Milyen reményekkel, elképzelésekkel alakult az Ez az a nap! eseményt minden évben megszervező Ez az a nap! Alapítvány?

A nyolcvanas, kilencvenes években összesen negyven lelkipásztor járt össze rendszeresen imádkozni az összes felekezetből. Akkoriban született meg a gondolat, hogy ne csak mi, vezető pásztorok, lelkészek találkozzunk rendszeresen, hanem évről évre legyen egy alkalom, ahol egy nagyszabású felekezetközi eseményen lehetnek együtt keresztények és Istent keresők. Az elképzelést tettek követték: megalakult az Ez az a nap! Alapítvány, és 2000-ben megtartottuk az első Ez az a nap! rendezvénysorozatot, pontosabban az első felvonulással egybekötött nagyszínpados dicsőítést, amely a nevét a 118. Zsoltár 24. verséből kapta.

A Parlament elől indultunk a Tabán Moziba, kétezer emberre számítottunk, és 25 ezren jöttek el!

A 2000-es években különböző szabadtéri helyeken – többek között a Margitszigeten, az akkori Népstadion kertjében, a Hősök terén, a Westend tetőteraszán – tartottuk az eseményt, s mivel évről évre egyre több érdeklődő kapcsolódott hozzánk, 2010-ben már a Budapest Sportarénába, új nevén a Papp László Sportarénába, 2022-ben pedig a Puskás Arénába költöztünk. Az eseményeinkről készült rövid élő bejelentkezéseket 24 óra leforgása alatt több százezren látták a világhálón, és számos nemzetközi csatorna is közvetítette a megmozdulást.

Fel tud idézni az elmúlt évtizedekből olyan Ez az a nap! mozzanatot, emléket, ami valamiért különösen belopta magát a szívébe?

A legelső felvonuláskor a két és fél kilométer hosszú, vidám menet végigvonult a városon dicsőítő énekeket énekelve. A zenét a teherautókról hangosítottuk ki. Egy fiatal kerékpáros férfi megállt, elkezdte nézni a menetet, és azt kérdezte: „Melyik egyháztól vannak?”  Mi pedig azt feleltük: „Mindegyiktől.” Erre a férfi leszállt a kerékpárjáról, és elkezdte azt tolni a menettel együtt. Mint mondta, ha ilyen a kereszténység, akkor szeretne ide tartozni. Ugyanezen a felvonuláson történt, hogy közel ezer színes lufiba rejtettünk igei buzdítást, rajta a telefonszámunkkal, s fel is engedtük őket.

Egy néni felhívott minket azzal, hogy megtalálta egy lufiban a buzdítást, és beszámolt arról, hogy pont ez adott neki erőt ahhoz, hogy megoldja az akkori nehéz élethelyzetét.

Egy fiatal lány tanúságtétele is élénken él bennem. Elmesélte, hogy a falujában gúnyolják őt az istenhite miatt. Amikor eljött a rendezvényre, és látta, hogy 10 ezren vagyunk, elsírta magát a meghatottságtól. Rádöbbent, hogy nincs egyedül. A közös imádság és éneklés adott neki erőt, s az aznapi élményt vitte vissza magával a falujába. 

Szervezői szempontból egy keresztény dicsőítő eseményre fiatalokat bevonzani talán az egyik legnehezebb dolog, önöknek mégis évről évre sikerül. Lehet, hogy a modern zene, a kortárs nyelvezet a titok?

Annak, hogy Isten üzenetét a modern zene hullámhosszán adjuk át, s mindehhez egyedi látványvilágot is kínálunk, kétségkívül nagy vonzereje van. Tömegével jönnek a fiatalok a rendezvényre, habár ez nem koncert, konferencia vagy fesztivál. Ez egy esemény, ahol Isten jelen van és szabadon munkálkodik, s ahonnan garantáltan más hangulatban, más lélekkel megy haza az ember, mint ahogyan jött. YouTube-csatornánkra 1400 HD minőségű videót töltöttünk fel, ezekből is kiderül, mennyire a mai korhoz igazodunk. Úgy vélem, a Red Bull Pilvaker is azért tud évek óta sikeres lenni, mert a nagy költők műveit fiatalos stílusban adják elő, anélkül, hogy csorbítanák az irodalmi hagyományokat. Olyan felgyorsult és leterhelt világban élünk, ahol az emberek nehezen veszik rá magukat, hogy eljöjjenek egy ilyen rendezvényre, vagy elmenjenek templomba. Mi egy első megszólítás tudunk lenni, és van, aki az eseményünk hatásán felbuzdulva kezd el keresni egy számára szimpatikus egyházi közösséget.

Kép

Fotó: Ez az a nap!

Június 10-én a 18 ezer férőhelyes debreceni Nagyerdei Stadion ad otthont a közel hat és fél órás rendezvénynek, ahol többek között fellép az ausztrál Hillsong United is. Mitől különlegesek ők?

Ők a világ legismertebb kortárs keresztény dicsőítő zenekara, koncertjeik óriási hatással vannak az emberekre. Zenéjük a dicsőítés és az imádás olyan modern stíluskeveréke, amely ötvözete a keresztény zenének és a rocknak. Dalaik célja: közel kerülni Istenhez. Sok évtizedes kitartó munka gyümölcse, hogy most fellépnek az Ez az a nap! keretében. Tizenöt fős stábbal jönnek, egyedi látványvilágot hoznak.

Oceans című dalukat – amelynek magyar címe: Meghívtál, hogy vízre lépjek – a Spotify-on eddig 400 millióan hallgatták meg.

Az esemény fellépői között lesz Caramel, az Új Forrás, Oláh Gergő, Pajor Tamás, a Dics-Suli Band, Pintér Béla és Tibes is. A határon túli magyarságot a felvidéki Crux és az erdélyi CrossYounity, a román testvéreket pedig az El Shaddai, valamint Adi Kovaci & Emma Repede képviseli.

Kép

László Viktor – Fotó: Papp Attila

Ezen kívül több vidéki, sőt határon túli településen is szerveztek, szerveznek dicsőítő eseményt.

Minden jel arra utal, hogy Debrecenben is telt házunk lesz. Április 15-én a Veszprém Arénában szerveztük meg a nagyszabású keresztény könnyűzenei találkozót, amely a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat kiemelt rendezvényeként valósult meg. Debrecen előtt két külföldi helyszínen is volt Ez az a nap! – május 26-án a spanyol fővárosban, Madridban, június 3-án pedig a horvát tengerparton lévő, Jézus korabeli amfiteátrumban, a Pula Arénában. Korábban ott még sosem volt zenés keresztény rendezvény. Ezekben a nehéz háborús időkben is azt valljuk, hogy arra kell koncentrálni, ami közös bennünk, ami összeköt minket. 

2023. június 10-én a debreceni Nagyerdei Stadionban Ez az a nap! Stadion 2023. Az eseményen kárpátaljai menekültek ingyenesen vehetnek részt, részükre adománygyűjtést is szerveznek. A rendezvényen minden résztvevő ajándékba kap egy külön erre az alkalomra készült Jézus-Bibliát, hozzá tartozó QR-kóddal, amely egy-egy – üzenetében az adott könyv mondanivalójához kapcsolódó – online lejátszható dicsőítő ének linkjét tartalmazza,

Jegyek az idei Ez az a nap! rendezvényre itt érhetőek el: https://ez-az-a-nap-stadion-2023.broadway.hu/2023-06-10-16-00

Támogatott tartalom

„Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet.”
(Márai Sándor)

Amikor kolléganőm felvázolta, hogy milyen interjúalanyokra lenne szükség a Nehéz idők, erős emberek-sorozatunkhoz, azonnal eszembe jutottak a vasárnapi ebédek, amelyeken a szüleim a „Ceau-rendszerről" sztorizgattak.

Miközben a húslevest kanalazgattam, együtt nevettünk azon, ahogy orvos édesapám arról mesél, hogy a pult alól szerzett dolgokkal kedveskedett anyukámnak a randevúkon, vagy ahogy zongoraművész édesanyám amolyan művészmódon próbált boldogulni a gépkarabéllyal a kötelező sorkatonaságban.

Macik vagy terroristák?

Testvéremmel sokat kérdezgettük őket arról az időszakról, amikor édesapám egy színromán, isten háta mögötti faluban találta magát, mert magyarként – és mert nem voltak összeköttetései – nem praktizálhatott erdélyi nagyvárosban. Tetszett nekünk a visszaemlékezés, mert olyannak tűnt, mint egy keserédes francia vígjáték arról, milyen, amikor kilövik az embert a komfortzónájából, és fel kell találnia magát a semmi közepén.

Vagy amikor anyukám a forradalom idején hangot adott aggodalmának, hogy ha az erdőbe kell menekülni, mi lesz a medvékkel. Amire anyósa rögtön rávágta, hogy „Maci vagy terrorista? Lehet választani!”

Nevettünk, hát hogyne kacagtunk volna, amikor olyan könnyedén adták elő, mi pedig túl kicsik voltunk ahhoz, hogy lássuk, mennyi erő kellett ahhoz, hogy helytálljanak, mennyit kellett kapaszkodniuk azért, hogy leküzdjék a magyarságukból fakadó hátrányokat Erdélyben. 

„Kellett küzdeni a diktatúrával, ugyanúgy, mint a románoknak, de nekünk még külön az identitásunkért is küzdenünk kellett” – mondta édesanyám az interjúban.

Édesapám például többedmagával időnként felment a dombtetőre Zsibón, hogy magyar focimeccseket nézzen, számolva a következményekkel. Korábban sem tetszett már a Securitaténak, hogy itt ez a magyar orvos, aki nem rejti véka alá a véleményét, hangos is, nem fél, fenyegetést láttak benne. Nem tétováztak, koncepciós pert indítottak ellene. Azzal vádolták, hogy sterilizálja a román nőket, amiről mindenki tudta, hogy aljas hazugság. Bizonyítani nem is tudták volna, de nem is akarták, sokan kiálltak érte, de ez nem érdekelte a rendszert (szerencsére Ceaușescu akkoriban töltötte be a 70. életévét, a születésnapja alkalmából pedig minden vizsgálatot leállítottak, így ezek után nekem is lehetett boldog gyerekkorom).

Sőt, apukám azt is elmesélte, amikor egy megyei főorvos Marosvásárhelyen ököllel verte az asztalt a kórházban, hogy amíg ő ott van, magyar ebbe a városba nem jön be orvosként dolgozni – miközben még az ük-ükapám is Marosvásárhelyen élt, a családunk generációk óta a városért dolgozott. Persze a kommunista rendszer nem is nézte a családot jó szemmel, állandó megfigyelés alatt voltak.

A szüleim feladhatták volna ezt a nehezen járható utat, elindulhattak volna a románosodás felé, súghattak volna a társaikról, hiszen a környezetükben volt, aki megtette, és a rendszer meg is jutalmazta a besúgóit. Ők nem kértek azokból a javakból, amiket ilyen áron kínáltak nekik, mert tudták, hogy csak egy hazájuk van: Nagy-Magyarország.

Trianon nem a múlt, hanem a jelen

Sokan amikor ma meglátnak egy térképet a trianoni békediktátum előtti időkből, vagy egy hírt hallanak arról, hogy határon túli közösségeket támogatnak itthonról, legyintenek vagy felháborodnak „Minek felhozni Trianont? Ami elmúlt, az elmúlt, mindenki lépjen túl rajta.” De hát éppen ez az, hogy nem múlt el! Magyarként élni a határon túli területeken ma is tartogat kihívásokat! A néhány évvel ezelőtti úzvölgyi események vagy a több országban is létező diszkriminatív nyelvtörvények, vagy az, hogy magyarellenes skandálással fogadták a szélsőségesek a magyar köztársasági elnököt Nagykárolyban a Kölcsey-szobor avatásán, mind élő következményei Trianonnak, ahogy a bagatellizáló, máskor gyűlölködő hozzászólások is.

Ezeknek a kommentelőknek eszébe sem jutna megkülönböztetni valakit csak azért, mert mondjuk kaposvári, pécsi vagy pápai – akkor az aradit, kassait, marosvásárhelyit, eperjesit, szabadkait, máramarosszigetit miért különbözteti meg? Magyar az, aki magyarnak érzi magát, bárhol is van a világon, erről szól a nemzeti összetartozás napja.

Nem a körítésről, hogy tudjuk-e kinek a slágere az „Egy vérből valók vagyunk”, meg kinek nagyobb a nemzeti lobogója, vagy ki tudja hangosabban énekelni, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

Az összetartozás érzése számomra esszenciális, tiszta, minden sallangtól lecsupaszított érzés, egy közös gondolat, ami olyan természetes, mint az, hogy beszívjuk és kifújjuk a levegőt.

Néhány hónapja intenzíven megéltem ezt Sepsiszentgyörgyön, amikor megnéztem egy előadást a Tamási Áron Színházban. Mintha otthon lettem volna! A nézőtér tele volt kedves tekintetű diákokkal, akik ízes tájszólásban beszélték meg a szünetben az első felvonást. Párok sugdolóztak a színészi játékról, idősek elevenítették fel korábbi színházi élményeiket. Olyan érzés volt, mintha megállt volna egy pillanatra a föld, mintha megszűnt volna köztünk a távolság, mintha el sem indultam volna hozzájuk, és ők sem mennének innen sehová. Mintha egy szélesen elterülő, a föld alatt egyre terebélyesedő gyökérzet apró elemei lennénk, amelyek ugyanazt a fát táplálják. Jó érzés tartozni valahová, az pedig, hogy én éppen a magyarsághoz tartozhatok, számomra maga a kegyelem.

A Nemzeti Színháznál figyelte a legendákat

Bárdy György 1921-ben született Budapesten, ahol szegénységben nevelkedett kispesti gyerekként már nagyon korán a színészi hivatás vágyát dédelgette magában. A színházzal a Kispesti Református Ifjúsági Egyesületben ismerkedett meg mint diákszínész és rendező. Tizenhárom éves kiskamaszként már a helyi református templom kertjében lépett fel saját színjátszó csoportjával. Porcelániparban dolgozó édesapja azonban kezdetben azt erőltette, hogy ő is ugyanazon a területen dolgozzon majd. El is ment gipszmodellkészítőnek, de nem szerette – kedvenceiről viszont plakettportrékat mintázott, a Jávor Pálról készültet el is küldte ajándékba idoljának. Gyakran sündörgött főpróbajegyekre vadászva a régi Nemzeti Színház színészbejárójánál. Apja faképnél hagyta a családot, ami sosem múló sebeket ejtett a fiatal Bárdy Györgyön, aki nem tudta megbocsátani neki a történteket.

Az is fájt neki, hogy apja akkor sem állt mellé, amikor már kezdő színész volt, ehelyett bántó kritikákkal illette a játékát.

Tizenhat évesen már biztosan tudta, hogy a színészet érdekli. Sokszor csak azért elment a Nemzeti Színházhoz, hogy az előadások után meglesse a kor ünnepelt művészeit, Csortos Gyulát, Jávor Pált vagy épp Tímár Józsefet. Csak állt és nézte őket esténként, ami fel is tűnt a sztárszínészeknek. Csortos Gyula például egy elegáns lakkcipővel lepte meg a fiút. Egy nap a színtársulata Földindulás című előadását reklámozó szórólapokat tett egy étteremben Várkonyi Zoltán asztalához. Ha nem lett volna bátorsága ehhez, lehet, hogy az egész pályája másképp alakul, ugyanis nem sejtette, de a színész-rendező vette a fáradságot, és vacsora után el is ment megnézni a diákelőadást. A tinédzser Bárdy alakítása annyira lenyűgözte a rendezőt, hogy ott, akkor megígérte neki: ha egyszer saját színháza lesz, le fogja szerződtetni a társulatához.

Jávor Pál öltözőjében aludt

Úgy tűnt, nagy álma nem biztos, hogy teljesülhet, hiszen jött a második világháború. Az ukrán frontra került repülősként, többször is közel járt a halálhoz, egyszer még a repülője is lezuhant. Ahogy a Várkonyival való találkozása is a szerencsén múlt, szerencsésnek érezhette magát akkor is, amikor épségben hazakerült a frontról. „Háromszor meghaltam abban az időben Ukrajnában” – mondta az ott töltött időszakról. Miután hazatért és nagy nehezen felépült a Don-kanyarban szerzett sérüléséből, felkereste Várkonyi Zoltánt, aki le is szerződtette a frissen alakult Művész Színházba.

Elsőnek Grumio szerepét kapta a Makrancos hölgyben. Ugyanebben a darabban Petrucchiót Jávor Pál, Bárdy nagy bálványa játszotta. A fiatal színésznek nem volt hol laknia, ezért gyakran titokban a színházban aludt, mégpedig kedvence fürdőszobával is felszerelt sztáröltözőjében. Egyszer még javában húzta a lóbőrt, amikor az ország legnépszerűbb férfi színésze megérkezett.

Először haragudott rá, de amikor megtudta az okot, azonnal hazatelefonált feleségének, hogy szabadítsa fel a vendégszobát. Ezután évekig lakott Jávorék pasaréti villájában, és örök barátok lettek.

Bárdy a Művész Színház-beli kezdést követően négy évadra átcsábult a Vígszínházba, majd a Vidám Színházhoz került olyan kollégák mellé, mint Kiss Manyi vagy Komlós Juci. Ezt követően a Madách Színház, majd a Nemzeti következett. Utóbbi mindössze egy évig tartott. Történt ugyanis, hogy a 1959-ben, amikor már a Nemzeti Színház tagja volt, a szocialista erkölcs megsértése miatt elbocsátották, és három évre száműzték a színházi deszkákról. Hivatalosan nem lehetett tudni, mi történt, az újságokban is csak annyi jelent meg, hogy a 12 dühös emberben Bárdy szerepét Sinkovits Imre veszi át. Időskorában a történtekről azt mondta, hogy egy fiatal lánnyal volt kapcsolata, amit nem nézett jó szemmel a pártvonalon befolyásos apja, ezért bosszúból elintézte, hogy kirúgják. Ellenben a külföldi magyar nyelvű lapok mást írtak. Szerintük Bárdy egy másik színész társaságában időzött a fiatal lánnyal, és a légyottról hangfelvételt is készítettek.  

Bárhogy történt is, ezután három évig erdészként dolgozott Gödöllőn, csak 1964-ben térhetett vissza a fővárosba, és ismét Várkonyi segítségével – aki akkor már főrendező volt – a Vígszínházhoz szerződött. Innentől felfelé ívelt a pályája, a nagykörúti teátrumhoz élete végéig hűséges maradt.

Kép

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Jumurdzsáktól Máris szomszédig

Emlékezetes szerepe volt Lucifer Az ember tragédiájában, Bicska Maxi a Koldusoperából, vagy éppen Ficsúr Molnár Ferenc Liliom című darabjában. Kevesen tudják, hogy Rómeót is eljátszotta „ezzel a pofával, több mint hatvanszor…” – fogalmazott ő maga. Eredetileg Tybaltot alakította, de egy héten belül a főhőst játszó kollégája távolléte miatt a címszerepbe is be kellett ugrania.

A Valahol Európában című filmben játszott első negatív szerepétől kezdve sorra kapta a felkéréseket gonosz figurák megformálására. Szinte minden nagy formátumú magyar filmben szerepet kapott. Így lett az 1968-ban bemutatott Egri csillagokban is ő a negatív főhős, Jumurdzsák, a félszemű török. Keresett szinkronszínész is volt, sokan emlékezhetnek rá a Mézga-családból, ahol a mogorva Máris szomszédnak kölcsönözte a hangját.

Olykor televíziós munkákat is vállalt, 1954-ben a labdarúgó-világbajnokság idején híradósként és kommentátorként közvetítette a meccseket.

Remekül parodizálta a nagy színészelődöket, a Magyar Rádió híres Pagodájában előadott korabeli stand-upjaira mindig köré gyűltek a kollégák. Egy nap kitalálta a lökött Gugyerák Alajos figuráját, akire rövid időn belül lecsaptak a rádiókabaré-rendezők. Óriási siker lett, ő maga azonban nem emlékezett szívesen Gugyerákra. Annyira azonosították vele, hogy komoly szerepei közben is felkiabáltak neki a színpadra. Várkonyi ultimátumot adott neki, így szakított az általa kitalált figurával.

Kép

Bárdy az MTV Terefere című műsorában – Fotó forrása: Fortepan – Adományozó: Rádió és Televízió újság

Ha nem színpadon volt, teniszezett

A Wartburg 313-1 típusú sportkocsiból csupán hármat hoztak be hazánkba az 1950-es évek végén, és mindhárommal legendás színészek hódítottak az utakon. Egyikük volt Bárdy György, aki fiatalkorában nagy nőcsábász hírében állt, kétszer nősült. Villámházasságot kötött Kreibich Margit jelmeztervezővel, akivel hamar elváltak. A hölgy később Nyugat-Németországba disszidált, Margit Bárdi néven ő álmodta meg például a népszerű sorozat, Az Orion űrhajó legénységének ruháit is. Bárdy második, nála 32 évvel fiatalabb feleségével, Lévay Mariann-nal hatvanévesen találkozott, és élete végéig kitartott mellette. Hatvannégy évesen lett apa, Anna lányát az élet nagy ajándékának tartotta, és vallotta, hogy neki köszönheti kifogyhatatlan életkedvét.

Hobbija és szenvedélye a tenisz volt. Már tizenöt éves korában indult versenyen, és azután is rendszeresen űzte a sportot, egy időben a Vasas igazolt versenyzőjeként. Amíg aktív volt, nem múlhatott el wimbledoni döntő úgy, hogy ne nézze végig. Megalapította a  Bárdy-díjat, amelyet minden évben a legjobb 14 éven aluli (U14-es) versenyző kapott meg. Közel nyolcvanévesen lett győztes a színészbajnokságon kollégájával, Salinger Gáborral párosban. Élete egyik legszebb élményének tartotta, hogy Jimmie Connors párjaként játszhatott a londoni Queen’s Club jótékonysági teniszgáláján. 

Fiatalos lendületét mutatja, hogy az amerikai teniszező – aki pályafutása alatt nyolc Grand Slam-tornát nyert egyéniben – nála 30 évvel fiatalabb volt.

Sportolt, ám szenvedélyesen szeretett pipázni, majd később szivarozni.

„Gyilkosságot eddig pontosan 274-szer követtem el… Ezenkívül alakítottam már padot, tengert, reflektort, farkast és peronoszpórát” – így összegezte ironikusan a pályáját egy 1978-as interjúban a többek közt Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Utoljára az Egy csók és más semmi előadásán lépett fel 2008-ban. Fél életét a vörös salakon, a másik felét pedig ezernyi figura bőrébe bújva töltötte. 2013. május 26-án töltötte be a 92. életévét, egy nappal utána hunyt el. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy min változtatna az életében, ha tehetné, ezt válaszolta: „Minden úgy van jól, ahogy történt”.

Források:

• MTI
• https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdy_Gy%C3%B6rgy
• https://www.ujsagmuzeum.hu/bardy-gyorgy/
• https://archivum.mtva.hu/stories/Bardy-Gyorgy
• https://fidelio.hu/szinhaz/az-elet-maga-az-egy-olyan-dolog-amit-hagyni-kell-folyni-a-maga-utjan-100-eve-szuletett-bardy-gyorgy-163780.html

A székelyekről úgy tartják, hogy makacsok, furfangosak és szófukarok…

„…meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó, és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője” – írta Wass Albert. Ebben az idézetben saját makacsságomra és furfangosságomra ismerek rá.

Hol találkozott először a jezsuitákkal?

Tizennégy éves koromban elkerültem Gyulafehérvárra, a Római Katolikus Teológiai Líceumba több székelyudvarhelyi barátommal. A második évben jött egy magyar jezsuita atya Japánból, Nemes Ödön. A kispapok lelki vezetője lett a gyulafehérvári szemináriumban, ami a szomszéd épületben volt, így könnyedén meghívhattuk mi is osztályfőnöki órára. Mesélt a keleti tapasztalatairól, és egy ismeretlen világ nyílt meg számunkra. Lenyűgöző volt, ahogy japánul imádkozott. Az iskolában tanultunk németet, franciát és latint, de a japán szavak csodálattal töltöttek el minket. Ödön atya mindemellett nagyon barátságos volt. Könyveket kértem tőle a jezsuitákról, de bevallom, Szent Ignác, a rendalapító akkor nem sokat jelentett számomra. Viszont ahogy Ödön atya tudott róla beszélni, vagy arról, hogy akik ma Ignácot követik, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a nagyvilágban, és milyen fontos számukra Jézus „Társasága” – már kamaszként is megfogott. Több mint tízen gondoltuk úgy az ő hatására, hogy szeretnénk közelebbről megismerni a jezsuita rendet. Érettségi után tehát elhatároztam, hogy belépek a jezsuitákhoz. A provinciális elfogadta a jelentkezésemet, ezért 1996-ban átjöttem Magyarországra, Szegedre, mert akkor ott volt a noviciátus.

Ez ilyen zökkenőmentesen zajlott? A családja minden fenntartás nélkül elfogadta a döntését?

Édesanyám békében van a hivatásommal a kezdetektől a mai napig. Édesapámmal kicsit nehezebb volt a helyzet. Amikor először beszélgettünk a döntésemről, azt mondta „jól van, Attila, akkor nem lesz családod, pap leszel, de itt élsz majd valahol Erdélyben”. Abba viszont már nehezen nyugodott bele, hogy hosszú időre elküldhetnek bárhová a világba, és távol leszek a szülőföldemtől.

Tíz évbe is beletelt, mire ezt elfogadta, de aztán már ő kérdezte: „Na, fiam, mikor szentelnek?”

Sajnos a pappá szentelésemet már nem élhette meg. Húgom büszke volt rám, és ez mind a mai napig megmaradt. Hálás vagyok a családomnak, hogy mellettem álltak, és mindig támogattak a döntésemben. Minden évben hazamegyek legalább egyszer Székelyudvarhelyre, és meglátogatom édesanyámat, aki boldog nagymamaként sok időt tölt az unokáival.

Fiatal jezsuitaként eljutott a Távol-Keletre, Tajvanra. De hallottam, hogy hamar vissza kellett térnie Európába, mert nagyon beteg lett.

25 éves koromtól két évet éltem ott. Az ottani időjárást nem bírták az ízületeim. Olyan erős fájdalmaim voltak, amik a mindennapi életemet tették lehetetlenné. Volt egy olyan kritikus időszak, amikor fájdalomcsillapító gyógyszerek nélkül felkelni sem tudtam, és félő volt, hogy akár le is bénulhatok. Ekkor jöttem haza.

Kudarcként élte ezt meg?

Igen, volt kudarcérzés bennem, mert amit megálmodtam, nem valósulhatott meg. Amikor kimentem, a terveim hasonlóak voltak ahhoz, mint amit Jaschkó István atya vagy Maron József atya valósított meg Tajvanon. Szerettem volna megismerni az ottani embereket, a kultúrájukat, a nyelvüket és a szükségeiket, és ezekre az evangélium tanítása szerint választ adni. Ez számomra akkor egy életre szóló misszionáriusi vágy volt. Két év lett belőle. Ha csak ezt nézem, valóban kudarc volt. De szeretném idehozni Nemes Ödön atya gondolatát: „Az emberek azt hiszik, hogy ami értékes és fontos, azt tökéletesen kell megvalósítani. Nem igaz.

Ha fél erővel tudjuk csinálni, mert többre nem futja, és csak tíz százalékát tudjuk teljesíteni, az sem kudarc.

Megcéloztunk egy fontos és értékes dolgot, volt értelme. Félig sikerült, félig is van értelme.” Hálás vagyok ezért a két évért, mert megismertem egy másik kultúrát, tanulhattam a kínai nyelvet. Megtapasztaltam, mennyi jóság, kedvesség van a kínai emberekben és az őslakos tajvaniakban. Megszerettem őket és a kínai nyelvet is. Egy kis humorral összeségében azt mondanám: Félig se sikerült, mégis volt értelme!

Kép

András AttilaSJ - Kép: Katona László

Nemrég kinevezték a magyar jezsuita rendtartomány vezetőjének, provinciálisának. Meddig tart ez a tisztsége, és milyen víziókkal vágott neki?

Három év, amit meg lehet hosszabbítani még három évvel. A tartományfőnök arra kap megbízatást, hogy a Társaság négy egyetemes apostoli preferenciája alapján vezesse a rendtartományt, ami nem feladatok meghatározása csupán, hanem rendi életünk és tevékenységeink hangsúlyait is jelenti. Az első: a megkülönböztetés és a lelkigyakorlatok előmozdítása. A megkülönböztetés a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy kicsit álljunk meg a hétköznapokban, csendesedjünk el, próbáljunk egymásra is jobban odafigyelni, és meghallani, hogy az Isten merre hív bennünket, mert nem biztos, hogy az a jó irány, amerre magunktól mennénk. Erre a folyamatra hívjuk a világi híveket is a lelkigyakorlatainkon. Magyarországon és Erdélyben három lelkigyakorlatos házunk van: Dobogókőn, Püspökszentlászlón és Székelybőn.

A második, hogy a fiatalok mellett legyünk, őket kísérjük, segítsük. Miskolcon közel ezerfős a jezsuita gimnázium, kollégium és óvoda. Emellett öt egyetemi kollégiumunkban majdnem háromszáz diáknak biztosítunk a lakhatás mellett kurzusokat és lelki vezetést Magyarországon, Erdélyben és Leuvenben. A budapesti Jézus Szíve-templomunkban pedig egy hétvégén akár kétezer ember is megfordul, közöttük nagyon sok fiatal.

A teremtett világgal való kapcsolatunk ápolása, amit Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája szépen megfogalmaz, egyre fontosabb. Annyi negatív hír ér bennünket, hogy könnyű lenne elcsüggedni a bolygónk jövőjét illetően, ám a Szentatya – akihez hasonlóan jól kevesen látnak rá a Glóbuszra – bátorítással és reménnyel telve hívja fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Az ő enciklikája alapján igyekszünk vigyázni a Föld nevű bolygóra, mint egy csodálatos kertre.

És végül, de nem utolsó sorban, küldetésünk van a perifériákra szorultak felé is, akiken leggyakrabban a bevándorlókat értjük, pedig a mi társadalmunkban például a roma lakosság egy része is periférián él. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Arlóban vállaltuk egy plébánia és egy Jelenlét Ház vezetését, így négy településen tudunk tenni sok hátrányos helyzetű és mélyszegénységben élő emberért. A Jezsuita Roma Szakkollégium pedig Budapesten 25 roma diáknak segíti a felsőfokú tanulmányait.

Ami a víziót illeti, provinciálisként e négy egyetemes apostoli preferencia mentén szeretném a legjobb tudásom szerint vezetni a rendtartományt, Isten nagyobb dicsőségére.

Él néhány előítélet a jezsuitákról az Egyházban, például, hogy „liberálisok”, akik át akarnak lépni a tradíciókon, az Egyházat a külső világhoz akarják igazítani. Miért sütik rá ezt a bélyeget a jezsuitákra?

Ez nem újkeletű dolog, hiszen már a 16–17. században kialakult hasonló vélemény. A Távol-Kelet jezsuita misszionáriusai ugyanis az evangelizálás új módszerét valósították meg akkoriban. Tisztelettel közeledtek a befogadó néphez, például Matteo Ricci Kínában a helyi szokásoknak megfelelően öltözködött. Megtanulta a kínai nyelvet, megismerte a szokásokat és a különböző tartományok vallási kultúráinak alapjait, ez mégsem jelentette azt, hogy elszakadt volna a saját hitétől és a Katolikus Egyház tanításainak lényegétől. Napjainkban érthető, ha sokak számára meglepő vagy szokatlan, főleg, akik katolikusként a tradicionális liturgiához szoktak, ha nem a megszokott körülmények között mondjuk a szentmisét, hanem például egy réten, amikor nyáron elmegyünk táborba a fiatalokkal. A jezsuiták ma is úgy gondolják, hogy a külső formaságok nem állhatnak az evangelizáció útjába.

Mit érez, amikor durva bántások érik azokat a dolgokat, amik az ön számára szentek vagy fontosak? Mire gondol például akkor, amikor a papokat a pedofilokkal azonosítják?

Érthető módon fáj és bántó az általánosítás és megbélyegzés, vagy ha úgy tetszik, rágalmazás. Ugyanakkor a bűncselekményekkel, mint a pedofília, szembe kell szállni. Vezetőként két dolgot látok a feladatomnak. Az egyik, hogy mindent megtegyek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg, de azt is látni kell, hogy az emberi gyarlóság mindig is velünk lesz, és az elkövető egyéni felelősségét nem lehet átvállalni. Éppen ezért a másik feladatomnak azt tekintem, hogy amennyiben minden elővigyázatosságunk ellenére is megtörténik egy bűncselekmény, akkor az ne maradhasson felderítetlenül és a cselekmény súlyának megfelelő következmények nélkül.

Ha azt mondom, Katolikus Egyház, akkor a legtöbb hívő és hitetlen ismerősömnek Ferenc pápa jut eszébe. Milyen a magyar jezsuiták kapcsolata a jezsuita pápával?

A Jézus Társasága apostoli küldetését már az alapítás kezdetétől meghatározza az egyetemesség, a szemléletét pedig az engedelmesség.

Az egyetemesség azt jelenti, hogy a rend küldetése nem korlátozódik egy egyházmegyére, egy országra, esetleg egy népcsoportra vagy társadalmi osztályra, hanem az egész világra szól.

Ám, hogy hol milyen szükség merül fel, arra a pápa lát rá a legjobban. A jezsuita szerzeteseket az engedelmesség jegyében a mindenkori pápa, látva az emberiség szükségeit, elküldheti bárhova, hogy ott dolgozzanak a lelkek javára.

Soha nem volt még jezsuita pápánk a történelemben, így ez most egy különleges helyzet. Ferenc pápa látogatása számunkra nemcsak a katolikus egyházfő, hanem egy rendtársunk látogatása is volt. Bárhol a világon, ha egy jezsuita meglátogat egy jezsuita közösséget, vendég ugyan, de könnyedén otthon is érzi magát, hiszen rendtársai körében van. Nagyszerű élmény volt, hogy budapesti látogatásakor személyesen is találkozhattunk vele, kérdezhettük őt, és ő nagy figyelemmel válaszolt. Ez a találkozó hangulatában olyan volt, mint egy jezsuita közösségi est, ahol együtt imádkozunk, beszélgetünk, figyelünk egymás szándékára és mondanivalójára. A Ferenc pápával töltött személyes idő életre szólóan és meghatározó élményként hozta közel hozzánk az „Isten stílusát”, a közelséget, együttérzést és gyengédséget.

A Bélier család (2014)

A Bélier család látszólag teljesen átlagos, leszámítva azt a tényt, hogy tinédzser lányuk, Paula kivételével mindenki siketnéma. Ám ez a fogyatékosság életük döntő részében semmiben sem akadályozza őket, hiszen Paula összekötő kapocsként tolmácsol a külvilág és a családtagok között. Egy nap a lány szerelmes lesz, és választottja miatt jelentkezik az iskolai kórusba, ahol kiderül, hogy csodálatos hangja van. Az énektanár Párizsba küldené tanulni, de ő otthon nélkülözhetetlen: nemcsak a családi gazdaság ügyes-bajos dolgait intézi, hanem a polgármester-választáson induló apja politikai karrierjének egyengetésében is közreműködik. A lány sokáig titkolja, hogy énekel és énekeskarriert álmodott magának, ám elérkezik az idő, amikor oda kell állnia a családja elé. Az élethelyzet abszurditását az adja, hogy a szülők lányuk tehetségéből semmit sem érzékelnek, hiszen sosem hallották még énekelni. A kérdés: vajon így is képesek lesznek támogatni őt és elfogadni a döntését?

A film külön érdekessége, hogy a főszereplő lányt Louane Emera alakítja. Érdemes rákeresni a nevére, és meghallgatni akár még a film megnézése előtt a Je vole című számát. Louane a francia The Voice zenei tehetségkutatóban az elődöntőig jutott, és rendkívül hitelesen formálja meg a felnőtté válás nehéz folyamatát éppen átélő kamasz lány szerepét. A szülőket alakító színészekről – François Damiens és Karin Viard – pedig az első perctől kezdve elhisszük, hogy siketnémák, és a humor eszközével döntik meg sorra a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos sztereotípiákat. A film egyik legerősebb jelenete, amikor Paula énekbemutatóján a legszívhezszólóbb dalrészlet kellős közepén a rendező elnémítja a hangot, és hirtelen a siketnéma szülők szemszögéből, hangok nélkül látjuk a jelenetet.

Kamaszokat nevelő szülőknek kötelező film elengedésről, összetartozásról és az egész életünket meghatározó döntésekről.

Paddington (2014)

A világ meseirodalma tele van kedves mackókkal. Karinthynak hála Micimackó a magyar gyerekek kollektív tudatába is bekerült, de a Paddingtont sajnos hiába fordította le Tandori Dezső magyarra, neki nem sikerült ugyanezt elérnie. Szerencsére most itt a film, amely némiképp pótolja a mulasztást, mert nem kérdés: Paddingtont érdemes a szívünkbe zárni!

Paddington, a kismackó a perui dzsungelben nőtt fel Lucy nénikéjével, aki sokat mesélt neki Angliáról. Amikor egy földrengés elpusztítja otthonukat, Lucy néni felcsempészi a mackót egy bőröndben az Angliába tartó hajóra. Kis hősünk egyedül érkezik a Paddington állomásra, ahol azzal szembesül, hogy az élet a városban nem pont olyan, amilyennek megálmodta. Szerencsére találkozik a Brown családdal – akik épp olyanok, mint a Banks família a Mary Poppinsban –, amelynek tagjai befogadják, amíg megkeresi azt a felfedezőt, aki annak idején olyan nagy hatást tett Lucy nénire.

A filmnek nemcsak a látványvilága, de a humora is lenyűgöző, és tele van kedvesebbnél kedvesebb, egyben izgalmas és vicces jelenetekkel: ahogy például Paddington a zsebtolvajt üldözi, vagy ahogy a mindig balkezes medve galibát galibára halmoz a család otthonában. 

Ám a viccen túl a mese hátterében egy nagyon is valós történet húzódik meg, az angolok ugyanis a sztoriba a második világháborús történelmük egy epizódját szőtték bele.

Történetesen azt, amikor London bombázása elől sokan vidékre menekítették a gyerekeiket, akiknek egy-egy cédulát akasztottak a nyakába, hogy örökbe fogadja őket valaki.

A film olyan fantasztikus élmény volt számunkra, hogy még mi, felnőttek is elfelejtettük közben, hány évesek vagyunk, és arra is csak később ébredtünk rá, hogy „te jó ég, hiszen ennek legalább a fele animáció volt!” Akinek tetszett az első rész, az a folytatást se hagyja ki, nem fog csalódni!

Kép

Nanny McPhee és a nagy bumm (2010)

A kislányom, Jázmin tízéves volt, amikor ráakadtunk erre a fantasztikus alkotásra, amely bár tele van mesés jelenetekkel, a szimbolikája és a hátterében végigfutó valós történeti szál mindenképp főként nagyobbak számára teszi élvezetes és érthető moziélménnyé. A Nanny McPhee és a nagy bumm egy Christianna Brand-regény Emma Thompson-féle továbbgondolása, amelyben ugyan csak utalások formájában, de megjelenik a második világháború (nem túl zavaróan, épp csak annyira, amennyit egy családi vígjáték elbír). Az az alapkonfliktus, hogy a gyerekeivel egyedül maradt édesanya elveszítheti az otthonukat jelentő tanyát. Szerencsére a film minden eszközzel oldja a valójában fajsúlyos tematikát: repülő kismalacokkal, beszélő tárgyakkal, varázslatokkal és rengeteg kedves poénnal operál. Thompson mindig szór egy kis humort a keverékbe, hogy ne érezzük terhesnek a menetrend szerint érkező tanulságot. A Nanny McPhee kedves, jó ritmusú, eleven és izgalmas családi film kitartásról, szeretetről, elfogadásról, összefogásról, bátorságról, leleményességről és persze arról, hogy soha ne ítéljünk elsőre, amíg nem ismerjük a teljes történetet.

Kép

Egy kutya négy élete (2017)

A filmben egy olyan kutya, Bailey életét követhetjük nyomon, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a halála után egy újabb kutyatestben ébred, úgy, hogy mindenre emlékszik az előző életéből.
A négy különböző történetet Bailey alakja fűzi össze: az első főszereplője egy középiskolás fiú, Ethan, aki a hatvanas évek Amerikájában cseperedik, és minden vágya, hogy legyen egy kutyája. A tapasztalatlan gazdi és a játékra mindig kész eb hamarosan elválaszthatatlan barátokká válnak, akik feltétel nélkül elfogadják egymást. Megannyi izgalmas kalandot élnek át együtt, miközben Bailey arra a nagy kérdésre keresi a választ: mi lehet a létezése célja, mi keresnivalója van az emberek között? A második történetben a főszereplőnk egy rendőrkutya képében éled újra, harmadszor pedig egy fekete egyetemista lány szobakutyájaként, végül pedig igen rossz körülmények között növekedik, a fiatal gazdái szinte végig láncon tartják, amíg egy nap sikerül meglépnie. Vándorlásai során Bailey számos gazdit tanít meg nevetni és szeretni, mialatt próbálja megérteni, milyen küldetéssel született a világra. Bár a filmet rengeteg kritika érte, nekünk mégis tetszett, teljesen bele tudtuk élni magunkat az újjászülető Bailey helyébe, és végig azon drukkoltunk, hogy megtalálja élete küldetését, amiért megszületett.

Kép

Jelenet az Egy kutya négy élete című filmből

David Attenborough: A kék bolygó (2001)

Bár anno David Attenborough-t főnöke, Mary Adams nem szívesen engedte kamera elé, mivel túlságosan nagynak találta a fogait, szerencsére hamar kiderült, hogy ez a kis szépséghiba eltörpül a férfi pozitív kvalitásai mellett. Bámulatosan gazdag életművének az A kék bolygóhoz, vagy az A növények magánéletéhez hasonló remekei milliókat nyűgöztek le. Ennek hála generációkban tudatosult, hogy nem vagyunk egyedül a mesés planétán, és kellő óvatosság híján ténykedésünkkel végső soron a saját pusztulásunkat előidéző, helyrehozhatatlan károkat okozhatunk.

A kék bolygó a BBC sorozataként az első természetfilm, amely megpróbál teljes képet adni a világ óceánjainak élővilágáról.

Alkotói olyan helyekre jutottak el speciális kameráikkal, ahol ember még nem járt.

Feltárják a mélység féltve őrzött titkait, megmutatják a víz alatti világ leghátborzongatóbb teremtményeit, a lélegzetelállítóan gyönyörű növény- és állatvilágot, a nyüzsgő élettel teli felszínközeli területeket és az örök sötétségbe burkolózó hihetetlen mélységeket, ahol korábban soha nem látott, nem ismert állatfajokat is sikerült megörökíteniük. A néző szemtanúja lehet szokatlan szokásoknak és kamera által ezelőtt még sosem rögzített drámai eseményeknek – láthatunk bálnakölyökre támadó cápákat, különleges „fegyverekkel” felszerelt mélytengeri szörnyetegeket, és elámulhatunk az élet sokszínűségén ott, ahol a felszínen örökké mínusz 70 fok alatt van a hőmérséklet. Szájtátva nézős sorozat, amit mindenkinek látnia kell, kisiskolás kortól 99 éves korig!

Kép

A kék bolygó plakátja

Wonder – Az igazi csoda (2017)

Csodácska – 2014-ben ezzel a címmel jelent meg magyar nyelven R. J. Palacio regénye. „Egy csöndes átváltozás gyönyörű, humoros és olykor könnyekig megható története” – így mutatta be a bestsellert a Wall Street Journal.

Auggie Pullmann, az okos, kedves kisfiú az első négy osztályt magántanulóként csinálta végig az édesanyja segítségével, az ötödiket viszont már a közeli iskolában kezdi. Számára ez hatalmas próbatétel – be kell illeszkednie. A kisfiú ugyanis arcdeformitással született. Auggie-nak, bár külseje mássá teszi őt, mint az átlag, pontosan ugyanolyan vágyai vannak, mint a kortársainak, és épp olyan hétköznapi dolgok érdeklik, mint a többi gyereket. A kisfiú mindent megtesz, hogy barátokat szerezzen, és elfogadják, de beilleszkedése nem megy zökkenőmentesen.

A kisfiú története nem pusztán a másságot övező általános előítéletekre világít rá, hanem arra is, hogy önmagunk elfogadása a legnagyobb kihívás, még akkor is, ha semmilyen deformitásunk nincsen.

Fájdalmas, egyben lélekemelő film egy kisfiúról, aki szeretné, ha elfogadnák, egy testvérről, aki úgy érzi, láthatatlanná vált a testvére betegsége miatt, egy anyáról, aki mindent megtenne a gyermekéért, hogy befogadják őt. Nevetős, zokogós, nehéz, egyben nagyon szeretnivaló film.

Kép

Jelenet a Wonder – Az igazi csoda című filmből

Igen nap (2021)

Néha kell az embernek egy könnyed, kedves film, amin jókat lehet nevetni, és nem kell rajta sokat gondolkozni. Az Igen nap pontosan ilyen, a saját kategóriáján belül határozottan jól sikerült darab.

A film alapötlete szerintem nagyon sok gyerek fejében megfogalmazódott már: milyen jó is lenne egy igen nap, amikor a szülők minden kérésükre igent mondanak. Allison (Jennifer Garner) és Carlos (Edgar Ramírez) régebben határozottan bátor, bevállalós pár voltak, majd megszülettek a gyerekeik, és az igeneket felváltották a nemek. A kölykök túl szigorúnak tartják őket, ezért arra a döntésre jutnak, hogy változtatnak a dolgokon, és kipróbálják az igen napot, amikor a csemeték minden kérésére igent kell mondaniuk (persze bizonyos határokon belül) – de azt nem is sejtik, hogy ebből mekkora káosz lehet.

Kép

Jelenet az Igen nap című filmből

A film nem akarja megváltani a világot, csupán annyit szeretne elérni, hogy ellazuljunk, és jókat nevessünk. Tulajdonképp nem ad semmi újat, viszont van benne szív és lélek, emiatt szerethetőbb, mint a hozzá hasonló alkotások. Az Igen nap nem csupán azt „tanítja meg” nekünk, hogy szülőként muszáj egy idő után elengedni és szárnyalni hagyni a gyerekeket, hanem azt is, hogy néha pontosan egy könnyű családi filmecske kell a lelkünknek – amiben egyebek közt gyomorrontásig eszik a gigantikus adag fagylaltot, illetve habbal árasztják el az egész házat.

Nagyon vicces, sokszor „magunkra ismerős” történet ez az egész családnak.

Derült égből apu (2016)

Hugo Gélin filmje első látásra tizenkettő egy tucat vígjátéknak tűnhet. A témáját könnyen gondolhatnánk elcsépelt, újat mutatni már nem tudó próbálkozásnak, hiszen mi is a film kiindulási pontja? Samuel gondtalan, minden felelősséget hárító agglegényéletet él a napsütötte Dél-Franciaországban. Egy nap váratlan esemény zavarja meg futókalandokkal színesített, békés hétköznapjait: betoppan egy régi barátnő az életébe, és kiderül, hogy a röpke viszonyból lánya született, akiről eddig nem is tudott. Az anya otthagyja Samuelnek a gyereket, és eltűnik, hogy legközelebb csak nyolc év múlva jelentkezzen. A férfi először nem akarja magára vállalni a felelősséget, de nincs más választása. Londonba utazik, hogy megkeresse a gyermek anyját, de kudarcot vall. Megismerkedik azonban egy filmproducerrel, aki befogadja őt és a kislányát, és még állást is szerez neki.

Kép

Innen indul Samuel és a tündéri Gloria története, hogy aztán az anya évekkel későbbi felbukkanásával igazi Kramer kontra Kramer sztorivá alakuljon. És amikor kezdjük azt érezni, hogy innen már rendben lesz minden, jön ismét egy olyan csavar, amivel már képtelenek vagyunk megbirkózni könnyek nélkül. Így a film csak félig-meddig vígjáték, ami a végére egészen máshol lyukad ki. Omar Sy, az Életrevalók és a Samba című filmek főszereplője ebben a filmben is maradandót alkot. A filmet az érzelmileg nehéz jelenetek miatt 12 éves kor felett ajánlom.

Színésznek tehetségtelen volt

Reich Jenő 1905-ben született Reich Áron és Wolf Ilona harmadik gyermekeként. Két bátyja volt: Lajos Vilmos és Gyula. 1908-ban született egy kishúga, Kornélia, aki mindössze kétévesen meghalt skarlátban, és ez mélyen megrázta a kisfiút. Thuróczy Gergely irodalomtörténész A megtalált tragédia – Rejtő Jenő emlékére című könyvében olvasható, hogy Reichék nem voltak jómódúak, és az apa gyakran váltogatta a munkáit. A családban mindenki szeretett sakkozni és kártyázni, azonban a legkisebb Reich fiú esetében a kártya sajnos szerencsejáték-szenvedéllyé fajult. A fiatal Jenő nem volt jó diák, kiskorától fogva nyughatatlan természetnek számított. A család zsidó vallása ellenére Jenő nem volt vallásos, de amikor a tanára zsidózott, felpofozta, amiért eltanácsolták az iskolából.

Testvérei az ügyvédi és a könyvelői pályát választották, ő azonban művészi ambíciókat dédelgetett. Tinédzserként borús hangulatú verseket írt, majd a színház kezdte vonzani. Fiatalon színésznek készült, és el is végzett egy színiiskolát, azonban Hegedüs Géza P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak című írásában feljegyezte, hogy szinte komikusan tehetségtelen volt, gyakran a statisztaszerepeket is elrontotta.

Egy alkalommal például beteghordozót kellett alakítania, de leejtette a hordágyat és vele együtt a vezetőszínészt is.

Már a húszas évei elején elkezdett írni, kabarékat és novellákat szerzett.

A műveit megalapozó barangolás

Budapest szűkösnek és szürkének tűnhetett a kalandokra vágyó Jenőnek, ezért 1927-ben fogta magát és elindult Nyugat-Európába, hogy világot lásson. A következő éveket barangolással töltötte, amelyről később részletes, naplószerű művet is írt, amely csak a kilencvenes évek végén jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel. Bejárta Berlint és Párizst, és saját leírása szerint különös kalandokba keveredett. Egyik szórakoztató anekdota szerint Párizsban nem tudta fizetni a lakbért, ezért elhintette a főbérlőknek, hogy a szegénység csak álca, ő valójában egy trónjától megfosztott uralkodó, aki a francia nagyvárosban bujkál.

Hegedüs leírása szerint mindenfajta munkát elvállalt: árult hamis parfümöt, és dolgozott vándorcirkusznak is. Ez az egészen 1930-ig tartó barangolás adhatta az alapját későbbi műveinek.

Az utazásai során eljutott Észak-Afrikába is, de saját híresztelésével ellentétben soha nem állt be légiósnak.

Az útileírásait szokatlanul komoly hangnemben írta, különösen megdöbbentő a Pestre való hazatéréséről szóló leírás, amelyben nem a Rejtő-regények humoros hangja, hanem egy rossz előérzettel teli, mélabús hang szólal meg:

„Miért jöttem én ide vissza? Mi kényszerített erre az előreláthatólag balvégzetű lépésre. Mi vár itt rám, mi helyem van itt, mit csinálok holnap és főképpen ma? Nem tudom, de fájdalmas boldogság fog el. Valami hasonló érzés lehet anyának lenni. Fáj és balsejtelemmel tölt el, és mégis boldog vagyok, Budapest ez...”

Gyorsan alkotott halhatatlant

Rejtő Jenő nevét a magyar olvasók először nem az írásaiból, hanem egy szokatlan, nyilvános levélváltásból ismerhették meg. 1931 elején Karinthy Frigyes Egy úrhoz, aki ma öngyilkos lesz címmel adott ki egy nyílt levelet a Pesti Naplóban, amelyhez hozzáfűzte alcímnek, hogy „objektív levél”, amelyben kérleli a címzettet, hogy ne lője főbe magát, hanem térjen haza. Ez a furcsa írás Rejtőnek szólt, bár ez nem derült ki az első levélből. A két íróról szóló írásában Veres András leírja, hogy a levél kisebb szenzációt keltett. Már az első levél nyelvezete is arra utal, hogy Karinthy beugratta az olvasókat – az „eltűnést” további levelek és tudósítások követték, mire végül megnyugodhattak az olvasók, hogy Rejtő Jenő jól van.

Az abszurd epizódot Karinthy haláláig tartó barátság követte.

Rejtő kalandos utazását követően maradt a színpadnál, de most már nem színészként, hanem kabaré-, valamint operettíróként működött. Több sikeres operettet szerzett, köztük az Aki mer, az nyer című darabot, ami 150 előadást élt meg. Ponyvaírói karrierje is ekkor indult, a Nova kiadónál jelentek meg légiós- és detektívkönyvei. A két háború között óriási népszerűségnek örvendtek a légiósregények, amely elfeledett műfajt a mai olvasók csak Rejtő paródiáin át ismerik. A ponyvairodalom általános szokása volt, hogy angol nevet kaptak a szerzők, ezzel is igyekeztek nagyvilágibbá tenni a könyveket. Így lett Reich Jenő Rejtőből P. Howard. Hihetetlenül gyorsan írt, és gyorsan el is kártyázta a művekért járó fizetséget. Bár ma szinte kizárólag a regényeiről ismert, mindössze néhány évig tartott sikeres ponyvaírói pályája. Piszkos Fred, Gorcsev Iván és az általa kevésbé szeretett westernhősei, mint például Texas Bill, gyorsan, kapkodva születtek.

Kép

Rejtő néhány regénye

Aranykor után vészkorszak

A pesti kávéházak aranykorában Rejtőt az Andrássy úton a Japán kávéházban lehetett megtalálni, itt írt és kártyázott. Sikerei ellenére sosem élt nyugodt életet, kétszer nősült, és mindkét házassága rövid ideig tartott. Thuróczy idézi Rejtő egy közeli ismerősét, aki szerint hullámzott az író személyisége, egyszer kedves volt és szórakoztató, majd hirtelen haragú lett és goromba. Ha jó kedve volt, ő lett a társaság bohóca, aki bárkit meg tudott nevettetni. Pénzhiánya miatt állandóan sietett, ezért gyakran összecsapta az írásait. Kapkodott, nem is sejtve, hogy az ideje váratlanul fog elfogyni.

A háború kitörése után is ontotta a könyveket, de a ponyva mint műfaj a szélsőjobb célkeresztjébe került, mert „erkölcstelennek” minősítették.

Maga Rejtő is célponttá vált: 1942 őszén az Egyedül Vagyunk nyilas lap lejárató cikket közölt róla.

Gúnyosan írtak arról, hogy az írót nemrég engedték ki egy szanatóriumból, és megvetően szóltak Rejtő regényeiről. A cikk megjelenése után nem sokkal Jenő munkaszolgálatos behívót kapott, de nem hagyta annyiban a cikket, rágalmazási pert indított.

A pert azonban nem tudta figyelemmel kísérni, mert elvitték a keleti frontra. A 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosai közé került, akiket a Don-kanyarba küldtek. Közismerten rossz körülmények közepette a munkaszolgálatosok embertelen bánásmódban részesültek. Valójában nem tudni, hogyan teltek Rejtő utolsó hónapjai, a közismert történeteket, amiket egy Rajna János nevű artistára hivatkozva írtak meg, nem lehet bizonyítékkal alátámasztani. Ezen leírások szerint a már beteg Jenő az utolsó pillanatig szórakoztatta a társait. 1943 elején, hivatalosan újévkor halt meg, úgy, hogy alig három hónappal korábban még Budapesten sétált az árkádok alatt. Sírja nem ismert, és azt sem lehet tudni, miben hunyt el. Valahol a mai Ukrajna területén nyugodhat.

Kép

Rejtő Jenő (jobbra) és Karinthy Frigyes (balról a második) egy archív fotón

Szülei nem tudtak a haláláról

A Reich család viszontagságai ekkor még nem értek véget: az édesanya gyenge egészsége miatt nem mondták el neki, hogy Jenő meghalt, és 1944-ben úgy hunyt el, hogy nem tudta, hogy a fia már nem él. Jenő bátyja, Gyula pedig elküldte a kisfiát Pestről, mert azt hitte, nagyobb biztonságban lesz vidéken. Azonban a kisfiút 1944-ben deportálták, nagy valószínűséggel Auschwitzba, ahonnan soha nem tért haza. A háború után készült egy interjú Jenő édesapjával, amelyből kiderült, hogy az apa sem tudta, mikor és milyen körülmények között halt meg a fia.

A háború után a Rákosi-korszakban Rejtő műveit nem adták ki, és csak az 1956-os forradalom után jelenhettek meg újra.

Könyvei töretlenül népszerűek, egyesek felemelik az irodalmi nagyok sorába, mások ragaszkodnak a ponyva megjelöléshez. Legendás alakjai, poénos jelenetei beitták magukat a magyar kollektív tudatba, mindenki ismeri a kártyán nyert Nobel-díjat vagy a híres kést a hátban, akár olvasta Rejtőt, akár nem.

Források:

• Hegedüs Géza: P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak, in: Rejtő Jenő – Az utolsó szó jogán, válogatta és sajtó alá rendezte Dr. Révai Gyula
• Perczel Olivér: Rejtő Jenő halála utáni peres ügye, Múlt-Kor, https://mult-kor.hu/20130702_rejto_jeno_halala_utani_peres_ugye
• Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, szerkesztette: Varga Katalin, https://www.scribd.com/document/368904434/Rejto-Jeno-Megyek-Parizsba-Ahol-Meg-Egyszer-Sem-Haldokoltam
• Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia – Rejtő Jenő emlékére, Petőfi Irodalmi Múzeum – Athenaeum Kiadó, 2016
• Veres András: Rejtő és Karinthy, 2019, http://real.mtak.hu/104901/1/IT_2019-1_Veres_RejtoesKarinthy-.pdf
• Rejtő elleni lejárató cikk: https://holocaust.archivportal.hu/hu/bemutatjuk-piszkos-fred-szerzojet-c-cikk-egyedul-vagyunk-c-folyoirat

Evezés a Holt-Körös mocsári ciprusai között

A Szarvas-Békésszentandrási Holt-Körös, köznyelven a Kákafoki-holtág a Hármas-Körös szabályozása során alakult ki, és Európa egyik leghosszabb holtága. A szarvasi Holt-Körösön csónakázva akár azt is gondolhatnánk, hogy valahol egy dél-amerikai őserdőben vagy a Mississippi mocsárvidékén járunk, ugyanis az arborétumot alapító Bolza Pál egzotikus növényekkel, többek között mocsári ciprusokkal népesítette be a holtágat. A szarvasi szakaszon kacskaringós úton haladhatunk, nyáron fürdőzők mellett. A vízi színház épületét elhagyva, a gyaloghíd alatt átevezve jutunk el a ciprusokig, amelyek között érdemes megkeresni a három nővérnek nevezett facsoportot. A holtág közepén a millenniumi emlékművet, jobb partján pedig a Bolza-kastélyt csodálhatjuk meg.

A Szarvas–Békésszentandrás közötti szakasz akár kisgyermekes családoknak is kiváló választás, nemcsak a kellemes és könnyű útvonal miatt, de azért is, mert nyáron mindkét település jól felszerelt szabadstrandján is fürödhetünk.

Tipp: Ha nagyobb túrát tennénk, szálljunk vízre Kunszentmártonnál, és onnan vegyük az irányt Szarvas felé. Szebbnél szebb nyaralók, majd érintetlen környezet mentén visz az utunk, ahol különféle gém- és kócsagfajok, kárókatonák felröppenő csapataiban gyönyörködhetünk.

Kép

Evezés a Szarvas-Békeszentandrási Holt-Körösön – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Ártéri evezés a Rezéti-Holt-Dunán

A vízitúra a Rezéti-Holt-Dunán, a gemenci rengeteg érintetlen erdőségeiben azoknak ajánlott, akik a háborítatlan természet közelségét keresik. A túra első két kilométere a Nagy-Dunán lefelé, a legnagyobb része pedig a Rezéti-Holt-Dunán vezet. Érsekcsanád kikötőjéből elindulva, a Veránka-sziget partja mentén haladva mintegy két kilométer után érjük el a Rezéti-Holt-Duna kiömlésének torkolatát. Itt egy éles jobb kanyarral be is fordulunk a rezéti ág csendes vizére, amelyen kényelmesen tudunk haladni. A torkolattól négy kilométer evezést követően érkezünk a Nyárilegelő nevet viselő kikötő- és pihenőhelyre, ahol a Gemenci Állami Erdei Vasút kisvonata is megáll. Továbbevezve egyre beljebb kerülünk a gemenci ártéri erdő sűrűjébe: a mélyebben füzesekkel, magasabban nyárfásokkal benőtt ligeterdők kiváló rejteket kínálnak a nagyvadaknak. Gemenc világhírű az értékes és szép agancsú gímszarvasairól, gazdag őz- és vaddisznóállományáról. A madárvilág is igen gazdag, kis szerencsével szürke gémeket, rétisasokat, kerecsensólymokat és békászó sasokat is észrevehetünk.

Az ártéri erdőkkel szegélyezett Rezéti-Holt-Dunán folytatva túránkat elérünk egy szigetet, amelyet megkerülve a mellékág felső, beömlő torkolatáig jutunk. Ezután nincs más dolgunk, mint újra átszelni a Dunát, és kikötni túránk kiindulópontján, Érsekcsanádon.

Tipp: Ami a tizennyolc kilométer hosszú vízi útvonal különlegessége – az érintetlensége –, az egyben hátránya is lehet: a gemenci ártéri erdőség a Duna–Dráva Nemzeti Park része, védett terület, ezért a kikötési és partra szállási lehetőségek száma erősen korlátozott, érdemes enni- és innivalóval felszerelkezni.

Kép

A Gemenci erdő – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Családi könnyű rafting a Rábán

A Rába hazánk egyik legvadregényesebb, legromantikusabb és legtermészetesebb állapotban megmaradt folyója. Az osztrák Alpokban ered, majd Szentgotthárd mellett éri el Magyarországot, és északkeleti irányban haladva Győrnél torkollik a Mosoni-Dunába. A kavicspadokkal, éles kanyarokkal, hirtelen felgyorsuló szakaszokkal sűrűn szabdalt folyó olykor még a tapasztalt vízitúrázókat is kihívás elé állítja. A Rába különlegessége, hogy a határ és Sárvár közé eső, felső szakaszát alig szabályozták, így megőrizte vadregényes hangulatát. A természetes környezetnek köszönhetően az élővilág a vízben és a folyót övező partok környékén is háborítatlan megmaradt, így a Rábán evezve különleges állat- és növényfajokat ismerhetünk meg.

A folyó Szentgotthárd és Csákánydoroszló között kanyargó szakasza az Őrségi Nemzeti Park területéhez tartozik. A vadregényes Felső-Rábának talán ez a legszebb része: nem is a sodrás erőssége kölcsönöz vadvízi hangulatot ennek a folyószakasznak, hanem a víz fölé nyúló bokrok, bedőlt fák, kisebb-nagyobb hordalékszigetek, zúgók és zátonyok.

Tipp: A húszkilométeres evezőtúra Szentgotthárdról indul és Rábagyarmatig tart, de harmincöt kilométeresre is kibővíthető, ha elevezünk Csákánydoroszlóig. Mivel a Rába vadvíznek számít, csak szakképzett túravezetővel szabad nekivágni! Ha hosszú hétvégi programot tervezünk, az evezés mellé érdemes beiktatni egy hársas-tavi fürdőzést is. A tó Szentgotthárd egyik éke, amelyet a szomszédos Apátistvánfalva erdejében eredő Hársas-patak táplál, és nemcsak a horgászok, hanem a fürdőzők és a kirándulók körében is népszerű. A tóparti sétány mellett kiépült, egy kilométer hosszú Hársas-tó tanösvény a tó és környékének élővilágát mutatja be.

Nádi szél vízitúra-tanösvény badacsonyi panorámával

Ha a Balaton eddig számodra csak a strandolásról szólt, itt az ideje a vízitúrának! A Balaton 2018-ban átadott, három kilométer hosszú, hatállomásos tanösvénye a badacsonyi öböl felfedezésére hív, akár szakvezetett túra keretében, akár önállóan, GPS-koordinátákat követve.

A vízitúra-tanösvény a Badacsony lábától, a badacsonylábdihegyi Herczeg Ferenc Strandról indul. A kenuból páratlan kilátás nyílik a balatoni tájra: innen egészen más perspektívából láthatjuk a Badacsony bazaltorgonáit és Szigligetet.

A tanösvény állomásait a Balaton egyik legnagyobb, körülbelül kétszázötven hektáros összefüggő nádasa mentén evezve találjuk, irányt a vízben álló oszlopok mutatnak, a rajtuk lévő QR-kódokat leolvasva pedig könnyen juthatunk további információhoz.

Tipp: A mindössze 3 kilométeres, egy óra alatt kényelmesen megtehető túrához, az élővilág megfigyeléséhez a Badacsonytördemici Ökoturisztikai Látogatóközpontban bérelhetünk távcsövet. Ha pedig csak bámészkodni szeretnénk, de evezni nem, előre egyeztetett időpontban csónakos túravezetést is kérhetünk. A túra után pedig irány a szigligeti vár, ahol nyár­estéken remek koncertélményben lehet részünk.

Vízitúra a Tihanyi-félsziget körül

Kajakba szállva vagy SUP-deszkára állva a Tihanyi-félsziget és környéke talán még csodálatosabb, mint a szárazföldről. A túra a félsziget keleti részén, a Gödrösi strandról indul, ahol lehetőség van kajak vagy SUP bérlésére, és innen evezhetünk tovább az apátság és a tihanyi rév irányába. Ahogy a kompkikötőt elhagyjuk, Sajkod felé evezve megváltozik a táj, a lakott részeket felváltja az erdő és az érintetlen természet.

Érdemes ezen a szakaszon csendben szemlélődni, hallgatni a természet hangjait, a madárcsicsergést, és figyelni, hátha megpillanthatunk egy-egy szürke gémet, kócsagot, cigányrécét, kárókatonát vagy dankasirályt.

A felettünk emelkedő félsziget partja a kedves kis sajkodi strandhoz vezet, ahol érdemes megállni egy fürdésre, de a túra innen akár Örvényesig is meghosszabbítható.

Tipp: A Levendula Ház Látogatóközpont udvarán a Belső-tó nádasába is bekukkanthatunk. A víz felett vezető pallósor tanösvényén a nádas élővilágával ismerkedhetünk meg. A tóparti legelőn a szürkemarhák mellett izgalmas kaland megfigyelni a játszadozó ürgecsaládok életét is.

Kép

Tihany, Levendula Ház Látogatóközpont – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Evezés a szigetközi vadonban édesvízi medúzák között

Ez a 14,7 kilométeres, közepes nehézségű túra – amelyen csak szakvezetéssel vehetünk részt – a Rajka határában lévő trianoni zsiliptől indul, ahol megtudhatjuk, miként alakult ez a táj a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építése kapcsán az 1980-as évek végére kavicssivataggá, majd miként jött létre rajta egy igazi ősvadon.

Vízre szállást követően a Homoki-ágon vezet a túra a Tilosi-tó felé. A területen lévő kavicsbányatavakat 2016-ban kötötték össze mesterséges csatornákkal, hogy az ökológiai átjárhatóságot biztosítsák. Ezek a „lépcsőfokok” jelentik a túra izgalmait, mindegyiknél picit begyorsul a víz. Később egyre szélesebb ágakba, majd az Ördögszigeti-tavakba érkezünk, ami kitűnő pihenő- és fürdőhely. Továbbhaladva még jobban kinyílik a táj. Ezek a bővizű Duna-ágak felelnek a szigetközi hullámtéri mellékágrendszer vízpótlásának jelentős részéért. Bevállalós csapattal a második töltőbukón felevezve a Helenai-tavakat is megcsodálhatjuk, amelyek arról híresek, hogy édesvízi medúzák is élnek bennük, amelyekkel július és augusztus melegebb napjain akár mi magunk is találkozhatunk. Innen már csak egy laza csorgás, és meg is érkeztünk Dunakilitire, a Vadvíz Kempingbe, a túra végállomására. 

Források: www.termeszetjaro.hu; www.aktivmagyarorszag.hu

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Képesek a feltétel nélküli szeretetre

A kutyák nagyon sok mindent tanítanak az embereknek a világról, de a legtöbbet talán a feltétel nélküli szeretetről tanulhatunk tőlük. Ők azok, akik, bármit teszünk, egészen biztosan hűségesek maradnak hozzánk. Szeretetüknek nem fokmérője, hogyan nézünk ki, vagy mennyi pénzünk van. Attól kezdve, hogy hozzánk kerülnek, örök barátságot és hűséget fogadnak nekünk, és életük végégig ragaszkodnak hozzánk.

„Gyerekkoromban volt egy kutyánk, Zserbó. Amikor még általános iskolába jártunk a testvéremmel, délutánonként sokat voltunk egyedül, mert a szüleink estig dolgoztak. Zserbó feladatának tekintette, hogy vigyázzon ránk. Mindig odakuporodott a lábunkhoz, és időnként megbökdöste az orrával a kezünket, jelezve, hogy ideje egy kis pihenőt tartani. Rengeteget játszottunk, labdáztunk, fogócskáztunk, nyaranta együtt lubickoltunk a Balatonban. Zserbó olyan volt számunkra, mintha a testvérünk lenne. Amikor elkerültem otthonról, a szüleim mesélték, hogy minden egyes alkalommal, amikor elmentem, napokig szomorúan járkált a lakásban, és esténként mindig a szobámban tért nyugovóra.” (Zoli)

Önzetlen gyógyítók

Akinek kutyusa, cicája van, biztosan tapasztalta már, hogy stresszes élethelyzetben mennyire megnyugtató tud lenni, ahogy a kis kedvencét simogatja.

„Amikor egyetemista voltam, találtam egy kóbor cicát. Befogadtam. Minden érintésért hálás volt, olyan hangosan tudott dorombolni, hogy a szomszéd szobában is hallani lehetett.

Hihetetlen, hogy mindig megérezte, ha ideges voltam, és próbált segíteni nekem.

Vizsgák előtt például befészkelte magát az ölembe, és hagyta, hogy órákon át simogassam. Ettől mindig teljesen megnyugodtam.” (Zita)

Kutatások bizonyítják, hogy háziállataink már a puszta jelenlétükkel is képesek enyhíteni a depresszió, a szorongás és a stressz tüneteit, és akinek kutyája, cicája van, kevésbé érzi magát magányosnak.

30 évvel ezelőtt Alan Beck pszichológus és Aaron Katcher pszichiáter a Pennsylvaniai Egyetemről végezte az első olyan kísérletet, amely során azt figyelték, mi történik az emberrel, amikor hosszabb ideig simogat egy kutyát. Azt tapasztalták, hogy a négylábúak simogatása és a velük való játék mérhetően csökkenti a stresszhormonok szintjét, ugyanakkor emeli a boldogságérzetért felelős szerotonin- és dopaminszintet.

Személyiségfejlesztők és szociális érzékenyítők

Akinek háziállata van, bizonyára tapasztalta már, hogy kedvence olyan dolgokat is képes belőle kihozni, aminek a létezéséről addig nem is tudott. Egy kutatás szerint azok a gyerekek, akik kutyával együtt nőnek fel, felnőttkorukban szociálisan érzékenyebbek lesznek, és kevesebb érzelmi problémával küszködnek, mint azok, akik nem, és 30 százalékkal kisebb eséllyel válnak belőlük antiszociális felnőttek.

Annak valószínűsége, hogy problémáik lennének a másokkal való kapcsolatteremtéssel, 40 százalékkal kisebb, mint azoknál, akik kutya nélkül nevelkedtek.

„Gyerekkoromban figyelemzavarral, diszlexiával és diszgráfiával diagnosztizáltak. Amíg meg nem született ez a diagnózis, egyszerűen csak butának és viselkedészavarosnak tartottak a tanáraim, a diáktársaim pedig kiközösítettek. Nem találtam a helyem, és szorongó, kapcsolatok kialakítására képtelen tizenévessé váltam, akinek a fejében még az öngyilkosság gondolata is megfordult. A szüleim végül elvittek egy szakemberhez, aki azt javasolta, fogadjunk be egy menhelyi kutyust. Max, a labrador–golden retriever keverék megváltoztatta az életemet, általa újra szerethetőnek éreztem magam, és a sétáink során rengeteg velem egykorúval ismerkedtem meg.” (Csaba)

Kép

Kép: Pexels/Anastasia Iashkevish

Segítők

A kutyák az élet számos területén segítenek nekünk, olykor csak azzal, hogy jelenlétükkel támogatnak, magabiztosabbá és nyitottabbá tesznek minket. Ma már számtalan kutatás is alátámasztja, hogy az állatasszisztált terápiák, valamint a segítőkutyák jó hatással vannak az eltérő fejlődésű gyermekekre. A négylábúak bevonása pozitívan hat többek között az autista, az ADHD-s vagy a szorongó gyerekek fejlődésére. Emellett a tehetséggondozás terén is rendkívüli eredmények érhetők el a terápiás állatok bevetésével.

Fiatalon és fitten tartanak

A kutyák többsége szeret játszani, futkározni, bolondozni. Felnőttként sajnos sokszor megfeledkezünk a játék iránti igényünkről, pedig ugyanúgy, mint a kutyánknak, nekünk is szükségünk lenne a mókázásra. A játék a kutyusok számára egyet jelent a mozgással. Minden kutya imád szaladgálni, lehetőleg naponta minél többször, ameddig csak lehet. Az aktív testmozgás endorfintermelő, stresszcsökkentő hatásai ma már közismertek.

A napi legalább 30 percnyi intenzív edzés, a tempós séta segít megőrizni a mentális feszültség által terhelt szív- és érrendszer egészségét. Ebben pedig a kutyánk tökéletes társunk lehet.

„Ha kutyád van, sosem unatkozol. Ha mégis eszedbe jutna, akkor az eb biztosan kitalál valamit, hogy esélyed se legyen erre. Amikor pedig az idő is szuper, akkor ideje egy közös sétának! Legyen az városi vagy kirándulós, mindenkire jó hatással van. Egy mozgékony kutya formában tart, így nem kötelező edzőterembe menni, a napi mozgás garantált” – mondja Kata, egy whippet boldog tulajdonosa.

Az osztatlan figyelem képessége

Ha van adottság, amit nagyon irigyelek a kutyámtól, az a „pillanatban levés” képessége: ami éppen történik, az van a fókuszában (és ugyanez igaz a cicákra is). Ezt a fókuszáltságot akkor is megtapasztalom, amikor hazaérkezésemkor Nudli, a kutyánk számára nem létezik más, csak én. Olyan örömöt képes megélni, és ennek minden létező formában jelét is adja, hogy olykor elszégyellem magam, amikor arra hivatkozva tolom őt arrébb, hogy dolgoznom kell. Belátom, egyelőre még ügyködnöm kell azon, hogy a kedvenc négylábúnkéhoz hasonló, osztatlan figyelemmel legyek képes megajándékozni őt. És tudom, hogy ugyanilyen fontos lenne megtanulni azt is, hogy ha csak rövidebb ideig is, de osztatlan figyelmet élvezhessenek tőlünk mindazok, akik számunkra fontosak. Tanuljunk a kutyáinktól!

Amikor Regina több mint tíz évvel ezelőtt megalapította kommunikációs cégét, még eszébe sem jutott az a megoldás, hogy a vállalkozást értékesítse. Szeretett dolgozni, úgy érezte, ez a hivatása, azt gondolta, nyugdíjas évei elérkeztéig lubickol majd a szakmájában. Amikor egy ismerőse említést tett neki arról, hogy a cégét el is adhatná, nagyra tágult szemekkel nézett rá: neki ezt is lehet? „Van olyan, hogy nem csinálok semmit, és jól élek?” – kérdezte magától, mert az agyában az a program futott, hogy folyton dolgoznia kell. Ennek a felismerésnek később még nagy jelentősége lesz.

Kisfia megszületése után néhány évvel férjével úgy határoztak, hogy szeretnének még egy kisbabát. Ekkor már nógrádi szülővárosukban éltek, ahová első gyermekük születése előtt költöztek Budapestről. Bár nehéz volt száz kilométeres távolságból irányítani a fővárosi céget, ez volt a kisebb gond. Az évek során ugyanis Regina több vetélésen is átesett. Az elsőnél azt mondták neki az orvosok, ez sajnos bárkivel előfordulhat.

A második nagyon ritka és életveszélyes hegterhesség volt, ilyen esetben a magzat a korábbi császármetszés hegében tapad meg.

Regina kivizsgáltatta magát, hátha valamilyen szervi rendellenesség miatt nem tud várandós maradni, de semmi jelentős elváltozást nem mutattak ki a vizsgálatok. Helyzetét nehezítette, hogy szerette volna megtapasztalni, milyen érzés természetes úton szülni. (Az első szülése során az átlagosnál magasabb vérnyomása miatt császármetszéssel szült.)

Amikor a harmadik magzatot is elveszítették, lelki segítő szakemberhez fordult. „A lelki terápia szerintem az egyetlen út, hogy megismerjük önmagunkat, és szívünk szerint tudjunk élni. Én ezt mindig kalandnak fogtam föl, még ha olyankor rémesen kemény is az út, mindig kiderült, nem érdemes másfelé menni, csakis befelé, önmagunk, egyben Isten irányába” – emlékszik vissza Regina. A pszichológus azt is tanácsolta neki: ha szeretne még babát, költözzenek el, távolabb a családi elvárásoktól, méghozzá azonnal. Ekkor Regina már 40 éves volt.

Nyaralóból nyaralótulajdonos

Regina a számos csapás ellenére soha nem adta föl. Munkája miatt sokat járt Mátraverebély-Szentkútra, ahol mindig imádkozott a Szűzanyához gyermekáldásért. Rádöbbent: ha még egyszer anyaszerepre akar vállalkozni, hátrébb kell lépnie a munkában, és elhatározta, hogy első lépésben eladja a cégét. Ez azonban hosszú folyamat, esetében is eltartott két évig, amíg a tulajdonostársak, az ügyfelek és az alkalmazottak igényeit szem előtt tartva tudta értékesíteni üzletrészét. Amikor megvált a cég fele részétől, szabadságra ment.

Kép

Fotó: Thaler Tamás/Wikipédia

Kisfiával Zánkán nyaralt, amikor egy este szórakozásból nézegetni kezdte a balatoni ingatlanok hirdetéseit. Rábukkant egy víkendházra Révfülöpön, a település régóta a szíve csücske volt. Feltette magának a kérdést: miért ne vehetne itt egy nyaralót? Másnap egy baráti társaságban találkozott egy ügyvéddel, aki felajánlotta neki, segít a vételben.

„Elmentem nyaralni, és hazamentem egy tulajdoni lappal” – idézi fel Regina a vásárlás körülményeit.

Amikor felvetődött, hogy elköltözzenek, ez a nyaraló tűnt ideálisnak új otthonuk helyszínéül. A tervezés során elment egy újabb baba. Ahogy a többi vetélés alkalmával, ezúttal is műtéti beavatkozásra volt szükség. Az újabb veszteség még gyorsabb cselekvésre ösztökélte: értékesítette a cége másik felét is, a pénzből, egy ingatlaneladásból és a megtakarításaikból pedig egy év alatt felépítették a piciny nyaraló helyén új otthonukat Révfülöpön. 2021 júniusában költöztek, két hónapra rá megfogant a kislánya. Egyszerre lett várandós a testvére feleségével, aki ikreket várt.

A szüléshez közeledve keresett egy dúlát is, támogatást kérve ahhoz az elhatározásához, hogy természetesen szülhessen. Amikor elfolyt a magzatvize, férjével elindultak Veszprémbe, a Cholnoky Ferenc Kórházba, ahol jól fogadták a tervét, miszerint háborítatlan szülést szeretne. Ám nem jöttek olyan ütemben a fájásai, ahogy az elvárható lett volna, nem tágult, oxitocinra lett szüksége.

Egyre több orvos vette körül, ami megnyugtatta, azt hitte, mind az esete iránt érdeklődnek. Hamarosan azonban kiderült, hogy a kislánya nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért állt készenlétben szinte minden bevethető orvos. Regina hat és fél órát töltött a szülőszobán. Nagy fájdalmai voltak, szülés közben annyira szorította a férje karját, hogy párja keze úgy megfájdult, mintha két napon keresztül ásott volna. Végül egészségesen világra jött a gyermekük.

„Nagyon szeretek erre a szülésemre visszagondolni, mert amennyire nehéz volt, mégis annyira jó élmény. Leírhatatlan érzés, hogy ezt Lucával együtt, a férjem, a szülésznő, az orvosok, a drukkoló rokonok és barátok támogatásával meg tudtuk csinálni. Mindenkire szükség volt. Nagyon sokat jelent, hogy ennyi emberre számíthattam” – fakad ki Reginából.

Szülése közben azt gondolta, minden nőhöz oda fog menni az utcán, és gratulál nekik, hogy – akárcsak ő – végig tudtak csinálni egy szülést.

A kislánnyal minden rendben, szépen fejlődik, igazi csodababa, mondja róla anyukája.

A stabilitás segítette át a fájdalmakon

Ma már úgy látja: ha korábban megszületnek azok a magzatok, akiket elveszített, akkor „erőből” valahogy megpróbálta volna tovább folytatni régi életét két- vagy többgyermekes anyaként, de biztos benne, hogy nem lett volna boldog. Nem tudott ugyanis felszabadultan létezni. „Nem lehet úgy élni, hogy folyton azt nézed, mire van szüksége a körülötted élőknek, miközben neked volna szükséged támogatásra” – állapítja meg.

Úgy nőtt fel, hogy egyedül kellett mindent megoldania, amin nagyon nehéz változtatni felnőttkorban. Meg is oldott mindent, de nem tudott teljes életet élni. Ami a legjobb Révfülöpben, mondja Regina, hogy ott képes figyelni magára, így meg tudja hallani, ő mit szeretne igazán, míg korábban mindenkinek meg akart felelni: rokonainak (akiknek rengeteget köszönhet), valamint az őket körülvevő közegnek. Az a két év, amit új otthonában eddig a családjával töltött, arra volt jó, hogy önmaga lehessen, úgy, ahogy az számára ideális.

Ez a Révfülöpön megélt stabilitás segített a rá váró hatalmas lelki fájdalmakat is elviselni. A várandóssága alatt ugyanis beteg édesanyja egyre előrehaladottabb stádiumát élte meg egy halálos kórnak, míg testvére ikrei közül az egyik gyermek nyelőcsőrendellenességgel született. (A gyermek mára egészséges kisbaba az orvosoknak köszönhetően.) Regina könnyezve mondja, hogy miután édesanyja elhunyt, állt a kertben, az égre nézett, és úgy érezte, nem bírja tovább.

„Nem tudtam, hogyan lehet egyszerre ennyire szélsőséges érzéseket megélni. Hálás voltam és boldog, de mérhetetlenül szomorú is. Ám nem kellett tennem semmit. Már sokszor megtapasztaltam, ha csak csendben vagyok, az épp elég. Ha befelé figyelek, akkor átadom Istennek az irányítást, és ő mindent a legtökéletesebben elrendez.

Mindenhez, amit szívből szeretnék, Istentől kapok támogatást. Ha az érzéseimre figyelek, és azokat követem, akkor őt követem, és az csak a helyes út lehet.

Így teljesülhettek a kívánságaim. Minden, ami megvalósult: a ház és a négytagúra bővült családom szimbolizálja, hogy minden lehetséges” – mondja Regina a verandán ücsörögve, körbefuttatva szemét a zöld kerten, beleharapva egy almába.

Ma már nem a karrier, hanem a család az első az életében. Úgy látja, ha nem adja el a cégét, ha nem ad fel a régi életéből, talán nem születik meg a kislánya, és ma nem lenne boldog. De még időben megtette.

Apropó, fegyver. És most nem a híres soklövetű vízipuskádra gondolok, amellyel a legváratlanabb pillanatban tudod halálra rémiszteni nagyanyádat, hanem a valódiakra.

Az ember eltöpreng, milyen jó lenne, ha az iskola a világon csak a tudás, és nem az erőszak otthona lenne.

Most persze nem az óraközi szünetekben elkerülhetetlen adok-kapokra gondolok – néhány füles még oldja is a hangulatot a sok kétismeretlenes egyenlet után –, hanem az annál sokkal durvább, szó szerint drámai iskolai erőszakra, lövöldözésekre.

Ennek nagyon kimunkált hagyománya van az Egyesült Államokban, mintha egy rossz feleletet, egy évismétlést vagy éppen a társak iránti ellenszenvet csak lövésekkel, gyilkosságokkal lehetne orvosolni. Persze ehhez az is kell, hogy adott állam jogszabálya szerint könnyen lehessen fegyverhez jutni. Így aztán lassan már ott tartanak, hogy a szülő nemcsak azt kérdezi meg reggel a gyermekétől, hogy elrakta-e a táskájába a tankönyveit, hanem azt is, hogy felvette-e a golyóálló mellényét. Sajnos ez az őrület már Európában is felütötte a fejét, itt is dörögtek már iskolában a fegyverek. Ráadásul az „egy bolond százat csinál” elv alapján még olyanok is elkezdtek „jó hecc” felkiáltással leszámolásokkal fenyegetőzni, akiknek eszük ágában sem volt erre vetemedni.

Ezt a sok értelmetlen halált és erőszakot szinte nem lehet elviselni.

Erről jut eszembe, hogy annak a sok embernek, akik az ‘50-es, ‘60-as években társbérletben laktak, nem jutott eszükbe, hogy kioltsák a lakótársuk életét.

Pedig az az összezártság nem volt piskóta. A módszer lényege az volt, hogy több ismeretlen embert költöztettek össze egy lakásba, akik aztán maguk fektették le egymás között az együttélés szabályait, vagyis azt, hogy ki mikor és meddig használhatja a fürdőt, a konyhát. Az emberarcú szocializmus e remek találmánya nem volt kifejezetten az optimális kapcsolatok melegágya. Azt biztosan nem lehet mondani, hogy ezek a kényszerű együttlakások egy szép barátság kezdetét jelentették volna, ahogy ez az ikonikus, szállóigévé vált mondat elhangzott a világhírű Casablanca című filmben.

Amúgy ne aggódj azért, mert morgolódok, hála Istennek jól vagyok, ráadásul szép egyenletesen öregszem. Csak ezt a sok béna autóst tudnám feledni! Hallod, ez is milyen lelkesen nyomja a dudát mögöttem. Csak tudnám, miért? Ja, hogy egy kicsit eldumáltam a zöldet? Nem kellene ezen annyira felháborodni. Van ilyen.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.