Ruttkai Éva 270 évet élt a neki adatott 59 esztendő alatt – A színésznő életének kevéssé ismert epizódjait kutatja Rácz Ráchel
Ruttkai Éva a mai napig az egyik legkedveltebb színésznő, emlékét nem tudta elhalványítani a halála óta eltelt közel négy évtized sem. Az idősebb generáció a lelkében hordozza, az ifjabbak pedig újrajátszott filmekből ismerhetik. Életműve fiatal kutatója, Rácz Ráchel az élő bizonyíték arra, mennyire rabul ejtheti a mai generációt is a múltból visszasugárzó egyénisége. Most ő mesél nekünk Ruttkai Éva életének rejtettebb epizódjairól.
Művészettörténeti tanulmányok után filmtörténet szakon szereztél diplomát, aztán jött a forgatókönyvírás a Színművészeti Egyetemen, most pedig a színháztudomány. Úgy tűnik, mintha belülről néznéd azt a világot, amely Ruttkai Éva alakjából, életútjából kibontható, megmutatható. Miért éppen ő volt rád ilyen hatással?
Három évvel ezelőtt, az első karanténidőszakban akadt a kezembe a Parancsolj, tündérkirálynőm című kötet, amely Ruttkai Éva lejegyzett interjúit, nyilatkozatait, naplóbejegyzéseit és emlékeit tartalmazza. A humanizmusnak és a nőiségnek olyan mély és őszinte energiája sugárzott azokból a sorokból, amelyek nagyon-nagyon megérintettek. Ez a fajta természetesség és jóság, emberség ma nagyon hiányzik a világból. Ugyanakkor megérintettek a színházról, a társadalomról és a szerelemről vallott gondolatai is. Azt éreztem, hogy ha számomra ez szellemi energiaforrás lehet, akkor valahogyan közvetíteni kellene mások felé is, ezért kezdtem kutatni az életművét.
Ruttkai Éva azt mondta, hogy „a színész minden játékélményét gyerekkorából meríti, és ez az én esetemben is így volt”. Te hogy látod őt gyerekként?
Nehéz és viszontagságos gyermekkora volt, ahogyan ő fogalmazott, „cifra nyomorúság”. Szerény anyagi körülmények vették körül, ezért is gyermekszínészkedett testvéreivel együtt, pénzkeresés céljából. Az édesapját korán elvesztette, az anyukája viszont rendkívül fontos szerepet játszott egész életében.
Egy nagyon erős anya nevelte, mentorálta őket, aki mindig ott volt mögöttük. Ez az erős nőkép, a „tűzön-vízen át védelmezem a gyermekeimet” Ruttkai számára alapélmény.
A szakmai alázat is fontos, amely egészen kiskorából indult. Lakner Artúr, aki a háború előtti színházművészet emblematikus figurája volt, gyermekszínházat működtetett, nála tanulta először a mesterséget. A kétéves Éva bátyját kísérte be a Vígszínházba egy castingra, sürgött-forgott, bohóckodott a backstage-ben. Hegedűs Tibor, az akkori főrendező látta, hogy nagyon édes gyerek, fel is kérte szerepelni. De ő otthon, a gangon is imádta szórakoztatni az embereket. Innen ered a tündérkirálynő-sztori is, mivel nagyon szeretett tündéreket játszani.
Hevesi Sándor, a nagy hatású rendező és színházigazgató mondta a fiatal Ruttkai Évának: „Kislány, ha nem bízod el magad, belőled nagyon jó színésznő lesz.” Egyöntetűen pozitív volt az ő szakmai és emberi értékelése a saját korában és évtizedekkel később is. Ő milyen színésznek tartotta magát?
Sok olyan emberrel beszélgettem Ruttkai Éváról, aki együtt dolgozott vele, különösen Kemenes Fanni emlékei voltak meghatározók számomra. Ő a Vígszínház és a nagy Várkonyi-filmek, az Egri csillagok, a Jókai-adaptációk jelmeztervezője volt. Sokat dolgozott Ruttkaival, és azt mesélte róla, hogy rengeteget vívódott. Állandóan kereste a karaktereket, emellett folyamatos lángolás és szenvedély élt benne a hivatása iránt. A szerelem is óriási inspirációt jelentett számára, olyan darabokban különösen nagy szenvedélyt mutatott, amelyekben a szerelem kulcstéma volt, vagy a szereplőnek érzelmi dimenzióváltást kellett véghezvinnie. Ilyen például A néma levente, a Szerelem, ó!, a Lotte vagy A makrancos hölgy is. Egy 1982-es interjúban elmesélte, mennyire zavarta, hogy beskatulyázták egy édes pisze profilra, később meg nagy színészkirálynőnek tartották, pedig ő éppen az egyenlőséget, a természetességet képviselte. A kutatásom célja éppen az, hogy megmutassam, milyen elképesztően komplex és színes Ruttkai Éva életműve, és hogy nem lehet őt beskatulyázni.
„Színészkirályok” mellett találta meg a szerelmet, hiszen Gábor Miklós és Latinovits Zoltán is ikon volt. Mégiscsak volt ebben ellentmondás, nem?
Igen, és Kemenes Fanni mesélte, hogy nagyon érdekes helyzet alakult ki ebből. A Szerelem, ó! című darabnak 1966-ban a Vígszínházban volt a bemutatója, Várkonyi Zoltán rendezésében. Ez egy szerelmi háromszögtörténet, amelynek középpontjában egy erős, független gondolkodású nő áll, aki próbálja megtalálni a harmóniát a magánélet, a munka, a családi fészek és két olyan férfi között, akikkel jó, és mégsem jó együtt lenni.
Ez a darab erős párhuzamot mutathatott Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Latinovits Zoltán hármasával.
Soha senki nem mondta ki, hogy ez a hármas létezik, akkoriban meg pláne nem kerültek a nyilvánosság elé magánéleti dolgok, de azért sokan ismerhették az ő helyzetüket. Óriási sikere volt a darabnak, nagyon szerették az alkotók is.
Mondhatjuk, hogy bármennyire megterhelő is volt érzelmileg ez a hármas kapcsolat, voltaképp mégis inspirálta mindhármukat?
Szerintem mindenféleképpen. Gábor Miklós, aki nagy intellektusú ember volt, mint egy erős, szellemi vár és szövetséges, mindig ott volt felesége mögött; Latinovits Zoltán viszont maga volt a forradalom, a szenvedély, a folyamatos érzelmi hullámzás. Ruttkai Éva, azt gondolom, mind a két férfiban megtalálta saját magát. Ha a huszadik század második felének színháztörténetét nézzük, a színművészek között ők hárman és Darvas Iván azok szerintem, akik stílus- és paradigmateremtő alkotói voltak a színjátszásnak. Keleti Évával, a világhírű fotóművésszel is beszélgettem erről, aki azt mondta, amikor négyük közül bármelyik játszott a színpadon, nem volt kérdés, hogy katartikus élményben lesz része a közönségnek.
Találtál-e bármit a kutatásaid során, ami beárnyékolhatja Ruttkai személyének vagy életművének az értékeit?
Nem. Amikor meséltek róla olyan emberek, akik ismerték és dolgoztak vele, nem úgy állították be, mintha tökéletes lett volna – Valló Péter például elmondta, hogy a hatalmas stressz miatt neki is voltak nyűgösebb napjai –, mégis alapvetően azt hallottam mindenkitől, hogy emberség és jóság, természetesség, segítőkészség áradt belőle.
Soha nem éreztette, hogy magasabb rendű volna, soha nem kezdett művésznősködni vagy megkülönböztetni magát.
Találkoztál olyasmivel a kutatómunkád során, ami nagyon meghökkentő volt?
Gábor Miklós naplói mindenképpen, amelyek egyébként könyvben elérhetők, antikváriumban megvásárolhatók. Beleláthattam a mindennapjaikba, a szerelmükbe és a vívódásaikba, hogy milyen problémákkal küszködtek az akkori társadalmi rendszer és színházpolitika miatt, hogyan nyomta rá mindez a bélyegét az ő személyes kapcsolatukra. A sajtóban is napvilágot látott, hogy Máriássy Félix – az egyik legnagyobb magyar filmrendező, aki nagyon szerette őt mint színésznőt, dolgoztak is együtt például az Egy pikoló világos című filmben – jelentéseket írt Ruttkai Éváról. A napló tanúsága szerint annyira erős hatást gyakorolt az életükre a történelem, a politika, hogy egy kicsit mindenki az áldozata is volt annak a korszaknak.
A Ruttkai és kora című blogodon olvastam, hogy Ruttkai Éva a színházat jobban szerette, mint a filmezést, mert a figyelem és a várakozás feszültsége, a nézőkhöz való kapcsolódás neki nagyon fontos volt.
A színpad volt az ő igazi valósága. Ott az élet olyan mélységei, titkai tudtak megmutatkozni számára, amik máshol, másképp nem. Latinovitshoz fűződő kapcsolatukról nyilatkozta, hogy „kergettünk valamit, amit színészálomnak neveznek”, és hogy kettejük kapcsolatában a legfontosabb az volt, amiben mindketten hittek: a színház. Ő missziónak tekintette a hivatását, azt mondta, a világ, amelyben élünk, nincs rendben, ezért szeretne segíteni, és hogy mire jutott az emberismeretben, azt csak a színház által tudja megfogalmazni.
Viszonylag fiatalon két olyan súlyos betegség is utolérte, amelyek közül egy is kettétörhet egy életet. Először az agyvérzés, utána a mellrák. Lehetséges, hogy olyan nagy hőfokon égett, ami egyben pusztítónak is bizonyult számára? Vagy másról van szó?
Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy 270 évet élt a neki adatott 59 esztendő alatt.
Ha végignézünk Ruttkai Éva színházi életművén – a filmjeit nem is kell belevenni –, látjuk, hogy minden évben a drámairodalom csúcsait játszotta, ez pedig húsz-harminc éven át konstans őrület.
Ráadásul Latinovits Zoltán elvesztését soha nem tudta kiheverni.
Hogyan tudta az általa megformált női sorsokkal építeni azokat az embereket, akik estéről estére megnézték az előadásait?
Általában nagyon erős, sokszor problémás, társadalmi és magánéleti konfrontációkba keveredő nőket jelenített meg a színpadon, akik kilógnak a sorból, és küzdeniük kell. Ez a vonás megjelenik nála a filmvásznon is, gondoljunk csak például a Történelmi magánügyekre vagy az Éjfélkorra. Szerepeivel olyan karaktereket mutatott meg, akik nem tudtak belehelyezkedni a konvencióknak megfelelő nőképbe, folyamatosan meghekkelték a rendszert. Ilyen volt például Makrancos Kata, Zilia Duca vagy Goethe nagy múzsája, Charlotte von Stein a Pesti Színház monodrámájában. Többnyire kemény témájú darabokban játszott, sokszor a hagyományostól eltérő dramaturgiákkal.
Rácz Ráchel színháztörténész, kulturális újságíró 2020-ban nagyszabású Ruttkai Éva-életműkutatásba kezdett. Elindította Ruttkai és kora című blogját a Papagenón. Virtuális kiállítást készített Ruttkai Éva és a Vígszínház címmel, és áprilisban egy országos konferencián mutatta be munkáit.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Sinkovits Imre, az ember – Vallomások egy nagy magyar színészről
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
