Beke Zsuzsa: „Beszéljünk nyíltan a női léthez kapcsolódó tabutémákról, mert azzal nemcsak magunknak segítünk, de a társadalom egészét is érzékenyítjük.”

Az Állami Vagyonügynökségen szerzett tapasztalat után kezdtél el dolgozni a Richternél, immár több mint 20 éve. Hogyan őrzöd a motivációd, a lelkesedésed a kezdetek óta?

A Richterrel a ’90-es évek végén, egy izgalmas időszakban kerültem kapcsolatba, éppen akkor, amikor a céget bevezették a tőzsdére, egy tőkeemeléses tőzsdei tranzakción segédkeztem tőzsdei kommunikációs tanácsadóként. A tranzakció sikeres lezárása után Bogsch Erik, a Richter akkori vezérigazgatója keresett meg azzal, hogy legyek a csapat tagja, én pedig igent mondtam és boldogan ragadtam itt. A Richter egy olyan fejlett vállalati kultúrájú szervezet, ahol nagyon jó dolgozni, ráadásul nemzetközileg is elismert, nagy presztízsű cég. Mi innen, Budapestről harminc olyan ország kommunikációját irányítjuk a kollégáimmal, ahol a Richter saját márkával van jelen, és ez egy roppant izgalmas feladat. Olyan összetett, kihívásokkal teli munkaköröm van, amit nagyon nehéz szívvel tudnék csak otthagyni, ráadásul szinte mindennap tanulok valami újat még ennyi év után is.

Sok éve dolgozol felsővezetőként. Milyen típusú főnök vagy és szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?

Én teljes mértékben a bevonáson alapuló, úgynevezett laissez faire típusú vezetés híve vagyok, partnerként kezelem a beosztottjaimat. Megbízom az embereimben és nagy szabadságot adok nekik, persze ehhez az kell, hogy olyan munkatársaim legyenek, akikre mind szakmailag, mind emberileg számíthatok. Cserébe én is arra törekszek, hogy jó főnök legyek. Úgy gondolom, egy jó vezető esetében mindennek az alapja az elkötelezettség, a belső motiváltság – ami abban segít, hogy minden nap lelkesedéssel és odaadással tudd ellátni a munkád –  és persze a kiváló szakmai felkészültség. Ezen túl pedig egy jó adag kompromisszumkészségre is szükség van, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen nagy szervezeten belül gördülékenyen menjenek a dolgok, az állandó együttműködés és a csapatmunka megkerülhetetlen.

22 évesen lettél édesanya, majd 48 évesen szülted harmadik gyermekedet. Hogyan élted meg az anyaságot huszonévesen és hogyan éled meg most?

Három gyerekem van, a legidősebb 29 éves, a középső 25, a legkisebb pedig 4. Mindössze 22 éves pályakezdő voltam, amikor a legnagyobb fiam született és 48 – akkor már sok éve felsővezető –, amikor a kislányom. Azt gondolom, az élet ebből a szempontból nem túl igazságos, valahogy a biológiai és a mentális, pszichés érettségünk nincs összhangban: amikor biológiailag a legjobb korban vagyunk a gyerekvállaláshoz, pszichésen még kevésbé állunk készen rá, mikor pedig mentálisan és minden más szempontból már rendben lennénk, addigra lehet, hogy biológiailag válunk alkalmatlanná a fogantatásra.

Húszas éveiben az ember sokkal lazább, nem szorong, mert nem is tudja, hogy mitől kellene szorongania, 48 évesen pedig már túl sok mindent tud. Ugyanakkor viszont pont a rutin, az élettapasztalatok adnak egy nagyfokú magabiztosságot. És szerencsére, ez éppen olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni. Hiába telt el húsz év, ahogy megszületett a kislányom, az összes bevált módszer és rutin előjött.

Kép

Fotó: Bodó Gábor

A legnagyobb különbség a fiatalkori és a mostani anyává válásom között talán az, hogy ma már türelmesebb vagyok és a gyereknevelés lemondásokkal járó részét már nem fogom fel tragédiaként.

Míg 23 évesen azt éreztem, lemaradok valamiről, 48 évesen mindezt egy vállrándítással elintézem.

Amikor a kislányodat vártad, azt nyilatkoztad egyszer, nem is tudod elképzelni, hogy két fiú után milyen lesz lányos anyukának lenni. Belerázódtál a lányos anyaságba?

Olyannyira, hogy még a parkettafonást is megtanultam. Könnyű volt belerázódni, bár kétségtelenül vannak olyan aspektusai, amelyek nagyon újak nekem: egy kislány sokkal jobban kimutatja az érzéseit, bújósabb, nagyon jó öltöztetni, viszont több a hiszti. De a lényeget tekintve épp olyan fantasztikus dolog anyának lenni egy kisfiú, mint egy kislány mellett. Nyilván az nehézség, hogy a baráti társaságban már többnyire nagyobbacska gyerekek vannak, és volt bennem szorongás amiatt is, hogy mit fognak szólni az oviban. Megéltem, milyen, mikor én vagyok a legfiatalabb anyuka az oviban vagy az iskolában, most pedig azt, hogy milyen, mikor szinte a legidősebb. De bevallom, a szorongásom ellenére nagyon könnyen visszacsöppentem ebbe, az óvodai szülői közösségbe, nem érzem ma már ettől picit se rosszul magam.

Hogyan jut időd mindenre: családra, karrierre? Mert ezzel szerintem minden nő küzd.

Sajnos általános receptet én sem tudok erre adni. Ez az egymillió dolláros kérdés minden dolgozó családanya számára, ha valaki tudja rá a választ, szóljon. Amikor a fiaim kicsik voltak, nagy könnyebbséget jelentett, hogy még élt az édesanyám és rengeteget segített. Most, hogy már nem él, fájdalmas megtapasztalni a hiányát. Az biztos, hogy nagyfokú fegyelmezettségre, tudatosságra és jó szervezőkészségre, hatékony időmenedzsmentre van szükség ahhoz, hogy mindenre jusson idő, és ennek többnyire az énidőm esik áldozatául.

Sokan megrettennek a napirendem láttán: reggel 6-tól éjfélig jellemzően teljesen be vannak táblázva a napjaim.

Hogyan tudsz mégis töltődni?

Leginkább az emberi kapcsolatokból: a családomból, a barátaimból. És engem a munkahelyi sikerek is töltenek. Ha valami jól sikerül, abból is lehet töltekezni. A Richteres munkám mellett tagja vagyok a Magyar Öttusa Szövetség Elnökségének, az élsport más logika alapján működő világ, mint az üzleti élet, sokszor ennek a közegnek az újszerűsége is tud adni pozitív energiát, bár középső fiam és férjem okán évtizedek óta benne vagyok ebben a világban is. Sokat sportolok, hajnalban, este és hétvégén, akármilyen fáradt vagyok, akkor is megyek, mindegy, hogy 40 fok van vagy éppen nulla alatt a hőmérséklet, engem ez tart egyben. Futok, crossfitre járok, squash-olok (bár sajnos erre kislányom születése óta alig van lehetőségem), és vitorlázom. Gyerekkorom óta imádom a Balatont, mondhatni, kétlaki életet élünk, minden évszakban lejárunk.

Említetted, hogy a szakmai sikerekből is töltekezel. Tudnál említeni pár számodra fontos projektet, amiből energiát, motivációt merítesz?

Sok ilyen projekt van. Ilyen például a Richter Egészségváros program, amit 2009-ben hívtunk életre, hogy segítsük a lakosság egészségmegőrzését, a helyi egészségügyi intézmények prevenciós tevékenységét. Az Egészségváros az évek alatt olyan rendezvénnyé vált, amely sokszínű egészségügyi szűréseknek, tanácsadásoknak és interaktív, motivációs előadásoknak is helyet ad.

Nagyon büszke vagyok a nagyon régóta működtetett Richter a Nőkért Programra, aminek immár több ága, számos programeleme van. A programmal igyekszünk segíteni, támogatni a nőket.

Minden életkorban próbálunk valami valóban fontosat adni, legyen szó az önértékelés erősítéséről, vagy a mások általi elismerésről, mentális vagy fizikai támogatásról.

Különösen büszke vagyok arra, hogy a Richter márkaismertsége minden piacon előkelő helyet foglal el, ahol aktív márkaépítési tevékenységet folytatunk, legyen szó Nyugat-Európáról vagy a régiónkról.

A Felelősen Magadért Egyesületnek alapítótagja vagy. Mesélnél erről?

A Felelősen Magadért Egyesület egy hiánypótló kezdeményezés, egy nőgyógyászati témákra alapított betegszervezet, melynek célja az egészségvédelmi célú felvilágosítás egyes nőgyógyászati betegségek kapcsán, többek között a mióma és a női meddőség felismerése, megelőzése és gyógyítása területén. Másrészt olyan közösséget kívánunk létrehozni, ahol a nőiséget, a női egészséget érintő témák nem számítanak tabunak, ahol a női élet több generációt átívelő kérdéseiről őszinte, szakmai kommunikáció érhető el.

Mik a legnagyobb tabuk, amelyek megdöntése szerinted kulcsfontosságú lenne a női léttel kapcsolatban?

A mai napig rengeteg tabu vesz körbe bennünket. Európában a női populáció több mint 25 százalékát érinti a mióma, ami egy nagyon nehéz, fájdalmas, sok esetben a hétköznapi életet is ellehetetlenítő betegség. Sokáig mégsem beszéltünk róla. Évekkel ezelőtt kezdtünk el egy európai kampányt, aminek az volt a célja, hogy a betegek mielőbb eljussanak orvoshoz. Ne akkor, amikor már csak a méh kivételével lehet a problémát kezelni, hanem amikor még egyéb megoldás is szóba jöhet.

Másik ilyen tabutéma a menopauza, amiről nagyon nehezen beszélünk, pedig az is egy valós probléma, ami legtöbbször pont akkor érinti a nők nagy részét, amikor a legproduktívabbak.

Negyvenes-ötvenes nők a karrierjük csúcsa közelében nem mernek előléptetést vagy fizetésemelést kérni, mert a változókor tünetei miatt éppen megrendült az önbecsülésük.

Karrierek úszhatnak el a menopauza miatt. Nagyon sok olyan téma van a női léthez kapcsolódóan, amelyekről nem beszélünk, pedig ha nyíltan kommunikálnánk róla, az segítene nemcsak nekünk, de abban is, hogy a társadalom egészét is érzékenyítsük ezekben a fontos kérdésekben.

Hogy látod, mi a legnagyobb nehézség, amivel ma a legtöbb nőnek meg kell küzdenie?

Szerintem ma Magyarországon a legtöbb nőnek még mindig az a problémája, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a karriert, vagy pontosabban fogalmazva a munkát és a családot. Erre még mindig kevés a jó séma, még több vállalatnak kellene nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy elérhetővé tegyenek olyan lehetőségeket – például a részmunkaidőt – ami megkönnyítené a nők helyzetét. Mert iszonyúan nehéz sikeres karriert felépíteni, miközben zsonglőrködünk az otthoni feladatok és a munkahelyi teendők között. A legtöbb családban még mindig az a klasszikus felállás, hogy a nő felel a háztartásért, a gyerekekért. A svéd modelltől még nagyon messze vagyunk, nagy utat kell még bejárni addig, hogy a férj is otthon maradhat a gyerekekkel, de már elindultunk ezen az úton.

Rengeteg olyan nővel találkozol a Richter Főnix programban is, akik újraépítették magukat, a nulláról kezdték újra és ennek ellenére nem hisznek önmagukban. Szerinted ennek mi lehet az oka?

A Richter Főnix Közösséget olyan bátor nőknek hoztuk létre, akik képesek a mélypont után felállni és újrakezdeni az életüket. Elképesztően inspiráló sorsokat, bátor, példaértékű újrakezdéseket tudunk megmutatni. Azért is kell beszélni róluk, mert a kutatások szerint jellemző a magyar nőkre, hogy kevés az önmagukba vetett hitük. Nem vagyok szociológus, de azt gondolom, hogy még generációknak kell felnőnie ahhoz, hogy ez az attitűd megváltozzon. Mi így szocializálódtunk, ezt hoztuk otthonról. Az én generációm a saját édesanyjától még biztosan ezt a mintát kapta, és talán mi vagyunk az elsők, akik már nem ezt adjuk tovább. A nőnek otthon a helye, főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket, ne akarjon önmegvalósítani és sikereket elérni – ezt a társadalmi attitűdöt megváltoztatni nagyon komoly és hosszadalmas munka. És ezzel nem azt mondom, hogy egy nő számára ne legyen fontos a gyermeknevelés, mert a család összetartása számomra is a legfontosabb. De ha egy nő úgy dönt, hogy emellett más célokat is szeretne kitűzni önmaga számára és ezért hajlandó erőfeszítéseket tenni, akkor legyen erre is lehetősége. A mi generációnkban elkezdődött a változás, a gyerekeinknél talán még erőteljesebb lesz, de mire a szemléletváltás össztársadalmi szinten is beépül, ahhoz valószínűleg több generációnyi időnek kell eltelnie, párhuzamban az érintett társadalmi alrendszerek változásával.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.