Súlya a szerelemnek – A legendás erdélyi művészpár, Páskándiék egymásnak adtak életcélt

Elvhűség és szellemi szabadság 

Páskándi Géza számomra a tehetség meg nem alkuvását, a nehéz sors edzette keménységet, a szabadságot és a „nehéz embernek” is nevezett zseni karaktert jelenti. Egyik művében így fogalmaz: „Hányszor figyelmeztettelek, soha meg ne kérdezd, mire gondolok. Nem azért, mintha titok lenne, csak annyiban titok, amennyiben a szabadságom. Erre mondtam, hogy válóok a házastársnak az a kérdése a másikhoz: mire gondolsz? Mert ehhez senkinek joga nem lehet.” (Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát) P. Sebők Anna nehéz gyermek- és fiatalkoráról, szeretett és erős nagymamája tragikus életéről és édesanyjával való ellentmondásos kapcsolatáról összetett képet kaphatunk, ha elolvassuk Rozsdásszemű című emlékezőregényét. 

Az író-költő méltó szellemi társa volt, mindig könyvet láttak a kezében, állandóan olvasott, és filmeket is módszeresen, tematikusan nézett. 

Visszaemlékezését olvasva, őt is az elvhű és szabad jelzőkkel lehetne leginkább jellemezni. „Egyszerre voltak értékközpontúak és szabadon gondolkodó emberek, nem szerették és nem is viselték, ha valaki megmondta nekik, hogyan gondolkodjanak. Náluk önazonosabb embert nem ismerek” – mondja lányuk, Ágnes. 

Kép

Páskándi Géza lányával – Fotó: családi archívum

Meghurcoltatás és hurcolkodás 

Páskándi Géza soha nem mesélt a kényszermunka és a börtön éveiről, még a feleségének sem, aki későbbi kutatásai során megrendülve tapasztalta, férje min mehetett keresztül. A hat év után szabadon engedett művész munkáját ellehetetlenítették, a családot folyamatosan megfigyelték, rendszeresen nyilvános provokációk érték őket, akár egy étteremben is. „Ebből állt az életünk: hagyták – nem hagyták, megveregették a vállát – kiátkozták. Büntetés és kacsintás. A lényeg, hogy egy percig se érezd magad biztonságban.” Anna tudta, hogy amíg Géza a világgal harcol, neki meg kell óvnia a családot: „Az ellenségemnek sem kívánom azt a poklot, amin Géza átment, és én is… élni kellett, s a derűt benntartani a házban. Igaz a mexikói mondás, amely szerint a ház alapja nem a földben, hanem az asszonyban van.”

Az anyaországba költözés mellett döntöttek. Ez hosszú, bonyolult, sokszor reménytelennek látszó procedúra volt, válás, majd két névházasság révén. Egy évig külön éltek, Géza a kommunista, az „idegenekkel” különösen gyanakvó kádári Magyarországon, Anna és kislányuk pedig a feketelistás író hátrahagyott családjaként, Ceaușescu Romániájában: „Vártam én is az áttelepülő papírjaimat: egyik napról a másikra éltünk. Maradt a szerelem, a kuckózó összebújás, az örökös játékosság” – írja Anna a Rozsdásszeműben.

Amikor Magyarországon végre újra együtt lehetett a család, az elveihez ragaszkodó értelmiségi pár ismeretlen közéleti és kulturális környezetben – és ismeretlen besúgókkal – új életet kezdett.

Erdélyben megtapasztalták, hogy népek, kultúrák és vélemények egymás mellett létezhetnek, hiszen a német, zsidó, román, cigány és a magyar közösség gyakorlatilag egy közösségként élt, talán ennek köszönhették kitartásukat. „Nagyon meg kellett magukat rázni, fölállni és újraépíteni az életet, egy olyan hazában, ahol megdicsérik őket, romániai létükre milyen jól beszélnek magyarul. Az apám soha nem gyűjtött anyagi javakat, nem érdekelte, hogy éppen milyen körülmények között éltünk, hogy két lábasunk, pár kanalunk és négy tányérunk van. Anyámnak a nulláról kellett újra otthont teremtenie” – meséli Ágnes, aki az ideköltözéskor hároméves volt.

Kép

P. Sebők Anna, Páskándi Géza, Nagy László, Szécsi Margit és Kiss Ferenc – Forrás: családi archívum

P. Sebők Anna emlékezőregénye kemény nőt rajzol elénk, aki a szeretet parancsa szerint cselekszik, de nem tud felmentést adni azoknak, akik szerettei életét megkeserítették. Gyermekét arról kérdeztem, el lehet-e engedni ezt a nehéz szülői örökséget. „Azt hiszem, igen, de szociális szakemberként, akinek a megbocsátás és az elfogadás a munkája része, ez nekem könnyebben megy. Egyébként apám szigorúbb volt, anyám engedékenyebb, de ahogy öregszik az ember, letisztulnak a dolgok. Így volt ez anyám esetében is. Nem akarta elkenni a felelősséget, már nem akart megfelelni senkinek.” 

Az özvegy elköteleződése és szabadsága 

P. Sebők Anna férje halála után hatalmas munkába kezdett, de nem csak a hagyaték rendszerezésébe, kiadásába fogott bele. „Ötvenkét évesen özvegyen maradni egy ekkora hagyatékkal, aztán egy iszonyatosan mély, évekig tartó gyász után látni, hogyan rázza meg magát, és dönti el, hogy ő már egész életében Páskándival fog foglalkozni, hihetetlen volt – meséli Ágnes –, belevetette magát a hagyaték gondozásába, aztán elindult az önálló karrierje ötvenhárom-négy évesen.”

Elkészültek P. Sebők Anna Erdélyről szóló dokumentumfilmje, amelyek mögött hihetetlen sok levéltári kutatómunka, személyes élmény és beszélgetés állt. A Rozsdásszemű cseppet sem álszerény, mégis háttérben maradó szerzője inspiráló szellemi társa volt Páskándi Gézának, s később sem a nagy író-költő férj muníciójából alkotta meg saját műveit. Ahogy lánya fogalmaz „elképesztő műveltségű és sajátságos észjárású ember volt, határozott ízléssel. Ugyanakkor hiteles tükör is, gyakran lenyesegette apám gondolati vadhajtásait. 

Rengeteg dolog érdekelte, jobbítani akart a világon, szerette volna, ha nem mennek feledésbe bizonyos dolgok, így például az erdélyi zsidóság története vagy az erdélyi ötvenhatosok kérdése, amit addig nem is kutattak. 

Mindez belső kényszer volt, ahogy apámnál is, csak anyám ezeket elaltatta magában sok évig. Amikor magához tért a gyászból, előtört az eredeti személyisége.” Később több interjúban maga Anna is elmondta, hogy nem szépirodalmat írt, s valóban még érzéseit is tényszerű, rövid reflexióként közli. „Egyszerűen úgy gondolta, hogy az élete történelemkönyv, kultúratörténeti kordokumentum. Emellett anyám annyi pszichés meg lelki terhet vitt, hogy ez öngyógyító írás is volt” – mondja lánya, aki maga is megdöbbent, hogy bár édesanyja nem írt naplót, fantasztikus fotografikus memóriájának köszönhetően napra pontosan emlékezett az eseményekre, a beszélgetésekre.

Kép

Páskándi Ágnes – Fotó: Szakál Szilvia

Páskándi Ágnes találkozásunkkor a szülei halálának évfordulójához kapcsolódó megemlékezésekre készült. Arról is kérdeztem, át lehet-e venni a Páskándi-hagyaték gondozását egy ilyen nagy munkabírású elődtől. „A fiam szavaival élve, úgy mondanám: próbálom, próbálom. Ez nekem nem szakmám. De akkora súly már nincs rajtam, mert édesanyám az alapokat letette. Arra kell figyelnem, hogy elég szó essen az édesapámról meg a munkásságáról, de ennek működnie kell magától is, ha én minden segítséget megadok hozzá. Amire nagyon vágyom – és vágytak a szüleim is –, hogy a nagy kőszínházak játsszák többet a darabjait.”

„Ne hagyd el jövendőmet” 

„Apám börtönbüntetése gyakorlatilag kerékbe törte a fiatalságát. Sokan nem épülnek föl ebből. Azt hiszem, apámnak ez a szerelem és anyám, aki gyereket szült neki, adott életcélt. Sokan fogadtak annak idején arra, hogy apámat megtörte a börtön, és nem fog tudni már alkotni sem. Nem így történt. Kívülről csak a love storyt látják az emberek, azt nem, hogy ebben nagyon sok munka, álmatlan éjszaka, veszekedés, tányértörés és nem tudom, mi minden van. Anyám – ezt le is írta – sokszor gondolkodott váláson, mert nehéz ember volt az édesapám. 

Nehéz volt ezt a sok évet színvonalasan és egymást szeretve végigélni, de szerintem sikerült. 

Azt hiszem, anyám a könyvében ezt is meg akarta mutatni, hogy nézzétek, mi lementünk a poklok mélyére, de fel is emelkedtünk” – mondja Ágnes szülei kapcsolatáról, amelyet édesanyja így összegez dokumentumregényében: „Szerettem őt és ma is szeretem. Ebbe más nem fér bele. Mindenkinek más az önérzete, nem szólok meg senkit, de egy biztos, én még olyan asszonnyal nem találkoztam, aki attól volt boldog, hogy jól visszaadta, ha megcsalták.”

Ahogyan Páskándi Anna kitartott Páskándi Géza mellett, majd férje hagyatékát gondozta, kimeríti az igazi, síron túl is tartó szerelem fogalmát. A Rozsdásszemű címadója – akit szerelme nevezett így – ezt írja: „Végül is hálás lehetek a sorsnak, mert annyi rétegű életet rendelt. Mert így volt és van súlya a szerelemnek, a szeretteink iránt érzett felelősségnek, az ételnek, italnak, a napsugárnak, az esőnek…” 

Páskándi Géza erdélyi születésű Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, esszéíró, drámaíró, publicista. Romániában állam és közrend elleni izgatás vádjával hat évre elítélték, büntetését a Duna-delta munkatáborában töltötte. Amnesztiával szabadult 1963 februárjában, majd Bukarestben könyvtári raktárosként, később a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektoraként dolgozott. Feleségül vette Sebők Annát, született egy lányuk, Ágnes. 1974‑ben áttelepült Magyarországra, ahol a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Az Erdélyi Magyarság című lap és a Magyar Televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnökeként is működött. A Magyar Írók Szövetségének választmányi tagja lett, majd a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, 2011‑ben posztumusz a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választották. Legismertebb színpadi műve a Vendégség, amely az árulás lélektanáról szól.

Páskándiné Sebők Anna Kolozsváron született kultúrtörténész, író, filmrendező. Romániában tanárként dolgozott, Magyarországra költözésük után az MTA kelet-európai kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Fő kutatási területe az összehasonlító kisebbségkutatás. Páskándi Géza hagyatékának gondozása mellett hangjátékok, filmek készítésében vett részt, és több történelmi dokumentumfilmet is készített. Önéletrajzi könyve a Rozsdásszemű.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>