Mindenki gyűjtő akar lenni

Elsős fiam már korábban is kérte egyszer-kétszer, hogy vegyek neki focis kártyát. Megnézegette őket, némelyik focistát meg is ismerte, majd betette az albumba, amelyet magának vásárolt a megtakarított pénzéből. Aztán hetekig rá sem nézett, egészen pár hónappal ezelőttig. Már magam sem tudom, mi volt a kiváltó ok, talán még a labdarúgó-világbajnokság hatása alatt állt, de egyre gyakrabban került elő az album, és kérlelt, hogy vegyek neki új csomag kártyát, sőt már nemcsak ő, hanem a nővére is kezdett komoly érdeklődést mutatni a focis kártyák iránt. Együtt rendezgették őket az albumban, számolgatták, melyik csapatból hány van meg, hány hiányzik, melyik kártya mennyit ér, melyikből van kettő. 
Majd elkezdték az iskolába is hordani az albumot, mert kiderült, van néhány gyerek, akik szintén gyűjtik. Úgy építették fel a „bizniszt”, hogy lányom viszi az albumot, a fiam a cserék egy részét. Délelőtt mindenki feltérképezi, melyik osztálytársnak van új kártyája, mit érdemes cserélni, majd délután, amikor már együtt vannak az udvaron, létrejön a csere, vagyis a „trédelés” (trade=üzletet köt), ahogy ők nevezik. 

Az utóbbi időben egészen új kifejezések jelentek meg a szótárukban, amelyek hallatán csak kapkodom a fejem: trédelünk, mit nyitottál?, top master, teammate, display stb. 

Rövid időn belül a többi gyerek is gyűjtő akart lenni. Szó szerint kitört az iskolában a fociskártya-láz. Tanácstalan apukák, anyukák hívtak fel a bolt kellős közepéről, hogy melyik albumot kell venni, melyik focis kártyát gyűjtik, mert itt bizony több van. Lányom pedig serényen fotózgatta, és küldte nekik. A kisváros legnagyobb élelmiszerüzletének fociskártya-standja kisebb zarándokhellyé vált. Bármikor megyünk, biztos, hogy valamelyik ismerőssel, baráttal, osztály-, iskola- vagy edzőtárssal összefutunk, és a gyerekek együtt válogatják a csomagokat, vajon melyikben lapulhat értékes kártya, esetleg a legtöbbet érő top master. 

„Akkor nincs focis kártya...”

Gyermekeimnek napról napra egyre több kártyájuk lett, annak ellenére, hogy mi nem is vettünk nekik mindennap. Mára pedig már majdnem teljes az album. Kiderült, hogy kiváló üzleti érzékkel vannak megáldva, és elég hamar kitanulták a fociskártya-bizniszt. Azt azért helyre kellett tennünk, hogy ne használják ki mások, főleg a kisebb lányok tudatlanságát, akik nem értenek hozzá annyira, csak elkezdték gyűjteni a kártyákat, hogy ők se maradjanak ki a buliból. Erről tartott „szentbeszédem” olyannyira hatásos volt, hogy másnaptól kezdve a fiam felügyelte a lányosztálytársak csereberéjét, nehogy rosszul járjanak: „El ne cseréld arra, sokkal kevesebbet ér az a focista, ezt a számot nézd, sokkal kevesebb! Vagy kérj érte több kártyát!” – segítette az üzletkötést.

Kép

Kép: Pixabay/Panini collectibles 7524920_1280

Nem minden szülő fogadta kitörő lelkesedéssel a fociskártya-őrületet, amit meg tudok érteni. Elvonja a gyerekek figyelmét, túlságosan rákattannak, és nem is olcsó mulatság nap mint nap venni, ugyanis, ha rajtuk múlna, naponta több csomaggal beszereznének. 
Határt is kellett szabnunk itthon, hogy mely napokon kaphatnak és összesen mennyit.
Sokszor nem voltam „jó fej” anya, mert csak egyet kaphattak, míg más gyerek többet vagy akár egy egész dobozzal is. Sőt amikor a fiam elhagyta a szemüvegét, amelyet nagy keresés után a könyvtárban lévő fotel alatt találtunk meg, egyet sem kaphatott. Végig is sírta a boltot, de azóta egyszer sem veszítette el, és hordja is rendszeresen. Bevallom, előhúztam már párszor a „nincs focis kártya!” aduászt, ha nem fogadtak szót, vagy ment a hiszti, veszekedés valamiért. „Akkor nincs focis kártya...” kezdetű mondatom ilyenkor varázsütésként hat rájuk, és mint a kisangyalok, kibékülnek, s megcsinálják, amit kérek. 

Időközben azok a szülők is megenyhültek, akik az elején még nagyon ellenálltak, és nem szerették volna, hogy a gyereküket beszippantsa a kártyaláz. Titkon mindnyájan abban bíztunk, hogy ez csak átmeneti lelkesedés, és egy idő után úgyis alábbhagy. Azzal is nyugtattuk magunkat, hogy gyermekkorunkban mi is gyűjtöttünk különféle kártyákat, matricákat, és cserélgettünk is, de nem tartott örökké.

Szülinapra top master!

A kártyagyűjtés idővel konfliktusokat is okozott a gyerekek között, mert eltűntek kártyák, egyesek visszaléptek a megígért cserétől stb., és ami még nagyobb szívfájdalmat okozott nekünk, szülőknek: délután már alig játszottak, fociztak, sakkoztak a gyerekek, ahogy korábban, helyette az albumokat bújták. Ekkor már sokan örültek volna, ha megszűnik az egész kártyázás, bevallom, nekem is volt olyan pillanatom, amikor azt mondtam, kész, elég volt. 
Például amikor az étkezőasztal is tele volt kártyával, és nem tudtunk tőle teríteni a vacsorához, vagy még reggel induláskor is a kártyákat rakosgatták. 
A tanároknak idővel külön szabályokat kellett bevezetniük, hogy mikor lehet őket elővenni, és mikor nem. Mivel az elsősök ezeket nem tudták betartani, a fiamék már nem vihetik a kártyákat. A lányom osztálya még szünetben és délután cserélgethet, csak órán nem kerülhetnek elő a kártyák. Ha mégis bekövetkezik, annak komoly következményei lesznek. 
Ezek a lépések már nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy visszatérjenek a focihoz és más játékokhoz. Itthon egyelőre még nem tapasztalom a változást, még nem kérnek kevesebbszer focis kártyát a boltban, talán annyi, hogy a fiam csupán szóban tesz ajánlatot, hogy majd iskolán kívül mit cserélne, vagy a nővérére bízza annak lebonyolítását. Sőt a fiam, amikor megkérdeztük, mit szeretne a születésnapjára, csak annyit mondott: „Sok focis kártyát!” Próbáltuk meggyőzni, hogy válasszon mást, ennél nagyobb ajándékot is kérhet, de hiába, hajthatatlan volt. Végül kiegyeztünk egy nagyobb darabszámban, és már a születésnapja előtt megvettük őket. Két napig csak számolgatta, rakosgatta a csomagokat, naphosszat azon tűnődött, vajon melyikben lapul majd esetleg top master, a legtöbbet érő kártya. Amikor eljött a születésnapja, kiugrott az ágyból, sorban bontogatta őket, és meg is lett a hőn áhított kártya: egy Kylian Mbappé top master! 

Fejlesztő- és motiválóerő

Annak ellenére, hogy sokszor meggyűlik a bajom a kártyagyűjtéssel és azzal, hogy a gyerekeim teljesen rákattantak, néhány pozitívumát is megtapasztaltam már. Komoly közösséget összekovácsoló erővel bír, ugyanis délután az iskola udvarán kicsik és nagyok, akik korábban nem is ismerték egymást, együtt ülnek az albumok felett, és nézegetik a kártyákat, melyik mennyit ér, érdemes-e cserélni. Gyakorolják az érvelést, ugyanis rendre alkudoznak, próbálják egymást meggyőzni, hogy miért jár jól a másik is a trédeléssel. 

Egy-két olyan beszédet is hallottam már az udvaron, amikor mentem a gyerekekért, amit bármelyik sales-es megirigyelne. 

Önbizalmuk növeléséhez is hozzájárul, ugyanis nem egyszer láttam olyan ismerős gyereket, aki korábban sehova sem ment egyedül, most meg minden bátorságát összeszedve bemegy egyedül a boltba kártyát venni. Fiamnál pedig komoly motiválóerővel is bír, a múltkor azt mondta, nem baj, ha nem lesz tele az albumuk, ő ugyanis arra vágyik, hogy egyszer róla is készüljön focis kártya. „Anya, szerinted engem is akarnak majd gyűjteni a gyerekek? Top master leszek?” – kérdezte, és kirohant a kertbe focizni, hogy belőle is akkora focista legyen, aki egyszer majd szintén egy kártyán szerepel.

A tátrai futárok nyomdokain elnevezésű projekt azoknak a lengyel tátrai futároknak állít emléket, akik 1939-1944 között a Tátrán keresztül csempésztek át parancsokat, pénzt, mikrofilmeket, valamint a német és szovjet megszállók lengyelországi tevékenységéről szóló jelentéseket. Segítettek továbbá Magyarországra jutni azoknak a lengyel tiszteknek és közkatonáknak, akik a nyugaton szerveződő lengyel hadsereg soraiban kívánták folytatni a harcot. A futárok legtöbbször olyan hegyivezetők, hegyimentők, kiváló és sokszoros bajnok sízők voltak, akik saját és szeretteik életének kockáztatásával vállalták ezt a szolgálatot.

Az idei program fő attrakciója a Lengyel Intézet szomszédságában, a Jókai téren zajló, számos izgalmat ígérő szabadtéri történelmi kalandjáték lesz, amely során a résztvevők megismerhetik a konspirációs tevékenység szabályait és megtapasztalhatják az egykor a lengyel tátrai futárokra leselkedő veszélyeket.

A játék öt állomása jelképes módon a tátrai futárok útvonalát idézi fel. A feladatok korcsoportok szerint különböző nehézségi szinttel bírnak, így felnőtt felügyelettel kisebb gyermekek is részt vehetnek a játékban. A résztvevők a szervezőktől ajándékot kapnak.

Kép

Az esemény plakátja – Forrás: Lengyel Intézet

A tátrai futárok nyomdokain – szabadtéri történelmi kalandjáték
A játék időpontja: 2023. június 18. (vasárnap), 15.00-18.00 óra között
Helyszín: Budapest VI. ker., Jókai tér és környéke
Kiindulópont: Polonia Nova Egyesület - 1061 Budapest, Jókai tér 1.
A játék szervezői: Radosław Alakulat Történelmi Társaság, Lengyel Intézet

Forrás: Lengyel Intézet

Magyarországon nagyjából minden tizedik baba a vártnál korábban érkezik, és ez a tendencia a világ többi részén is megfigyelhető. A helyzethez már a ’70-es években alkalmazkodni kezdtek az egyes országok egészségügyi rendszerei, az ellátási szinteket akkor osztották kategóriákra. „A legkisebb babákat olyan részlegeken fogadták, ahol az orvosok és az ápolók tudása specifikusabb volt, az eszközpark pedig a lehető legmodernebb. Az átállás itthon is megtörtént a ’70-es évek végén, akkor hozták létre a perinatális intenzív centrumok hálózatát” – mondja prof. dr. Ertl Tibor csecsemő- és gyermekgyógyász, neonatológus professzor, az MTA doktora. Ezen belül a PIC I-es szint a normál újszülött osztályt jelenti, ahonnan az anyukák 2-3 nap után hazatérhetnek a babájukkal együtt. A PIC II-es részlegek eggyel magasabb szintet képviselnek, oda alapvetően azok kerülnek, akik a 34–36. héten születnek. A 32. hetesnél kisebb gyerekeket itt már nem ápolhatják, és azokat a piciket sem, akiket lélegeztetni kell. Viszont akiknek 1500 gramm felett van a súlyuk, és csak egy kicsit besárgulnak, vagy enyhe fertőzésük van, azokat minden további nélkül el tudják látni ezeken a PIC II-es osztályokon.

Segítség a legkisebbeknek 

A PIC III-as centrumokban azokat az újszülötteket gondozzák, akik 1500 gramm alattiak, vagy súlyosan betegek. Utóbbi esetben a születési súly lényegtelen, a hangsúly azon van, hogy intenzív osztályos kezelésre, folyamatos megfigyelésre van szükségük. „Például, ha egy megyei kórházban görcsölni kezd egy újszülött, akkor egyből PIC III-as centrumba szállítják, ahol az orvoscsapat elkezdi keresni a görcs okát. 

Az ilyen helyszíneken minden elérhető, kérhetnek például MRI- vagy EEG-vizsgálatot, vagy éppen konzíliumot ideg­gyógyásztól, el tudnak végezni genetikai vizsgálatokat is. 

Ezeket a centrumokat a 2010-es évek közepén komolyan fejlesztették” – mondja a professzor. Ma már az a gyakorlat, hogy nem a koraszülötteket szállítják az egyes ellátási szintekhez, hanem a várandós anyukákat. Például, ha valahol egy 31 hetes terhességnél elkezdődnek a fájások, akkor a kismamát a legközelebbi PIC III-as egységbe viszik, nem pedig a legközelebbi szülészetre. A legjobb „inkubátor” ugyanis az anyaméh. A koraszülött intenzív osztályokon a kicsik a legmagasabb szintű ellátást kapják, ami az esélyeiket nagyban javítja. Ennek mikéntje az eszközpark fejlődésével alapvetően változott meg.

Szelíden és türelmesen 

A mai műszerek megjelenése előtt a koraszülött babákat jóval gyakrabban lélegeztették. Például, ha világra jött egy 1000 grammos csecsemő, őt nagy eséllyel intubálták, majd a lélegeztetőgépen csak lassan kezdték el csökkenteni az oxigénkoncentrációt. A tubust csak akkor húzták ki, ha már úgy tűnt, a kicsivel minden rendben van. Ez elég intenzív beavatkozás volt, de az eljárás folyamatosan finomodott. 

Ma már az invazív beavatkozásokat minimalizálják, olyan légkört próbálnak teremteni, ami a lehető legjobban hasonlít a méhen belüli állapothoz. 

Ez az idő előtt világra jött babáknál létfontosságú. „Ma már olyan műszerek és monitorok vannak a birtokunkban, illetve rendelkezünk olyan tudással, ami lehetővé teszi, hogy akár a 28 hetes babáknál is kivárjuk az első levegővételt, a köldökzsinórt pedig csak azt követően vágjuk el, hogy a kicsi tüdejét elárasztotta a levegő. Így a méhlepényből jelentős mennyiségű vér érkezhet az újszülött szervezetébe, az első légvételt követően pedig olyan irányba változhatnak a keringés nyomásviszonyai, hogy azok segítik az anyaméhen kívüli élethez való további alkalmazkodást” – magyarázza prof. dr. Ertl Tibor. Ha szükséges, akkor a kicsik tüdejébe pozitív nyomással levegőt is juttathatnak (ilyenkor magát a légvételt a baba végzi), és alkalmazhatnak olyan készítményt is, ami a tüdő léghólyagocskáinak felszínét finoman bevonja, megakadályozva ezzel az összeesésüket. Eközben a babát folyamatosan monitorozzák, intubálást pedig csak végső esetben végeznek, ha arra tényleg szükség van.

Gyógyítás másképp 

A szemlélet nemcsak abban változott, hogy az orvosok igyekeznek minimalizálni az invazív beavatkozásokat, hanem abban is, hogy a szülőket a lehető legjobban bevonják a gondozási feladatokba. A koraszülöttek ellátása sokáig poroszos volt, a fertőzésektől való félelem miatt a kicsiket nem is lehetett akármikor látogatni. A szabályok akkor enyhültek, amikor nagy tanulmányok is igazolták, hogy az anya ápolásba történő bevonása komoly pozitív hatással van a baba fejlődésére, gyógyulására, mellette pedig az anyuka lelki stabilitására is. 
Az is fontos, hogy a kicsi lehetőleg az édesanyja tejét kapja, mert számára annak az összetétele a legideálisabb. „Sokat számít az is, ha az anyuka kenguruztatja az újszülöttjét” – emeli ki a professzor. A koraszülött babák gyógyulását, kognitív fejlődését a zene is segítheti, ilyen programok már több szülészeten is elérhetők. 
A jótékony hatást az magyarázza, hogy a zene nyugtat és relaxál, közvetve pedig a hormonrendszerre is hat, mivel ellazult állapotban boldogsághormonok szabadulnak fel, stresszhormonok pedig kevésbé. 
Ezt az előnyt a normál időre született gyerekeknél is ki lehet használni, a korai babáknál pedig még inkább. 

Mit tud a kenguru? 

A kenguruzás módszere Kolumbiából indult az 1970-es években, pusztán amiatt, mert az országban nem volt elég inkubátor, a gyerekek testhőmérsékletét viszont szabályozni kellett. Ezt úgy oldották meg, hogy a babákat az anyukák mellére, hasára tették. „Idővel rájöttek, hogy ez a kényszer szülte megoldás kifejezetten előnyös, mert a kicsik számára az anya testhőmérséklete a legbiztonságosabb, számít, ha hallják, érzik a szívhangját, feromonjait. A pozitív hatásokat mérni is lehet, ilyenkor a babák vérnyomása és a vér oxigéntelítettsége sokkal stabilabb. Az újszülöttként kenguruztatott csecsemők egészségügyi paraméterei még egyéves korban is jobbak” – mondja prof. dr. Ertl Tibor. A kenguruzás idővel – megfelelő kontroll mellett – a koraszülött osztályokon is megjelent, ma már arra is van mód, hogy az anyuka a még lélegeztetett, de már stabil állapotú babája gyógyulását segítse általa. A megoldásnak csak előnyei vannak, a kicsik ilyen típusú kezelése a tejelválasztást is fokozhatja.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023/01-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A vászon mögött

A két világháború között fiatal lányok tömegei utaztak Hollywoodba abban a reményben, hogy szerződteti őket valamelyik stúdió, és sztárok lesznek. Ahogy évtizedekkel korábban amerikaiak ezrei áradtak Kaliforniába az arany bűvöletében, ezúttal a filmvászon ezüstös csillogása vonzotta ide a fiatalokat. Ebben az időben születtek az első filmsztárok; az irántuk tanúsított rajongás azzal az imádattal vetekedett, amelyben évszázadokkal korábban a nép csak a legnagyszerűbb királyokat részesítette. Az aranykor csúcspontjának sokan 1939-et tekintik, ez volt az Elfújta a szél és az Óz, a csodák csodája hatalmas sikerének az éve. 
Ekkor az amerikai kormányzat még gyanakodva tekintett Hollywoodra, mert a politikusok féltek, hogy a filmek negatív hatással vannak az emberek erkölcseire. Ezt kivédendő Hollywood öncenzúrát vetett be, ez volt az úgynevezett Hays-szabályzat, amely bizonyos témákat tiltottá tett annak érdekében, hogy a kormányzat ne használja a cenzúra eszközét a filmek ellen. Tiltólistára kerültek: a meztelenség, a szuggesztív táncok, a szexuális perverzióról szóló beszélgetések, a szexuális tartalmú jelenetek, a vallás kigúnyolása, stb. 

A szabályokat egészen a negyvenes évekig szigorúan betartották, majd egyre enyhültek, s végül a hatvanas évekre megszűntek. 

1968-ban létrejött az a korhatáros beosztás, amelyet ma is használnak. 
A ‘20-as, ‘30-as években több mozgalom is indult, amelyek tiltakoztak és kampányoltak a filmek erkölcstelensége ellen. Ebben az volt ironikus, hogy a filmek a szabályok miatt valójában visszafogottak voltak, az igazi erkölcstelenségek nem a vásznon, hanem „a vászon mögött” történtek. A filmgyártás mekkájában jelen volt egy furcsa kettőség: miközben remek filmek készültek, a gyártásuk során a visszaélések sem voltak ritkák, csak épp ezeket a csillogó szemű tömeg elől elzárták a stúdiók falai. 

A mindenható stúdiók 

Hollywoodot az „aranykorban” öt nagy stúdió uralta: Metro Goldwyn Mayer (MGM), RKO, 20th Century Fox, Warner Bros. és Paramount Pictures – ezek vezetői úgy uralkodtak a városon és a filmkészítésen, mint a nagy hatalmú királyok. A fiatal, gyakran kisvárosból érkező szép és naiv lányok futószalagon kerültek be a stúdiórendszerbe, ahonnan kevesen jöttek ki sértetlenül. Ilyen vidéki lányként kezdte Hollywoodban Ava Gardner is, aki 18 évesen vonattal érkezett Észak-Karolinából. A stúdió olyan szerződést kötött vele, amely teljesen bezárta őt, csak azt tehette, amit a stúdió engedélyezett neki. Ez pedig nem volt sok. Nem tetszett nekik, ahogy beszélt, ezért beszédtanárt béreltek neki, és csak apró statisztaszerepeket kapott öt esztendőn át. Az MGM elsősorban modellnek használta, akinek a poszterét a katonák és a tinédzser fiúk felragaszthatták az ágyuk fölé. A legnagyobb filmszerepeit úgy játszhatta el, ha a stúdió „kölcsönadta” őt egy másiknak. Ha csak úgy felajánlottak neki más stúdiók egy kisebb szerepet, azt, ha szerette volna sem fogadhatta el. Hasonló szerződésekbe zártak a stúdiók szinte minden színészt. 
Ezek a nagy cégek azonban nemcsak a sztárjaik professzionális életét határozták meg, hanem a magánéletét is. Ez volt a legnagyobb kegyetlensége a rendszernek. 

Ava Gardner életrajzában azt írta, a stúdiója nem tolerálta a terhességet, ezért a Frank Sinatrával való házassága alatt kétszer is abortuszra kényszerült. 

A Vanity Fair részletes cikket közölt a jelenségről, amelyben leírták, miként helyezték nyomás alá a stúdiók a sztárjaikat a tekintetben, hogy szakítsák meg a terhességüket. Azt mondták a színésznőknek, hogy az anyaság rontana az imázsukon, vagy hogy nem kapnak szerepet, ha néhány hónapot vagy évet kihagynak. Nem mindenki engedett a nyomásnak, sokan voltak, akik a karrierjük mellett is vállaltak gyerekeket. Olyanok is akadtak, akik miután férjhez mentek, egyszerűen otthagyták a filmipart. 

Kép

Balról a negyedik Adolph Zukor, a Paramount Pictures alapítója, mellette áll a 20th Century Fox producere, Darryl F. Zanuck  – Forrás: Wikipedia

Egy meg nem erősített történet szerint Jean Harlow-nak, a harmincas évek ügyeletes „bombázójának” még azt is beleírták a szerződésébe, hogy nem mehet férjhez. Miután teherbe esett a szerelmétől, a stúdió azonnal beutalta egy kórházba, ahol megszakították a terhességét. A producerek cinikusan azt a sajtójelentést adták ki, hogy Harlow „a kórházban pihen”. Bette Davis, Joan Crawford és a kor leghíresebb színésznői – de sokan mások is – átestek abortuszokon a karrierjük megtartása érdekében. A cégek ráadásul nemcsak nyomást helyeztek a színésznőkre, hanem meg is szervezték az orvosi beavatkozásokat. Lana Turnernek, a kor másik híres szépségének két abortuszát is a stúdiója szervezte, és a cég doktora végezte. 

A Vanity Fair szerint az egyik eset során Turneren a szállodai szobájában, érzéstelenítés nélkül végezték el a procedúrát, miközben az édesanyja befogta a száját, hogy senki ne hallja a kiáltásait. 

Ezután levontak 500 dollárt a béréből, és egy héttel később már forgatnia kellett. 

Kép

Lana Turner – Forrás: Pxfuel

Voltak, akik fellázadtak a stúdiójuk kegyetlensége ellen, erre példa Loretta Young, aki 1935-ben nem volt hajlandó elvetetni a gyerekét. Annak ellenére vállalta a babát, hogy – amint azt később a családjának elmondta – nem afférból esett teherbe, hanem filmbéli partnere, Clark Gable állítólag megerőszakolta őt (ez csak mindkettőjük halála után került nyilvánosságra, így nem lehet ellenőrizni, valójában mi történt). Gable – Errol Flynnhez és Charlie Chaplinhez hasonlóan – azon hírhedt sztárok közé tartozott, akik több színésznőt is teherbe ejtettek. Mindez a mozinézők elől elzárva történt, a stúdiók pedig mindent megtettek, hogy megőrizzék sztárjaik ártatlan jó fiú, illetve bombanő imázsát.

Szexuális visszaélések 

Miközben a Hays-szabályok miatt a képernyőn fenn kellett tartani az erkölcsösség látszatát, a háttérben komoly visszaélések történtek. Ekkoriban közismert fogalom volt Hollywoodban a „casting couch” vagyis a „szereposztó dívány”, ami arra utalt, hogy egy-egy színésznőnek a testével kellett fizetnie egy szerepért. A Harvey Weinstein-botrány megmutatta, hogy nemcsak a ‘30-as ‘40-es években történtek szexuális visszaélések a filmiparban, hanem még a 21. században is előfordultak. Az Atlantic beszámolt róla, hogy még Hollywood előtt, a Broadway-n született meg a casting couch fogalma, miután a Schubert-testvérek, a New York-i színházi világ urai egy budoárban fogadták a karrierre vágyó színésznőket. 

Egy táncosnő így fogalmazott: „Ha nem feküdtél le velük, nem kaptál szerepet. A Schubertek egy bordélyt üzemeltettek.” 

A hollywoodi producerek egy része hasonlóan viselkedett. A 20th Century Fox producere, Darryl F. Zanuck például hírhedt volt arról, hogy szexuálisan zaklatta és kihasználta a színészi pályára áhítozó fiatal lányokat az irodájában. 
F. Scott Fitzgerald Hollywoodban játszódó könyvében, Az utolsó cézárban is utalást tesz a hírhedt kanapéra, és a Mindent Éváról című 1950-es Bette Davis-filmben is elhangzik egyértelmű célzás arra, mit kell tennie a kezdő színésznőnek – akit a nagyon fiatal Marilyn Monroe játszik – ahhoz, hogy szerepet kapjon. A jelenség egyfajta rágalommá, lekezeléssé is vált, ami a mai napig él, miszerint „biztos azért kapta meg a szerepet, mert…” Ahogy az abortuszok esetében, itt is előfordult, hogy a nők önként mentek bele a dologba, azonban ez nem menti fel a producereket, akik kihasználták, hogy vannak, akik bármire képesek a sikerért.

A stúdiórendszert a ‘40-es évek végén kezdték felszámolni, miután az amerikai Legfelsőbb Bíróság érvényesítette a trösztellenes törvényeket a stúdiók ellen. A tévé, a külföldi filmek és a független stúdiók megjelenése tovább lazított a nagy stúdiók hatalmán. Az aranykor legnagyobb sztárjainak élete sok esetben tragikus fordulatot vett: alkoholizmus, drogfüggőség és boldogtalan családi élet volt az ára a rövid ideig tartó karriernek. Azok a fiatal lányok, akik csillogó szemmel érkeztek meg Kaliforniába, gyakran kiégve és kihasználva távoztak. Bár sok életrajz jelent meg ezekből az évekből, amelyek megmutatták az időszak sötét oldalát, Hollywood aranykora ma mégis inkább a remek filmalkotásairól ismert, és nem arról, miként tette tönkre az álomgyár a saját sztárjait.

Források:
https://christianscholars.com/reforming-hollywood-how-american-protestants-fought-for-freedom-at-the-movies/
https://www.npr.org/2008/08/08/93301189/remembering-hollywoods-hays-code-40-years-on
https://www.premiumbeat.com/blog/golden-age-of-hollywood/
https://www.borehamwoodtimes.co.uk/news/20032442.tales-casting-couch-hollywoods-golden-age/
https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2017/10/casting-couch-the-origins-of-a-pernicious-hollywood-cliche/543000/
https://www.vanityfair.com/hollywood/2016/07/classic-hollywood-abortion
https://www.johnstoncountync.org/ava-gardner/blog/post/ava-gardner-mgm-and-the-hollywood-studio-system/
https://nypost.com/2017/10/16/hollywoods-horror-stories-of-sex-predators-long-before-weinstein/
Képek: 
Ava Gardner - https://commons.wikimedia.org/wiki/File:The_killers_Ava.jpg
Lana Turner: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lana_Turner_1947_MGM_portrait.jpg
1924-es filmforgatás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Publicity_photo_from_filming_The_Thundering_Herd_1924.jpg
Clark Gable: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Clark_Gable_seated,_surrounded_by_group_of_five_men.jpg
 

– Hogy érzi magát magánemberként és költőként, melyik a védtelenebb, a védettebb? 
– Az írás folyamatában a bezáródás mint szükségesség jelenik meg. Én bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok írni, jelképes értelemben betapasztom a fülem, a külvilág kizárva. Természetesen ez nem véd meg a társadalmi folyamatoktól, attól elsősorban, hogy bármikor megtörténhet a mindenkit elsöprő katasztrófa. Környezetvédelmi kérdéseken nagyon hamar felháborodom, foglalkoztat a téma, a bolygó védelme, például évekig abszolút vegán étkezést folytattam.

– Inspirálják a világ adta új témák? 
– A művészet évszázadok óta a nagy témáiból él, ez ma sincs másképp. Az aktuális témákhoz vissza-visszatérek, írok róluk. Az ember azt látja, hogy az irodalomnak feladata van, a világ kérdéseket tesz fel, és a művész dolga, hogy azokra válaszoljon. Ez nem mindig kellemes. Foglalkoztat bizonyos állatok nyelvének a megírása. Kiváló énekművészek az énekesmadarak, állítólag nagy eposzokat énekelnek a bálnák. Komoly ambícióm lenne egy bálna által énekelt eposzt magyar nyelvre lefordítani. Különben az elmúlt időszakban született egy-egy bálnaversem.

– Költőként melyik korban érezné otthonosan magát? 
– A klasszikus görög korban, a tizennyolcadik században és a századfordulón.

– Lackfi János és ön évekig tartott kreatív írás kurzust a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A most formálódó világban van helye a művészetnek? 
– Egyrészt a művészet, az írás senkit nem érdekel, ezt sulykolja a világ, másrészt én úgy látom, hogy mindenki tanulni akarja. Politikusok, akik egész életükben a kultúra tönkretételén fáradoznak, tollat ragadnak, könyveket írnak. Fogadjuk el egyszer és mindenkorra, hogy az emberi létezés alapvető szükséglete az önkifejezés. Noha 

én úgy vélem, hogy a művészet nem önkifejezés, megfelelő színvonalon nem önmagadat, hanem az olvasót fejezed ki, az olvasót adod vissza. 

Nyilván a kettő egymástól nem idegen. Az én munkám a megfogalmazás, az olvasóé a feldolgozás, az pontosabban, hogy rezonáljon rá. Aki a kultúrát üldözi, feleslegesnek tartja, az az emberiség ellensége. Homo sapiens vagyunk, ez röviden foglalja össze, hogy az emberi faj érző, alkotó, szerető lények közössége.

– Foglalkozik gyerekirodalommal, nagy sikerű gyerekkönyvek szerzője. A gyermek hálásabb befogadó? 
– A gyerek nem tudja, hogy mi van és mi nincs, ezért mindent reális lehetőségként értelmez a maga kis világában. Mint egy költő. Hozzáteszem, nem is olyan kicsi ez a világ. Az a szülő, aki gyerekirodalomhoz juttatja a gyermekét, mindenképp nyitott, van igénye a jóra, a szépre, a minőségre. A gyerekek rögtön reagálnak, interakcióba lépnek. Felteszek egy kérdést, azonnal jön a válasz. Nem feszélyezi őket a felnőttek kötelező és unalmas udvariassága. Egyszer hittantáborban megkérdeztem, találkoztál-e már kísértettel. Mindenki jelentkezett, hogy igen, mi sem természetesebb, ő találkozott. 

Komoly meglepetések érik az embert gyerekek között. Nagy a bizalmam, a hitem a gyerekekben.

– Ön vágyódik a gyerekkora után, mi tűnt el a gyerekkorral együtt, mit mentett ki belőle? 
– Nagyon jó volna menni, és egy nyarat megint eltölteni Móron, a nagymamáméknál a 70-es években. Eltűntek azóta az igazi nyarak és telek, meghalt a nagymamám. A nagypapám. Amit lehet, az írásba belementek. Ez épp az írás egyik feladata. Múltmentés.

– Rendszeresen lép fel vidéken alkotóként. Élvezi? 
– Tapasztalatom, hogy a kisvárosokban, falvakban élő közönség befogadó arra, hogy lelki konverzációba kerüljön a világgal, és ennek legjobb eszköze az irodalom, azon belül a kortárs irodalom. Sokat jelent nekik az elzárt, elszigetelt világukban a művészet. Mindig befogadó, értő, figyelő közönséggel találkoztam, nagyon jók a tapasztalataim. A családom félig vidéki, félig fővárosi, én mind a két közegben jól érzem magam. Amikor megkaptam a József Attila-díjat, és felléptem Móron, a közönség soraiban ott ült a nagymamám, ez mindkettőnk számára igazán emlékezetes élmény volt.

– Cseh nyelvből fordít, cseh irodalmat tanít. Mi, magyarok, mit tanulhatnánk a csehektől? 
– Az irodalmi szövegekben jobban élnek a humor lehetőségével, nem félnek tőle. Ezért is nagy a cseh irodalom népszerűsége a magyar olvasók között. Például Hrabal nem annyira vicces író, mint sokan hiszik. A Sörgyári capriccio nem egy sörgyári capriccio, a magyar olvasó látja bele, a könyv eredeti címe nem is ez. A csehektől a kispolgár megbecsülését tanulhatnánk, ők felvállalták ezt a létformát, nekik ez nem okoz gondot. Karel Čapek itt járt a harmincas években, és azt hitte, megőrültek a magyarok, hogy sokan atillában, anakronisztikus arisztokrata ruhákban járnak.

Kép

Fotó: Katona László

– Élete alakulása változtatott a hitén? Istent soha nem utasította el, nem neheztelt rá? 
– Nem. 

A világban történő szörnyűségekért nem Istent tenném felelőssé. Isten inkább kincs, akivel jól kell élni. 

Tudnak a világban borzasztó dolgok történni, Isten nem örül neki, szó sincs arról, hogy bármit hagy megtörténni, elképzelésünk sem lehet róla, mennyi borzalmat akadályozott meg. De nem mindig az ő dolga ez, hanem a miénk. Nem követelek. Nem személyes birtokként kezelem Istent.

– „Minden ima vers, és minden vers ima” – nyilatkozta pár éve. Jelenleg alkotóként foglalkoztatja a vallás? 
– Van egy Máté evangéliuma témájú könyvem, három kiadó különböző indokkal elutasította. Meglepett, hogy ez a téma ennyire nagy elutasításra talál ma Magyarországon. Az Evangélium minden egyes részletét önálló darabokra bontottam, és Máté evangéliumát szorosan követve írtam meg a sajátomat, szabadversekben. Például Jézus pusztában töltött negyven napjának minden napját lejegyeztem.

– A nagy múltú Vigilia egyik szerkesztője. Mesélne az ott folyó munkáról? 
– Tetszik, hogy olyan lapnál vagyok, ahol elképesztő szerzők fordultak meg, Pilinszky János, Kerényi Grácia, Pályi András például. A szerkesztőségben papok, szerzetesek, teológus tudósok, rendfőnöknők ülnek, elképesztő kisugárzása van egy-egy ilyen találkozásnak. Az igényesség fenntartásához elég arra gondolni, hogy mi Sík Sándor és Rónay György lapja vagyunk.

– „Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág?” 
– Ez csak akkor igaz, ha kertész leszek. De ha kertész leszek, akkor azon dolgozom, hogy ne pusztuljon el a világ. Abban hiszek. Azért kapálok, palántázok, öntözök. Gyönyörű verssor, de nem ez az igazság. Bár épp ezt mondja a sor is fanyar lemondásával. Azon borong, hogy a világ esetleg el is pusztulhat. Nem árt tudatosítanunk. És aztán egy újabb vödör vízért menni. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Csodagyerekként a világhír felé vezető úton

Szülei hamar felfigyeltek a kislány tehetségére, aki autodidakta módon, eleinte a szomszédjukban tanító zongoratanárnő óráit figyelve kezdte játszani az ellesett darabokat zongorán. Gyerekként került a Zeneakadémiára, ahol Székely Arnold, majd Dohnányi Ernő tanítványa lett. 1924-ben, tízévesen volt az első nyilvános szereplése, Beethoven I., C-dúr zongoraversenyét adta elő, majd egy évvel később játékával annyira elbűvölt egy svájci művészházaspárt, hogy rögtön szerződtették, és innentől pályája töretlenül ívelt felfelé. Támogatásukkal egész fiatalon kora kiemelkedő, nemzetközi hírű koncertszólistájává vált. Sosem játszott el egy darabot kétszer ugyanúgy, szenvedélyesen mélyült el a zeneművekben. Elsősorban Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn, Chopin, Brahms, Liszt műveire épült a repertoárja, valamint Händel és Bach darabjait is szívesen játszotta. 1933-ban, 19 évesen első lett a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen, ezzel vette szárnyára a világhír, pedig sosem szerette a versenyeket.

Házassága sírig tartó szerelem volt

Pályája elején ismerte meg későbbi férjét, Tóth Aladár zenekritikust, aki figyelemmel követte a kivételes tehetségű fiatalt. „Ezt a törékeny kislányt, mikor a zongoránál ül, már most az igazi művészlélek magába mélyedése, világtól elvonatkoztatott magánossága hatja át. Csupa komolyság és őszinte, igaz temperamentum” – írta róla akkor, amikor tízévesen a nagyközönség elé lépett. Fischer Annie-val egy olaszországi turnén kerültek közelebb egymáshoz, ahová Annie édesanyja kérésére kísérte el a fiatal lányt a nála tizenhat évvel idősebb kritikus. 

Ezen az úton életre szóló szerelem szövődött kettőjük között, amely Tóth Aladár haláláig tartott. 

Az olaszországi út után Tóth Aladár nem írt több kritikát róla, viszont aktívan támogatta Annie karrierjét, később együtt állították össze a művésznő műsorait is. Annie 23 éves korában, 1937-ben házasodtak össze. A második világháború zsidóüldözését a semleges Svédországban vészelték át, ahová Fischer Annie zongorakoncertje miatt utaztak, és ahonnan csak 1946-ban tértek vissza Magyarországra. Kortársaik elbeszélése alapján kapcsolatuk meseszerűen harmonikus volt, házasságukat barátaik szerint a szoros lelki kötelék mellett mély intellektuális kapcsolat jellemezte.

Művészházaspárként a Rákosi-korszakban

Tóth Aladár 1946-tól a Operaház igazgatói tisztségét töltötte be, Fischer Annie pedig az ötvenes-hatvanas évektől Magyarország „zenei nagyköveteként” járta a világot. A kommunista rendszer „kegyeltjei” voltak tehát, viszont éppen elismertségüknek köszönhetően sikerült több ismerősük és barátjuk karrierjét és talán életét is megmenteniük. Fischer Annie például személyesen járt közben Rákosi Mátyásnál, amikor a háztulajdonosukat ki akarták telepíteni, Tóth Aladár pedig sokat tett azért, hogy az Operaház művészeit megmentse a rendszer zaklatásától. 

„Annie és Tóth Aladár – akárcsak mentorom, Kodály Zoltán – nevüket, befolyásukat rendületlenül arra használták, hogy segítsék a félretolt, hátrányos helyzetbe került művészeket” – emlékezett vissza Vásáry Tamás zongoraművész.

Nyaraikat a Balatonaligán lévő házukban töltötték, ahol a hétköznapi kikapcsolódás mellett rendszeresen vendégül látták a korszak legnagyobb alkotóit, zeneművészeit, kritikusait. Közeli barátságot ápoltak Kodály Zoltánnal és feleségével, valamint a zenei világ élen járó zenészeivel, például Solti Györggyel, Ungár Imrével, Rév Líviával, Kuttner Mihállyal. Élénk társasági életet éltek; a Balaton-parti házból kiszűrődött Fischer Annie játéka, ahogy a Bösendorfer zongorán gyakorolt, valamint a külföldi rádióadókon hallgatott zeneművek hangjai. 

Kép

Fischer Annie a Magyar Rádió folyosóján, tőle jobbra Emil Gilelsz szovjet zongoraművész – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

A művészházaspár balatoni idilljét a pártállam bolygatta meg egy időre, amikor pártüdülő épült a házuk helyén. Az elbeszélések szerint kárpótlásul több helyi ingatlant is felajánlottak nekik, ám Fischer Annie-ék ragaszkodtak a megszokott környezetükhöz, így végül nyaralójuk mását építtette fel számukra a párt vezetősége. Fischer Annie életének kiemelkedő helyszíne volt a Balaton: szeretett horgászni, csónakázni a tavon, és esténként konyhaművészetével kápráztatta el a náluk vendégeskedőket. 

Később, amikor a világ legtávolabbi pontjaira is eljutott, azt nyilatkozta, hogy a balatoni naplementét nem cserélné el semmivel. 

Királynői méltóság és hiteles egyszerűség

Pályája során világhírű karmesterekkel dolgozott együtt, mint például Otto Klempererrel, akivel a londoni Royal Festival Hallban Beethoven össze zongoraversenyét adták elő. Fellépett a New York-i Carnegie Hallban is, előadásaival beutazta a világot Japántól Ausztráliáig. Bár sosem tanított, a Zeneakadémia növendékeit jól ismerte, sok ifjú tehetség útját követte nyomon és támogatta élete során. Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Schiff András, Frankl Péter, Prunyi Ilona, Failoni Donatella, Hauser Adrienne, Varga Csilla útját a kezdetektől segítette. Csoba Tünde volt az egyetlen, akivel hosszú időn át kötetlenül, de tanítványaként foglalkozott. „Nagyon irritálta az »üres« zongorázás. […] Számára egyetlen egy dolog volt a fontos, és azzal kellett foglalkozni: mire gondolt a zeneszerző, mit érzett, miért írta le ezt vagy azt a darabot, mi a mondanivalója. Még akkor is, ha ma már ez teljesen kifürkészhetetlen. Ezt kell közvetíteni a közönségnek, csakis ennek van értelme” – emlékezett vissza rá Csoba Tünde, akinek a fellépési drukkját is segített csökkenteni. Ezzel egybecseng, ahogy Kocsis Zoltán jellemezte őt: „A zeneművek művészi igazságát talán senki nem kereste oly ádázul kitartóan, mint ő.” Máshol úgy fogalmazott, hogy Fischer Annie-t „királynői méltósággal ötvözött hiteles egyszerűség” jellemezte.
Egyébként láncdohányos volt, aki szinte csak arra az időre tette le a cigarettát, amíg a zongora előtt ült a színpadon, s mire az előadás végén a függöny mögé ért, már meggyújtott cigarettával várták. Mindig választékosan, elegánsan, de szerényen öltözködött, és szép alakja, fotogén arca gyakran megihlette a fotósokat. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Kotnyik Antal

A zongoraművész, aki nem szerette visszahallgatni a játékát

Időskorára annyira elmélyült Beethoven alkotásaiban, hogy – a világon egyedüli zongoristaként – mind a 32 szonátáját felvette lemezre. 
Később többször megismételte a felvételeket, mert elégedetlen volt velük, majd nem engedte, hogy megjelenjenek, végül csak 1995-ben, 80 éves korában bekövetkezett halála után váltak a nyilvánosság számára elérhetővé. Egész életében az a hír járta róla, hogy nem szereti a hangfelvételeket, különösen a saját játékát nem szerette visszahallgatni, így művészi nagyságához képest viszonylag kevés felvétel maradt utána. „Halálom után már mindent kiadhatnak velem” – mondta barátainak.

Nem adott interjúkat sem, és az őt övező rajongást is igyekezett kerülni. Több kalózfelvétel készült zongorajátékáról, és anekdoták őrzik, hogy a nagy önkritika ellenére időnként mennyire meglepte saját játékának kiválósága. Visszaemlékezések szerint egyszer Frankl Péter zongoraművész lakásának ajtaján belépve meghallotta az éppen szóló lemezfelvételt, és megkérdezte: „Ki játszik ilyen szépen Mozartot?” „Ez egy ritka kalózlemez, amelyen Otto Klempererrel te játszod az Esz-dúr zongoraversenyt” – hangzott a felelet.
Fischer Annie számos elismerése mellett háromszor kapott Kossuth-díjat. Hivatásának és a zenének rendelte alá az egész életét, ezért nem vállalt gyermeket. Még nyolcvanadik évéhez közeledve is megajándékozta néhány hangversennyel a hazai, az olasz és a japán közönséget. „Amikor az előadóművészi pályáról beszélgettünk, gyakran megkérdezte: »Tudod, mit vállalsz? Ez egy dög pálya.« Sokszor beszélt arról, hogy milyen nehéz, de sohasem tudott lemondani róla. A pálya éltette” – emlékezett rá tanítványa, Csoba Tünde. Hetven éven keresztül játszott és kápráztatta el a világot.

Felhasznált irodalom:

• http://www.parlando.hu/Csoba1.htm
  https://web.archive.org/web/20170815135801/http://lfze.hu/hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/fischer-annie/10192#
  http://www.parlando.hu/2014/2014-4/Egy-hamis-FischerAnnie-kep-urugyen.pdf
  http://epa.oszk.hu/02900/02964/00014/pdf/EPA02964_gramofon_2014_nyar_006-016.pdf
  https://www.ujsagmuzeum.hu/fischer-annie/
  https://mersz.hu/mod/object.php?objazonosito=matud202110_f66602_i1

Ritkán mesélt azokról az időkről, akkor is csak nekünk. Nem panaszképpen mondta, inkább visszaigazolásként, hogy lám csak érdemes volt a túlélés érdekében meginnia azt a zavaros löttyöt, amit a hadifogolytáborban kapott. Érdemes volt jelentkezni különmunkára, mert akkor kapott egy ibrik tejet egy fél szelet fekete kenyérrel. Kellett a túléléshez. Elmesélte, hogy elfagyott mindkét lába, és egy szintén hadifogoly magyar orvos mentette meg az amputálástól, mert ellátta tanáccsal, kenőccsel, kötszerrel, amivel csak tudta. 

Hazafele az úton a foglyokat szállító marhavagonban sorra haltak meg az emberek. Amikor a vagon megállt, a foglyokkal rakatták le az elhunyt társaikat. Sokan feladták.  

A mindent eltöltő öröm, hogy megpillantották a hazai tájakat, hamar elröppent, amikor a vagon résein át látták, hogy a szerelvény elhagyja a hazájukat. Németországba, egy amerikai táborba vitte őket a vonat, hogy megerősödjenek. Egy hónapig tartották ott őket, mire végre hazatérhettek. 

Amikor Pesten leszállt a vonatról, az állomáson igazoltatták. Megkérdezték hány hold földje van, az apám megmondta az igazat, hogy neki csak a két keze van, amivel dolgozni tud. Elengedték. Huszonöt kilométert kellett megtennie éjszaka a csikorgó hidegben a nagymamám házáig, ahol sötét volt, életnek semmi jele sem mutatkozott. Az édesanyja akkoriban nem gyújtott világosságot, csendben a hideg szoba döngölt padlóján térdepelt egy szentkép előtt, és imádkozott. Imádkozott a fiáért, akiről már egy éve nem kapott hírt. Édesapám bekopogtatott a szomszédba, hogy érdeklődjön az övéiről. Talán akkor az egyszer félt az életében. A szomszédok nem ismerték meg, mert az egy méter nyolcvanöt centiméter magas fiatalember negyvenöt kiló volt. Áthívták az édesanyját, de nem árulták el neki, hogy miért hívják. A szomszédok, hitték is meg nem is, hogy jóval a háború után megjelenő ember a Juli néni fia, hiszen előtte ismerték. 

Nagymamám megállt a pitvarban, és nézte a szobában beszélgető embert. A hangjáról ismerte meg. 

Sírva, nevetve rohant be hozzá, hogy végre átölelhesse az élve maradt egyetlen fiát. Apám tizenhat esztendős öccsét lelőtték a falu határában a többi elhurcolttal együtt.   
Apám az ikertestvére keresésére indult, és amikor megtudta, hogy a súlyosan sebesült testvérét a Tiszába lökték, ott a zajló, zavaros Tiszánál határozta el, ha megnősül, neki sok gyereke lesz.  
  
Megtalálta azt a szép szőke lányt, akit még kilencvenéves korában is szeretett, amikor már az édesanyám harminc éve nyugodott a kömlői temetőben. Hittek az igaz szóban, az igaz érzésekben, a munka erejében. Soha nem irigyelték és nem kívánták el mások életét, vagyonát, sorsát.   
Emlékszem borús, hideg őszi napokra, amikor az édesanyám egy kopott kabáton az ámbitus alatt tömte a libákat, mert szebb és melegebb ruhákról álmodott nekünk.  
Emlékszem a tikkasztó nyarakra. A levegő remegett a nyári forróságtól. A hófehérre meszelt vályogfalak ellenálltak a nap hevének, de a férfiak – közöttük az apám is – újra és újra lendítették a kaszát az aranyló, életet adó búzatáblában.   
Emlékszem, hideg téli estéken az apám a sparhelt mellett állt, és felolvasott a magyar és a világirodalom remekeiből az édesanyámnak, amíg ő a vacsoránkat kavargatta a tűzhelyen. Mi hatan csendben hallgattuk. Apám néha megmelengette a két nagy dolgos kezét a kemencénél, amikor a kenyér sült, a mindennapi kenyerünk, amiért nagyon sokat kellett dolgozniuk. 

Apám csontjai élete végéig emlékeztek az Azovi-tengerpart mellett fekvő Mariupolban elszenvedett télre. Mégis elégedett volt az életével. 

Volt idő, amikor a családtól távol kellett munkát vállalnia, hogy élni tudjunk. Úgy éreztem, ilyenkor nélküle csak ténfereg az idő. Szegények voltunk, sokan lenéztek ezért bennünket, de én ezt akkor nem éreztem, mert volt egy hely a világon, ahol feltétel nélkül szerettek, ezért nem is foglalkoztam vele, egyébként is olyannak éreztem magam, mint a többi gyerek.  

Megtanították a szüleim, ha korán kelek, meglátok még a felkelő nap mellett egy fénylő csillagot. A szívós kitartó munka volt ott minden napon, ami a szeretet bölcsőjéből kelt fel minden hajnalon. Megtanították ők nekem, hogy a család a feltétel nélküli szeretet szigete, ahonnan erőt meríthetek. A szeretet képessége az örökségem. Ha találkozom a törtetéssel, az érdekkel, a képmutatással, az nem az én világom.   
Az emlékek idetelepednek mellém. Emlékszem, apám mindig sietve jött haza, ilyenkor kicsit a mellkasát előre döntötte, mintha azt akarta volna, hogy a szíve hamarább hazaérjen.

Az írás  a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese. 

A Netflix tiniknek szánt egyik legnagyobb dobása A csókfülke című film volt (The kissing booth, 2018), amelyből végül trilógia lett a népszerűség okán. Itt a hősnő hosszasan őrlődik a legjobb barát és a sármos férfi miatt. Az egyik mindent tud róla, a másikkal semmit sem tudnak egymásról, a kamasz nézők mégis várhatják, hogy a csinos lány és a jóképű fiú végre ágyba bújjon két perc beszélgetés után. A film egyik legfontosabb motívuma, hogy a lány ne veszítse el a gyerekkori barát fiút, hiszen ez egy tartós kapcsolat, ezért a hősnő több alkalommal lemondja a randit egy haverkodós este miatt. Sejthetjük persze, hogy ezzel fel is rajzolták a féltékenységi drámát, az azonban furcsa – legalábbis felnőtt fejjel –, hogy a végül mégiscsak kibontakozó, mindent elsöprő szerelem kizárólagos működtetője a testi vonzalom lesz. A fentiek miatt ugyanis a barátság egyáltalán nem része a szenvedélyes párkapcsolatnak (!), sőt később a férfi főhős is talál magának egy legjobb barátot, egy nőt, akivel minden gondját-baját megoszthatja, és akivel közös programokat szervezhet.

A nyár, amikor megszépültem (The summer I turned pretty, 2022) koreai hősnője először a megbízható barátot választja párjául, ám a végén átpártol a titokzatos rosszfiúhoz, mert az a fránya szerelem mégiscsak hozzá vonzza. 

Hogy milyen konfliktusok jönnek, ha a többi karakter is megtudja, hogy a jó kislány főszereplőnek csak sikerült egy görbe éjszaka után megcsókolnia a balhés srácot, azt megtudhatjuk a következő évadból. De valamiért erős a gyanúm, hogy – a barátság folyamatos dicsőítése ellenére – mégsem a figyelmes srác lesz a befutó. (Egyébként külön élmény a kommenteket olvasgatni, ugyanis többen leírják, hogy szexi hajtincsek ide vagy oda, ők bizony gondolkodás nélkül a kedves barátot választanák, mert mennyivel fontosabb egy jó beszélgetés, mint a vonzó külső.)

Mi, tapasztalt felnőttek persze mondhatjuk, hogy ezek a filmek és sorozatok 15 éven felülieknek nem ajánlottak, de lehetünk akár gyanakvóak is, hiszen régóta tudjuk, hogy ez a korosztály például a szexualitással kapcsolatos információit nagyrészt az interneten elérhető pornófilmekből szerzi. Ha elfogadjuk, hogy ezek a videók hatással vannak a nemi életre, akkor mire alapozva gondoljuk, hogy az éppen formálódó személyiség szerelemképét nem befolyásolják a fenti alkotások?

Kép

Jelenet az A nyár, amikor megszépültem című sorozatból – Forrás: Amazon Prime

És ha már felnőttek: a Bridgerton család első évadában, amely a Netflix legnézettebb műsora volt 2020-ban, a bölcs öreg, Violet Bridgerton mondja Daphne lányának, hogy meg kell találnia a legjobb barátját, mert ő lesz a férje. Később a férfi főhős is hosszú monológot ad elő a barátság kiemelkedően nagy szerepéről. Kár, hogy mindezt semmi nem igazolja a sorozatban, helyette szenvedélyes párbeszédek és soft pornó jelenetek váltják egymást. Úgy tűnik, itt is csak elméletben fontos az a bizonyos barátság, a gyakorlatban minden erről a teljesen önálló és kiszámíthatatlan entitásról, a szenvedélyről szól (a streaming szolgáltató egyébként 2023 végére ígéri a töretlen népszerűségű sorozat harmadik évadát, további szenvedélyes kalandokat előrevetítve). 

A fenti alkotások mindegyike hangsúlyozza, hogy a jól működő és hosszútávú kapcsolathoz elsősorban (vagy kizárólag) a nagy, szenvedélyes szerelem kell. Némelyik kifejezetten bemutatja, hogy a barátság, az más, az nem része a párkapcsolatnak. 

Azt a tételt azonban, hogy az irányíthatatlan vonzalom önmagában képes hosszú távon fenntartani egy kapcsolatot, egyáltalán nem igazolják a párterapeuták és a kutatásaik. Mihalec Gábor párterapeuta például Gyűrű-kúra című könyvében leírja, hogy az egyik uralkodó elmélet szerint három dolog kell a boldog házassághoz: szenvedély (testi vonzalom), intimitás (barátság, beszélgetések) és elköteleződés (felnőtt döntés, amely mellett a felek képesek kitartani). Kitér arra is, hogy mi történik, ha a háromból csak kettő van meg (például nem tudunk véglegesen lehorgonyozni valaki mellett, pedig a másik kettő adott), illetve mit várhatunk akkor, ha csak az elsőre, tehát a szexualitásra építünk (nem azt, amit a népszerű filmek ígérnek, tehát nem vég nélküli romantikázást a szinte üres tengerparton).  

Papp Miklós morálteológus, görögkatolikus pap szintén három összetevőről ír: érosz (ide tartozik a szexualitás), fília (ide a barátság) és agapé (az isteni szeretet lenyomata, feltétel nélküliség). A téma kapcsán mégis John Gottman párterapeuta állítása a legérdekesebb, ő ugyanis ezt írja A jól működő házasság hét alapelve című könyvében: „A megközelítésem lényege az az egyszerű tény, hogy a boldog házasságok mély barátságon alapulnak.” A szakember ebből a tételből kiindulva írja le alapelveit. Emellett elemzi a párterápiák kudarcának okait, illetve számos kutatást idéz, a téma kapcsán ez is különösen érdekes: „A nők 70%-ánál abban a kérdésben, hogy elégedettek-e a szexuális életükkel, a házasságuk romantikusságával és szenvedélyességével, a házaspár barátságának minősége volt a meghatározó tényező. A férfiak 70%-ánál ugyanebben a kérdésben ugyancsak a házaspár barátságának minősége volt a döntő.” 

Úgy tűnik tehát, hogy nem véletlenül mondják gyakran itt, Magyarországon is a párterapeuták, hogy a legtöbb házasságban élőnek az fáj a legjobban, hogy a társa nem hallgatja és nem vigasztalja meg.
Az a bizonyos barátság jóval fontosabb, mint gondolnánk. 
John Gottman könyveiből egyértelműen kitűnik, hogy a szakember csodálja a nagyon komplex emberi személyiséget, amelyben egy életen át találhatunk felfedezni- és gyönyörködnivalót, mert annyira sok rétege van. Feltéve persze, hogy van időnk és energiánk a gyönyörködésre, és nem a szenvedélyes, lángoló szerelmet hajkurásszuk éppen. 

Fontos hozzátenni, hogy egyik idézett szakember sem mondja, hogy a testi vonzalom nem fontos (ahogy az a fenti felsorolásokból is látszik). Azt állítják, hogy nem elég. És ez az állítás ellentétes a popkultúránk népszerű alkotásainak alapvetéseivel, ezért érdemes óvatosnak lennünk. Szerencsére a tudatosság egyre többször kerül szóba a médiatermékek kapcsán is – ugyanakkor talán még mindig kevesen vagyunk, akik szelektálunk, kritikusan nézünk filmet. Ha nem kenünk bármilyen ismeretlen eredetű krémet a bőrünkre, miért engednénk be a tudatunkba mindenféle ismeretlen eredetű ideológiát?
 

Torzít a körözési rendszer

A hatéves Etan Patz 1979. május 25-én reggel iskolába indult. Elhagyta családi otthonát Manhattan-ben, hogy a két háztömbbel arrébb lévő megállóban felszálljon az iskolabuszra. A kisfiú soha többé nem érkezett meg az iskolába. Az ő emlékére 40 évvel ezelőtt Ronald Reagan amerikai elnök május 25-ét az eltűnt gyermekek világnapjának nyilvánította. Etan volt az első, akinek a fényképe megjelent a boltokban a tejesdobozok oldalán, ami azóta gyakorlattá vált. A nyomozás csak évtizedekkel később ért célt: 2017-ben Pedro Hernandezt 25 év börtönre ítélték a kisfiú elrablásáért és megöléséért. A világnap kapcsán a Magyarországi Terre des hommes Alapítvány a Magvető Caféba kerekasztalbeszélgetést szervezett. 

Az Európai Unióban évente több mint 250 ezer gyerek tűnik el, ami mögött jellemzően konfliktus, bántalmazás, erőszak húzódik meg. Néhány éve az EU-ban a gyermekkereskedelem összes regisztrált áldozatának közel fele magyar állampolgár volt. Itthon 30 percenként jelentenek be gyerekeltűnést. Ha három hónapon belül nem kerül elő egy kiskorú, akkor határozottan eltűntnek nyilvánítják, ezeknek az ügyeknek az elévülése 90 év.

Oláh-Paulon László rendőr alezredes 20 éve a bűnmegelőzésben dolgozik „Egyéne válogatja, miért tűnik el valaki” – szögezte le. Családi ok, iskolai ok, egyéb ok – amikor bejelentés történik, ezek egyikét jelöli meg a rendőr. Hangsúlyozta, Magyarországon azért is magas az eltűnések száma, mert más országokéhoz képest valószínűleg szigorúbb a körözési rendszer. 

Például, ha egy gyerek állami gondoskodásban él, és 16 órára nem megy vissza az intézménybe, 16:30-kor már elküldi az intézményvezető az értesítést a rendőrségre.

Így bekerül a nyilvántartásba, eltűnésnek értékelik az esetet akkor is, ha este 10-re megérkezik. Az is előfordul, hogy egy gyerek újra és újra eltűnik. Baranya megyében egy 16 éves lány egymaga százszor tűnt el, illetve ment el a gyermekotthonból néhány napra vagy órára.

A gyermekotthonok világa – „Vágyni fog haza!”

Az ombudsmani hivatal 2012-ben a gyermekeltűnések kapcsán átfogó vizsgálatot végzett. Azt találták, hogy a gyermekvédelmi szakellátásból gyakran szöknek meg, illetve vannak távol engedély nélkül a gyerekek. „Sokszor 12–14 éves kor fölött emelik ki őket a családból. Bármilyen rossz is a család, ahonnan kiemelik, a gyerek nem örömmel fog bevonulni a gyermekotthonba. Vágyni fog haza! Lehet, már meg sem érkezik az intézménybe, vagy megérkezik, de negyedórán belül már ott sincs” – szemlélteti a helyzetet Győrffy Zsuzsanna, az ombudsman munkatársa. Ilyenkor megindul a körözés, a rendőrök megtalálják, majd visszaviszik a gyereket, ami ismétlődhet újra és újra. A tinédzser lányoknak ilyenkor már párkapcsolatuk van, elmennek a barátjukhoz, nála laknak, a terhesség sem ritka.

De mi tarthat meg egy gyereket az intézményben? Lényeges, hogy az otthonban dolgozó szakemberek és a kortárs csoport hogyan fogad egy új beköltözőt. Volt egy olyan vizsgálat is, amelyből kiderült, hogy a gyerekek 30 százalékát anyagi okok miatt emelik ki a családból. „Ha a nagyon rossz anyagi körülmények közül az érintett egy olyan gyermekotthonba kerül, ahol gyakorlatilag nincs jobb helyzetben, mert lelakott bútorok, nagyon szegényes körülmények fogadják, illetve nincs megfelelően képzett szakembergárda sem, akkor mi tartsa őt abban az intézményben?” – tette fel a kérdést Győrffy Zsuzsanna. 

Ha bújtatnak egy gyereket, a törvény szerint a rendőr bemehet a házba, és elhozhatja. De nem mindig kell hosszan keresni valakit, a korábban már említett tizenéves lányt sem kellett. 

„Ő majdnem száz alkalommal a szüleihez ment haza” – mesélte a szívszorító esetet a rendőr alezredes. 

De előfordul, hogy valaki hetekig, hónapokig az utcán csavarog, például Szabolcsból feljön egy gyerek a fővárosba. Ha a rendőrök igazoltatják, általában az Alföldi utcába, hivatalos nevén az 1. számú Befogadó Gyermekotthonba viszik. A 14 éven felüli lányoknál pedig sajnos jellemző a prostitúció.

Jobb lenne máshol

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványhoz is jönnek hívások gyermekeltűnések ügyében, sokszor jogellenes elvitel kapcsán kérnek tőlük segítséget a szülők. Jellemző, hogy válóper miatt az egyik szülő elviszi a gyereket, a másik pedig nem tudja, hol van. „Egy kamasz jellemzően akkor hív, amikor elkezd azon gondolkodni, jobb lenne neki máshol. El akar szökni” – magyarázta Táler Orsolya, a Kék Vonal ügyvezetője. Arról is beszélt, hogy a szakellátásnak nincs megtartóereje. Gyakran folyamatos szökésben, ki-be járkálásban vannak a kiskorúak, és azt, hogy ez potenciálisan emberkereskedelem szempontjából veszélyes, nem látják reálisan. 

Magyarországon 2022-ben 22 500 gyerek volt szakellátásban, tavaly a fővárosban 1800 gyermekkel dolgoztak. Ha kiemelik őket a családjukból, befogadóotthonba kerülnek, ahol nagyon erősen jelentkezik a traumatizáltságuk. Itt nagyon sok időt eltöltenek anélkül, hogy kijelölnék a számukra a nekik megfelelő gondozási helyet „Nem árulok el titkot, ha azt mondom, ezen a területen is nagy a szakemberek fluktuációja, holott ezeknek a gyerekeknek az állandóság kellene. A befogadóotthonokba nagyon nehéz pszichológust találni” – hangsúlyozta Fedorkó Julianna, a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) gyermekvédelmi gyámja.

„Elveszik a jövője”

Ezért is magas a szökések száma. Tavaly 15 ezer körözést adott ki a rendőrség, ebbe beletartozik az is, ha valaki sokszor szökött el. A fővárosi Tegyesz 2022-ben 1003 körözést adott ki, az eltűntként nyilvántartott – azaz három hónapnál tovább távol tartózkodott – gyerekek száma pedig 70 volt. 

„Az esetek 30 százalékában 24 órán belül meglesznek ezek a fiatalok, a másik 30 százalék egy héten belül, a következő 35 százalék egy hónapon belül előkerül.” 

„Az összes eltűnéses eset 5 százaléka kilencven napon túli történet. Ők a tényleges eltűntek, az országos és a budapesti adatok ebben megegyeznek” – fogalmazott Oláh-Paulon László. 

Megelőzési céllal évek óta játsszák a Kiállok érted című színdarabot, amely egy lakóotthonból elszökött lány road-movie-ja. Az előadással járják az ország gyermekotthonait, valamint rendőröknek is bemutatják azt. A Láthatáron Csoport és a KV Társulat színdarabja és a hozzá kapcsolódó feldolgozóprogram elsősorban a prostituálttá válás és az emberkereskedelem veszélyének kitett fiatalok lehetőségeit és az áldozattá válás folyamatát vizsgálja.

A rendőrök szállítóként működnek közre a gyermekotthonokból eltűntek esetében, holott sem elég emberük, sem elég autójuk nincs ehhez. Ugyanilyen gondokkal küzdenek a gyermekvédelmi gyámok is, Táler Orsolya szerint rendszerszintű problémák vannak. Ha például egy gyereknek speciális intézmény kellene, nem tudják áthelyezni, mert négyéves várólista van. A gyerekek többsége 12 éves kor felett kerül be az otthonokba, már iskolai lemaradással. „Tizenhárom éves gyerek, és még csak harmadikos… Elveszik a jövője, 16–18 évesen funkcionális, akár tényleges analfabéta. Múlt héten egy befogadóotthonban jártam: a papíron ötödik osztályos gyerek a másodikos munkafüzetet töltötte ki, a kilencéves kishúga másodszor járja az elsőt. Így vesznek el az állam gyerekei” – szemléltette Győrffy Zsuzsanna.

Van az a bizonyos öt százalék, akik baleset, tragédia, eltévedés, bűncselekmény okán tűnnek el. Március végén bejárta a sajtót a hír, hogy egy ötéves autista kisfiú tűnt el egy délután tolna-mözsi otthonukból. A keresésbe a rendőrség mellett polgárőrök, önkéntes mentőkutyások és a TEK is bekapcsolódott. Másnap délután a falu határában lévő vetésben találták őt meg, szerencsére komoly baja nem esett. 

„A társadalom nagyon érzékeny, ha gyerekek ilyen körülmények között tűnnek el, de egy gyermekotthon esetében sajnos más a helyzet” – vélekedett a rendőr alezredes.

Ha egy állami nevelés alatt álló gyermek bűncselekmény áldozatává válik, kihallgatását a rendőrség gyermekbarát meghallgatóhelyiségekben végzi, ahol a kiskorú mellett a gyámja is ott lehet. Ilyen a Tegyesz Alföldi utcai otthonában, Szombathelyen, Békéscsabán, Gyulán és Debrecenben is van. Pár éven belül az egész országot szeretnék lefedni.

Kiskorú menekültek Ukrajnából

Az orosz-ukrán háború kitörése óta érkeztek hozzánk kísérő nélküli kiskorúak is, igaz, a hivatalos adatok szerint nem sokan. 40–50 fő érkezett, akiket a fóti gyermekvárosban helyeztek el. Fedorkó Julianna elmondta, hogy a többségük már Ukrajnába is menekültként érkezett: Nigériából, Tunéziából, Szíriából vagy éppen Mozambikból. Jelenleg csak hárman vannak Fóton, ugyanis akik harmadik országból érkeztek, továbbmentek Nyugat-Európába. Egy nigériai fiatal adott be nálunk menedékkérelmet, de ezt még nem bírálták el. „Onnantól kezdve, hogy valaki átlépi a schengeni határt, azt, hogy Európán belül hogyan mozog, és éppen hol van, senki sem tudja…Sok eset marad a szürke zónában” – vélekedett Táler Orsolya.

Oláh-Paulon László hangsúlyozta, hogy a harmadik országbeli menekültek számára a háború kezdetekor kinyílt a határ, tavaly februártól akár papír nélkül is fogadták őket, de nem jöttek tömegesen egyedül kiskorúak. „Előfordult, hogy valaki rossz vonatra szállt, és amikor a gyerek Budapestre ért, már megvolt az a vonat, amelyik viszi a szülei után Lengyelországba” – mondta. Hozzátette, ők nem találkoztak olyan bandákkal, akik szexuális kizsákmányolás céljából fiatal lányokra vadásztak volna a határon. Ilyen bejelentések nem érkeztek hozzájuk, vagy az esetek rejtve maradtak.

Mit tehetek én?

A közösségi média is hatékony segítség lehet a keresésben, de célszerű mindig a hivatalos police.hu-s posztot megosztani. Hogy hogyan ismerhetjük fel, ha egy gyerek veszélyben van? Például, ha feszültebben viselkedik az óvodában, iskolában, mint szokott. Ha úgy érezzük, egy gyerek akár a saját családjában is veszélyben lehet, meg kell tenni a bejelentést. 
„Felnőttként minden gyerek felé felelősségem van. Ne nézzünk félre” – hívta fel a figyelmet a Kék Vonal pszichológusa. 
Ma a társadalom, ha nem elég nagy a hírverés, talán érzéketlen is a gyermekei felé. Pedig, ahogy a beszélgetésen is elhangzott: „ez az ügy fontos, nemcsak a világnapon, hanem mindennap”. 
 

Ahol Frigyes, a fácán él, és képmásos kolléganőm a vendégfogadó 

Nagymaroson, a Sólyomszigeten 2021 augusztusa óta fogadja vendégeit a családias hangulatú Vándorsólyom Camping, amelyet képmásos kolléganőm, Jámbor-Miniska Zsejke és férje üzemeltet, s amelyről korábban ő maga is írt cikket. Egy álmuk vált valóra ezzel a kempinggel, én pedig már alig várom, hogy mehessek! 
Na jó, én elfogult vagyok Zsejkével szemben: a precízen kidolgozott, alapos kutatómunkáról árulkodó cikkein keresztül szerettem meg őt évekkel ezelőtt, s ha valakit újságírói díjra kellene jelölnöm, biztosan ő lenne az. Év közben meglehetősen nehéz összehoznunk még egy közös kávézást is, jóformán csak a szerkesztőségi megbeszéléseken találkozunk, aztán mindenki megy a dolgára alkotni. A Vándorsólyom Camping pont azért remek választás számomra, mert végre együtt tölthetek Zsejkével egy kis időt, lesz alkalom minőségi beszélgetésekre, ráadásul még bográcsozást is kilátásba helyeztünk. 

A Vándorsólyom „olyan helyen van, ahol az összeérő lombkoronák árnyékában a lábunknál andalog a folyó, és a telefonunk helyett fakopáncs ébreszt. Hiszem, hogy léteznek olyan helyek, amelyek afféle köldökzsinórral vannak hozzánk kötve, amelyek bármerre is járunk a világban, magukhoz húznak és táplálnak” – olvasható a weboldalon. Én pedig örömmel olvastam, hiszen rám fér már egy kiadós digitális detox. (Ehhez képest az első kérdés, ami véletlenül kicsúszott a számon, az volt, hogy van-e wifi.) 

A telket „vad” állapotban vásárolták meg: áthatolhatatlan bozótos volt, közművesítés nélkül. Minden apró munkát és felújítást maguk végeztek, és amint beköszönt a jó idő, kint vannak, Zsejke még a képmásos munkáit is innen végzi. „A szomszéd telken lakik Frigyes, a fácán, akit tavaly egy vadmalaccal láttunk barátkozni. 
A félnomád életvitellel együtt a kislányunknak ez a hely valóságos meseország. 
Amikor egy forró nyári nap végén megfogjuk egymás kezét, és nagyot ugrunk a felfújható gyerekmedencébe, kissé »kusturicás« benyomást keltünk, amivel általában mosolyt csalunk a vendégeink arcára, akik azt mondják, leginkább a lelkesedésünk miatt szerették meg ezt a helyet” – árulja el kolléganőm. 

Szállásuk a sportolni vágyók számára is jó kiindulópont, mert amellett, hogy a területen van strandröplabdapálya, aki kerékpározni szeret, az a kemping mellett elhaladó nemzetközi bicikliúton a Duna-parti kisvárosokat fedezheti fel. Párommal június végére foglaltunk berendezett sátrat náluk, és már lelkesen tervezgetjük, merre kalandozzunk kerékpárral, s milyen társasjátékot vigyünk.
 

Kép

Kép: Jónás Jácint

Elvonulás és horgászás, akár négylábú kedvenccel is

Ha nem szeretnél mélyen a zsebedbe nyúlni kutyaszitter miatt, akkor vidd magaddal kedvencedet, és fedezzétek fel együtt Badacsonyt! Elvégre új ingerek mindenkinek kellenek. A Badacsony Camping közvetlenül a Badacsony hegy lábánál, a tó partján helyezkedik el, és folyamatosan remek értékeléseket kap. Természetvédelmi területen fekszik, gyönyörűen parkosított. 
Bekuckózni ide családias hangulatú kempingsátorral, illetve lakókocsival is lehet, de ha jobban tetszenek a mobilházak, azok bérlésére is van lehetőség. 

Ha kis kedvenceddel együtt pecáznátok, kérhetitek stég bérlését. Zuhanyzó- és mosdókabinokból álló vizesblokk, babapelenkázó és jól felszerelt főző-, mosóhelyiség is a rendelkezésetekre áll. Együtt mehettek az étkezőrészlegbe is, csupán az alap kutyaetikettet kell betartanotok: Bodri ne másszon fel az asztalra, ne pisiljen a többi vendég ölébe, ne egyen a tányérokból. A személyzet kikészíti neki a hozott elemózsiátokat, ha szépen megkéritek őket. Egyszóval minden adott arra, hogy nyugodt környezetben, friss levegőn, oxigéndús környezetben töltődjetek, illetve, hogy két-, illetve négylábon fedezzetek fel új terepet Magyarországon. 

Kép

Fotó: badacsonycamping.hu

Som-hegyi turistaház Pilisszentkereszten

A pandémia begyűrűzése előtt még épp sikerült eltöltenem itt három napot. Jó ideje szemezgettem ezzel az erdei kulcsosházzal, mert valahol legbelül éreztem, egyike lehet azon helyeknek, ahol a jelenre összpontosíthatok. A Pilisszentkereszttől egy kilométerre lévő turistaházat gyalogosan lehet megközelíteni többek között az Országos Kéktúra útvonalán. Nem hivalkodó, mégis gyönyörű, miközben belül komfortos és esztétikus. 13 ágy, 17 matrac és sátrazási lehetőség is választható, amihez adott a külső vizesblokk, a fedett terasz és a mosogatóhely – vagyis minden, ami kell. Direkt nem vittem magammal laptopot, és milyen jól tettem! 
Esténként Shakespeare-szonettekkel múlattam az időt, és a hálanaplómat írtam. „Kényszerítettem” magam, hogy az itt és mostra koncentráljak. 

Kép

Fotó: parkerdo.hu

„Minden várhat, és meg is vár. A dolgok akkor is haladnak a maguk útján, ha nem válaszolunk perceken belül egy Facebook-üzenetre” – mondogattam magamnak. Persze, ekkor még nem voltam okostelefon-függő… Kiadós sétákat tettem a Dera-patak völgyében, valamint ellátogattam a ciszterci kolostorromig. Olyan lélegzetelállító szépségű ez a környék, hogy az ember könnyen belefeledkezik a túrázásba, és egyszer csak azon kapja magát, hogy már öt-hat kilométert is megtett.