„Lekapcsoltam a tévét, mire a kislány csapkodni kezdett” – Hogyan kezeljük jól a stresszciklusainkat?

Egy bébiszitterként dolgozó ismerősöm mesélte a következő történetet: „Lilikére, egy másfél éves kislányra szoktam vigyázni, aki éppen a szeparációs szorongásával küzd. A szülők távozása után Lili hangosan sírva ököllel üti a bejárati ajtót, és követeli vissza a szüleit. Általában 10–15 percig szokott tartani a sírás, ezután már engedi, hogy vigasztaljam, ölbe vegyem őt. Egy nap az édesanyja azt találta ki, hogy hagyja továbbmenni a mesefilmet a lakásban, és attól majd spontán megnyugszik a kislány. Miután az anya elment, jött a szokásos sírás, én pedig próbáltam kapcsolódni hozzá, simogatni, nyugtatgatni. Az anyukája visszakiabált az ablakból, hogy nézze a mesét, amíg hazaér. A kislány a tévére pillantott, és valósággal rácsüggött a mesefilmre. A szeparációs szorongása úgy eltűnt, mintha elvágták volna. De azt vettem észre, hogy amikor megpróbáltam őt elhívni játszani, nem tudtam elvonni a figyelmét a filmről. Lekapcsoltam a televíziót, mire csapkodni kezdett, és további tíz percig sírt a mese után. Olyan érzésem volt, hogy itt valami nem stimmel” – így a bébiszitter.

Egy cipőben járunk

Töredelmesen be kell vallanom, hogy a saját családomban is rajtakapom magunkat ehhez hasonló elterelésen. Az egyik gyermekem igen határozott egyéniség. Ha egy nevelési helyzetben (fogalmazzunk így) nézeteltérésünk támad, a heves szóváltásunk után ő leül mesét nézni, én pedig – szinte észrevétlenül – több tíz percet töltök a közösségi médiában nem kifejezetten konstruktív nézelődéssel. Gyakran tapasztalom ezt a tágabb környezetben is: a családi nyaraláson döbbentem rá, hogy a figyelemfelhívó videókampányokban szereplő párok, akik romantikus vacsora közben is a telefonjukon lógnak, nem eltúlzott kép, hanem nagyon is ijesztő valóság. 

A kamaszok a családi vacsoránál az étteremben még étkezés közben is kezükben tartották a telefonjukat, és le sem vették szemüket a képernyőről. 

Megszólalt bennem a vészcsengő: itt valami nagyon nincs rendben, és félő, hogy a mi családunkat is beszippantja, ha nem vigyázunk!
A férjemmel napokig tudatosan figyeltük magunkat, és fejben listáztuk, mikor nyúlunk a telefonért, vagy kapcsoljuk be a képernyőt a pillanatnyi enyhülés érdekében. Szinte minden esetben fülön csíptünk magunkban egy kis feszültséget. Persze ezzel nem elátkozni szeretném a filmnézést vagy a közösségi oldalakat, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egész életminőségünket megváltoztathatja, ha nem vagyunk kiszolgáltatva ennek a tudat alatti működésnek, hanem elkezdjük úgy irányítani az érzelmeinket és a stressz megélését, hogy kézben tarthassuk a viselkedésünket, s ezzel megóvjuk nemcsak a társas kapcsolatainkat, de a saját mentális egészségünket is. 

Mi az a stresszciklus?

De hogyan tegyük mindezt? Emily és Amelia Nagosky Érzelmi kiégés című könyvükben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy elkülönítsük a stressz és a stresszor fogalmait. A stresszor a feszültséget keltő impulzus, ami az őskorban lehetett például egy oroszlán, ma inkább egy bántalmazó munkahelyi vagy otthoni kapcsolat, vagy tartós egzisztenciális szorongás. Amikor találkozunk a stresszorral, akkor egy úgynevezett stresszciklus veszi kezdetét a szervezetünkben a szimpatikus idegrendszer aktivizálódásával. 

A figyelmünk beszűkül: csakis a fenyegetést jelentő ingerre tudunk fókuszálni, és az agyunk keresi a lehetséges megoldási módokat. 

Egy oroszlán esetében bekapcsol az ősi „üss vagy fuss” mechanizmus, és gyorsan kitaláljuk, hogy ebben az esetben a futás lesz az opció. Az anyagi bizonytalanság, a szülői inkompetencia nyomasztó érzése, vagy kisgyermekek esetében a szeparációs szorongás elől viszont nem tudunk elfutni, és az ütés is hatástalannak bizonyul. Viszont minél gyorsabban szeretnénk letenni a kellemetlen érzéseket, amihez a legkézenfekvőbb megoldás a gyors enyhülés, ami lehet egy tetszőleges médiacsatorna vagy valamilyen függőség, ami ideig-óráig eltereli a figyelmünket és elfojtja a feszítő érzéseket. 

Kép

Kép: Freepik

Az ikerpár szerzőpáros – Amelia és Emily – behoznak egy új fogalmat a feszültségkezelés témakörébe: ez a stresszciklus. „Selye János, a stressz témakörében sokat idézett magyar professzor szintén egy ciklushoz hasonlóan írta le a jelenséget” – kezdi szakértőnk, Kürthy Anna. „Szerinte ha a stressz megjelenésére először adott vészreakció és riadókészültség állandósul, és a stresszor nem szűnik meg, akkor a szervezet egy bizonyos ponton kimerül. Amíg az ellenállás fázisában felkészülünk az ütésre vagy a futásra, tehát ellenállóképességünk is megnő, hogy megküzdhessünk az adott problémával, addig a kimerülés fázisában ez a készenléti állapot állandósul, és egyszerűen tehetetlenek leszünk a stresszorral szemben. Ilyenkor gyermekeknél és felnőtteknél is hasonló tünetek jelentkeznek. A fokozott stresssz hatására izmaink tartósan megfeszülnek, vérnyomásunk megnő, alvászavarok jelentkezhetnek, képtelenek vagyunk kikapcsolni, nyugalmi állapotba kerülni. Állandósul a rosszullét, a magas vérnyomás, a rossz közérzet, az ingerlékenység, az agresszió. Megjelenhet szorongás, pánikbetegség, pánikrohamok, depresszió, fásultság is.”

„Mindez az immunrendszer teljes csődjéhez vezethet, ami a szervezet bármelyik részében okozhat negatív elváltozásokat, gyulladásokat.”

Zárjuk le a ciklust!

Az ijesztő állapotok észrevétlenül is belophatják magukat az életünkbe, ha különböző függőségekkel szakítjuk meg a stresszciklust, ahelyett, hogy lezárnánk; így csak elnyújtjuk a folyamatot. Az ősember – az oroszlántól való megmenekülés esetén – a következőképpen zárta le a ciklust: a testében felhalmozódott adrenalin segítette a futást, majd biztonságba érve elmesélhette társainak menekülése történetét, és mindenki hősként ünnepelte őt a faluban. A cselekmény szavakba öntése, majd a közösség pozitív megerősítése segítette a vérében keringő kortizol és adrenalin kiürülését, miközben az elméje megnyugodott, és izmai újra ellazulhattak. De mit tehetünk a 21. században? „Úgy gondolom, mindennél fontosabb egyáltalán felismerni a stresszállapotot a mai rohanó hétköznapokban. Kettőt hátralépni, lelassítani és megkérdezni magunktól, hogy éppen miben is vagyunk benne? Sokan már csak az erős fizikai tüneteknél gondolkodnak el, keresnek fel orvost és íratják fel az ilyen-olyan gyógyszereket, s kapják a diagnózisokat, holott tudatossággal sok probléma megelőzhető lenne. 

Nem stresszmentes életet kell élni, hanem tudatosan megfigyelni magunkat, az érzelmeinket a különböző élethelyzetekben, és változtatni, ha azok már nem szolgálnak többé minket. 

Úgy gondolom, a tudatosság és az érzelmek megélése nagyon fontos része a stresszkezelésnek. Ebben segíthetnek szakemberek is, de segíthet egy olyan napi rutin kialakítása is, amelynek azon tevékenységek is a részei, amiket őszintén, kedvtelésből végzünk. Olyan mozgásforma, amivel azonosulni tudunk, olyan emberekkel való együttlét, akiket szeretünk, olyan alkotó tevékenység megtalálása, amelyben ki tudjuk fejezni önmagunkat. Bármilyen számunkra örömteli tevékenység segíthet” – javasolja szakértőnk. 

Fontosnak tartjuk azt is, hogy megtanuljuk, hogyan ne meneküljünk a rossz érzések elől, és ezt megtanítsuk a gyermekeinknek is: „Jobb, ha nem is címkézzük az érzéseinket mint negatív és pozitív, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy legyenek, és megéljük őket. Gyerekeknél is fontos, hogy ne tabusítsuk a rossznak vélt szomorúságot vagy haragot, hanem ki lehessen ezeket fejezni, lehessen róluk beszélni. Ebben mindennél fontosabb a kölcsönös kommunikáció, az egymásra figyelés. A gyerekek először édesanyjukkal, majd a tágabb emberi kapcsolataikban tanulják meg, hogyan viszonyuljanak a nehéz érzelmekhez. Ha azt látják, hogy elfogadják őket akkor is, ha sírnak; és a szüleik nem fordulnak el tőlük, ha dühösek, ha ordítanak, hanem segítik őket megnyugodni, akkor megtanulják, hogy minden problémára van megoldás. Ehhez azonban elengedhetetlen a társas támogatás, az őszinte emberi kapcsolatok” – osztja meg velünk jó tanácsait Kürthy Anna.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.