A faragás királyai című műsor inspirálta arra, hogy kipróbálja a faszobrászatot, annak is egy különleges ágát, a láncfűrészes fafaragást. Két éven keresztül szinte folyamatosan nézte az adást, az első két évadot már legalább harmincszor látta. Amikor eldöntötte, hogy kipróbálja ezt, leginkább a memóriájára hagyatkozott, így igyekezett a tévében látott technikákat a gyakorlatba átültetni.  

„Legelsőnek egy macit faragtam, ami bele volt szorulva egy fatuskóba. Most visszagondolva inkább egy csimpánz és egy kutya keverékének tűnik, nem medvének, de akkor az úgy volt jó. Főképp azért, mert az eszközökkel is csak ismerkedtem. Azelőtt nem is fogtam benzinmotoros fűrészt a kezembe, és azt sem tudtam, hogyan kell megélezni a láncot. Kellett egy kis idő, amíg mindenbe belejöttem.”

Kép

Gáborecz István  egy készülő faszoborral - Fotó: Gribek Tímea

Sok erőfeszítés, nagyobb szabadság 

István a kezdeti nehézségek ellenére gyorsan elsajátította a láncfűrészes fafaragás csínját-bínját. Amikor hat évvel ezelőtt elkezdte, alig néhányan művelték ezt az országban. Elmondása szerint munkájával ő is hozzájárult a hazai fafaragás forradalmasításához, ugyanis a hagyományos faszobrászok alapvetően vésőkkel dolgoznak, csak a kinagyoláshoz használnak fűrészeket. Ez viszont sok időt vesz igénybe, miközben láncfűrésszel sokkal szabadabban és gyorsabban lehet dolgozni. 

„A láncfűrészes fafaragás sokkal nagyobb szabadságot ad, ellenben sok erőfeszítést igényel. Fizikailag nagyon megterhelő a fűrészek használata, főleg, ha az ember huzamosabb ideig csinálja. Amikor viszont elkészül az alkotás, az mindenért kárpótol, és elfelejtem azt a sokórányi szenvedést, ami legtöbbször egy ilyen munkával jár.”  

Észreveszi a farönkben rejlő lehetőségeket 

A fafaragás kapcsán a művész kiemeli, hogy minden a jó minőségű fa kiválasztásával kezdődik. „Általában tölgyet és diófát szoktam faragni, ritkán hársat, és gyakorlatilag már ránézésre látom, mi tud megvalósulni a rönkből. Rajzolgatni nem szoktam előtte, inkább képeket nézek az adott figuráról. Ha mindez megvolt, akkor kezdődik a varázslat. Az embernek teljesen át kell állítania az agyát, és már három-négy vágással előre tudnia kell, hogy ha egyik helyen beszúr, akkor a másik oldalon hogyan fog formálódni a szobor.”  

„Minél jobban fogy a fa, annál jobban hízik a szobor.”  

István elmondása szerint bármit meg tud faragni, de alapvetően állatfigurákkal szeret dolgozni, kedvencei az erdőben élő fajok. Karrierjét medvék megalkotásával kezdte. Az első két évben közel 200 szobrot faragott, aminek 80 százaléka különböző méretű maci volt. De készített már baglyot, szarvast, vaddisznót, sasmadarat, sólymot is. Ma már az ország több pontján láthatóak az alkotásai. 

A fafaragás mestere nemzetközi versenyeken is megmérettette magát, és számtalan látványfaragást tartott már. Korábban egy ismert, láncfűrészeket gyártó céggel együttműködve járta az országot, és szobrászkodott élőben különféle rendezvényeken. Eleinte nem volt egyszerű megszoknia a közönséget, de egy kis idő múlva megbarátkozott a tömeggel – olyannyira, hogy már csak akkor érezte jól magát, ha voltak körülötte kíváncsi nézők. Véleménye szerint ez az alkotási folyamatot is előrelendítette. 

Kép

Gáborecz István alkotásai - Képek tulajdonosa: Gáborecz István/Képmás-kollázs

A fafaragás után következett a jég  

István a fafaragással szinte egyidőben kezdett el megismerkedni a jéggel. A faszobrászatba 2016. április 12-én vágott bele, a jégfaragásba pedig 2016. november 25-én. Azért emlékszik ilyen pontosan a dátumokra, mert ezek a momentumok gyökeres változást hoztak az életébe. Mindent, amit a jégszobrászatról tudni kell, M. Tóth Zsolt ismert jégfaragótól lesett el.  

„Azzal kerestem meg Zsoltot még 2016-ban, hogy szeretném kitanulni ezt a szakmát. Elmondta, hogy szívesen lát, de nem fog fizetni a munkámért, én viszont ingyen tanulhatok tőle. Szerencsére elég gyorsan belejöttem, és nem telt el sok idő, mire már pénzt is adott mégis. Már első alkalommal látta, hogy nem ódzkodok ettől a munkától. A jég hideg, nehéz, csúszik, ezt mind tűrni kell, nem beszélve a mester szeszélyeiről.” 

István nemcsak jól szerepelt az első „vizsgákon”, de kivívta mentora dicséretét is. M. Tóth Zsoltnak ugyanis korábban sok tanítványa volt, de egy-két hónapnál tovább senki nem bírta a megpróbáltatásokat.  

Látva azonban, István hogyan dolgozik és milyen tehetsége van, kijelentette, hogy neki mindenképp ezen a pályán kell maradnia.  

Nincs más jégszobrász az országban 

Mentora Németországba költözésével és nyugdíjba vonulásával István lett az egyetlen aktív jégszobrász az országban. Azt mondja, most már egyre kevesebb fafaragásra van ideje, mindennapjai nagy részét a jég foglalja le. 2021 márciusában hozta létre saját „jégműhelyét”, azóta folyamatosan építgeti azt.  

A jégfaragás nem egyszerű műfaj: nagyon sokoldalú, és rengeteg olyan trükk rejlik benne, amire csak évek leforgása alatt jön rá az ember. István szerint ezeket csak gyakorlással lehet a felszínre hozni. A tapasztalatszerzés ellenben a legtöbbször meglehetősen költséges, hiszen a folyamat sok időt, energiát és nem utolsósorban áramot igényel. Mindezek ellenére István imád jéggel dolgozni. 

„A jégből sok mindent lehet készíteni, akár olyan szobrokat is, amelyeknek van funkciója. Nagyon sok hattyút, vízi csikót és szívet készítettünk már a csapatommal jégből, ezeket rendelik tőlünk a legtöbbször. De faragtunk már olyan jéghintót is, amelybe bele lehetett ülni. Emlékezetes volt még, amikor pár évvel ezelőtt egy hatalmas úszó gumikacsát faragtunk ki a Balaton jegéből, ezt még a mentorommal együtt csináltuk.”  

István szeretné, ha az ő neve is a nagy jégszobrászok közé kerülne, ahogyan M. Tóth Zsolté is. Célja, hogy minőségi és egyedi alkotások szülessenek a keze alatt, nem gondolkodik tömeggyártásban. Több szakmát már nem szeretne kitanulni, ebből szeretné kihozni a legtöbbet. 

„Sok mindent feláldoztam azért, hogy beindítsam a vállalkozásomat. A hároméves kislányomnak sokáig nélkülöznie kellett engem, a munkám miatt kevés időt tudtam vele tölteni. Ezt nehezen viselte a család és én is. Viszont mindezt nemcsak magamért, hanem a családom jövőjének a megalapozásáért is tettem. Bízom benne, hogy nem hoztam rossz döntést.” 

A történet  

Mostani történetünk (A tengeri fenevad) egy titokzatos tengeri szörny köré fonódik, akit már vagy harminc éve üldöz egy hajóskapitány a legendás Elkerülhetetlen nevű hajóval, amelynek legénysége kifejezetten a tengeri szörnyek vadászatára specializálódott. Sikert sikerre halmoznak, de a hírhedt Vörös Dühöngőt még nem sikerült elkapniuk. Jacob Holland a kapitány embereinek egyik legígéretesebbje, őt magát is a tengerből halászták ki sok-sok évvel ezelőtt. Ezeknek az embereknek már az apja és a nagyapja is a korona szolgálatában hajtotta a szörnyeket, generációról generációra öröklődött náluk a tenger és a szörnyek elkapása iránti szenvedély. 

Nem kérdőjelezik meg az életfeladatukat, a jelmondat is mélyen beléjük ivódott: „Éljetek remek életet, és haljatok szép halált!”  

Ha ők nem vadásznák le ezeket a veszélyes lényeket, akkor a tengeren nem lehetne biztonságosan hajózni, sőt talán ezek a lények még a partra is kimerészkednének, hogy az otthonukból ragadják el az ártatlan embereket. A vadászokon áll vagy bukik tehát a birodalom biztonsága, a király és a királyné pedig busásan megfizeti azokat, akik eredményesen viszik vásárra a bőrüket azért, hogy az emberek nyugalomban és jólétben éljenek.  

Ám elérkezik az a nap, amikor a jól ismert történetek váratlan fordulatot vesznek. Maisie megszökik az árvaházból, ahol azt követően kénytelen élni, hogy szörnyvadász szülei odavesztek egy veszélyes küldetésben. Ez azonban nem tántorítja el attól, hogy ő is világot lásson, és a tengeren hajózva majd szörnyeket gyilkoljon. Legkedvesebb tárgya egy képeskönyv, amely a szörnyvadászok legendás tetteit meséli el. A leírt kalandokon felbuzdulva furmányos trükkel felszökik az Elkerülhetetlenre, és Crow kapitány jóindulatának köszönhetően a legénység legifjabb tagjává válik. A következő pillanatban pedig már Jacob Hollanddal lapul a Vörös Dühöngő szájában, azt latolgatva, hogy túléli-e a hajmeresztő kalandot, és ha igen, akkor hogyan.  

Gazdag, sok szempontú történetek megalkotása  

Annak ellenére, hogy maga Maisie is szörnyvadász családból származik, gyermeki szemléletével nyitottan és kíváncsian fordul a világ felé, és nem csak azokat az információkat fogadja be, amik meglévő vélekedéseiben erősítenék. „A világ hatalmas, és korántsem tudsz mindent!” – mondja Jacobnak, amivel nemcsak a rettenthetetlen vadászt, hanem minket is arra késztet, hogy átgondoljuk, milyen narratívákat fogadunk el feltétlenül igaznak az életünkben, és miként hatnak ezek a mindennapjainkra.  

Jacob a történet során apránként felülvizsgál mindent, amit eddig a világról tudott.

A kislány példát ad abban is, hogy a szörnyekkel is formabontóan viselkedik. Türelemmel, empátiával és kedvességgel sokkal többet ér el, mint a felnőttek az erőszakos, határsértő hozzáállásukkal. Állhatatosan kiáll mindamellett, amiben hisz, makacs kitartása pedig Jacobot is rákényszeríti arra, hogy átgondolja az életét, illetve azt, hogy mi a valódi és mi a hamis azokban a narratívákban, amelyek eddig az identitásának is szerves részét képezték. Közben mi nézőként ugyancsak komoly leckét kapunk: megtanulhatjuk, hogy a világ nem fekete-fehér, és csak azért, mert valami régi és kőbe vésett, még nem jelenti azt, hogy örök érvényű igazság is.

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

A történet nyomán mi is végiggondolhatjuk, milyen megkövült, megváltoztathatatlannak hitt történeteket cipelünk magunkkal saját magunkról és az életünkről. A kérdés nem az, hogy ezek jó vagy rossz történetek, hanem hogy segítenek-e abban, hogy az értékeink szerinti életet tudjuk élni.  

Ezek a történetek nemcsak azért fontosak, mert a múltunkról szólnak, hanem jelentést is adnak a jelenünknek, majd egyfajta modellként használva ezeket próbálunk tájékozódni a jövőben. Ahogy Sue Johnson párterapeuta mondja: „Alakítjuk a történeteinket, majd ők alakítanak minket.” Éppen ezért a leegyszerűsítő, szegényes magyarázatok helyett érdemes többféle szempontot megvizsgálni, hiszen ezen narratívák összegzésével átfogóbb leírást kapunk a valóságról.  Többek között ebben rejlik a családterápia ereje is, hiszen minél több ablakot nyitunk egy fülledt szobában, annál több levegő áramlik be, és annál hamarabb jutunk felfrissüléshez. 

Így a sokféle szempont eredményeképpen a leegyszerűsítő válaszok helyett gazdagabb és teljesebb képünk lesz, amiben a megoldást is sokkal könnyebb megtalálni.  

Bár általában hajlamosak vagyunk azokat az információkat kiszűrni, amelyek a már meglévő történeteinket támasztják alá, az életünk történeteivel dolgozó narratív terapeuták pont arra biztatnak, hogy egy-egy problémáról gondolkozva összpontosítsunk inkább a nem jellemző elemekre, vagyis arra, ami kilóg a képből. Így az egyedi, a kivétel megfigyelésén keresztül elkerülhetjük, hogy olyan domináns történeteink formálódjanak és erősödjenek meg, amelyek negatívan befolyásolják az életünket.  

Ezek a domináns történeteink valójában nem a teljes valóságot mutatják meg, gyakran kimaradnak belőlük olyan részek, amelyekre nem fordítunk figyelmet. Maisie ebben is példát mutat nekünk, hiszen nyitottan és kíváncsian fordul a valóság felé, ezáltal észreveszi azokat a kivételeket, amelyek módosítják, sőt néhány ponton cáfolják a világról alkotott elképzeléseit, ezáltal tágabb perspektívába helyezve a történéseket. 

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

Ki írja az életünk történetét?  

A film a gyerekmeséktől szokatlan módon azt is bemutatja, hogyan képes a propaganda az embereket meggyőzni arról, hogy azt tegyék, ami a hatalom érdekében áll.

Susan M. Weinschenk szerint hét alapvető késztetés van, amiket remekül fel lehet használni, ha motiválni akarjuk az embereket arra, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk: az összetartozás vágya, a szokások, a történetek hatalma, a jutalom és a büntetés, az ösztönök, a tudásvágy, illetve az érzékcsalódások.  

Történetünkben maga a birodalom is változatos technikákat használ arra, hogy rábírja a tengerészeket a vadászatra. Épít arra, hogy minden ember számára fontos, hogy a közösség elfogadja őt, és tartozzon valahová a világban, jutalmat ad az elfogott prédáért, meglovagolja a létfenntartás ösztönét és a vadászoknak azt a tudásvágyát, hogy felfedezzék a világot, valamint utat törjenek az ismeretlen felé.  

Mindez azonban eltörpül a legerőteljesebb motiváció, a történetek hatalma mellett. Ahogy Susan M. Weinschenk írja: „Minden egyes cselekedetünk abban a történetben gyökerezik, amely arról szól, hogy kik vagyunk és hogyan viszonyulunk másokhoz. Sok történet nem tudatos. De akár az, akár nem, erőteljesen befolyásolja a gondolkodásunkat és a viselkedésünket. Ha meg tudjuk változtatni valakinek a történetét, akkor képesek vagyunk a viselkedését is módosítani.”  

Mi, emberek az állatoktól eltérően képesek vagyunk relációkban gondolkozni, és akár önkényesen tárgyakat, gondolatokat, cselekvéseket és érzéseket relációba, különféle viszonyba állítani egymással. Ez a képességünk segít abban, hogy történeteket találjunk ki, történetekben gondolkodjunk, és higgyünk is bennük. Mivel a történetek a valódi átélést utánozzák le, így az agyunk igen intenzíven reagál a történetekre és a szereplők érzelmeire, ezért hatalmas motiváló erővel bír, ami egyrészt jól hasznosítható, ha változni szeretnék, illetve szükséges ahhoz is, hogy társalomban éljünk és a világunk működőképes legyen, másrészt viszont veszélyes, ha valaki ezeken a történeteken keresztül szeretné a viselkedésünket megváltoztatni.  

Könnyen gondolhatnánk azt, hogy akkor meg kell szabadulnunk a történetektől, de ez lehetetlen vállalkozás, mivel az egész életünk sok történet eredője. Olyan egyedi novelláskötet, ami folyton továbbíródik, és bizony elkél egy sasszemű szerkesztő, aki kigyomlálja belőle az egyenetlenségeket.

Nekünk kell az életünk főszerkesztőinek lenni, és minél jobban feltérképezni, illetve mélységében megismerni nemcsak a saját, hanem a családunk, felmenőink történeteit is, hiszen a narratívánk sok szállal kötődik a múlthoz, egyúttal megágyaz, a jövő bekezdéseinek is.

Az önismeret és a kritikai gondolkodás a reziliencia mellett a legfontosabb eszközeink ahhoz, hogy elboldoguljunk ebben a 21. századi posztmodern valóságban, ahol semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem úgy van, ahogy halljuk. A jó hír, hogy ezek a képességek fejleszthetők, sok-sok gyakorlással bárki képessé válhat arra, hogy szemlélődve, ítélkezésmentes figyelemmel fogadja be a körülötte lévő világot, és egy-egy új kirakósdarabkával gazdagítsa a saját történetét. Maisie példájából okulva elmondhatjuk, hogy a fontos és értékes dolgok, változások olykor nehezen és küzdelmesen jönnek, de ha egy csöpp kislány elbírt egy hatalmas, vörös tengeri szörnnyel, akkor nekünk is minden okunk megvan a reménykedésre.  

Forrás:
Martin Payne: Narratív terápia  
Susan M. Weinschenk: A meggyőzés tudománya  

„Anya, miért van az, hogy a gyerekek kevesebbféle ételt esznek meg, mint a felnőttek? Miért utáljuk az oviban a spenótot? Miért akarunk folyton csokit enni?” – böki ki végül. 

„Valóban, ha tíz embert megkérdeznénk, szerinte egy gyermek a csokit vagy a brokkolit választaná-e, a legtöbb szavazat valószínűleg a csokoládéra jönne. De fordítsuk meg a dolgot: nem lehetséges-e, hogy mivel szinte alapvetőnek gondoljuk, hogy egy gyerek nem szereti a zöldséget, mi magunk is ebbe az irányba tereljük akaratlanul? Miért is ne szerethetné egy kisgyermek a karfiolt, padlizsánt, paradicsomot? És miért ne szerethetné az édességet is akár? Én azt javaslom, érdemes ilyenkor megvizsgálni, hogy mi szülőként milyen szerepet tulajdonítunk az édességnek, csokoládénak, a zöldségeknek… Ezekkel jutalmazunk, vagy esetleg büntetünk (»ha megetted a brokkolit, ehetsz csokit«)?  

A csoki egy vágyott, de elérhetetlen dolog, amit csak ritkán ehetünk, a zöldség pedig a kötelező rossz?

 
Mi magunk hogyan étkezünk, mennyit nassolnunk, hogy állunk a zöldségekkel? Mert lehetséges, hogy éppen olyan üzenetet adunk át ezzel, amit nem szeretnénk. Egyébként van olyan gyerek, aki kifejezetten kedveli a spenótot, és nem igazán a csokoládét” – magyarázza Frányó Eszter dietetikus.   

Hús, krumpli, tészta 

Rántott hús, sült burgonya, tészta, süti, csoki, banán: ezek az ételek a legtöbb családban slágerfogásnak számítanak, mi több az éttermek gyerekmenüje is többnyire kifúj a „mosolygós krumplival” meg a paradicsomszószos spagettivel, holott több tucat fogásból lehetne választani az étlapról. Az, hogy gyerekként kevesebb féle ételt eszünk meg, mint később felnőttként, általános jelenség, aminek több oka lehet, de a szakértő szerint rendkívül fontos a családi minta.   

„Érdekesség, hogy már az anyaméhben formálódik az ízlésünk a magzatvízen keresztül, úgy, hogy az anya által gyakrabban fogyasztott ételek később ismerősek lesznek. Nagy szerepe van az első pár évnek is, hogy ezalatt milyen ízekkel, szokásokkal, ételekkel és nem utolsósorban ételekhez, étkezéshez való hozzáállással találkozunk. Innen indulunk, de változtatni, új ízeket megismerni, új szokásokat kialakítani sohasem késő elkezdeni. Én azt gondolom, ez az önismeret része is, és izgalmas kaland. Nem kell elmennünk szélsőséges irányokba, beleférhet később a csoki is. Én éppen azt hangsúlyoznám, ne címkézzük az ételeket, élelmiszereket »jó« és »rossz« vagy »egészséges« és »egészségtelen« jelzőkkel, nem is tehetünk ilyen kijelentéseket, mert az összképet kell nézni. A változatosság, a mértékletesség és a kiegyensúlyozottság mellett – vagy épp ezek miatt – pedig érezzük jól magunkat, legyen az étkezés a közös családi beszélgetések színtere, élvezzük az ízeket, a hagyományokat!” – vallja a szakember.   

Vanília, az örök kedvenc! 

Gondolták volna, hogy a vanília a világ egyik legkelendőbb fagylaltja, mert illata és íze közel áll az anyatejéhez?  

Legalábbis ezt állította a The Guardiannek Chris Lukehurst, a Marketing Clinic kutatási vezetője.

„Az ízérzékelés élettani folyamata hasonlóan megy végbe mindenkinél. A nyelvünkön lévő ízlelőbimbók úgynevezett kis receptoraihoz kapcsolódnak az ízanyagok, ezek aktiválják az idegrostokat, amik tovább viszik az információt az agyba, ahol a megfelelő agyi területek stimulálása révén végül tudatosul az ízérzés. Azt, hogy milyen ízeket, ételeket kedvelünk gyermekként, majd később felnőttként, sok tényező határozza meg. Az ízlésünk ezen a téren is változtatható, változó lehet" – kommentálja Frányó Eszter.  

A The Guardian cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy a csecsemők szájában mintegy 30 ezer ízlelőbimbó található, és mire elérjük a felnőttkort, ennek mindössze egyharmada marad meg. Koreában néhány éve tiltakozás indult az óvodai, iskolai étkeztetés megreformálásáért, abban ugyanis sok szülő szerint túl nagy szerepet kapott a hagyományos, jellemzően fűszeres koreai konyha. A The Korea Times-ban még azt a kérdést is feltették, hogy mivel a gyerekek érzékenyebbek az ízekre, és szerintük fájdalmat érezhetnek a csípős ételektől, az emberi jogok megsértésének számít-e, ha ennyire fűszeres ételekkel kínálják őket? 

A csecsemők a savanyú ízeket feltehetően egyáltalán nem kedvelik, a keserű ételekre pedig nagy koncentrációban valószínűleg mint potenciális mérgekre mondanak nemet.  

Julie A. Mennella, Ph.D., az Amerikai Kémiai Társaság 236. Országos Találkozóján bemutatott jelentésében arról írt, hogy feltehetőleg számos más tényező mellett biológiai okai is lehetnek annak, hogy a gyerekek a keserű gyógyszereket és a zöld színű zöldségeket jobban elutasítják, mint a felnőttek.  

Na de mi a helyzet a spenóttal? Őseink sok mérgező növénnyel éltek együtt az evolúció során, a keserű íz pedig eltántoríthat minket a fogyasztásuktól. Feltehetően ennek a lenyomata is szerepet játszhat abban, hogy a spenót nem sorolható a legtöbb gyermek kedvencei közé. Ugyanakkor a kutatók nagy szerepet tulajdonítanak többek között annak is, hogy a gyerekeknek milyenek a korai tapasztalatai az adott zöldségekkel, ételekkel.

„Alapvetően a spenótot nem gondolom kifejezetten keserűnek. Emellett felmerülhetnek bennünk további kérdések. Például, hogy fordulhat elő ez alapján, hogy kisebb korában mégis kedveli egy gyermek ezt a zöldséget, és később utasítja el? Miért nem vonatkozik ez a felvetés minden gyermekre? Nem egy példát tudok említeni olyan kisebb vagy nagyobb gyerekről, aki kifejezetten szereti a spenótot. Amire véleményem szerint inkább érdemes koncentrálni, az a saját felelősségünk és szerepünk gyermekeink táplálkozási szokásainak alakulásában” – teszi hozzá a dietetikus.  

 Vannak olyan elméletek, amelyek szerint az sem mindegy, hogy az ételnek milyen az állaga! A nyúlós, nyálkás (például túlérett gyümölcs) ételeket jellemzően elkerülik a kicsik, mert állítólag úgy vannak kódolva, hogy az ilyen állagú dolgok arra riadóztatják az agyukat, hogy valami nem odavaló került az ételükbe. 

Nem szabad feladni! 

Az nem gond, ha bizonyos ételeket nem eszik meg a gyerek, hiszen még a felnőttek sem mondanak igent minden fogásra (lásd össztársadalmi ellenállás a rovaralapú fehérjékkel kapcsolatban), de fontos, hogy a válogatósságnak is van egészséges határa.  

Ha a gyerek semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, rostban és vitaminokban gazdag élelmiszert nem hajlandó megenni, akkor mindenképpen változásokra van szükség.  

A szakemberek szerint sokat tehetünk a gyerekek egészségéért, ha már babakorban a természetes ízekhez próbáljuk szoktatni őket – fontos lenne, hogy minél később találkozzanak az ízfokozókkal, a túlédesítéssel. Ha például a gyümölcsöt megeszi a kicsi, de a zöldséget nem, segítséget jelenthet, ha kipróbálunk különböző „mixeket”, és fokozatosan szoktatjuk hozzá az új ízvilághoz. Egy biztos: erőltetni semmit sem szabad, mert az evésre való kényszerítés komoly pszichés problémákhoz vezethet (erről bővebben az „Azóta is rosszul vagyok a lencsefőzelék látványától” – A kényszeretetés borzalmas gyakorlata című cikkünkben olvashatnak a Kepmas.hu-n). 

„Az egészséges táplálkozás alapvetően változatos, egyik irányba sem szélsőséges, kiegyensúlyozott. Nyugodtan „ráhagyhatjuk” a gyerekre, hogy maga válasszon a felkínált ételek közül, de ennek fontos feltétele, hogy amit eléje teszünk, az legyen zöldségekben, gyümölcsökben gazdag, tartalmazzon jó fajta zsírokat, változatos formában fehérjét, minőségi, összetett szénhidrátokat. Nyilván olyan ételeket tudunk megkedvelni, amikkel egyáltalán találkozunk. Tehát ha valakinek kisgyermeke van, mutasson neki minél több ízt, textúrát, ételt! És azt szoktuk mondani, hogy a hozzátáplálásnál egy-egy új ételt, élelmiszert nem elég egyszer vagy kétszer kínálni, hanem töretlenül oda kell tenni a tányérra, hogy a babának legyen ideje megismerni és megkóstolni azt.  

Ne jelentsük ki, hogy akkor ezt nem szereti, és többet nem adunk neki.  

Amit még hangsúlyoznék, az a példamutatás. Jól tudjuk, hogy a gyermek azt kéri el, amit mi eszünk, tehát ezt családi szinten kell átgondolni" – zárja gondolatmenetét Frányó Eszter. Ha pedig úgy érezzük, gyermekünk válogatóssága már az egészsége rovására megy, mindenképpen érdemes szakembertől személyre szóló tanácsokat kérni! 

A sör és a kávé ízét általában idővel szeretjük meg

Emlékszünk arra az érzésre, amikor először kortyoltunk bele a kávéba vagy a sörbe? Sokan úgy összerázkódtunk, mintha citromba haraptunk volna, később pedig el sem tudjuk képzelni a napindítást a reggeli koffeinbombánk nélkül. Egyes elméletek szerint tiniként hiába nem szeretjük ezeket a keserű ízeket, a közösségi nyomás miatt és azért, mert ebben a korban szeretnénk minél „felnőttesebb” dolgokat csinálni, fokozatosan hozzászoktatjuk magunkat, idővel pedig az agyunk annyira átprogramozódik, hogy ezeket az ízeket kifejezetten megkedveljük. Chris Lukehurst a brit lapnak arra világított rá, hogy mivel a fiatalok körében az almabor, a ciderek egyre népszerűbbek, nem véletlen, hogy a sörfőzők sorra dobják piacra gyümölcsös, édes ízű lágereiket.  

Felhasznált források: 
The Guardian / Amy Fleming – Changing tastes food and aging
The Korea Times / Bank-Eun-ji – Does serving spicy food to young children violate human rights?
BBC: Why do children dislike vegetables? 
https://mdosz.hu/hun/wp-content/uploads/2019/05/taplalkozasi_akademia_hirlevel_2019_05_edes_iz.pdf 

1. A csend hirtelen lepi el a gyerekszobát, tényleg egyszerre szállt volna mindegyikre az álom, vagy én szunyókáltam el? Pár percig élvezem nyugtató szuszogásukat, föltápászkodom a szőnyegről, helyére teszem a könyvet, a parketta reccsen, egyikük megmozdul, de sikerül kilopakodnom. A nappaliban megállok a ruhahalom előtt. Fehérnemű, zokni, póló, pulcsi, nadrág oké, esőkabátja nincs, de jó lesz a nagytesóé, törölköző, tusfürdő… a sampon valószínűleg fölösleges egy hatéves fiúnak, kiveszem a csomagból, fogkrém… a fogkefét majd berakjuk a reggeli fogmosás után. Naptej, kullancsriasztó, sebtapasz… vajon dinósat, vagy az már ciki lenne…? Berakom a simát, de a dobozba teszek azért két dinósat is. Nemsokára ő is egyedül fog becsomagolni, ahogy a nővérei, akik már csak indulás előtt soroltatják velem végig: „Anya, mondod, hogy mit is kellett bepakolni?”  

Sosem volt még edzőtáborban, egyáltalán, semmilyen táborban. A vacsoránál odasúgta nekem, hogy „kicsit fáj a hasa, de nem nagyon”. De aztán az új cipő meg apa kölcsönkapott hátizsákja elfújta a kételyeit. Az enyémeket nem olyan könnyű elfújni. Ha este nem tud elaludni? Ki fog neki még egy plusz mesét olvasni? Ki fogja a szemére fújni az álomport? És kinek fogom én? Mielőtt sajnálni kezdeném magamat, hangosan kimondom, mintha csak a közben belépő férjemnek mondanám: „Jó helyen lesz, vigyáznak rá” – és elhatározom, hogy reggel beteszem még a hátizsák legaljára az alvós macit. Csak el ne felejtsek szólni neki. 

2. A ház csendje közönyösen és makacsul tartja össze a szobájában terpeszkedő százéves bútorokat, amelyek roskadásig vannak tárgyakkal. A kinyomtatott lista az íróasztalon fekszik. 2 pár papucs… mamusza sok van, nem is hordta őket, a gyerekektől és az unokáktól összejött az évi három ajándékozásnál, 10 alsónadrág, 4 atléta… sosem hordott atlétát, még ki kell mosnom, amit vettem… 6 db ing vagy póló, 10 pár zokni… van ebből is elég vadonatúj, stoppolta a zoknikat, fölösleges pénzkidobásnak tartotta újat venni, 7 db pizsama… ennyi biztos nincs, venni kell még… tisztasági csomag. Kellene valami olvasnivaló is, bár már a szombati újságot sem nyitotta ki. Kicsit elpakolok. Az asztalán a könyveket nem akaródzik eltenni, talán ezeket olvasta, mielőtt elvitte a mentő. Jó lenne pár tárgy, ami a szobájára emlékezteti. Megfogom a polcon a sókerámia kutyát, amit még az öcsém készített az oviban – szétporlik a kezeim között. Talán fényképeket kellene. Állok a szoba közepén, és várom, hátha segít valaki. Sorolja, hogy mit is kell tennem, mert ebben nincs gyakorlatom.  

Négyen lesznek egy szobában. Sose aludt idegen helyen, még nyaralni is csak kétszer jött velünk. Vajon tudja, hogy most nem itthon van? Bárcsak segíthetnék megküzdeni neki az éjszakák és a nappalok árnyaival!   

Irány az iskolaudvar!

A gyermekek az iskolákban tanulnak környezetismeretet, olykor ki is viszik őket a szabadba. Több intézményben iskolakertprogram is működik, amely keretében a diákok megismerkednek a különböző növényekkel, zöldségekkel, és közvetlen közelről tapasztalják meg, hogyan szökik szárba az elvetett mag, s miképp hoz termést, ha megfelelően gondozzák. Ám a legtöbb helyen ezzel véget is ér az ismerkedés a természettel, pedig a gyerekeknek égető szükségük volna arra, hogy „minél több időt töltsenek a szabadban, hogy megismerjék a körülöttük lévő világot, a biztonságot, a nyugalmat, a csendet, a mozgás örömét, illetve, hogy tapasztalatokat szerezzenek, és kalandokban legyen részük, hogy önfeledt gyermekek lehessenek” – vallja Dani-Ördög Dalma.

Véleménye szerint ki kell nyitni a tantermek ajtaját, ki kell lépni a szabadba, az udvarra, az erdőbe, és vissza kell csempészni a gyermekek életébe azokat a lehetőségeket, amelyek a négy alapérzék fejlődését, ezáltal a világ és önmaguk megismerését szolgálják.

Mindehhez nincs másra szükség, mint a múlt nevelési tapasztalatainak, a paraszti népszokásoknak és munkamódszereknek a felelevenítésére.

Ugyanis elődeinknek még természetes kapcsolatuk volt a környezetükkel: földet műveltek, állatokat tenyésztettek, kiskertet gondoztak; így a gyermekek jórészt a szabadban nevelkedtek, megismerték a körülöttük lévő világot, és egészségesen fejlődhetett a mozgásuk.

A következő generációk azonban már teljesen eltávolodtak a természettől, elvesztették azt a teret, ahol szabadon mozoghatnának és stimulálhatnák az idegrendszerüket. Épp ezért Dalma olyan iskolakertprogramot (Zöld Csiga program) dolgozott ki kollégáival a kecskeméti Gyermekliget Alternatív Óvoda és Iskolában, amelyhez a többi tantárgy tanulását is hozzákapcsolták. Mindehhez kiváló teret biztosít az egyhektáros, ligetszerű, kerttel és parkkal rendelkező iskolaudvaruk, ahol a gyerekek testközelből tapasztalják meg a természetet és annak változásait. Az oktatás során előnyben részesítik a projektmunkát, mert közben számos kompetenciát sajátítanak el a diákok. Elég, ha a veteményezést vesszük példának: az osztály együtt tervezi meg, milyen magokat vetnek el, közösen alakítják ki az ágyásokat, gondozzák, locsolják őket. Majd együtt takarítják be a termést és adják el a szülőknek vásár keretében.

Kép

Gyerekek a Gyermekliget Alternatív Óvoda és Iskola udvarán – Fotó: Dani-Ördög Dalma

Határok között, szabadon

Dalma szerint a kertművelés a gyermekek olyan képességeit is fejleszti, amelyek fontosak az íráshoz, olvasáshoz, számoláshoz, később pedig az önmagukról való gondoskodáshoz, sőt az önbizalmukat is növelik. Főleg a kamaszokét, akik félnek, hogyan fogják megállni a helyüket a nagybetűs életben. „Azok a gyerekek, akik megtanulnak kiskorban veteményezni, lekvárt főzni, nem fognak megijedni egy világjárványtól, mert maguk is elő tudnak állítani élelmiszert” – véli a pedagógus, aki már kezdő falusi tanítóként is sokszor vitte diákjait a szabadba, ahol hagymát duggattak, közben matematikai példát oldottak meg.

Tapasztalatai szerint azok a gyermekek, akik az osztálytermi közegben nem tanulnak olyan jól, a szabadban, a gyakorlati oktatás során kiemelkednek, míg azoknak, akik az elméleti oktatásban nagyon az élen járnak, jól szerepelnek, nincs feltétlenül jó érzékük a kertészkedéshez, veteményezéshez. Így ez az oktatási módszer ahhoz is hozzájárul, hogy mindenki megtalálja azt a pedagógiai teret, amelyben komfortosan érzi magát, és szárnyalni tud. „A diákok élvezik, hogy gyerekek lehetnek, szabadabb közegben tanulhatnak, és azok is hamar megtalálják a hangjukat és kinyílnak, akik más iskolából érkeznek – mondja Dalma, majd hozzáteszi:

„Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek határok, szabályok, ugyanis csak akkor lehet őket szabadon engedni, ha tudják, meddig mehetnek el.”

Az óvó kar, ha szükséges, azért elkapja a grabancukat.”

Dalma, aki gyermekeivel együtt önkéntese a Fehér Holló Vadmentő Alapítványnak, az iskolai táborokba mentett állatokat is szokott vinni, hogy a gyermekek gondozzák őket, és ezáltal megtanuljanak gondoskodni, illetve új tapasztalatokra, tudásra tegyenek szert.

S hogy miképpen lehet segítségünkre a veteményezés, a természet a matematika oktatásban? „Például a páratlan számú akácfalevéllel nemcsak »Szeret, nem szeret« játékot játszhatunk, hanem ugyanez kiválóan alkalmas a páratlan számok gyakorlására is. Az almafa virágjával az ötös szorzótáblát tanulhatjuk, mert öt szirommal rendelkezik, a borsóval pedig a kilences szorzótáblát gyakorolhatjuk, ugyanis a legtöbb hüvelyben kilenc szem van. A juharfák termését pedig segítségül hívhatjuk a különböző szögek megértéséhez, hiszen az egyik fajon az ikerlependékek egyenes, a másikon hegyes, míg a harmadikon tompaszöget zárnak be” – magyarázza Dalma. Előszeretettel biztatja fára mászásra is a diákjait, mert az fejleszti az egyensúlyérzéküket, mozgáskoordinációjukat, tapintási érzéküket, látási és hallási észlelésüket, problémamegoldó képességüket, ugyanakkor örömet és önbizalmat is ad nekik, hogy feljutottak, majd sikerült lemászniuk.

Kép

Fotó: Dani-Ördög Dalma

Sárral az önfeledt gyermekkorért

Sokaknak talán furcsán hangzik, de a Zöld Csiga programnak kötelező része a sárral való játék, „ugyanis a föld, a sár az egyik legősibb anyagunk, a gyerekek természetes módon fordulnak a könnyen megmunkálható föld felé, játszanak vele. Fontos tehát, hogy ezt a természetes érdeklődést ne fojtsuk el, és ne féljünk attól, hogy koszosak lesznek” – mondja a pedagógus.

A sarazás fejleszti többek között a tapintóérzéküket, amely az önismeret egyik érzékszerve; a szaglásukat, ugyanis az orrukhoz érve a szagok, illatok érzelmeket váltanak ki belőlük; illetve a térbeli tájékozódó képességüket, miközben a sárból, földből építenek.

Az iskolában a sárral való játékot egyéb feladatokkal is összekapcsolják, amelyek a diákok problémamegoldó képességét és együttműködőkészségét is fejlesztik. „A mai gyerekek nehezen viselik, ha eláznak, fáznak, melegük van, megszokták, hogy folyamatosan homogén közeg veszi őket körül, és könnyen szorongóvá válnak, ha valami változás következik be, így a sarazás ezek oldására is alkalmas” – magyarázza a szociálpedagógus.

A veteményezés, a szabadban tanulás közben rengeteget beszélnek, kérdeznek a gyerekek, az osztálytermi órán ez nem valósítható meg. „Kint azonban erre is van lehetőség, ugyanis mindig akad beszédtéma, vagy felvetődik egy kérdés, felszáll egy pillangó, előbukkan egy földigiliszta, amelytől valaki megijed” – mondja Dalma, aki szerint nagyon fontos, hogy hagyjuk a gyerekeket kérdezni, és válaszoljunk nekik, ugyanis az a tudás épül be leginkább, amely a gyerekből indul ki, nem az, amit mi szeretnénk rákényszeríteni. Nem beszélve arról, hogy a kérdezés, beszélgetés mennyire fejleszti a gyerekek beszédkészségét. Dalmát korábban nagyon zavarta, ha egy-egy kérdésre nem tudott válaszolni: „Tanárként elvárjuk, hogy a gyerekek mindent tudjanak, és jól teljesítsenek, én meg egy alapvető fizikai kérdésre nem tudom a választ, vagy nem tudom megmondani egy bogár vagy növény nevét.” Épp ezért mindig sokat olvasott, képezte magát, hogy a lehető legpontosabb válaszokat tudja adni a kapott kérdésekre. Két mesekönyve is megjelent már, Hip és Hop a kuckóban és Hip és Hop – Kaland a hóban címmel. Mindkét könyv az olvasástanulást segíti, és fontos szerepet kap bennük a kert, a természet.

Kép

Dani-Ördög Dalma – Forrás: Dani-Ördög Dalma

Ugyan nem minden iskola rendelkezik akkora udvarral, iskolakerttel, mint a kecskeméti Gyermekliget, de ők is számtalan alternatív megoldás közül választhatnak, hogy hogyan építsék be az oktató-nevelő munkába a természet kínálta lehetőségeket. „Zsákban is lehet hagymát, krumplit termeszteni, gurulós magaságyást is lehet készíteni, amely bármelyik folyósón elfér, illetve kis talicskába is lehet ültetni. Zöldfelület pedig, ahova ki lehet vinni a gyerekeket, minden városban van” – sorolja ötleteit Dalma, aki szerint attól sem kell tartani, hogy elkalandozik a diákok figyelme, ha kimennek a szabadba:

„Úgy kell erre az új módszerre tekinteni, mint egy oktatási reformra.”

„Ha megmutatod és véded, amit a természet ad, akkor mindent megkapunk tőle: a mozgás és a tapasztalás lehetőségét, a tudást, az örömöt, az önfeledt gyermekkort, amelyre leginkább szüksége van minden embernek.”