Férfifűző, derékra kötött állatlábak, ördögszarvak és feneket növelő párna – Régi ruhadarabok és kiegészítők, amelyeket ma már nem viselnénk
Amióta világ a világ, a ruházat nemcsak a test elfedését szolgálja, hanem a társadalmi rangot is jelzi, emellett a csábítás fontos eszköze, még ha egy-egy megoldás komoly egészségügyi problémákat is okozhat. Szerencsére egyik káros trend sem tart örökké – hogy aztán átadja a helyét egy újabb hajmeresztő divathóbortnak. Összeállításunkban olyan ruhadarabok és kiegészítők szerepelnek, amelyek funkciójukat vesztették vagy egyéb okból rágta meg azokat az idő vasfoga.
Szinte megmozdul
Ma egyre többen emelik fel szavukat az állati eredetű ruhadarabok ellen, egykor azonban fontos alapanyagai voltak ezek a ruhaneműknek és kiegészítőknek – még a fejrevalóknak is! Ilyen volt például a szőrhurka, egy állatbőrből (és nem szőrből, ahogy a neve sejteti) készült hajbetét. Már a honfoglaló magyarok körében is használatos volt továbbá a kacagány, egy szintén állatbőrből készült, a bal vállra vetve hordott férfi ruhadarab, amely készülhetett vadállat és háziállat bőréből is – a szabatlan juhbőrt hátibőrnek nevezték.
A kacagány viselői az állat két mellső lábát a nyakukra, a hátsó lábakat pedig a derekukra kötötték, míg a farkat meghagyták dísznek – ez minden bizonnyal sokaknak sokkoló látványt nyújtana ma.
Meglehetősen bizarrnak hatna a hajlánc is, egy olyan nyaklánc, amelyet aranyszemekből és csatokból, valamint hajból készítettek. Ennél bizalomgerjesztőbb a kocsánfüzér, amely egy növényszárból készült nyakék volt.
„A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. (…) Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától.” – Tömörkény István: Megöltek egy legényt
Tűzbe vetett ördögszarvak
E cikk szerzője odáig van a fejfedőkért, ám csak alkalomadtán viseli, ugyanis egy elegáns, virágokkal díszített kalap ma is kisebb feltűnést kelt – hát még akkor hogy csodálkoznának az emberek, ha egy henninnel egyensúlyoznék a fejemen. E név egy 15. századi, hatalmas, cukorsüveg alakú, varázslósipkára emlékeztető fejdíszt takar, amelynek alapját kemény karton vagy finom anyaggal bevont drótváz adta. Egy furcsább változata két szarvként ágaskodott az emberek fején. A süvegre gyakran fátylat is erősítettek, amely szárnyakként omlott alá – a papság csak úgy nevezte, hogy az ördög zászlaja. 1428-ban aztán egy karmelita szerzetes, Thomas Couette Észak-Franciaországot bejárva felemelte szavát a hennineket viselő nők ellen, mondván, rossz útra terelik a gyermekeket, majd több mint száz fejfedőt vetettek nyilvánosan máglyára Párizsban.
A 17. század meghatározó kiegészítője volt a paróka, amelyet a monda szerint a francia uralkodó, XIV. Lajos, a Napkirály hozott divatba, ezzel palástolva kopaszságát. A hatalmas póthaj készülhetett ló- és kecskeszőrből, de igazi női hajból is. Ennek ellenére a parókákat érdekes módon elsősorban nem a nők, hanem a férfiak hordták. A francia uralkodó egy nap többet is a fejére tett, még egy aranyszínű darabbal is büszkélkedhetett, amit ünnepekkor viselt.
Gyűjteményét egy külön erre a feladatra alkalmazott parókafelügyelő gondozta.
„Sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép.” – Jókai Mór: A szép szellem
Biztos növelték az egyensúlyérzéket a barokk kalapok is, amik olyan hatalmas méreteket öltöttek, hogy a nők csak térdelve fértek be a kocsikba. Az extavagáns hatást a legkülönfélébb makettekkel fokozták: volt, hogy gyümölcsöskosár, máskor egy ágyúkkal felszerelt hajó, megint máskor egy léghajó díszítette a fejfedőket, de az is előfordult, hogy egy, Marie Antoinette francia királynénak előadott pásztorjáték szereplőit keltették életre rajta. A kalapoknak ő maga is nagy rajongója volt, anyja, Mária Terézia tetszését viszont kevésbé nyerték el a látványos darabok: amikor meglátott lányáról egy kalapos portrét, úgy kommentálta, hogy a festmény inkább egy komédiásnét ábrázol, semmint királynét.
A szépségért szenvedtek
Az 1500-as évek Európájában általános viselet volt a Spanyolországból indult csipkegallér, különféle verziókban: többek közt Spanyolországban, Hollandiában malomkerék alakú, merevített gallért hordtak, amiben igen nehéz volt a nyak mozdítása. Ezen enyhített a Medici Katalin francia királyné által bevezetett, elöl nyitott csipkegallér, a Medici-gallér, amely mélyebb dekoltálást tett lehetővé. Franciaországban és Angliában a polgárság körében az ehhez hasonló, legyező alakú, fej fölé érő, a mellnél nyitott gallér, a collerette fraise terjedt el.
A fen említett Medici Katalin afféle divatdiktátor volt a maga korában: ő terjesztette el a halcsontokkal merevített alsómellényt, azaz fűzőt (corset) is, ami miatt nagy valószínűséggel sok nő átkozta a nevét. Az elölről zárt fűzők, amiket csak segítséggel tudtak magukra erőltetni, nemcsak a derekukat, hanem a belső szerveiket is teljesen elszorította. Ennek ellenére évszázadokig tartotta magát ez az egészségre oly káros trend.
Az 1800-as évek derekán közel négyezer fűzőkészítő dolgozott Franciaországban, bőséges terméssel ellátva a hölgyeket. A nők különböző fűzőt viseltek reggel és este, utazáskor és lovagláskor, valamint az estélyeken.
Igen meglepő, hogy ez a divat a férfiakat sem kerülte el – még a magyar férfiakat sem, ahogyan az a Honderű divatlap egyik hirdetéséből is kiderül, amely 1845-ben egy férfifűzőket is készítő mestert népszerűsített.
„Belky (...) még talán a mellénykéjét is kigombolta, hogy az a cudar vállfűző ne legyen most alkalmatlan.” – Mikszáth Kálmán: Minden asszony – asszony
Spanyolországból eredt a 16. században népszerűvé vált széles abroncsszoknya, a vertugadin, amely alatt akár még egy ember is elfért: a monda szerint IV. Henrik francia király felesége széles szoknyája alá bújva húzta meg magát, amikor Szent Bertalan éjszakáján merényletet szerveztek az általa vezetett hugenották ellen. A fa és fém abroncsból álló vertugadint lószőrrel tömték ki, és nem látszódhatott ki alóla a nők lába. Ennek egy későbbi változata az ovális alakú, két oldalra szélesedő panier. Míg ez a spanyoloknál a nők megközelítését nehezítő erényövként funkcionált, a franciáknál épp ellenkező célt szolgált: a széles szoknyával a csípőt, ezáltal a nőiséget akarták hangsúlyozni.
Angliában és Franciaországban a csípő és a fenék megnagyobbítására párnákat is helyeztek a ruha alá, ez volt a tournure. A derékra kötött, feneket növelő lószőr párna a nemesség gardróbjának volt fontos, ám valószínűleg kevésbé kedvelt eleme: a nők csak oldalra fordulva tudtak miatta leülni, és a járás sem ment vele könnyen.
Amikor szó szerint nagy lábon éltek
Hosszú orráról kapta a nevét a Lengyelországból származó csőrcipő (poulaine), amely a 14–15. században Franciaországban is nagyon kedvelt lett. Amilyen egyszerű volt belebújni, olyan diszkomfortos lehetett járni a lapos talpú lábbeliben, ezt könnyítendő olykor zsinórral rögzítették azt a térdhez.
A csőrcipő rangjelzőként is szolgált: a polgárok harminc, a nemesek akár hatvan centi hosszú lábbelit is viseltek, amit rendelet szabályozott.
A pouline a harcokban való részvételt is hátráltatta: az 1386-os sempachi csatában az osztrák lovagok inkább levágták a cipők „csőrét”, de még így is alulmaradtak a svájci csapattal szemben.
Az extrémmagas cipősarok sem mai találmány: a látványos holdjáróiról is híres énekesnő, Lady Gaga is megirigyelhetné a reneszánsz kori olasz nők cipőit. Hogy minél magasabbnak tűnjenek, fatalpakat erősítettek lábbelijükre. A tehetősebb kurtizánok, azaz cortigianák, hogy egyensúlyukat ne veszítsék, egy-egy szolgálóba kapaszkodva lépkedtek magas sarkú cipőjükben.
Ékes koronából gúnyolódás tárgya
A viselet nemcsak a társadalmi rangról, hanem a családi állapotról is árulkodott. Erre a legjobb példa a férjezetlen lányok korona vagy félhold alakú fejéke, a párta. „A szűziesség hatalmának királyi koronája, mely mint dicssugár övedzé a homlokot” – jegyezte meg róla Kővári László Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című írásában. A fejdísz ugyanakkor csúfolódások alapjául is szolgált: a férjet nem találó lányokat a jól ismert „pártában maradt” mellett olyan megjegyzésekkel illették, mint hogy fejükre sült a párta.
Bár nagyon szépnek tartom, egyedülállóként azért örülök, hogy a lányoknak már nem kell így a világ tudtára adniuk, hogy nincsen párjuk, bár a férfiakat talán felbátorítaná, ha egy párta jelezné, zöld előttük a lámpa.
Nem vész el, csak átalakul
Egyes kiegészítők az évszázadok során finomodtak, és ma is bevetjük őket.
Az 1600-as években indult hódító útjára a nők körében népszerű szépségpötty, amit egykor nem tussal festették az arcukra, hanem fekete tapasz formájában ragasztottak fel.
Ez volt a szépségflastrom, más néven legyecske, amit egyébként melltapasz gyanánt is használtak.
„Elvesztettem zsebkendőmet, csókot adok érte” – szól az ismert gyerekdal, amelynek éneklője természetesen nem az orrfújásra használatos papírdarabját keresi. A zsebkendő egykor kiegészítő volt, amit a férfiak kabátjuk zsebébe vagy nadrágjuk ellenzőjébe tettek úgy, hogy a két vége kilátszódott, míg a nők ugyancsak a zsebükben tárolták, a kezükbe fogták vagy a nyakuk köré csavarták.
Ebből lett aztán a mai zsebkendő elődje. Nagyszüleim még textil zsebkendőt használtak, amit én már nem tudnék elképzelni, bár a környezettudatosságra való törekvés még ezen kiegészítő reformjának is kedvezhet.
Egykor egyes politikusok olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy még a ruházkodással is előttük tisztelegtek. Ennek egy példája a „Napóleon-gyűrű” – a francia hadvezér és későbbi császár idejében az emberek olyan gyűrűt húztak az ujjukra, amelyen kettős foglalatban szerepelt Napóleon és felesége, Mária Lujza képe. Ma az arcképekkel ellátott pólók trendjét éljük, vezetők helyett viszont már jobbára énekesek, színészek fotóját viseljük, amivel kevesebb konfliktusnak tesszük ki magunkat.
A felsorolt ruhadarabok, kiegészítők zömét csak saját felelősségre ajánlom. A végére pedig egy jó tanács: ha lehet, kerüljük a neglizsét és a pongyolát is, mert ez bizony alkalomhoz nem illő, illetve rendezetlen öltözetet jelent.
Források:
Domanovszky Endre: Korok ruhái. Corvina, 1979
Szilvitzky Margit: Az öltözködés rövid története, 1970
Benyőné Dr. Mojzsis Dóra: Régi magyar öltözködés. Magvető Könyvkiadó, 1988
Hatvány Lili: Öltözködés és divat, Pesti napló
Arcanum.com
Fashionhistory.fitnyc.edu
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Gyilkos divat – A viktoriánus kor mérgező kalapjai és szó szerint lángoló szoknyái
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
