Károly már átöltözött az olimpiai mezébe, és az érmeit is elővette, mire én bekopogok a rózsaszínűre festett kétszintes családi ház ajtaján. Ez nem egy szocreál stílusú épület, és nem is az a lerobbant, funkcionálisan félig átépített kastélyintézmény, amelyben a hipó párlata keveredik a soha ki nem szellőző betegségszaggal. 

Itt egy barátságos, meghitten berendezett házba érkezem, amelyben nyolc értelmileg akadályozott felnőtt ember él, akik önállóságukat, méltóságukat családias keretek között élhetik meg.

A támogatott lakhatás nemcsak lakóhelyet, de otthont is nyújt a számukra, életvitelüket pedig az Irmák Közhasznú Nonprofit Kft. csapata kíséri figyelemmel. Bár nem szolgálják ki a bentlakók olyan igényeit, amik megoldására kis támogatással maguk is képesek, segítik a mindennapi gondjaik megoldását, és jelen vannak a lakók életében. Mind a nyolc itt élőnek munkaviszonya van, egyedül közlekednek, és a ház körüli munkákat is ők látják el, bár a szervezésben segítségükre van az otthon esetfelelőse, Szlanka Henrietta. Egyik lakójuk nemrég meg is nősült, és a házaspár az esküvő után egy külön szobát kapott a házban, a segítő csapat rugalmasan viszonyult a helyzethez.

Károly, te még laktál valamikor a nagy intézményben is?
Én Karesz vagyok, ezt a nevet jobban szeretem. 2014-ben kerültem a csobánkai Nefelejcs-Házba, előtte a nagy intézményben voltam, később Szentendrére kerültem, ott is támogatott lakhatásba. A nagy intézményből azóta itt idősek otthona lett. Az Irmáknak annyi támogatásuk van, hogy abból mindig tudnak fejleszteni… Németországban már olyanokat alakítanak, ahol a lakóházzal együtt van a munkahely is, egyszer voltam ott, láttam is ilyen házakat. Én pékként dolgozom, kijárok önállóan a munkahelyemre, közlekedem, intézem a dolgaimat, jövök-megyek egyedül. Nemsokára utazom nyaralni is a régi hittantanárom nyaralójába.

Milyen volt a váltás a nagy intézményből a támogatott lakhatásba, emlékszel még erre? 
Mi voltunk az elsők, akik kiköltözhettünk. Ahhoz, hogy önállóak lehessünk, közlekedést, pénzkezelést, vásárlást kellett tanulnunk. Volt erre egy tanfolyam, hogy mennyi pénz legyen nálunk, mit kell vásárolni a boltban, kit kell hívni, ha baj van. Az intézményben csak a szobánkat kellett rendben tartani, támogatott lakhatásban miénk a főzés, takarítás, mosás… 

Megy ez, a férfiak is elbírnak ám a háztartással, nem csak a nők. 

Tegnap sütöttem kolbászt, hurkát, az kétszáz fokon egy óra. 
Eleinte reggel még jöttek a segítők, keltettek minket, elkísértek a munkába, azután megtanultunk mindent szépen, begyakoroltuk, felkeltünk időben.   

Mikor kezdtél sportolni?
1998-ban kezdtem tornázni, amikor még a nagy intézményben laktunk. Réti Ferencnénél kezdtem, ő gyógypedagógus volt ott, azután pár év múlva igazi edzőhöz kerültünk. Na, ugye! Kedvet kaptam, hogy megmutassam az országnak meg a világnak, hogy mit tudok. Azóta már négy országot bejártam: voltam Kínában, Belgiumban, Romániában és most Berlinben az olimpián.

Mennyi edzés van a sok érem, győzelem mögött?
Kéthetente van edzésünk Dunaújvárosban, az ottani edzőtáborban, ha viszont nem tudunk lejutni az edzőnkhöz, Salamonné Szabó Éva nénihez, akkor az UTE tornatermébe mehetünk. Az szintfenntartás. Én minden edzésen ott vagyok, ezért volt esélyem, még az oltásaim is megvoltak. A munkám után majdnem mindennap edzem, elfoglalt ember vagyok.

Milyen versenyszámokban indultál a berlini játékokon?
Nálunk nincs már szabadon választott talajgyakorlat, régebben még volt. Hat szeren vagyok: gyűrű, nyújtó, ló, talaj, korlát, ugrás. Fellendülés, egyet lendítek, egy, kettő, három, négy, átfordulok, átfogás és hatszor lendítés, leugrás. Nekem bónuszelemem is van, plusz két lendítés. 

Éva néni kezdés előtt azt szokta mondani, hogy ne figyeljek a fényképezőgépekre, se a kamerákra, csak nyugodtan csináljam a dolgom, ne kapkodjak. 

Utána mindig mondja, hogy szépen dolgoztunk, jól felkészültünk. 

Mit kellett elérni ahhoz, hogy elindulhass a speciális olimpián?
Ahhoz nagyon sok eredmény kellett, sok munka, sok edzés, kitartás! Engem az Olimpiai Bizottság választott ki, mert jól dolgoztam. 44 éves vagyok, csak nem látszik rajtam, ritka, hogy ilyen korút is beválogatnak a csapatba. A bírók is meglepődtek, hogy milyen jól tartom magam.

Kép

Fotók:

Úgy tudom, az olimpiai csapatban veled volt barátod, Matskássy Pál is, aki szintén a Nefelejcs-Ház lakója.
Ő most már a feleségével lakik itt. Három aranyérmet szerzett Berlinben, és takarítóként dolgozik az egyetemen. Vele is beszélhetnél, csak ő most nyaral.  

Amellett, hogy az Irmák Sprint SE sportolója vagy, keményen dolgozol te is.
Pék vagyok, HÉV-vel és busszal is utazom mindennap, sokat járok éjszakára dolgozni. Nekem este hatkor kezdődik a műszakom, 15 éve dolgozom már ugyanott. Az olimpia előtti utolsó napokban még dolgoztam. 

Mit csomagoltál a bőröndödbe, amikor készültél a berlini utazásra?
Mindent, ami ki volt írva a listára, meg addigra megkaptuk a saját felszerelésünket is, a piros-fehér-zöld mezt és rövidnadrágot. 

Hat érmet hoztam el a bőröndömben.

Én hetet látok itt az asztalon.
Mert összetettben is nyertem egyet. Ugrásban első lettem, az egy aranyérem. Jó páran drukkoltak ott nekem, a lelátón szurkolt a szakágvezető meg a többiek, telt ház volt, és mindenki tapsolt, amikor leugrottam. Észvesztő volt… A nőknek nagy ívet kell csinálniuk leugráskor, az szép volt, nekünk meg fejjel le.

Hogyan fogadtak otthon, a szentendrei házadnál?
Megtapsoltak ott is, meg pizzát ettünk, volt buli, pezsgőzés. Amikor Kínában voltam, ott kupát is kaptam, és lehet, hogy a berlini szereplésem után ösztöndíjat is adnak majd. Most már példakép is lettem, egy igazi paralimpikon. 

Neked van valami tárgyad, ami szerencsét hoz a versenyeken, amit mindig magaddal viszel? Úgy tudom, a legtöbb olimpiai sportolónak van kabalája.

Nekem a kereszt van, én Jézust vittem magammal. 

Ő mindig belesegít. Inkább a hívő emberek hisznek, de hát ezzel én is úgy vagyok…

Milyen terveid, vágyaid vannak a nyári játékok után?
Szeretnék egy olyan háromkerekű rollert, ami nem lábbal hajtós, és lehet vele szlalomozni, de lehet, hogy ahhoz jogosítvány kell.

A festői völgyben várakozom a buszmegállóban, és mindent szépnek látok itt. A lassan kialakuló sorban egy kiegyensúlyozott arckifejezésű Down-szindrómás fiatalember is áll, miután ülőhelyet találok, figyelem a felszállását. Amikor a fiú fellépne a buszra, a mögötte álló férfi egy mozdulattal félrelöki, és egyszerűen elé lép. Azután folyik minden tovább, ártatlanul, mint a Dera-patak vize.
 

A „boszorkányság áldozatainak” tünetei – a földön rángatózás, hallucináció, magánkívüli állapot – speciális ételmérgezésre utalnak. Egyes kutatók szerint a salemi boszorkányperek előtti években nagy anyarozsjárvány volt a környéken. Az anyarozs egy olyan gombafaj, amely a gabonát támadja meg. A learatott búzával a kenyérbe kerül, és ha a mérgezett kenyeret elfogyasztják, a fentiekhez hasonló tünetek jelentkeznek. 
Több mint 300 év elteltével már szinte lehetetlen pontosan megfejteni a kiváltó okokat. Annyi biztos, hogy a salemiek félelmetes jelenségeket kezdtek tapasztalni vagy képzelni. 

Állítólag ártatlan kislányok minden előzmény nélkül rángatózni, hörögni kezdtek, miközben arra panaszkodtak, hogy valami vagy valaki csipkedi, harapdálja őket. 

A tünetek másokon is megjelentek; egyre jobban elszaporodtak Salemben, majd a környező településekre is átterjedtek. Kifejezetten ijesztőnek találta mindenki, hogy az első „sátáni” tüneteket két gyanún felül álló személy produkálta: a helyi tiszteletes, Samuel Parris kilencéves kislánya és hasonló korú unokahúga. A tiszteletes volt a város legfontosabb személyisége, mivel a teljes közösség kizárólag vallási alapon szerveződött. Alapítói puritánok, Angliából származó telepesek voltak, akik 1630-ban keltek át az Atlanti-óceánon, hogy megvalósítsák utópisztikus elképzeléseiket a tökéletes államformáról. Azért hagyták el a hazájukat, mert lelkiismereti okokból nem tudtak közösséget vállalni az anglikán egyházzal, és meg akarták alapítani a saját vallási közösségüket.  

Gyanakvó városlakók  

A puritánok főleg a liturgiát és a püspökök fényűző, világi hatalmát találták elfogadhatatlannak. Különösen felháborította őket, hogy az angol uralkodó egyben az egyház feje is volt, így számos egyházi jogot elbitorolt a hívek elől. A puritán istentisztelet egyszerű volt, mentes minden sallangtól, még az orgonamuzsika sem volt engedélyezett: a zsoltárokat kizárólag énekelték. A bevándorlók megalapították Boston városát, amit a puritánok vezetője, John Winthrop vállalkozó, ügyvéd, hittudós és prédikátor vasmarokkal irányított. Ezt azért tehette meg, mert még indulásuk előtt megszerzett I. Károly királytól egy kiváltságlevelet, amelynek értelmében gyülekezete teljes önállóságot élvezhetett az Újvilágban. Útjukat és végcéljukat a zsidók bibliai vándorlásához hasonlította. A küldetéstudattól fűtött vallásos hevületet nem csökkentette, hogy a vállalkozás alapjait nagyon is földhözragadt megfontolások jelentették, a telepesek a Massachusetts Bay Company nevű üzleti vállalkozás keretei között éltek. A puritánok több várost is alapítottak, és kemény munkával sikeresen gyarapodó közösségekké fejlesztették őket. Kiterjedt kereskedelmet folytattak az anyaországgal, hajóflottájuk nagyságával hamarosan csak az angol kereskedelmi infrastruktúra versenyezhetett. 

Településeik rendjének alapját a kérlelhetetlenül szigorú protestáns gondolatiság képezte. Eszerint csak az üdvözülhet, akit Isten erre kiválasztott, a többiek menthetetlenül elkárhoznak. 

Mivel az egyszerű hívőnek semmiféle módja nem volt arra, hogy kikémlelje az isteni szándékot, sokan szorongások és félelmek között éltek. Winthrop és a többi vezető eközben minden eltévelyedést szigorúan megtorolt. A kvékerek és az anabaptisták szektáit betiltották, a különösen makacs reformereket felakasztották. Ebben a szigorú és gyanakvó környezetben kezdődtek a salemi boszorkányészlelések.  

Tettesek kerestetnek  

Valóságos pánik uralkodott el a környező településeken is, és a lakosok jól beazonosítható elkövetőket kerestek, kezdetben a gyerekeket faggatva, talán ötleteket is sugalmazva. A társadalom perifériáin élő koldusok, hajléktalanok és elmebetegek között kerestek bűnbakot. Egy Sarah Osborne nevű nő eleve gyanúsnak számított, mivel állítólag egy szolgával keveredett viszonyba, ráadásul a saját gyerekeivel pereskedett a néhai férje örökségén. Sarah Good pedig egyszerű utcai koldus volt. Mindkettőjüket boszorkányság vádjával tartóztatták le, egy Tituba nevű indián rabszolganővel együtt.  

Tituba valahol Közép- vagy Dél-Amerikában született, és gyermekkorától kezdve rabszolgasorban élt. Parris tiszteletes Barbados szigetén vásárolta meg, és háziszolgát csinált belőle. A fiatal lány legfőbb dolga a kisebb háztartási teendők mellett a tiszteletes három gyermekének ellátása és felügyelete volt. Szinte minden percét a gyerekekkel töltötte, egy szobában is aludt velük. A salemi események idején már legalább tíz éve állt a család szolgálatában. A vádak szerint Tituba a gyerekeket vudu mágiával kínozta, és ő okozta az ijesztő tüneteket. A kihallgatások során mind őt, mind a másik két nőt alaposan kifaggatták.  

Kép

19. századi grafika a salemi boszorkányperekről – Forrás: Profimedia – Red Dot

Hátborzongató előadás  

A két Sarah tagadta a vádakat, Tituba viszont megsejthette, hogy a per nem a józan ész elvei alapján fog zajlani, logikus érveléssel, meggyőzéssel ebben a felfokozott állapotban lévő közösségben nem fog célt érni. Egy zsúfolásig megtelt gyülekezeti teremben zajlott az eljárás, a közönség valószínűleg nemcsak a gyanúja igazolására, hanem egyúttal borzongató színházi előadásra is vágyott. Azt a taktikát választotta, hogy beismeri a boszorkányságot, magát áldozatként beállítva, miközben más vádlottakra tereli a bűnök gyanúját. 

Drámai hangon bejelentette, hogy meglátogatta őt a Sátán, és a szolgálatába fogadta. Egy fekete és egy vörös patkányt küldött, hogy szolgálják őt, és arra kényszerítette, hogy kínozza a két kislányt.

Érzékletesen leírta az Ördög megjelenését, az őt szolgáló állatokat és más lényeket. Anekdotázott egy disznóról, egy fekete kutyáról, egy vörös és egy fekete macskáról, egy szárnyas, kétlábú, asszonyfejű szörnyetegről, akik mind a Gonosz parancsára látogatták meg őt, és megfenyegették, hogy megölik, ha nem engedelmeskedik. Egy fekete kabátos figura még a családi ima közben is eljött egy kanári kíséretében, és varázslatot bocsátott a fülére, hogy ne hallja a Szentírás szavait. Ő pedig félelmében végül aláírta a Sátán könyvét.  

Három napig faggatták a kifejezetten erre a célra létrejött törvényszék tagjai, és ő készségesen szolgáltatta a várva várt részeteket. Kielégítette a pánikba esett, borzongásra éhes közönség minden igényét. A Sátánnak egyszer hófehér haja volt, máskor sötét, a könyv néha kicsi volt, máskor hatalmas. A többi vádlott nevét – Sarah Osborne-ét és Sarah Goodét – mindenesetre felismerte az aláírók között. Ő volt a bűnbánó áldozat, akit megkísértett az Ördög, de most bátran szembeszáll a Sátánnal, és mindent töredelmesen beismer. Egyszer sikoltozni is kezdett, mondván, hogy nem lát, megvakult, mert a Gonosz bosszúból elvette a látását.  

Aki ártatlannak vallotta magát,  nem menekülhetett  

Tucatjával fogták el és vetették börtönbe a sátáni összeesküvés kiszolgálóit. A hisztéria olyan mértékű volt, hogy a börtönbüntetéseken, kiközösítéseken és vagyon¬elkobzásokon felül hamarosan elkezdtek sorjázni a halálbüntetések is. Az angol büntetőjog ugyan pontosan meghatározta, milyen büntetéseket lehet kiszabni boszorkányságért, de a salemi boszorkányperek a lehető legrosszabb időpontban kezdődtek. Az angol király nem sokkal korábban vonta vissza a massachusettsi puritán települések önrendelkezési jogát, így a feszültséget egyébként is tapintani lehetett. Az eljárások során volt, akit boszorkánykenyér készítésével vádoltak, tehát azzal, hogy rozsból és vizeletből készítettek lepényt, majd egy kutyával etették meg, volt, akit azért ítéltek el, mert egy szomszédja valamiféle szellemalakot vélt látni a társaságában. Mások bűnösségét azzal látták bizonyítottnak, hogy erkölcstelen életet éltek.  

Tizenkilenc embert végeztek ki, egy kivételével felakasztották őket. 

Sarah Osborne a börtönben halt meg, Sarah Good a rács mögött szülte meg a kislányát, majd kivégezték, és hamarosan a gyermeke is meghalt. A legkegyetlenebb bánásmódban egy 81 éves öregember, Giles Corey részesült, akinek mellkasára súlyokat helyeztek. Nem volt hajlandó bűnösnek vallani magát, ami a vádlók szemében furcsa módon éppen a bűnösségét bizonyította. Ha vallomást tett volna, az angol törvények alapján megmenekülhetett volna, ő azonban az eljárás iránti tiltakozás miatt inkább a kínhalált választotta. 
Tituba a salemi boszorkányperek idejét a helyi börtönben töltötte, majd 13 hónap raboskodás után – amikor a kedélyek már lecsillapodtak – valaki letette érte az óvadékot. A rabszolganőt, aki magát megmentette, de másokat valószínűleg a halálba juttatott, soha többé nem látta senki a környéken.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

„Csak jó időben megyek vízre, amikor nem veszélyes a vízen sportolni.”  
Jó időben is lehet valaki rosszul: váratlan belgyógyászati, kardiológiai probléma bárkinél, akár fiataloknál is előfordul. Ha ájultan esik valaki a vízbe, és nincs rajta mentőmellény, vizet fog belélegezni, és elmerül. 

Ezt akadályozza meg a mentőmellény: fent tartja a víz felszínén a fejét, így nem jut a légútjaiba víz. Így még van esély megmenteni. 

Ezenkívül gyakran találkozunk olyan bajbajutottal, aki megijedt valamilyen váratlan helyzettől. Jó úszókkal is megesik ez. Ha valaki megijed, nem tudja megfelelően kontrollálni a viselkedését, a légzését. Sajnos nem egy és nem két esetben tapasztaltuk, hogy emiatt fulladt meg valaki. Az ilyen tragédiák is megelőzhetőek mentőmellény használatával.

„Nem megyek messzire a parttól, így nincs rá szükségem.”  
Sekély vízben is lehet valaki rosszul, és tónustalanul a vízbe esve tízcentis vízben is meg lehet fulladni. Ebben az esetben is érvényes az, amit az előző felvetésre írtunk.

„Kényelmetlen hordani.”  
A mellényt mindenkinek a saját testére kell beállítani úgy, hogy ne legyen túl szoros, és ne is csússzon ki belőle, amikor beleesik a vízbe. Sokféle szabás létezik, és a nem áltagos testalkattal rendelkezők is találhatnak megfelelőt. Ebben az esetben érdemes szakáruházban vásárolni, szakeladó segítségével.

Nagyon fontos még figyelni a mellények súlyhatárára: minden mellényre rá van írva, hogy hány kilós embernek való. 

A saját súlyunknak megfelelőt kell viselni ahhoz, hogy fent tartson a vízen. Az igaz, hogy meg kell szokni, hogy van rajtunk mellény, de ez nem tart tovább, mint ahogyan az ember megszokja a bukósisakot biciklizés közben. 

„Cikinek találom a mentőmellényt.”  
Nem az a kínos, ha valaki megelőzi a bajt, hanem az, ha figyelmen kívül hagyja a veszélyeket, és emiatt történik tragédia. A mentőmellényt nem csak azok hordják, akik nem tudnak úszni – elég csak megnézni, hogy sportolók vagy vízimentők is már a parton felveszik indulás előtt. Ráadásul manapság már sokféle design közül lehet választani, ha valakit zavar a neonnarancssárga szín.

„Nem barnulok le egyenletesen, ha mentőmellény van rajtam.”  
A halotti anyakönyvi kivonat kiállításakor számítani fog ez?

Kép

Egy hétköznapi vízi balesetnél is életet menthet a mentőmellény -
Kép: VMSZ Média

„Túl sokba kerül egy mentőmellény.”
Az életünk árával nem összehasonlítható az a tizenpárezer forint, amennyibe ez az életmentő eszköz kerül. Sokan vesznek maguknak SUP deszkát, kajakot, a hozzá tartozó kiegészítőkkel. Mentőmellényt ezen sporteszközök árának az 5-10 százalékáért, de sokszor még ennél is kevesebbért lehet venni. Ha pedig bérlejük az eszközt, kérjünk a kölcsönzőtől!  
Mi kidolgoztunk egy lehetőséget azoknak a családoknak, akiknek nincs mentőmellényük: a Balatonon már hét helyszínen állítottunk fel mentőmellényállványokat – támogatóink finanszírozásának köszönhetően –, amelyekben gyerekméretű mentőmellények találhatók. 

Ezeket bárki ingyen kölcsönveheti, aztán amikor hazamegy, csak vissza kell akasztani.

A mentőmellényállványok Balatonalmádiban a Wesselényi Strandon, Balatonkenesén a Bezerédj Strandon, Alsóörsön a Községi Strandon, Balatonlellén a Napfény Strandon és a BL YachtClub kikötőjében, Keszthelyen a Városi Strandon és Gyenesdiáson a Diási Játékstrandon találhatók. Az ügyhöz kapcsolódva a Keszthelyi Városi Strandon működő Vízipark és Vízisport Központ üzemeltetői felajánlották, hogy bárkinek szívesen kölcsönadnak egy mentőmellényt akár strandoláshoz, akár sportoláshoz, nem csak azoknak, akik náluk vesznek igénybe szolgáltatást.

Végül néhány szó a különböző mellényekről: azt nevezzük mentőmellénynek, aminek gallérja is van, mert a gallér kint tartja a fejet a vízből, így nem jut víz a légutakba. Ha arccal érkezik valaki a vízbe, a szabvány szerint készített mentőmellény automatikusan megfordítja a bajbajutottat, így a hátán fog feküdni a vízen. Ilyen az automata mentőmellény is, ami olyan, mint egy sál, és vízzel érintkezve automatikusan felfújódik – a nyak köré is, tehát ez is tartja a fejet.   
Azokat a mellényeket, amiken nincs gallér, úszást segítő mellényeknek hívjuk. Ezek fent tartják a bajbajutottat a vízen, de a fejét nem emelik ki. 
Ezeket akkor érdemes viselni, ha nem egyedül megyünk vízre, van velünk, aki segítsen, ha bajba kerülünk. 
Gyerekeknek strandoláshoz is elegendő ez, hiszen a szülő úgysem engedi felügyelet nélkül a gyermekét a vízbe. Ez sokkal biztonságosabb, mint egy karúszó vagy úszógumi, és a gyerekek hamar megszokják, hogy egy vékony mellényben ugrálnak, csúszdáznak, strandolnak a vízben. (Egyre több strandon látjuk, hogy mellényt adnak a gyerekekre a szülők, ennek nagyon örülünk!)

Bántalmazó apa mellett nőtt fel
A korábbi náci tiszt, később rendőrfőnök édesapjával szörnyű kapcsolatban állt, az általa „skizofrén viselkedésűnek” leírt férfi rendszeresen bántalmazta őt. Ennek az is oka lehetett, hogy az vitatta vele kapcsolatban az apaságát, és nagyobbik fiát, Meinhardot jobban elfogadta. Miután Arnold elhagyta Ausztriát, édesanyjával szoros kapcsolatot tartott, de édesapja és bátyja temetésén nem vett részt.

Unokaöccsét felkarolta
Az elhidegült kapcsolat ellenére testvére családjának nem fordított hátat. 

Amikor Meinhard tragikus autóbalesetben életét vesztette, Arnold fizette bátyja akkor még csak hároméves fia, Patrick teljes iskoláztatását, később pedig támogatta bevándorlását Amerikába. 

Patrick végül Kaliforniában szerzett jogi diplomát, ahol a Sony Musicnél és a Los Angeles-i kerületi ügyészségnél is dolgozott.

Első sportja a futball volt
A sportok közül Arnold Schwarzeneggert sem rögtön a súlyzós edzések vonzották, hanem – mint sokan – ő is focival kezdett. Ezzel szerette volna lenyűgözni zsarnokoskodó apját, s nem is bizonyult tehetségtelennek, soványnak annál inkább. Az edzője viszont 14 éves kora körül elvitte egy súlyzós edzésre a helyi edzőterembe, s Arnoldot magával ragadta a testépítés, amelynek onnantól hódolt.

Kép

Schwarzenegger gyerekként, elsőáldozásakor – Fotó: Profimedia

17 évesen kezdte versenyzőkarrierjét
Annyira megszállottja lett az erősítő edzéseknek, hogy mindennap súlyt emelt. A helyi edzőterem azonban nem volt nyitva hétvégén, ám ez sem állíthatta meg őt. 

Volt, hogy illegálisan hatolt be a terembe, amikor az zárva volt, hogy szombaton és vasárnap is edzhessen. 

Tinédzserként több évig így küzdött, mielőtt profinak állt. 
Hivatalosan 17 évesen indult a testépítő versenykarrierje.

Az osztrák hadseregben is szolgált
Mint minden osztrák férfinak, neki is egy év sorkatonai szolgálatra kellett bevonulnia, amikor betöltötte 18. életévét. Ez az év kicsit megtorpantotta sportolói karrierjét, ráadásul egyszer engedély nélkül kiszökött egy testépítő versenyre, aminek eredményeként egy hétre katonai börtönbe zárták.

Az edzője családjával is élt
Az otthonról kapott kevés szeretet után új családra talált, amikor testépítő edzőjéhez költözött Londonba. Charles Bennett bíró volt Schwarzenegger első Mr. Universe versenyén, és bár Arnold ott még nem nyert, Bennett fantáziát látott benne, és felajánlotta, hogy tréningezi. Mivel Arnoldnak nem volt pénze angliai szállásra és ellátásra, Bennett 19 évesen beköltöztette az otthonába, hogy a családjával éljen, amíg a második Mr. Universe versenyére készül. Arnold itt kezdett angolul tanulni.

Ő lett a legfiatalabb Mr. Universe
20 évesen megnyerte a Mr. Universe versenyt, ezzel ő lett minden idők legfiatalabb bajnoka. 23 évesen a legfiatalabb Mr. Olympia is ő lett, a Mr. Universe címet pedig még négyszer, a Mr. Olympiát további hat alkalommal hódította el, mielőtt 1980-ban 33 évesen visszavonult a versenysporttól.

Nincstelenül költözött Amerikába

Ausztriában szerény körülmények között nőtt fel, a mai napig emlékszik a pillanatra, amikor családja az első hűtőszekrényét megvásárolta. 

Már akkor elhatározta, hogy megvalósítja álmát, és sikeres színész lesz Amerikában. Végül 21 évesen költözött a tengerentúlra, gyakorlatilag pénz nélkül.

Sikeres kőműves vállalkozást épített
Mielőtt ismert testépítővé és világhírű színésszé vált volna, már sikeres üzletember volt: kőműves vállalkozását 1968-ban, rögtön a kiköltözése után indította Kaliforniában. Partnere egy testépítő társa és barátja, Franco Columbo lett, akit Schwarzenegger „hálátlanul” letaszított a trónjáról a Mr. Olympia versenyen. A közös biznisz viszont sikeres lett, ebben Arnold üzleti érzékének is szerepe volt az 1971-es San Fernando földrengést követően megnövekedett építőanyag-kereslet mellett.

Kép

1975-ben, az Acélizom című film forgatásán – Forrás: Wikipedia

Más korábbi sportolók is inspirálták
Testépítő karrierjének hollywoodi karrierre váltásában nagy hatással voltak rá más sportolókból lett színészek, akik hasonló utat jártak be: például Johnny Weissmüller, a ’40-es és ’50-es évek úszóból vált Tarzanja. Schwarzenegger gyerekként látta a filmjeit, és ihletet kapott, hogy esetleg ő is akció- vagy kalandsztár legyen. Steve Reeves-re is felnézett, aki szintén Mr. Universe-ből lett színész.

Nevét túl bonyolultnak tartották
Minden ellene szólt, amikor a színészi pályára lépett. 

Azt mondták, a teste túl izmos, az akcentusa túl erős, a neve pedig túl bonyolult ahhoz, hogy sikeres legyen. 

Első szerepeiben, köztük a Herkules New York-ban címűben Arnold Strong-ként jegyezték, de aztán ragaszkodott eredeti nevéhez. A nézőknek nemhogy nem okozott gondot a „Schwarzenegger” kiejtése, az egyik legismertebb név lett a világon.

Beszédét is kritika érte
Az említett Herkules New York-ban (1969) című B-kategóriás film címszerepében a sztori szerint megunta az Olümposz-hegyi életet, és New Yorkba utazott. Az akcentusa azonban itt még olyan erős volt, hogy a film producerei attól tartottak, senki sem fogja megérteni a szövegét. Ezért végül egy másik színész szinkronizálta, a film viszont ma már Arnold eredeti hangsávjával is forgalomban van.

Hamar Golden Globe-díjat nyert
Az 1970-es években színészi karrierje felpörgött, egyre több mellékszerepet kapott. Az egyik ilyen Joe Santo – Mr. Universe-nek készülő – testépítő karaktere volt Sally Field és Jeff Bridges oldalán a Stay Hungry című moziban. Mivel Arnold „valódi Joe Santo” volt, belevetette magát a szerepbe, sokat fogyott is miatta, ami a sportban hátráltatta, de alakításáért Golden Globe-díjat kapott.

Először egy dokumentumfilmben alakított „rosszfiút”
Az Acélizom című dokumentumfilm testépítők felkészülését mutatta be az 1975-ös Mr. Olympia versenyre, betekintést engedve a profi testépítés világába. A film drámai elemeket is bevetett: például Arnold rivalizálását a későbbi Hihetetlen Hulk-sztár Lou Ferrignóval. Schwarzeneggert itt egyfajta gazemberként állították be, gyakorlatilag először játszott a karrierje során rosszfiút.

Áttörése egy üvegáttöréssel is együtt járt
A már igen népszerű Conan, a barbár (1982) című filmje után 1984-ben érkezett a klasszikussá váló első Terminátor-mozi, amelynek már a forgatása során is valódi Terminátor-viselkedést tanúsított Schwarzenegger. A jelenet előtt, amikor átüti az öklével egy autó ablakát, hogy ellopja azt, James Cameron rendező csak annyit mondott neki: „akció”, és ő elsőre villámgyorsan el is végezte a melót.

Csak később jött rá, hogy Cameron azért vette ilyen gyorsra a figurát, mert nem volt engedélyük legálisan filmezni az utcán, és a sietségben egy valódi üvegből készült autóablakot kellett átütnie.

Legendás mondatát el sem akarta mondani
Senki sem gondolta, hogy a film ikonikus jelenetévé éppen az válik, amikor a Terminátor kijelenti egy őrmesternek: „Visszatérek”, majd áthajt autóval a rendőrőrs falán. Arnold kezdetben el sem akarta így – angolul: I’ll be back – mondani a szövegét. Egyrészt, mert akcentusa megnehezítette az én=I szó helyes kiejtését, másrészt a teljes mondat – I will be back – kimondása mellett érvelt, mondván, egy robot ne használjon rövidítéseket. A rendező viszont ragaszkodott a rövidített kifejezéshez, amely így Arnold védjegyévé vált, még a hollywoodi hírességek sétányán a kézlenyomata mellé is odakerült.

Kép

A színész unokájával 2022-ben – Forrás: Profimedia

Arnie, a rosszfiú
Erről az énjéről volt felesége, Maria Shriver Peabody-díjas újságíró, John F. Kennedy unokahúga mesélhetne. A pár a ’70-es évek végén ismerkedett meg, s 1986-ban házasodott össze. Négy közös gyermekük született, köztük Katherine író, Patrick modell és színész. 25 évig voltak házasok – 2011-ben azért váltak el, mert Schwarzenegger elismerte, hogy a korábbi házvezetőnőjük fia az övé is...

Arnie, a jófiú
Kalifornia kormányzójaként 2006-ban ő írta alá az Amerikai Egyesült Államok első olyan törvényét, amely meghatározta az üvegházhatású gázok kibocsátásának felső határát. Egyébként is a környezetvédelem, valamint a meditáció szószólója. Korábban erős szorongás nehezítette az életét, de transzcendentális meditáción keresztül ezt kezelni, az „életében uralkodó káoszt” rendezni tudta.

Kép

Schwarzenegger 2007-ben – Fotó: Profimedia

Egy emlékezetes ajándék
Arnold Schwarzenegger 60 éves korára – 16 évvel ezelőtt – azt a születésnapi meglepetést kapta szülőhazájától, hogy „visszavonultatták” a házszámát, ahogy híres sportolók mezszámát is szokták. Az ausztriai Thal város polgármestere el is küldte neki gyermekkori otthona – ahol a világra jött – házszámtábláját azzal az üzenettel, hogy az már az övé, soha többé senki más háza nem viselheti.

Források:
https://www.imdb.com/name/nm0000216/trivia/?ref_=nm_dyk_trv 
https://collider.com/galleries/30-surprising-facts-about-arnold-schwarzenegger/ 
https://madnessmedia.net/10-facts-dont-know-arnold-schwarzenegger/ 
 

Az augusztusi Képmást keresse július 29-től az újságárusoknál!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.
 

„Hasonló hasonlót vonz” – tartja a közmondás. Ez a tétel a ti esetetekben rögtön meg is dőlt. Három különböző karakterű nő, más a hangszínük, az énekhangjuk, az életútjuk is. Julcsi huncut, Fanniról egy őzike jut eszembe, Sáráról pedig egy erős nagyasszony. Ennek ellenére tökéletes összhang van közöttetek. Mi vonzott titeket egymáshoz?  
Julcsi: Az intuíció. Olyan energiák találkoznak hármunk személyiségjegyeiben, hogy az egy különleges szintézist hoz létre, amelyben mindegyikünk jól érzi magát.  

Fanni: A kémia. Mindig érzi az ember, hogy ki az, akivel szívesen van együtt, ki az, akinek inspiráló az egyénisége, a gondolatai.   

Sára: Ez az erős nagyasszony most mellbe vágott. 

Az ember nem csak olyan, amilyennek látszik.

Mindnyájunkban ott lakik az őzike, a huncut és az erős nő, vagy ahogy te mondtad, a nagyasszony. Változó, hogy mikor melyik kerül előtérbe. A színpadon éneklés közben is különböző arcainkat mutatjuk meg.  

A nagyasszony nálam pozitív fogalom. Stabil, erős hangod oltalmat és biztonságot ad.  
Sára: Most, hogy megszületett a kislányom, annyi mindenben jobban látom magam. Mindig nagyon kemény és határozott akartam lenni, aki tudja, mit szeretne, és azt meg is valósítja. Előadóként is erre a határozott és erős megszólalásra törekedtem. Az évek alatt megtanultam meghallani a saját, igazi hangomat. Finom és törékeny is tudok lenni, és a magabiztos színpadi jelenlét mellett egyre jobban merem a lágyabb oldalamat is megmutatni.  

Egyszer hallottam nyilatkozni egy popénekesnőt, aki arról beszélt, hogy a duett mindig verseny; ha többen énekelnek, akkor elkerülhetetlen a párbajozás. Nálatok csak összhangot hallok. Hogy csináljátok?  
Julcsi: Éneklés közben olyan dinamikákban vagyunk, mint a bolygók. Hol megközelítjük egymást, hol egy kicsit eltávolodunk egymástól. A közeledésnek és a távolodásnak a különféle ritmusa adja az éneklésünknek az egész ívét. 

Folyamatosan ott van a zenénkben a közeledés és a távolodás, ez a hömpölygés tartja mozgásban a produkciónkat, teremti meg a zenénk dinamikáját.  

Hol az egyik van elöl, majd visszasimul a kíséretbe, hol a másikat segíti előre, és ő hátrébb lép egyet, és így tovább.  

Fanni: Annak ellenére, hogy különböző karakterek vagyunk, összeköt minket, hogy ez a közös projektünk, amiben egymásért vagyunk jelen, és a közös ügyünkért dolgozunk. Abban is egyezünk, hogyha éppen nem pont ez jelenti a megoldást valamire, akkor nem választjuk az arany középutat. Inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig tudunk elmenni, akkor is, ha a határainkat kell feszegetnünk.  

Sára: Egy szekeret húzunk, együtt szeretnénk minőségi produktumot teremteni. Erről a versengés kérdésről beugrott a Virágok vetélkedése című virágének a tizenhetedik századból, amelyben a virágok együtt díszítik az Úrasztalát, és bár versenyeznek egymással, ez teljesen más, mint amit mi versenyzés alatt értünk. Valami ilyesmi az is, amikor mi együtt énekelünk. Külön-külön is a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, azért, hogy együtt egy gyönyörű anyagot hívjunk életre. Ennyi egészséges vetélkedés szerintem kell, mert ez előrevisz.

A Dalinda együttes pontosan annyi idős, mint Julcsi kisfia, Buda, hétéves. Fel tudnátok idézni, hogyan született meg ez a zenei formáció?  
Julcsi és Fanni nevetnek, Sárára néznek. Ő az, aki el szokta mesélni az együttes „keletkezéstörténetét”.  

Sára: Felhívott Lelkes András, a Hangvető ügyvezető igazgatója: „Szia, Sári, neked van egy acappella együttesed, amiben a Julcsi énekel, nem?” Mondtam, hogy van egy kis csapatunk, szoktunk együtt énekelni, elvállalunk egy-egy fellépést is, de még nem vagyunk konkrétan együttes. Erre ő azt válaszolta: „De, ti egy együttes vagytok. Van egy acappella fesztivál, ahová szeretnénk elhívni titeket!” Úgyhogy megalapítottuk a formációt. Julcsi akkor pont babát várt, és amikor megszületett Buda, elkezdtünk koncertezni. 

Kép

Paár Julcsi – Fotó: Éder Vera

Az acappella intim műfaj. Bizonyos mértékben kiszolgáltatottá teszi az énekeseket, hiszen egyedül csak a hangotokra támaszkodhattok, persze egymásra is, viszont egyből hallatszik, ha hibáztok valahol. Nem vesz ki sokat belőletek egy-egy ilyen őszinte és sebezhető fellépés?  
Fanni: De! Nem is értem, miért csináljuk ezt magunkkal! (nevet) Ebben a műfajban az egyik legnagyobb a hibázási lehetőség, mindig az adott pillanat határozza meg, hogy éppen mi történik. 

A hangunk össze van kötve az idegrendszerünkkel, ezért nincs késleltetési idő, mint egy hangszernél, hogy még egy kicsit odébb lehet intonálni, ha hallod, hogy nem úgy sikerült valami.

Így ha mi hibázunk, az teljesen nyilvánvaló. Ez nagyon izgalmassá, de nehézzé is teszi, nincs lehetőség korrekcióra.  

Julcsi: Nincs mögöttünk hangszer. Ez rettenetesen izgalmas, és tényleg a legnagyobb technikai kihívás. Mi magunk, a mi testünk az a rezonáns test, amiből kijön a hang. Mindent átszűrünk magunkon. Az éppen aktuális fizikai, mentális és pszichés állapotunktól függ az, hogy milyen hangokat adunk ki.  

Minden fellépés stressz?  
Fanni: Nem mondanám, hogy stressz, egyrészt fellépések előtt lelkileg és fizikailag is tréningezzük magunkat, hogy edzettek legyünk, és ne dőljünk ki a sorból. Egy-egy koncert nagyon komoly pszichés és mentális felkészülést igényel, de ezt a fajta kihívást mindannyian nagyon szeretjük. Meg is értünk arra, hogy oda tudjunk figyelni a koncertjeinkre. Nyilván kamaszként meg fiatal felnőttként az ember egy-egy buli után jó fáradtan is kiállt énekelni, és jó volt megtapasztalni, hogy meddig mehet el, meddig tudja feszíteni a saját határait, de most már teljesen más minőségben dolgozunk.  

Sára: Az acappella formációk nem olyan sűrűn váltogatnak repertoárt, mint más hangszeres bandák. Nem véletlenül, hiszen sokkal hosszabb idő, míg beérik egy új szám. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Áruljátok el, mi vonzott titeket a népzenéhez, a népdalhoz!  
Sára: Az én családomnak nincs zenei múltja. Egész pici voltam, amikor a szüleim felfedezték, hogy vonzódom a népzenéhez, és szerencsém volt, mert elkezdtek ebbe az irányba terelgetni. Szabadságot adtak nekem abban, hogy azt csináljam, ami tetszik, amihez vonzódom. Édesanyám rendszeresen jött velem koncertekre, elvitt táncházakba is. Hamar beíratott Szentendrén a zeneiskolába. 

A népdalok dallama, szövegvilága elemi erővel hatott rám. 

Amikor leérettségiztem, akkor derült ki, hogy indul a Zeneakadémián, a Népzene Tanszéken egy képzés, éreztem, hogy ez egy jel, és nem is tudok, nem is akarok más irányba menni, mert ezzel szeretnék foglalkozni. Korábban álmodni sem mertem volna arról, hogy ez ilyen módon megvalósítható.  

Julcsi: Én klasszikus zenét tanultam. Otthon sokféle zenét hallgattunk, és rám ez nagy hatással volt. Szabad zenei közegben nőttem fel. Fontos szempont volt a családomban, hogy a testvéremmel együtt zenét tanuljak. Abszolút nyitottan és jókedvvel vágtam bele a zenetanulásba. Nagy terveim nem voltak vele. Nem az a gyerek voltam, aki kitalálta hatévesen, hogy énekesnő lesz vagy balerina, hanem én csak úgy szerettem jelen lenni a zenében. 13 évet klasszikus zongoráztam, ezekkel az alapokkal mentem a Zeneakadémiára. Amikor a mi generációnk nevelkedett, akkor még csak elvétve voltak olyan konzervatóriumok, ahol népzenét oktattak. Amióta egyetemen is lehet tanulni népzenét, azóta ez a műfaj rengeteg dinamikus változáson ment keresztül, és mi ennek az ősrobbanásnak a második generációi vagyunk. Azt hiszem, hogy elkerülhetetlenül léptünk rá mind a hárman erre az útra, és hogy a népzene egy fontos origó az életünkben. Ennek a találkozásnak a gyümölcse a Dalinda.  

Fanni: Születésem óta fontos része az életemnek a zene, anyukám is ezen a pályán indult, kiemelt figyelmet fordított a zenei nevelésünkre. Így én is elsős korom óta tanultam klasszikus zenét, kórusban énekeltem, zenei versenyekre jártam és aktívan néptáncoltam, ami egyúttal életforma is volt. A gimiben aztán kicsit keresgéltem a saját kontúrjaimat, sokáig orvos szerettem volna lenni vagy diplomata, annak ellenére, hogy imádtam jelen lenni bármilyen kreatív alkotási folyamatban, a képzőművészettől a drámajátékon át a zenéig.  

Amikor egyértelművé vált számomra, hogy az orvosi pálya nem az én utam, tényleg ősrobbanásszerűen jött a felismerés, hogy semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a népzenével.  

A Dalinda szövegeit együtt írjátok, dalait együtt komponáljátok. A magyar népzenéből táplálkoztok, újrahasznosítjátok ezt a több évszázados műfajt, és körforgásban tartjátok.  
Julcsi: A dalokat olyan arányban dolgozzuk át, hogy azok már szerzett műként vannak bejelentve, de örülünk, hogyha a laikus közönség népdalként jegyzi őket.  

Sára: A népdalokat a sajátos ízlésvilágunkon keresztül szólaltatjuk meg. Leülünk, kiválogatjuk az adott tájegységből a kedvenc énekeinket, kiválogatjuk a szövegeket, leszűrjük, leszűkítjük őket, átvariáljuk és átdolgozzuk, aztán hozzáépítjük az összes szólamot, így már egy teljesen új műsorszám lesz. Külön műként tekinthetünk rá, ami népzenei gyökerekből indul ki.
 
Mit gondoltok azokról a véleményekről, amelyek a népzenét, a népdalt nacionalista propagandaként emlegetik?  
Fanni: A népzene, a népdal mindnyájunké. Hihetetlenül gazdag kultúra, amit nem lehet, nem is szabad egy irány felé leszűkíteni, mert a népdal nem propaganda, nem zár ki senkit, pont, hogy összeköti a népeket. Persze, a népzene univerzális jellege mellett az egy nagy lehetőség, ha fel tudjuk ismerni a saját kultúránk értékeit, de nem gondolom, hogy az lenne a jó út, hogy ezáltal elválasztunk másokat magunktól, ha valamivel szemben definiáljuk általa magunkat. A népzene nem erről szól.  

Julcsi: A népzenének mindig is volt egy interetnikus jellege, összekapcsolta az együtt élő népeket, vagy éppen meghúzta a határokat, hogy meddig tart egy-egy nép szokása, honnantól fogva éli meg másként a hagyományait, az ünnepeit. Ugyanekkor segítette a különböző nemzetiségek, népcsoportok közötti párbeszédet. Gondoljunk csak arra, hogy Erdély-szerte cigányemberek játszották a magyar népzenét, ha ők nincsenek, akkor nekünk nem lenne magyar vonós zenénk. 

A népzene a legbefogadóbb közegek egyike. Érdemesebb a közös pontokat megtalálni, mint a különbözőeket.  

Sára: A keresztény felekezetekben is lehet olyan embereket találni, akik dogmatisták és kirekesztők. Ugyanakkor vannak nyitottabb szemléletűek is, akik testvérként tekintenek más keresztény egyházakra, és vannak olyanok is, akik azt mondják, keresztény vagyok, de nyitott vagyok más vallásokra, és aminek a szeretet van a központjában, afelé szeretettel és elfogadással fordulok. A népzenészek körében is hasonló a felállás. Vannak, akik kizárólag az autentikus megszólalást támogatják, mi viszont az általunk oly kedvelt eredeti autentikus éneklés mellett szeretünk kísérletezni.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Egy nagymama igazi kincs: nemcsak azért, mert hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, és olyan, mint egy feketeöves gyereknevelési tanácsadó, de azért is, mert bármikor fordulhatunk hozzá segítségért, és rengeteg terhet képes levenni a vállunkról, ha csak időszakosan is. 
„A nagymamaságot tanulni kell: hogy hátra tudjon lépni az ember, ha arra van szükség, de ott legyen, amikor elkél a segítség. Egy jó nagymama ösztönösen érzi, mikor életmentő a jelenléte, a tanácsai, és mikor jobb, ha hagyja, hogy a gyerekei maguktól tanuljanak meg dolgokat” – mondja bölcsen Márti, a hatunokás nagymama.
Bizony, sok buktatón kell átjutni ahhoz, hogy a végén mindenki megtalálja a helyét és a feladatait az új rendszerben, ahol a gyerekből szülő, a szülőből nagyszülő válik. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elfogadjuk, tiszteletben tartjuk egymást, és egészséges mértékben, de meghúzzuk a határokat.

Nagymama-antológia: a túlbuzgótól a hedonistáig

„Nálunk mindkét nagyszülő éli a saját életét, esze ágában sincs unokázni. Nem számíthatunk rájuk a nyári szünetben sem, akárhányszor kértük őket, visszautasítottak minket, mondván, ők már felneveltek négy gyereket és dolgoztak eleget” – panaszolja Sári, két kisgyermek édesanyja, aki úgy oldja meg a vakációt, amikor az óvoda és a bölcsőde is zárva van, hogy gyermekfelügyelőt fogad, vagy barátok, rokonok segítségét kéri. 
Van azonban, aki pont amiatt érzi kellemetlenül magát, mert a nagyszülők állandóan jelen akarnak lenni az életükben, és nem tartják tiszteletben az intim szférájukat: „Az anyósomék egy utcasaroknyira laknak tőlünk, és feljogosítva érzik magukat, hogy bármikor kérdezés nélkül beállítsanak hozzánk. 

A legbizarrabb eset akkor történt, amikor elutaztunk egy hosszú hétvégére a férjemmel, és mire hazaértünk, a konyhánkat átalakították: lefestették lazacszínűre a bútorokat, és az eredetileg mészkőszínű falakat kitapétázták. 

És amikor nem látták rajtunk a kitörő örömöt, megsértődtek” – mesél az életükbe öntörvényű módon ki-be járkáló nagyszülőkről Réka.

„A határhúzás a nagyszülők felé azért is nagyon kényes kérdés, mert sok esetben mi, szülők rájuk vagyunk utalva. Nehéz ügy, amikor a nagyi ezen felbátorodva feljogosítva érzi magát, hogy az általunk képviselt nevelési elveket semmibe vegye, és saját szabályokat vezessen be az unokával együtt töltött időben. Sajnos nem egy olyan esetet ismerünk, amikor a szülők képtelenek elfogadni, hogy a gyermekeik felnőttek, önálló családot alapítottak, és a saját szabályaik szerint élnek” – mondja Bojti Andrea.

„Nálunk gyermekkoromban kizárólag a szüleim hozhattak szabályokat, igazából semmibe nem volt beleszólásom. 18 évesen úgy éreztem, nem bírom tovább, és hátat fordítottam a családi háznak; meg sem álltam Angliáig, ahol egy éven át bébiszitterkedtem, majd önerőből lediplomáztam. Aztán férjhez mentem, megszülettek a gyermekeim, és azt vettem észre, hogy újra visszakerültem a startvonalra: a szüleim segítségére szorultam. Ők ezt ki is használták. Állandóan irányítani próbáltak, és megkérdőjelezték a szülői kompetenciáimat. Hiába kértem őket, tartsák tiszteletben a gyermekeim apjával együtt hozott szabályainkat, a válasz mindig ez volt: »nekem ti ne mondjátok meg, hogyan csináljam, téged is én neveltelek fel, jobban tudom, mi a jó ennek a kisgyereknek«” – meséli Kinga, akinek a sok konfliktus miatt sajnos végleg megromlott a kapcsolata a szüleivel.

Diplomatikus konfliktuskezelés

„A családterápiás megközelítés ebben elég sarkos álláspontot képvisel, amelynek lényege, hogy a gyereknevelés elsődlegesen a szülő feladata. A gyerekkel kapcsolatos szabályokat a szülő hozza meg, és ennek akkor is így kell lennie, ha a szülő és a nagyszülő egy háztartásban él – mondja a szakember. – Természetesen a cél mindig az, hogy a nagyszülőkkel is megbeszéljük a szabályokat, kérdezzük meg őket, vegyük figyelembe az értékes meglátásaikat, arra azonban ügyeljünk, hogy a végső döntés joga mindig a mi kezünkben maradjon, hiszen mégiscsak mi vagyunk a szülők.”

A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyeztetések soha ne a gyerek előtt történjenek, és mindig a szülők legyenek azok, akik tolmácsolják a gyermekük felé a családi szabályokat, amelyeket később a nagyszülő is megerősít. 

„Mióta megszülettek az unokáim, imádom, hogy a gyereknevelés felelőssége már nem az én vállamat nyomja, miért ne kényeztethetném őket? Nem értem, a lányom miért kerít akkora feneket annak, ha a nyári szünetben később fekszenek le vagy kicsit több csokit és sütit kapnak, mint otthon. Miért én legyek az, akit a gyerekek utálnak, mert semmit sem engedek meg nekik?” – méltatlankodik Ági, a háromszoros nagymama.

A szakember szerint nem vezet jóra, ha a nagyszülő a szülők által lefektetett szabályokat, a hosszas küzdelmek árán kialakított rendszert – a napirendet, az étkezések rendjét, az esti fekvés idejét – folyton felrúgja, ezzel ugyanis teljesen szétzilálja a mindennapos rutint, ami a gyerekek számára biztonságot nyújtó keretrendszert ad.

„Amikor a nagyszülőknél van a gyerek, és az a megszokott, hogy egy mese mehet este lefekvés előtt, akkor a nagyszülő mondhatja azt a gyereknek, hogy »Tudod, otthon is az a szabály, hogy egy mesét lehet megnézni«. De egy ideális, jól működő szülő–gyerek (pontosabban felnőtt–felnőtt) kapcsolatba az is belefér, ha átmenetileg lazábbak a szabályok, és az unoka a mamánál három mesét néz esténként. Mert ha nem játszmáról van szó a két felnőtt között, akkor ez a rendszer rugalmasan tud működni.”

A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy érdemes a nagyszülőnek bizonyos dolgokban szabad kezet adni, például abban, hogy ő milyen technikával altatja el az unokát. Mert az sem jó, ha túlzottan megkötjük a nagyi kezét.

„Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, hogy márpedig három mese és semmi több esténként, legyen meg a nagyinak és az unokájának a saját kis szeánsza! 

„Egy támogató nagyszülő képes arra, hogy elfogadja és tiszteletben tartsa a szülők igényét, miközben bizonyos keretek között igenis bensőséges, meghitt kapcsolatot, saját szeretetnyelvet képes kialakítani az unokájával. ”

„A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.” 

Ha a nagyszülő tiszteletben tartja a szülők által képviselt nevelési elveket, akkor úgy nyújt támogatást nekik, hogy az általuk kialakított értékeket erősíti. „Ha a szülőnek fontos, hogy a gyerek ne egyen sok cukros dolgot, a nagymama megteheti, hogy nem édességgel jutalmazza az unokáját, hanem annak valamilyen egészségesebb alternatívájával, például egy finom banánturmixszal vagy házilag készített joghurtos, gyümölcsös jégkrémmel. Az összehangoltság a szülő és a nagyszülő között azért nagyon fontos, mert ellenkező esetben káros dinamika alakul ki. Olyan, mintha a nagyszülő direkt a szülők ellen dolgozna, és azt akarná elérni, hogy a gyerek őt szeresse jobban.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A probléma a múltban gyökerezik

Az esetek többségében a szülő–nagyszülő konfliktus sokkal mélyebbről ered. „Amikor a felnőtt–felnőtt viszony nem egyenrangú, a szülők és a nagyszülők kapcsolata játszmázások színtere, és a nagyszülő a saját gyerekével sem tartja a határokat, mindenbe beleszól, ott általában a gyerek már fiatal felnőtt korában eljut oda, hogy kiiktatja az anyját az életéből, de amikor jön az unoka, és nincs más lehetősége, ugyanaz folytatódik, ami elől menekült” – magyarázza a pszichológus.

Persze arra is van példa, hogy pont akkor kezd a kapcsolat normál módon működni, amikor a szülő nagyszülővé válik, és míg szülőként nem, nagymamaként már kiválóan tud funkcionálni. „Alapszabály, hogy ha a nukleáris család által meghozott döntéseket a nagyszülő nem fogadja el, akkor a szülőknek meg kell húzni a határokat, és következetesen tartani is kell azokat” – tanácsolja a szakember.
„Sokáig képtelen voltam ellentmondani az édesanyámnak, mert nagyon hálásnak éreztem magam, hogy segít. De amikor a hathetes gyermekemnek tejbegrízt adott, holott megbeszéltük, hogy ne tegye – és emiatt kórházban kötöttünk ki –, azt mondtam neki, hogy amíg nem fogadja el azokat a szabályokat, amiket a gyermekünk édesapjával hoztunk, addig nem találkozhat az unokájával.” 

„Két hétig nem hallottunk felőle, még a telefont sem vette fel, aztán egyszer csak megjelent az ajtóban, és elfogadta a feltételeinket.” 

Ezt Petra meséli, akinek szerencsére jól végződött a története, az édesanyjára mindenben számíthatnak, és a kapcsolatuk azóta is boldog, kiegyensúlyozott.
„Szülő–nagyszülő témában nincsenek nagy igazságok, egymásra rakódó rétegek vannak, amiket fel kell fejteni ahhoz, hogy a valódi okokat és a viselkedések mozgatórugóit megtaláljuk, amelyek sokszor a múltban, a gyermekkorban keresendők. Mert lehet, hogy az édesanya úgy nőtt fel, hogy a szülei nem tartották tiszteletben a határait. Ám míg gyerekként nem volt képes a határhúzásra, a gyermeke érdekeiért már kiáll, és akár a saját édesanyjával is szembemegy, ha arra van szükség.”

Létezik általános recept?

Sajnos általános recept nem létezik, mert minden kapcsolatnak más a múltja, ezért eltérő a dinamika, és mások a mozgatórugók is. Végső soron azonban mindig az a legfontosabb, hogy olyan megoldást találjunk, amely a gyermekünk igényeit figyelembe veszi, s az adott szerepekben a nagymama és az anyuka is a lehető legjobban érzi magát. Hogy ehhez mire van szükség? Legfőképpen a következő három lényeges dologra.

Szeretetre: az anyának elsősorban önmagát kell szeretnie. Ha az anya elégedett, és jól érzi magát a bőrében, ez a családra is pozitívan hat, mert így képes lesz arra, hogy szeretetét teljes mértékben átadhassa a környezetének. Még a nagymamának is.
Kommunikációra: ha sikerül több-kevesebb beszélgetéssel egyeztetni az igényeket, a találgatásokból eredő félreértések és feszültségek elkerülhetővé válnak. 
Elfogadásra: ha az anya meghúzza a határokat, azokat a nagymama – jó esetben – be fogja tartani. Ám az anyának is figyelembe kell venni a nagymama igényeit és magánéletét. Mert a rendszer, amit családnak hívunk, csak így működhet.

A tavalyi évhez képest 28 százalékkal nőtt a felsőoktatásba felvettek száma, ami az elmúlt tíz év legmagasabb száma: 126 449 felvételizőből 94 785-öt vettek fel. Tíz felvett jelentkezőből nyolcan állami ösztöndíjjal kezdik meg tanulmányaikat.

A legtöbb diákot az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem vette fel.  

Jelentősen, 43 százalékkal nőtt a vidéki egyetemekre felvettek száma is, idén már minden második diákot ilyen intézménybe vettek fel.

A Debrecen-Miskolc-Nyíregyháza háromszögbe idén négyezerrel több diákot vettek fel, a Dunaújvárosi Egyetemen 130 százalékkal nőtt a felvettek száma, a kecskeméti Neumann János Egyetemen 71 százalékos az emelkedés, a veszprémi Pannon Egyetemen 58 százalék, a Soproni Egyetemen pedig 76 százalék.

A tanulás az idősebb korosztályt is motiválja: idén több mint 20 ezer, 30 év feletti diákot vettek fel, azaz 84 százalékkal növelték a munka mellett tanulni vágyók számát a felvettek között. De vettek fel 77 éves diákot is germanisztikára, 73 évest dizájnernek, 72 évest informatikatanárnak, 70 évest pedig jogásznak.

Átlag felett nőtt a hátrányos helyzetű régiókból felvettek száma is.   

Jóval többen tanulnak tovább műszaki- és pedagógusképzésen

34 százalékkal nőtt a műszaki, természettudományi, mérnöki és informatikai területre (MTMI) felvettek száma, azaz minden negyedik felvett a MTMI-területre került be. Műszaki területen 44 százalékos a növekedés, az agrárium területén 28 százalékos, a pedagógusképzésben pedig 67 százalékos, vagyis minden második felvett jelentkező a kiemelten preferált szakokra került be. 
A pedagógusképzésben 10 514 jelentkező kezdi meg tanulmányait. A tanárképzés esetében 29 százalékos a növekedés, mintegy 1500-an osztatlan tanárképzésre nyertek felvételt, emellett 57 százalékkal, közel kétezerrel nőtt az úgynevezett rövidciklusú tanárképzésre felvettek száma, akik más képzési területről jelentkeztek át tanárszakra. A tanítóképzésre felvettek száma 94 százalékkal nőtt, és jelentős az emelkedés az óvodapedagógusi képzésben résztvevőknél is.

A gazdaságtudományi területen 22 százalékkal több a felvettek száma.

A 2023-as felvételi ponthatárai itt érhetőek el. 

Forrás: MTI

– Meg akarsz gyógyulni? 
– Most szívatsz? Ezért jöttél ide, hogy ezt megkérdezd? Szerinted mért fekszem itt harmincnyolc éve? Hogy sütkérezzek a napon? Hogy szundikáljak egy jót, mert nincs más dolgom? Hogy röhögjenek rajtam, amiért mozdulni se tudok? Hogy szégyenkezzek, mert egyedül nekem nincs senkim, aki bevinne a vízbe? 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Eldobom az agyam, komolyan, hát te mindent kétszer mondasz, kétszer mondasz? Gyerekkorom óta egy helyben kell ülnöm, hidd el, volt időm megfigyelni az embereket, de ilyet még nem láttam, mint te. Milyen kérdés ez? 

A következő az lesz, hogy direkt estem-e le a fáról annak idején? 

– Meg akarsz gyógyulni? 
– Na jó, akkor elmesélem, hátha megérted a lényeget, és leszállsz rólam. Az egész a szüleimmel kezdődött. A munkamániájukkal. Hogy nem figyeltek ránk. Mindegy volt nekik, merre csavargunk, miután ledolgoztuk a napi adagunkat a földeken. Kis rabszolgáknak tekintettek minket, beledöglöttünk a melóba napi egy szelet kenyérért, azt is csak akkor kaptuk meg, ha elértük a normát. 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Várj, mindjárt kigyógyulsz a kérdezgetésből, ha megismered az egész történetet. Szerettem fára mászni, nekem ez jelentette a kikapcsolódást, szinte lebegtem az ágak között, jó volt eltávolodni az átkozott földtől, amit egész nap túrni kellett. Csak este volt időm, a holdfényben meg nem lehetett látni rendesen. Hát persze, hogy mellényúltam egy ágnak, és lezuhantam. 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Az apám megszaggatta a ruháját bánatában, amikor kiderült, hogy deréktól lefelé megbénultam. De csak azt siratta, hogy nem lesz haszna belőlem, még el se tud adni rabszolgának. Évekig ültem az udvaron, még a bátyám volt a legjobb hozzám, reggel kicipelt a ház elé, este meg be az ágyamba. Az ennivalót is ő tette elém. 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Ide is ő hozott el, amikor megkértem rá. Nem akartam a terhére lenni. Csak kolonc lennék a nyakán, jobb is így. Ha a víz megmozdul, legalább a reményt átélhetem, ha pontosan tudom is, hogy soha nem fogok meggyógyulni. 

Bár a remény kegyetlen dolog, ha engem kérdezel. Mégis jobb vele, mint nélküle. 

– Meg akarsz gyógyulni? 
– Igazából már ebben a vízben sem hiszek, valószínűleg nem segítene. Megszokásból ülök itt, mint egy gyökeret eresztett növény. Lehetnék máshol, de sehol se lenne jobb. Akkor hát itt. 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Azt meg kell hagyni, hogy kitartó pali vagy, nem szállsz le az emberről, amíg választ nem kapsz. 
– Meg akarsz gyógyulni? 
– Igen. 
– Akkor kelj fel, fogd az ágyadat, és menj!  

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Igaz történet alapján készült

Yazid marokkói származású kisfiúként Franciaországban él. Még tízéves sincs, de már a sütemények és a cukrászat megszállottja. Ha boldog, kiegyensúlyozott családban élne, szülei értékelnék is a cukrásztehetségét, s talán egyenes útja vezetne a cukrásziskolába, majd a gasztronómia világa felé. Ám Yazidnak nehéz gyermekkor jutott: édesanyjával, (mostoha)apjával és testvérével él, édesanyja alkoholproblémával küzd. Egyetlen mentsvára a később őt befogadó család, ahol megtapasztalja, milyen egy boldog otthon, s milyen az, amikor szeretik, gondoskodnak róla. Itt ismerkedik meg fogadott bátyjának köszönhetően a sütés alapjaival.
A nevelőotthonokban és nevelőszülők mellett felnőtt fiú számára hosszú út vezet addig, hogy megtanulja, hogyan kell viselkedni a gasztronómiai elit világában. Épernay-tól Monacón át Párizsig a legnevesebb mesterektől tanul, hogy ő lehessen a legjobb, s valóra válthassa álmát: megnyerje a cukrász-világbajnokságot. 
A Habcsókok és csillagok a cukrászok legrangosabb világversenyén, a Lyonban rendezett Coupe du Monde de la Pâtisserie-n 2014-ben bajnoki címet szerzett Yazid Ichemrahen regénye nyomán készült, a forgatókönyvet is a jelenleg 31 éves Ichemrahen írta. A főszerepet a Franciaországban híres komikus és influenszer Riadh Belaïche alakítja rendkívül hitelesen, bemutatva a karakter mélységeit és magaslatait. Ha csak a címet olvassuk, egy már-már szirupos romantikus filmnek, vagy akár egy török telenovellának is gondolhatnánk az alkotást, holott nagyon nem az. 

A gasztronómia, de főként a cukrászat világáról ritkán készül ilyen hiteles játékfilm, amelynek különlegessége, hogy megtörtént eseményeket dolgoz fel.

Az otthonban és a konyhában is farkastörvények uralkodnak

Yazid tizenévesen már nem a szeretett nevelőszüleinél, hanem gyermekotthonban nevelkedik. Nehéz sorsú, gyakran bevándorló hátterű gyerekek közé kerül, akik között farkastörvények uralkodnak. Nem sokon múlik, hogy ő is a rossz utat válassza, és a bűnözés felé forduljon. „Mindegyik kölyök mögött egy élet, egy történet” – fogalmaz a filmben Samy, a gyermekotthon nevelője. „Hogyan lehet kikerülni az intézetből? Ha meghúzzuk magunkat, vagy ha tehetségesek vagyunk valamiben!” – mondja diákjának. 
Yazid amellett, hogy az intézet menzáján dolgozik, gyakornokoskodik egy étterem konyháján. Hajnalban kel, és 180 kilométert vonatozik, mert egy cél lebeg a szeme előtt: hogy ő legyen Franciaország legjobb cukrásza, és eljusson a cukrász-világbajnokságra. Amikor az étterem séfje ki akarja rúgni, Yazid annyit kér, hogy bizonyíthasson. Lehetőséget és esélyt kap: egy cseresznyeformájú csokoládés desszertet kell elkészítenie. Ezzel meggyőzi a séfet. „Van benne valami. Talán még túl sok is. Megtartjuk a fiút” – szögezi le utóbbi a kóstolás után. 

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Cirko film

„Az ott a Göncölszekér, úgy néz ki, mint egy serpenyő” 

S hogy miért szerepelnek csillagok a film címében? Főszereplőnk számára ezek a remény szimbólumai. De még a csillagok figyelése közben is a munkára gondol: „Az ott a Göncölszekér, úgy néz ki, mint egy serpenyő.” Yazid ugyanis nemcsak egy jó cukrász akar lenni a sok közül, hanem a legjobb.
A 110 perces alkotás hol megható, hol vicces, hol mélyen drámai fordulatokkal mutatja be egy kisgyermek útját az álmai megvalósításáig. Közben amatőr süteménykészítőként vagy csak süteménykedvelőként tanulhatunk is belőle. Például megtudhatjuk, hogyan törik fel a tojást a profi cukrászok, vagy azt, hány különböző íztől lesz jó egy desszert. 

Kiderül, hogy a cukrászat nem is szakma, sokkal inkább művészet és felfedezés. 

Gyönyörű lassított, közeli felvételeket láthatunk: ahogy a tojás belehullik a lisztbe, ahogy lecsöppen a folyékony csokoládé.
Yazid a háromfős francia csapat tagjaként 2014-ben eljutott a cukrász-világbajnokságra, ahol Leonardo da Vincit kell megidézniük a versenyzőknek. A megmérettetés óta csaknem tíz év telt el, s Yazid a valóságban beutazta a világot, sok helyen dolgozott, tapasztalatot szerzett, ma már saját cukrászdái vannak, önálló brandet hozott létre. Nem felejtette el, kiknek és mit köszönhet, ma is látogatja befogadócsaládját. Életfilozófiája pedig a mindennapokban és a cukrász hivatásban is ugyanaz: „egyszerűnek kell maradni, ez a kulcs”. 

Szeretné, ha mások is erőt merítenének történetéből

„Alapvetően a világkupa volt a jegyem egy nagyszerű élethez, mert megváltoztatta az életemet” – erről beszél Yazid Ichemrahen egy 2017-es interjúban. A bevándorló hátterű férfit ma már sehol nem éri rasszizmus, hátrányos megkülönböztetés. De azért hozzáteszi: „...amikor blézert és inget hordok, nincs semmi gond. Másfelől viszont minden este hattól nyolcig edzőterembe járok. Néha egy tréningruhában hagyom el a szobát, és beugrom a McDonald's-be. Ilyenkor azonnal látom a különbséget, hogyan viselkednek velem az emberek attól függően, hogy szépen felöltözve szállok ki az autómból, vagy egy tréningruhában látnak.”
Szintén ebben az interjúban hangsúlyozza, azért írt könyvet, és szeretné, hogy film készüljön belőle, mert tisztában van vele: története másoknak is reményt, célt adhat.
De, mint mondja, ez nem egyszerűen egy tehetséges arab srác sikertörténete, hanem azt is üzeni, hogy lehetséges elérni az álmokat, viszont tenni kell értük. 
„Abba kell hagyni a panaszkodást, fel kell kelni hajnali háromkor, és tenni kell mindezért. Nem fognak hozzád jönni, neked kell odamenni” – teszi hozzá.

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Cirko film

Cukrász-világbajnokság
A cukrász szakma legjelentősebb világversenyét, a Coupe du Monde de la Pâtisserie-t 1989 óta rendezik meg Lyonban, a Bocuse d’Or szakácsversennyel egy helyszínen. A bajnokságot Gabriel Paillasson kezdeményezte, akit világszerte a cukrászat Bocuse-eként tartanak számon. (A lyoni Paul Bocuse a 20. század egyik legnagyobb szakácsikonja volt, az ő nevét viseli a Bocuse d’Or, a világ legnagyobb presztízsű szakácsversenye.) Paillassonnak 29 éves korára sikerült megszereznie a mestercukrász és a fagylaltkészítő mester címet is Franciaországban. A versenyt kétévente rendezik meg, s arra az egyes kontinentális bajnokságokon jól teljesítő országok kerülhetnek be. A bajnokság fennállása óta legtöbb alkalommal – nyolcszor – a franciák állhattak fel a dobogó legfelső fokára.

Magyar cukrászok Lyonban
Magyarország 2009-ben vett részt a világbajnokságon, ahol Mihályi László, Nesztovidisz Zoltánné, M. Tóth Zsolt és Auguszt József képviselte hazánkat, végül a 20. helyet megszerezve. 2012-ben pedig az Augusztné Ibolya, Boóc Judit és Kolonics Zoltán hármas mérettette meg magát a világbajnokság európai előselejtezőjében. Kolonics Zoltán itt szerzett élményei és tapasztalatai alapján hívta életre 2014-ben az első SIRHA Desszertversenyt Budapesten.

A Habcsókok és csillagok (12) francia film július 20-tól elérhető a magyar mozikban. 
Rendező: Sébastien Tulard
Forgatókönyvíró: Yazid Ichemrahen, Cédric Ido
Zeneszerző: Brice Davoli    
Operatőr: Pierre Dejon    
Vágó: Marielle Babinet
Producer: Laurence Lascary    

Szereplők:
Marwan Amesker
Riadh Belaïche
Loubna Abidar