A történet 

Az Imad gyermekkora szereplői nem kitalált alakok, hanem valós személyek, akik elképesztő borzalmakon mentek keresztül, a kamera pedig végigköveti őket a gyógyulás felé vezető úton. Imad, a jazidi kisfiú kétéves, az öccse pedig alig egy, amikor édesanyjával és édesapjával együtt elhurcolja őket az ISIS nevű terrorszervezet. Az anyát és a gyermekeit több mint két évig tartják fogva, ezalatt főleg a nagyobbik gyermek agyát teljesen átmossák a katonák, hiszen terveik szerint egy napon majd belőle is öngyilkos merénylő válik. Az édesanyát sok nőtársához hasonlóan a katonák szexrabszolgának használják, a férjét pedig elválasztják a családtól, a mai napig nem lehet tudni, hogy él-e még. Az anya még ezek között a mostoha körülmények között is igyekszik anyatigrisként oltalmazni a gyermekeit, de hiába könyörög, a katonák egyre csak tovább adagolják a borzalmakat. 

A szabadon engedésük után egy menekülttáborban kötnek ki, ahol a gyermekek ismét találkozhatnak a nagymamájukkal, illetve a család régi barátaival, ám senkit sem ismernek fel, még a saját nevükre sem hallgatnak, és kurd helyett csak arabul hajlandóak megszólalni. 

Imad különösen vad, agresszív és követelőző, mintha folyton dühös lenne, mintha ez lenne az egyetlen érzelem, amit ismer és ki tud fejezni. 

És talán így is van, hiszen két évet töltött mindenféle kegyetlenkedések közepette, abban a legérzékenyebb fejlődési periódusban, amikor nem csupán az értelmünk nyiladozik a világra, hanem az identitásunk alapjai is kialakulnak, amikor az éntudatunk formálódik. 
Az amúgy is sokszorosan traumatizált családtagokat megüli a bánat, fogalmuk sincs, hogyan segíthetnének a gyermeken, aki még közösségbe sem járhat agresszív és bántalmazó viselkedése miatt. Édesanyja rettentően aggódik, de a saját fájdalma, a férje elvesztése miatti bánata is olyan nagy, hogy nehezen tud figyelni gyermeke érzéseire. Sem a jó szót, sem az érintést nem fogadja a kisfiú, mintha egy megbonthatatlan fal venné körül, amit senki sem tud áttörni. 

Ekkor kerül a képbe a mindenre elszánt pszichológusnő, aki állhatatos munkával lépésről lépésre hozza vissza a kisfiút a saját testébe és életébe. A dokumentumfilm megrázó őszinteséggel mutatja be azt a rögös utat, amelyen kitartó munkával a folyamatok még megfordíthatók. Imad személyisége még kellően rugalmas ahhoz, hogy új viselkedésmódokat sajátíthasson el, és visszataláljon abba a világba, ahol egy ötéves gyereknek a legkomfortosabb az élet: a saját gyermeki létébe. 

A traumák hatásai 

Imad a pszichológusnővel folytatott foglalkozása során ütéseket mér egy babára és kitekeri a nyakát, mire a szakember megkérdezi: „Miért csináltad ezt? Miért ölted meg?” „Mert így szokás” – hangzik a sommás válasz. Ennél elementárisabb erővel semmi sem tudná kifejezni azt, hogy a gyermekek mennyi mindent elsajátítanak pusztán modellkövetés által, vagyis megfigyelik, hogyan viselkednek körülöttük az emberek, majd elkezdik azt utánozni. 

Ugyanakkor a tetteinket nemcsak a modellkövetés határozza meg. Ha így lenne, akkor elegendő volna új mintákat tanulni, hogy a régieket felülírjuk. 

Azonban az átélt traumák mélyreható változásokat okoznak az agyunkban, a lelkünkben és a kapcsolati viszonyulásainkban, amelyekkel szintén foglalkoznunk kell. 

Máté Gábor szavaival élve: „A trauma, különösen ha súlyos, fájdalommal, félelemmel és gyanakvással itatja át az ember világképét: a torz lencse meghatározza, hogy milyennek látjuk a dolgokat.” Ez egyben azt is jelenti, hogy önmagában nem az a fontos, hogy mi történt velünk, hanem hogy milyen változások zajlanak bennünk az események hatására. 

A trauma ugyanis módosítja a stresszre adott válaszreakciónkat. Fenyegetés esetén az agyunk túlélő üzemmódra vált, és lekapcsolja a fejlettebb agyterületek működését, hogy helyüket átvegyék az agytörzsi funkciók, vagyis az életfunkciókért és a veszélyhelyzetre való reagálásért felelős területek. Ha a félelem hosszú ideig áll fenn, kialakul egy fokozott éberségi állapot, hiszen az agy a használattól függően változik. Ilyenkor az agykéreg alatti területek aktivitása megnő, hogy könnyebben és gyorsabban észleljük a veszélyhelyzetet, és hogy tudjunk menekülni vagy harcolni, ha baj van. A tartós félelem tehát fokozott és túlfeszített készenléti állapotban tartja az egyént, aki ezáltal elkezdi „túlfigyelni” a helyzeteket. Így a veszélyészlelő rendszer olyan érzékennyé válik, hogy végül állandósul a fenyegetés téves észlelése és a rettegés. Ez a külső szemlélő számára gyakran az agresszív vagy impulzív tettekben, illetve a szeretetteljes, empatikus megnyilvánulások hiányában érhető tetten. 

Bruce D. Perry, a traumakutatás egyik legjelentősebb szakembere szerint ez olyan, mintha úgy gyengítenénk egy autó fékrendszerét (a fejlettebb, „gondolkodó agy” lekapcsolása), hogy közben felerősítjük benne a motort (az agytörzsi területek felerősödése). Mivel a trauma idegrendszerre gyakorolt hatása jelentős, ezért nem mindegy, hogy milyen életkorban éri a stresszes, félelemteli esemény a gyermeket. 

Minél korábbi a trauma, annál nagyobb károkat okozhat a fejlődő idegrendszerben. 

Imad gyógyulásának kulcsa talán épp abban rejlik, hogy az első éveiben megkapta azt a szerető, biztonságos gondoskodást és kapcsolódást a szüleitől, amelyek kiépítették benne az empátiára és a szeretetre való képesség alapjait. 

Kép

Jelenet az Imad gyermekkora című filmből – Fotó: AVB Production AB

Azt is láthatjuk, hogy a fenyegetettség érzésére adott másik válaszreakció a „ledermedés”. Imad édesanyja, aki maga is jelentős traumákat szenvedett el, gyakran ül vagy fekszik összekuporodva, egyfajta zsibbadtságban, a valóságtól eltávolodva. A tehetetlenségérzés ilyenkor olyan erős, hogy képtelenek lennénk harcolni vagy elmenekülni, ezért az agy felkészíti a testet a sérüléssel való megbirkózásra. Perry megállapítása szerint a fiatalabb gyermekekre, a nőkre és a tehetetlenséget megélőkre ez a lefagyással járó mintázat jellemzőbb, de természetesen ez nem jelent törvényszerűséget. Illetve az is gyakori, hogy a kétféle válaszmintázat gyors egymásutánban váltakozik. 

A trauma nemcsak az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat változtatja meg, hanem rendkívül jelentős hatást gyakorol a kapcsolatainkra is. Perry így fogalmaz: „A traumát és az arra adott válaszokat nem lehet az emberi kapcsolatok közegén kívül értelmezni. (…) Minden tragédiában az emberi kapcsolatok szétzilálódása okozza a legnagyobb traumát. Különösen igaz ez a gyermekek esetében.” 

Éppen ezért a gyógyulás is az emberi kapcsolatok szövetén belül lehetséges. 

A biztonságos környezet megteremtése, a szeretetteljes, gondoskodó emberi kapcsolatok és a bizalom újjáépítése mind szerepet játszottak Imad gyógyulásában is. De pontosan hogy is történt mindez? 

A gyógyulás lépései 

A pszichológus minden alkalommal végtelen türelemmel és kedvességgel beszél Imadhoz. Fokozatosan hozzászoktatja az érintéshez és a szemkontaktus megtartásához. Nagyon érzékenyen reagál Imad lelkiállapotára azzal is, hogy kezdetben nem a hagyományos terápiás ülést erőlteti, ami valószínűleg hatalmas stresszt jelentene a kisfiúnak, hanem a saját közegében, az ő világában igyekszik kapcsolatba lépni vele. Egyszerű, játékos-számolós tevékenységük egyrészt segíti a kapcsolatfelvételt, másrészt közös rituálét és stabilitást teremt. 

Egy gyermek leginkább a játékon keresztül tudja kifejezni és feldolgozni az érzéseit, illetve a vele történteket, ám láthatjuk, hogy a kisfiúnak még a játékot is tanulnia kell, és csak ezt követően válik lehetségessé a düh megszelídítése, illetve az új normák kiépítése. 

Imaddal nem könnyű kapcsolatba lépni, hiszen a traumából fakadó éber „küzdj vagy fuss” válaszreakciói dacnak és ellenkezésnek tűnhetnek, ami könnyen kivívhatná a felnőttek részéről a büntető hozzáállást. Az impulzív és agresszív gyermekre könnyű lenne ráripakodni, erővel kényszeríteni, hogy másmilyen legyen, hiszen az erőszak nyelvét már ismeri, a felnőttek pedig legalább kiadhatnák a frusztrációjukat, de szerencsére nem ez történik. 

A testi fenyítéshez, a büntetés válogatott formáihoz, a szabadság korlátozásához a gyermek az ISIS fogságában hozzászokott, ám pont ezek alakították ki az agyában a veszély éber figyelését. 

A büntetés amellett, hogy félelmet kelt, nem ad másik mintát, és nem alakít ki belső motivációt sem a jóra. 

A gyógyulást biztosító környezet feladata éppen ezért a biztonságos és szeretetteljes közeg megteremtése, fegyelmezési helyzetekben pedig a szelíd, következetes terelgetése a kisfiúnak. 

Nagyon tanulságos, ahogy a pszichológusnő kezeli a helyzetet, amikor Imad lefejezi a játékbabát. Nem kiabál vagy büntet, hanem a jóvátételre tanítja, hogy miként tudja rendbe hozni, amit elrontott. Hasonlóképpen hozzájárul a pozitív identitás fejlődéséhez az állatok körüli segítség, ahol a vakmerősége bátorsággá keretezhető, vagy a növényekről való gondoskodás és a természettel való összhang megtalálása. 

Különösen megindító pillanatai a filmnek, amikor a pszichológus és Imad mondókáznak és közben összebújnak, ritmusra mozognak. Ebben az egyszerű interakcióban számtalan kincs rejlik. Jól tudjuk, hogy nemcsak az jelenthet traumát, ami megtörtént a gyermekkel, hanem az is, ami kimaradt az életéből. A gondoskodás, a szeretet, az életkornak megfelelő odafordulás és tanítás. Érdemes tehát ilyenkor pótolni mindazt, ami a megfelelő fejlődési szakaszban nem történt meg. Jelen esetben az érintést és a ritmikus mondókázást és mozgást, amelyek igen fontosak az egészséges fejlődéshez. 

Perry traumatizált gyermekekkel végzett munkája során kiemeli, hogy az ismétlődő, szeretetteljes érintések nagyon fontosak a jól szabályozott stresszválasz-rendszer kialakulásához. 

Hangsúlyozza azt is, hogy mennyire fontos a ritmusérzék fejlesztése, hiszen a szervezetünkben is számtalan folyamat (hormontermelés, alvás, szívverés) ritmusosan zajlik. 

Imad tragédiáján keresztül azt is látjuk, hogy a szülőségünk mennyire a társadalom kontextusába van ágyazva, és az anya bár mindent, amit tud, megad a gyermekeinek, de nagy szükség van a nagymama helytállására, meleg és odafigyelő jelenlétére is ahhoz, hogy Imad biztonságérzete és a világ iránti bizalma helyreállhasson. És talán ez a szerető és gondoskodó kapcsolat volt a leglényegesebb elem Imad gyógyulása során. 

Források: 
Bruce D. Perry és Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú 
Máté Gábor és Máté Dániel: Normális vagy 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A tatabányai származású Galambos Bernadett élete váratlan fordulatot vett, miután két évvel ezelőtt, 18 évesen megtudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Azelőtt mindennapjai nagy részét a versenysport töltötte ki: kicsi kora óta dzsúdózott, rengeteget járt edzeni, fiatalon válogatott sportoló lett és megjárta az Egyesült Államokat is, ahonnan elhozta az Óceán Kupa első díját.

„Hatévesen ismerkedtem meg a dzsúdóval. Ez volt az első sport, amit bemutattak nekünk az általános iskolában, és gondoltam, kipróbálom. Anyukámék először nem vették komolyan, de miután kiderült, hogy tehetséges vagyok benne, elkezdtek támogatni. Soha nem voltam lányos alkat, ezért nem is bántam, hogy sokáig csak fiúkkal tudtam edzeni.”

„Amikor már versenyeztem, és lett egy monoklim, akkor sem azt mondtam magamnak, hogy de csúnya vagyok, hanem azt, hogy milyen menő, és büszke voltam a sérülésemre!”

Detti 14 évesen igazolt a Budapesti Honvéd Sportegyesülethez, a fővárosban lakott kollégiumban, itt is edzett. Nem volt egyszerű dolga, hiszen hetente tíz edzése volt, mellette a tanulmányaira is nagy hangsúlyt fektetett. Sportolói karrierjét kisebb-nagyobb sérülések kísérték: mielőtt az egyesülethez igazolt volna, gerincsérve lett, megműtötték, de a gyors regenerálódásnak köszönhetően viszonylag hamar vissza tudott menni edzeni.
„Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg örököltem a hajlamot, mivel apukámnak kétszer is volt gerincsérve. Nem akartak 14 évesen megműteni, de nagy volt a bénulás kockázata – még a sport abbahagyása esetén is –, ezért elvégezték a beavatkozást. Szerencsére rá egy évre már mehettem is versenyezni.”

Detti a dzsúdónak köszönhetően kijutott Amerikába, ott is megmérettette magát. Az Óceán Kupán első lett, erre az eredményére a legbüszkébb. Lehetősége lett volna arra is, hogy külföldön maradjon sportolni és tanulni, de mivel még nagyon fiatal volt, ezt nem vállalta be. 

Egészen 18 éves koráig dzsúdózott, de miután kiderült, milyen betegséggel küzd, úgy döntött, felhagy a küzdősporttal.

Elmondása szerint a betegségének nem volt különösebb előjele. Rendszeresen járt sportorvoshoz, a gerincét is többször vizsgálták, de semmi nem utalt arra, hogy bármi komoly problémája lenne. A horvátországi nyaraláson tapasztaltak viszont mindent megváltoztattak: a vizsgálatok során kiderült, hogy az agyában található gyulladások ráhúzódtak a látóidegeire, ezért látott jó ideig csak foltokat az egyik szemével.
„Az autoimmun betegséget ezerarcú betegségnek is hívják, mivel mindenkinél máshogy jelenik meg. Ezek a gyulladások az agyban bármire ráhúzódhatnak, nekem csak a látóidegeimre szoktak. Emiatt romlott is a szemem, és van, amikor szteroidot kell szednem, hogy jobban lássak. Azelőtt nem is hallottam erről a betegségről. Amikor szembesültem vele, hogy ez nem gyógyítható, kétségbeestem. Közben nagyon igazságtalannak éreztem, hogy én, aki világéletemben sportoltam és vigyáztam magamra, nem voltak káros szenvedélyeim, ezt érdemlem. Elég nehéz volt feldolgoznom, jártam is emiatt szakemberhez.”

Detti édesanyja sem tudott egykönnyen belenyugodni a diagnózisba. Több orvoshoz is elvitte gyermekét, hogy megbizonyosodjon arról, mi okozza a rosszulléteket. Időbe telt, hogy elfogadja a megmásíthatatlan tényt, de még most is ott él benne és a lányában is egyfajta bizonytalanság, mert az orvosok sok mindenre a mai napig nem tudnak választ adni. 

Nem tudják megmondani például azt sem, milyen kihatással van ez a betegség a gyermekvállalásra. 

A gyógyíthatatlan betegség ellenére Detti nagyon pozitívan látja a helyzetét. Azt tapasztalja, hogy a lelkiállapota, a külső behatások, sőt még az étkezés is nagyban tudja befolyásolni jóllétét, ezért igyekszik a lehető legjobban figyelni a testére és annak jelzéseire. Bár a betegségből teljesen kigyógyulni nem tud, néhány apró életmódbeli változtatással meg tudja előzni, hogy rosszabbra forduljon az állapota. A bizakodó hozzáállásnak pedig már most megvan az eredménye: a legutolsó kontrollvizsgálaton megállapították, hogy nemcsak nem jött elő több gyulladás az agyában, de még tűntek is el a korábban meglévők közül! Ilyet ezelőtt az orvosa sem látott.  

„Nagyon sokat számít, hogy valaki hogy áll egy diagnózishoz, ezt saját magamon is tapasztalom. Az elején bepánikoltam, amikor elkezdtem rosszabbul látni, ezzel még jobban belehajszoltam magam a rosszullétbe. Kiszámíthatatlannak éreztem az egészet, ijesztő volt, érzelmileg megterhelt. De amióta elkezdtem tudatosan figyelni magamra és megnyugtatni magam, a rosszullétek sokkal rövidebb ideig tartanak.”

Kép

A fotó Galambos Bernadett tulajdona

Detti már kitapasztalta, hogy ha rosszabb hangulatban van vagy éppen beteg, akkor nagy eséllyel számíthat rá, hogy estefele rosszabbul fog látni. Ilyenkor az is sokat tud segíteni neki, ha lepihen egy kis időre. Ugyanakkor az állapotára az is hatással tud lenni, hogy éppen milyen étrendet követ. 
Amióta figyel arra, mit eszik, sokkal jobban érzi magát.
„Két évvel a diagnózis után úgy érzem, együtt tudok élni ezzel a betegséggel, és a dzsúdón kívül nem hiányolok semmit az életemből. Rájöttem arra, ahelyett, hogy korholom magam a rosszullétek miatt, jobb, ha megengedem magamnak, hogy egy-két napig sírjak, vagy ne érezzem jól magam. Ezeket a nehéz napokat is igyekszem megélni, s közben arra gondolok, hogy legközelebb már biztosan minden jobb lesz.” 

Kitartását és az élethez való pozitív hozzáállását Detti édesanyjától leste el. Kétéves volt, amikor vér szerinti apja elhagyta őket, az édesanyjának ekkor két munkahelye volt, így ő már egészen kicsiként azt látta, hogy nincs lehetetlen, bármiből fel lehet állni. Nincs harag benne, amiért így döntött az apja; ez többek közt annak köszönhető, hogy édesanyja – bár lett volna rá oka – soha nem mondott az apjáról egy rossz szót sem. Szerencsére nevelőapjával, aki ötéves kora óta vele van, nagyon jó a viszonya.

„Hiszek abban, hogy a legtöbb betegség lelki eredetű, ezért is szeretnék a jövőben pszichológiával foglalkozni.” 

„Jelenleg a győri Széchenyi István Egyetemre járok rekreáció és életmód szakra, a mesterképzésen mindenképp sportpszichológiát szeretnék tanulni, és ezen a területen is szeretnék elhelyezkedni. Egyrészt, mert ez korábban nekem is nagyon sokat segített, másrészt mert így továbbra is közel maradhatok a sporthoz.”
Detti hiányolja az életéből a dzsúdót, viszont nem szeretne teljesen lemondani a sportolásról. Az a terve, hogy megismerkedik a testépítés világával. Versenyekre is el szeretne menni, mert úgy érzi, a versenysport az élete, a folytatást sem tudja enélkül elképzelni. Emellett egy dietetikusképzést is el szeretne végezni, amely jól kiegészítené a sportpszichológiai tanulmányait, miközben a saját edzéseit, fejlődését és egészségét is támogatná.

Borostyán – Apácazárdából a kegyetlen és szerelmes valóságba

Emlékszem, rögtön magával ragadott ennek az olasz romantikus sorozatnak az első része, aztán pedig minden áldott nap leültem a tévé elé, és vártam a folytatást. Tele volt titkokkal, drámával, temperamentummal és fordulatokkal – nehéz volt megjósolni, pontosan mi lesz a végkifejlet. Időközben akkora rajongóvá váltam, hogy beszereztem egy aranyból készült borostyánmedált, valamint a tévéműsor nyomán született összes regényt is (amelyeket nagymamám rögtön kölcsönkért), évekkel később pedig a film hatására kezdtem olaszul tanulni. 
A 44 részes tévésorozatot Olaszországban 1992-ben mutatták be, nem sokkal később a Magyar Televízió is leadta. 

A történet egy árva lányról szól, akit csecsemőként egy arcát eltakaró nő az apácazárda kapujában hagy, nyakában egy borostyánlevél-formájú medállal. 

Az apácák által Borostyán névre keresztelt lány a zárdában nő fel, majd 20 évesen bolti eladóként kezd dolgozni. Egy nap megismerkedik  a jóképű és gazdag Andrea Davilával, akivel egymásba szeretnek, ám a férfi anyja gyűlöli Borostyánt, és ellenzi a kapcsolatot. A főszereplőt játszó – és a Cinema Paradiso-ból akkor már jól ismert – Agnese Nano tökéletes választásnak bizonyult, afféle modern Audrey Hepburnnek számított akkoriban a maga kislányos bájával, tiszta tekintetével, törékeny alkatával. 

A sorozat zenéje, az Amadeo Minghi által szerzett L’Edera is figyelemre méltó – szinte első hallásra belopja magát az ember szívébe, én például, ha már nagyon nem tudok mit hallgatni a kedvenc klasszikus zenéim közül, ezt választom. 

Kép

Jelenet a sorozat egy részéből

Don Camillo – A világ, amelyben a kereszténység és a kommunizmus elviselik egymást

Talán kevesen tudják, de nem a Terence Hill főszereplésével készült Don Camillo volt az első, hanem az 1952-es verzió, a Don Camillo kis világa című, amely a világhírű olasz író, Giovannino Guareschi azonos című regényei alapján készült. A rajongásunk tárgyává vált 1983-as olasz sorozatot pedig Terence Hill rendezte, a címszerepet is ő játszotta, a forgatókönyvért pedig felesége, Lori Hill felelt. A széria humorosan és meghatóan ábrázolja a fiktív olasz kis falu, Brescello mindennapjait, a helyi közösség dinamikáját, a szegények és a hatalmasok közötti ellentéteket. Két kulcsfontosságú karaktere Don Camillo katolikus plébános és Peppone, a kommunista polgármester, ily módon olyan társadalmi mélységeket is érint, amelyek a vallás és politika terén általában érzékeny kérdések. 

Összetűzéseik, évődéseik ellenére mindkettőjük szívében jó szándék és empátia lakozik – gyakorlatilag képtelenek igazán haragudni egymásra. 

Köztudott, hogy fia halála óta Terence Hill szinte csak vallási témájú filmekben szerepel – ő alakítja Don Matteót, az oknyomozó lelkészt is, aki egy olasz kisvárosban göngyölíti fel a bűnügyeket. A Don Matteo-széria, amelynek hazánkban is bőven vannak rajongói, 22 éve sikerrel fut. 

Kép

Jelenet a sorozat egy részéből

Az apáca története – Audrey Hepburn remeklése

A filmeseket és a nézőket is érthető módon izgatja az ellentmondás: miért mond le egy fiatal, életerős, vonzó nő önként a világi élet örömeiről? 
Gabriella Kongóban szeretne nővér lenni, hogy példaképéhez, apjához hasonlóan betegeken segíthessen. Apácának áll, hogy mielőbb kijusson az államba. Az Afrikában töltött idő alatt dr. Fortunati orvos asszisztenseként sikeres pályát fut be, még egy TBC-t is túlél, majd a nácik által megszállt Belgiumban próbál emberéleteket menteni. Mindent megtesz, hogy alkalmazkodjon az engedelmesség és szerénység eszméihez, mégis újra és újra előtörnek az elnyomott, természetes, világias ösztönei és érzelmei. Márpedig a büszkeség, az orvosi ambiciózusság és a düh nem fér össze az apácaléttel, még a második világháború árnyékában sem…

A főszerepet játszó, őzikeszemű Audrey Hepburn e film forgatásának hatására kezdett el jótékonykodni, majd lett később az UNICEF nagykövete, s azt az idealizált képet, ami legtöbbünk fejében él az apácák hivatásáról, a legpontosabban talán ő jelenítette meg. 

Az 1959-ben debütált alkotás összesen 7 Oscar-díjat és 4 Golden Globe-jelölést kapott.

Tövismadarak – Világi vágyak, egyházi kötelékek

Az ausztrál Colleen McCullough 1977-ben megjelent regénye szolgált a Tövismadarak alapjául, s mindkét alkotás világszerte népszerűvé vált, és csaknem 40 éve rendületlenül ott van a toplisták élén. A sorozat, amely Richard Chamberlain, Rachel Ward és Barbara Stanwyck főszereplésével készült, egy katolikus pap és egy nő beteljesületlenül is beteljesült, életen át tartó szerelméről szól. Egy ausztrál farm életét követhetjük nyomon, amelynek középpontjában a Cleary család, pontosabban Meggie Cleary áll, aki kislánykora óta rajongó szerelmet érez Ralph de Bricassart katolikus pap iránt. A „gond” csak az, hogy a pap, bár sokáig igyekszik elnyomni valódi érzelmeit, szintén szerelmet táplál Meggie iránt, ám a hivatása iránti elkötelezettsége erősebb… 

Kép

Jelenet a sorozatból

A sorozat szerencsésen elkerüli a sziruposságot, elképesztően fordulatos, izgalmas, a karakterek nagyívű fejlődésen mennek keresztül. Vallás, erkölcs, család és hivatás, fiatalság és idősödés közötti feszültségek dominálnak, pro és kontra érvek záporoznak minden egyes epizódban. A Magyar Televízió először 1990-ben tűzte műsorra, a népszerűsége majdnem akkora lett, mint a Dallasé. 

Egy udvarhölgy visszaemlékezései

„»Felség a hajó jelez«, szóltam s önkénytelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat... egy... kettő... E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan; innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként közeledik. Hát még ez is tartóztat! Gondoltam, önkénytelen követve őt tekintetemmel, mikor ez újból a vasrácsot éri s onnan elugorva, rézsut felénk iramlik. Önkénytelen tettem egy lépést előre s így fedtem előtte a Királynét, de ez most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a Királynéhoz súlyt.”

„Mintha villám sujtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a Királyné; és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe.”

Így történt, így emlékezett vissza 1898. szeptember 10-ére Sztáray Irma. A grófnő az utolsó években mindenhová elkísérte az uralkodónőt, és fogadalmat tett, egyszer megírja, mi és hogyan történt. 1909-ben megjelent visszaemlékezésében csodálattal és odaadással idézte fel azt az öt éven át tartó szolgálatot, amelyet a boldogtalan, ám sokak által irigyelt asszony mellett töltött.

Inkognitóban utazott

Fia, Rudolf trónörökös 1889-es öngyilkossága teljesen lesújtotta a királynét, ezután mindig fekete ruhát viselt. Korfu szigetén méregdrága kastélyt építtetett Achilleion néven, és élete hátralévő éveit egyre magányosabban, depresszióval küzdve, inkognitóban utazgatva, a bécsi udvartól távol töltötte. Nagyrészt kedvenc rezidenciái – Bad Ischl, Gödöllő, Korfu szigete – között ingázott, vagy külföldön tartózkodott. Így volt ez 1898-ban azon a végzetes szeptemberi napon is.

Férjével, Ferenc Józseffel – akivel addigra már régen elhidegültek egymástól – előtte nyáron találkozott utoljára: két hetet megismerkedésük helyszínén, Bad Ischlben töltöttek, majd Sisi útra kelt. Mielőtt a Genfi-tó partján fekvő alpesi üdülőhely, Caux felé vették volna az irányt, megálltak Frankfurtban. 

A városban Sisi udvarhölgye, Sztáray társaságában kíséret nélkül, szabadon sétálgatott, fagylaltot, perecet ettek, és müncheni sört ittak.
 

Bár akkoriban léteztek már fényképek, kevés esély volt arra, hogy bárki felismerje az álnéven utazó királynét. Frankfurtban különvonatra szálltak, és induláskor úgy kerülték el az összesereglett tömeg kíváncsi tekintetét, hogy miközben mindenki a népes kíséretet figyelte, a császárné és udvarhölgye a vonat másik oldaláról felszállt egy kocsiba.

Szeptember 9-én kerekes gőzhajóval indultak Montreux-ből Genfbe, a tó déli végébe, majd egy családi barát, Julie Rothschild kastélyában töltötték az időt a közeli Pregny városában. Miután hosszan és jóízűen ebédeltek a kastély kertjében – ami az alakjára kínosan ügyelő császérnénál ritkaságszámba ment –, Erzsébet és Irma kocsiba ültek és visszaindultak Genfbe. A Beau-Rivage szállodában várták szobával Sisit, pontosabban Hohenembs grófnőt, ugyanis gyakran ezt az álnevet használta utazásai során. Ám állítólag a szálloda tulajdonosa felismerte, így másnap már a lapok címlapján volt, hogy Erzsébet osztrák császárné Genfben tartózkodik. 

Szeptember 10-én reggel Sisi és Sztáray Irma úgy döntöttek, hogy a személyzetet vonattal előreküldik, ők pedig csak később, az óvárosban tett séta után, délután gőzhajóval mennek vissza Caux-ba. Sisi a városnéző sétán kisebbik lányának, Mária Valériának egy orchestriont vásárolt, ami egy gramofonhoz hasonló korabeli zenelejátszó készülék volt. 

Ebéd után a szállodából indultak a gőzhajóhoz – Sisi nem sejthette, hogy ez lesz élete utolsó sétája. 

Kép

Erzsébet királyné Xaver Winterhalter festményén – Forrás: Wikipedia

„Orvost! orvost! vizet!”

Hét ágra sütött a nap, ezért Sisi napernyővel a kezében gyalogolt, oldalán Sztárayval. Váratlanul egy férfi tűnt fel velük szemben, aki szó szerint beleszaladt a királynéba. Ő elesett, a férfi továbbrohant, ám a járókelők feltartóztatták, majd átadták a csendőröknek. Sisi fel tudott állni, így továbbsiettek. 
„Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Szemei fénylettek, arca kipirult, gyönyörű hajfonatai az eséstől megbomladozva, lazán font koszorúként körítették fejét. Kimondhatatlan szép és fenséges volt.
Az örömre vált ijedtség elfulladt hangján kérdeztem tőle: »Mit érez Felséged? Nem történt baja? Nem, felelt mosolyogva, semmi bajom sem történt!« Hogy abban a pillanatban a megátkozott kezében tőr is volt, e pillanatban sem Ő, sem én nem sejtettük.”
Elértek egészen a gőzhajóig, felszálltak, a hajó elindult, majd a császárné hirtelen rosszul lett, később eszméletét vesztette. Sztáray először azt hitte, az ájulást az alig fél órával azelőtt történtek okozta ijedtség váltotta ki. 
„Átkaroltam, de nem birtam fönntartani; fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón. Orvost! orvost! vizet! kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé. A Királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel.”

„Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai fölnyiltak és én mögöttük ott láttam a halált.”

„A legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet”

Amint Irma kiengedte Erzsébet szorosra húzott fűzőjét, látta, hogy sokkal nagyobb a baj: úrnője mellkasán, a szív környékén vér szivárgott. „Egy pillanat mulva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csepp aludt vér tapadt.” 
Luigi Lucheni olasz anarchista halálosan megsebesítette a királynét.
„Hát most mi történt velem?” – Ezek voltak utolsó szavai; ekkor eszméletlenül lehanyatlott. Tudtam, hogy haldoklik. – Levágtam Mária-congregáció érmemet nyakamról s a szive fölé tettem és kértem a Szent Szüzet, hogy készítse el lelkét a nagy utra. – Consolatrix affictorum!” 
A hajó az udvarhölgy kérésére visszafordult, hogy orvosi segítséget kaphasson a királyné, és visszavitték a szállodába. 

„Szívfacsarón szomorú volt ez a bevonulás, oda, honnét alig egy órája vidáman indult útnak a Királyné. Szobájába érve lefektettük az ágyra. Dr. Golay már helyben volt, kevés időre reá jött a másik orvos. Kivülök én, Madame Mayer, a fogadós neje és egy az hôtelben tartózkodó angol ápolónő voltunk jelen. Két óra negyven perckor mondta ki az orvos a rettenetes szót.” 

„A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet s elröppentét csak egy komor szóval jelzik: Meghalt.”

Kultusz épült alakja köré

Hogyan tudott a királyné egy szívszúrást követően a saját lábán eljutni a kikötőbe? Erre a boncolás hamar választ adott: a gyilkos fegyver – amely nem kés, hanem egy házilag hegyezett, éles reszelő volt – csak egy nagyon kis sebet ejtett a szíven, a vér így csak kis cseppekben szivárgott ki a szívburokba. Miközben Luchenit vallatták, megérkezett a hír: Erzsébet királyné halott. Erre a merénylő nagy örömmel felkiáltott: „Éljen az anarchia!” 

Az olasz származású Luigi Lucheni nyomorúságos körülmények között nőtt fel, és egész életét a létminimumon töltötte, egyre nőtt benne a gyűlölet az uralkodó osztály iránt: az anarchizmus felé fordult. Eredetileg a francia Fülöp orléans-i herceget akarta meggyilkolni, de mivel ő elhalasztotta genfi látogatását, Erzsébet királynét szemelte ki helyette áldozatul. Bár miután elítélték, ő maga kérvényezte, hogy végezzék ki, ezt elutasították, és életfogytiglani börtönre ítélték. Több mint tíz év raboskodás után, 1910-ben a nadrágszíjával felakasztotta magát a cellájában. 

Kép

Luigi Lucheni elfogatása – Forrás: Wikimedia

A 61 éves korában meggyilkolt császárné holttestét teljes kíséretével udvari különvonat szállította Bécsbe, szeptember 17-én a kapucinusok templomának császári kriptájában (németül Kaisergruft) helyezték végső nyugalomra fia, Rudolf koporsója mellé. Budapesten és az ország számos pontján hamarosan utakat és településeket neveztek el a királynőről – például Pesterzsébetet. A 20. század első éveire itthon kultusz épült Sisi alakja köré.

Mark Twain amerikai író a temetés idején Ausztriában járt, ahonnan így írt egyik barátjának: „Még Julius Caesar megölése sem rendíthette meg olyan nagyon a világot, mint Erzsébeté”.

Források: 
MTI
Lados Tamás: Egyetlen késszúrás végzett a magyarok kedvenc királynéjával, Múlt-kor történelmi magazin
https://mult-kor.hu/egyetlen-kesszuras-vegzett-a-magyarok-kedvenc-kiralynejaval-20220723?pIdx=3 
https://rubicon.hu/kalendarium/1898-szeptember-10-erzsebet-kiralyne-meggyilkolasa 
Sztáray Irma Erzsébet királyné kíséretében (Részletek) – (az idézetek mind Sisi kísérőjének visszaemlékezései)
https://epa.oszk.hu/00000/00003/00037/visszaemlekezesek.html#sztaray 
https://www.sisi-strasse.info/hu/svajc/montreux.html 
https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/a_neplelek_kiralyneja 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Luigi_Lucheni 

Az „eltréflizett” tányér és a 16 pengő 

Teruska 1931. július 2-án Goldstein Jenő családjához szegődött a budapesti Kertész utcába. A családfő foglalkozása szerint „magánzó” volt, ami a mai vállalkozónak felelhetett meg, de hogy mit csinált valójában, azt Terus nem tudta. A kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakásban a két szülővel együtt hat felnőtt gyermekük élt: három fiú és három lány. Terus fonott kosarának a konyhaasztal alatt találtak helyet. A kinyitható vaságyát nappal a fürdőszobában tartotta, este a konyhában állította fel.
A hálószoba fehér bútorral volt berendezve, ott aludt a két szülő és a három lány. Az ebédlőben nagy asztal állt székekkel, tálaló, egy sezlon és két kinyitható vaságy – ez volt a fiatalemberek, Lébi, Sműli és Jasszi hálóhelye. 

A cselédlány beosztása: mindenes – feladata volt a takarítás, a mosogatás, a felmosás, a segítség a főzésben és a mosásban.

A ruhák teregetése a lichthofban történt. Amikor a pincéből kellett felhoznia a tüzelőt, a hátsó lépcsőt használta, meg egyébként is az szolgált a cselédség számára. Terus a fiatalabb lánnyal, a kedves Hannával járt bevásárolni a Klauzál téri csarnokba, a húst kizárólag a kóser hentesnél szerezték be. Eltelt egy kis idő, amíg felvette a család életritmusát. Tudta már, hogy reggelente a férfiak fekete-fehér csíkos gyapjústólával a fejükön, bőrszíjakkal a homlokukon és a karjukon, az asztal körül járva hangosan imádkoznak; hogy szombatonként nem dolgoznak, olyankor a napot imádsággal töltik. 

Megtanulta, hogy a szekrény tetején álló edények a szédertálak, azokat kizárólag ünnepek alkalmával használják, mégpedig pészahkor, ami a zsidó húsvétot jelenti. Szombat esténként libahúsból készült a finom vacsora, a fonott kalácsot az apa szegte meg és osztotta szét. Terus kint a konyhában azt ette, amit bent a család. Más ízek voltak, mint az otthoniak, de ízletesek. Például a sóletet és a zöldbabfőzeléket, amibe mézeskalácsot reszeltek és sok zöld petrezselymet kevertek bele, igencsak megkedvelte. Lébi, aki foglalkozását tekintve tanár volt, ha a cipőjét nem találta elég tisztának, szóvá tette, és újra átkeféltette Terussal. Az üvegpoharat a fény felé tartotta, és ha homályosnak ítélte meg, kivett egy másikat a pohárszékből.
Terus azt is megtanulta, hogy külön kell használni a tejes és a zsíros edényeket, még a mosogatásnál is el kell különíteni azokat. Egyszer mégis figyelmetlen volt: ugyanarra a tányérra tette a vajas kenyerét és egy kis maradék libatöpörtyűt. 

Az asszony meglátta, és felkiáltott: „Most eltréflizted a tányért! Na, nem baj, csomagold be egy papírba, és vidd haza!” 

Bátyja, Tóni rendszeresen eljött a havi béréért, amit hazavitt a mamának. Legközelebb, amikor jött, a lány a tányért is odaadta neki. „Tudod mit? – javasolta a szemfüles suhanc. – Tréflizz össze többet is!” De Terus ilyet többet nem tett. Nem akart kárára lenni a gazdáinak.

Teréz vasárnap délutánonként kimenőt kapott. A hazautazásra nem volt elég idő, meg pénzbe is került volna, így a biai barátnőjével felmentek a Gellért-hegyi Sziklakápolnába, vagy a Körúton sétáltak, jó időben néha a Ligetbe is kimentek. Hannával éppen egy bevásárlásból mentek haza, amikor az utcán a rikkancs újságot lobogtatva kiabálta a legújabb hírt: „Biatorbágyon felrobbantották a viaduktot! A vonat a mélybe zuhant! Sok a halott és a sebesült. Óriási szenzáció!!!” Terus arra kérte Hannát, hogy vegyen egy újságot, és abban reménykedett, hogy a szeretteinek nem esett bántódása.

Kép

Bach Teréz munkaadója ebben a házban lakott a Kertész utcában  – a szerző felvétele

Teréz Goldsteinéknél havi 16 pengőt kapott. A mama ezt kevesellte: „Kérjél 18-at!” – mondta. Azt viszont a gazda sokallta, ezért el kellett tőlük mennie. „Legalább a pészahot várd meg! – kérlelték a lányok. – Olyankor finom maceszgombócot főzünk. Maradj még!” De a mama hajthatatlan volt. Már talált is egy másik helyet egy Wesselényi utcai vendéglősnél 20 pengőért.

Szexuális zaklatás a konyhában

Teréz 1932. március 1-én belépett az új munkahelyére. Igaz, hogy a keresete több lett, de a munkája is: a háztartási feladatok mellett néha be kellett állnia a söntésbe kiszolgálni. Ezt az elfoglaltságot, némi gyakorlat után végül is megszerette. 

„Mit kér, fehéret vagy kadarkát?” – kérdezte a vendégeket. Azok megdicsérték szép rózsás arcát. 

A férfiak kártyáztak, ittak, a sört közvetlenül a pincéből lehetett felpumpálni. Az asszonya finom, omlós töpörtyűs pogácsájának híre ment a környéken. 

A vendéglőből egyenesen a konyhába jutott az ember, ott volt az éléskamra is, és egy szűk folyosóról vaslépcső vezetett fel az emeleti két szobához és a fürdőszobához. A lány a konyhában aludt, megint csak összecsukható vaságyon, ruháit a spájzban tartotta a konyhaszekrény aljában.

Az asszonya nagyon kedves volt hozzá. Egyszer bizalmasan elmesélte, hogy fiatalkorában felfázott, megműtötték, és soha nem lett már gyereke. A kisfiú, akit nevelnek, valójában a testvéréé. Terus szívesen játszott a gyerekkel, ilyenkor a kishúgára, Bözsikére gondolt. Gyakran előfordult, hogy a fürdőkád vizében először megfürdött a kicsi, aztán az asszony, végül Terus. Büszke volt magára, hogy már egyedül végezhette a nagymosást. Előtte mindig fel kellett iratkozni a házmesternél, hogy mikor szabad a mosókonyha. 
A söntés takarítása, a fémpult alapos lemosása, kifényesítése is a feladatkörébe tartozott. A WC takarítása ugyan nem volt a kedvelt elfoglaltsága, de azt is neki kellett megcsinálni. Ha a vendégek elszórták az aprópénzt, és ő a söprésnél megtalálta, akkor mindig odaadta a gazdájának. Néha az udvaron éneklő koldusnak is adott néhány fillért.

Akár elégedett is lehetett volna a sorsával, ám a vérmes kocsmáros szemet vetett a hamvas gyereklányra. Üldözte a gerjedelmével. Először pénzt ígért, ha engedelmes lesz. Aztán, hogy nem érte el a célját, fenyegetőzött, űzte, hajtotta a munkában, egy perc megállása nem volt. 

Esténként a férfi lesettenkedett az emeletről, és mivel a konyhát nem lehetett bezárni, zaklatta a lányt. Előfordult, hogy az asztal körül kergette. 

Ez egy burleszkfilmben talán mulatságos, de Teruska egyáltalán nem találta annak. Nem értette, hogy mit akar tőle az a felnőtt ember. Talán őbenne van a hiba, hogy felhívta magára a figyelmét? Mit csináljon? Kinek mondja el? Az asszonyának nem szólhat, mert mit gondolna róla! Mennyire bántaná a dolog! Még szavakat sem talált arra, ami zajlott, otthon soha nem beszéltek ilyesmiről. A nemiség tabutéma volt. 
Amikor már végképp tarthatatlannak és súlyosnak ítélte meg a helyzetet, elutazott Kelenföldre a nővéréhez, és keserves zokogás közepette elmondta a bánatát. Márika rögtön átlátta, hogy minden késlekedésnek tragikus következménye lehet, értesítette a mamát, aki jött is a következő vonattal, és minden indoklás és felmondási idő nélkül összecsomagolt, hazavitte a lányát.

Kép

A ház a Tisztviselőtelepen, ahol Teréz szolgált – a szerző felvétele

A ropogó mák és az utolsó súrolás

A mama ezek után ismét 20 pengős helyet talált a lánynak a Tisztviselőtelepen, egy rendőrségi számtiszt családjánál. Teréz 1933. június elsején munkába állt a családnál mindenesként. A házaspárnak egy kislánya volt. Terus eddig természetesnek vette, hogy őt a gazdái tegezik, és ő asszonyomnak, uramnak szólítja őket, de hogy a kis négyéves Csillukát neki magáznia kell, miközben az elkényeztetett „kisasszony” tegezi – ezt azért túlzásnak tartotta. Az asszonya otthon volt, nem járt el dolgozni. A kislányának borjúhúst készített párolt zöldséggel, átpasszírozva. A házmesterék viszont később elmondták Terusnak, hogy eszik az a gyerek mindent. Ők már többször jól megtömték paprikás szalonnával, és nem lett semmi baja.
Az asszony az éléskamrát mindig zárva tartotta. Különös elképzelése volt arról, hogy mit kell ennie egy még fejlődésben lévő cselédlánynak: Terus csak másnapos kenyeret kapott, azt is kiporciózva. „A friss kenyér nem egészséges!” – mondta neki a nagyságos asszony. Reggelire üres feketekávé jutott a bögréjébe, ám ha valamit az uraság a főételből meghagyott, azt a cselédlány elé rakták. 

A földre szóródott mákot az asszony összesöpörte, másnap azt kapta a lány a tésztájára. Csodálkozott, hogy miért ropog a foga alatt. 

Teréz hamarosan fogyásnak indult, arcpírja megsápadt, a szeme gyakran kopogott az éhségtől. 
A család kedvence volt a fehér angóramacska. Őmacskaságát emberi fogyasztásra való lóparizerrel etették. Egy alkalommal, amikor nem tartózkodtak otthon a háziak, Teri jól belakmározott a macskaeledelből. Hogy a hasát el ne csapja a szokatlanul bőséges étel, abból a száraz kenyérből falt hozzá, amit az állatkerti állatoknak gyűjtöttek. A macska csak nézett a kerek, sárga szemeivel.

A háziúr elsején, fizetéskor rendszeresen késő este részegen jött haza. Mivel Terus olyankor már a konyhában felállította a nyitható ágyát, és megágyazott az állandóan afrikot hullató öreg matracával, azzal a közlekedést teljesen eltorlaszolta. Az urat ez nem zavarta, azon tápászkodott keresztül, fel-felbukva. Ilyenkor kedveskedni akart Csillukának, a kislányának, ajándékot hozott, valami apróságot, ő viszont hisztérikusan kiabált: „Menj innen, nem szeretlek! Részeges vagy!” Állt a cirkusz….

A kislányt Terus sétálni, szánkózni vitte, és esténként mesélni kellett neki. Fejből egy mesét sem tudott, viszont könyvből szívesen olvasott volna, ám Csilluka parancsolgatott: „Kívülről mesélj! Ne olvass!” Még fenyegetőzött is: „Ha én szegény leszek, akkor elmegyek hozzátok koldulni!” „Na, akkor én téged elzavarlak!” – gondolta Terus, de kimondani nem merte, főleg nem tegeződve.

A mama egyszer-egyszer meglátogatta a lányát, ha Pesten járt. Egy alkalommal őszibarackot hozott a családnak, de mielőtt átadta volna, Terus a parkban mindet megette. „Nem tetszel nekem, te lány! Nagyon sovány vagy! Zörögnek a bordáid – mustrálgatta a lányát. – Nem eszel rendesen?” „Nem, mert nem kapok” – bökte ki Terus. „Akkor szólj az asszonyodnak!” „Már szóltam. Azt mondta, hogy nem tud többet adni.” „Minek tart az ilyen cselédet?!” – méltatlankodott a mama.

Egy hétvégén Balatonra utazott a család, Terus otthon maradt, és hogy ne unatkozzon, az asszony kiadta a munkát: lúgkővel súrolja fel a padlót! Amikor nagyságáék felpakolva elvonultak, Terus munkához látott. 

Először dudorászott, hogy vigasztalja magát, de a maró anyag hamarosan kisebesítette a kezét. Szinte lüktetett a fájdalomtól. 

A folyosón ülve kitartotta a napra a fájdalmas kézfejét. A napi élelemadagját már rég megette, az éléskamrát gondosan bezárta az asszony. Forró könnycseppek gördültek le az arcán. Egyszer csak a bátyja hangját hallotta az udvar felől: „Az én apám bognármester, fia vagyok én. / Ő csinálja a bölcsőket, belevalót én…”
Terus máskor nagyon haragudott, amikor Toncsi ezt a butuska dalt énekelte, most mégis úgy tűnt neki, mintha a szférák zenéje szólna. A vállára borulva zokogta el szenvedését, szomorú sorsát. A fiú már vitte is haza a hírt, hogy hogyan bánnak a gazdái Teruskával. A mama sürgősen új hely után nézett, és ezúttal szerencsével járt.
Egy hercegnő keresett egy ügyes kezű mindenest a szakácsnő mellé. És még 5 pengővel több fizetést is ígértek!

A Cselédsors sorozat folytatása itt olvasható. 

„Tomi! Boni! Tomikaaa!” – hívogatja a vidrákat Balogh Márta, a Petesmalmi Vidrapark vezetője, hogy a szokásos napi bemutató etetésre előcsalogassa az állatokat rejtekhelyükről. Úgy tűnik azonban, hogy – egyelőre – az afrikai harcsa illata sem jelent kellő motivációt. Nem véletlenül, a vidrák ugyanis éjjeli állatok, napközben alszanak. Tomi és Boni azonban nem átlagvidra, ők örökre a park lakói maradtak, ezért életritmusuk is eltér kissé szabadon élő társaikétól. Márta kedves kérlelése után megjelenik a két állat, hogy aztán egymással versenyezve fogyasszák el harcsaadagjukat. Ez úgy zajlik, hogy Tomi választ magának a jobb falatok közül, és éles hangon jelzi nemtetszését Boni felé, ha a másik vidra is enne néhány falatot. 

A vidra 
Az európai vidra Magyarország legnagyobb menyétféle ragadozója. Éjszaka aktív, territoriális állat, ha tehát a Vidraparkban élő Tomi betévedne egy idegen hímvidra területére, komoly küzdelemre számíthatna, talán túl sem élné. A vidra magányosan élő állat, a nőstény csak addig van a hímmel, amíg megtermékenyül, aztán elűzi. A hím ugyanis elpusztítaná a kölyköt, csak hogy a nőstényt újra párzásra ösztökélje. Leginkább halakkal táplálkoznak, mellette egeret, pockot, kagylót és madártojást esznek. Hazánkban védett állat: egy európai vidra eszmei értéke 250 ezer forint.

A bemutató után Balogh Mártával sétálunk a hatalmas, tavakkal körbevett területen. A park vezetőjétől megtudjuk, hogy a Petesmalmi Vidrapark 1998 óta létezik, a Somogy Természetvédelmi Szervezet hozta létre. Az elhagyott vidrakölykök mentése pedig 2007 óta zajlik: Balogh Márta azóta dolgozik a parkban főállásban (korábban önkéntes volt). 

Egy nap a kezébe nyomtak egy kölyökvidrát, Vikit azzal, hogy „Ugye ön itt dolgozik? Útközben találtunk ezt a kölyköt.” Így kezdődött. 

Az európai vidrák mentésével rajtuk kívül nem foglalkozik más az országban. Márta azóta is itt él, itt áll a háza, szimbiózisban a természettel.

Nem járnak csárdást az állatok

Balogh Márta kezdetben érthetően gyakorlatlan volt, úgy emlékszik vissza, hogy amit el lehetett rontani, azt el is rontotta, de honnan is tudta volna, hogyan kell vidrát nevelni? Korábban nem zajlott Magyarországon vidramentés, nem volt a tevékenységnek hagyománya, módszertana. Ezért Márta a naponta szerzett tapasztalatai mellett külföldi szakirodalomból próbálta meg ismereteit gyarapítani. 

A park első lakója Luca volt – fából készült szobra ma a bejáratnál fogadja a látogatókat. Luca a zsilipnél szórakoztatta az akkoriban még csak szórványosan érkező vendégeket. „Egyet azonnal szeretnék leszögezni: nálunk a vidrák nem járnak csárdást üvegkalitkában, nem azért jött létre a menhely, hanem természetvédelmi mentőközpont vagyunk. Évente négy–öt kölyök kerül hozzánk, őket később visszaengedjük a természetbe” – avat be Márta a park életének rendjébe.

Kép

Fotó: Petesmalmi Vidrapark

Az ide érkező kicsik először egy olyan helyre kerülnek, ami szimulálja a kotorékot, pótolja az anyavidra testmelegét. E célra Márta egy dobozt alakított ki, plüssel kibélelve – a saját szobájában. A legkisebbeket két–három óránként cumiztatja; majd, amikor elkezd nőni a foguk, darált hal és pulykahús keverékével táplálja őket. Amikor megszokják, átkerülnek a vidrabölcsibe. 

Ez egy felülről zárt, de már házon kívüli hely, fontos, hogy a ragadozómadaraktól biztonságban legyenek, amikor megbarátkoznak a természettel.

A menhelyre behozott állatok egy idő után szinte nem is találkoznak emberrel, arra tanítják őket, hogy tartsanak tőle. Nagyjából addig találkoznak a gondozókkal, amíg cumiznak. Miután megtanulnak szilárd ételt enni, ember már nem megy a közelükbe, leteszik nekik a táplálékot, majd azt is elsajátítják, hogyan lehet halat fogni. 

Ez egy rendkívül érdekes folyamat: kezdetben ledarálják a halat egy kis tálkába az állatoknak, később már csak darabolják, hogy fejlődjön a rágóizmuk, majd pedig egy ládába vizet tesznek, hogy azt is szokja az vidra. Legvégül élő hal is kerül a vízbe, a vidra pedig előbb-utóbb rájön, hogy a hal lényegében élelemforrás. E tudás birtokában marad majd életben a természetben.

Kép

Balogh Márta a park egyik lakójával – Fotó: Petesmalmi Vidrapark

Hetven kölyökvidrát nevelt már fel

Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, mondja Márta, mert ahogy elkezdik cumiztatni a kölyköket, kölcsönösen kialakul a kötődés. Az embernek kell észnél lenni! Próbálkoznak a kicsik, felmásznak a gondozóik lábára, próbálnak egy kis simogatást kicsikarni, de az csak nagyon aprócska korukban megengedett, attól kezdve, hogy átkerülnek a menhely bölcsődéjébe, a gondozók már nem közelítenek hozzájuk. 

Ha ugyanis a vidra kölyök korában nem szokik le az ember közelségéről, felnőve már nem is képes rá. 
Amikor már elég ügyesek a kölykök, átengedik őket egy nagyobb területre, ahol folyóvíz is található, amit gyorsan megszoknak és élveznek. Jó, ha egyszerre több kis vidra él a menhelyen, mert akkor egymást is könnyebben „ráveszik” egy kis kalandra, gyorsabban tanulnak. Persze a való életben nincs lehetőség csak az egyik mellső lábat bedugni a vízbe, próbálgatni: amikor a nőstény előhozza a kölyköket kotorékból, rögtön bedobja őket a vízbe.
Márta elmondja: az évek során eddig hetven vidrát nevelt fel (a 2007 előtti parkvezetés idejéből nem maradt fenn adat arra vonatkozóan, hány vidrát neveltek, mentettek – a szerk.). Úgy fogalmaz, amikor visszaengedték őket a természetbe, „vitte mindegyik a szíve egy darabját”. A vidráknak azonban nem itt van a helyük, hanem a természetben, szögezi le. 

Egy bekerülő kölyökvidrának egy éve van arra, hogy minden titkot elsajátítson: elővigyázatos legyen, elbújjon, ha kell, és táplálékot keressen. Egy év után készen állnak a visszaengedésre – a természetben is ennyi ideig gondozza a nőstény a kölykeit. A Fővárosi Állat- és Növénykert szakemberei segítségével a Duna-Dráva Nemzeti Park területén, a Dráva folyóba engedik szabadon az állatokat. „Boni esetében volt egy »bekattanás«, nem akart visszatérni a természetbe, így maradt a park lakója” – mondja nevetve Márta.

Vidrát szállítani azonban nem olyan egyszerű feladat, mert azt az állatot, amelyik már megszokta a kifutót, nagyon nehéz belekényszeríteni egy műanyag dobozba. A szállítóládika alját egy alkalommal kirágták, ezért az egycentiméteres aljzatot kétcentisre kellett cserélni. 

Az Angyal névre keresztelt vidra még a doboz fém részét is kirágta, ezért másnap, amikor Glóriát engedték szabadon, az utazás alatt altatódalt játszottak az állatnak, hátha az megnyugtatja, amíg a Drávához érnek. Bevált.

A vidra nem háziállat

A vidra a legnagyobb számban a Balatonban és a Drávában él, a mentett csöppségek nagy része is erről a területről kerül a vidraoviba. A legtávolabbi helyszín Nyíregyháza volt, ahol elhagyott vidrakölyköt találtak, és elhozták Somogyba, de érkezett kicsiny vidra Miskolcról, Hatvanból, Egerből, Gyöngyösről, Pilis községből (utóbbi helyen egy kutyakennelből, kánikulából mentették ki a kölyköt), ami azt mutatja, hogy elég nagy távolságot képesek bejárni az állatok. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Arra a kérdésünkre, hogy miért maradnak egyedül a kölykök, Márta félig tréfásan azt feleli: „egy vidra sem hozza magával a fekete dobozt”. A legvalószínűbb ok, hogy az anyavidra elpusztul, általában varsába gabalyodik vagy mérgezés áldozata lesz. Mivel az anya gyakran költözteti a kölyköket, előfordulhat, hogy amíg az egyik kölyköt átviszi az új kotorékba, addig a másik kölyök elkóborol. Így találhatnak rá az emberek. „Ha kis vidrával találkozunk, ott baj van. Az őzgidáért visszamegy az anyja, de a vidra nem hagyja el a kölykét önszántából. Ha egy kicsi vidra nem az anyjával van, és nem is a kotorékban, segítségre szorul, de soha ne vigyük haza, ne akarjunk belőle házi kedvencet nevelni, és ne is hagyjuk ott a vidrát, ahol megtaláltuk” – int a vezető.

Mit tegyünk, ha vidrakölyköt találunk? 
✅ Tegyük dobozba!
✅ Biztosítsunk számára ingerszegény környezetet!
✅ Juttassuk az állatot minél előbb olyan helyre, ahol szakszerűen gondozzák! Hívjuk fel valamelyik nemzeti park igazgatóságát vagy a Petesmalmi Vidraparkot. 

Mit ne tegyünk, ha vidrakölyköt találunk? 
❌ Ne vigyük haza, és ne engedjük házi kedvenceink közelébe! A vidra nem háziállat.
❌ Ne hagyjuk ott, ahol megtaláltuk, mert elpusztul!
❌ Ne adjunk nekik háziállat-eledelt!

„Az ország nyugati részén egyszer azért adtak le egy vidrát, mert túl sok halat evett… Vajon hogy került a család otthonába, ahol aztán túletették? Amikor hozzánk került egy szerencsétlen egyed, a szőre rá volt ragadva a csontjaira. Rossz tápszert kapott, kalciumhiányos lett, emiatt a csontozata nem fejlődött rendesen, és törött vállcsonttal került a parkba. A szárazföldön még ma is »sántít« egy kicsit. Tomi, mert róla van szó, három hónapig nem ment ki az ágyamból, nem tudta, hogy vidra” – oszt meg velünk egyedi történeteket Balogh Márta.

Olyan „látogató” is akadt, aki azért akart venni egy vidrát, hogy szelfizhessen vele, úgy vélte, jól mutatna mellette egy vidra, és az állat is kedvelné őt. „Erre nem sajnálta volna a pénzt: amikor előadta, mit szeretne, a nyomaték kedvéért elővett egy nagy guriga húszezer forintost. Elzavartam” – háborodik fel az emberi butaságon még ma is Márta. 

Megint mások egy megbolygatott kotorékból nem mentettek meg minden kölyköt, csak egyet, a másik kettőt ott hagyták, és vadkamerával figyelték őket otthonról… Annak az egynek pedig féreghajtót adtak, és a kéthetes kölyköt hallal próbálták etetni. Győr mellől lapos ketrecben hoztak egy vidrát, mert úgy érezték, már nincs jó helye otthon. 
„Tudja, mi a kedvence? – kérdezte Mártától a férfi, aki elhozta az állatot. – A fasírozott, a feleségem már alig győzi sütni neki!” – tette hozzá. 
Ez a vidra lett Pocak, mert később is kicsit haspók maradt. 

Nem minden mentés végződik happy enddel: Márta egy alkalommal Tolnába ment egy családhoz a kölyökért, ahol macskaeledellel etették az egyedet, és a találkozóra az autó kalaptartóján utaztatva hozták az állatot, közel negyven fokban. Nem élte túl. 

Általában két-három kölyök nevelkedik a menhelyen egyidőben, a legnagyobb létszám két évvel ezelőtti, akkor hét vidra érkezett egy évalatt. Idén májusban négy ifjú vidra is visszatért a természetbe: Borika, Borisz, Frodó és Freya. Olyan év még soha nem volt, hogy egy vidrakölyök se került volna a petesmalmi parkba, ami alól az idei sem kivétel: Orsi és Olivér pár hete Petesmalom lakói – ideiglenesen.

Tisztelettel vegyes borzongással adták kézről-kézre a lengyelek az Ulma család fotóit a második világháború után: várandós anyuka nagy hassal, a lencsével szembenéző apuka; nyüzsgő, a fényképezőgépre alig figyelő gyerekek; az anyuka ruhákat tereget; háziállatok és gyerekek a fűben, nagy boldogságban. 

Az 1900-ban született Józef Ulma nem volt átlagos zöldség- és gyümölcstermesztő földműves: nagyon érdekelte a fotózás, ezért a szokásosnál jóval több fénykép maradt a családjáról és a falujáról; Markowában létrehozta az első gyümölcsfaiskolát, úttörő volt a méhészetben és a selyemhernyó-tenyésztésben, könyvkötőgépet és háztartási szélturbinát épített, így ő volt az első a faluban, aki paraffinlámpa helyett villannyal világította meg a házát. Házi kiskönyvtárából a mai napig megmaradt néhány könyv, például egy kézikönyv az elektromosságról, egy a fotózásról, egy könyv Ausztrália őslakóiról. 

Kép

Józef és Wiktoria Ulma 1935-ös eljegyzési fotója – Forrás: Ulmafamily.com

35 éves volt, amikor feleségül vette a nála 12 évvel fiatalabb Wiktoria Niemczakot, és utána szinte évente születtek gyerekeik: Stanisława (1936. július 18.), Barbara (1937. október 6.), Władysław (1938. december 5.), Franciszek (1940. április 3.), Antoni (1941. június 6.) és Maria (1942. szeptember 16.). 

Wiktoria a meggyilkolásakor előrehaladott várandós volt hetedik gyermekével.

Markowa csaknem 4500 lakosa között körülbelül 120 zsidó ember élt, Józef ismerte őket, néhányukkal kereskedett is. 1941-től a zsidók helyzete tarthatatlanná vált, a németek összegyűjtötték, majd munka- és megsemmisítő táborokba hurcolták őket. 1942 júliusa végén kezdődtek meg a deportálások Markowában és környékén. Józef egy családnak segített menedéket építeni a patak melletti szakadékban, ez azonban nem volt hatékony túlélési eszköz, mivel a németek a lengyel rendőrséggel együtt időnként átfésülték a területet. Egy nagyobb razzia során decemberben sok bujkálót megtaláltak, de utána még mindig rejtőzködtek zsidók Markowában, közülük 21-en élték meg a német megszállás végét. 

Azok nyolcan, akik az Ulma család házának padlásán kaptak menedéket – többen közülük egy család tagjai, illetve egymás rokonai voltak –, joggal reménykedtek a túlélésükben, hiszen a ház a település külső területén állt, és szinte tanyának számított. Segédkeztek a család napi gazdasági munkáiban is, valószínűleg hozzájárultak az étkeztetésükhöz, nincs azonban arra utaló jel, hogy az Ulma család anyagi haszonszerzés fejében segítette volna őket. 

Viszont hatalmas kockázatot vállaltak: a lengyel területeken a németek halálbüntetéssel sújtották azokat, akik a zsidóknak bármilyen segítséget nyújtottak. 

Körülbelül ezer lengyelt gyilkoltak meg emiatt, ez hatalmas elrettentő erőt jelentett a lakosság felé.
A Wiktoria által vásárolt nagyobb mennyiségű élelmiszer felkelthette a szomszédok figyelmét, mert arra utalt, hogy otthonukban nem csak családtagok lehetnek. Hogy ki és mikor jelentette fel a zsidókat bújtató Ulma családot, az rejtély. A visszaemlékezők gyanúja szerint a Polnische Polizei egyik rendőre lehetett, aki lelkesen működött együtt a németekkel. 

Az elfogó csoportot a közeli Łańcut város német rendőrségének főnöke, Eilert Dieken hadnagy irányította. 1944. március 23-ról 24-re virradó éjszaka rajtaütöttek a tanyán, a zsidókat szinte még alvás közben lőtték le, Józef Ulmát és várandós feleségét, Wiktoriát pedig kiterelték a ház elé. Dieken megbeszélte a dolgot beosztottaival, és mindkettőjüket lelőtték. Majd elrendelte, hogy a síró gyerekekkel is ugyanezt tegyék. Néhány percen belül tehát tizenhét emberrel végeztek, köztük a babával is, akit Wiktoria a kivégzés pillanatában kezdett szülni. 

Haláluk perceiben zsidók és keresztények együtt váltak mártírrá.

A falubeliek kénytelenek voltak ideiglenesen eltemetni a halottakat: egy gödörbe tették a család tagjait, egy másikba a zsidókat. (1945 januárjában az Ulma család holttestét exhumálták és a helyi plébánia temetőjébe szállították, két évvel később pedig a zsidók földi maradványait is méltóbb helyre vitték.)

Kép

Négy Ulma-gyerek 1944-ben – Forrás: Ulmafamily.com

A család meggyilkolásának híre először pánikot váltott ki a környéken. Egy zsidó menekült, aki arrafelé vészelte át ezt az időszakot, így számolt be később erről: „…másnap reggel 24 zsidó holttestét fedezték fel a mezőkön. Maguk a parasztok gyilkolták meg őket, akik húsz hónapig rejtegették őket.” Később viszont történetük egyre nagyobb körben elterjedt, és a mártír család a hősies önfeláldozás jelképévé vált. 1995. szeptember 13-án a Yad Vashem Intézet Józef és Wiktoria Ulmát a Világ Igazának ismerte el. 2004-ben Markowában felavatták a család emlékművét, és róluk nevezték el a lengyel zsidómentők emlékére alapított múzeumot is. A Katolikus Egyház pedig követendő példaként oltárra állítja őket hívei elé, mint akik tetteikkel dacoltak a háború sötétségével: az irgalmasságnak minden kritériumát teljesítették életükben, amelyeket Jézus az üdvözülés feltételeként említett (Mt 25,34–36), és vértanúhalált szenvedtek hitük és tetteik következményeként. 

Önfeláldozásuk nagyszerűségére hívja fel az utókor figyelmét a boldoggá – majd valószínűleg szentté – avatásuk.

A kanonizációs szertartáson jelen lesz a család egyik távoli rokona is, Michael Niemczak katolikus pap, aki az Egyesült Államokban, Új-Mexikóban él, és ő Wiktoria unokatestvérének a dédunokája. ,,Könnyű olvasni ezeket a történeteket és úgy gondolni a bennük szereplő alakokra, mint akik időben és térben nagyon távol vannak… Azt gondolni, hogy ők biztos valamiféle emberfeletti emberek voltak, én viszont erre képtelen lennék. De amikor aztán azt hallod, hogy a családtagjaidról van szó, van ebben valami igazán megdöbbentő” – nyilatkozta Niemczak, majd hozzátette, hogy minden családnak megvannak a maga szentjei és a maga bűnösei is.

Források:
https://ulmafamily.com/biography/ 
https://romkat.ro/2023/09/07/vasarnap-avatjak-boldogga-az-ulma-csalad-kilenc-tagjat/ 
https://www.yadvashem.org/righteous/stories/ulma.html 
https://www.vaticannews.va/en/vatican-city/news/2023-08/ulma-family-remarkable-beatification-martyrdom-jewish.html 

„Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam” 

„Ő volt az első komoly kapcsolat az életemben. A megismerkedésünk után hamar rájöttünk, hogy hasonló a gondolkodásunk. Amikor megkérte a kezem, épp allergiás reakció lépett fel nálam. Bedagadt az arcom, kiütések jöttek ki, és nagyon csúnya lettem. Ennek ellenére azt mondta, hogy soha nem látott még ilyen szépnek. Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam.” 
Viki vőlegénye, Andris ezután hullámvölgybe került, kissé kisiklott az élete, ezért a kapcsolatuk mélypontra jutott. Majdnem szakítottak, de Viki ragaszkodott kedveséhez, ezért elkezdett imádkozni érte. Egy nagyböjtben, negyven napig, minden este. A végén elment Andrishoz, akinek addigra rendeződött az élete, és megköszönte Vikinek az érte mondott imát. Megígérte, hogy most már ezen az úton fog járni. Ilyen előzmények után következett be a tragédia. 

Andris az autójával nagy ívben balra kanyarodott, és nem vette észre a vasúti lámpa fénysorompóját. 

Először járt ott, elég beláthatatlan útszakaszról van szó. A helyszínen korábban is történtek balesetek, de csak ezután készítették el az útlezáró sorompót. Viki vőlegénye rossz pillanatban ért a sínre, halálra gázolta a vonat. 

„Rideg gépi hangot hallottam” 

„Egy másodpercen múlt az egész. Amikor megtudtam, ösztönösen elindultam a templom felé, és az cikázott a fejemben, hogy hány évtizednek kell eltelnie nélküle. Amikor utoljára találkoztam vele, vizsgákra készült. Azt mondta, hogy most sokáig nem látjuk egymást, de utána örökre együtt leszünk. Látom magam előtt a kezét, ahogy integetett a vonat ablakából. Azt terveztük, hogy nyáron ő is a városba költözik, mert talált magának munkát. Annyira vártuk, és hihetetlen volt, hogy egyszer bekövetkezik. Számoltam vissza a napokat, de túl szépnek tűnt mindez, mintha meg sem történhetne. Néhány évvel később dédnagypapám szerelmesleveleit olvastam, amiket menyasszonyához írt. Rádöbbentem, hogy ugyanazok az érzések voltak benne száz évvel ezelőtt, mint bennem. Ő is csodaként élte meg a kapcsolatukat.”

A katasztrófát rossz álmok vitték hírül, ráadásul ugyanazon az éjjelen. Viki nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget, sőt, a saját álmát csak később idézte fel. „Kedden halt meg a vőlegényem, és előtte csütörtökön felébredtem egy rémálomra. 

Rideg gépi hangot hallottam, mint egy hangosbemondó, amelyik a nevével együtt recsegte, hogy meghalt. 

A halálhíre után közvetlenül nem is emlékeztem erre, csak később. A baleset napján reggel Andris felhívott, pedig mindig esténként szokott. Elmesélte, hogy szintén csütörtök este, álmában rossz útra tért, ezért nagyon fél. Nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj – de tévedtem.” 

„Nem a halál a tragédia, hanem a bűn”

„Először haragudtam Istenre, hogy tehette ezt velem. Visszamentem arra a helyre, ahol annak idején randevúztunk és sétálgattunk. Ott ígértem meg neki: bárhogy alakuljon az életem, nem fogok kétségbeesni, és nem adom fel. Nem sokkal később egy pap ajánlott egy bibliai részletet az igaz ember korai haláláról. Akkor értettem meg, hogy Isten szemszögéből nézve nem a halál a tragédia, hanem a bűn. Más azt mondaná, mekkora szerencsétlenség, hogy 23 évesen nem kapott több lehetőséget, pedig a Balatonnál sem járt soha, és szerény körülmények között élt. Ezzel szemben milyen teljes az élete annak, akinek van nyolc unokája, jómódú és egészséges. Én hiszem, hogy a vőlegényem is teljes életet élt. Valamiért kiragadta őt Isten, talán azért, mert megint belekeveredett volna valamibe. Az édesanyja azt állította, hogy akkor volt a legtisztább lelkű, amikor meghalt. Mi, akik mellette voltunk, láttuk a fejlődését, különösen az utolsó időkben. Ezt kell szem előtt tartanom. 

Nem az én tulajdonom, ezért csak hálás lehetek, hogy megismerhettem őt, és közelebb kerültünk egymáshoz. 

Ha egy szülő tudná, hogy a gyermekét néhány év múlva el fogja veszíteni, akkor is biztosan azt választaná, hogy inkább szülessen meg, bármennyire fáj is a tudat. Én is így vagyok ezzel, utólag is ugyanezt választottam volna, nem azt, hogy a férjemet ismerjem meg hamarabb. Talán jobb is, hogy Andrissal nem jutottunk el a házasságig és a gyermekvállalásig, mert azután végképp nem tudtam volna más férfit szeretni. Biztos vagyok abban, hogy a Jóisten még egy ilyen terhet nem ró rám a jövőben, főleg családosként.”

Az elhunyt szüleinek sem lehetett könnyű a gyászfeldolgozás. Talán valamit enyhített a fájdalmon, hogy amikor Andris és testvére 18–20 évesek lettek, kistestvérük született. Mintha az elveszített gyermekük helyett kapták volna őt ajándékba.  

„Nem akartam még egy eljegyzést” 

„Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy nem sirathatom őt egész életemben, mindenképp férjet és családot szeretnék. Elkezdtem ismerkedni, de nem igazán találtam magamhoz valót. Akkoriban találkoztam a férjemmel, Zolival. Lassan szövődött a kapcsolatunk, mert nem tolakodott. Sokat beszélgettünk, és eleinte nem éreztem iránta szerelmet. Később is elég hullámzóak voltak az érzelmeim. Amikor kiegyensúlyozott voltam, jól éreztem vele magam, amikor békétlenség dúlt bennem, akkor nem. Vívódtam belül, de Zoli nem tudott a kétségeimről. Egyszer elküldtem, hogy menjen haza, nem vagyok belé szerelmes. Szomorú lett, mert nem sejtette a dilemmáimat, de kitartó maradt, és szeretett volna meghódítani. Ez a helyzet ösztönzést adott neki, mondván: nem baj, azért sem adja fel. Amikor megvettük a gyűrűt, féltem, mert nem akartam még egy eljegyzést. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Jelet kértem odafentről. Eljött a karácsony, amit külön töltöttük. 

A templomban én olvastam fel az olvasmány sorait: »Nem mondalak többé elhagyottnak, sem magányosnak, hanem úgy nevezlek téged, hogy én gyönyörűségem, én menyasszonyom.« 

Ez megerősített abban, hogy ő lesz a férjem.”

„Este ölelésterápiát tartunk”

Viki boldog házasságban él, de az ő mindennapjaikból sem hiányoznak a nehézségek és a konfliktusok. 
„Sokáig vártuk az első gyermekünket, jöttek problémák, és aggodalmaskodtunk. De ezt is csodaként éltük meg. Elmentünk egy Mária-kegyhelyre imádkozni gyermekáldásért. Pár nap múlva derült ki, hogy gyermeket várok. Azóta született egy másik gyermekünk is. Ennek ellenére, amikor összekapunk valamin, mindig kétségbeesek, és sírok a vőlegényem után. Olyankor úgy érzem, talán vele jobb házasságom lett volna. Ha együtt imádkozunk Zolival, és közelebb kerülök hozzá, akkor megszűnik az aggodalmam, és minden rendeződik. A gyerekekre nézve is fontos, hogy békesség legyen köztünk, mert a veszekedéstől ők is szenvednek. A házassági előkészítőn azt mondta az atya, hogy a gyermek nem az ajándékoktól boldog, hanem amikor látja, hogy a szülei szeretik egymást. Ha probléma adódik a gyerekekkel, este ölelésterápiát tartunk, és az ő lelkük is megnyugszik.”

„Hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok”

Vikit gyakran környékezik a véletlenek, amikor hajszálon múlik egy-egy csapás. Ilyenkor keresztet vet és hálát ad, hogy nem történt baj. Egy alkalommal csodás módon épült fel.
„Középiskolás koromban volt egy komoly balesetem. Az orvos azt mondta, milyen szerencsésen megúsztam, szövődmény nélkül. Gyógyszert kellett szednem, és benne volt a pakliban, hogy bármikor epilepsziás lehetek. Erről nem is szoktam beszélni. 

Tizenöt évesen úgy éreztem, nem tudnék ezzel élni, még az öngyilkosság gondolata is eszembe jutott. 

A balesetem óta hajlamos vagyok a depresszióra, azóta sokszor fájt a fejem. Szörnyű érzés, hogy hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok.
A járvány idején mindenki beteg lett körülöttem a családban, én pedig belázasodtam. Megijedtem, hogy meddig fog tartani ez az állapot. A vőlegényem közbenjárását kértem, hogy segítsen, és akkor eszembe jutott egy idézet. Megismerkedésünk elején egy képeslapot adtam neki, amin ez állt: »Mert csak én tudom, mi a tervem veletek, mondja az Úr, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt hagyok nektek.« Ez tizenöt éve nem jutott eszembe, de biztosan ő üzent, hogy ne féljek, minden rendben lesz.”
 

Már a terhességem alatt eldöntöttük családi szavazással (ahol egyedül a férjem nyomott „NEM” gombot), hogy el kell költöznünk alig 80 négyzetméteres, nagyon szeretett Kút utcai lakásunkból. Három kamasszal kezdett kicsi lenni, Gabi cuccai és létezése pedig önmagban betöltöttek kapásból hetven négyzetmétert. Nyáron jártunk háznézőbe, és meg is találtuk Budakeszin ezt a furcsa, kétemeletes, tetőteraszos, hatalmas épületet, ami annyira furcsa, kétemeletes és hatalmas volt, hogy régóta nem talált vevőre. 

Ránk meg mintha pont ránk öntötték volna: mindenkinek lett külön szobája, a hatalmas földszinti konyhában és nappaliban elfért végre a rengeteg ember, aki hozzánk járogat. 

(Talán később még mesélek az egy éven át tartó felújításról, amit egy hónaposra terveztünk, a hozzánk költözött mesteremberekről, porról, adósságokról és a reménytelen iszonyatról, ami ezután következett. Vagy inkább írok róla egy sikeres pszichothrillert!)
2020 decemberében írtuk alá a szerződést, márciusi költözéssel.
2021 januárjában, még a Kút utcában egyik este ráförmedtem a fiaimra:
– Gyerekek, nem igaz, hogy bent punnyadtok egész nap. Menjetek le a térre focizni egyet!
Balázs és Zoárd engedelmes fiúk, le is mentek, de hamar visszajöttek. Zoárd fel-alá járkált, és a mellkasát masszírozta nagy aggodalmasan. 
– Valami fáj. Kicsit mintha szíven lőttek volna.
Megijedtem, mert nem egy nagy drámakirály az én fiam. De most láttam, hogy nagyon fél.

Három napomba telt, míg rávettem a család orvos tagjait, valamint a háziorvosunkat, hogy vegyék komolyan a helyzetet, mert én éreztem, hogy az. Még Covid-tesztre is szüksége volt, mielőtt fogadták a tüdőgyógyászaton, ahol még azzal a lendülettel mentőt hívtak hozzá: spontán pneumothorax, szép magyar szóval légmell. Ennek az állapotnak a lényege, hogy a két mellhártya közé levegő kerül, és a tüdőt tartó vákuum megszűnik. Gyakorlatilag beszakad a tüdő.

Ezzel elkezdődött életem egyik legnehezebb hónapja. 

Húszéves fiam a kórházban volt, senki nem mehetett be hozzá, mert már úgynevezett „felnőtt” – miközben én akkora kisbabának láttam, mint Gabit, néha félálomban azt hittem, ő fekszik mellettem –, ő egyedül volt ott bent, egyedül félt, egyedül viselte a két centi átmérőjű csövet, amit a mellkasába vezettek be a hatórás nagyműtétje után, és amely cső összekötötte egy hatalmas szívó gépezettel. Nekem támogatnom kellett volna őt a távolból, miközben szoptattam Gabit, de folyton szorongtam, fogyott a tej. Sírtam, rettegtem, próbáltam erősnek mutatni magam, de nem tudtam aludni. És nem volt, aki ott legyen vele, és megvigasztalja azt a kis felnőtt gyereket! 

Szegény nem panaszkodott sokat, csak néha írt hajnali ötkor cseten, hogy kaparja a falat, annyira fáj, mama, mama, ez nagyon fáj.
Úgy éreztem, nem bírom tovább, negyven mázsa nyomja a vállamat, mindjárt leszakadok.

Én nem vagyok egy eksztatikusan vallásos típus, sajnos az imában sem vagyok valami buzgó (őszintén: arra bazírozom, hogy beszámít imának néhány dolog, amit teszek vagy írok, különben elég rosszul jövök ki a végén…), de azt mondhatom, hogy akkor kaptunk magunk mellé egy angyalt.

Elég jókora nagy arkangyal volt Kákony apuka (bár Zoárd Tárkonyosnak jegyezte meg a nevét): csupaizom ötgyerekes családapa, aki egy súlyos motorbaleset következtében került a Honvéd kórházba. Példásan összerakták a doktorok, kiszedték a szívből-tüdőből a befúródott törött bordákat, de még messze volt a gyógyulás. Ennek ellenére Kákony apuka fitt volt és optimista, és fejébe vette, hogy összekaparja szobatársát, ezt az én elhagyatott kisfiamat. Beszélgetett vele, lemosdatta, enni-inni vitt neki, ha kellett. És mulattatta.

Vasárnap volt, és Kákony apuka, mint buzgó katolikus, feltette a kérdést: 
– Zoárd, te katolikus vagy?
– Igen – felelte a gyerek gyanakodva. – Miért?
– Na, mert akkor most megnézzük a streamelt misét – jelentette ki, és odavitte a laptopját Zoárdhoz.

A fiú nem menekülhetett, mert össze volt kötve a géppel, megnézték a misét, mondták a szöveget, énekeltek. Kicsit később Kákony apuka kirontott a folyosóra, és erős karjával berángatott egy papot.

– Atyám, ez a fiú imádkozni szeretne – vezette. – Nagy fájdalmai vannak.
A pap bement, és istenesen megimádkoztatta a kis felnőttet, másnapra elmúlt a fájdalom. 
És nekem se jött több fájdalom a cseten, csak egyre vidámabb beszámolók, képek. 
Zoárd persze rég egyetemre szaladgál és dolgozik, bulizik és teli tüdőből focizik – mi meg mindig hálásak leszünk a motoros arkangyalnak, akit akkor odaküldtek nekünk a Honvéd kórházba. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Olyan szélsőséges helyzetbe hozta a „népét”, hogy amikor egy amerikai republikánus képviselő, Leo Ryan aggodalommal telve meglátogatta a kommunát, a szekta belső rendőrsége a felszállópályán tüzet nyitott rájuk, és öt embert, köztük a képviselőt is meggyilkolták. Aznap este a teljes szekta, férfiak, nők és gyerekek is ciánnal mérgezett üdítőitalt kaptak, és engedelmesen lehajtották azt. Csupán 87 ember menekült meg a „forradalmi öngyilkosságtól”, akik a dzsungelben rejtőztek el. 

Hogyan és kikkel szemben tud ilyen mértékű behódolást, önfeladást elérni egy szekta? Törékeny egójú, sérülékeny, kevéssé intelligens emberek ők, nyájszellemre hajlamos, mentálisan sérült személyiségek? Ha önazonos, szabad és sikeres életet élünk, nem kerülhetünk szekta hálójába? Hogyan, milyen módszerekkel dolgoznak a szekták?

Mit nevezhetünk szektának?

Azt, hogy egy közösség szekta-e, annak alapján érdemes megítélni, hogy gátolja vagy esetleg megnyomorítja-e a tagok személyiségfejlődését, anyagi vagy szellemi téren kiszolgáltatja-e a tagokat a szekta vezetőjének, vagy inkább segíti a lelki fejlődésüket. Nem a közösség tanai a döntőek, hiszen léteznek politikai, sci-fi tematikájú vagy önfejlesztési módszert istenítő szekták is. 

Szektát akár egy tisztítószer köré is lehet építeni, a döntő szempont a felismerésében az, hogy a rendszer ártalmas-e a tagokra nézve, hogy zsarolással, megszégyenítéssel és fenyegetéssel tartják-e meg a követőket, és hogy gátolják vagy végtelenül megnehezítik-e a közösségből való kilépést. 

Milyen vágyak mozgatják a szektába belépőket?

Nem kell sérült önbecsülésű személyiségnek lenni ahhoz, hogy egy szekta közel tudjon kerülni hozzánk. A szektatagok sokszor egyszerűen érdeklődő, kíváncsi, igazságot kereső emberek, akik olyan alapvető kérdésekre szeretnének választ kapni, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, mi dolgunk a világban és mi lesz velünk a halálunk után. A szekta vonzáskörébe került ember sokszor egy határozott célt igénylő fiatal, olyasvalaki, aki világos utat szeretne maga előtt látni, amin egy megbízható kalauzzal mehet majd végig. Sok követőt a bizonyosság iránti vágy mozgat, amely alapvető emberi szükségletünk. 

A szektakövetők szempontjai közül gyakran szóba jön a karitatív tevékenység iránti igény, a világ megmentése, mások megváltása is. A szekta bárkit csapdába csalhat, aki épp elveszíti a szokásos támpontjait, veszteséget él át, megrendül a bizalma az őt körülvevőkben, aki tenni akar valamit a világ és a saját boldogulásáért – tehát olyan lelkiállapotban van, amelyet a legtöbb ember élete során megél. A szülőktől való elszakadás és az önálló útkeresés időszaka kifejezetten veszélyes lehet. Jim Jones követőit a felkínált emberi egyenlőség ígérete csalta be a csapdába.

Jim Jones szektavezér 1977-ben – Wikipedia

Hívószavak

A szekták hihetetlenül sikeres kommunikációjának alapja, hogy olyan hívószavakat képesek megjeleníteni, amelyekre az emberi lélek eredendően éhes. 

Charles Manson a szektáját egyszerűen A Családnak nevezte, Jim Jones Népek Temploma elnevezése egyszerre két lelki kérdésre is választ ígért. A Mennyország Kapuja szekta neve is megváltást ígérően hangzott, ám a bibliai Jelenések könyve és a New Age szavainak keveréke csak egy olyan ufó-messiást idézett meg, aki eljön majd a kiválasztottakért és hazaviszi őket. Végül a szektatagok azzal szembesültek, hogy a vágyott utazást a testük nélkül kell megtenniük…

Kép

Jim Jones, a Népek Temploma szektavezére (balra) egy díjat vesz át (1977) – Wikipedia

Mit kap a szektatag a közösségtől?

A szektába való bekerülés időszaka általában egy elementáris közösségi élményen alapszik, a belépő tag itt olyan törődést kap, amit talán még sosem élt meg élete során. Valójában nem a szórólapot osztogató különös ruházatú és hajviseletű térítők jelentik az igazi veszélyt, sokkal inkább a közeli barátok, rokonok hívó szavai, akiket nehéz visszautasítani, és akikkel bizalmasak vagyunk. 

A bekerülés időszaka hasonlít a bántalmazó kapcsolatok kezdeti megéléséhez: a szeretet, összetartozás, elfogadás érzése elárasztja a csábított embert, aki valóságos hormonfürdőben lubickol, és ezt a kötődési hormonbeáramlást szeretné megélni minél gyakrabban és minél tovább. A szekták módszertanában a függés nagy szerepet játszik, több szekta hallucinogén anyagokat, gyógyszerkoktélokat is használ. Saját dalok, különösképpen az indulók azok, amelyeket előszeretettel alkalmaz egy-egy destruktív közösség, hiszen a zene nem halad át az agyunk kognitív szűrőjén, hanem egyenesen a lélekbe markol. Nem a zene maga a démon – hanem az a gondolat, amelynek közvetítéséhez eszközül használják.

Elszigetelés a külső világtól

A szekták általános forgatókönyvének része az elszigetelés a nagyobb társadalmi közösségtől. 

A vakcsoport létrehozásának kelléke lehet a földrajzi – mint Jonestown esetében is – vagy a mentális távolság, főleg, ha a kívül rekesztetteket még gyűlöletessé, sőt ellenséggé is teszik. Az új identitás felkínálásának eszköze lehet az új névválasztás, egyenruha viselésének előírása (még akkor is, ha az egy gyönyörű színű, egzotikus ruhadarab), sajátos étrend bizarr tiltásokkal, saját rituálék kialakítása. A legtöbb szekta belső szókincset is kialakít, amit a külsősök nem értenek, titokzatos rövidítéseket használnak, ezzel is emelve a bennfentesség látszatát a hívőkben. A szavak világot teremtenek – de szükség van-e olyan alternatív világokra, amelyben az emberi lélek elsorvad és rabszolgává lesz?

A szektatagok elzárásának kedvelt eszköze az idő strukturálása, szigorú kontrollálása is. Akit napi 12–14 órányi tanulással és munkával látnak el, az nem fog érdeklődni azokról az eseményekről, amik a falakon kívül folynak. Szintén befordítja az érdeklődést, ha a követő csak belső kiadványokhoz juthat hozzá, és a szekta minden más információforrást keményen tilt. Az alvásidő korlátozása egyenes úton hat az agyra, amely szinte csupasszá és védtelenné válik minden erős érzelmi hatással szemben.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Luis Quintero

Az elköteleződés folyamata

A bevonódás időszaka alatt egy sajátos gondolkodási mechanizmus működik, amit a pszichológia elköteleződés néven vizsgál. A csoportos befolyásolásra a szektákban jól kitalált gépezet működik, amely az elköteleződés lépcsőit használja fel tudati kelepceként. 

A folyamat úgy zajlik, hogy a szekta a tagoktól mindig csak apró dolgokat kér, mindig csak egy kicsivel nagyobbat, mint az előző lépcsőnél. 

Amikor valamelyik lépcső már túl magasnak látszik, a szektatag arra gondol, hogy ha innen visszalép, akkor az eddig megtett út is hiába volt. Minél magasabbra lépett fel, annál nehezebben adja fel az elért eredményét, és annál kevésbé érdekelt abban, hogy kétségbe vonja a lépcsősor célját. 

Minden lépcsőfok, amit megtett, arra biztatja, hogy menjen tovább, hiszen, ha visszafordul, akkor be kell látnia, hogy rossz irányba ment, és ami még ennél is rosszabb: hogy ostobán viselkedett. A szektakommunikáció úgy bánik az elköteleződés folyamatával, mint eszköztárának legbecsesebb kellékével. A szekta próbák elé állítja a tagot, és minden próba után nagyobb lesz fölötte a hatalma, mint egy szeszélyes királylánynak a szegénylegény kérője fölött. 

A szekták élén jellemző módon egy karizmatikus, a hatalomhoz való viszonyában sérült ember áll, aki összeállít valamiféle koktélt kereszténységből, okkult tanokból, mágiából, babonából, természetgyógyászatból, fantasztikus irodalomból, tudománytalan viselkedéselméletből, és tetszőleges arányban keveri őket. Az elméletekre jellemző, hogy az egész világra kiterjedő válaszokat igyekeznek koholni velük. A szektavezér általában mítoszokat, sőt egész mitológiát épít föl saját magáról, amivel nem lehet vitatkozni, és lehetetlen kétségbe vonni a valóságtartalmát. A szektatagok egy idő után már nem a tanoknak, hanem a szektavezérnek próbálnak megfelelni.

Mikor gyanakodjunk?

Ha valaki a szeretteink közül új életről, radikális változtatásról beszél, gyanakodjunk, ha azt látjuk, hogy az új közösség azt várja, hogy teljesen adja fel az addigi életét. 
Ha a családi és baráti kapcsolatokat kezdi korlátozni, az komoly intő jel, szintén vörös zászló, ha a közösség a pénzügyeit próbálja irányítani. A kizárólagos ideológiák, a kétely nélküli elfogadás kérése nem lehet elvárás egy közösségtől sem, és nem tilthatják más források használatát sem. Ha a távozás igényére manipulatív technikák állnak föl a szektatag köré, ha csak megpróbálják elbátortalanítani a kilépését, vagy szankciókat helyeznek ellene kilátásba, akkor biztos, hogy segíteni kell a számunkra fontos embernek a szabadulásban. Ha nincs kivezető út – akkor biztos, hogy a közösség egy szekta. A kiközösítés réme minden ember lelkében félelmetes képként szerepel, és aki ezzel fenyegetőzik, az biztosan ellenünk dolgozik, nem értünk.

„Sosem hazudtam nektek” – mondta Jim Jones, és megitatta a gyerekekkel a piros üdítőben oldott mérget. A felnőtteknek ezután már nem volt választásuk.