Visky Andrej: „Apám beszélgetései és humora formált azzá, aki vagyok”

Mit jelent neked, ahogy családon belül beszélgettek a könyvről? 

Együtt szilvesztereztünk a tágabb családdal, meghatározó téma volt a múlt; sztorik, amelyek felbukkannak vagy pont nem bukkannak fel a könyvben. A visszatekintés önmagam puzzle-darabkáinak az összerakását jelenti.

Valahogy úgy képzelem, hogy a ti családotok összetartó magja a múltatok, azt feltételeztem, hogy nem tudtál meg új dolgot. Volt mégis valami, ami összeállt? 

Visszanyúlnék édesapám drámáihoz, mert az írásai közül A test történeteit és a Caravaggiót is fordulópontnak érzem. 

Ezeknél mozdult el először az Isten-ember kapcsolat vizsgálatában: számolt a testtel. 

Ezért nagyon erős valóságkipárolgása van ezeknek a daraboknak, és nekem ez új és szimpatikus. Művészként és fiúként is nagyra értékelem azt, hogy az apám képes volt újraértékelni a saját szakmai attitűdjét. Ugyanezt a paradigmaváltást érzékelhettem a tágabb családi beszélgetésekben is: rengeteg új vonatkozását ismertem meg a családtörténetemnek.

Lehet egy ilyen apát kritizálni? 

Ő is visszajelez az életemre, én is szoktam az övére. Ez nem feltétlenül kritika, csak egy nagyon laza beszélgetés, hogy ugyan miért vállalt el még egy kiállításmegnyitót az ötszáz könyvbemutató mellé. Ezek inkább kedélyes ügyek.

Tanulsz az ő életéből? 

Szakmailag és emberileg is rengeteget. Temesváron a Caravaggio próbafolyamatában rendező-dramaturg párosként is együtt dolgoztunk. A klasszikus színházi hierarchiában a rendező a feje a produkciónak, itt pedig az a helyzet állt elő, hogy a szerző és a dramaturg ugyanaz a személy, akinek a színházi rutinja jelentős, és történetesen az apám. Az az elképesztő lexikális tudás, amellyel rendelkezik, nagyon hasznos. 

Olyan asszociációkra képes és olyan olvasatokat lát meg, amelyek számomra sokszor robbanásszerű felismeréssé lesznek. 

Belém épülnek ezek a pillanatok, és valahogy azt remélem, hogy én is el tudom sajátítani az ő szövegértelmezési módszereit. Ugyanakkor lesem az emberi viszonyainak természetességét, ahogy majdnem idegenekkel is rövid időn belül olyan dolgokról beszélget, amiknek valóban tétje van az ember életében, mint a hit, a családtörténet, hogy kik is vagyunk valójában. Ezek a beszélgetések átszőtték a gyermekkoromat, mert ott zajlottak az asztal körül, és ez óhatatlanul inspirált. Szerintem ez formált azzá, aki vagyok, és a humor, amely mélyen az apám gyerekkorában gyökerezik.

Kép

Fotó: Éder Vera

Van egy nagyon erős színházi hagyomány és egy meghatározó spirituális, lelki alkotóelem, amit örökségbe kaptál. Mintha egy nagyon magas pontra állítanának, ahol a szédülés alapélmény. Megjelenik ez a munkádban? 

Ötvöződik a művészi és spirituális csomag, azt hiszem. Olyan intenzitású a történet, amelyből jövök, hogy néha jobban esne kilépni belőle. Három évet tanultam Amerikában, ez egyszerre volt izgalmas és nagyon egészséges is. New Havenben elsődleges érték az ember szabadsága, amely megjelenik kulturálisan, szexuálisan, politikailag és anyagilag is. Óriási volt a kontraszt az addigi világomhoz képest, és az én felelősségem volt megtalálni, hogy mi az, ami engem ebből a szabadságból érdekel. A három év alatt meg kellett tapasztalnom egy teljesen idegen szakmai környezetben, hogy ki vagyok én a burok nélkül.

Amellyel azért nagyon is összefonódsz. Térjünk vissza az apa-évhez! 

Ez nagyon intenzív önismereti kurzus volt a szakmai oldal mellett. Apám nagyon szabadjára engedi a szövegeit, bárki nyúl hozzájuk. Mindig az érdekli, hogy az alkotó személyes dolgot tudjon elmondani a darabjairól. Ehhez társul számomra a már említett jóval komplexebb rész. Én másképp olvasom az apám szövegeit, mert az ő hangját is hallom benne, és olyan oldalát ismerem meg, amelyről nem feltétlenül könnyű egy apának és egy fiúnak beszélni. A szövegei, amelyek sokszor távol vannak a színpadi valóságtól, felkavarták az én állóvizemet. 

A feladatom az volt, hogy rendezőként és fiúként hozzátegyem ezt a valóságosságot az ő filozófiai cizelláltságához. Mert pontosan tudom, hogy ezek nagyon is valóságos élményekből születtek, egy részük a gyerekkori traumákból.

Az ő traumái benned is ott vannak, nem? 

Amikor a feleségem olvasta Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot, akkor provokált ilyen kérdésekkel. (nevet) Azt érzem, hogy a fogolylét és a nagyapám nagyon sajátos jelenléte a világban, az elképesztő erejével és küldetéstudatával, átöröklődött jó és rossz értelemben egyaránt. Könnyű idealizálni a nagy történeteket, de mégiscsak hét gyereket telepítettek ki az anyjukkal. A fantasztikus családtörténetnek vannak árnyoldalai is. Nekem például nagyon könnyű felépíteni olyan valóságokat, amelyek el tudnak szippantani az azóta létrejött saját kis családomtól.

Színházi alkotó lettél, és erdélyi művészként, egyébként is marginális helyzetben független színházat csinálsz. Ez a vállalás máshol sem könnyű, de Erdélyben összesen két társulat próbál meg ebben a formában életben maradni. 

Most már több mint tízévesek vagyunk, és próbáljuk mérlegre tenni az eddigi létünk őrült vállalásait. Állandóan beleütközünk a fennmaradás lehetetlenségébe. Voltak nagyon jó éveink is, de a magyar és a román állam által meghirdetett pályázatokból élünk; projektszinten fenn tudtunk tartani előadásokat, de nem tudunk továbblépni. Társulatot és közösséget szerettünk volna építeni – de jelen körülmények között mindkettő utópisztikus elképzelés. Állandó identitásdilemmánk, hogy versenyt fussunk-e a művészszínházakkal. Talán a nyitás a tantermi előadások felé tehetné fenntarthatóvá a létünket. Lehet, hogy a nevünk is predesztinál bennünket a dilemmák állandóságára.

Nem akartál a művészi törekvéseidnek Erdélynél jobb táptalajt keresni?
 
De. Minden évben beszélgetünk erről a feleségemmel. Kettészakít ez a kérdés. 

Csábít, hogy kipróbáljam magam egy másik miliőben – ugyanakkor a családi kapcsolataimat, a nagyon erős barátságokat kimondhatatlanul nehéz lenne itt hagyni. 

Ha elmegyek, akkor felteszem egy feltételezett művészi célra az életemet, és a gyerekeimét is. Vagy kitartok az eddigi döntésem mellett, és elfogadva a kompromisszumokat, megküzdök azzal a komplexitással, amely itt körülvesz. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>