A Thalassa Ház Pszichoterápiás és Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet idén ünnepli huszadik jubileumát. Olyan terápiás közösséget működtetnek, amely túllép az orvos-ápoló-páciens kapcsolat megszokott keretein. Várvédő Szilvia intézményvezetővel, Kerényi Mónika pszichiátriai ápolóval, dr. Mészáros Gergely orvosigazgatóval és dr. Somogyi László pszichiáterrel beszélgettem. 

Kik keresik fel elsősorban az intézményt? 

M.G.: Alapvetően nem diagnózisok mentén igyekszünk megragadni, hogy kikkel foglalkozunk, hanem szeretnénk nyitottá tenni az intézményt azok számára, akik az életvezetésükben elakadtak, és nem tudják ellátni a mindennapi feladataikat. Ez sokszor társul megragadható pszichiátriai diagnózisokhoz, kezdve a hangulat­zavaroktól egészen bizonyos pszichotikus zavarokban érintett páciensekig. 

S.L.: Sokan jelentkeznek hozzánk, akik olvastak róla, esetleg ismerősük volt itt, de az is gyakori, hogy szakember, pszichológus vagy pszichiáter javasolja a Thalassa Házat. 

M.G.: Szakmai szempontok döntenek abban, hogy kiket veszünk fel. A pácienseink három-hat hónapot töltenek nálunk. 

Akik jelentkeznek, annyira szenvednek, hogy vállalható számukra, hogy ennyi időre kiszakadnak az életükből. 

Miben tér el a módszerük az általános osztályos ellátástól? 

M.G.: Tudományos bizonyítékokon alapuló, bevett, hatékony pszichoterápiás módszereket alkalmazunk. Amiben különlegesek vagyunk, az az, hogy tudunk terápiás közösségként működni, és munkánkban a szocioterápia is nagy hangsúllyal szerepel. 

K.M.: Dolgoztam korábban hagyományos intézményekben, de azok nagyon hierarchikusak. Itt reggeli vizit helyett közösen nyitjuk a napot. Ekkor a stáb minden tagja és az összes páciens jelen van. Ennek közösségi jelentősége is van. Mindenki elmondhatja a véleményét. Nem fölülről vezényelt a helyzet, és sokkal partneribb a viszony. Van például ismerkedős nap, ami után a páciensek véleményét is kikérjük, mielőtt valakit felveszünk dolgozni. Több térben vagyunk együtt, és több idő is jut a betegre. Jobban látjuk, milyen a működése különböző helyzetekben. Erre klasszikus kórházi keretek között nincs idő. 

S.L.: Azt mondanám, hogy ez sokkal emberibb. Sokszor azt élem meg, hogy aki innen kikerül, más emberként megy el, mint ahogyan jött. Aki egy hagyományos osztályra bekerül, gyógyszeres kezelést kap, kikerül, fél év múlva pedig vissza. Itt mindenkinek van valami felelőssége, jól meghatározott feladata a közösségben. Mi pedig azt is figyeljük, hogy ki hogyan van benne az adott helyzetben. Ez játékos formában is megnyilvánul, kidobósozunk, társasozunk, vagy akár a kertben kapálunk, ami a hagyományos intézményekben nem fordulhat elő. 

Én is így kerültem ide: intézménylátogatás volt, ahol fát vágtunk az igazgatóval… 

Úgy éreztem, nem mehetek vissza a klasszikus kórházi keretek közé. 

M.G.: Az egésznek az a pszichoanalitikus elméleti kerete, hogy bármi, amit csinálunk, abban nem tudunk nem megnyilvánulni. Mindenben megjelennek a kapcsolataink, kapcsolódásaink, elakadásaink, és ezt a terápiás tér részévé tesszük. 

Az egyik cél a páciensek visszaintegrálása a társadalomba, ehhez jó eszköz lehet egy minitársadalom. 

M.G.: A felelősséget emelném ki. Különböző funkciók vannak: a kertnek, a szabadidő eltöltésének és sok egyéb tevékenységnek van fő felelőse. Ezeket a páciensek felveszik, működtetik, így tapasztalatot nyernek a személyes működésükkel, kipróbálhatják, hogy hogyan működnek konfliktusos helyzetben. 

Láttam, hogy a páciensek ideje be van osztva. Hogyan néz ki egy napjuk? 

M.G.: Az órarendjük valóban elég sűrű. Egyensúlyt próbálunk meg kialakítani a klasszikus pszichoterápiás aktivitások, nagycsoportok, kiscsoportok, nonverbális terápiás csoportok és a szocioterápiás terek között. Ez a világ nagyon intenzív, érzelmileg áramló, fontos, hogy mi is sokat beszélgessünk egymással, és megértsük a saját szerepünket. 

K.M.: És közben egy folyamatosan változó közösségről van szó, amelynek a belső szabályozása is lényeges. Sok dologban közösségi döntéseket hozunk, például, hogy a Covid-helyzet után mikor legyen kimenő. 

Milyen szerepet kapnak a nonverbális terápiák a rehabilitációs folyamatban? 

M.G.: A klasszikus pszichoanalitikusan orientált terápiákban nagy hangsúly van azon, hogy ne cselekvésekbe, mozdulatokba forgassuk az érzelmi megéléseinket. Ezek alapvetően verbális módszerek, ahol a kimondott szó erején kifejezett fókusz van. 

Idővel kiderült, hogy vannak dolgok, amiket nehéz szavakba önteni, és sokkal könnyebb kifejezni absztrakt formában. 

Mozgásban, zenében, drámajátékban válik sokszor egyáltalán hozzáférhetővé például egy trauma a kimondás számára. Így ezek a technikák kiváló kiegészítőivé váltak a verbális terápiáknak. A nonverbális foglalkozásokat külsős terapeuták tartják, akik beszámolókat tartanak az ottani folyamatról, így kapcsoljuk be az ott megélt felismeréseket a nagycsoportos beszélgetésekbe. 

Kép

Fotó: Katona László

A gyönyörű kertben veteményeságyások is vannak. Fel is használják, amit megtermelnek? 

S.L.: Általában igen, de az is előfordul, hogy ott rohad a termés. Nagy hullámzás van abban, hogy az ittlévő közösség milyen szinten működik. Van, hogy komoly kertészkedés zajlik, van, hogy meghalnak a növények. Mi inkább facilitálni próbáljuk, a kultúráját létrehozni, hogy odafigyeljenek, nem megmondani, hogy most locsolni kell. 

Mitől függ, hogy valaki bent lakik vagy bejáró? 

S.L.: Ez többtényezős. Egyrészről a lehetőségeik, másrészt az állapotuk szabja meg. Ha egy páciens eljut az önállóság egy szintjére, akkor bejárós lesz. Ez nagy lépés szokott lenni, és általában nagyon pozitív élmény. Sokkal komolyabb elköteleződést jelent otthon felkelni, ideutazni tömegközlekedéssel úgy, hogy sokan szoronganak ettől, és úgy részt venni az itteni életben. 

M.G.: Ugyanakkor ez egy terápiás cél is, hogy a társadalmi reintegráció meg tudjon valósulni. Ez egy lépés a munkába, iskolába, önálló életbe való visszakerülés felé, amihez van, akinek hosszabb terápiás segítség kell. 

V.Sz.: Működtetünk két szociális intézményt is, egy hét férőhelyes támogatott lakhatást és egy húsz férőhelyes szenvedélybeteg rehabilitációs intézetet. 

Fontosnak tartjuk, hogy a szociális ellátás és az egészségügyi ellátás közelítsen egymáshoz. 

Egyre több fiatal betegük van, tizenhat éves kortól vesznek fel pácienseket. 

S.L.: Ennek a korosztálynak az a problémája, hogy a felnőtt pszichiátriára túl kicsik, a gyerekosztályhoz pedig túl nagyok. Nincsenek nagyon specializált intézmények, országos szinten egyáltalán nem megoldott az ellátásuk, miközben ez egy nagyon sérülékeny életszakasz, akkor sem egyszerű időszak, ha valaki stabil, támogató családi háttérrel rendelkezik, és ez sajnos a mi pácienseinkre nem jellemző. 

M.G.: A Thalassa Házban már elég régóta próbálunk reagálni erre az ellátórendszerbeli űrre, de szembetűnő, hogy a Covid óta szignifikánsan megnőtt az igénye ennek a korosztálynak a mentálhigiénés ellátásra. A másik problematikus pont, hogy nem lehet éles határvonalat húzni a felnőtt- és a gyerekkor között. A tizennyolc éves kor egy nagyon mesterséges választóvonal, ami világszerte problémát okoz. Én eredetileg gyerekpszichiáter voltam, és pont ez vezetett arra, hogy csináljak felnőtt szakvizsgát is. Van egy átmeneti pszichiátriának nevezett irányvonal, ami a 16–22 éves korosztállyal foglalkozik. A Thalassa Ház nagyon korszerűen lépett ebbe az irányvonalba, mert ez a szemlélet itthon még egyáltalán nem jellemző. 

K.M.: A generációs különbségek újabb kérdéseket vetnek fel a közösségen belül. Az idősebb korosztály egy-egy tagja néha megkérdezi, hogy mi ez a nyári tábor itt. Ilyenkor megbeszéljük, hogy fontos, hogy ne minősítsük egymást, megvizsgáljuk, hogy mi az, ami a generációk közötti feszültségekkel felszínre kerül. Ennek terápiás értéke van. 

A fiatalok az itt és mostban élnek, lázadnak, a személyzetben az autoritást látják. 

S.L.: Persze a dinamika akkor működik jól, ha van egy limit, és nincs túl sok lázadó serdülő. 

Ahogy belépünk, a legszembetűnőbb, hogy a lépcsőházban egy fa áll. Nagyon erős szimbólum. Mi a története? 

V.Sz.: Amikor a működési engedélyért folyamodtunk, kellett valamit kezdeni a lépcsőházzal. Egy pszichiátriai intézetben nem lehet szabadon hagyni magasabb tereket, nehogy kiugorjon valaki a második vagy harmadik emeletről. A bevett szokás erre háló vagy rács kifeszítése, ezt azonban az akkori vezetés nem szerette volna. Ekkor jött az ötlet, hogy ezt a fát, amelyet a kertből vágtak ki, beállítsák a lépcső elé, hogy kitöltse az űrt, és senkit ne csábítson a magasság. 

M.G.: Azóta pedig a ház történetében a fának fontos szerepe lett. Most van egy páciensekből álló munkacsoport, egy teljesen alulról jövő kezdeményezés, akik azzal foglalkoznak, hogy mit is kezdjünk vele.
 
S.L.: Az egyik elképzelés szerint körbekötnék, mások pedig inkább feldíszítenék úgy, hogy mindenki hagyhasson egy jelet, nyomot rajta, aki itt jelen volt, és részese volt a közösségnek. Volt, aki kívánságfát képzelt el. Kevesen tudják, hogy valójában miért van ott az a fa, de számtalan teóriát hallottam már ennek kapcsán. 

M.G.: Az, hogy miket látunk a dolgokban, hogyan vetítjük bele magunkat, a pszichoanalitikus munkamód felől nézve is nagyon fontos. 

Kép

Kövekre írt üzenetek a Thalassa Ház udvarán – Fotó: Katona László

Mi okozza a legnagyobb nehézségeket a munkájuk során? 
V.Sz.: A pszichoterápiás rehabilitációs ellátás kerete itthon szűkös, a közfinanszírozott ellátás kevés. Mi alapítványi fenntartású intézmény vagyunk. Évről évre élünk. 
M.G.: Nagy a humánerőforrás fluktuációja, ami nem független a bérektől. Nagyságrendileg a felét érik el az itteni bérek az állami kórházi fizetéseknek. 

Viszont itt nem tűzoltás, az akut életveszély elhárítása folyik, hanem azt a folyamatot kísérjük végig, ami lehetővé teszi, hogy valaki képes legyen dolgozni, családot alapítani, minőségi életet élni.

 S.L.: Nehézséget okoz még, hogy nagyon nagy projekciós felületei vagyunk az egyidejűleg körülbelül harmincöt-negyven páciensünknek, és a sajátunk mellett az ő folyamatosan ránk vetített dolgaikat is cipeljük. 

K.M.: Sokkal közelebb vagyunk a páciensekhez, nagyságrendekkel több időt töltünk együtt. 

S.L.: A múltkor például kötögettél a lányokkal. 

M.G.: Nem is kötögettem. Varrtam. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A bank munkatársai tisztában vannak vele, hogy kollégáik munkája és eredményei mögött egy-egy család szeretete és támogatása áll, ezért most egy nagyszabású rendezvényen, családjaikkal közösen ünneplik eddigi eredményeiket. A Családi Pikniken mintegy 13000 vendégüknek szeretnének köszönetet mondani, hogy aztán közös élményekkel felvértezve folytassák munkájukat közös jövőért.

A rendezvény időpontja egybeesik a Budapesti Demográfiai Csúccsal. Mint az MBH Bank írja ez „talán nem véletlen, hiszen mindkét esemény üzenete ugyanaz: >>a család a biztonság záloga<<”.

A rendezvény plakátja – Forrás: MBH Bank Facebook oldal

A rendezvényen számos programmal készülnek a családoknak: lesz tombola, fellép Farkasházi Réka és a Tintanyúl valamint a KFT zenekar, de maguk a gyerekek is színpadra állhatnak a Panna-bál keretében.
A szülőket bórkóstolóval és előadásokkal várják olyan témákban, mint a mentális egészség és stresszkezelési technikák kapcsolata, de a Kérdezz-felelek szekcióban arra is választ kaphatunk, hogyan menedzseljük proaktívan saját személyes fejlődésünket.

Az eseménynek a Kincsem Park ad otthont.

Forrás: MBH Bank Facebook oldal, mbhcsaladipiknik.hu

Szinte megmozdul

Ma egyre többen emelik fel szavukat az állati eredetű ruhadarabok ellen, egykor azonban fontos alapanyagai voltak ezek a ruhaneműknek és kiegészítőknek – még a fejrevalóknak is! Ilyen volt például a szőrhurka, egy állatbőrből (és nem szőrből, ahogy a neve sejteti) készült hajbetét. Már a honfoglaló magyarok körében is használatos volt továbbá a kacagány, egy szintén állatbőrből készült, a bal vállra vetve hordott férfi ruhadarab, amely készülhetett vadállat és háziállat bőréből is – a szabatlan juhbőrt hátibőrnek nevezték. 

A kacagány viselői az állat két mellső lábát a nyakukra, a hátsó lábakat pedig a derekukra kötötték, míg a farkat meghagyták dísznek – ez minden bizonnyal sokaknak sokkoló látványt nyújtana ma.

Meglehetősen bizarrnak hatna a hajlánc is, egy olyan nyaklánc, amelyet aranyszemekből és csatokból, valamint hajból készítettek. Ennél bizalomgerjesztőbb a kocsánfüzér, amely egy növényszárból készült nyakék volt.

„A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. (…) Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától.” – Tömörkény István: Megöltek egy legényt

Kép

Hans Joachim von Zieten huszárgenerális párducbőr kacagánnyal – Forrás: Wikipédia

Tűzbe vetett ördögszarvak 

E cikk szerzője odáig van a fejfedőkért, ám csak alkalomadtán viseli, ugyanis egy elegáns, virágokkal díszített kalap ma is kisebb feltűnést kelt – hát még akkor hogy csodálkoznának az emberek, ha egy henninnel egyensúlyoznék a fejemen. E név egy 15. századi, hatalmas, cukorsüveg alakú, varázslósipkára emlékeztető fejdíszt takar, amelynek alapját kemény karton vagy finom anyaggal bevont drótváz adta. Egy furcsább változata két szarvként ágaskodott az emberek fején. A süvegre gyakran fátylat is erősítettek, amely szárnyakként omlott alá – a papság csak úgy nevezte, hogy az ördög zászlaja. 1428-ban aztán egy karmelita szerzetes, Thomas Couette Észak-Franciaországot bejárva felemelte szavát a hennineket viselő nők ellen, mondván, rossz útra terelik a gyermekeket, majd több mint száz fejfedőt vetettek nyilvánosan máglyára Párizsban.  

Hennint viselő nő egy korabeli fetsményen – Forrás: Wikipédia

A 17. század meghatározó kiegészítője volt a paróka, amelyet a monda szerint a francia uralkodó, XIV. Lajos, a Napkirály hozott divatba, ezzel palástolva kopaszságát. A hatalmas póthaj készülhetett ló- és kecskeszőrből, de igazi női hajból is. Ennek ellenére a parókákat érdekes módon elsősorban nem a nők, hanem a férfiak hordták. A francia uralkodó egy nap többet is a fejére tett, még egy aranyszínű darabbal is büszkélkedhetett, amit ünnepekkor viselt. 

Gyűjteményét egy külön erre a feladatra alkalmazott parókafelügyelő gondozta.

 „Sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép.” – Jókai Mór: A szép szellem

Biztos növelték az egyensúlyérzéket a barokk kalapok is, amik olyan hatalmas méreteket öltöttek, hogy a nők csak térdelve fértek be a kocsikba. Az extavagáns hatást a legkülönfélébb makettekkel fokozták: volt, hogy gyümölcsöskosár, máskor egy ágyúkkal felszerelt hajó, megint máskor egy léghajó díszítette a fejfedőket, de az is előfordult, hogy egy, Marie Antoinette francia királynénak előadott pásztorjáték szereplőit keltették életre rajta. A kalapoknak ő maga is nagy rajongója volt, anyja, Mária Terézia tetszését viszont kevésbé nyerték el a látványos darabok: amikor meglátott lányáról egy kalapos portrét, úgy kommentálta, hogy a festmény inkább egy komédiásnét ábrázol, semmint királynét.

A szépségért szenvedtek

Az 1500-as évek Európájában általános viselet volt a Spanyolországból indult csipkegallér, különféle verziókban: többek közt Spanyolországban, Hollandiában malomkerék alakú, merevített gallért hordtak, amiben igen nehéz volt a nyak mozdítása. Ezen enyhített a Medici Katalin francia királyné által bevezetett, elöl nyitott csipkegallér, a Medici-gallér, amely mélyebb dekoltálást tett lehetővé. Franciaországban és Angliában a polgárság körében az ehhez hasonló, legyező alakú, fej fölé érő, a mellnél nyitott gallér, a collerette fraise terjedt el.

III. Henrik francia király, akinek udvarában népszerű volt a collerette fraise – Forrás: Wikipédia

A fen említett Medici Katalin afféle divatdiktátor volt a maga korában: ő terjesztette el a halcsontokkal merevített alsómellényt, azaz fűzőt (corset) is, ami miatt nagy valószínűséggel sok nő átkozta a nevét. Az elölről zárt fűzők, amiket csak segítséggel tudtak magukra erőltetni, nemcsak a derekukat, hanem a belső szerveiket is teljesen elszorította. Ennek ellenére évszázadokig tartotta magát ez az egészségre oly káros trend. 
Az 1800-as évek derekán közel négyezer fűzőkészítő dolgozott Franciaországban, bőséges terméssel ellátva a hölgyeket. A nők különböző fűzőt viseltek reggel és este, utazáskor és lovagláskor, valamint az estélyeken.
Igen meglepő, hogy ez a divat a férfiakat sem kerülte el – még a magyar férfiakat sem, ahogyan az a Honderű divatlap egyik hirdetéséből is kiderül, amely 1845-ben egy férfifűzőket is készítő mestert népszerűsített.

„Belky (...) még talán a mellénykéjét is kigombolta, hogy az a cudar vállfűző ne legyen most alkalmatlan.” – Mikszáth Kálmán: Minden asszony – asszony

Spanyolországból eredt a 16. században népszerűvé vált széles abroncsszoknya, a vertugadin, amely alatt akár még egy ember is elfért: a monda szerint IV. Henrik francia király felesége széles szoknyája alá bújva húzta meg magát, amikor Szent Bertalan éjszakáján merényletet szerveztek az általa vezetett hugenották ellen. A fa és fém abroncsból álló vertugadint lószőrrel tömték ki, és nem látszódhatott ki alóla a nők lába. Ennek egy későbbi változata az ovális alakú, két oldalra szélesedő panier. Míg ez a spanyoloknál a nők megközelítését nehezítő erényövként funkcionált, a franciáknál épp ellenkező célt szolgált: a széles szoknyával a csípőt, ezáltal a nőiséget akarták hangsúlyozni. 

Margit Terézia spanyol infánsnő már gyerekként viselt vertugadint (Diego Velázquez fetsménye) – Forrás: Wikipédia

Angliában és Franciaországban a csípő és a fenék megnagyobbítására párnákat is helyeztek a ruha alá, ez volt a tournure. A derékra kötött, feneket növelő lószőr párna a nemesség gardróbjának volt fontos, ám valószínűleg kevésbé kedvelt eleme: a nők csak oldalra fordulva tudtak miatta leülni, és a járás sem ment vele könnyen.

Amikor szó szerint nagy lábon éltek

Hosszú orráról kapta a nevét a Lengyelországból származó csőrcipő (poulaine), amely a 14–15. században Franciaországban is nagyon kedvelt lett. Amilyen egyszerű volt belebújni, olyan diszkomfortos lehetett járni a lapos talpú lábbeliben, ezt könnyítendő olykor zsinórral rögzítették azt a térdhez. 

A csőrcipő rangjelzőként is szolgált: a polgárok harminc, a nemesek akár hatvan centi hosszú lábbelit is viseltek, amit rendelet szabályozott.  

A pouline a harcokban való részvételt is hátráltatta: az 1386-os sempachi csatában az osztrák lovagok inkább levágták a cipők „csőrét”, de még így is alulmaradtak a svájci csapattal szemben.

Csőrcipőt azaz poulaine-t viselő emberek egy 15. századi festményen – Forrás: Wikipédia

Az extrémmagas cipősarok sem mai találmány: a látványos holdjáróiról is híres énekesnő, Lady Gaga is megirigyelhetné a reneszánsz kori olasz nők cipőit. Hogy minél magasabbnak tűnjenek, fatalpakat erősítettek lábbelijükre. A tehetősebb kurtizánok, azaz cortigianák, hogy egyensúlyukat ne veszítsék, egy-egy szolgálóba kapaszkodva lépkedtek magas sarkú cipőjükben.

Ékes koronából gúnyolódás tárgya

A viselet nemcsak a társadalmi rangról, hanem a családi állapotról is árulkodott. Erre a legjobb példa a férjezetlen lányok korona vagy félhold alakú fejéke, a párta. „A szűziesség hatalmának királyi koronája, mely mint dicssugár övedzé a homlokot” – jegyezte meg róla Kővári László Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című írásában. A fejdísz ugyanakkor csúfolódások alapjául is szolgált: a férjet nem találó lányokat a jól ismert „pártában maradt” mellett olyan megjegyzésekkel illették, mint hogy fejükre sült a párta. 

Bár nagyon szépnek tartom, egyedülállóként azért örülök, hogy a lányoknak már nem kell így a világ tudtára adniuk, hogy nincsen párjuk, bár a férfiakat talán felbátorítaná, ha egy párta jelezné, zöld előttük a lámpa.

Kép

Körösfői lányok pártában – Forrás: Wikipédia

Nem vész el, csak átalakul

Egyes kiegészítők az évszázadok során finomodtak, és ma is bevetjük őket.

Az 1600-as években indult hódító útjára a nők körében népszerű szépségpötty, amit egykor nem tussal festették az arcukra, hanem fekete tapasz formájában ragasztottak fel. 

Ez volt a szépségflastrom, más néven legyecske, amit egyébként melltapasz gyanánt is használtak.

„Elvesztettem zsebkendőmet, csókot adok érte” – szól az ismert gyerekdal, amelynek éneklője természetesen nem az orrfújásra használatos papírdarabját keresi. A zsebkendő egykor kiegészítő volt, amit a férfiak kabátjuk zsebébe vagy nadrágjuk ellenzőjébe tettek úgy, hogy a két vége kilátszódott, míg a nők ugyancsak a zsebükben tárolták, a kezükbe fogták vagy a nyakuk köré csavarták.
Ebből lett aztán a mai zsebkendő elődje. Nagyszüleim még textil zsebkendőt használtak, amit én már nem tudnék elképzelni, bár a környezettudatosságra való törekvés még ezen kiegészítő reformjának is kedvezhet.

Egykor egyes politikusok olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy még a ruházkodással is előttük tisztelegtek. Ennek egy példája a „Napóleon-gyűrű” – a francia hadvezér és későbbi császár idejében az emberek olyan gyűrűt húztak az ujjukra, amelyen kettős foglalatban szerepelt Napóleon és felesége, Mária Lujza képe. Ma az arcképekkel ellátott pólók trendjét éljük, vezetők helyett viszont már jobbára énekesek, színészek fotóját viseljük, amivel kevesebb konfliktusnak tesszük ki magunkat.

A felsorolt ruhadarabok, kiegészítők zömét csak saját felelősségre ajánlom. A végére pedig egy jó tanács: ha lehet, kerüljük a neglizsét és a pongyolát is, mert ez bizony alkalomhoz nem illő, illetve rendezetlen öltözetet jelent.

Források: 
Domanovszky Endre: Korok ruhái. Corvina, 1979
Szilvitzky Margit: Az öltözködés rövid története, 1970
Benyőné Dr. Mojzsis Dóra: Régi magyar öltözködés. Magvető Könyvkiadó, 1988
Hatvány Lili: Öltözködés és divat, Pesti napló
Arcanum.com  
Fashionhistory.fitnyc.edu
 

A munkamánia

A munkamániás csak akkor elégedett, ha dolgozik. Képtelen fenntartani az egyensúlyt munka és magánélet között, nincs ideje a családjára vagy a barátokra. Ő ér be elsőként a munkahelyre, folyton túlórázik, hosszú órákat tölt el azzal, hogy minden problémára megoldást találjon. A munkamánia (workaholic) kifejezést 1971-ben Wayne Oates pszichológus definiálta: kényszeres vagy kontrollálhatatlan igény a folyamatos munkára, azaz munkafüggőség.

A munkamániásnak bűntudata van, ha valamiért kiesik a munkából, és folyamatosan az a visszatérő gondolat kínozza, hogy nem dolgozott eleget, függetlenül attól, hogy épp ünnep- vagy munkaszüneti nap van. 

Elsődleges motivációja az, hogy megdicsérjék és elismerjék az eredményeit. A magas adrenalin a cél, amit csak akkor tud elérni, ha megjutalmazzák, ha azt mondják neki: „Fantasztikus vagy! Nagyon jól csináltad!” 

Ugyanúgy, mint egy szerencsejáték-függő, aki az utolsó fillérjeit is felteszi a nyeremény reményében, a munkamániás minden energiáját a munkába fekteti, folyton dolgozik, túlórázik, hogy valahogy felhívja magára a figyelmet, és elnyerje mások elismerését. A munkamániás folyamatosan kontrollálja a rábízott feladat minden részletét, figyelmen kívül hagyva olyan alapvető szükségleteket, mint evés-ivás, csak hogy megőrizze a munkával kapcsolatos életérzést, elhanyagolva a családot és minden mást, ami a siker útjába áll. Visszautasítja a szabadidős és üdülési lehetőségeket, még akkor is, ha főnöke vagy munkáltatója figyelmezteti, hogy túl keményen dolgozik. 

Az esettanulmányok szerint a munkamánia kialakulásának egyik oka az, hogy valamilyen családi trauma, például a szülők betegsége, a család halála, válás vagy egyéb kényszerítő körülmények miatt a függőnek fiatalként túl korán kellett felelősséget vállalnia. A munkamániások másik része pedig olyan családból érkezik, ahol a szeretet és elismerés a sportban, a tanulásban vagy valamilyen tevékenységben elért eredmény függvénye volt. 

Ők voltak a mindig „jó gyerekek”, akik csak eredményekkel tudták a szülők és a tanárok elismerését és szeretetét megszerezni. 

A munkamániások a passzív-agresszív öröm keresői, akik kétségbeesetten vágynak a figyelemre, és neurotikus elismerési és figyelemfelkeltő szükségletekkel rendelkeznek: azaz vágynak az irányításra vagy vezetői pozícióba, és csak akkor érzik elégedettnek magukat, ha mások megadják nekik az ehhez szükséges jogot. Ezért nagyon sok munkamániás található felső vezetői pozícióban, vagy az egyéni vállalkozók, szabadúszók között. Ezt az állapotot, munkamorált még mindig egyfajta pozitív elismerés lengi körbe, hiszen a túlhajszoltság, a profitmaximalizálás és a siker zálogaként könyveltük el a társadalmunkban.

Kép

Illusztráció: Unplash/Vasilis Caravitis

A kiégés

A mai digitalizált világunk eredménye, hogy folyamatosan elérhetők és multifunkcionálisak vagyunk. Egyszerre kommunikálunk egyéni és csoportos, szöveges üzenetekben, telefonon, videóhívásokban. Egyszerre több platformon, több témában akár. A munkával töltött időt maximalizáltuk a nap 24 órájára, ami gyakran kevésnek bizonyul. Akaratlanul egy megállíthatatlan mókuskerékbe hajszoltuk magunkat. Ennek végfázisa az az állapot, amikor az elménk, a lelkünk és a testünk egy ponton megadja magát, és megálljt parancsol, mert fenntarthatatlanná válik a folyamatos munkavégzés és az ezzel járó stressz és szorongás. A magánélet tulajdonképpen megszűnik, és az illető túlhajszolt lesz, elmagányosodik. 

A kiégés definiálása Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus kutató nevéhez fűződik: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, és amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” A burnoutot, azaz a kiégési szindrómát már korunk népbetegségeként értelmezzük, nagy eséllyel hallottunk róla a környezetünkben. 

A legújabb kutatások értelmében krónikus munkahelyi unalomként definiálhatjuk, és sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint gondolnánk.

Leginkább a multinacionális vállalati környezetben alakul ki, amikor valaki nem talál semmilyen kihívást a munkájában, azt érzi, hogy nem fejlődik az adott pozícióban, a leggyakoribb kiváltó ok pedig az, ha valaki hosszabb ideig úgy érzi, egész egyszerűen nincs értelme, célja a munkavégzésének. A krónikus unalom a stressztünetek megjelenése mellett a munkaerő vándorlását is növeli. Az egyén szintjén rossz önértékelés kialakulásához, depresszióhoz, szorongáshoz is hozzájárul. A tüneteik sok esetben a munkahelyen kívül, a magánéletben is megjelennek, és akár álmatlansághoz, gyakori fejfájáshoz vezetnek. 

Az unatkozó dolgozók bár fizikailag jelen vannak, lelkileg azonban teljesen máshol járnak. Gyakori jelenség, hogy a munkavállalók annyira unatkoznak, hogy a saját dolgaikkal foglalkoznak, az interneten „szörfölnek”, lényegtelen és bugyuta teszteket töltenek ki, játszanak vagy a barátaikkal chatelnek. Egyszerűen nem motiváltak, nem találnak értelmet a feladataik elvégzésében, nem látják saját szerepüket, jelentőségüket egy hatalmas gépezetben. Kvázi nincsen tétje, hogy jól vagy rosszul dolgoznak. A koronavírus hatására, amikor kénytelenek voltunk átgondolni életünket és túlhajszoltságunkat, rengetegen átértékelték, hogy valóban azt a foglalkozást végzik-e, amiben kiteljesedhetnek vagy aminek értelmét látják. Az emberek általában belefásulnak a monoton munkavégzésbe, de napjainkban ez jócskán felerősödött. 

Manapság a csapból is az folyik, hogy csak akkor élhetsz igazán boldog és kiegyensúlyozott életet, ha a munkád egyben a hobbid is, ami folyamatosan inspirál, és általa válsz egésszé. 

Ennek megoldása, amennyiben a munkáltatók sokkal inkább próbálnak inspiráló és kreatív munkakörnyezetet teremteni, kihívások elé állítani az alkalmazottakat, és jobban láttatni a vállalat céljait és ezekben az egyes munkavállalók szerepét és felelősségét. A motivációs kutatások eredményeiből tudjuk, hogy hosszú távon nem lehet pusztán pénzzel motiválni a munkavállalót. Kimutatták, hogy sokkal fontosabb számára a csapat, a légkör, a cél, a munkahelyi környezet és az elismerés. Amennyiben a munkavállaló feleslegesnek, haszontalannak érzi munkáját, napi tevékenységét, úgy teljesen motiválatlanná válik.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A fiókáit etető fecske – avagy hogyan kapta a nevét?

„Festők – vígan söröztek itt, 
Építészek – csevegtek, 
Szobrászok – fővitatkozók, 
Zenészek – mindig ettek, 
Énekesek – kártyát verők, 
Komédiások – szintén! S belopakodtak az írók a hátsó ajtón, mint én” – írta 1976-ban a Fészek Művészklub 75. születésnapja alkalmából Kormos István. A Kertész utcai összművészeti helyszín ma már megnyitása 122. születésnapját ünnepli. Idézzük fel a legendás klub múltját!

A 20. század elején a nagyobb művész asztaltársaságok a főváros különböző helyein működtek, többek közt a Nicoletti, az Abbázia, a Japán, a Baross, a Korona vagy a New York kávéházakban. Az operával szemben a híres Drechsler Kávéház egyik különtermében folytak a Fészek Művészklub alakításának előkészületei, amely a különböző művészeti ágakban tevékenykedő hivatásos művészek összefogására, alkotó szellemű eszmecseréjére, művészi és emberi kapcsolatuk szolgálatára jött létre. 

Az alapítók között voltak mások mellett Benczúr Gyula festő, Bródy Sándor és Heltai Jenő írók, Hubay Jenő és Kacsóh Pongrác zeneszerzők, Molnár Ferenc író, Ódry Árpád színész és Szinyei Merse Pál festő.

A névadás Zilahy Gyula, a Nemzeti Színház fiatal színészének érdeme, aki 1901 áprilisában, az első közgyűlés napján délután kapott Gabányi Árpád barátjától egy rajzot gyermeke születése alkalmából. E rajz egy a fészkében fiókáit etető fecskét ábrázolt. A rajz hatása alatt jutott eszébe, hogy a meleg otthont és a különböző művészeti ágak nevét is magában foglaló szó legyen a klub neve: azaz F = Festők, É = Építészek, S = Szobrászok, Z = Zenészek, E = Énekesek, К = Komédiások.

A nevet a jelenlévők nagy tetszésnyilvánítással elfogadták. A közgyűlés résztvevői befizették az éves tagdíjat, s a befolyt 2460 koronából elkezdhették a Kertész utca és a Dob utca sarkán lévő volt leányárvaház épületének felújítását. A Kertész utca 36. szám alatt ugyanis a Pesti Izraelita Nőegylet Leányárvaháza működött. A klub, amely végül 1901. szeptember 7-én nyitotta meg kapuit, a művészek számára tökéletes helyen állt, hiszen szinte egy-két utca távolságra volt tőle a Nemzeti Színház (amely akkoriban az Astoriánál működött), a New York-palota, a Zeneakadémia, az Operaház és a Régi Műcsarnok is.

„A művészek otthona, lakása, szórakozóhelye”

Az első hónapokban különböző estélyek, illetve „vernissage-bankett" szerepelt a programban, majd megrendezték az első Fészek álarcosbált, ami később hagyománnyá vált. Különféle egyesületek, művészeti tömörülések is itt tartották üléseiket, itt alakult meg például a Szinyei Társaság.

Majd jött az első világháború, és a klubélet mondhatni teljesen megszűnt, a tagság egy része katonaként szolgált, az itthon maradottak a megélhetésükért küzdöttek, a klub szinte csak vegetált. 

A háború idején a művészek hadivacsorát kaptak a Fészekben egy koronáért, ami körülbelül fél forintot ért. 
„Nagyon kevés helyén a világnak van olyan művészklub, amely a Fészekkel' vetekedhetne. Sok országban néztem meg az ottani művészklubokat, sok külföldi művészt láttunk vendégül nálunk, de az az általános vélemény: ilyen klubjuk nincsen ... A Fészek a művészek otthona, lakása, szórakozóhelye. Itt kapok hangversenyt, estélyt éppen úgy, mint módot komoly művészi dolgaim és ügyeim elintézésére, társadalmi érintkezésre, olvashatok, írhatok, itt kártyázhatok és gyönyörködhetek szép és érdekes asszonyokban, mivelhogy a Fészek az egyetlen klubja Budapestnek, amelyben a tagok feleségei, hozzátartozói este megjelenhetnek nem csak az étteremben, hanem a klub összes társalgótermeiben, az olvasóban, a művészszobában is. A színházak művésznői, a képzőművésznők mindenkor szívesen látott vendégeink, de nem csak az, aki magyar, hanem az is, aki híresség külföldről idevetődik” – írta a Fészekről a ’20-as években Tolnay Ákos festőművész, a klub „atyja”. 

Kép

A Fészek Klub 1948-ban, az itt rendezett Budapest Bál  (a fővárosi alkalmazottak Budapest Sportegyesületének bálja) estéjén. Jobb szélen ül Szakasits Árpád, a bál egyik fővédnöke. – Forrás: Hámori Gyula

Molnár Ferenctől Max Reinhardtig

Valóban, a huszadik század magyar művészetét meghatározó egyéniségek találtak otthonra a klub falai között. Külön törzsasztaluk volt a képzőművészeknek, a korszak legkiválóbb írói Molnár Ferenc asztalánál gyűltek össze, előadás után itt lazítottak a pesti színházak legnépszerűbb színészei. A budapesti művészvilág színe-java tartozott a Fészekhez, az irodalmárok közül Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Szép Ernő. Olyan neves külföldi művészek is ellátogattak a falai közé, mint Pablo Casals spanyol karmester, John Galsworthy angol író, a Forsyte Saga szerzője, vagy Max Reinhardt osztrák-amerikai rendező.

Nemcsak a szórakozásra, társasági és klubéletre volt alkalmas, hanem a művészek szakmai bemutatóhelyként is használták. 

A házi bemutatók elsősorban a művészkollégák „szórakoztatására" zajlottak, így minden művész ingyen, szakmai dicsőségből lépett fel a színpadon, és a közönség sem fizetett az előadásokért.

Művészetnek nehezen nevezhető, ám a klubot alapvetően befolyásoló tevékenység volt a kártya, nagyban űzték ugyanis a kártyajátékokat. Az ebből származó bevétel a kezdetektől hosszú évtizedeken keresztül az intézmény fenntartását biztosító – hallgatólagosan elfogadott – fő anyagi forrás volt. A ’30-as években legendás bridzspartikat tartottak a klubban, sőt a Fészek csapata nyerte 1934-ben a Bridzs Európa Bajnokságot. Ám nem a kártyacsaták, hanem a legendás rendezvények alapozták meg a hely hírnevét.

Kép

A Fészek 1966-ban – Forrás: Fortepan/Lugosi Szilvia

A második világháború utolsó évében bombatalálatok érték a gettó Dob utcai határán álló épületet, amely így használhatatlanná vált. A felújítás a tagok saját pénzén történt, 1946-ban már újra működött és virágozni kezdett a klubélet. 1947 novemberében szovjet estet rendeztek, amelyen az ünnepi beszédet Kodály Zoltán tartotta. 1950-ben a Művészklubot jogtalanul – burzsoá találkozóhelynek titulálva – államosították, de a rendszerváltásig a működési feltételei biztosítottak voltak.

Amikor Aczél elvtárs beragadt a liftbe

A Kádár-korszakban ez volt az egyik hely, ahol a viszonylagos szabadságot meg lehetett élni. A politikai elit azért az odajáró vendégeken tartotta a szemét, a kupolában lévő bárban például Latinovits Zoltánnal kártyázhattak. Aczél György elvtárs is rendszeresen megjelent a Fészekben, és mindig egyenesen a kupola bárjába ment, azonban sosem a díszes lépcsősort használta, hanem lifttel járt. 

Úgy tartják, hogy a felvonó minden egyes alkalommal lerobbant, amikor ő utazott benne. 

A nagy hatalmú kultúrpolitikusnak mindig a liftben kellett kivárnia, amíg megjön a szaki és megoldja a műszaki problémát, mivel állandó szerelőt nem alkalmaztak. Így egy idő után az lett a módi, hogy amikor Aczél elvtárs a Fészekbe készült, előtte odaszóltak telefonon, hogy biztos, ami biztos, legyen ott egy liftszerelő is.

A hely zárt klubként működött, viszont a nyugati folyóiratok, újságok és a magyar közönségnek nem engedélyezett filmek azért eljuthattak ide. A művészek így értesülhettek róla, mi zajlik körülöttük a nagyvilágban.  

Valódi befogadó intézményként a klub olyan rendezvényeknek is otthont adott, mint az Iparművészeti Vállalat Ruhatervező Stúdiójának divatbemutatója. A termeken, báron, eszpresszón kívül művészeti szakkönyvtár is működött a sarokházban. Helyet kapott itt az Irodalomkritikusok Nemzetközi Szövetségének kongresszusa és játékfilmszemlék, állami díjátadók is. 

Kép

A Super Trió: Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő) és Kőszegi Imre (dob) koncertje a Fészek Klubban, 1985-ben , vendég: Lakatos Ablakos Dezső – Forrás: Kanyó Béla

Barátságok, szerelmek szövődtek a klubban: itt ismerkedett meg Bodrogi Gyula 1976 szilveszterén szerelmével, Vass Angélával, de itt találkozott először a Levente Péter–Döbrentey Ildikó házaspár is. 

A Fészek jelenleg közhasznú országos egyesületként működik saját, műemlékileg védett, háromszintes, 3738 négyzetméteres épületében, a fenntartó támogatása azonban önállósága és államosított épülete 1989-es visszaszerzésekor megszűnt. Azóta egyre nehezebben tudják működéséhez és épülete fenntartásához az anyagi eszközöket előteremteni. Úgy tűnik, vita zajlik a volt igazgató és a jelenlegi vezetés között, így nem egyértelmű, mi lesz a klub sorsa. Az elnökség júliusi közleményében hangsúlyozta, arra törekednek, hogy „a Fészek Művészklub újra a művészet, a kultúra fellegvárává váljon.”

Források: 
MTI hírarchívum https://archivum.mtva.hu/stories/Feszek-Muveszklub 
Bánóci Zsuzsa: FÉSZEK MŰVÉSZEK CLUBJA 1901- 1949 http://epa.niif.hu/01600/01615/00065/pdf/EPA01615_ars_hungarica_1995_01_063-080.pdf 
https://www.feszek-muveszklub.hu/ 
https://www.kartya-jatek.hu/zsugasok_a_feszek_ben/ 
http://leventepeter.hu/ildiko/sajto05.htm 
https://welovebudapest.com/cikk/2021/11/8/latnivalok-es-kultura-ahol-latinovits-rendszeresen-kartyazott-aczel-elvtars-pedig-beragadt-a-liftbe-a-120-eves-feszek-muveszklub  

Mese vagy valóság?

A Hófehérke eredeti története egy 19. századi német népmeséből származik, amelyet a Grimm testvérek írtak. 1812-ben kiadott népmese-gyűjteményükben a Hófehérke volt az 53. számú történet, de ők írták a Hamupipőkét vagy a Csipkerózsikát is, ám ezek még mind nagyban különböztek a ma jól ismert Disney-változatoktól.

Érdekes, de az is felvetődött, hogy Hófehérke történetét megtörtént események ihlették: az egy grófnő és állítólagos szeretője, II. Fülöp spanyol király valós történetéből származik. A 16. század közepén élt német Margaretha von Waldeck grófnő és az akkor még csak trónörökös Fülöp szerelmét a spanyol udvar nem nézte jó szemmel, igyekeztek megfúrni a frigyet. 

Végül a fiatal lány rejtélyes körülmények között mérgezés áldozata lett. 

Egy másik véletlen egybeesés, hogy Margarethának – aki édesanyját már kisgyermekként elveszítette – szörnyű kapcsolata volt a mostohaanyjával. Eközben Wildungen városa, ahol a grófnő felnőtt, számos rézbányának is otthont adott. A bánya dolgozói, akik sokszor gyerekek voltak, az alultápláltság és a rossz munkakörülmények miatt megakadtak a növekedésben, ezért állítólag „szegény törpéknek” nevezték őket. Ezeket a feltevéseket 1994-ben Eckhard Sander német tudós Hófehérke: mese vagy valóság? című könyvében publikálta 1994-ben. De hogyan került az amerikai Walter Elias Disney rajzfilmrendező látókörébe a mese? 

„Disney bolondsága”

Eltökélt szándéka volt, hogy Hófehérke legendáját vászonra vigye, azóta, hogy 1917-ben, 15-16 évesen látta a híres mese némafilmes változatát. De ötletét senki nem támogatta, Hollywood-szerte őrültnek tartották, még saját felesége és bátyja is le akarták beszélni. A tervezett 250 ezer dolláros költségvetés a hatszorosára növekedett, s hogy ezt elő tudja teremteni, Disney még a házára is jelzáloghitelt vett fel.

A Hófehérke és a hét törpét tekintik Walt Disney első animációs játékfilmjének, ám sokan úgy gondolták, nem lesz sikeres, ezért csak „Disney bolondságaként” emlegették. Kétszázötven fős csapat dolgozott rajta, hagyományos, kézzel rajzolt animáció készült, de Disney úgy gondolta, hogy úgy tudnak igazán realisztikus hatást elérni, ha először élő szereplővel felveszik az adott mozdulatsort, majd kockáról kockára lerajzolják a felvétel képeit. Egy rotoszkóp nevű eszköz segítségével papíron újra elkészítették a szereplők mozgását animáció formájában. Ez a megoldás mérföldkövet jelentett a rajzfilmkészítés történetében. 

A munkálatok során mintegy kétmillió vázlat készült, a film végleges formájában 250 ezer képet tartalmazott, és az 1937-ben megjelent rajzfilm már színes film volt. 

A Disney-t bolondnak nevezők nem is tévedhettek volna nagyobbat, ugyanis a Hófehérke és a hét törpe a rajzfilm diadalát hozta el, soha nem látott szintre emelve az animációs rajzfilm műfaját. Kasszasiker lett, a munka négy évig tartott, 1,5 millió dollárba került, és 418 millió dolláros bevételt hozott a bemutató óta. A korszak nagyra becsült filmrendezője, a szovjet Szergej Eisenstein a valaha készült legjobb filmnek nevezte. 

Kép

A Disney-féle Hófehérke és a hét törpe eredeti plakátja – Forrás: Wikipedia

Charlie Chaplin a premieren 

A Disney-filmet 1937 decemberében mutatták be Los Angelesben. A premieren közönség soraiban olyan hírességek ültek, mint Charlie Chaplin, Marlene Dietrich, Judy Garland, a mozi előtt mintegy 30 ezres tömeg gyűlt össze. Eközben a bemutató idején Angliában túl hátborzongatónak találták a végeredményt, ezért 16 éven aluliak csak szülői kísérettel tekinthették meg. A Hófehérke és a hét törpe Adolf Hitler egyik személyes kedvence volt, amelyről szabadidejében még vázlatokat is rajzolt.

Miután bemutatták Amerika-szerte, nemsokára Magyarországra is megérkezett a mese, igaz, ekkor még csak feliratos formában. „Grimm, világhírű meséje nyomán készült színes-rajzos trükkfilmcsoda” – így hirdették a Magyar Film című folyóirat legelső számában, 1939 februárjában. 

„…és a film száz meg száz apróbb-nagyobb jelenete, alakmegrajzolása, mind-mind, tökéletes. A néző belebódul a mesék színes, lenyűgöző világába és a rajzok észrevétlenül tökéletes keretei mögött valóságos hús-vér életet érez. Művészet ez a film, az emberi tudás és tehetség szimbóluma, mely érzelemmel tudja megtölteni a papír élettelen rajzfiguráit is és életet lop a varázserejű filmszalagon keresztül az érzéketlen vetítővászonra” – fogalmazott a lap kritikusa. 

Egy nagy és hét kis Oscar-szobor

Mivel abban az időben animációs filmeket nem díjaztak, 1938-ban csak a legjobb kísérőzenét jelölték az Oscar-díjra. A következő évben az Amerikai Filmakadémia különdíjjal jutalmazta a filmet: „innovatív technikájával milliókat bűvölt el, és úttörője volt a szórakoztatás új területének” – állt az indoklásban. Az alkotó a filmért elnyert Oscar-díjat – stílusosan – hét kis Oscar-szoborral együtt vehette át. Walt Disney-t ez a műve a világ egyik leginnovatívabb és legkreatívabb filmkészítőjévé tette. Az 1940-ben megjelent Pinokkióval együtt széles körben a legnagyobb filmes teljesítményének tekintik, amely minden jövőbeli Disney-film alapjául szolgált. 

Hófehérke az egyetlen Disney-hercegnő, aki 1987-ben saját csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán. 

Az Amerikai Filmintézet listáján „Minden idők 100 legjobb amerikai filmje” között is szerepel, 2008-ban a legnagyobb amerikai animációs filmnek is megválasztották.

A Grimm-testvérek meséjében eredetileg nem hét, hanem tíz törpe szerepel. A hét törpe neve sokkal később jelent meg, mint Grimmék története. Hófehérke kis társait először egy 1912-es Broadway-produkcióban nevezték el, ez inspirálhatta Walt Disney-t, hogy ő is nevet adjon szereplőinek. A nevek sem a meseíróktól származnak, hanem a rajzfilm készítői találták ki őket. A forgatókönyvírók egy ötvenes listát folyamatosan szűkítve választottak találó neveket a hét törpének, így született meg a rangidős, szemüveges Tudor, a mindig vidám Vidor, az álmos Szundi, a náthás Hapci, a félénk Szende, a mogorva Morgó és a néma Kuka karaktere. Utóbbi csak sokára került fel a listára, előtte egyszerűen a „hetediknek” hívták a karakterét. Több elmélet van arra nézve, hogy mit is jelent a hét törpe. A hetes számot gyakran összekapcsolják az isteni természetes működési renddel, de a világ hét természeti csodáját vagy a hét tengert is szimbolizálhatja. 

„Magyar hangja…” – 61 éves az első szinkron

Hazánkban ugyan már 1935-ben a Magyar Film Iroda műtermében elkezdték az első magyar szinkronmunka elkészítését, a Hófehérke és a hét törpe szinkronizált formában csak 1962-ben vált elérhetővé a nagyközönség számára. 

Kevesen tudják, hogy a Walt Disney-produkció törpéinek magyar neveit Lakner Artúr szinkrondramaturg-rendező találta ki. 

A gyerekek legjobb barátja 
Lakner Artúr a felvidéki Zólyomban született, sokgyermekes zsidó családban nőtt fel. Világháborús frontszolgálat után a Corvin-filmgyár gyártelepét vezette, ezzel egyidejűleg külföldi burleszkfilmek vígjátékainak feliratait fordította és írta át magyarra. Nevét igazán ismertté és megbecsültté az általa 1926-ben létrehozott Lakner bácsi Gyermekszínháza tette, ahol több jelentős művész, például Galambos Erzsi, Ruttkai Éva kezdte a pályáját. Zenés gyermekdarabjait a Vígszínházban mutatta be, ám 1944-ben koncentrációs táborba deportálták. Kecskeméten a vasúti sínek mellett, míg a marhavagonokba nem terelték az embereket, addig a vagonírozásra váró kisgyerekeket szórakoztatta rögtönzött meseelőadásával. Ez az utolsó emlék róla…

Kép

Jelenet a rajzfilmből – Forrás: Wikipedia

Az 1962. szeptember 13-án bemutatott szinkronizált rajzfilmben Váradi Hédi hangján szólal meg Hófehérke, énekhangját pedig Házy Erzsébet kölcsönözte. A törpék szinkronhangjai között olyan legendás magyar színészek találhatók, mint Csákányi László (Tudor), Márkus László (Vidor), Suka Sándor (Szende) vagy Harkányi Endre (Kuka). Később, 2001-ben készült egy újabb szinkron, ebben már Oroszlán Szonja hangján szólalt meg Hófehérke, a törpéknek pedig például Bodrogi Gyula (Tudor), Garas Dezső (Morgó) és Haumann Péter (Szende) kölcsönözte a hangját. A rajzfilm felújított változatát 1982-ben, majd tíz évvel később is bemutatták a mozikban.

Források:
https://www.blackpoolgrand.co.uk/history-of-snow-white 
https://www.britannica.com/topic/Snow-White-and-the-Seven-Dwarfs-film-1937 
https://365nap365film.blog.hu/2020/07/19/18_hofeherke_es_a_het_torpe_snow_white_and_the_seven_dwarfs  
https://www.hangosfilm.hu/filmenciklopedia/lakner-artur 
https://epa.oszk.hu/01300/01373/00001/pdf/00001.pdf#page=30 
http://iszdb.hu/?audio=2879https://www.ujsagmuzeum.hu/lakner-artur/ 
https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%B3feh%C3%A9rke_%C3%A9s_a_h%C3%A9t_t%C3%B6rpe_(film,_1937) 

Ma is rákérdezett Tibor, a szomszéd, feldolgoztuk-e már a változásokat a budapesti élethez képest. Boldogan mondtam, hogy mostanra már szerintem igen. Pont ezekre a változásokra vágytunk, bár átmenni rajtuk kimerítő volt. A nehéz pillanatokban azzal ráztuk meg magunkat, hogy mi választottuk ezt az utat, és hiszünk benne. Ide jártunk kirándulni, nyaralni – ahol jó feltöltődni, ott jó kell, hogy legyen élni is!

A verandán nincs teregetés 

A házunk egy tanyasi iskola épülete volt egykor, ettől még ma is megilletődünk. Gizella, az eladónk mutatta a címeres táblát a két angyallal, ami kint volt az épületen. 

Karácsonyra kaptunk a barátainktól egy fényképet, ami az első, 1928-as gyerekcsapatot ábrázolja. Gyakran nézegetem azokat a gondterhelt, maszatos gyerekarcokat. Fogalmunk sincs már, milyen körülmények közül jöttek ide reggelenként, éhesek voltak-e, tudták-e, miért kell nekik itt tölteni az idejüket, mennyi munka várhatott rájuk, mikor innen hazamentek. És a tanító, akinek egykori lakásában most a mi hálószobánk, fürdőnk és dolgozószobánk van, micsoda munkát végezhetett itt a több tucat alsós tanyasi gyerekkel! 

Szeretem a rendet, de ugye négy gyerek mellett inkább a Polcz Alaine által kellemes rendetlenségnek nevezett műfaj az én világom. Arra viszont mindig ügyelek, hogy a veranda, ami látszik a vonatról, kifogástalanul nézzen ki. A környéken régi iskolaként emlegetik a házunkat, szerintem méltatlan a történetéhez, hogy bugyogók száradjanak a verandáján – persze lehet, hogy ez csak valami kispolgári beidegződés. 

Gizella csodálatosan felújította a házat, padlófűtés van és tágas terek, óriási ablakok, szóval nem pont olyan épület, amilyenre az ember számít, amikor a tanya szót meghallja, közelebb áll a kúriához talán, bár belül nagyon modern. Az első egy évben gyakorlatilag majdnem belepistultam, hogy a nyolcórás távmunka mellett mindent, ami ellen egy magára valamit is adó felvilágosult nő lázad, egyedül kellett csinálnom. Persze a gyerekek között is osztottunk szét házimunkát, és becsülettel el is végezték, de valahogy így sem álltam meg soha, ahogy a férjem, Imru sem szusszant, miközben vitte az irodája dolgait, és mellette teljesen egyedül intézte a ház körüli jogi és fizikai tennivalókat. 

Aminek értéke van, az ritkán száll csak úgy, verejték nélkül a markunkba. 

Ennek fényében, azt hiszem, továbbra sem leszek magára valamit is adó felvilágosult nő. 

Hirtelen rengeteg új infót kellett kezelnem egyszerre, úgyhogy az első egy évben azzal kíméltem az agyamat, hogy az ovin és a gyerekorvoson kívül gyakorlatilag mindenhová GPS-szel mentem a faluban, a városban meg aztán pláne. Végre lehetett valamit gondolkodás nélkül csinálni! Nézett is a bácsi nagy kerek szemekkel a faluban, amikor elővettem a telefont, hogy beüssem a szódás utcáját a GPS-be. „Figyeljen csak ide, no, fiatalasszony, itt visszafordul, megy egyenest, és rögtön az első utcán jobbra! Hát, ezt nem tudja eltéveszteni, ugye?” 

Ubul és Nini 

Amikor már úgy éreztük, hogy egészen könnyű, kaptunk két csibét ajándékba Gábor bácsitól, aki mindent, de tényleg mindent meg tud javítani. A gyerekek röpdöstek az örömtől, várták, hogy kiderüljön, tényleg tyúk és kakas lesz-e belőlük, ahogy szakavatott szemek jósolták, aztán ugye férj-feleség, majd papa-mama-kiscsibék. Elmentünk nyaralni, a szomszédaink látták el azalatt őket. Hát egy szép reggelen hívott a szomszédasszony, hogy nem akar nagyon elszomorítani minket, de ezek kukorékolnak. Mindketten.  

Úgyhogy két engedetlen, makacs kakasunk lett, Ubul és Nini. 

Én alapvetően irtózom attól, hogy hozzájuk érjek. Egy évbe telt megszoknom, hogy a kutyánk rám lehel, liheg, megnyal, belém törli a nyálát. Anyu parasztlány volt, nem tudom, hogy lettem ilyen, de nagyon tudok viszolyogni az ilyesmitől. 

Kép

Fotó: Németh Ágnes

Egy szép, kora őszi estén épp vacsorához terítettem, amikor eszembe jutott, hogy be kell zárni a kakaso­kat. A vacsorát is a tűzhelyen hagytam, mivel csak „két percre ugrok ki beterelni őket”. Ha Muzsikának sikerül nyolc­évesen... A szigorúan kimenőkre tartogatott piros topánt húztam Zazi szürke pamutzoknijára, felkaptam a kötényre a még Hidegkúton túrt, színtiszta műanyag, de annál harsányabb kék műbőr dzsekót, hiszen még a család se lát... Muzsi még utánam szólt, hogy magot szórj eléjük, mami, akkor könnyen bemennek az ólba, mondom, majd csak figyelj, Muzsikám, sima lesz! Persze én hiába szórtam a magot, ezek megint iszkoltak be az erdőbe. Szerintem tudták, hogy bizonytalan vagyok, nem kell komolyan venni. 

„Gyertek már vissza, hát azért akarlak bezárni titeket, hogy ne egyen meg a róka, itt van a rókavár a dűlő elején, láttam!” – rohantam utánuk, ők persze egyre gyorsabban menekültek előlem. Muzsikám pár perc múlva kiszólt a kis együttérző fejével, hogy „nem sikerül, mami?” „Muzsikám, még nem, de majd mindjárt!” Jött segíteni, aztán megjelentek a tesói, végül a nagy kiabálásra Imru is kijött, és úgy állt ingujjban, vasalt nadrágban az ajtóban, mintha legalábbis az Indul a bakterházat nézné. (Azért ő gyakran mondogatta azelőtt, hogy elképzelni nem tudja, hogy én majd reggelente a baromfiudvarban fogok tipegni. Egyszerűen nem vagyok az a típus szerinte. Nem lett teljesen igaza, kivételesen.) 

„Segíts inkább, légyszi!” – mondtam. Már hat irányból próbáltuk bekeríteni őket, Bundi közben többször orra bukott, de hadonászva, visítva rohant utánuk. Nini fel is adta, Ubult pedig a kocsibeálló sarkába szorítottuk be, az uram ott állt seprűvel a kezében, mint egy svájci gárdista. 

Jelentőségteljesen intett a szemével, hogy rajtam a sor.

Kesztyűvel közelítettem meg Ubult, valahogy megfogtam, de közben visítanom kellett, mert verdesett a kezemben. Rohantam vele az ól felé, a gyerekek sírva röhögtek rajtam, de szerintem azért féltek is tőlem, Imru meg azt kiabálta, hogy „be ne dobd, BE NE DOBD!!!”, de nekem már mindegy volt, behajítottam szegény Ubult Nini mellé, és rájuk csaptam az ólajtót. A családom, még mindig a történtek hatása alatt, mozdulatlanul állt. „Gyertek – mondtam – kész a vacsora!” Persze szénné égett. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A terhességi cukorbetegség a várandósok több mint 10%-át érinti Magyarországon (világszinten ez az arány körülbelül 17%), de korai kimutatására eddig nem állt rendelkezésre kellően pontos módszer. Léteznek eljárások, melyek a magasabb kockázatot azonosítják, ám szűrőtesztként nem alkalmazhatók, mert érzékenységük, előrejelző képességük alacsony, nem költséghatékonyak, és beavatkozás sem kapcsolódik hozzájuk.

A cukorbetegséget általánosságban a második trimeszter végén, a harmadik trimeszter elején szűrik, ám ha időben felismerik, a megelőzés lehetőségei bővíthetők.

A kutatók a Debreceni Egyetem 2500 terhes nő adatait, vér- és vizeletmintáit tartalmazó biobankjából származó mintákon végeztek méréseket. A biobank 2010-2012 között épült, így ismert volt a várandósságok kimenetele, a gyermek és az édesanya későbbi egészségi állapota, betegségei. Számos, köztük az oxidatív-nitratív stresszhez kapcsolódó paraméterek, szteroid hormon- és metabolitszintek mérésére került sor. „A méhlepény ugyanis egy ’szteroidgyár’; a termelt szteroidok mennyisége és összetétele különböző terhességi kórképekben változik” – magyarázza dr. Horváth Eszter, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének docense, a publikáció utolsó szerzője. Amennyiben a vizsgált szteroidok szintje változik, az valamilyen eltérésre utalhat – teszi hozzá.
A vizsgált markerek közül végül öt bizonyult alkalmasnak arra, hogy a terhesség kezdetén alig érzékelhető különbségeket megbízhatóan jelezze. „A folyamat induló lépéseit kell elcsípni, amikor az eltérések minimálisak, ami egy egyébként egészséges kismamánál jóval nehezebb, mint egy idős cukorbetegnél” – mondja dr. Gerszi Dóra, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati klinikájának munkatársa, a publikáció első szerzője.

Az öt laborparaméter az előző 2-3 hét vércukorszintjének átlagát mutató fruktózamin, egy gyulladásos folyamatokban résztvevő fehérje, a suPAR, melynek szintje az 1-es és 2-es típusú cukorbetegeknél magas, és három szteroid hormon, a kortizol, a kortizon és a 11-deoxikortikoszteron. 
A hagyományos laborvizsgálatokat/kockázati tényezőket (életkor, testsúly) a fenti, speciális paraméterekkel kiegészítve az iparági sztenderdhez képest kisebb eltéréseket is követni tudtak. „A kettő kiértékelésével az eddigi legprecízebb előrejelzést tudtuk adni – hasonlót, mint a terhességi magas vérnyomás kockázatbecslésére jelenleg forgalomban lévő módszer” – mondja dr. Gerszi Dóra.

„Ugyanakkor a módszer nem igényel olyan műszert, amivel egy átlagos felszereltségű labor ne rendelkezne ” 

– teszi hozzá.

A korai szűrés a születendő gyermek életére is hatással lesz

A korai felismerés azért különösen fontos, mert a terhességi cukorbetegség két ember életét befolyásolja. Méhen belül a magzati környezet egész életre kiható változásokat eredményezhet, például nő a kettes típusú cukorbetegség és az elhízás kockázata.
Vagyis ha észleljük, hogy fokozottabb kockázatú betegről van szó és három hónappal korábban kezdjük kezelni, sokkal egészségesebb ember születhet, aki ezt az előnyt egész életére megtarthatja – mondja dr. Várbíró Szabolcs, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika egyetemi tanára, a tudományos publikáció utolsó szerzője.

Az anyánál korai kezeléssel, például diétával megelőzhető a nagymértékű súlygyarapodás és késleltethető a 2-es típusú cukorbetegség megjelenése.

A terhességi cukorbetegek 60%-ánál ugyanis tíz éven belül kialakul a betegség, mivel a hajlam egyébként is jelen van.
Ám ha terhesség alatt normál tartományban mozognak a vércukor értékek és alacsonyabb az anya súlya a terhesség végén, annál kisebb a betegség és a későbbi szövődmények kockázata.
A következő lépés a szűrés szélesebb körben elérhetővé tétele; az orvosok a Semmelweis Egyetemen gondozott kismamákon is tervezik felmenő rendszerben bevezetni a szűrést. A módszer szabadalmazása is elindult.

Forrás: Semmelweis Egyetem – semmelweis.hu 

A dalok útja a szélesvászonig

De hogyan jutott el az Andrew Lloyd Webber zenéjéből és Tim Rice szövegéből született lemez a mozisikerig? A 1970-ben megjelent koncepcióalbumot hazájában, Nagy-Britanniában kevéssé értékelték, a BBC be is tiltotta, mivel szentségtörőnek találta. Amerikában azonban rögtön felfigyeltek rá. A színházi adaptációk is gyorsan megszülettek, a Broadway közönsége is szerette. Igaz, a szakma fanyalgott, és nyolc hónap múlva már a jegyek sem fogytak jól, hiszen az árukat a többnyire fiatalokból álló rajongótábor nem tudta megfizetni.   

Norman Jewisont, a film későbbi rendezőjét azonban megihlette a rock műfajában megelevenedő Jézus-történet, és sok lehetőséget látott benne. A producerek pedig bíztak a filmes szakemberben, hiszen épp néhány évvel korábban vitte nagy sikerre a Hegedűs a háztetőn című filmet. Igaz, a Jézus Krisztus Szupersztár bőven rejtett kockázatot. Jewison még a film bemutatója előtt így nyilatkozott: 

„Ezek a srácok megpróbálják leemelni Jézust az ólomüveg ablakokról, hogy kivigyék őt az utcára. Néhány embernek ez nem fog tetszeni.”

A forgatás és a szereplők

A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy a filmet eredeti helyszíneken forgassák – hitt abban, hogy Jézus szülőföldje inspirálóan hat majd a szereplőkre. Izrael egyébként, a fent idézett rendőrrel ellentétben, pozitívan viszonyult a készülő produkcióhoz. Sőt maga a kormány is hozzájárult a gyártás költségvetéséhez, és több mint húsz helyszínt, köztük Jeruzsálemet, Názáretet, a Holt-tenger vidékét és a Negev-sivatag egy részét is a stáb rendelkezésére bocsátotta. Jewison pedig cserébe népszerűsítette a szentföldi helyeket.  
Az első elképzelés szerint a film a Ben-Hur (1959) stílusában készült volna, de ezt a koncepciót elvetették. Jewison ötvözni akarta Jézus korát a modern világgal. Az egyes jeleneteket végül Melvyn Bragg-gel együtt írták meg az eredeti helyszíneken.   

Jézus szerepére kezdetben olyan nagy nevekben gondolkodtak, mint Mick Jagger, John Lennon, Paul McCartney, Barry Gibb, Robert Plant és Ian Gillan. Kézenfekvő lett volna, ha utóbbi játssza Jézust, hiszen az 1970-es albumon még ő énekelte a szerepet. De Gillan végül a Deep Purple akkor induló turnéjára hivatkozva nem vállalta az alakítást. Jewison hosszas keresgélés után a szinte ismeretlen Ted Neeley mellett döntött. 

Időközben belátta, jobb, ha nem világhírű énekesre testálja a feladatot, mivel attól tartott, hogy a nézők majd nem tudnak elvonatkoztatni egy valódi szupersztár személyétől.

Júdás szerepére szintén egy akkor még kevéssé ismert fekete énekest, Carl Andersont választotta. Ez a döntés sokakban megütközést keltett, de Jewison az értetlenkedő kérdésekre így felelt: „Egyszerűen ő a legtehetségesebb erre.” A zseniális – sajnos 2004-ben leukémiában elhunyt – Anderson valóban a film egyik legerősebb alakítását nyújtotta. Júdás figurája – Rice szövegkönyvének köszönhetően – nem a főgonoszt testesíti meg. Egy olyan tanítvány áll előttünk, aki szereti Jézust, de aggasztja, hogy követői istenként tekintenek rá, míg ő inkább politikai szabadságharcost lát benne.  

A Mária Magdolnát játszó egzotikus szépségű (japán anyától és ír apától született), igéző hangú Yvonne Elliman már az eredeti albumon is énekelte szerepét, ahogyan a Pilátust kiválóan megformáló Barry Dennen is.  

A színészek, a táncosok és a hippi statiszták a forgatás szüneteiben nagy hangerőn hallgatták a film zenéjét. Élték a történetet. Jewison nem tévedett, a helyszín is erősen hatott rájuk.  

Neeley későbbi elmondása szerint a keresztre feszítés jelenetét senki sem bírta ki könnyek nélkül. 

A fogadtatás: giccses, kiábrándító, gyönyörű 

A szereplők közül a legtöbb kritika azonban éppen Neeley-t érte. Azt vetették a szemére, hogy az általa megformált Jézus már az elfogatása előtt is túl gondterhelt és enervált. Nem hiteles, mert hiányzik belőle az a tűz, amellyel az evangéliumok Jézusa képes volt maga köré gyűjteni a tanítványokat.  

Ez az ítélet azonban nem volt igazságos, hiszen Neeley tépelődő, érzékeny, de komoly indulatokra is képes Krisztusa éppen olyan volt, mint amilyennek egy kereszthalálra készülő embernek „lennie kell”.  És azt se felejtsük el, hogy kiváló hangi adottságai alapján is megfelelt a szerepre, hiszen a Getsemáne című dal kétvonalas G-jén még ma is sok énekes elvérzik.   

A debütáló filmet a közönség lelkesen fogadta, a legtöbb mérvadó lap azonban súlyos kritikával illette: giccsesnek és kiábrándítónak nevezték, olyannak, ami alárendeli a kereszténységet az üzleti érdekeknek. Az Országos Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsadó Testülete antiszemitának ítélte meg, úgy vélték, felerősíti azt a vádat, amely szerint a zsidók felelősek Jézus haláláért.  

Egyes keresztény közösségek istenkáromlónak látták, mivel nem mutatja be a feltámadást, mások pedig a Jézus és Mária Magdolna között felsejlő szerelmi szállal nem tudtak megbékélni. 

VI. Pál pápa azonban így köszönte meg az alkotást a rendezőnek: „Mr. Jewison, nemcsak nagyra értékelem gyönyörű rockopera-filmjét, de hiszem, hogy több embert fog világszerte a kereszténység felé terelni, mint bármi más korábban.”   
Ráadásul épp a pápa volt az, aki Mária Magdolna legismertebb dalát, amelyben a bűnbánó asszony Jézus után vágyakozik, ihletett szépségűnek nevezte. Végül a pápának lett igaza, hiszen a film még ma is sokakat képes megérinteni.   

Az idős „szupersztár” és az agg Jézus 

A még élő szereplők mindig szívesen nyilatkoznak a filmről, főképp most, az ötvenedik évforduló alkalmából. Életük és pályájuk fontos állomása volt a forgatás, a film és a dalok elválaszthatatlanok tőlük. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Ted Neeley az, aki e fél évszázad alatt gyakorlatilag összeforrasztotta magát a filmmel és egykori szerepével. Érdekesség, hogy a forgatáson ismerte meg későbbi feleségét is, aki az egyik táncos volt.   

A Jézust alakító művész idén szeptember 20-án lesz nyolcvanéves, vagyis jócskán messze van a krisztusi kortól.   

Azonban saját társulatával évtizedeken át fellépett a dalokkal. Az ötvenedik évforduló alkalmából is színpadra állt Jézusként, noha egyértelműen kiöregedett hajdani szerepéből. Egy agg Jézus sem történelmi, sem teológiai szempontból nem értelmezhető. Kissé ironikusan azt is mondhatjuk: egy „szupersztár” amíg él, turnézik, hiszen (egy jövedelmező) show soha nem érhet véget.  

Ugyanakkor Neeley idős Krisztusa semmivel sem ébreszt kevesebb új gondolatot 2023-ban, mint amennyit a hippikkel körülvett ébresztett 1973-ban. Hiszen kit ne érintene meg egy olyan Jézus, aki nyolcvanévesen is beleüvölti kétségbeesett „Miért?”-jét a Getsemáne-kert éjszakájába, hogy aztán mégis elfogadja az elfogadhatatlant.    

Mindettől függetlenül – e fél évszázad alatt – a film sem veszített sem aktualitásából, sem művészi értékéből. Legfeljebb kapott egy kis patinát. Éppen annyit, amennyi egy rocktörténeti klasszikusnak jár.

A Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében a Jézus Krisztus Szupersztárt szeptember 14-én (csütörtök) 20 órától vetítik a budapesti Szent István téren, a bazilika előtt. A vetítés ingyenes.

Milyen élmény volt az egymásra találásotok: villámcsapásszerű vagy nyugodtabb folyamat?
József: Az biztos, hogy belém csapott a villám, Katust meg onnantól a nyomulásom sokkolhatta (nevet). De ami fontosabb: mindketten szerettünk volna végre igazán megérkezni egy kapcsolatba.
Kata: Életünk legnehezebb hónapjain voltunk túl, békére, nyugalomra vágytunk. És mindkettőnkben olyan erős volt ez a vágy, hogy a közös béke és nyugalom könnyen meg is teremtődött. Azt éreztem, hirtelen passzolnak a dolgok. Például gyerekkorom óta van egy zongorám, amit már a sokadik helyre vittem magammal, pedig régóta nem használtam. József egyszer csak megérkezett, és mindennap odaült hozzá. 

Hirtelen élővé váltak olyan dolgok is, amikről nem gondoltam, hogy így beleillenek a nagy egészbe. 

Sok ilyen élmény ért. A gyerekeket pár hónap után körülbelül úgy beszéltük meg, hogy „Én szeretnék gyereket.” „Én is, már régóta. Te mennyit?” „Nem tudom, talán hármat.” „Oké, én is. De azért jó lesz a kettő is, ha annyi sikerül?” „Persze, de akkor fiú és lány.” „Az jó lenne, igen.”

Olyan volt ez a „megérkezés”, amilyenről akár gyerekként vagy kamaszként álmodtatok?
Kata: Az én szüleim tizenéves koruk óta együtt vannak, úgyhogy kamaszként azt gondoltam, én is az első szerelmemmel fogom leélni az életemet. Ez tűnt természetesnek, aztán jött a sok csalódás, de minden egyes kapcsolatomhoz úgy álltam hozzá, hogy szinte biztos voltam benne, hogy örökké fog tartani. Lányregényes elképzeléseim voltak, de mire Józseffel összejöttünk, már elengedtem ezeket. Rájöttem, nem a szüleim útját fogom ismételni, mert mindenkinek a saját útját kell járnia.

József: Én kamaszként nem vágyakoztam hosszasan, úgyhogy inkább a – még meg nem jelent – harmadik önálló lemezem egyik dalszövegét idézném. „Tizenöt éve, mikor először láttalak meg félálomban, belefértél pont a tenyerembe, és vittelek magammal mindenhova, féltelek betenni a zsebembe, féltelek betenni a zsebembe, hogy ez a gyönyörű félálom ne törjön össze.” Én ilyet képzeltem el, és ami velünk megtörtént, abban valóban benne is volt ez a félálomhangulat. Dimenziók közé kerültem, nem tudtam, ez most valóság vagy sem, nagyon furcsa állapot volt. Közben éreztem, hogy ami történik, az jó, de egyszerre félelmetes is, mert nem tudod irányítani. Amikor még nem is tudtok egymásról semmit, de az első pillanattól érzed a másik iránt a felelősséget, hogy ha mondasz neki csak egy fél mondatot, annak is súlya van. És ez egyfajta teljességérzést ad. Azt, hogy a legszívesebben tényleg a tenyereden vinnéd mindenhova, még a zsebedbe is félsz őt betenni. 

Hogy akkor van értelme bármit csinálni, ha ő ott van, és hatni tudsz rá.

Kata: Egyszer, amikor még korántsem voltunk együtt, azt is mondtad, megálmodtad, hogy tőlem lesznek gyerekeid! Én meg kinevettelek. Mondom, ez nagyon jó duma, persze... (nevet)

Ezen kívül hogyan udvarolt József? Valóban a tenyerén hordott?
Kata: Abszolút! A mai napig megvannak ezek a gesztusai, mindig kinyitja előttem a kocsiajtót is.
József: Egyszer véletlenül vittem neki Valentin-napra virágot. Mármint a virágot direkt vittem, de nem is tudtam, hogy Valentin-nap van.
Kata: De kávét sem csak Valentin-napon készítesz nekem reggel, hanem általában. És mindketten figyelünk arra, mi esne jól a másiknak, vagy mi a szükséglete. Sokszor magunkra kevésbé ügyelünk, mert elég gyors tempóban élünk, de a másikra rászólunk, hogy egyél, igyál.
József: Előbb mondom Katusnak, hogy menjen el a mosdóba, aztán rájövök, hogy nekem is kell.
Kata: A kislányunk is ugyanilyen. Annyira bele tud merülni a játékba vagy bárminek a nézegetésébe, hogy még jó, hogy rá ketten figyelünk. És abban is tudunk segíteni neki, hogy milyen így élni.
József: Sőt, már ő is kezd odafigyelni ránk. Ha megyek a színházba, mondja, hogy „apa, siess, és ne hozzál haza sebeket!” Már az öccséről, Jancsikáról is kezd gondoskodni: ha veszélyes dolgot csinál, képes megfogni, felemelni és arrébb vinni. Persze mondogatjuk neki, hogy óvatosan.

Nehéz egy színházi közösségen belül kibontakoztatni egy ilyen párkapcsolatot? Hogyan derült ki például, hogy együtt vagytok, vagy később az, hogy egy család lesztek?
Kata: Fokozatosan, mert láttak minket együtt érkezni, távozni kocsival, átmenni a zebrán kézen fogva. De az az érdekes, hogy két önálló emberként még mindig leginkább a színházban létezünk. Volt, hogy nem is volt közös jelenetünk egy közös darabban, József az épület egyik felében öltözött, én meg a másikban.
József: Mióta megvannak a gyerekek, addig tart egy-egy randink, amíg odaérünk a színházba, illetve hazafelé tartunk. Ezek ritka értékes pillanatok kettesben. Kata első várandósságát a három hónapos vizsgálatokig szerettük volna titkolni, de egyrészt a titkárságon be kellett jelentenünk, másrészt eleinte elég sokat volt rosszul. A színházban is bőven vannak családanyák, családapák, akik kiszúrták, amikor vizet vittem neki a takarásban...

Szülőként előny vagy hátrány, hogy ugyanazt a hivatást űzitek, ráadásul ugyanott? Mennyi időtök jut az anya-, illetve apaszerep gyakorlására a próbák, elő­adások mellett?
Kata: Talán túl komolyan is vesszük, hogy amikor nem a színházban vagyunk, akkor a gyerekekkel legyünk. Julcsi nyáron lesz ötéves, és a leghosszabb idő, amit tőlem távol töltött, két nap volt, amikor a testvére született. Érzem is rajta, hogy kellett neki ez a stabilitás, noha mindig elengedett dolgozni, olyankor a szüleim vigyáztak rá. Néha talán túl is kompenzáljuk a dolgot, lehet, hogy más, aki nem színész, kevesebbet van a gyerekével. 

Mi hétköznap délelőtt is meg szoktuk csinálni, hogy kivesszük Julcsit az oviból, és elmegyünk kirándulni.

Egymás felé pedig nyilván az is előny, hogy egy csomó mindent meg tudunk beszélni a szakmáról. Akár konkrét helyzeteket is egy-egy darabban, hogy miért működnek vagy sem. Kevésbé szeretik a rendezők, ha egymást elemezzük, pedig mi ismerjük a másikat a legjobban. Rögtön kiszúrjuk, ha valami „kamu”, és jobban el is fogadjuk egymástól a kritikát.

József: Fontos, hogy szervessé váljon, amit a színpadon csinálunk, és az csak ahhoz képest tud azzá válni, hogy milyen élet, milyen ember áll a szerep mögött. Amióta apa vagyok, mindig előre nézek, az foglalkoztat, a gyerekeimre mi vár, milyen világot hagyunk rájuk. És amikor színházat csinálok, akkor is ugyanez mozgat: olyat tartalmat adni az embereknek, hogy olyan lelki táplálékkal menjenek haza, amilyet a kislányomnak is szívesen adnék. Mert lehet valaki húsz-, negyven-, hatvan- vagy hároméves, valahol ugyanarra a lelki táplálékra van szükségünk.

Kép

Fotó: Emmer László

Gondolom, színésznek lenni is más kicsivel harminc felett, amikor még fiatalok vagytok, de az élet különböző területein és a szakmátokban már tapasztaltak, sikeresek is, mint korábban...
Kata: Ez egy érési folyamat, de nekem hamar jöttek a gyerekek, és most jólesik, hogy már vannak nálunk fiatalabbak, én meg anya vagyok. Nem vágyom örökké kamasz szerepekre, nem szeretnék életem végéig huszonéves lenni. Jó is, hogy már nem vagyok annyi! Azt is sokszor emlegetjük, milyen ciki volt kamasznak lenni, pedig akkor azt hittük, milyen nagyok vagyunk. Lehet, később a mostani énünkre is így fogunk tekinteni? Persze vannak szép kamasz emlékeim is, például amikor megtaláltuk a tesómmal apukámék kazettás magnóját, és azon Jimi Hendrixet meg Deep Purple-t hallgattunk.
József: Én az egyetem utáni években rettenetesen be voltam tojva, hogy nem leszek elég jó, aztán jött egy túlpörgetett, túlhajszolt állapot. 

A mély szorongásom abban oldódott fel, hogy olyan sok lett a munka, hogy nem maradt időm szorongani. 

Pályakezdőként nem érzed az arányokat, aki túltolja, az általában nem túl jónak hiszi magát, hanem kompenzál, nagyon meg akarja mutatni. A harmincas éveidre jó esetben megjönnek a visszajelzések, és inkább az átállás a nehéz: már nem vagy fiatal Rómeó/Júlia. Már érzed, hogy a világ nem a színház körül forog, attól még, hogy bent vicces vagy, és ezer ember állva tapsol, kint még háború dúl és válság van. Tágul a figyelmed, keresed a kontextust, szeretnél arról is beszélni, de aki bejön, az talán inkább elfelejteni akarja a rosszat.

Az elmúlt években tényleg sok olyan világméretű nehézség szakadt ránk, amelyek kapcsán egy édesanya, édesapa joggal félti a gyerekeit. Jól tudom, hogy ti a nevelésükben is tesztek azért, hogy egy jobb, fenntarthatóbb világ maradjon rájuk?
Kata: Igyekszünk jó példát mutatni, de nem tartok kiselő­adásokat Julcsinak. Ő ösztönösen átvesz tőlünk dolgokat, ha mondom, hogy hozzon egy pelenkát, megkérdezi, moshatót vagy másikat. Ez neki természetes. Kétévesen alig tudott beszélni, de amikor apukám metszette a rózsákat, mondta, hogy ezt majd a komposztálóba kell vinni, mert többször megkértem ilyesmire. Ezeket a feladatokat élvezi is. Megkérdezi, mi milyen anyagból van, én meg elmondom, hogyan készül. Ebben az ösztönös felfedezésben próbálom jó válaszokkal segíteni, de nem féltem, mert már most látszik, hogy talpraesett lesz.
József: Sok dolog ma még nem természetes, de nekünk már az. Például, hogy nincs tévénk. Más háztartásokban látom, hogy egész este megy a háttérben, és ömlik belőle a... sok minden. Juliska életének annyira nem része, hogy csak úgy hívja: „a nagy tábla”. Egy évben ha kétszer leülünk elé valahol – múltkor focimeccset néztünk, mert velem együtt imádja a focit...
Kata: Mondjuk József inkább játszani szereti, olyan profi benne, hogy annyit tud dekázni, amennyit mondasz neki! Sőt közben még hegedül is. (nevet)
József: Nyáron láttunk a Balatonnál egy szabadtéri kiülős helyet, ahol mentek a meccsek. Én beugrottam egy pékségbe, és arra fordultam vissza, hogy Julcsi leült egy sörözgető bácsi mellé, és odahúzott magának egy műanyag széket.
Kata: „Ti csak menjetek be nyugodtan a boltba, én addig nézem itt, a táblán a meccset!” – mondta.
József: De amúgy, ha csak fél óránk vagy egy óránk van együtt, biztos, hogy nem a tábla elé ülünk le, hanem kimegyünk például kertészkedni, mert olyan házban lakunk, aminek van közös kertje, amit mi kezdtünk el rendbe tenni. Csináltunk egy kis homokozót is, és ha kint vagyunk, a gyerekek maguktól csatlakoznak hozzánk gereblyézni, takarítani.
Kata: Kisebb döntések sorozata a tudatos nevelés. Bevásárolni például nem visszük őket, ezt nélkülük oldjuk meg. Épp ezért nem is ismerik a dolgok csomagolását, nincs hiszti, hogy most mit vegyünk. 

A csokit is kibontva szoktuk a kezükbe adni, úgyhogy vicces, hogy amikor Julcsi háromévesen kapott valakitől egy Kinder csokit, nem tudta, mi van benne. Ahogy kibontotta, rácsodálkozott, hogy csoki. 

A kortársai többsége ezen nem lepődne meg.

Ahogy a gyerekekről hallgatlak titeket mesélni, szinte biztos vagyok a válaszotokban, de akkor is megkérdezem: miért vagytok a leghálásabbak az életetekben?
Kata: Természetesen őértük, de szinte minden nap van valami más is, amiért hálát érzek. Az önbizalomhiányos időszakaimban például – ezek egyre rövidebbek, de azért akadnak – emlékeztetem magam arra, mekkora dolog, hogy Dunapatajon felnőtt, falusi kislányként a Vígszínház nagyszínpadán állhatok. Ha megnézek magamról egy régi képet, az önbecsülésem mindjárt helyreáll.
József: Nekem nagy álmom volt, hogy legyen családom. Édesapám viszonylag későn, ötvenévesen alapított családot, és sajnos korán elhunyt, így nem tudtunk sokat együtt lenni. Épp ezért, én mindenképp úgy szerettem volna gyerkőcöket, hogy még sokat velük lehessek. Innentől pedig Katusnak vagyok a leghálásabb, neki köszönhetem, hogy amiről álmodtam – amit együtt megálmodtunk –, az így sikerült. Mindketten ismerünk történeteket, hogy valakinek nem, vagy nem ilyen könnyen sikerül a családalapítás, és amikor ilyenekkel találkozunk, mindig erősebben érezzük, micsoda áldás, hogy nekünk ezt megadta a Jóisten. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>