A búcsúzásban van némi ünnepélyesség és jókora adag szorongató érzés: az elveszítés félelme. Amikor Jézus, mennybemenetele előtt, végleg elköszönt tanítványaitól, óriási törést okozott bennük. A tizenegy férfi néhány évvel korábban hátat fordított addigi életének. Az sem lehetett könnyű döntés: otthagyni a halászhálót, a vámszedő asztalt, a megélhetést, a családot, a bejáratott mindennapokat. De valaki nagyobb vonzerőt jelentett, mint a múlt. Mágnesként ragadta ki őket a komfortzónájukból, hogy vándorlásai, isteni küldetése során barátai és tanítványai legyenek. Utat mutatott nekik, és ezt az utat együtt járták.  

Jézus szavai, szelíd határozottsága, csodái beleivódtak minden porcikájukba, és amikor ez a közös kaland lezárulni látszott, mintha a talaj indult volna meg a lábuk alatt.  

Ezek a harmincas–negyvenes férfiak teljesen elanyátlanodtak, és elveszítették a fonalat. Már ott leragadtak, hogy miért is kellett meghalnia a Mesternek. Igaz, a feltámadás öröme ezt a kételyt valamelyest feledtette. De hogy örökre elmenjen? Mi értelme ennek az egésznek?!  

És a rabbi, aki átadta bölcsességét, útmutatását, érezte, hogy ki kell töltenie a hiányát. Megígért valamit, pontosabban valakit: a Vigasztalót. De ki lesz ez a küldött, és hogyan fog vigasztalni? Egyáltalán felismerik majd? Képes lesz arra, hogy átvegye a Mester helyét, és kirobbantsa mindannyiukat a lehangoltságból, a tanácstalanságból? – kérdezhették. Van-e kiút az önmagunkba fordulásból, amivel beszűkítjük a távlatainkat, megszűrjük a külső ingereket? – kérdezzük mi is nehéz időszakainkban. 

A sziklasír elől elhengeredett a nagy kő, de a szívek elől ki fogja ezt a böhöm nagy követ elhengeríteni?  

Jézus mennybemenetelét követően tíz nap telt el, amikor az apostolok bezárkózva, csoportos magányban, tétlen várakozásban ültek. Odakint ünnep zajlott, zarándokok tömege érkezett Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak az aratásért, az új kenyérért, és megemlékezzenek a Sínai-hegyi szövetségkötésről, amit a tízparancs pecsételt meg. A köldökzsinór összeköti az embert Istennel, és biztosítja a szeretet áramlását. De a tanítványok vérkeringése Jézus elfogatását követően megnehezült, a kétségbeesés és a reménytelenség rögként akadályozta a sodrást, fennállt a lélektrombózis kockázata.  

És akkor valami történt. Valami, ami kizökkentette őket az önsajnálatból. Szél kerekedett a semmiből, és ez a szél lendületes erővel sodorta magával a félelmet, a bizonytalanságot, hogy helyet adjon egy újfajta lüktetésnek. Egy olyan belső tűznek, amely a talpuktól a fejük búbjáig átjárta őket. Átformálta és készre égette azt, ami nyersanyagként elő volt készítve. Izzani kezdett a levegő, és megtörtént a születés csodája. Isten Lelke, aki az élet kezdetén, a teremtéskor a vizek felett lebegett a sötétségben, ott és akkor új életet adott. Bátorságot, lelkierőt, bölcsességet, derűt, bizonyosságot.  

Semmi kétség, Ő volt az, akit a Mester megígért. Aki láthatatlanul is érezhető, és minden rezzenésével vigasztal.

Közösség is született ezen a napon: Jézus csapatáé, az egyházé. Nem számított többé a kereszt árnyéka, a főpapok hatalomféltő dühe, a főtanács faggatózása, a börtön nyirkossága. Az ajtók, a szívek és az ajkak megnyíltak. 

Régen, valahol Mezopotámiában, vagy csak az emberi szívekben, kudarcba fulladt egy vállalkozási kísérlet: Bábel tornyának felépítése. Akkor erősebb volt az önzés, a birtoklás vágya, a másokat lépcsőként használó hatalomvágy. Az ember felül akarta múlni önmagát, átvéve Isten helyét a világ csúcsán. Mi lett a vége? Széthúzás, civakodás, meg nem értettség. Így van ez napjainkban is. Hatalmas hajók, tornyok épülnek, száguldunk és törekszünk előre, fölfelé. De meddig maradnak a hajók a hullámok fölött, és meddig állnak a tornyok a levegőbe magasodva?    

Az első pünkösdkor, amikor Péter apostol, áttüzesedve Isten Lelkétől, szólni kezdett az emberekhez, újjáépült a torony, de nem téglából vagy kőből, hanem szeretetből, hűségből, megértésből. Hogy lehet az, hogy a különböző nyelveken beszélő népek megértették az egyszerű halász beszédét? A Lélek tolmácsolt, összekapcsolva zsidókat és keresztényeket, múltat és jelent, hagyományt és újítást.  

Isten Lelke ma is a világ felett lebeg, és várja, hogy újjáteremthessen minket.  

Ha engedjük, áttöri a falainkat, megnyit, és fogékonnyá tesz. Elindít és ösztönöz, hogy családunkban, közösségeinkben keressük az egységet. Azt, ami összeköt bennünket. Ez a csodás átalakulás pünkösd titka.  

Így, gyereknap táján nem is nyithatok mással, mint azzal a zenés foglalkoztatófüzettel, amit édesapáddal együtt gyerekeknek készítettetek nemrég. Honnan jött az ötlet?  

Még a Covid alatt ültünk otthon, amikor apukám megkeresett egy gyerekalbum ötletével. Ahogy kislányként a Vuk zenéjének éneklése kapcsán ismerhetett meg a közönség, úgy arra vágytunk, hogy ma is minőségi zenével és szöveggel ajándékozzuk meg a gyerekeket. A zenét apukám, Wolf Péter szerezte, a szövegeket Fábri Péter jegyzi, így állt össze a Gyerekszáj című lemez. Gyereksztorikat ad elő olyan minőségi zenével, amitől a nagymama sem őrül meg, aki otthon hallgatja az unokáival. Az első részt CD-n hoztuk ki, a másodiknál jött az ötlet, hogy csomagban többféle élményt adjunk a gyerekeknek, így lett belőle foglalkoztatófüzet. Matricákkal, színezővel, tréfás feladatokkal, benne a dalok kottája és szövege, mellettük QR-kód, amire pittyentve már szól is a dal. Afféle „minden az egyben”, nagyon helyes rajzokkal. A most megjelent második rész címe: Gézengúzok. 

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, te mennyire voltál gézengúz? 

Eléggé, de még inkább hangos gyerek voltam. Két bátyám van, mindig úgy éreztem, velük is fel kell vennem a versenyt, és mindig arra jutottam, akkor vesznek észre, ha én vagyok a leghangosabb... Mi még úgy nőttünk fel, hogy nem voltak kütyük, tehát végigjátszottuk a gyerekkorunkat mindenféle kézzelfogható játékkal meg persze egy rakás csínytevéssel. Ideális, boldog gyerekkort éltem meg. 

Összetartó család voltatok? 

Úgy nőttem fel, ahogy minden gyerek megérdemelné. A felnőttkori stabilitásom, az idegrendszerem, a hozzáállásom az élethez, a nyugalmam, a békém szerintem mind innen jön. Nagy családban cseperedtem fel, mindig nyitva állt az ajtónk, jó értelemben véve átjáróház volt az otthonunk. Jöttek-mentek a rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok – akinek valamire szüksége volt, az tudta, hogy a szüleimet hol találja. Ők nagyon szociálisak voltak, és gondtalan, szabad gyerekkort teremtettek. Persze voltak határok, amiken belül gyerekként mozoghattunk, de reggeltől estig kint lehettünk tapicskolni a patakban, felmászni a dombokra, otthon pedig várt a meleg családi kuckó.  

Az ilyen gyerekkor alapozhatja meg az ember lelki egészségét. 

A patakpart volt a kedvenc gyerekkori helyszíned? 

Szentendrei lány vagyok, így a fél gyerekkorom a Bükkös-patak partján zajlott, és azon az útvonalon, ami a lakásunktól a suliig a patak mellett vitt. Talán ezt szerettem a legjobban, de a Duna-partot és a szentendrei belvárost is imádtam, ahol nyaranta mezítláb sétálgattunk. 

Kép

Wolf Kati kisgyerekként - A képek tulajdonosa Wolf Kati

Később olyan időszakod is volt, amikor már lázadtál egy kicsit? 

Hármunk közül én voltam, aki igazán lázadt. A két bátyám észrevétlenül ment át a kamaszkoron, ők nálam sokkal ügyesebben csinálták. Én tipikus „igazság bajnoka” lettem, azaz minden csak úgy volt érvényes, ahogy én gondoltam. De valahogy ezt is jól kezelték a szüleim, egyébként is elmondható arra a korra, hogy nem voltunk állandó kontroll alatt, nem lapult ott mindenki zsebében a lokátor, hogy vajon hol jár a gyerek. Ezzel együtt járt, hogy a lázadásomat is megengedőbben fogadták. 

A nagyszüleiddel is szoros volt a kapcsolat? 

Abszolút! Az anyukám szülei is szentendreiek, így mindig vasárnapi ebéd volt a mamánál, ahol az egész család összegyűlt, aztán később nálunk ugyanez. Családi szülinap, névnap, karácsony, húsvét – mindig volt mit ünnepelni, és olyankor rendre nagy családi kajálás, nevetés ment. Apukám szülei Budapesten éltek, de velük is élő volt a viszony.  

A családi alkalmak máig sem maradhatnak el, szerintem nagyon fontos, hogy bárki bárhogy rohan, bármit dolgozik, az ünnepeket meg kell ülni. 

Tizenévesen volt, akiért vagy amiért nagyon rajongtál? 

Alapvetően nem vagyok rajongó típus, de voltak nagy kedvenceim: az egyik unokatesómmal együtt például odavoltunk Michael Jacksonért. Ő rajongó típus volt, a szobáját telerakta plakátokkal, relikviákkal. Én másképp néztem fel az akkori nagyokra. Amikor elkészítettük édesapámmal a Vukot, bejuthattam az akkori zenei élet legfontosabb pontjára, a Magyar Rádió épületébe, ahol a stúdiók voltak. A rádió büféje, a Pagoda a magyar kultúrélet legendás helyszíne volt – engem el is kapott a hangulata, hogy csak adjanak egy Túró Rudit kakaóval, és én leülök oda nézegetni, hogy jönnek-mennek a kor nagy művészei, színészek, énekesek, tévések. Belezúgtam a miliőbe, s könyörögtem apámnak, hogy ha megy, mindig vigyen magával. Vitt is, sokat dolgoztunk együtt, ő zenét szerzett, hangszerelt, stúdiómunkát vezetett, a lemezek vokálszólamait pedig én énekeltem fel. Mellette tanultam meg a szakmának ezt a részét. A szüleim közben komolyzenei koncertekre jártak, én kevésbé, pedig a diplomám is komolyzenész. Én inkább az Earth Wind and Fire- és a Falco-koncertre emlékszem, amikre a tesóimmal mentünk! 

Amilyen nagy hatással az akkori előadók voltak az akkori közönségre, szerinted ugyanaz a rezgés működik ma is a színpadi emberek és a közönség között? 

Van az élő zenének egy olyan varázsereje, ami semmi máshoz nem fogható. És ez ma is ugyanúgy el tud repíteni bárkit, mint 30–40 éve. Nemrég lett egy új zenekarom – noha előtte is szuper sessionzenészeim voltak –, egy saját banda változatlan tagokkal. Igazi pop-rock koncerteket nyomunk, átdolgoztuk a dalokat is egy kicsit, visszanyúlva a ’80-as, ’90-es évekhez, az akkori koncertfeelinghez. A torzítós gitáron lemegy akár három kör szóló is, zongora- vagy épp dobszólóval, kiállásokkal, amitől kicsit tartottunk: vajon hogy veszi a mai közönség, hogy nem rádióbarát verzióban adjuk elő a dalokat, hanem időt szánva rájuk? Nagybetűs, régimódi zenélés ez, de szerencsére azt látom, pont úgy hat, mint annak idején.  

Ha átadod magad az élő zenének, visz magával a muzsika, ez nem változik. 

Mennyire látod ezeket a klasszikus értékeket a feltörekvő zenekarokban – mert ilyenekkel is találkoztál például A Dal című műsor zsűrijében? 

Sokan megkérdőjelezik a tehetségkutatókat – vagy akár A Dalt, ami attól egyedi, hogy oda mindenki saját produktummal érkezik –, pedig mindben felbukkan egy-egy arc vagy csapat, akire érdemes odafigyelni. Azt hiszed, már nem lehet újat alkotni, mert minden dalt megírtak, de a tehetség új ízzel vagy formával teret csinál magának. Abból a szempontból ma könnyebb dolguk is van az előadóknak – bár ez egyszerre könnyebb és nehezebb is –, hogy nincs szükségük a médiára, ott van az internet. Viszont a neten elképesztő a verseny, rettenetes mennyiségű zene kerül fel, de amelyik megtalálja a közönségét, az rögtön egy az egyben eljut a követőkhöz. A fontos, hogy legyen mögötte tartalom, amit át akar adni, mert szerintem ez határoz meg egy előadót, nem az, hogy milyen szép a hangja, jól néz-e ki, vagy mekkora körülötte a csinnadratta. Amikor a nagy világsztárokat figyelem, akkor is mindig leszűröm, hogy az elkötelezettségük és az általuk képviselt tartalom miatt vannak ott, ahol. 

Te, amikor igazán befutottál, már édesanya voltál. Egy ideje már gyakorlod ennek a két színtérnek – színpad és család – az egyensúlyban tartását. Mennyire sikerül? 

Működik, persze a lányaim már nagyok, a nagyobbik most nyáron lesz tizennyolc, így könnyebb velük. De szerintem bárki, aki dolgozik és gyereket nevel, pont ugyanígy sakkozik az idejével. Csak nekem más az időbeosztásom, de már azzal is megbékéltem, hogy ez a pálya nem tud lelkiismeret-furdalás nélkül menni. Ha sok a meló, az zavar, hogy miért nem én készítem a lányoknak a vacsorát – pedig már elkészítik maguknak is –, ha meg épp nem énekelek, akkor miért ülök otthon ahelyett, hogy dolgoznék... 

A lányaidban látod egykori önmagadat, hasonlítanak rád? 

Hasonlítanak is, meg nem is. Erős művészi vénájuk van, de nem hiszem, hogy a zenében fognak kiteljesedni. Nem is akartam ezt rájuk kényszeríteni. Szerintem az egy nagyon fontos – és nem könnyű – szülői feladat, hogy abban hagyjam őket kibontakozni, ami majd ugyanolyan boldogságot ad nekik minden nyűgével együtt, mint nekem a zene.  

Meg kell találniuk azt a pályát, ahol ugyanúgy mosolyognak, mint én a színpadon, de azért szívesen megcsinálják a gályázós részét is, mert az minden munkának megvan. 

Hogy érzed, sikerül nekik azokat az értékeket továbbadnod, amikről a szüleid kapcsán meséltél? 

Nagyon remélem, hogy igen. A legerősebb érték a mindent átható humánum, amelyben felnőttem, mert a szüleim tisztelettel és szeretettel állnak mindenkihez, mindenki tiszta lappal indul náluk. Ehhez tartozik az egymással foglalkozás, hogy hogyan tudunk segíteni a másiknak, illetve miként tudjuk úgy megélni a saját vágyainkat, hogy ne bántsunk senkit, és ezt mindenki másnak is megengedjük. Nemcsak a szülőkön múlik ezek átadása, de mindkét lányunknak nagyon szerencsés természete van. Mély érzésű, normális csajok, úgyhogy azt hiszem, az értékek továbbörökítődnek... 

Érdekes kihívás lehet az is, hogy amikor a gyerekdalaiddal koncertezel, egy más generációnak a figyelmét kell lekötnöd. 

A gyerekkoncert ebből a szempontból amúgy is nehéz műfaj. Ha olyat csinálsz, amit a gyerek megun, két perc múlva már a fagyisnál lesz, és húzza magával a szüleit is. Nincs az, hogy türelmesen megvárják azt a számot, ami épp nem a kedvencük. A gyerekkoncertjeim körülbelül félórásak, van velünk gitárkíséret és bábművész. Interaktív az előadás, de nem az a fajta, amikor mindenki táncol, rohangál, leizzad, és negyven perc múlva viheted aludni a kicsit. Intimebb, zenehallgatós fellépés ez, de úgy látom, figyelnek rám, be is vonom őket, bár keményebb meló, mint felnőtteknek játszani. 

Kép

Wolf Kati és zenekara - Fotó: Boldog Ati

A felnőtt koncertekről vannak „leg” élményeid, amikor valami kiemelkedő hatást értél el? 

Maximalista vagyok, úgyhogy addig nem jövök le a színpadról, amíg nem történik valami csoda, azt nem viselném el. Azt gondolom, mindig az előadó dolga megteremteni a nagy pillanatot vagy pillanatokat, ebben nem várhat a közönségre. Én addig gyűröm a dolgokat, és próbálok ráérezni az aktuális hangulatra, amíg meglesz az a dal, ami épp betalál náluk. Épp ezért rengeteg koncerthez kötődik olyan élményem, amit magammal tudok vinni. Sőt, koncert után is adódhat ilyen, amikor maradok kicsit beszélgetni, aláírni, fotózni, és valaki elmondja, hogy mondjuk egy dalom húzta ki a gödörből. Hát, mit akarhat még egy előadó?  

Annál jobb nem történhet, mint hogy jófelé alakítasz egy életet. 

Mennyire vagy előre tervezős a szakmában, illetve édesanyaként? 

A szakmában úgy egy évre előre megvannak a tervek, de nem óráról órára, a szigorú menetrendtől csak begörcsölnék. Igaz, van körülöttem egy nagyon profi csapat, akik leveszik rólam a terheket, ők pontosabban terveznek, mint én. Anyaként spontán vagyok, bár szerintem ezerszer nehezebb feladat anyának lenni, mint énekesnőnek, de hagyom a lányaimat kibontakozni. Nem állok ott mögöttük, hogy megcsinálták-e a leckét, szerintem amúgy sem gyereket nevelsz, hanem együtt élsz a gyerekeiddel. Tanulni úgyis az ellesett példából fognak, töltekezni pedig az együttélésből, nem abból, amit „karattyolok” nekik. Tudják, hogy ha segítség kell, számíthatnak rám, de nem cselekszem helyettük. Anno én is tudtam, bármit szeretnék csinálni, egy feladatom van: vegyem komolyan. De hogy mit veszek komolyan, azt én döntöttem el. 

Ha most születne egy vadonatúj dalod, miről szólna, mi az, ami épp a leginkább foglalkoztat? 

Most pont születőben van egy dalom! Az előző, ami február végén jött ki, általánosan szerelmesebb, bulizósabb szövegű volt. A most készülő pedig a nőiségről szól majd – arról, hogy mennyi feladata, énje, érzése lehet egy nőnek, és hogy abból ki mit él meg igazán fontosnak... 

Az önkényes áttelepítés 

A második világháborút lezáró békefolyamat fegyvernyugvást ugyan hozott Közép-Európába, de békét és nyugalmat nem. Miután a szovjet csapatok 1945 tavaszára kiszorították a németeket Csehszlovákiából, az emigrációból visszatérő korábbi (majd hamarosan leendő) köztársasági elnök, Eduard Beneš már áprilisban nekiállt „alkotmányozni”. A háború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 dekrétuma, rendelete közül 13 a frissen újjáalakult ország területén élő őshonos német és magyar közösség státuszát volt hivatott „rendezni”. Az idézőjel nem véletlen, nem volt ebben semmi rendes dolog, a törvényalkotók nem sokat foglalkoztak az erkölcsi aggályokkal. 

Nemzetiségi alapon, kollektíve a németek és a magyarok nyakába varrták a világégés felelősségét. 

A csehországi németekkel nem finomkodtak, a háborút követő években hárommillió szudétanémetet űztek el otthonából. Hasonló megoldás a felvidéki magyarsággal kapcsolatban is felvetődött. A békediktáló hatalmak a németség egyoldalú kitelepítését még elfogadták, de a magyar közösségét, az egy Szovjetunión kívül, már nem támogatták. Benešék kénytelenek voltak beérni azzal, hogy a magyarságukat megvalló felvidéki magyarok százezreit megfosztották állampolgárságuktól, iskoláikat bezárták, vagyonukat elkobozták. Az ország déli részén húzódó magyar etnikai tömb feltörése érdekében ennél is tovább mentek. Magyarország és Csehszlovákia 1946 februárjában aláírta a kétoldali lakosságcseréről szóló egyezményt, majd a következő év áprilisában megkezdődött a felvidéki magyarok önkényes áttelepítése.  

Két év alatt mintegy 80 ezer magyart kényszerítettek lakóhelye elhagyására, jobbára gazdag parasztokat, földbirtokosokat. Helyükre, hozzájutva az elűzöttek ingó- és ingatlanvagyonához, Magyarországon élő szlovákok érkeztek – önkéntes alapon! Azokat, akik nem voltak hajlandók szlováknak vallani magukat (reszlovakizálni), de nem volt elegendő földjük ahhoz, hogy vonzó célpontot jelentsenek egy betelepülőnek, kényszermunkára jelölték ki.  
Háború utáni helyreállítás címén 1946-47 telén 45 ezer embert pakoltak fel marhavagonokba és szállítottak el Csehországba kényszermunkára, nagy részüket a pár hónappal korábban elűzött németek helyére.  
Az áttelepítettek egyike volt az akkor ötéves Patasy Gyula is. 

„Azt hittem, kirándulni megyünk...” 

„Hogy lehetne azt elfelejteni? – kérdezi meghökkenten Gyula bácsi, amikor arról faggatom, lassan nyolcvan év távlatából hogyhogy ilyen eleven emlékei vannak a kitelepítés napjairól. – A mai napig látom magam előtt, ahogy a teherautó betolat az udvarunkba. Mit ad Isten, pont úgy, hogy keresztülhajtson az udvarra kipakolt szekrényünkön!”  

Gyula bácsit és családját, más nyáradiakkal együtt egy Prága mellett fekvő faluba, Smečnóba vitték 1947 januárjában. Válogatás nélkül hurcolták el az embereket, meséli Gyula bácsi, a faluból mintegy tíz családot. „Betegeket, aggastyánokat, állapotos asszonyokat, karon ülő csecsemőt, mindenkit marhavagonokba pakoltak. Nem voltak padok vagy székek, egy kevés szalmán kívül semmi nem volt. Fogalmuk sem volt, hová viszik őket” – ezt már Gyula bácsi felesége meséli. Márta néni csak néhány hónapos volt ekkor, az ő családja megúszta az áttelepítést, de a rokonságából sokakat elüldöztek.  

Amikor arról kérdezem, gyermekként mennyit fogott fel a körülötte zajló eseményekből, Gyula bácsi elmosolyodik. „Akkor ültem életemben először vonaton! Emlékszem, ahogy zötyögtünk Csehország felé, nekifogtam énekelni a Megy a gőzöst. Ötéves voltam, azt hittem, kirándulni megyünk.”  
„Nem értettem a könnyet anyámék szemében, ahogy azt sem, miért szóltak rám olyan durván, hogy hagyjam abba az éneklést.” 

Nem is ez volt a legszomorúbb az egészben. Számára máig az érkezés utáni „emberpiac” a legfájóbb emlék. A fiatal munkaerő hamar elkelt, az olyan nagycsaládok, mint az övék, már nehezebben. „Ilyen lehetett a rabszolgapiac, alkudoztak az emberek, egymást túllicitálva kiabáltak, veszekedtek, ki vigye el az erős fiatalokat” – meséli. A helyiek leköpdösték a magyarokat, üvöltöztek velük. „Utólag derült ki, azt hitték, mi magunktól jövünk, földönfutók vagyunk, a munkájukra fáj a fogunk. Nem mondták meg nekik, hogy otthon van házunk, földünk, állataink. Minket idehurcoltak, nem kirándulni jöttünk.” 

Tudleto bácsi legendája 

A családnak végül is szerencséje volt: együtt maradhattak, egy tisztességes cseh nagygazda fogadta be őket. Megkapták a cselédházat, egy kis parcellát, veteményt, a gyerekek iskolába járhattak, lassacskán kezdtek beilleszkedni a helyi közösségbe. Megszokták őket a helyiek. „Egyik nap az utcán sétálva elgázolt egy motoros, egy cseh srác. Egy-két karcolás, nagyobb bajom nem lett, de a fiú úgy megijedt, még hetekig járt utánam, többször elvitt motorozni. Beszélgetni nem nagyon tudtunk, nem értettem én csehül, de emberséges gyerek volt.” 

A színmagyar csallóközi falvakból érkező családok nem beszélték szlovákul vagy csehül. A boltba szalasztott gyermekek mutogatva válogatták az élelmiszert a helyi szatócsnál, Tudleto bácsinál. Ez a furcsa név is az áttelepített magyaroknak köszönhető – meséli Gyula bácsi. „Egy szót nem beszéltünk szlovákul, nemhogy csehül. Csak mutogatva kommunikáltunk. A boltos egyesével kipakolta az árut a pultra, mindegyiknél megkérdezte: »tohle to?« (ezt itt? – a szerk.), mi meg addig ráztuk a fejünket, amíg el nem találta, mit akarunk.” Így született meg gyerekszájon Tudleto bácsi, a boltos legendája.  
Évtizedekkel később hallották a kint maradt magyaroktól, hogy a falu haláláig így emlegette szegény boltost.  

A fiatalok között ugyanis voltak, akik párt találtak és maradtak, de Gyula bácsi és családja hazatért. 1948 tavaszán a kommunisták átvették a hatalmat Csehszlovákiában, a pártvezér, Klement Gottwald egy rádióbeszédében utalt rá, az áttelepített magyarok hamarosan hazatérhetnek. Hivatalos rendelet még nem volt, de az asszonyok és a gyerekek nagy része elindult haza. Szinte titokban tették meg az utat, attól félve, hogy a hatóságok bármikor visszafordíthatják őket Csehország felé. 

Nehéz volt az újrakezdés. Nem sokkal azelőtt, hogy a történelem elsodorta volna a családot, még tetőt cseréltek a házukon. Mire hazaértek, az alig pár éves fa födémnek lába kélt, meséli Gyula bácsi. „Az új deszkákat valaki elvitte. Tudjuk, ki volt. Egy ekkora faluban mindennek híre megy” – mondja. Gyula bácsi cseh nyelven kezdte az alapiskolát, de hazatérve, szülőföldjén sem tanulhatott rögtön magyarul. A háború után a csehszlovák kormány az összes magyar iskolát bezáratta, csak a kommunista hatalomátvételt követően jött némi enyhülés. A társadalmi osztályokban gondolkodó pártállam, legalábbis a felszínen, nem tűrte a nemzetiségi megkülönböztetést, visszaadták az anyanyelvi oktatás lehetőségét.

Kép

A Patasy házaspár, Márta és Gyula - Fotó: Pomichal Krisztián

 „Mindent összevetve, nem volt rossz sorunk Csehországban – emlékezik a régi időkre Gyula bácsi. – Eleinte még igen, de később már szinte alig találkoztunk idegengyűlölettel.” Érdekes módon Márta néni másfél évtizeddel később a lévai óvónőképzőben tanulva inkább megtapasztalta a többségi nemzet elutasítását. A századelőn még szinte színmagyar Léváról a háború után ezrével telepítették ki a magyarokat, a mesterségesen felduzzasztott város a hatvanas évekre végleg elszlovákosodott. „Fogalmam nem volt, mit jelent az a sovinizmus. Nem ismertem a szót. No, ott aztán megtapasztalhattam, mi az.  

Gyakran megkaptuk, hogy menjünk a Duna másik oldalára. Eleinte nagyon nehéz volt, végigsírtam az éjszakákat.  

Még a harang is másként szólt, mint otthon. Nagyon nehéz időszak volt” – mondja Márta néni. 

Örülni kell annak, ami van! 

Márta néni és Gyula Bácsi 1966-ban kötötték össze az életüket, idén ünneplik 57. házassági évfordulójukat. Az ember friss házasként kíváncsi a „nagy titokra”, de csalódásomra mindketten csak elmosolyodnak, majd közlik, nincsen semmiféle titok. „Súrlódások voltak, vannak, lesznek is. Ma is össze tudunk kapni, ha úgy van, akkor a kapáláson. Mindig azt mondom, amelyik házaspár nem veszekszik néha, ott az egyik hülye, mert mindent elnéz a másiknak” – nevet Gyula bácsi, majd felesége veszi át a szót. 

„Rengeteget dolgoztunk egész életünkben. Sokan voltunk testvérek, a szülők anyagilag nem tudtak támogatni minket, stresszes élet volt. Talán az segített, hogy tudtunk örülni a kis dolgoknak. Szépen fokozatosan raktuk össze az életünket. A mostani fiatal egy családi háznak nem tud úgy örülni, ahogy én örültem egy lámpának vagy egy edénykészletnek. Ha van titok, akkor talán ez az. Mindenért meg kell dolgozni, akkor az ember örömet talál a legapróbb dolgokban is” – így Márta néni, mire Gyula bácsi hozzáteszi: „Emlékszel, mit mondott mindig a nászasszonyunk? Nincs az a sok pénz, amit ne lehetne elverni, de nincs az a kevés, amiből ne tudnál félretenni. Eszerint igyekeztünk élni!” 

Felkészülten érkezett a házasságba 

Batthyány László élete akkor vett gyökeres fordulatot, amikor megismerkedett későbbi feleségével. László akkor már orvosi tanulmányokat folytatott Bécsben, s 1897-ben egy nyári vakáción látta meg a 23 éves Coreth Mária Teréziát, akit egy évvel később eljegyzett, novemberben pedig – menyasszonya születésnapján – feleségül vett. A lány apai ágon tiroli, anyai ágon orosz és francia nemesi származású, diplomata pozíciókat betöltő felmenőktől származott. 1874. november 10-én született Bécsben, és a családban mindenki csak „Mizl”-nek becézte. Nagyon előkelő keresztszülei voltak: Habsburg-Lotaringiai Mária Terézia főhercegnő és Károly Lajos főherceg, Ferenc József császár testvérei.

A menyasszony egyszerre volt hagyománytisztelő és modern, társasági és szerényen visszafogott, kreatív és támogató. Blanka főhercegnő mellett tanult meg reprezentálni 1894 és 1898 között, amikor az udvarhölgyeként Zágrábban élt. Részt vett az Erzsébet császárné meggyilkolását követő gyászszertartáson és a császárné temetésén is. Zágrábi évei alatt ismerkedett meg Batthyány-Strattmann László két lánytestvérével, akik hamarosan azon kezdtek mesterkedni, hogy fivérükkel valahogy összeboronálják a jó természetű udvarhölgyet. 
 
Mizl addigra már mindent tudott, amire egy főúri család tagjaként szüksége lehetett: művelt volt, finom és kedves, tisztában volt az etikettel, és remek kapcsolatokkal bírt. Batthyány Lászlót mégsem ez fogta meg, hanem természetes szerénysége és egyszerűsége, amely a nő alaptermészetéhez tartozott, és amely az orvosi tanulmányokba belefeledkező László számára is evidencia volt akkoriban. 

Kettejük egyszerűség iránti vágyának kedves bizonyítéka a mézeshetek epizódja. Miután 1898. november 10-én sor került esküvőjükre a bécsi Votivkirchében, párizsi nászútra indultak, de csak Linzig jutottak el. Itt ugyanis meggondolták magukat, és inkább hazajöttek Köpcsénybe, a közös otthonukba, hogy a világváros pezsgése helyett meghitt nyugalomban tölthessék az időt, megalapozva a közös jövőt. 

Kép

Coreth Mária Terézia és Batthyány-Strattmann László
fiatalabb és idősebb korukban

Kórház „családi vállalkozásban” 

A házasságkötésre életgyónással készültek, így biztosak voltak benne, hogy a családalapítás feladatához megkapják Istentől a szükséges kegyelmeket, és végül nem vallanak kudarcot. Ami azt illeti, erre szükség is volt: hiába lett bőséges a gyermekáldás, a tizenegy utódból csak nyolcan érték meg a felnőttkort, és elsőszülöttjüket, Ödönt is fiatal felnőttként temették el szülei. 

Házasságuk egyik legmodernebb vonása abban mutatkozott meg, hogy Mizl nem csupán hitves és anya volt, de férje hivatásgyakorlásában is megtalálta a saját helyét.

Modern analógiával úgy fogalmazhatnánk, hogy „családi vállalkozást” indítottak, amikor a köpcsényi Batthyány-birtokon fölépíttették magánkórházukat. Az épület 1902-ben már biztosan állt, és Mizl második otthona volt. 

A nagy tudású és nagy munkabírású orvos férj mellett Mizlből nemcsak mintaszerű gazdaasszony vált, de szenvedélyesen érdeklődött férje hivatása iránt is, ezért kitanulta az ápolói teendőket, László asszisztense lett, és a gyógyítással, műtétekkel járó adminisztrációt is átvállalta tőle. Lényegében ők ketten vitték a magánkórház minden ügyét, sőt a francia és német anyanyelvű Mizl férje iránti szeretetből még magyarul is megtanult. 

Kép

Coreth Mária Terézia férje asszisztenseként is dolgozott

A Világ című újság 1917-ben így írt Köpcsényről, ahol Batthyányék magánkórházát a világháború idejére hadikórháznak rendezték be: „Ezen a kis falun a jólét, a tisztaság, a fekete termőföldek gazdagsága ragyog keresztül. Van állami iskolája, apró boltocskái, kávéháza, sok fogadója. Egy kicsiny parasztházon emléktábla hirdeti, hogy ott született Joachim József, a kamarazene nagy művelője. Van kórháza, patikája, gyermekotthona s a körorvosa – herceg.” 

Mindenki Köpcsény csodájára járt 

A Batthyány-magánkórházat Mizl javaslatára bővítették ki egy emelettel a hadikórház szükségleteinek kielégítésére, hogy a fronton megsebesült katonáknak ellátást biztosíthassanak. 

Szintén a feleség kezdeményezte, hogy külön részlege legyen a fiatal anyáknak, akiknek férjét behívták katonának, valamint gondoskodjanak a falu apátlan csecsemőiről is.  

A köpcsényi gyermekek számára létesített óvodában ő maga volt az óvónő. Saját gyermekeik mindeközben otthonukban lepedőből készítettek tépést, kötést és érmelegítőket a sebesült katonáknak. Mizl gyakran elkísérte férjét még a körorvosi útjaira is, hogy segédkezzék neki és tanuljon, ilyenkor gyógyszerek mellett élelmet is vittek a szegény betegeknek. 

A fenti, 1917-es tudósítás szerint a kórházépületben „a folyosó kövezete frissen sikált, a falak hófehérek, ragyogó tisztaság” uralkodik mindenütt. „Az utcán parasztszekerek állanak. A környék falvaiból jöttek a betegek – többnyire szembetegek – orvosi vizitre. Az operációs asztal előtt fehérköpenyű doktor: dr. Batthyány László herceg. A műtét alatt magas, arisztokratikus tartású hölgy segédkezik: a hercegné. A herceg maga operál, s egyedüli asszisztense a hercegné.” Míg lent ambuláns rendelés folyt, addig odafönt a kórtermekben a fekvőbetegeket látták el egy segédorvossal, és a tudósítás idején 62 sebesült katonával, akik legnagyobb része Köpcsényből, a herceg környékbeli uradalmaiból származott. 

„– De’ Princ selbst hat mi’ operiert! – mondja büszkén egy bekötött szemű svábparaszt. – És a princesszin maga tette fel a kötést… A többiek mosolyognak, bólogatnak. – Ja, ja… – mormolják halkan. (…) Egy pillantás az ambulanciába: a legmodernebb klinika berendezése. Az orvosi műszerek Bécsből jönnek, s ha új műszer kerül forgalomba, a következő napon itt van már ebben a csendes faluban…” 

Az ország egyetlen kórházas nagyközsége volt ekkor Köpcsény, ennek mindenki a csodájára járt – sajnos csak a trianoni határmódosításig. A család 1920-ban Körmendre költözött, ahol ma is elevenen őrzik az emléküket. Nem lehetett könnyű az édesanyának otthon és az utazásokon helytállni, férjének rendszeresen segíteni az orvosi rendelőben, mégsem panaszkodott, sőt a gyermekeik naplója alapján kiegyensúlyozott légkör vette őket körül. 

Özvegyen is megállta a helyét 

A kemény munka megviselte Batthyány László egészségét, egy orvos barátja javaslatára hagyott fel végül a sebészi tevékenységével, és specializálódott a fizikailag kevésbé megterhelő szemészetre, amihez szintén nagy tehetsége és ügyes keze volt. Mizlnek az is feladata volt, hogy gyermekei számára az otthonukat a béke szigetévé varázsolja. 

Legidősebb leányuk írta: „Sohasem tudom eléggé megköszönni, hogy ebben a darabka földi mennyországban részem volt.” 

A család nem volt elzárkózó, sőt saját családi ünnepeik alkalmával rendszeresen nagy összegű adományokkal támogatták a szegény sorsú gyermekeket, nőket. 

Kép

A Batthyány család 1922-ben

Batthyány-Strattmann László 59 éves volt, amikor hólyagrákkal diagnosztizálták, s a szervezete tizennégy hónapnyi betegség után, 1931. január 22-én este 10 órakor adta föl a küzdelmet. Hitvese jelentette be a gyermekeiknek: „Gyerekek, édesapa a jó Istennél van.” 

Mizl özvegy lett. Gyermekei visszaemlékezése alapján a családfő halála fordulópont volt, de a családot összetartó szerepkörökben anyjuk mégis átvette a helyét. Amikor babát várt egyik lánya – akinek férje Japánban kapott állást –, a hatvanas éveiben járó Mizl nem volt rest útra kelni és egy évet tölteni a világ másik végén, hogy segítsen neki a szülés körüli életszervezésben. 

A második világháború kezdetén a budai várba, a Dísz tér 3. szám alá költözött, itt érte őt 1941-ben az első agyvérzés, amelyet továbbiak követtek. Teljesen beszédképtelen lett, lebénult. A főváros 1944–45-ös ostromát egy óvóhelyen vészelték át, majd Ausztriába költöztették. Előbb Mizl öccsének családjánál laktak Bécsben, majd 1947-től egészen az 1951-ben bekövetkezett haláláig bencés nővér húga, Coreth Lilly gondozta őt Bécsben. 

Szentsége a hétköznapokban érvényesült igazán 

A hercegasszony húsz évvel élte túl a férjét. Betegsége miatt a családban ő volt az egyetlen, aki nem tudott vallomást tenni, nem tanúskodhatott férje életszentségéről, amikor a bécsi érsekség 1944-ben megindította a boldoggá avatási eljárást – amelyet utóbb a háború félbeszakított.  

Noha beszélni nem tudott, a visszaemlékezések szerint nagy erőlködések árán, hangtalanul formálta a szót: heilig – azaz: szent. 

Coreth Mária Terézia 1951. március 14-én halt meg, három nappal később helyezték örök nyugalomra a németújvári családi sírboltba férje, fia, Ödön és a kiskorukban elhunyt gyermekei mellé. 

Élete mai szemmel nézve azért lenyűgöző, mert a család és a kortársak által emlegetett „szentsége” nem egy megközelíthetetlen, aszketikus életútban bontakozott ki, hanem egy hús-vér, nagycsaládos, vállalkozó asszony hétköznapjaiban. Aki, ha kellett, óvónő volt, ha kellett, műtőssegéd, betegápoló, gazdasági igazgató, karitatív akciószervező, miközben mindvégig feleség és anya maradt. Egy évszázad távolságából nézve mindez egy nagyon tehetséges nő alakját rajzolja elénk. Hátha hamarosan őt is a magyar boldogok sorában tisztelhetjük! 

Egy titkokkal teli kert 

Budapesten az Ilka utca 55. szám alatti házban 80–100 évvel ezelőtt egy kislány nevelkedett. Halmos Edit 1919–1937. között élt itt, majd jött a holokauszt, és a zsidó származású család menekülni kényszerült. A második világháborúban Budapest ostromakor a házat – amit akkor diakonisszák használtak – bombatalálat érte, és megsemmisült.  

Idővel a Bethesda Gyermekkórház vette birtokba a területet, a ház helyén ma a kórház kertjét találjuk. A Halmos család azonban nem felejtette el a gyökereit. Valamikor a 2000-es évek elején az Egyesült Királyságból különös megkeresést kapott a kórház: Tony Halmos, az évtizedekkel azelőtt a házban élt „kislány” fia jelentkezett. A kislány ma már nem él – Halmos Edit szociális nővérként életét a rászoruló gyermekek megsegítésére áldozta, 2000-ben hunyt el, az ő emlékét ápolja a londoni Great Ormond Street Hospital (GOSH) és a Bethesda Gyermekkórház közötti kapcsolat. A Bethesda dolgozói például rendszeresen mennek a londoni kórházba tanulmányútra. Valahol itt kezdődik a múlt héten átadott új, rendhagyó játszótér, hivatalos nevén meseösvény és pszichoterápiás élménykert története.  

„Sok olyan család kerül ebbe az épületbe, akik nagy tragédiákat éltek át. Epilepsziás, kómában lévő, súlyos égési sérült gyerekek, mások súlyos, nehezen élhető pszichiátriai betegségekkel küzdenek. Nagyon sokat tesznek értük a kollégáim, orvosok, ápolók, pszichológusok, gyógypedagógusok. Közösséggé alakulnak a hónapok alatt, amiket itt együtt töltenek” – fogalmazott Dr. Velkey György főigazgató a rendhagyó játszótér megnyitóján.  

A kórház közössége pedig kitalálta, hogy a szabadban egy olyan teret kellene létrehozni, ahol együtt élnek, gyógyulnak családok és gyerekek. 

Mozgássérülthinta és mesefal 

A játszótér Kő Boldizsár képzőművész és családtagjai: felesége, Gulyás Anna és két fiuk közös munkája. A művész 25 éve egyedi játszóterek készítésével foglalkozik. Ez a játszótér a tervezéstől kezdve több mint egy év alatt készült el. Fészekhinta, mozgássérülthinta, libikóka, mesefal is megtalálható a kertben, mindez szem- és kézmagasságban. Mindent úgy alakítottak ki, hogy egymás mellett tudjanak játszani a mozgáskorlátozott és a mozgásukban ép gyerekek. A pszichoterápiás beszélgetéseknek pedig létrehoztak két úgynevezett „rügykunyhót”, ezek hőszigeteltek, hűthetők-fűthetők, télen-nyáron használhatók, hiszen egészen más érzés természetközelben, egy olyan helyiségben terápiás beszélgetést folytatni, ahová zöld levelek lógnak be, nagy a tér, és jók a fények. 

Kép

Kép: Pataki Sára

Kő Boldizsár a Széher úti szívkórház kertjébe korábban egy Szent Ferenc életét megjelenítő nagy játszóteret álmodott meg, majd a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Intézet tinédzserrészlegén gyógyító célzattal elkészített a Tékozló fiú meseösvényt. De, mint mondja, nagy kihívás volt neki a Bethesda felkérése.  

„Ilyet még nem csináltam, hogy a kerekesszékesekre is gondolva készüljön el egy játszótér. Azt kellett megoldani, hogy ha bejön ide egy kerekesszékes gyerek, ő is jól érezze magát. Kialakítottunk egy közlekedési ösvényt, már önmagában az egy nagy élmény, ha az illető végiggurul rajta. Van egy mesefal, amit kifejezetten nekik találtunk ki: kerekesszékkel végigmennek a fal mellett, és közben a kezükkel kicsi játékokkal tudnak játszani. Ők nem tudnak úgy szaladgálni, mint akiknek egészséges a lábuk, de a kezükkel elmélyültebben játszanak.  

Fontos, hogy érezzék, nincsenek hátrányban. Nincsenek kiközösítve, együtt vagyunk, egymást segítjük.  

Ez a játszótér olyan, mint egy térbeli mesekönyv” – mondta a Kepmas.hu-nak Kő Boldizsár. Hozzáteszi, a játszótér végtelen műfaj, és most már el lehet mondani, hogy a gyógyító játszótér komoly kategóriává nőtte ki magát, amire érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani. 

A Bethesdában már régóta használják a meséket a gyógyításban, leginkább olyan történeteket, amelyek a felemelkedésről, a segítségnyújtásról, az emberségről szólnak, ilyen például a bátor tengelice meséje. Kő Boldizsár ezeket is beépítette a térelemekbe. A négygyermekes édesapa szerint kifejezetten jó, ha egy egészséges gyerek egy mozgássérült társával játszik együtt, hiszen így megtanulja, hogyan segítsen annak, aki rászorul.  

Dorina járni tanul 

A játszótér átadójának reggelén két hét esőzés után végre a nap is kisütött, így sok kis beteg elhagyhatta a kórtermeket. Dorina kerekesszékes, őt gyógytornásza és nagymamája kíséri. „December óta vagyunk a kórházban, gerincvelő-sérülés miatt lebénult a két lába, de már haladunk, most kezd újra sétálni” – mondja a kislányról mezőtárkányi nagymamája. „Szoktam a kórházban játszani, tanulni” – meséli a kislány, aki kezével mutatja, hogy most második osztályos. „Három” – javítja ki a nagymama, aki hozzáteszi, még sokáig kell maradniuk, ezért nagyon örülnek az új játszótérnek. 

„Dorina járni tanul, ehhez fontos az izomerő, a koordináció, és hogy az érzékelését is fejlesszük. Olyan hinták és forgójátékok vannak itt, amikre kerekesszékkel is fel tud menni, nemcsak egyedül, hanem akár más mozgáskorlátozott vagy teljesen egészséges mozgású gyerekekkel. Így születik meg a közös játék élménye és a kortárs közösséghez való kapcsolódás” – mondja Sipos Zsanett, a Gyermekrehabilitációs Osztály vezető gyógytornásza.  

Hangsúlyozza, ha ezek a gyerekek nem tudnak visszatérni a saját közösségükbe, akkor elszeparálódhatnak. Erre az a gyógymód, hogy közös tereket hoznak létre. 

„A mindennapokban sokan megijednek, ha nehezebben mozgó vagy kerekesszékes gyerekkel találkoznak például egy átlagos városi játszótéren, mert nem tudják mire képesek. De ha a kívülállók is megtapasztalják, hogy ezek a gyerekek is ugyanúgy sok minden tudnak, mint a kortársaik, csak lehet, hogy egy kis segítséget igényelnek, akkor valószínűleg jobban elfogadják, megértik a másikat” – szögezi le.  

A Bethesda visszajáró vendége a kilencéves Denkó László. A kisfiúnak agydaganata volt, ebből kifolyólag ataxiás (ez az izommozgások koordinációjának zavarából adódó bizonytalan és ügyetlen mozgást jelenti). Nimbóval, azaz fejlesztő járókerettel közlekedik, így nem esik el, és az eszköz segít abban, hogy ne kelljen fogni őt. Műtét, sugár- és kemoterápia után kerültek ide rehabilitációra, most logopédiára, gyógytornára és ergoterápiára járnak, sorolja az édesanyja, Denkóné Nagy Éva. Válon élnek, háromhavonta két hetet töltenek itt. A kiskamasz Laci töredelmesen bevallja, a tablet előtt szívesebben ülne, de azért becsülettel és nagyon ügyesen végigmegy a mozgó, színes hídon. Mint mondja, neki nem nehéz felmászni ezekre a játékokra. 

Kép

Kép: Kaltenecker Kristóf

Felmászni még nem tud, de boldogan sétálgat a játszóparkban a hároméves Mia. Ő Dravet-szindrómás, ez az epilepszia olyan formája, amely a legtöbb gyógyszerre nem reagál. „Most szerencsére stabilnak mondható az állapota” – mondja az anyukája, Bérczes Judy, aki azt meséli, ők a Neurológiai Osztályon is azt tapasztalták, hogy itt nagyon gyerekcentrikus a hozzáállás. Szerinte az, hogy megvalósították ezt a játszóteret, is azt mutatja, hogy ebben a kórházban fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat (Judyval készült korábbi interjúnk itt olvasható.

A lelki feszültségek játék közben is megjelennek 

A játszótér nemcsak rehabilitációs, hanem pszichoterápiás céllal is készült. 
„Hiperaktivitás, autizmus, szorongásos zavarok, viselkedészavarok és egészen komoly pszichiátriai betegségek, pszichózisközeli állapotok – többek közt ilyen problémákkal jönnek ide a kis betegek. Sok mindennel találkozunk” – sorolja Erőss Rebeka klinikai szakpszichológus, aki a pszichológusteamet vezeti a kórházban. Mint magyarázza, korosztályonként vizsgálják a gyerekeket, ennek része, hogy szabad udvari játék közben is megfigyelik őket. 

„A pszichológiában a vizsgálat eszköze a játék, mert a gyerekek egy csomó lelki feszültséget bele tudnak rakni a játékaikba” – magyarázza.  

A szakemberek megfigyelik, tud-e játszani a gyerek: használ-e eszközöket, milyen típusú játékokat használ, hogyan kezd el kapcsolódni, bevon-e a játékba másokat. Azt is nézik, kit tekint partnernek, a kortársát, a felnőttet, vagy egyiket sem. Ezután akinek szükséges, az kaphat pszichoterápiát, amihez igazából nem kell sok tárgyi eszköz: két szék, asztal és nyugodt környezet. Erre a kunyhók megfelelő helyszínül szolgálhatnak majd. 

Erőss Rebekától megtudom, ők többnyire járóbetegekkel foglalkoznak, de vannak bent fekvő gyerekek is, akik például evészavarosak vagy súlyosan traumatizáltak. Mint mondja, rögtön bevetik majd a játszóteret a gyógyítómunkába. „Fontos, hogy akik egész nap bent vannak az osztályon, néha ki tudjanak mozdulni. Illetve az is egy megfigyelés, hogy fel tud-e öltözni a gyermek önállóan, fel tudja-e húzni a cipőjét, ha le kell jönni. A világban annyiféle emberrel kell együttműködnünk, ehhez nagyon fontos, hogy megtanuljuk elfogadni egymást. Itt a gyerekek megtapasztalhatják, hogy más formában ugyan, de a másik is küzd valamilyen problémával” – összegez.  

Osztálypénz és társadalmi összefogás  

A különleges, integrált élménykert több mint egy év alatt valósult meg, de ehhez igazi összefogásra volt szükség. A közel 80 millió forintba kerülő építés felét a kormány támogatásával pályázati pénzből tudták megvalósítani. Társadalmi gyűjtést is indítottak, s közel 20 millió forintot kaptak támogatóktól, adományozóktól, amit a Bethesda Kórház Alapítvány további 20 millió forinttal egészített ki a tavaly felajánlott adó 1 százalékokból. Emellett rengeteg önkéntes magánszemély munkája, felajánlása tette lehetővé, hogy a park felépülhessen.  

Gödöllőn egy zeneiskolai csoport a záróvizsga után zenélni indult, és az összes bevételüket felajánlották ennek a kezdeményezésnek.

Egy nyolcadik osztályban arról szavaztak a diákok, mi legyen az iskola végeztével megmaradt osztálypénz sorsa, és úgy döntöttek, az összeget átutalják a Bethesda projektjére.  

A fent már említett Tony Halmos a megnyitón nem tudott személyesen részt venni, de többször járt a helyszínen. Otthonában, az Egyesült Királyságban még korábban jótékonysági gyűjtést indított, és az így befolyt összegből épült az egyik kunyhó, amely Halmos Edit, az egykor a játszótér helyén álló ház lakója nevét viseli… 

A játékra szánt összeg többszöröse annak, amit megtippelt

Tibor 45 éves vállalkozó. A szerencsejáték mindig is az élete része volt, mint valamiféle hobbi. Serdülőkorában kis tétekkel, néhány ezer forinttal játszott, majd volt olyan időszak az életében, amikor teljesen felhagyott vele. Megnősült, majd gyermeke született. Az első Covid-hullámban, amikor sokkal kevesebb volt a munkája, és azt is csak otthonról tudta végezni, a játék utáni sóvárgása felerősödött. Ekkor újra elkezdett játszani online, egyre nagyobb tétekkel.

Egy napon túl nagy összeget vesztett, és onnantól megszállottan azt az összeget akarta visszaszerezni, visszanyerni. Felesége teljesen véletlenül nézett utána a pénzügyeiknek, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a nyaralásra félretett egymillió forint sehol sincsen. Ekkor Tibor kénytelen volt mindent elmondani a feleségének, aki kétségbeesve keresett szakembert a problémára.

Az első alkalommal együtt jöttek el hozzám, majd Tiborral egyénileg folytattuk. Az egyik konzultációs ülésen azt a feladatot adtam neki, hogy kérje le a banktól, hogy mennyit költött az évtizedek alatt játékra. Elszomorodott, majd azt mondta, hogy bizonyára túl sokat. Lehet vagy ötmillió forintot is, és ezt nagyon szégyelli. A következő alkalomra Tibor lesújtva érkezett, és egy papírt szorongatott. Tudtam, hogy a játékra szánt összeg többszöröse annak, amit megtippelt. Úgy fogalmazott: „Eddig nem mertem lekérdezni, és azzal áltattam magam, hogy bizonyára sok, de nem mertem szembesülni a valósággal. Amikor online játszom, nem érzem a pénz súlyát. Ugyanazzal a mozdulattal tudok feltenni ezer forintot, mint százezret. Egy gombnyomással. Sem a nyereséget, sem a veszteséget nem érzem, hiszen azok csak számok a bankszámlámon. Igazából már nem is tudok annyira örülni, ha nyerek. Ez az én kis világom, ahová elbújhatok, és ahol adrenalin szabadul fel a testemben. Ez az én örömforrásom.”

Tibor most absztinens, egyáltalán nem játszik. Fél évig tartó, komoly önismereti munkán van túl.  

A szerencsejáték-probléma olyan felelőtlen tettekre késztethet, amelyeket azelőtt senki nem feltételezett önmagáról. A szerencsejáték-függőség, más néven kóros szerencsejáték, illetve játékkényszer, egy impulzuskontroll zavar. Az illető nem tudja kontrollálni a játékra való késztetést, még akkor sem, ha annak negatív következményei vannak rá vagy szeretteire nézve. Játszania kell, akkor is, ha nyer, akkor is, ha veszít, és akkor is, amikor már mindent elvesztett. Attól, hogy valaki időnként tudja kontrollálni magát, még lehetnek szerencsejáték-problémái. Problémás szerencsejátéknak számít minden olyan szerencsejátékos magatartás, amely valamilyen módon megzavarja az életet. Ha folyton a játékkal van elfoglalva, egyre több időt és pénzt áldoz rá, veszteségei vannak ebből, és mégis játszik, az függőség.  

Ez az addikció gyakran társul egyéb viselkedési vagy hangulati zavarral. Leküzdéséhez ezeket és minden egyéb kiváltó okot is kezelni kell.

A kóros szerencsejáték okozta probléma nem csak az érintett pénzügyi területeit érinti; kapcsolatbeli és jogi problémákhoz, a munkahely elvesztéséhez, mentális egészségügyi problémákhoz, köztük depresszióhoz és szorongáshoz, sőt öngyilkossághoz is vezethet.  

Mi segíthet?  

A legfontosabb első lépés a szerencsejáték-függőség leküzdésében az, ha az egyén felismeri, hogy már benne van a problémás szerencsejátékos kategóriában.

Hatalmas erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt felvállalja valaki, különösen akkor, ha sok pénzt veszített már, vagy depressziós, és elveszített fontos kapcsolatokat. Sokan használják a szerencsejátékot a kellemetlen érzések felszabadítására, lazításra, vannak azonban egészségesebb és hatékonyabb módszerek a hangulat javítására és az unalom elűzésére, például: sport, barátok, új hobbik felfedezése, tánc, zene – ezek hatására szintén adrenalin termelődik a szervezetben, és ezáltal kialakul egy természetes felfokozott érzelmi állapot.  

Egyedül, támogatás nélkül nehéz leküzdeni az addikciót, ezért vannak direkt függőségekre specializálódott szakemberek, akik adott esetben maguk is átmentek a szenvedélybetegségen, és pontosan tudják, hogy milyen érzésekkel küzd a páciens.  

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kolléganőm a covidos lezárás alatt alkotta meg balkonkertjét 

„Gyerekkoromban kertes házban laktunk, ezért nagyon örültem, amikor 19 évvel ezelőtt sikerült olyan lakásba költöznünk, ahol volt erkély – meséli Hajni. – Az évek alatt hol kert volt itt, hol raktár. A jelenlegi formájában 2020-ban, az első covidos lezárás alatt csináltam meg a balkonkertet. A fiaimmal lomtalanítottunk, takarítottunk, tettünk le műfüvet, vettünk balkonládákat, cserepeket, amikbe ültettünk növényeket. Virágokat és fűszernövényeket nevelek, utóbbiakból bazsalikomot, metélőhagymát, lestyánt, tárkonyt, rozmaringot. Virágok közül a muskátli és a pozsgás növények (például kövirózsa, portula) a biztos befutók. Mással is szoktam kísérletezni, de nem egyszerű, mert keletre néz az erkély: nyáron nagyon meleg és száraz, ugyanakkor három-négy hideg, esős nap után már megjelennek a levéltetvek és a takácsatkák.  

Főleg a mediterrán növények élnek meg itt, amik bírják a mikroklímát, és nem érzékenyek a kártevőkre.  

Többfélét is lehetne termeszteni, viszonylag sok zöldségféle jól érzi magát a teraszon, de mivel kevés a hely, kiülni is szeretek, és a ruhákat is szívesen szárítom szabad levegőn, gátat kellett szabnom a növényzetnek. Bár nagyon jó érzés, amikor a frissen szedett fűszerrel tudom ízesíteni az ételt...” 

Eltökéltem, hogy megcsinálom, avagy a narancs héja a balkonkert jó barátja 

Én először a „University of YouTube”-ot félig-meddig elvégezve döntöttem úgy, hogy mentamagokat ültetek narancshéjba. Egy videóban láttam ezt, és elég egyszerűnek tűnt. Először félbevágtam a gyümölcsöt, kikanalaztam a húsát, középen vágtam egy lyukat a narancs héjába, hogy ezen keresztül folyhasson ki a maradék lé. A héj belsejébe tettem a virágföldet és pár mentamagot, majd vártam… Csodák csodájára növekedésnek indult a kis élet, a narancshéj tökéletesen funkcionált cserépként! Roppant büszke voltam magamra, és inspirált a sikerélmény – nemsokára héjastól fogom kiültetni egy közeli közösségi kertbe! 

Nehogy kidobd a régi cipőd! Adj neki új funkciót! 

Itt az ideje, hogy a bakancsok, a kitaposott sportcipők, a gumicsizmák ne a kukában végezzék, hanem a kertben vagy az erkélyeden. Azzal, hogy új funkciót adsz nekik, új értékkel is ruházod fel őket. Egyik barátnőm holland férfihoz ment feleségül, ő mesélte el, hogyan csináljam jól mindezt.  

Kivettem a talpbetétet a ronggyá hordott, imádott sportcipőmből, belehúztam egy kaptafát, talppal felfelé állítottam, és fúrtam a talpába néhány lyukat csavarhúzóval.  

Ezek a lyukak lettek a vízelvezető nyílások. Ha már eleve lyukas a cipő, vagy jól átereszti a vizet, az a legnagyobb öröm, mert még lyukat sem kell vágni rá, hogy a felesleges víz kifolyjon. Ügyeltem arra, hogy a lyukakból ne legyen túl sok, és ne legyenek túl közel egymáshoz.  

A virágföldet óvatosan a cipőbe lapogattam. Nem csak kézzel, hanem egy hobbifestéshez használatos spatulával is. Ügyelni kell ugyanis arra, hogy sehol ne maradjon levegős rész. Öntözőkannával meglocsoltam kicsit a földet, egynyári margarétamagokat szórtam bele egymástól 10 centi távolságra (na, jó, összesen kettőt, mert féltem, hogy a cipőm túl kicsi lesz a sok virágnak), szórtam rájuk még földet, újraöntöztem, és a cipőt az erkély egyik napos pontjára tettem. Nagyon várom a júniust!  

Tipp gumicsizmára 

Ha gumicsizmába ültetnél gyógynövényt, először tömd ki újságpapírral a talpát. Ha stabilizálni szeretnéd a csizmát, tedd tele kavicsokkal az orrát. Ezt követően jöhet az újságpapír, majd rá a virágföld. Fúrj lyukakat a talpába, hogy eső alkalmával nehogy megfulladjon a növény! 

Kép

Kép: Pixabay

Paprika és paradicsom – tojáshéjat a földjükbe!  

Kitapasztaltam, hogy a paprika- és paradicsompalántáknak egy kicsivel nagyobb cserépre, inkább ládára van szükségük ahhoz, hogy folyamatosan tudjanak fejlődni.  

Paradicsomból viszonylag nagy mennyiséget lehet termeszteni, és nem kell nekik más, mint napsütés és megfelelő mennyiségű víz.  

Amikor bejön a nagy meleg, kora reggel vagy este öntözöm őket, s van, hogy tojáshéjat török össze apróra, és hozzáadom a földjükhöz, hogy tápanyagban gazdag „fészkük” legyen.  

Bazsalikom és oregánó a saját készítésű pizzára 

Gondoltam, lesz majd nekem saját pesztóm! Az erkélyemre délután 14 óra után kezd sütni a nap, a két fűszernövény szerencsére meleg- és napfénykedvelő. Balkonládában nevelgetem őket, de tarthatók cserépben is. Március végén egy balkonládát háromnegyed részig megtöltöttem jó minőségű virágfölddel. Szórtam a föld felületére az apró szemű bazsalikom- és oregánómagokból, vékony rétegben fedtem be a magokat földdel, majd egy szórófejes flakon segítségével kicsit benedvesítettem a földet. Körülbelül egy hét alatt a magok kikeltek, ezt követően továbbra is egy szórófejes flakonnal öntöztem. Véleményem szerint a friss fűszerekkel ízesített ételek nemcsak finomabbak, de egészségesebbek is! 

Kókuszrostcserép, azaz növény a növényben 

Három éve kókuszrostszivacsot használok mosogatáshoz, és a lábtörlőm is kókuszrostból készült. Miért ne próbálhatnám ki a kókuszrostcserepet is, mondtam magamnak. Egy Dunakeszin lévő kertészetben vettem kettőt, otthon broméliát (palántát) ültettem beléjük, őket viszont félárnyékos helyre tettem az erkélyen.

 
A kókuszrost átengedi a levegőt, így a gyökerek jobban szellőznek, mint egy műanyag kaspóban.  

Ha később át szeretném ültetni a növényt, a cseréppel együtt megtehetem, és a kókuszrost a talaj vízgazdálkodását is segíti. 

Tojástartóban csíráztatattam volna, de lebeszéltek 

Mentát és citromfüvet szerettem volna ültetni papír tojástartóba. A terv az volt, hogy a földdel nagyjából félig megtöltöm a tojástartó rekeszeit, belerakom a magokat, szórok még rájuk egy kis földet, lyukakat szúrok a rekeszek aljába, hogy minden nedvesség ki tudjon folyni az alá tett tojástartó fedelébe, a végén alaposan meglocsolom, majd irány az erkélyen álló asztalka! Csakhogy mindezek előtt meghallgattam a Képmás egyik podcastjét, amelyben Bajzák Anna, a Zöldítők balkonkertész oktatója a következőket mondta: 

„Bármennyire szimpatikus a papírhulladékok, például a tojástartók újrafelhasználása, ezek azonnal megszívják magukat nedvességgel, és a palánta növekedése alatt végig szárítják a földet. Még a többszöri, szakaszos átültetést igénylő paradicsom sem érzi jól magát 3–4 hétig tojástartónyi (1–2 cm) földben. Ha szeretnénk, hogy környezettudatos választásunk kudarcmentes legyen, használjunk kicsi tejfölös/joghurtos poharakat, amelyeknek kiszúrjuk az alját a vízelvezetés miatt.” 

Természetesen lementem a boltba pár tejfölért… 

Jégkockatartóba fűszert?  

Könnyűnek tűnik, és az is! A fűszereket felaprítom, egy jégkockatartó kétharmad részéig adagolom az aprított fűszereket (én szoktam hozzá olívaolajat is önteni), beborítom egy fóliával, és néhány órára a mélyhűtőbe teszem. Pár óra elteltével kiveszem a fagyasztott kockákat, átteszem őket egy kis zacskóba, felcímkézem, és kész is a saját fűszerkockám! 

A nők agya állítólag törli a szülési fájdalmak emlékét. Ez lehetséges, de az én tapasztalatom szerint közvetlenül az újabb szülés előtt megint eszünkbe jut.

– Milyen érzés? – kérdeztem húsz évvel ezelőtt naivan egy idősebb barátnőmtől.

– Nagyjából, mintha kikakálnál egy szekrényt – fogalmazta meg lakonikusan, és nem is egészen ezzel az igével.

Magasztosabb válaszra számítottam a tiszteletre méltó keresztény anyától, de később rá kellett jönnöm, hogy a hasonlat nagyon pontosan írja le az érzést. Hogy lehet valami ekkora…? Hogy lehet ennyire éles…? Biztos, hogy legalább négy hegyes sarka van, de talán inkább nyolc… ! Miért nekem kell kinyomnom egy szekrényt? Nem részletezem ezt tovább, tudja, aki tudja, miről beszélek. De most nem volt nagy kedvem ehhez a fájdalomhoz.

A kiírt nap előtt egy héttel fantomfájásokkal berohantunk a kórházba. Reménykedtem, hogy életemben egyszer, öreg anyaként talán megadatik az élmény, hogy természetes módon, magától megindul a szülésem. A kórházban futószalagon vajúdtak a kismamák egy nagy teremben (talán felújítás volt az egyik szárnyban), elég minimális empátiával kezelve.

A vajúdás nem indult be rendesen – vagy leállt a sokk hatására –, én sírva tértem haza a sikertelen, magányos programról, és aznap este bejelentettem a férjemnek, hogy otthon fogunk szülni.

– Miii? – rémüldözött – Na ne, az nagyon veszélyes!

– Tudod, mi a veszélyes? Ez, hogy lelkileg kikészítenek, és mire kijön a gyerek, egy idegroncs anyát fog idekint találni!

Kikerestem az interneten jó pár bába telefonszámát, hívogattam őket. Eleinte örültek, hogy lelkes új anyuka jelentkezik, biztosítottak róla, hogy csodálatos, spirituálisan kalandos-ráhangolódós hat hónap áll előttünk.

– Ez szuper lenne, és sajnálom is, hogy lecsúsztam róla – hadartam bűnbánóan –, de az a helyzet, hogy nekem már inkább csak hat napom van a szülésig, nem hat hónapom, de amúgy állati rugalmas vagyok, gyorsan rá tudok hangolódni gyakorlatilag bármire, nem kell aggódni!

– Ilyen érzéketlen bunkókat nem vállalnak el – röhögött a legjobb barátnőm, és igaza lett.

A bábák elutasítottak. Ez így sajnos nem megy, azt mondták, ehhez több idő kell, én viszont nem tudtam vállalni, hogy a kedvükért még hat hónapig bent tartom a kis illetőt. (Habár magamat ismerve oxitocin nélkül lehet, hogy összejött volna.) Így hát mentem a kórházba a megbeszélt időpontban, betöltött 41. héten, hogy megindítsák a szülést.

Szerencsére nagyon megbíztam a nőgyógyászomban, Ágotában. Barátnőm barátnője volt, így az én barátnőm – ahogy az a lányoknál szokás. Az infúzió bekötése után pompás kis eszmecsere alakult ki irodalomról, közéletről, néha a férjem már-már meg is feledkezett rólam. Olyan lelkesen érvelt valamilyen szellemtörténeti folyamattal kapcsolatban, hogy emlékeztetnem kellett: ez az esemény rólam szól! Egészen a kitolási szakig jól ment minden, a vajúdás persze fájt, de az utolsó egy óra kivételével elviselhető volt. Szabad volt állni, labdán ülni, négykézláb mászni, és bármit, ami jólesett. Nem kötött rám senki ctg-gépet, és ehettem is, ha megígértem, hogy nem hányom ki.

Arra még homályosan emlékszem, hogy a végén valahogy felkerülök a szülőágyra, és olyan utasításokat teljesítek, mint „most derékszögben hajlítsd a bal térded és negyvenöt fokban nyisd ki a combod”, de nem tudom, végül is eltaláltam-e a fokokat. Talán igen, mert éjjel 2.30-kor megszületett Gabriella Lenke.

A kisszekrény hunyorgott és fintorgott a fényben, és pont ugyanúgy nézett ki, mint a három régi szekrényünk. A nagy hajrá után még elmondtam a férjemnek a szokásos mondatot:

– Ez borzalmasan fájt! Több gyerek nem lesz!

Aztán kifújtam magam, és végre magamhoz vettem a negyedik gyerekemet. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen pillanat az életemben!

A kórházi élményeim a felhőtlen szülés után már kicsit felhősebbek voltak – tömegnyomor a szobában, horkoló anyák, ordító babák, közepesen flegma személyzet –, de alapvetően jó emlék maradt. De azért az volt benne a legjobb, hogy vége lett.

A csecsemős nővérek egyébként nagyon kedvesek voltak.

– Hol az idős anya? – rikkantott be egyikük a kórterembe.

Maszkban voltunk, nem akartam felfedni az inkognitómat. Ő körülnézett, majd elindult egy másik ágy felé. A nő sértetten hördült fel:

– Huszonöt éves vagyok! Ő ott a negyvenkettő.

– Nem is látszik annyinak – mosolygott rám a nővér, és átadott egy csomagot. – A barátnője küldi, ő kérte, hogy így szólítsam meg: „öreg anya”, de én csak úgy vállaltam, hogy: „idős”.

Kollagénes arckrém volt a csomagban, azonnal magamra kentem a maszk alá. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A tartalomból:

– Örömök és nehézségek Laci és Eszter életében;

– Meghökkentő tragédiasorozat Laci életében;

– Eszter első gyermekének születése utáni sokk;

– Laci és Eszter megküzdési stratégiái;

– Azt is őszintén megosztják velünk, hogy érzik magukat a podcast beszélgetés idején.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Milyen impulzusok hatására választottad az egészségügyi pályát?

Édesanyám egészségügyi dolgozó volt, ennek köszönhetően már gyermekkoromban is otthonosan mozogtam a kórházban, amelynek az atmoszférája teljesen magával ragadott. Imádtam játszani a különböző kellékekkel, felvettem anyukám köpenyét, és ettől nagyon menőnek éreztem magam. Aztán a végső lökést a Vészhelyzet című amerikai sorozat adta meg, amelyet a 90-es években kezdtek el nálunk is játszani. Akkor döbbentem rá, hogy én pont azt akarom csinálni, amit Ross, Carter és Greene doktor: nekem is a sürgősségi betegellátásban van a helyem.

Már kezdő egészségügyisként is tudtad, hogy a sürgősségi ellátásban akarsz dolgozni?

Dehogyis, sokáig pályát akartam módosítani. Aztán egy beteg rosszul lett az osztályon és megérkezett a sürgősségi egység. Olyan profizmussal, dinamikával és technológiával dolgoztak, hogy azt mondtam, én is ezt akarom csinálni. Pár év várakozás után át is vettek a sürgősségire, és azonnal tudtam, én erre születtem.

Az ember azt gondolná, a legtöbben megrettennek ettől az állandó pszichés-fizikális készenléttől, leterheltségtől, a hatalmas felelősségtől, hogy emberéletek múlnak azon, jó döntést hoztál-e az adott pillanatban. Van, aki megriad, de azt tudni kell, hogy a sürgősségiek teljesen más fordulatszámon működnek, hatalmas a pörgés, a munka ritmusa folyamatosan hullámzik és a betegek is állandóan változnak.

Az egyik pillanatban nyugalom van, a következőben pedig már 5-6 kritikus állapotú beteg sorsáról kell azonnal döntened.

Ehhez tudni kell alkalmazkodni. Általában megszállott emberek lesznek triázsok (betegosztályozó nővérek), ha valaki kényszerből megy erre a pályára, nem tudja szívvel-lélekkel csinálni.

Te is eljutottál oda egy idő után, hogy nem bírtad ezt a pörgést: téged is elért a kiégés.

Azt tapasztaltam, hogy a munkatársak, akik tartósan benn maradnak a sürgősségi betegellátásban, úgynevezett segítő betegségben szenvednek. Ma már én is pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Majdnem mindenkinek van traumája a múltjában – amit egy jó pszichológus pillanatok alatt felismer –, és persze jó sok idő, míg sikerül kidolgoznia magából. Ebben a szakmában iszonyúan fontos, hogy mindenkit rendszeresen pszichológushoz küldjenek, hogy szakemberrel beszélhesse meg az aktuális hogylétét. Én most vagyok túl a második burnoutomon, az elsőt észre sem vettem. Amikor az ember bekerül a sürgősségi ellátásba, szünet nélkül zúdul rá az új ismeretanyag, a rengeteg új információ. Gyakorlatilag non-stop vizsgázik, az összes beteg anyagát ismernie kell kívülről. Persze bele lehet jönni, meg lehet tanulni, de az emberben kialakul egy kényszer, hogy nem hibázhat. Mert ha hibázik, azon életek múlhatnak. Egy nagy pofonra volt szükség az élettől ahhoz, hogy meg tudjak állni egy pillanatra. Addigra már folyamatos álmatlanság gyötört, teljesen elszigetelődtem és csak a munka volt az életemben, se barátok, se kikapcsolódás. Aztán jött a pofon. Én akkor az önmegküzdési stratégiát választottam: állást váltottam.

Aztán később visszaléptem a régi rendszerbe, mert nagyon hiányzott, de elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem a mélyére az okoknak, amik az első burnoutot valójában kiváltották nálam. Azok a kisebb traumák, amik engem nyomasztottak, nem oldódtak meg. Szépen elástam őket, és miután újra visszakerültem a sürgősségi ellátásba, ugyanarra a pályára álltam vissza. Törvényszerű volt az újabb összeomlás. Persze ennek volt egy borzalmas triggere: a koronavírus-járvány. A covid alatt mindannyian traumatizálódtunk, kollektív veszteséget éltünk meg, hiszen mindenkit elért a gyász. Ráadásul a járványnak volt gazdasági és társadalmi vonatkozása is: elszigetelődtünk, beszűkültek a létünk alapját képező társas kapcsolódásaink, elbizonytalanodott minden körülöttünk. Az addigi életünk a feje tetejére állt és teljesen megváltozott.

A második burnoutot az ember már észreveszi, engem a covid alatt ért el. Először találkoztam úgy a halállal, hogy az szó szerint sokkolt. Amikor 2020-ban néztük az olaszországi eseményeket és hogy mi történik Kínában, már próbáltunk pszichésen felkészülni arra, mi vár ránk. Aztán 2021-ben a covid megmutatta az igazi arcát és akkor megértettem, hogy az életünk egyik pillanatról a másikra véget érhet.

Amikor először szembesültem a kortársaim halálával, amikor a szüleim generációjából először búcsúztattam anyát, apát és vigasztaltam kint zokogó hozzátartozókat, mérhetetlen tehetetlenséget és fájdalmat éreztem. Azt kellett megélnem, hogy bármennyire is szeretnék, nem tudok mindenkin segíteni. És közben ömlöttek be a kritikus állapotú betegek. Toltuk fel őket az intenzívre, a négyes belgyógyászatra, és már láttuk, hogy számukra nincs tovább. Amikor sok van ebből, akkor az ember elgondolkozik rajta, hogy mi az élet, miért érdemes élni.

Azok a hónapok és az akkor átélt tragédiák megváltoztattak.

Mi változott meg benned végérvényesen?

Az élethez való viszonyulásom. Rájöttem, az igazi élet nem az, hogy minden nap felkelek és bemegyek dolgozni, kizárólag szakirodalmat olvasok és soha nem vagyok a barátaimmal. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek a belső igényeimre. A járvány alatt sokkal közelebb kerültem a természethez. Rengeteget jártam biciklivel a szentendrei erdők környékére és elkezdtem a természetben futni. Megtanultam újra rácsodálkozni a természet szépségeire és fotóztam, ami megszólított. Teljesen másfajta irodalmat kezdtem el olvasni. Egyre jobban megérintett a pszichológia, az emberismeret, az önismeret, hogy ki is vagyok valójában.

Azelőtt ész nélkül sportoltam, azt gondoltam, olyan erős vagyok, hogy eltolom fél kézzel a Gellért-hegyet, de a testem jelzett: jöttek a sérülések, a kimerülés. Aztán amikor végre felismertem, hogy ebből sokkal nagyobb baj is lehet, elmentem pszichológushoz és szépen felgöngyölítettük a kiégésem hátterét. Megtaláltuk azokat a pontokat az életemben, amelyek traumatizáltak és ami miatt úgy éreztem, nekem a segítő szakmában a helyem. Megtanultam elfogadni a hibáimat és hogy azokkal együtt is képes legyek szeretni önmagamat. Rájöttem, mindenre van idő, csak meg kellett tanulnom megtalálni azt.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Mikor kezdtél el a stroke témájával foglalkozni?

Az Uzsoki utcai kórházban, ahol akut stroke-ellátással is foglalkoznak, végeztem egy hosszabb távú kutatást a stroke-kal kapcsolatban, és szerettem volna behatóbban is foglalkozni ezzel a témával. A kórházban lehetőségem nyílt arra, hogy beszélgessek a betegekkel, és akkor döbbentem rá, mennyire nem kapnak válaszokat a kérdéseikre. Ez inspirált arra, hogy létrehozzak egy Facebook-oldalt, az Akut Szakaszt, amely arra hivatott, hogy az embereket közelebb hozza az egészségügyhöz és egészségügyi témákban növelje a tájékozottságukat.

2020-ban a stroke-kal foglalkozó 12 óra projekteddel a Richter Anna Díjat is elnyerted. Mit jelentett számodra ez a díj és milyen célodat tudtad megvalósítani általa?

Nekem ez a díj hatalmas löketet adott, borzasztó hálás vagyok érte. Tudatosította bennem, hogy van értelme mindannak, amit csinálok. Megkaptam a lehetőséget, hogy elkészítsem a szívügyemről, a stroke-ról szóló filmemet, ebbe fektettem bele a pénzt, amit a díjjal kaptam.

A Süket fülek című kisfilmemmel az volt a célom, hogy rámutassak, az agyi infarktussal, vagy agyvérzéssel sújtott páciensek különlegesen nehéz helyzetben vannak, hiszen az igen változatos tünetek között előfordul a látás, hallás, vagy a beszédkészség teljes elvesztése, a mozgáskoordináció zavara, sőt, a mozgásképtelenség is. Vallom, hogy ebben az abszolút kiszolgáltatott helyzetben a gyógyítás sikerességének egyik kulcsa a megfelelő kommunikáció.

Az volt a célom, hogy a beteg szemszögéből mutassam meg, hogyan is néz ki valójában egy agyi infarktus, és hogy az elszenvedője hogyan éli azt meg.

Arra is rá akartam világítani, mennyire fontos, hogy a beteg visszajelzéseit értelmezni tudja az ellátást végző személyzet, és hogy a pácienssel kialakulhasson egy kontaktus annak érdekében, hogy az ne még tehetetlenebbnek érezze magát, hanem megnyugodhasson, hogy jó kezekben van.

Mik lennének még azok a témák, amelyeket a Süket fülek című filmhez hasonlóan feldolgoznál, mert úgy látod, szükség lenne rá?

Az onkológiai témák, a rák, amely vezető halálok Magyarországon, a vastagbél- és a melltumorok, ezeknek a felismerése. Az emberek nem szeretnek az onkológiai megbetegedésekről beszélni, azok a mai napig tabutémának számítanak. Már az onkológia szót is félnek kiejteni, nem tudnak vele mit kezdeni. Ha valaki érintett, akkor is inkább titokban keresgéli az információkat a neten. Mivel sok beteggel beszélgetek, tudom, milyen kérdéseket tennének fel, ha megtehetnék. Jó lenne ezekre megadni nekik a választ.

Ha jól tudom, tervben van egy onkológiai témájú podcastsorozat.

Van egy Elsősegély nevű podcast műsorom, ami fent van a Spotify-on is. Az egyik adásban Dr. Bittner Nóra onkológussal beszélgettem, és úgy néz ki, lesz folytatás, mert a Richter Gedeon Nyrt. támogatni fogja a podcastot. Hat részt tervezünk, amelyekben szó lesz a leggyakoribb onkológiai tumorokról, sürgősségi ellátásról, mentális egészségről, kiégésről.

Rengeteg szakmai célkitűzésed van, de magánemberként hogyan tervezed a jövődet? Már jobban odafigyelsz magadra?

Szerencsére már túl vagyok a mélyponton, látom az utat. Megtanultam a hatékony időmenedzsmentet és mindig szánok időt a töltődésre.

Mi az a három dolog, ami szerepel a bakancslistádon és amit az életedben még mindenképpen meg szeretnél tenni?

Nagyon szeretnék eljutni Balira egy buddhista templomba és akár hosszabb időt eltölteni a szigeten. A balinéz kultúra, az ottani emberek életszemlélete, a bölcsességük, a kedvességük nagyon közel áll hozzám.

Szeretnék még könyvet is írni. Két könyv van a fejemben: az egyik egy történelmi fikció, a másik témája pedig a burnout, hogy mi az iránymutató a burnoutban, hogyan lehet kilépni belőle. Már el is képzeltem, hogy ezt a két könyvet egy balinéz kunyhóban ülve írom meg.

A bakancslistám harmadik helyén pedig az a kívánság áll, hogy a kommunikációt és az egészségügyet teljes és tökéletes harmóniába tudjam rendezni. Szeretnék értéket teremteni az egészségügyi kommunikációval. Úgy gondolom, ezáltal tudok gyarapodni, fejlődni és adni is.

A Richter Anna Díjról többet megtudhat a Richterannadij.hu oldalon.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.