Romlott húst vettem, reklamáltam, és valami sokkal jobbat kaptam helyette

Már másnap visszamentem a szupermarketbe. Nem volt más célom, mint írásos nyomot hagyni erről az esetről, hogy ne térjünk felette nyomtalanul napirendre. Késő délutáni tömeg volt, a biztonsági őr éppen egy rajtakapott tolvajt vezetett el a hátsó irodák felé, szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültséget. A vásárlók könyvét nem találtam a kasszák közelében, a fali tartóban, ahol lennie kellett volna. Odamentem egy pénztároshoz, elmondtam neki a szándékomat, ő rögtön hívott egy „főnököt”. Negyvenes nő jött hamarosan, és komor arccal, de nagyon figyelmesen hallgatta a panaszomat. Ő is kereste a vásárlók könyvét, még a szemetesbe is belenézett, de nem találta. Néhány perc türelmet kért: elmegy és utánanéz. Átfutott az agyamon, hogy „na, ezt biztos direkt csinálják, majd várakoztatnak, hogy elmenjen a kedvem, vagy azt hazudják, nincs meg a könyv, megpróbálnak rávenni, hogy álljak el a panasztevéstől, ne maradjon írásos nyoma”. 

Lélekben sündisznóállásba helyezkedve vártam vissza a főnököt.

Néhány perc múlva meg is érkezett: „Ez nagyon rosszul fog hangzani ebben a helyzetben, de higgye el, nem hazudok. Visszanéztük a kamera felvételét, és a vásárlók könyvét nemrég ellopta az egyik vásárló. Sajnos nem tudjuk rögtön pótolni.” Volt valami a tekintetében, ami miatt hittem neki. „Visszahozta a hibás árut? Mert akkor visszatérítenénk az árát” – próbálkozott reménykedve. Majdnem felnevettem, mert elképzeltem magam, amint büdös hússal a szatyromban utazok a buszon. Még azt is ajánlotta, hogy telefonáljak az ügyfélszolgálatukra, ott hamarabb is foglalkoznak az ügyemmel. „Nézze, szeretném, ha írásos nyoma maradna ennek az esetnek. Senkinek nem esik jól, ha büdös hússal szembesül, amikor főzni akar, és ki kell dobnia a kukába” – mondtam neki. „Megértem” – csúszott ki a száján, és egy másodpercig a szemembe nézett, de azután elkapta a tekintetét, és már sorolta is tovább, mit tehetünk még. 

Az én lelkemben bársonyos érzés támadt ettől az egy elejtett szavától – „megértem” –, az empátiának ettől a kis felvillanásától. Már nem is volt annyira mélyen bosszantó, ami történt, és már nem is tűnt annyira elodázhatatlanul fontosnak, amiért eredetileg odamentem. Kisimult a világ, engedett a görcsös szorítás. Tudtam, hogy nem ver át, és tudtam, hogy elérem, amit szerettem volna. Nem, nem lettem elfogult, nem gondoltam azt, hogy akár csak egy pillanatig is együttérez velem – hiszen hogyan is érezhetne együtt velem ő, aki ebben a helyzetben az ellenfelem, mert éppen én vádolom azzal, hogy nem végzi jól a munkáját! 

Joggal kívánhatott a háta közepén is túlra. De az eszével egy pillanatra mégis, önkéntelenül is belehelyezkedhetett az én nézőpontomba, és megérthette, hogy van jogosság az indítékaimban.

Mert nem mindenki az ördögtől való, aki bántja azzal, hogy kritikát fogalmaz meg az általa vezetett intézmény felé. Talán nem az ördög küldöttje vagyok, hanem csak egy ember, akit valami sérelem ért.
Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva visszamegyek az üzletbe. Így is tettem, és a vásárlók könyve ott volt a helyén, a kasszák közelében. Beleírtam az esetemet és azt a véleményemet, hogy szerintem „túldátumozzák” a darabolt és csomagolt húsokat, valójában nincsenek meg a feltételei a hosszú szavatosság megtartásának a feldolgozás–csomagolás–szállítás–bolti tárolás során. Az egyik pénztárost kértem, hogy hívjon egy főnököt. Egy fiatalabb nő jött, udvariasan átvette a leírt panaszt, és a lelkemre kötötte, hogy ilyen esetben feltétlenül hozzam vissza a romlott árut, mert bármelyik üzletükben kötelesek visszatéríteni az árát. „Hm. Kénytelen leszek beszerezni egy légmentesen záródó nagyobb dobozt” – gondoltam. De mindez már nem is volt lényeges.

Az a kis odavetett „megértem” szó megmutatta, micsoda hatalma van az empátiának, a mások iránt mutatott együttérzésnek. 

Vagy – ha nem is lehet elvárni, hogy a sértett fél őszintén együttérezzen kritikusával, ellenfelével – legalább a minimális racionális megértésnek. Amit csak akkor lehet elérni, ha egy pillanatra el tudja engedni sértettségét, bele tud helyezkedni a másik ember helyzetébe, így beleshet az indítékai világába. Talán meg is érti, hogy azok nem ördögtől valók. És milyen csodálatos lenne, ha ugyanezt a sértő fél is meg tudná tenni! Ellenfeleink indítékai a legritkább esetekben ördögiek, a legtöbbször ugyanolyan kicsinyesek vagy fájón emberiek, mint a mi ösztönzőerőink. Hány hétköznapi konfliktus és háború megelőzhető lenne, ha mernénk és akarnánk bepillantani az ellenérdekelt fél helyzetébe! Talán a másik ember iránti érdeklődés, az empátia képessége és tudatos gyakorlása menthetné meg a világot.