Mikor ejtett rabul a komolyzene?
A családunkban mindennap hallgattunk zenét. Számos bakelitlemezünk volt, azokon pedig népszerű darabok, olyan szimfóniák, amelyeket édesanyám szívesen hallgatott, apukám révén pedig a magyar rocklegendák, az Illés, az Omega, a Fonográf és a külföldi együttesek zenéjét is magamba szívtam. Például a Queent nagyon szerettem. Gyerekkori barátnőm és hegedűművész szülei szerettették meg velem a hegedű hangját. Először zongorázni kezdtem, aztán jöhetett a hegedű.
Egy menedzser-igazgató munkájának fontos része a kommunikáció, a protokoll és a személyesebb kapcsolat kialakítása a sokféle munkatárssal, a művészekkel, a támogatókkal, a közönséggel. Mi az, amit már gyerekkorodban ellestél diplomata édesapád mellett, és mit kellett élesben megtanulnod?
A bonni majd a vatikáni magyar nagykövetségen gyerekkorom óta sok időt töltöttem fogadásokon és vacsorákon.
A szüleim egyébként mindketten nagyon diplomatikusak a mindennapokban is.
Később sem esett nehezemre a diplomáciai testület képviselőivel kapcsolatot tartanom, vagy a rendezvényeinken prominens vendégekkel, szponzorokkal találkoznom. A zenekarnál az egyik fő feladatom az állami és a fővárosi támogatás biztosítása, így a magyar kormány és a fővárosi önkormányzat vezetőivel is rendszeresen tárgyalok. A BFZ-nél nincs HR-es pozíció, így az új kihívást inkább a zenekaron, a stábon belüli munkavállalói egyeztetések, beszélgetések jelentették, amelyekhez egyfajta pszichológiai érzéket is el kellett sajátítanom.
Könnyű a kompetencia- és a feladathatárokat meghúzni?
Minden, ami művészeti kérdés, az évad megtervezése, a művek kiválasztása, a koncertek megálmodása, a zenekar beosztása abszolút Fischer Iván territóriuma, erre a terepre nem is kívánok tévedni. Körülbelül száz embernek vagyok a munkáltatója, hozzám tartozik többek között a pénzügyi terület felügyelete, az állami támogatások biztosítása, az adománygyűjtés és a zenekar CSR-projektjei. Természetesen a támogatások biztosítása a legnagyobb kihívás, és ebből a szempontból értek minket kudarcok a múltban.
A legbefolyásosabb nők listáján szerepeltél, mit jelent számodra az, hogy „befolyásos”?
Nagyon megtisztelő számomra a jelölés. Amikor megtudtam, rögtön az ugrott be, hogy ezzel olyan vezetők közé kerülök, akikkel együttműködve izgalmas közös projekteket tudunk létrehozni, jobban megismerik a BFZ-t, és ez a zenekarom javára válhat.
Szerinted miért lett a BFZ tavaly a szavazás győztese?
A szavazás kétlépcsős, az első szinten egy szakmai zsűri kiválasztotta a világ tíz legjobb zenekarát a hangzásuk homogenitása, a lemezfelvételei, a díjai alapján, figyelembe véve, hogy milyen rangos fesztiválokra és koncerttermekbe kaptak meghívást.
Egy szimfonikus zenekar életében negyven év nagyon kevés, ha a Bécsi Filharmonikusokat vagy más híres zenekart nézünk, azok több száz évesek. A BFZ-t pedig fiatal, kiváló hangzású, magas minőséget képviselő, újító együttesként tartják számon.
A második részben a közönség szeretete és figyelme döntött, a világ minden tájáról szavazhattak. Amikor megtudtam, hogy jelöltek minket a tíz közé, akkor az első reakcióm az volt, hogy semmi esélyünk a nagy német, amerikai zenekarok mellett. De nem hiába hangoztatjuk, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar a közönség, a közösség zenekara. Ez most nagyon jól megmutatkozott. A világ minden pontjáról: Kazahsztánból, Peruból, Új-Zélandról is szavaztak ránk, és örömüket fejezték ki, hogy mi nyertük el a rangos címet.
Mit tehet ma egy zenekar azért, hogy a komolyzene versenyben maradhasson a szabadidőnkért folytatott küzdelemben?
Gyakran beszélünk az „énidő” fontosságáról. Semmi nem alkalmasabb annak eltöltésére, mint egy jó klasszikus zenei koncert, ahol kikapcsoljuk a mobiltelefonunkat, és van magunkra másfél-két óránk, amikor elmélyülhetünk a zenében, relaxálhatunk, élvezhetjük a szép dallamokat. Augusztusban a zenekar fellépett a rangos Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon, az egyik koncerten Fischer Iván beszélgetett a rendezvény intendánsával, Nicola Benedettivel a jövő zenekaráról, és a BFZ művészei bemutatták a hazai közönség által kedvelt rendhagyó produkciókat. Mint például a barokk zenei előadást – egy nagy szimfonikus zenekarban ritkán játszanak korhű hangszereken barokk muzsikát –, valamint a Zsinagógakoncerteken játszott klezmert. Nem ritka, hogy ráadásként népzenét is hallhat a közönség, így megismerheti azokat a gyökereket, amelyekből például Bartók muzsikája is táplálkozik. Fontos misszió számunkra az éneklés. Művészeink rendszeres kóruspróbán vesznek részt, hogy a legősibb „hangszeren”, az énekhangon is tudjanak „játszani”.
Ugyanakkor a közönséget is buzdítjuk erre, hiszen az éneklés gyógyít. A koronavírus-járvány alatt is bizonyították, hogy regenerálja a tüdőt.
A járvány idején lakótelepek terein, nyitott kocsin zenéltetek. A művészlét bizonytalanabb létformává vált, megismertük a reziliencia fogalmát, és a gyakorlatban is rugalmasnak kellett lenni ahhoz, hogy elérhessen a zene a közönséghez. De létezik olyan határ, amelyet a művészi méltóság megtartása érdekében nem érdemes átlépni?
Nagyon tisztelem a muzsikusokat, akik kisgyerekkoruk óta sok időt áldoznak arra, hogy tökéletesítsék a tudásukat. A közönségünk sokszor elkísér a turnékra, látja a feszített tempót: utazás, próba, koncert, és másnap ugyanígy kezdődik minden elölről. Van tapasztalatunk arról, hogy meddig lehet a határokat feszegetni. Például soha nem játszunk háttérzenét. Különböző műfajokban muzsikálunk: népzene, klezmer, dzsessz, de crossoverirányokba nem megyünk el.
Amikor beülsz egy koncertre, mennyi idő kell ahhoz, hogy megérkezz az említett énidődbe?
Előtte általában protokolláris feladataim vannak, kicsit izgulok, hogy mindenki odaér-e időben. Ez az izgalom sokszor a koncert alatt is megmarad bennem. Tudom ugyan, hogy ők a világ legfantasztikusabb zenészei, de azt szeretném, ha mások is ezt éreznék.
Néha játszunk olyan műveket, amelyeket én is játszottam hegedűn, akkor belülről élem meg a szólamokat, a dallamokat. A zene mindig a lelkemig hatol, örömöt érzek, kisimulnak az idegeim.
Csak azt lehet megnyerni a zenekar támogatására, aki szereti és ismeri a zenét?
Egyértelműen nem. A zenekar amellett, hogy nagyon magas színvonalon muzsikál, számos más értéket is képvisel, amelyekhez sokan tudnak kapcsolódni.
Például kakaókoncerteket rendezünk autizmussal élő gyermekek és családtagjaik számára, dallamokat viszünk az idősotthonokba.
Milyen vágyálmai vannak egy menedzser-igazgatónak?
Most két álmom is van. A koronavírus-járvány előtt a zenekar minden évben több alkalommal koncertezett Amerikában, szeretném, ha ezt minél hamarabb folytathatnánk. A másik: a Pannonhalmi Főapátságnak körülbelül öt éve vagyok a zenei főtanácsadója, és lázasan készülünk egy nagy évfordulóra, ugyanis nyolcszáz éves lesz a Szent Márton-bazilika. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy az ottani zenei életet és az Arcus Temporum Művészeti Fesztivált megismertessük a nagyvilággal. Szeretném, ha ez az évforduló ebből a szempontból áttörést jelentene, és minél több külföldi művész is fellépne ott.
Sokszor beszélsz a közönség fontosságáról. Milyen a jó koncertközönség?
Röviden: olyan, mint a Budapesti Fesztiválzenekaré. Bíznak bennünk, bíznak Fischer Iván választásaiban. Például a karácsonyi koncertünk műsorát nem ismerik előre, mégis pillanatokon belül elkelnek a jegyek. Emellett nagyon sokat kommunikálunk a közönségünkkel. Sokszor karácsony előtt az irodába vagy a próbaterembe ajándékokkal állítanak be, sütnek egy nagy tálca süteményt, mert tudják, hogy a muzsikusok készülnek a karácsonyi fellépésre. Nemcsak mi szeretnénk, hogy közel legyenek hozzánk, hanem ők is szívesen tesznek lépéseket felénk.
Szüksége van a közönségnek kedvencekre? Ahogyan egy focicsapatból vagy színházi társulatból is sokszor kiemelkednek a „sztárok”?
A BFZ demokratikus szervezet, a bátran világsztárnak tekinthető Fischer Iván arra biztatja a zenészeket, hogy álljanak elő ötletekkel. Vannak olyan projektjeink, amelyeknek egy-egy muzsikus a vezetője, például a Zenevárnak Illési Erika, a Zsinagógakoncerteknek Ács Ákos. Ők óhatatlanul ismertebbé válnak. De itt van zenekarunk tubaművésze, Bazsinka József, aki harminc éve játszik a BFZ-ben, a nagy hangszere eleve látványos, a közönség felfigyel a mély hangjára. Kétévente megrendezzük tagjaink számára a Végh Sándor-versenyt, és azok, akik megnyerik, a következő évadban a zenekar szólistájává válnak. Így nem számít, hogy valaki alkalmanként a második hegedű hatodik pultjában ül, hiszen szólistaként is állhat a zenekar előtt. Egyébként az is az egyik érdekességünk, hogy időnként a tagok nem a megszokott módon foglalnak helyet a színpadon.
Megesik, hogy Fischer Iván előre ülteti a fafúvósokat vagy éppen a kürtszólamot, hogy a közönség jobban hallja a fő zenei motívumokat.
Ebben talán előny, hogy a BFZ még csak negyvenéves, hiszen könnyebb átírni a mintákat, ha nincs mögöttük évszázados tradíció.
Igen, nehéz egy megkövesedett struktúrát megváltoztatni. A fesztiválzenekar innovatív működésének egyik kulcsa, hogy külföldi példák alapján Fischer Iván és Kocsis Zoltán teljesen új alapokra helyezte a magyar zenekari játékot, a zenekar berendezkedését, a működését, és mindezt az évtizedek alatt folyamatosan lehetett csiszolni. A zenészeink, legyenek huszonöt vagy hatvanévesek, rendelkeznek egyfajta frissességgel és nyitottsággal. És igaz ez azokra a munkatársakra is, akik a mindennapi működés menedzselésében együttműködnek velem. Azt szeretnénk, ha a klasszikus zene nem csak az elit kiváltsága lenne.
Ez az interjú a Képmás magazin 2023. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
