A történet

Mostani történetünk (A sziget szellemei) lassan kúszik a bőrünk alá, de abszurditásával és groteszk fordulataival felkavar, majd napokig nem ereszt. Az emberi kapcsolódások dilemmái és fájdalmai, a létezés értelme vagy értelmetlensége, a konfliktusok és az érzelmek megélhetőségének kérdései egyaránt helyet kapnak Martin McDonagh legújabb filmjében. A háborítatlan szigeten a fű zöld, a tenger kék, a táj festői, az emberek pedig mindennap ugyanazt teszik. Feladataik elvégzése után betérnek a kocsmába, hogy néhány ital mellett beszélgessenek például a szamaruk ürülékéről vagy más hasonló hétköznapi dologról. Bár a közeli szárazföldön épp az ír polgárháború zajlik, ám annak történései sem lendítik ki igazán a szereplőket a megszokott ingerszegény életükből. Azonban egy váratlan konfliktus, amely a mellettük zajló drámához képest apróságnak látszik, felforgatja jó néhány ember életét. A két főszereplő, Colm (Brendan Gleeson) és Pádraic (Colin Farrell) barátsága kurtán-furcsán véget ér, mivel az idősödő Colm meg akarja szakítani azt. Pádraic azonban nem nyugszik bele a hirtelen jött elutasításba, amely az események meghökkentő láncolatát indítja el. Mi pedig nézőként a székhez szegezve azon gondolkozunk, vajon hogyan történhet mindez.

Szerződési feltételeink

„Nem bántottál meg semmivel, csak már nem kedvellek” – indokolja Colm Pádraicnak a barátságuk megszüntetését. Később a főszereplő húga, Siobhán kéri ezt számon rajta: „Mi bajod a testvéremmel?” – „Az, hogy félnótás!” – jelenti ki Colm. A történetet követve a nézőben is megfogalmazódik a kétségtelen tény, amit a lány ad erre válaszul: „Dehát mindig is félnótás volt!” Akkor mégis mi történt? Mi változott? Mi okozza a veszteséget? Colm elmondása alapján tulajdonképpen nem változott semmi, nem történt semmi. Csak már nem akar barátkozni, és kész. 

A klienseknek gyakran mondjuk, hogy vannak véletlenek, csak nem véletlenül. 

Minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy éppen azon a napon, éppen annyi év után dönt úgy az egyik fél, hogy „felmond” egy barátságot. Elfogadhatóbb és a valósághoz talán közelebbi elképzelés abból kiindulni, hogy nagyon is változott valami, de az nem kimondható. Talán Colm még önmaga számára sem tudja megfogalmazni, vagy éppen nem akarja megosztani másokkal, hogy mi zajlott le benne. Az biztos, hogy a korábbi baráti kapcsolat feltételrendszere most élhetetlennek tűnik a számára. 

A rendszerszemlélet egyik – emberi kapcsolatok esetén – fontos fogalma az érzelmi szerződés. Társas helyzetekben más és más elvárással vagyunk jelen. Már egy üzletbe lépve is megköttetik egy alacsony intenzitású érzelmi szerződés, amely alapján elvárjuk, hogy az eladó legyen udvarias és segítőkész. És mi is egy elvárásnak teszünk eleget, amikor kedvesen köszönünk, és kifejezzük a hálánkat. A szerződés feltételeinek betartása jó érzést és elköteleződést, míg azok megsértése csalódást, dühöt és az üzlet kerülésének szándékát szülhetik. Egyszerűbben fogalmazva: ameddig mindketten tartjuk magunkat az egymás iránti elköteleződésünk alapját képező érzelmi szerződéshez, addig úgy érezzük, hogy jó együtt. Ha azonban az egyik fél változtat – különösen a megkérdezésünk nélkül –, akkor azt nehezen éljük meg. A bevásárlással ellentétben egy mély barátságnak, párkapcsolatnak vagy szülő-gyerek viszonynak sokkal komolyabb szerződéses feltételei és következményei vannak. Igaz ez a jó érzések és a sebzettség dimenziójában is. 

Ismerkedésünk idején kimondatlanul is megállapodunk azokról az alapvetésekről, amelyek szövetségünk különféle területeit felölelik, és az érzelmi szerződésünk részét képezik majd. 

Ilyen alapvetések lehetnek: 
„Én erősnek érezhetem magam melletted azáltal, hogy te támaszra szorulsz, cserébe te mindig támaszkodhatsz rám.” „Én megmentelek téged a nehéz szülőkapcsolatodból, cserébe te megengeded, hogy én hozzam a közös döntéseinket.” „Én mindig segítek neked a munkádban, cserébe te mindig meghallgatod a panaszáradatomat.” 

Akár már rövid időn belül, de különösen egy hosszú távú kapcsolat esetén valószínű, hogy mindkét fél változik. Sok egyéb mellett az értékrendünk, a világlátásunk, az önmagunkról vagy a kapcsolatunkról alkotott képünk idővel módosulni fog. Ezáltal a kapcsolati elvárásaink is új fénybe kerülhetnek. Ilyenkor szoktuk – kimondatlanul, vagyis sokkal inkább az érzések, mint a gondolatok szintjén – felülvizsgálni az érzelmi szerződésünket. Ha korábban azt vártam a páromtól, hogy ő hozza a döntéseket, amiért cserébe én mentesültem a felelősségvállalás alól, de időközben fontossá vált számomra az önálló döntéshozatal, akkor vágyom a kapcsolat, illetve annak alapját képező szerződéses feltételek változására is. 

Jó esetben nyíltan ki tudom fejezni a vágyaimat, és a másik féllel közösen képes leszek megvitatni, hogy milyen változtatások segítenék mindkettőnk jóllétét. Más esetekben ezt nem tudjuk megtenni. Így például Colm sem a kapcsolat közös erővel történő alakítása mellett dönt. Talán nem is biztos abban, hogy mit szeretne. Csak azt tudja, hogy már nem akarja a félnótás Pádraic értelmetlen és hosszú fecsegését hallgatni mindazért cserébe, amit barátja nyújthat a számára. (Talán a magánytól menekül?) 

A kapcsolat zsákutcába kerül. Colm pedig azt a megoldást választja, hogy felrúgja a szerződést.

Barátját ez rendkívül váratlanul éri, így mindketten sebződnek. 

Kép

Colin Farrell és Brendan Gleeson a filmben – Forrás: Profimedia

Érzelmeim: jog vagy adottság?

A filmben lévő összes feszültség elmúlna, ha Colm képes volna újra közeledni Pádraichoz, vagy Pádraic elengedné Colmot. Innának, „pofáznának”, és mindenki boldog volna – gondolhatnánk magunkban. Vajon nem önzés-e a részükről, hogy ekkora teret adnak az érzéseiknek, felforgatva a sziget életét? Van-e joguk mindehhez? 

Az érzéseink – minőségüktől és indokolhatóságuktól teljesen függetlenül – úgy toppannak be az életünkbe, mint a váratlan vendégek. Tehát izgalmasabb kérdés önmagunk számára az: „Tudjuk-e engedni azt, ami van?” Ugyanis változatos megoldáskészlettel rendelkezünk akkor, ha arról van szó, hogy hogyan ne érezzük mindazt, amiben vagyunk. A filmben mindenekelőtt a „céltalan pofázás” és az ivászat az, amellyel a szereplők elkerülhetik a szembenézést önmagukkal. Rövid távon úgy tűnhet, hogy szebb élet felé haladunk, ha az érzéseinkkel nem szembesülünk. De ilyenkor a szívünk vakká válik. Colm egy adott ponton kénytelen belátni, hogy az élet elillan. Talán éppen a háború indítja őt vissza önmagához és a valósághoz. A mindennapjai hirtelen elviselhetetlenné válnak a számára. Érzi, változtatnia kell. Nem akkor, amikor majd meghal, ahogyan azt kifejti Pádraicnek, hanem most. 

Pádraic sem válogathat, az érzései adottak. Eleinte mégis úgy dönt, hogy irgalmasabb olvasatokat részesít előnyben: „Colm biztos beteg” – gondolja. Ideig-óráig távol tartja magától bizonytalan érzéseit, de a barátjához nem kerül közelebb. Később önmaga megtévesztése már nem fenntartható, találkozik azzal, ami van. Ez pedig a düh, a csalódottság, a szomorúság, az értetlenség és az üresség.
Siobhán egyszerű élete is kifordul korábbi menetéből. Amikor a lány meglátja önmaga és a sziget többi lakója között húzódó áthidalhatatlan szakadékot, megdöbben, és felismeri, hogy cselekednie kell a jövője érdekében, ezért elhagyja a szigetet.
A folyamatot mintha Colm indítaná el, mégis mindkét barátnak szembesülnie kell azzal, ami valószínűleg már réges-régen ott van a szívükben. 

A mélyebb érzéseikkel találkozva, önmaguk felé tesznek lépéseket. 

Ekkor számtalan lényeges kérdés zúdul rájuk: „Mi értelme van az életnek?” „Miről szólnak a kapcsolataim?” „Fognak-e emlékezni rám?” „Ki vagyok valójában?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

A lét értelmére irányuló kérdések feltörnek, amikor Pádriac számonkéri Colmon, hogy miért utasítja el őt. Ő pedig végül rászánja magát, hogy megmagyarázza a viselkedését: „Nekem csak van ez a nyomasztó érzésem, hogy kicsúszom az időből. Ezért szeretnék a fennmaradó időben gondolkozni, komponálni, és semmi kedvem hallgatni az ostobaságokat, amiket ontasz magadból. De azért sajnálom, komolyan.” „Haldokolsz?” – kérdezi a barátja. „Nem, nem haldoklom” – válaszol Colm. „De akkor van még időd” – értetlenkedik Padriac. „Pofázni? Céltalan pofázásra?” – válik dühössé Colm. „Nem céltalan, hanem jó rendes pofázásra” – mondja Padriac. „Szóval tovább pofázok céltalanul, miközben az életem elillan, és tíz év múlva meghalok, és nincs mit felmutatnom, csak amit egy korlátolt alakkal pofáztam” – hangzik a kegyetlen válasz.
Az egész párbeszédben meghatározó a létfájdalom, a saját (és a fontos másik) halálának elkerülhetetlensége. Az elmúlás tényéről általában nem veszünk tudomást. 

Számtalan menekülőutat alakítunk ki azért, hogy ne kelljen éreznünk azt a szorongást, amelyet a halál ténye idéz elő. 

A végesség érzésével találkozva ugyanis szembesülünk az életünkkel. El kell gondolkoznunk azon, hogy vajon olyan-e, mint amilyenre vágyunk, amelyet értelmesnek érzünk. Meg kell vizsgálnunk, hogy vannak-e benne őszinte emberi viszonyaink. Ez utóbbiak hiánya annyira fájdalmas lehet, hogy erőforrásainkat sem kímélve, kerüljük a szembesülést. Vannak, akik inkább nem vesznek tudomást az elszigeteltség fájdalmáról, és felszínes viszonyokkal veszik körbe magukat. Talán azért, mert soha nem tanulták meg, hogy miként kapcsolódjanak a saját belső valóságukhoz. Ezért a másikkal sem tudnak őszinte kapcsolatot kialakítani.
 
Többen inkább a kapcsolatok elkerülését választják. Ők Ovidiusszal együtt vallják: „Az elme számára a legjobb segítség, amely egyszer és mindenkorra elvágja a szívet behálózó gyötrelmes köteléket.” Colm is ezt az utat választja, és abban reménykedik, hogy az elkülönülés lehetőséget ad számára arra, hogy életművére koncentráljon, majd annak fennmaradásán keresztül megízlelhesse a halhatatlanság reményéből fakadó örömöt és a békesség érzését.

Stratégiája egy pillanatra megkérdőjeleződik, amikor Padriac a „céltalan pofázás” és a felszínes kapcsolódás helyett megengedi magának, hogy érezzen és kifejezze a dühét. Colm ekkor hirtelen úgy látja, hogy tudná kedvelni egykori barátját. A valóságos kapcsolódás megtapasztalása rendkívül vonzó, ám az érzelmi biztonság hiányában egyben ijesztő is, ezért sokakat inkább visszavonulásra és elszigetelődésre késztet.
A közeli kapcsolatainkban szoktuk leginkább átélni a bensőséges összehangolódás iránti vágyat. Ilyenkor megengedjük a másiknak, hogy lássa a valódi arcunkat, és ő ugyancsak megengedi, hogy mi is megismerjük az övét. Bár vágyott állapot ez, mégis sok esetben mi magunk akadályozzuk meg, hogy létrejöjjön. 

Vannak, akik kora gyermekkortól azt a stratégiát alakították ki, hogy az érzésekkel jobb nem szembesülni, mert így nem okoznak fájdalmat sem maguknak, sem másoknak. 

Különösen kézzelfogható ez a családterápiás helyzetekben. Gyakran tapasztaljuk például, hogy a szülők úgy hiszik, hogy a gyermek érdekét a mindenekfelett való nyugalom és türelem szolgálja. Belül azonban dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést és csalódást élnek meg. A nyugalom ára pedig az érzelmeik elfojtása. A gyermek ezt megérzi, és addig „provokálja” a szülőt, amíg az nem mutat meg valamit a belső valóságából. Ezáltal végre hitelesen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Természetesen a megoldás nem az, hogy kontroll nélkül a másikra öntjük a fájdalmainkat, de fontos, hogy felelősséget vállalva megmutassuk neki azt, ami a lelkünkben zajlik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Evolúciós értelemben is kénytelenek vagyunk közösségben élni, hiszen az egyén nem élte volna túl a vadont, ha nem dolgozik össze másokkal, és a közösség nem védi meg őt. Éppen ezért a kirekesztés, a magány gondolata még a halálnál is félelmetesebb lehet számunkra. Nem csoda hát, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a csoport részei maradhassunk: feladjuk akár saját gondolatainkat, véleményünket is. Úgy alakítjuk ezeket, hogy bent maradhassunk a közösségben, hiszen az biztonságot ad nekünk. A képalkotó eljárások megmutatják, hogy ha valakit kiközösítenek, ugyanolyan fájdalmat él át, mintha fizikai fájdalmai lennének. Az agyának ugyanazon része aktiválódik, mintha fizikailag bántalmaznák. 

A legerősebb motivációnk az, hogy tartozzunk valahova. 

A gyermekek közt is így van, és mivel az iskolában töltik mindennapjaik nagy részét, fontos, hogy ott ne kerüljenek perifériára, sikeres legyen a beilleszkedésük. 

A beilleszkedés 

A szocializáció jelenti az egyén társadalomba, kultúrába való beilleszkedését és a folyamatot, amelynek során az egyén elsajátítja egy csoport értékeit, normáit, sajátját a többiekéhez igazítja. Ez viselkedésformákat, ismereteket, képességeket, szabályokat jelent, amelyek segítségével az osztály tagjaként tud működni. 

A gyermek elsődleges szocializációs terepe a család, amibe beleszületik, ahol az alapvető normákat elsajátítja, és ahol meghatározó szerepe van az elsődleges gondozóknak. Az óvodai, iskolai közösségek normáiról nem mi döntünk, rajtunk kívülálló, hogyan alakul egy-egy osztályközösség az iskolában, vagy kis csoport az óvodában. Éppen ezért érdemes felvértezni a gyermeket olyan képességekkel otthon, amiket kamatoztathat az iskolában is. 

Minden új rendszer félelmetes lehet, hiszen a gyermek egy teljesen új helyzettel találkozik, ahol saját magának kell megtalálnia a helyét, saját magának kell kitaposnia az utakat. Hamar elválik majd, hogy visszahúzódó lesz-e vagy magabiztos/hangadó, melyik klikkhez fog tartozni, kikkel fog barátkozni, fog-e verekedni, milyen típusú konfliktusokba keveredik, egyáltalán hogy viszonyul az iskolához és a többiekhez. 

Azokat a megküzdési stratégiákat fogja használni az iskolában is, amelyeket otthonról hozott.

Így, ha otthon megfelelő mintákat sajátított el, támogatásban nőtt fel, úgy az új terepnek, az új közösségnek is megfelelő erővel vághat neki. Ha tisztában vannak saját értékeikkel, érzelmileg stabilak, van önbizalmuk és jó társas, illetve kommunikációs készségekkel rendelkeznek, úgy biztos alapokon vághatnak bele a barátkozásba. Könnyebben kezdeményeznek majd, nyitottak lesznek másokra. 
Sokat segít, ha a gyerek a szüleitől, nagyobb tesóitól, unokatesóitól sokat tud már az iskoláról. Sokszor beszélgettek már a tanárokról, a többi gyerekről, a tanulásról és arról is, hogy az iskolában lesznek szabályok, amiket be kell tartani, ahogy az óvodában is, vagy a játszótéren. Lesznek jó napok, és lesznek rosszak is. De bármi is történjen, az anyukája és az apukája szeretni fogják, ahogy mindig is tették, és bárhogy alakul, ők mellette állnak, nekik bármit elmondhat. A közös játékok, élmények és beszélgetések hatására a gyermek bizalommal vág neki az ismeretlennek. 

Hogyan segíthetünk? 

Mindezek mellett rendkívül komplex a beilleszkedés folyamata, sok múlik az adott közösség értékein, az iskolai rendszeren, az új referenciaszemélyeken, vagyis a pedagógusokon, illetve a gyermek alapvető temperamentumán, személyiségén is. 

Annak, hogy valami nincs rendben a gyermek, az iskola, a beilleszkedés körül, számos felszíni tünete lehet, amikre oda kell figyelnünk. 

Ha a gyermek általában rossz hangulatú, szomorú, gyakran fáj a feje, hasa, motorosan nyugtalan, sokszor elkalandozik, nehezen figyel, ha agresszív, dühkitörései vannak, ha hullámzó a teljesítménye, ha bepisil, bekakil, gyakran fáradt, ha már iskolába sem szeretne menni, akkor mindenképp külső segítségre szorul. 

Beszélgessünk vele sokat az érzelmeiről! Nyugodt körülmények között kérdezgessük a napjáról, az élményeiről! Töltsünk vele sok időt, hiszen a biztonságos családi közegben a gyermek megtanulhatja azokat a közösségi szabályokat, amelyek segítik majd az iskolában is, úgy, hogy közben felszabadult legyen ő is, és meg merje mutatni saját magát. Játszunk együtt, társasozzunk, kiránduljunk! A lényeg, hogy a gyermek biztonságos keretek között tanulhasson, ezt később kamatoztathatja. Vigyük közösségbe, játszóházba, játszótérre, rokonsághoz, ahol a vele egykorúakkal alakíthat ki kapcsolatokat! 

Ne csak a tüneteket kezeljük, például a has- és fejfájást, reggeli hányingert, hanem nézzünk mélyebben a dolgok mögé! Miért nem tud barátságokat kialakítani, érte-e bántalmazás a csoportban, van-e valamilyen tanulási, magatartási nehézsége? Keressünk fel szakembert! Kezdhetjük az intézmény pszichológusával, amennyiben elérhető, hiszen ő átlátja az iskolai csoportokat, dinamikákat. 

Mindezek mellett pedig ne feledjük, nem az a cél, hogy a gyermek mindenkivel jóban legyen, hanem hogy a társas készségei és önértékelése stabil legyen annyira, hogy mindennapi nehézségeit, konfliktusait legyőzze, megbirkózzon a feladataival, ugyanakkor legyen sok öröme az iskolai közösségben, és képes legyen barátságok kialakítására. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Erdély, a megmaradás záloga

A darabokra szakadt Magyarországot nyugatról a Habsburgok, keletről a törökök szorongatják. Az 1600-as évek elején két hatalmas birodalom közé ékelődik be a szabad magyarság utolsó bástyája: Erdély. Gyilkos harcok folynak a trónért, amelyekből a szemtelenül fiatal és vakmerő, a nők által bálványozott Báthory Gábor kerül ki győztesen. Innen indul a történet. Az ifjú fejedelem már egy éve házas, de feleségével, Palotsai Annával az esküvő óta most találkozik először. Nincs szüksége a feleségére, hiszen lábai előtt hevernek a nők. „Az esküvőn már találkoztunk egyszer, az nem volt elég neki?” – mondja az első képkockák egyikén Báthory. 

Az árván maradt Báthory útját a békepárti pótapa, vagy sokkal inkább egyfajta bátyfigura Bethlen Gábor terelgette, egyesek szerint ő segítette trónra. Erdély három nemzete, a magyar, a székely és a szász abban reménykedik, hogy Báthory talán végre elhozza a sokat szenvedett kis ország számára a békét, de az újdonsült fejedelem máshogy képzeli Erdély és a magyarság sorsát.  

Ő nem békét akar, hanem visszaszerezni Erdély rég elvesztett dicsőségét – bármilyen áron.

„A béke szép dolog, de én a vérben és az igazságban hiszek” – szögezi le.

A sajtónak levetített első két rész alapján nézőként Báthory Gábort egyik pillanatban legszívesebben jól pofon vágnánk, máskor megsajnáljuk, amikor felismeri, hogy meggondolatlan és dilettáns döntéseivel saját népét sodorja veszélybe. Eközben hibáit a villámhárítóként működő Bethlen próbálja helyrehozni. „Mondd, Bethlen, erre gondoltál, amikor fejedelmet csináltál a sárkánykölyökből?” – vetik fel a jogos kérdést a rivális főurak Bethlennek. (A sárkány a Báthory család fontos jelképe, legendájuk része.)  

Kép

Fotó forrása: Megafilm

 Meddig valóság, honnan fikció?

A készítők szerint a Tündérkert egy 16+-os mese a kísértések korából, amikor egy pillanat alatt lett valaki barátból ellenség. Egy olyan történelmi korból, amikor egymásban, de sokszor még magukban sem bízhattak az emberek. Mi történik egy fiatal uralkodóval, ha a hatalom, az alkohol és a nők mámoros háromszögében magára marad? Mi ér többet, az ország sorsa vagy egy nő szerelme? 

A nyolcrészes kalandfilmsorozat alapja Móricz Zsigmond regénye. „A valós történelmi eseményekből Móricz is egy fikciós regényt írt, de megtartotta a valós eseményeket, karaktereket, csak egy picit kiszínezte. Mi ezt vittük még tovább. Továbbszíneztük a 21. századi sorozatnéző elvárásaihoz viszonyítva” – magyarázta kérdésünkre Madarász Isti rendező. 

Móricz Zsigmond Tündérkert című regénye, az Erdély trilógia első kötete, 1922-ben jelent meg. A 17. századi Erdély politikai és társadalmi világát eleveníti fel. Az író kortársa, Schöpflin Aladár szerint a regény „a 20. századi magyar irodalom legnagyobb és legsikeresebb erőfeszítése múltunk birtokbavételére". Móricz kritikusai annak idején Báthory Gáborban a vátesz költőt, Ady Endrét, míg Bethlen Gáborban magát Móricz Zsigmondot vélték felismerni. 

Báthory Gábort a pályakezdő Katona Péter Dániel formálja meg, aki első filmfőszerepében nem okoz csalódást. Az első két rész alapján a sorozat másik legérdekesebb karaktere Báthory Erzsébet. A véres grófnő néven emlegetett csejtei várúrnőt Szamosi Zsófia alakítja. A Báthory testvérek, Anna és Gábor nagynénje, Erdély leggazdagabb és rettegett özvegyasszonya félelmetes, de az emberi arcát is megismerjük. Bethlen Gábor szerepében a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagját, Bokor Barnát láthatjuk, a férjére hiába váró fejedelemasszonyt Dobos Evelin formálja meg, Báthory Annát, a fejedelem húgát pedig Szőke Abigél kelti életre. De Balsai Móni (Bethlen felesége, Károlyi Zsuzsanna), Gáspár Kata (Török Kata), Kálloy-Molnár Péter (Bánffy Dénes) vagy Rajkai Zoltán (Géczy András) is a szereplőgárdát erősíti. 

Kép

A Tündérkert sorozat szereplői – Forrás: Megafilm Facebook

„Nagy tervekkel teli kamasz”

„Báthory Gábor egy eszelős, ambiciózus, nagy tervekkel teli kamasz, így tudnám őt jellemezni. 

Felnőttként akar viselkedni és felnőtt döntéseket hozni, miközben még kamasz. Szeretetre vágyik, mégis mindenkit ellök magától. 

Ez a sorozatban nagyon szépen, fokozatosan épül fel, és az ambivalencia miatt ő egy nagyon izgalmas karakter” – mesélte a kepmas.hu-nak Katona Péter Dániel. Mint mondta, nagyon kevés hasonlóság van közte és Báthory között, de próbált magából építkezni, megkeresni azokat a magatartásformákat, amelyek Báthory Gábort jellemezhették. A 26 éves szabadúszó színművészt a közönség elsősorban az Átriumban, a Radnóti és a Katona József Színházban láthatja színpadon, ez az első filmes főszerepe, így nagy kihívást jelentett számára a forgatás. „Ilyen intenzív munkában még nem vettem részt. Mindig naprakésznek kell lenni és ugyanazt a teljesítményt nyújtani minden forgatási napon, teljesen mindegy, épp színházban próbálok mellette, előadásom van, vagy magánéleti problémáim adódnak” – hangsúlyozta. Hozzátette, amikor kiválasztották a főszerepre, leült, és rögtön elolvasta mind a nyolc rész forgatókönyvét, annyira izgalmasnak találta. 

Hasonlóról számolt be a rendező, Madarász Isti is, akit Helmeczy Dorottya producer keresett meg a sorozat ötletével. „Az elején féltem tőle, hogy régies, unalmas, poros. De elolvastam a forgatókönyvet, és annyira izgalmas volt az első 3–4 oldal, hogy egy ültő helyemben elolvastam mind a nyolc könyvet. Azt élveztem a legjobban, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hová fog kifutni. Ki marad élve, ki hal meg, ki a jó, ki a rossz? Nagyon összetett, izgalmas karakterek voltak benne. Teljesen ellentmondott a várakozásaimnak” – fogalmazott. 

„Mégiscsak a mi történelmünk”

Madarász Isti szerint a nézők manapság több mint szkeptikusak a történelmi filmekkel kapcsolatban. Kifejezetten nem hisznek az ilyen típusú magyar projektekben, miközben a külföldieket örömmel megnézik. 
„Azt mondom, mindenki nézze meg az első epizódot, aztán döntsön! Ha azon kapja magát, hogy izgul, folytassa. 

A főszereplőnkről például a néző hirtelen el sem tudja dönteni, hogy ő a jó vagy a rossz.

 Közben jó érzés, hogy ez mégiscsak a mi történelmünk, ezek mégiscsak olyan alakok, akikről tanultunk az iskolában, csak nem figyeltünk oda. Garantálom, hogy minden résznek úgy lesz vége, hogy jobb érzés lesz elkezdeni a következőt” – tette hozzá. 

A Tündérkert száz napon keresztül, 2022 tavaszától télig forgott. Tudatosan olyan helyszíneket is kerestek, ahol korábban magyar stáb még nem dolgozott, így föld alatti pincékben, katakombákban is forgattak. A monumentális produkcióban 300 fős stáb dolgozott, rengeteg színész, statiszta, köztük erdélyi művészek vettek részt a munkában. A Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Megafilm Service és az MTVA koprodukciójában készült sorozat dupla epizóddal október 13-án, pénteken 21 órakor indul a Duna Televízión.

Még több információ a sorozatról itt: https://megafilm.hu/tunderkert/ 
 

Hogyan érdemes ma irodalmat tanítani Magyarországon? Kinek szólnak a kortárs művekről írt kritikák? Ki írta Az ember tragédiájának első paródiáját? Egyáltalán marad-e idő az irodalomra, bírja-e még az idegrendszerünk a lassú olvasást? 

Boldog Zoltán (1984) egykori kritikus, majdnem-irodalomtörténész, pályaelhagyó tanár közel két évtizedes munkáinak válogatását tartalmazza a Tiszatáj Alapítvány kiadásában megjelent, Az olvasás nélküli irodalom című könyv, amely többek között a fenti kérdésekre keresi a választ. A jelenleg tehetséggondozással és lapszerkesztéssel foglalkozó szerző az irodalomtanítás XXI. századi kihívásairól, a kortárs irodalom működéséről és irodalomtörténeti érdekességekről ír jegyzeteiben, esszéiben és kritikáiban. 

Orcsik Roland költő, a Tiszatáj folyóirat szerkesztője a következő sorokkal ajánlja a könyvet: „Egy időben a fiatal írók szidták vagy magasztalták a szerző online kritikáit. Mert a haverjukról írt felháborító bírálatot, mert végre valaki nem csak a kocsmai burokban mondta ki, mit gondol az agyondicsért, kötelezően körbenyaldosott bálványról. Nemegyszer én is dühös voltam egy-egy kirohanására. […] Boldog Zoltán megvívta a szélmalomharcát: megpróbálta felforgatni a belterjes irodalmi hálózatot, olvasót generálni az algoritmusok korszakában.”

A könyv kapható a Líra könyvhálózatában, az Írók Boltjában és megrendelhető a kiadó címén: [email protected] 

„Itt van mellettem a hihetetlenül tehetséges Omar Ciszjordániából.” „Itt pedig Shira Halevi, a legszebb lány a világon Tel-Avivból.” „Szeretjük egymást, és ettől erősek vagyunk. A szeretet erőssé tesz, a gyűlölet pedig gyengévé! Talán lenne alkalmasabb időpont is, de mi most akarjuk ezt.” „Apa, ne félj, most ezt meg kell tennem, ne légy dühös.” – egy rövid videó, különös párbeszéd, amelyben két kamasz vall szerelmet a Crescendo című film felütésében.  

„Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem…”

A 2019-es német alkotásból később kiderül, hogy a kitalált történet szerint a palesztin Omar és a zsidó Shira egy nagyszabású kísérlet során találkoztak, amelynek célja az volt, hogy megpróbáljanak békét teremteni a közel-keleti fiatalok között a zene nyelvén keresztül. Eduard Sporckot, a világháborús transzgenerációs traumákkal küzdő, világhírű német karmestert bízzák meg azzal a küldetéssel, hogy kovácsoljon egységet azokból, akiknek a népe hosszú ideje mély gyűlöletet táplál egymás iránt. 

A művész meglehetősen szkeptikus a feladattal kapcsolatban, és noha mindent megtesz a koncert sikeréért, a próbák állandó kiabálásba, veszekedésbe, olykor lökdösésbe, testi erőszakba torkollnak.

„Mi kockáztatjuk az életünket minden egyes nap, amikor át kell mennünk az ellenőrzőpontokon, hogy itt legyünk a próbákon” – kiabálja a hegedűs palesztin Layla. „De hát az ellenőrzőpontokra szükség van a terroristák, öngyilkos merénylők miatt” – válaszolja indulatosan a zsidó Ron. „Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem” – sóhajtja a karmester. 

Az ifjú zenészek harcteret csinálnak a próbatermekből is saját igazukat védve, a közös zenélés ilyen hangulatban lehetetlen, ezért Sporck új módszerrel próbálkozik. A zsidó és arab tiniket sorokba rendezi, és egymástól kartávolságra szembeállítja őket. A feladat egyszerű: ki kell adniuk magukból mindazt, ami az eszükbe jut, egymás tudtára adhatják, amit éreznek, de a tettlegesség tilos. A feladatra öt percet kapnak, a zenekar vezetője pedig abban bízik, hogy ha megszabadulnak az indulatoktól, akkor azok el is fognak tűnni. Sajnos azonban a dolog nem ennyire egyszerű. 

Ez a pár perc a film legerősebb jelenete, amely segít megérteni azt, hogy mi zajlik most a Közel-Keleten. „Terroristák”, „Gyilkosok”, „Megöltétek az unokatestvéremet”, „Bántottátok az anyámat” – úgy csapódnak beléjük az egymáshoz vágott traumák, mint golyó a húsba, a béke gondolata pedig egyre távolabb sodródik a horizonttól. Egy idő után már azt sem lehetett tudni, hogy zsidó vagy palesztin zúdítja a másikra a családi traumákat, amelyek mind igazak voltak. 

A düh és a fájdalom úgy terjed, mint valami halálos kórokozó, megbetegítve a térség lakóit. 

Vissza a valóságba: szörnyű vérfürdőbe torkollt a sátoros ünnep 

„Senkinek sem volt fogalma arról, hogy szombat reggel fél hétkor, 50 évvel és egy nappal azután a teljes meglepetés után, amely a jom kippuri háborúban ért bennünket, ismét szemtanúi leszünk ennek” – kommentálta Danny Jatom, a Moszad egykori vezetője a drámai eseménysorozatot, amely hétvégén vette kezdetét a Hamász nevű palesztin terrorszervezet nagyszabású, összehangolt támadásával. Cikkünk publikálásának pillanatában a BBC szerint több mint 1100 halottja van a háborús helyzetnek mindkét oldalon. Emellett többezren megsebesültek, és sokan – köztük európai állampolgárok – most is a palesztin terroristák fogságában vannak. A harcok jelenleg is folynak. 

Izrael csak az első célpont volt, figyelmeztetett a Hamász vezetője, aki videójában világuralomra szólít fel a The Jerusalem Post cikke szerint. „A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók” – jelentette ki Mahmúd al-Zahar.

Aki azt hiszi, hogy ez is egy újabb konfliktus, amely annyira távol van tőlünk, hogy nem kell vele foglalkoznunk, az nagyot téved. Elég ránézni a Londonban és Berlinben ünneplő tömegre, akik látványosan üdvözlik a borzalmakat, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva a zsidó népre. 

A válaszcsapások már megkezdődtek, a harcok tovább eszkalálódnak majd. Izrael, vagyis a világ negyedik legerősebb – és sokak szerint leginnovatívabb – hadserege biztosan nem hagyja megtorlatlanul a támadást. 

A jelenleg is zajló összecsapások évtizedekkel vetik vissza a két nép kapcsolatát, és ki tudja, hogy a háború csápjai, amelyektől megint civilek százezrei szenvednek, meddig nyúlnak majd. 

„Mennek osztani a halált”

Az elmúlt napokban fegyvertelen, bulizó fiatalok barátaik holttestén átgázolva futottak vérszomjas terroristák elől az életükért a Negev-sivatagban, gyerekek veszítették el a szüleiket, szülők a gyerekeiket, édesanyák feküdtek fiaikra, lányaikra, hogy megvédjék őket a támadásoktól. Emberekre gyújtották rá az otthonukat, mások a családjuktól távol rettegnek valahol elhurcolva, fogságban. 
„Éjjel 2:30. Négy órája volt az utolsó rakétázás. A gyerek mellett ébredtem olyan kettő magasságában. Muszáj volt mellé feküdnöm, bármennyire is kicsi a hely kettőnknek, mert nem tudott egyedül elaludni. Hiába simogattam, nyugtattam, mikor elengedtem a kezét, ő görcsösen nyúlt utána, és nyüszögve jelezte könyörgő szemmel, hogy maradjak, így hát maradtam” – írta a Telexnek egy apa, aki tíz éve él a Tel-Aviv és Gáza között félúton fekvő, 150 ezer lakosú Rehovotban a feleségével és nyolcéves fiával. A család a lépcsőházban rendezett be egy kis helyet párnákkal, székekkel, takarókkal, mesekönyvekkel és plüssállatokkal. 

Ahogy a hírportál írja, Péter várakozás közben figyelte a közösségi médiában felbukkanó híreket: „Ez jutott a mai fiataloknak, ez a kép, ami beléjük éghet, ez a pecsét, ami szentesíti, hogy ez a generáció is elveszett, csak a vérbosszú és a válaszcsapás logikája marad, billogként beleégetve, lelkük közepébe” – kommentálta a látottakat. Az apa beszámolója szerint később a család Hercules-bombázók zajára lett figyelmes, Gázát támadó gépek szálltak fel. „Mennek a gépek szépen sorba, mennek osztani a halált, hogy a másik oldalon is meglegyen a pecsét a szívbe” – olvasható a beszámolóban. 

Pár perccel később megremegtek náluk az ablakok, „a távolban aratott a halál.”

Az orosz–ukrán háborúhoz hasonlóan most sokan itthon is úgy érzik, hogy meg kell szólalniuk, igazságot kell tenniük geopolitikai kérdésekben, sokszor gyilkosokat védve ezzel. „De ez ezt csinálta”, „Az viszont azt csinálta”, „Ha ez lett volna, akkor most nem lenne az”. A szavak akár az ökölcsapások, ugyanaz a bántó zaj vesz körül minket, mint amikor sorfalat állva üvöltött versenyt egymással zsidó és palesztin művész a filmvásznon. Én most a csendért fohászkodom, hogy gondolatban elrepüljek a plüssmackók között rettegő gyerekekhez, a könnyes szemű gyászolókhoz, ringatva őket a karomban, és fülükbe súgva, hogy mennyire sajnálom. 

Édesapja dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász. Emlékszik, hogy gyerekként hogyan látta a munkája nehézségeit és örömeit?

Megszoktuk, hogy bármikor hívhatták szüléshez, úgyhogy amikor én pályát választottam, nem volt titok, hogy így zajlik majd az én életem is. Édesapám munkaidőn kívül is gyakran bement a kórházba, meglátogatni a kismamákat, hogy megsimogassa a lelküket. Volt, hogy amíg ő a kórteremben volt, a nővérszobában vártam, és az ablakon keresztül megmutatták a kisbabákat. Talán nem véletlenül történt meg az a mókás eset, amelyet már számtalanszor elmeséltem, hogy kétéves korom körül Jándon, ahonnan az édesanyám származik, bejelentettem, hogy a kocának elfolyt a magzatvize, mert ismertem ezeket a kifejezéseket, és valahogy össze tudtam kötni, rájöttem, hogy fialni fog a disznó.

Később hogy hatott a közös szakma az apa-fiú kapcsolatra?

Nagyon fontos plusz volt. Nem is beszélve arról, hogy a nagybátyám is szülész-nőgyógyász, és hárman dolgoztunk együtt. Nyilván meg lehetne keresni, hogy mi ebben a pozitívum és a negatívum, de összességében rengeteget tudtam tőlük tanulni. Az apa-fia kapcsolathoz sokat hozzátett, amikor kollégák is lettünk. Egy elsőszülött fiúnak a legnagyobb riválisa az apja, miközben egyszerűen csak saját magát szeretné meghatározni, és hát kivel szemben, ha nem a legfontosabb emberekkel, a szülőkkel szemben. Ugyanakkor kollégaként egymásra is voltunk utalva, egymást kezdtük helyettesíteni, mindent megbeszéltünk. 

Volt olyan szülés, hogy el kellett gondolkodnunk, melyikünk is volt ott, annyira bele tudtuk élni egymás helyzetébe magunkat. 

Fantasztikus érzés volt, nem cserélném el semmivel.

A felesége is orvos, már az egyetemen együtt jártak. Az, hogy az egészségügy a közös életterük, ajándék vagy teher?

Sokkal könnyebb. A feleségemmel odafigyelünk arra, hogy kettesben tudjunk ventilálni: hazaérünk, mindenki elmondja azt, ami vele történt, mindegy, hogy munkatársi kapcsolattal vagy egy egészségügyi helyzettel kapcsolatos feladat, esemény volt-e. Nyilván betartjuk az összes GDPR irányelvet, de mégis jól át tudjuk adni egymásnak a velünk történt és még bennünk levő események örömét és terhét. Az ember szépen kiadja a nap feszültségét, szépen lenyugszik, és akkor tud mással is foglalkozni. 

És ez mentesíti is a munkakörnyezetet a ventilálástól? Vagy azért ez nincs kipipálva?

Biztosan nincs kipipálva, nyilván mindennek megvan a maga helye. A régebbi időkben, amikor még volt orvos- és bábaválasztásra lehetőség, a bábákkal sok mindent átbeszéltünk, olykor órákon át. Ez nagyon fontos utómunkája egy-egy szülésnek.

Tévedek, ha azt gondolom, hogy ez nem általános? 

Nem általános, és ez hatalmas nagy baj. Ha egyszer megvalósul bármelyik projekt is, amelyikben én fontosabb résztvevőként ott vagyok, akkor ott a munkaszervezésnek fontos része lesz az, hogy az eseteket rendszeresen átbeszéljük. Minden kórházban jellemző, hogy a munkaidő elején meg a végén a fontos tényeket, történéseket elmondják néhány percben, épp csak az nem történik meg, hogy a résztvevők megosszák, hogy bennük mi csapódott le. 

Tudjuk, hogy az egészségügyben a kommunikáció mennyire fontos lenne, ahogy az édesapja is tudta, hogy a kismamáknak a lelkét is ápolni kell. Hol vész ez el?

Az orvosi egyetemen a kommunikáció oktatása sajnos „tölteléktantárgy”, mi így hívtuk. Voltak a nagy tantárgyak, amelyekből irgalmatlan mennyiségű – egyébként részben feleslegesen megtanulandó – anyag volt, 1000 oldalak, vagy még több is, és egy 2-300 oldalas kis apró könyvünk volt a kommunikációról. Az orvostanhallgatók nem érzik ennek a jelentőségét. Pedig ismerek nagyon jó szakembereket, például a Magatartástudományi Intézetben, akik a lelküket teszik ki ezért az egészért. Amikor a hallgatók bekerülnek az egészségügy valós életébe, többnyire nem tudnak kommunikálni, és nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók, a szülésznők, a nővérek, a gyógytornászok sem. 

Rossz szavakat használunk, rossz sorrendben, és ennek megfelelően nem azt az üzenetet juttatjuk el a kismamához vagy a beteghez, amit kellene. Ráadásul a kommunikációnknak csak néhány százalékát teszik ki a szavak. 

Azt, hogy ezt milyen arckifejezéssel, milyen testtartással, milyen hanglejtéssel adjuk tovább, döntő jelentőségű lehet. Ezt érdemes tanulni, csak sok időbe és pénzbe kerül. Felkértek, hogy legyek a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság, az MPPPOT elnöke, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Az idei kongresszus témája a kiégés és az újrakezdés volt. Az egészségügyi dolgozók Magyarországon. Egyszerűen nincs idő, nincs energia arra, hogy visszatáplálják beléjük a jókedvet és a munkakészséget. Így nehéz is elvárni azt, hogy a kommunikáció olyan legyen, ami a páciens számára üdvözítő. Pedig már majdnem 100 éve tudjuk, hogy az orvos maga is gyógyszer, ahogy a nővérek, bábák és más egészségügyi dolgozók is. Szerencsére vannak, akik ezt zsigeri módon érzik, mert elhivatottak, empatikusak, ezért is választották ezt a szakterületet, és az egészségügy ezért működik egyáltalán. 

Ráadásul a szülő nők önként jönnek az ellátásba, vagyis nem mindegy, akarnak-e visszajönni pár év múlva, vállalnak-e következő gyereket… 

Kutatásokkal bizonyított tény, hogy ha a nőnek pozitív a szülésélménye, később kétszer akkora valószínűséggel szül újra, mintha negatív.

Utólag olykor nem alakítják át a hormonok ezt a rossz élményt?

Nem feltétlenül. A hormonok valóban úgy működnek, hogy sok mindent elfelejtenek a nők. Ez jól van így, mert egyébként tényleg fájdalmas, hosszú meg kőkemény meló, de már a Bibliában is leírták és a biológia úgy intézi, hogy a nők tudjanak az utódokkal foglalkozni, ne haljon ki az emberiség. 

Ezzel együtt nem feltétlenül a fájdalom határozza meg a szülés élményét, sokkal inkább az, hogy egy nő mennyire tudja a saját útját járni. 

Ha ebben segítünk a várandósság és a szülés alatt – nyilván figyelembe véve, hogy nincs-e olyan eltérés, ami miatt muszáj beavatkozni –, akkor akármennyire lesz hosszú vagy fájdalmas a szülése, pozitív élményként marad meg. Ha mi átvesszük az irányítást, nem adjuk meg neki az érzést, hogy ő a kompetens a saját életének egyik legfontosabb momentumában, valószínűleg negatív lesz a szülésélmény, akkor is, ha két óra alatt szül. Azt is tudjuk, hogy ha ezek az élmények pozitívak, az anyának a gyerekhez való fordulása is pozitívabb lesz, kevésbé éli meg nyűgnek, hogy például éjszaka föl kell kelnie kétszer vagy háromszor szoptatni. Ugyanakkor önmagában az, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy az anya tervezte, nem jelenti, hogy minden el van veszve. Vannak szülésélmény-feldolgozó csoportok, lehet önállóan is segítséget kérni. És az is előfordul, hogy ez spontán megoldódik, mert az anyának olyan a habitusa, a családi környezete, vagy épp elolvasott erről egy jó könyvet. 

Tetten lehet érni szülészként az anyává válást? Vannak az Ön számára is érzékelhető kitüntetett pillanatok?

Ez nagyon sokrétű kérdés, mert nehéz meghatározni, hol kezdődik az anyává válás. Amikor megszületik a kisbaba? A várandósság alatt? Amikor belekezdenek a baba­projektbe? Vagy amikor férjet választ a lány? Vagy akkor, amikor a kislány elkezdi a plüssmacit öltöztetni, megkapja az első babáját? És aztán hol fejeződik be? Akkor, amikor megtanult pelenkázni, vagy amikor elment a gyerek az első osztályába? Hiszen sokszor ugyanúgy aggódik egy anya a 25 éves gyerekéért is…

Én ennek persze csak egy kis szeletét látom. A várandósság 9 hónapja alatt nemcsak a baba változik, hanem az anya is, biológiai és lelki értelemben is. Felkészül arra, hogy meg kell szülnie a kisbabát, aztán gondozni. Vannak olyan páciensek is, akiknek nehezen jött össze a baba, velük néha éveken át dolgozunk együtt. Csodálatos érzés, amikor az anyává válásnak ezt hosszú és roppant nehéz, de sikeres útját látom, főleg, ha a szülésnél is ott lehetek. Hasonló öröm volt, amikor egy asszony, akinek az első szülése kifejezetten traumatikus volt, tengersok gyereket hozott világra végül, és láttam szülésről szülésre, ahogy kijön a rettegésből, amit még az első szülése okozott. 
 

Kép

Fotó: Emmer László

Milyen volt a saját szülővé válásuk?

Amikor kiderült, hogy a feleségem várandós az első gyermekkel, odafigyeltem, hogy csak a zöld lámpán menjek át az úttesten. 

Mivel a gyereknek példa minden, amit csinálok, ezért először nekem kellett megváltoznom.

Így kezdődött, az egyetemi évek alatt. Aztán amikor jött a hír, hogy a második gyerekkel is várandós a feleségem, elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni a második gyereket is annyira szeretni, mint az elsőt. Persze, nem okozott gondot, ahogy a harmadiknál sem. Egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyetem alatt vállalják az első gyereket. Úgyse lesz sosem ideális időpont. Ma a fiatalok nem mernek dönteni, várják a pillanatot, amikor már minden ideális, de ilyen nincs. Viszont megy az idő, és ezzel átevezünk a termékenység kérdéskörhöz: többek között azért van ennyi probléma, mert későn kezdenek neki a párok a családdá válásnak. Értem, hogy most a társadalom így működik, és nem is teszek senkit egyénileg felelőssé, de bátorítom a fiatalokat, hogy merjenek döntést hozni és felelősséget vállalni.

Édesapja valahogy úgy fogalmazott, hogy a kismamák számára a szülés egy virágos mező, a szülész­orvosok számára pedig egy aknamező. Most mégis aknásnak tűnhet ez a virágos mező a kismamák számára: sok rossz hír van a médiában, a negatív információ is sokkal jobban eljut hozzánk, a kismamák nyilván szeretnek a netről tájékozódni. Mit lehet tenni, hogy a szülés számukra virágos mező maradjon?

A sajtó abból él, hogy szenzációt próbál mutatni, és az nem szenzáció, hogy született egy kisbaba, és minden rendben volt. Nem gondolom, hogy a szövődmények nagyságrendileg gyakrabban fordulnának elő, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt. Az ellátás valóban megváltozott az elmúlt két évben, ami a szülészet szempontjából nem biztos, hogy szerencsés, ez esetleg előhozhatott egy-egy olyan esetet, ami összeszokott csapatnál nem feltétlenül fordult volna elő. Csak hát annak az egynek, akivel történik, ez nem vigasz.

Az aknamező és virágos mező képe annyira tetszik nekem is, hogy én is el szoktam mondani. 

Az orvosokat és a szülésznőket arra képzik ki, hogy ott is gyanítsák a bajt, ahol nincs, de ez jól is van így, hiszen ez azt jelenti, hogy előre gondolkodunk, igyekszünk megelőzni, hogy a dolgok rossz úton menjenek. 

Az viszont fontos feladatunk, hogy valahogy közös nevezőre tudjuk hozni a saját óvatosságunkat azzal, hogy ez a történet az esetek nagy százalékában mindenféle orvosi segítség és beavatkozás nélkül végig tud menni. A baj az, hogy legtöbbször nem megy végig, mert nem hagyjuk. A bizonytalanság a mostani rendszerben az, hogy korábban a nők választhattak maguknak egy gondozó orvost, szülésznőt, aki aztán a szüléshez is be tudott menni, ismerős volt a csapat. Az már más kérdés, hogy mennyire voltak tisztában azzal, hogy milyen szemléletű ellátást biztosít az a csapat, de 70 évig megszoktuk ezt a rendszert, a most szülő anyáknak már a nagymamája is úgy szülhetett, hogy volt választott orvosa. Egyébként ez a világ legtöbb táján nincs így, csakhogy ott általában van egy egységes szülészeti ellátás, amely itt-ott picit eltér, de ad némi garanciát, hogy a szülő nőket az ország egyik végétől a másikig ugyanúgy fogják ellátni. 

Magyarországon viszont ez nem így van. Vannak irányelvek, de a helyi szokások jelentősen eltérhetnek, és ezen belül sem mindegy, hogy adott esetben ki az ügyeletes orvos. Ezért most a kismamák számára is sok a bizonytalansági tényező. Nem volt jó a paraszolvencia, hogy fű alatt ment a pénzmozgás, de érdemes abba belegondolni, hogy az orvosi ellátások közül a szülészeti volt az egyetlen, ahol valóban többletszolgáltatás tartozott hozzá, hisz bement az orvos és a bába a szülésre, ­csapot-papot otthagyva. 

Többek között az ellentmondást hidalta volna át a Bethesda Kórház programja…

Igen, azt én írtam, az egy lehetőség lett volna, remélhetőleg lesz is egyszer. A válságok miatt most időlegesen felfüggesztették, de reményeink szerint folytatódik tovább. Abban már úgy volt megírva, hogy ez egy plusz szolgáltatás, amiért plusz fizetési kötelezettség terheli azt, aki ezt választja. Valami ilyesmi felé lenne érdemes elmozdulni az egészségügy átalakítása során, azt gondolom. De annak nem ez a leglényegesebb eleme, sokkal inkább az, hogy egy olyan szülészeti ellátást biztosít majd egyszer, ahol a szemlélet a WHO által meghatározott természetes szülést segíti elő, amely nem egyenlő azzal, hogy a baba hüvelyi úton születik meg, annál sokkal többről van szó.

Nagyon sok szakmai fronton lankadatlanul képviseli a természetes termékenység és születés ügyét, orvosként, szakfelügyelőként, társaságok élén, projektekben. A hitének köszönhetjük ezt a hatalmas lankadatlan lendületet és a mindig széles mosolyt?

Ez személyiségfüggő inkább, a hit ebben plusz erőt ad. Én fiatal felnőtt koromban tértem meg, de már azelőtt is minden lében kanál voltam. Az egyik kedvenc részem a Bibliából a talentumokról szóló történet. 

A Biblia szerint, noha minden ember egyformán értékes, a képességek tekintetében nincs egyenlőség. 

Vannak ilyen képességekkel rendelkező emberek, és vannak olyan képességekkel rendelkező emberek, ha pedig valaki kap valamilyen képességet, akkor az kötelezettséget is jelent a Szentírás szerint. Ha már nem bírok a fenekemen megülni, illik úgy tevékenykedni, hogy használjon, szolgáljon is az ember.

És mástól nem várja el ugyanezt?

Hát dehogynem, sajnos. Nyugodtan megkérdezheti a kollégáimat és a gyerekeimet. Amikor itt a fotózásnál mondták, hogy öt percet kell várni, akkor nem csak viccből mondtam, hogy az sok… A feleségem egyébként ugyanilyen aktív. Mi addig izgünk-mozgunk, amíg valamit nem tudunk alkotni, lehetőleg együtt. Egy házasságban építő dolog, ha a szabadidős tevékenységet is együtt tudjuk csinálni. 

Semmi privát idő? Barátok, sport?

Én biciklizni szoktam, ő futni. Én örülnék, ha jönne velem, csak hát lehagyom, mert teljesítménykényszerem van, ő meg nézi, hogy milyen szépek az ablakok a házakon, vagy mit tudom én. Ebben azért van különbség kettőnk között. Tudom, sokan mondják, hogy külön is kell lenni, mert különben megunjuk egymást, de nekünk pont az jött be, hogy mindent együtt csinálunk. Amikor évekig én voltam a cserkészcsapat parancsnoka, ő volt a helyettes. Most már nem mi vezetjük a cserkészcsapatot, de a cserkésztáborokba úgy szoktunk menni GH-zni, hogy ő a konyhás, én pedig a beszerző.

Ez a szabadság?

A szabadság egy része. Nem annyira pihentető, bár nagyon élvezetes. Fent vagyunk valahol az erdőben, nincs hűtőszekrény, nincs villany, semmi nincs, magunk építjük ki a tábort, reggel pedig szükség van a friss élelmiszerre, vízre. Még alszik a csapat, amikor elindulok reggel.

Rémálom lenne egy ilyen helyen levezetni egy szülést? Vagy kaland?

Hát, ha jól alakul, kaland. Mondjuk általában jól alakul. Bár manapság vannak olyan kórházak, ahol 50 százalék fölötti a császármetszések aránya, sőt van olyan magánkórház, ahol ennél is sokkal magasabb. 

Ezért azt a kérdést szoktam óvatosan feltenni, hogy egy faj, amely 50 százaléknál kisebb valószínűséggel tudja megszülni önállóan a gyermekét, vajon életben tudott volna maradni? 

Ez csak egy biológiai kérdés. Ha pedig a teremtéstörténetet veszem: elképzelhető, hogy Isten egy olyan rendszert dolgozott ki, ami nem működik? Mondta volna, hogy népesítsétek be a földet? Nem azt mondom, hogy a szülés mindig tökéletesen zajlik, néha szükség van császármetszésre, ami a világ legszebb műtétje, ha okkal végezzük el, ha életet ment. Most az ingának azon a végén vagyunk, ahol túl sok beavatkozás van, és azt gondoljuk, hogy mi, orvosok értünk hozzá, a természet, Isten, a nő nem ért hozzá. Ha az inga átlendül a másik oldalra, akkor majd az lesz, hogy ne nyúljunk bele. Az sem jó. Már a rómaiak tudták, hogy az arany középutat kell megtalálni. Igaz, hogy az emberiséget, a tudományt sokszor a szélsőséges helyzetek, körülmények viszik előre, de az egyes emberek számára nem ez az ideális. 
 

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Úgy szeretjük őket, mint saját gyermekeinket" 

„Kedves Rákosi pajtás! Én nagyon szeretem a szüleimet és tudom azt, hogy milyen szomorú azoknak a kis árva koreai gyermekeknek a sorsa, akiknek szüleit az amerikai fasiszták (Sic!) meggyilkolták. Nekünk szép kétszobás lakásunk van a csepeli élmunkásházakban a Béke téren. Édesapám élmunkás, én pedig IV. osztályos éltanuló vagyok és osztályunk rajtanácselnöke. Most amikor Magyarországon megindul a gyűjtés a koreai gyerekek megsegítésére, arra kérem meg Rákosi pajtást, segítsen engem hozzá ahhoz, hogy egy kis árva koreai gyermek kistestvérem legyen. Ha ezt meg tudja tenni Rákosi pajtás, megígérem, hogy úgy fogom szeretni, mint az édes testvéremet, és jó kis magyar úttörőt fogok belőle nevelni. Az én szüleim is örülnének, ha volna egy ilyen kis koreai testvérem, kérem Rákosi pajtást, ha lehet teljesítse kérésemet.” 

Ezt a levelet írta Kovács Erzsébet csepeli úttörőlány 1951 májusában Rákosi Mátyásnak. A pártfőtitkár utasítására a levelet továbbküldték a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK – Észak-Korea hivatalos neve) budapesti követségére, majd onnan Észak-Koreába.

Észak és Dél háborúja
A második világháború után a Koreai-félszigeten két külön kormányzat jött létre: északon a Kim Ir Szen vezette kommunisták, míg délen Li Szin Man kormánya gyakorolta a hatalmat. 1950. június 25-én az északi csapatok – kínai és szovjet támogatással – támadást indítottak Dél-Korea ellen. Utóbbit az Egyesült Államok, valamint húsz más ország által felajánlott fegyveres erők segítették. Végül Sztálin halála után, 1953-ban kötöttek tűzszünetet, de formálisan nem zárult le a háború.  Korea 30 milliós lakosságából 3–4 millió ember, valamint közel 800 ezer dél-, illetve észak-koreai, amerikai és kínai katona vesztette életét.

Örökbefogadás ugyan nem történt, de az első észak-koreai gyerekcsoport nem sokkal később útnak indult Magyarországra. 

Először körülbelül 200 hadiárva érkezett. 

A közhangulatot jól jellemzi, hogy a korabeli Nők Lapja címlapján a következő szöveg állt: „Úgy szeretjük őket, mint saját gyermekeinket.” A magyar lakosság többsége ekkor találkozhatott először a távol-keleti kultúrkörből érkezőkkel.

Iskola a Szabadság-hegyen
Dr. Csoma Mózes, a Károli Gáspár Református Egyetem Koreai Tanszékének vezetője, volt szöuli nagykövet 2011-ben kollégája, Osváth Gábor korábbi kutatásait folytatva, levéltári dokumentumok és az elérhető szemtanúk visszaemlékezései alapján kezdte el rekonstruálni a koreai hadiárvák és vendégdiákok történetét, valamint az 1956-os forradalomban játszott szerepüket.

Hol és hogyan tanultak az ideérkező koreai árvák? Az első kétszáz gyermeket – 158 fiút és 42 lányt – a mai Széchenyi-hegyen (akkor még Szabadság-hegynek hívták) lévő Erdei Iskolában helyezték el, ami később a Kim Ir Szen Iskola nevet vette fel. Az iskola katonás napirendje internátusra emlékeztetett: 6-kor ébresztő, 7:30-kor reggeli, 8-tól délután 1-ig tanítás, délután szabad foglalkozás, majd tanulószoba következett. Este 7-kor vacsoráztak, és fél 10-kor aludniuk kellett. A koreai nyelv és irodalom, a matematika, a történelem, valamint a földrajz–természetrajz tantárgyakat anyanyelvükön tanulhatták. Hamar kiderült azonban, hogy a közös nyelv hiánya komoly nehézséget jelent, ugyanis a koreai nevelők közül csak az egyik beszélt oroszul. Így lett a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanító, japánul beszélő dr. Sövény Aladár a koreai diákok magyar nyelvtanára. 

A tanár úr diákjaival közösen írta – szó szerint, ugyanis a koreai betűket kézzel írták bele – az első magyar-koreai szótárat. 

 Miközben a nyári szünetben a diákok a Balatonon nyaraltak, a Közoktatásügyi Minisztérium úgy döntött, hogy a magyar nyelv hatékonyabb oktatása érdekében a gyerekeket szétosztják különböző budai iskolákba. Az egyik kiválasztott intézmény a budai Petőfi Sándor Gimnázium volt, ahol nemcsak Sövény Aladár, de Nemes Nagy Ágnes költőnk is tanított. 
„Némi nyelvi előkészítés után beömlesztették őket különféle iskolákba. Mindez voltaképpen helyénvaló volt. Csak – sajna – gőzölgött belőle az a tökéletesen elhibázott, parancsra rendelt, agitprop jóságosság (…) De pásztoroltuk őket mindnyájan, nagy tömegű különórát nyújtva okulásukra. Életkoruk is eltérő volt; akadtak köztük piciny termetű fiúcskák, gyönyörű keleti babák, simogatni való kisdedképükkel, és akadtak magas, szikár, fiatal férfiak, korán megvésett arcuk furcsán komorlott a kamaszfejek fölött” – emlékezett vissza a költő. 

„Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak”

A gyerekek szörnyű traumákkal a hátuk mögött kerültek be a magyar osztályokba. 
„Egyik gyerek, véletlenül belekeveredve a tűzvonalba, sebesült öccsét hátára vette, és elkúszott vele valami csöndesebb zugba. Mire odaért, öccse – a hátán – halott volt. Ilyenek jártak hozzánk iskolába. A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak.” 

Nemes Nagy Ágnes emlékei szerint egyikük még a Lear királyt is elolvasta, Vörösmarty Mihály nem egyszerű magyar fordításában. 

Azért, hogy a Kim Ir Szen Iskola zsúfoltságát enyhítsék, és mivel újabb diákok is érkeztek, 1953-ban létrehozták a Pak Den Áj Gyermekotthont Hűvösvölgyben, amiről a korabeli filmhíradóban is beszámoltak.

A beilleszkedés a magyar osztályokba nem ment zökkenőmentesen. A magyar gyerekek nem szerették koreai társaikat, gyakoriak voltak a titkos verekedések is. „Elprédikáltuk mi ezt százszor magyar diákjainknak: értsétek meg, nem tudnak magyarul, árvák, háborúból jöttek – de hát meg bírja-e érteni egy kamaszgyerek azt a flagráns igazságtalanságot, amit naponta lát, hogy a másik fiú egyetlen mukkanásért megkapja a jelest, őt meg komolyan osztályozzák?” – vélekedett Nemes Nagy Ágnes.

Részt vettek az ’56-os forradalomban 

Más volt a helyzet az ide érkező ösztöndíjas főiskolások, egyetemisták esetében, akik első csoportja szinte közvetlenül a frontról érkezett. Számukra elsősorban a nyelvi akadály jelentett nehézséget, a beilleszkedés kevésbé. Egyikük, Zang Gi Hong – akivel Csoma Mózes évtizedekkel később Párizsban találkozott – a Műegyetem kultúrmérnöki szakán tanult, és társaival a Vásárhelyi Pál Diákotthonban lakott. „A tankönyv egyetlen oldalának lefordítása egész éjszakás munkát jelentett. Abban az időszakban én csak két–három órát aludtam éjszakánként.” Ösztöndíjuk nem különbözött a magyar egyetemistákétól: annyira kevés volt, hogy hétvégente nem tudtak kenyeret venni, ezért állandóan éhesek voltak. 

1956-ra már csaknem ezer koreai (általános és középiskolások, egyetemisták) tanulhatott Magyarországon. Amikor kitört a forradalom, több koreai diák a felkelők mellé állt, nemcsak Budapesten, vidéken is. 

Ételt főztek, vagy épp katonai ismereteikkel – amelyeket a koreai háborúban szereztek – segítették a forradalom ügyét, sőt részt is vettek a harcokban. 

Így tett a 24 éves műegyetemista Zang Gi Hong is, aki a Móricz Zsigmond körtéren kézigránát és aknavető használatára tanította a szabadságharcosokat, valamint géppisztollyal küzdött a szovjet csapatok ellen. Míg a már említett Lear királyt elolvasó diák, Kim Ok együtt harcolt a Széna téri felkelőkkel.

Mi lett a Magyarországon tanuló koreaiak sorsa? Az észak-koreai rezsim ’56 decemberében úgy döntött, hazaviszik a hadiárvákat, és hazarendelik az itt tanuló diákokat, „nehogy további nemkívánatos hatások” érjék őket, ám voltak, akik elmenekültek nyugatra. Az otthoni kommunista rezsim aztán próbált mindent megtenni, hogy elfelejtsék a Magyarországon tapasztaltakat. Csak pár tucat egyetemista maradhatott: sokuknak volt már magyar szerelme. Csoma Mózes elmondása szerint három nemzetközi házasság (koreai fiú, magyar lány) úgy végződött, hogy a nők kimentek Észak-Koreába, ám az ottani rezsim elszakította a párokat. Szándékosan olyan körülményeket teremtettek, hogy a házasságok válással végződjenek.  

Források: 
Dr. Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az 1950-es években c. előadása a 2023-as Kutatók Éjszakáján 
https://ojs.elte.hu/tkt/article/view/2144/1964 
https://mult-kor.hu/tobb-millio-aldozatot-kovetelt-es-ujabb-vilagegessel-fenyegetett-a-koreai-haboru-20220625 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Koreai_h%C3%A1bor%C3%BA 

Sokáig a tudomány csak a nők várandósságára és szülés utáni biológiai változásaira figyelt, napjainkra azonban bebizonyosodott, az apák testében éppúgy számtalan élettani folyamat játszódik le a gyermekvállalás hosszú hónapjaiban, mint az anyákéban. Bizonyára azt is csak kevesen tudják, hogy például a baba születése utáni depresszió a férfiakat is komolyan sújtja.

Anyahormon, apahormon

Miközben a várandósság hónapjaiban a nők teste felkészül az anyaságra, és igazi „hormonkavalkád” indul be a szervezetükben, a férfiaknál is egy sor változás történik. A terhes feleség és a baba közelében a tesztoszteronszintjük drasztikusan lecsökken – ami egyes kutatók szerint az agresszivitás visszaszorításáért és a gondoskodási ösztön kiváltásáért felel –, ezzel párhuzamosan a szervezetükben prolaktin kezd termelődni. Míg ez a hormon nőknél alapvetően a tejelválasztás beindításáért, addig férfiaknál a kötődés kialakításáért felel. Ugyanez igaz az oxitocin nevű hormonra is, amely a kötődés és az intimitás elmélyítését szolgálja. 

Nőknél a szintemelkedést a gyermekhez fűződő intenzív érzelmi viszony, a törődés, a gondoskodás élménye váltja ki, az apáknál azonban leginkább a közösen eltöltött minőségi idő és a közös játék aktiválja. 

Egy néhány évvel ezelőtti, izraeli szakemberek által végzett kutatásban 89 újdonsült szülő agyi aktivitását követték nyomon. A kísérletben részt vevő édesanyáknak és édesapáknak különféle videókat vetítettek. Bizonyos felvételeken a jelenlévők gyermekei is megjelentek. A szakemberek külön-külön megfigyelték az édesanyákat, az édesapákat és azokat a férfiakat is, akik anyai segítség nélkül, egyedül nevelték örökbefogadott gyermeküket. Kiderült, hogy mindhárom szülői csoport agyában azok a neutrális hálózatok aktivizálódtak, amelyek az érzelmek feldolgozásáért és a szociális megértésért felelősek. A szülői feladatok ellátásáért felelős agyi hálózat tehát mindkét nemnél közös, sugallja a tanulmány.

Nem születünk apává, azzá válunk

A szakemberek szerint a szülői gondoskodás alapjait az agyunk mélyén elhelyezkedő evolúciósan ősi központokban kell keresnünk. Ez a „szülői hálózat” biztosítja, hogy az utód látványa, hangja és illata jutalmazó inger legyen a szülő számára, és ez segít abban is, hogy az apa és az anya az utódra fókuszáljon, felvegye az utódgondozó viselkedést, és kötődése a babához egyre intenzívebb legyen. Erre az ősi agyi hálózatra épülnek rá evolúciósan újabb agyi hálózatok az agykéregben. Vizsgálatokból kiderült, hogy az édesanyáknál saját gyermekük képét látva az ősibb, mélyagyi „emlős szülői hálózat” mutatja a legerősebb aktivációt, míg a másodlagos gondozó apáknál a kérgi mentalizációs hálózat. Az elsődleges gondozó apukáknál viszont mind a mélyagyi, mind a kérgi struktúrákban erősebb aktivitás volt megfigyelhető. 

Ez azt jelenti, hogy az apai agyműködés hasonlóvá válik az anyai agyműködéshez, ha az apa az elsődleges gondozó szerepébe kerül. 

Míg az anyában ezeket az agyi változásokat a terhesség, a szülés alatt és után, majd a szoptatás alatt termelődő hormonok, valamint a testi változások indítják be, vagyis belülről jönnek és automatikusak, addig az apáknál a gondoskodó ösztönök beindulását alapvetően – bár tudjuk, hogy náluk is megváltozik a hormonháztartás – külső ingerek váltják ki. Az apákban végbemenő változások nagyban függenek attól, hogy az apa mennyi időt tölt a terhes anyával, majd később a gyermekkel.

Kép

Fotó: Pickpik

Így készül az apatest

A mai napig sok poénkodás tárgya a terhes feleséggel együtt pocakot eresztő apuka látványa. Az apukák terhesség alatti és utáni elhízása mögött azonban sokkal bonyolultabb folyamatok állnak, mint azt elsőre gondolnánk. Egy friss tanulmányban kaliforniai kutatók ennek fő okaként az alváshiányt emelik ki. Az újdonsült apukák ugyanis gyakran küzdenek alváshiánnyal, ami akár az olyan hormonokra is hatással lehet, amelyek az étvágyat szabályozzák. És itt jön a képbe újra a csökkenő tesztoszteronszint! Az ugyanis nemcsak az újdonsült apukák gondoskodóbbá válásában játszik szerepet, hanem abban is, hogy hajlamosabbak lesznek a zsírlerakódásra, és nehezebben tudnak izmot építeni, ráadásul a depresszió is sokkal nagyobb valószínűséggel alakul ki náluk. 

Az elmúlt évek kutatásai azt igazolják, hogy a „szülés utáni” depresszió egyre gyakoribb az édesapáknál is.

Paulson és Bazemore 2010-ben 28 ezer amerikai apával végzett felmérést, amelyből kiderült, a megkérdezettek 14 százaléka tapasztalt depressziót a gyermeke megszületése után, ami 3–6 hónappal később 25 százalékra emelkedett. A jelenségnek azért tulajdonítanak azóta is nagy jelentőséget a szakemberek, mert az anyák szülés utáni depressziójához hasonlóan ez is negatív hatással van a gyerek fejlődésére: a depressziós apák ugyanis kevésbé hajlandók közös játékra a gyerekkel, ritkábban énekelnek neki dalokat vagy olvasnak mesét, ugyanakkor hajlamosabbak lehetnek testi fenyítést alkalmazni. 
A jelenség hátterében egy Couvade-szindróma nevű tünetegyüttes áll, amely jellemzően a nők várandósság alatti időszakában jelentkezik a férfiaknál, és olyan terhességi szimptómákat aktivál bennük, mint a reggeli rosszullétek, hányinger, súlygyarapodás, bizonyos ételek megkívánása, fáradtság, depresszió, fejfájás és koncentrációs nehézségek. Még elképesztőbb, hogy a tünetek jellege és intenzitása összhangban van a várandósság szakaszaival. A kötődéselmélet szerint a tünetek azoknál az apáknál alakulnak ki, akik az átlagnál erősebben kezdenek kötődni a magzathoz. Néhány kutatás a jelenség hormonális hátterére fókuszál, és a tünetek megjelenését azzal magyarázza, hogy a Couvade-szindrómás férfiaknál az első és az utolsó trimeszterben emelkedik az ösztrogén és a prolaktin szintje, míg a tesztoszteroné és a kortizoné csökken.

Ha pedig a jelenség emberi, párkapcsolati oldalát nézzük, a depressziót alapvetően a férfi-nő viszony, az addigi szerepek megváltozása – feleségből anya, férjből apa lesz –, a baba születésével együtt járó hatalmas – többek között egzisztenciális – felelősség súlya válthatja ki a férfiból. 

Úgy érezheti az egyre inkább a baba felé forduló, teljes figyelmét a kis jövevényre irányító partnere mellett, hogy ő „körön kívül került”, és csak nehezen találja a helyét ebben az új kapcsolati háromszögben. 

Depresszióba leginkább azért fordulhat ez az állapot, mert szinte semmilyen segítséget nem kap az apa ebben a helyzetben, aki így érzelmileg teljesen magára marad. És amíg mi, nők könnyebben kérünk segítséget, addig sok férfira az a jellemző, hogy magukba zárják a problémát, mert szégyellik, vagy mert úgy gondolják, egyedül is meg tudják oldani azt.

Amikor a lányom elérte azt a kort, hogy elkezdhettünk azon gondolkodni, milyen mozgásformát válasszunk, nem sokat tétováztunk, milyen órára is vigyük először. Persze hogy balettre és tornára! „Sajnos ezek kimaradtak az én életemből, milyen jó lesz neki” – gondoltam magamban. A lányom is örült neki, pedig akkor még azt sem tudta, mire számíthat. Először a balettel próbálkoztunk. Míg az összes kislány tüllszoknyában illegette-billegette magát a nagy tükör előtt, a lányom csodálkozva szemlélte őket – leginkább az ölemből –, és már az első óra után kijelentette, hogy ő ide biztosan nem teszi be többé a lábát. Hiába próbáltam a következő órára is elvinni, épp úgy tett, mint harminc évvel korábban az édesapja, akit ötévesen szintén balettórára vitt el az anyukája. Második órán már belekapaszkodott az ajtófélfába, és be sem lehetett tolni. Férjem máig nem érti, hogyan jutott eszébe, hogy őt fiú létére balettórára vigye. Talán anyósomat is csak a saját vágya, hiánya vezérelte: ha nem járhatott gyermekként, majd viszi az övéit, még akkor is, ha fiai születtek. 

Miután a balettel kudarcot vallottam, következett a torna. Bő egy évig „erősítette” lányom a Zsebibaba csapatot. Kezdetben szívesen ment, majd néhány hónap után sztrájkolni kezdett. Sokáig nem értettem, mi a baja vele, mert mindig örömmel jött ki edzésről. Utólag már tudom, ez az öröm inkább az edzés végének szólt. Idővel már nemcsak tiltakozott a tornára menés ellen, hanem végig is sírta az odavezető utat. Ha csak rajtam múlott volna, én előbb engedek neki, de a férjem kitartott azon elképzelésünk mellett, hogy ha valamit elkezd, akkor év végéig csinálnia kell. „Akkor vidd te a tornára, így könnyű erősnek maradni!” – mondtam neki nemegyszer. Végül a tornabemutató őt is meggyőzte arról, hogy nem ez a legmegfelelőbb sportág a lányunknak, abszolút nem hajlékony, utolsóként teljesít minden gyakorlatot, és minden csak segítséggel sikerül neki. 

Ekkor úgy döntöttünk – még mielőtt végleg elvesszük az önbizalmát –, hogy teljesen átadjuk neki a választás lehetőségét. 

A lovaglás mellett tette le a voksát, aminek nagyon örültem, mert tizenévesen én is lovagoltam. Olyannyira, hogy elkezdtem én is órákat venni. Magam előtt láttam, ahogy együtt lovagolunk terepen: „Milyen jó anya-lánya program lesz!” Sajnos én kitartóbbnak bizonyultam, mint ő. A Covid miatt abba kellett hagynunk, és amikor újra mehettünk volna, már nem érdekelte. Úgyhogy elengedtük, ahogyan egy évvel később a teniszt is, amit szintén ő választott, de inkább csak a barátok miatt, mintsem saját elhatározásból. Ezután egy rövid úszókarrier következett, de az már említésre sem méltó, mert az iskolai úszás teljesen elvette tőle a kedvét, nem akart még azonkívül is a medencében lenni.  Nem is bántuk annyira, mert egyre inkább azt láttuk, hogy a személyiségéhez jobban illene egy csapatsport. Így, amikor az iskolában röplabdára toboroztak lányokat, nem is volt kérdés, hogy elmegy-e megnézni. Ennek már három éve, azóta is röplabdázik, és még egyszer sem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja. Élvezi, sikerélménye van, és bizony nagyszerűek a nyitásai. 

Lányunk esetéből sokat tanultunk, így a négy évvel fiatalabb öccsénél már nem erőltettük, hogy minél korábban sportoljon. Engedtünk a „ha már elkezdted, akkor év végéig járnod kell” elképzelésünkből is, és nem próbáltuk meg semmilyen irányba terelgetni. 

Pedig voltak elképzeléseim arról is, mit sportoljon a fiam, de ezúttal csendben maradtam. 

Már óvodás korában számos sportágba belekóstolt, megtanult úszni és síelni, jött velünk lovagolni és nagyokat túrázni. Rövid ideig ovis focira is járt, de hamar arra jutott, hogy ott nem értenek a focihoz a gyerekek, nem passzolnak és csőrrel rúgják meg a labdát. Ott is hagyta pár hét után, de továbbra is mindenhol focizott, ahol csak lehetett, kivéve, amikor a nővérével papucsban gyorskorcsolyázott a nappaliban a Liu testvéreket utánozva. 

Amikor elsős lett, úgy gondoltuk, elérkezett az idő, hogy válasszon magának egy sportágat, amely tetszik neki, szívesen űzi, és hosszú távon elköteleződik mellette. Amikor feltettük a nagy kérdést, hogy mit szeretne sportolni, meglepődésünkre nem a focit választotta, hanem az akrobatikus kosárlabdát a Face Team csapat videóinak köszönhetően, amelyeket előszeretettel nézett. A fiatalok trükkjeit a kanapéról, ágyról matracra ugorva próbálta utánozni, miközben képzeletbeli kosárlabdapalánkba zsákolt a levegőben. „Akkor akrobatikus kosár” – könyveltük el magunkban a férjemmel – hiszen nem törhetjük derékba egy ígéretes tehetség sportkarrierjét, aki arról álmodott, hogy egyszer ő is a világ legjobbjai között szaltózzon és kosárra dobjon. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Annak ellenére, hogy még nem érte el a sportághoz előírt nyolcéves kort, sem a kellő magasságot, bevették a csapatba. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert alacsony termete miatt még nem kapott labdát a kezébe, így csak a trambulinról való felugrást gyakorolta. Hamar el is ment a kedve az egésztől, és bejelentette, hogy ő többet nem megy, inkább kosarazni szeretne. Elköszöntünk az edzőtől, és következő héten már kosárlabdaedzésen találtuk magunkat, ahol szintén a legfiatalabb volt, de ez még nem is szegte annyira a kedvét, mint az, amikor két nyolc-kilencéves lány elkezdte kioktatni és irányítgatni az edzésen. Több se kellett neki, megmondta, hogy hülye lányokkal nem jár kosarazni, máshova megy. Kerestünk is másik kosáredzést a környéken, de ott jórészt óvodások voltak. Itt egyből sikerélménye lett, hiszen ő volt az egyik leggyorsabb, legügyesebb. Ám néhány héten belül túl babásnak titulálta az edzést, és kijelentette, hogy ő inkább atlétikára szeretne járni az egyik barátjával. Már kezdtem úgy érezni, hülyét csinál belőlem, még október vége sincsen, de már a harmadik helyre járunk. „De, ha ez szeretnéd, megnézzük!” – mondtam. Ám elég hamar bebizonyosodott, hogy a játékos, labdával ügyesen bánó fiamnak túl monoton a futóedzés, mert hogy az atlétikai számok közül csak ezt az egyet űzték. Egyből tovább is akart állni, én meg már kezdtem elveszteni a türelmemet: „Döntsd már el végre, mit szeretnél sportolni! Elegem van abból, hogy minden héten máshova megyünk.” „Nem tudom – válaszolta –, de olimpiai bajnok szeretnék lenni! Csak azt nem tudom még, miben”. Kezdtem sorolni a sportágakat: úszás, biciklizés, evezés, foci, vívás, kézilabda. Erre csak annyit mondott: „Szívesen kipróbálom mindegyiket.” Itt már elvesztettem a türelmemet: „Nem haknizzuk végig a város összes sportegyesületét! Befejeztük.” 

Jó pár hónapig jegeltük a témát, ám továbbra is egész délután csak focizott. Aztán maga állt elő azzal, hogy mégiscsak visszamenne focizni, és onnantól kezdve másról sem szól az élete, csak a fociról. 

Nem épp elképzeléseim szerint alakult gyermekeink sportágválasztása, és nem egyenes út vezetett hozzájuk, de mindketten megtalálták azt, amit szívvel-lélekkel űznek. Már le is mondtam arról az álmomról, hogy a lányom híres tornász, a fiam meg világbajnok vízilabdázó lesz. Majd az unokáim!
 

Elhagyni az anyaföldet

A régi arisztokrata családok leszármazottai gyakran csak nevükkel kötődnek a múlthoz, kastélyaikat elvesztették, vagyonuk felmorzsolódott, az új nemzedékek elfeledték a régieket. Vannak azonban különleges kivételek, olyan családok, amelyek a 20. század viharai ellenére is fennmaradtak, és még őrzik a múlt emlékeit. Ilyen a Tolsztoj család is, amelynek tagjai szétszóródtak Európában, de tartották a kapcsolatot egymással.  

1917 és 1922 között több mint egymillió orosz hagyta el a hazáját. A bolsevik forradalom, majd az orosz polgárháború elől menekülő tömegekben ott volt egy kisfiú is, akit Dmitrij Tolsztojnak hívtak. A híres Tolsztoj család leszármazottját 1920-ig a család szolgálói rejtegették Kazanyban, majd angol nevelőnője segítségével Angliába emigrált. Az előkelőbb „fehér” orosz családok (olyan oroszok, akik ellenezték a bolsevizmust és a rezsimváltást) közül sokan Londonba és Párizsba menekültek, csak ezúttal nem díszes kisérettel és megrakodott csomagokkal érkeztek, hanem kisemmizve. Ezek a családok gyakran megtartották orosz identitásukat.

Dmitrij unokája, Alexandra Tolsztoj szerint nagyapja keserűen tekintett Oroszországra. 

Miután felnőtt, angol nőt vett feleségül, nem szeretett oroszul beszélni a gyerekeivel, és fiai nevét is angolosította Andrejről és Nyikolajról Andrew-ra és Nicholas-ra. 

A keserűség ellenére erős maradt a család orosz identitása: Dmitrij fia, Nyikolaj történész lett, aki elsősorban Oroszországot kutatta. Nyikolaj legidősebb lánya, Alexandra, aki szintén örökölte a grófi címet, átlagos angol neveltetésben részesült. A szőke, kék szemű Alexandra akár egy Tolsztoj-regény lapjairól is kiléphetett volna. Ha valaki beírja a Google-be a nevét, a keresőprogram „kalandorként” definiálja, amely leírás talán nem is áll messze a valóságtól. 

Az angol vidékről Moszkvába

Alexandra a Szovjetunió összeomlása után édesapja lelkes ösztönzésére Moszkvában töltött egy évet. Több interjúban elmondta: a rossz körülmények ellenére beleszeretett az országba, ahonnan több mint hetven évvel korábban elmenekült a nagyapja. Alexandra élete soha nem volt átlagos, egyetem után egy barátnője ösztönzésére részt vett egy különleges utazáson, amely során végiglovagolták az egykori Selyemutat. Az úton találkozott egy üzbég lovassal, akihez később feleségül ment. A házasságot követően Moszkvába költöztek, azonban a kapcsolat néhány év alatt zátonyra futott. Mindeközben Alexandra belekóstolt a televíziós műsorkészítésbe is: lovas műsort készített a BBC-nek.

Az angol lapokat mindig foglalkoztatta a Tolsztoj család, amely házasságokon keresztül kapcsolatba került az angol arisztokráciával. 

Alexandra élete 2008-ban váratlan fordulatot vett, amikor találkozott Szergej Pugacsovval, egy orosz oligarchával, akit „Putyin bankárának” neveztek. 

Alexandra az oligarcha élettársa lett, miközben a férfi nem vált el a feleségétől. Az interjúkban néha beszélt a rövid időszakról, amit a moszkvai oligarchák világában töltött. Az oligarcha vigyázott arra, hogy Alexandra távol maradjon az üzleti ügyeitől. Az UnHerd interjújában a nő úgy jellemezte akkori életét, hogy leginkább a Narcos című Netflix-sorozathoz tudná hasonlítani, ami Pablo Escobarról szól.

Elmondása szerint Pugacsov egy művelt, sármos férfi volt, aki szerinte egyáltalán nem értett az üzlethez. Miután kegyvesztetté vált a Kremlben, 2011-ben elhagyták Oroszországot. Ahogy Alexandra mesélte, Pugacsovval az élet egy idő után a börtönlétre kezdett hasonlítani, mivel állandóan fegyveres őrök vették körül, és volt, hogy szó szerint bezárták őt a lakásba. Miután Angliában is nem kívánatos személlyé vált, Pugacsov Franciaországba menekült, de Alexandra és három gyermekük nem mentek utána. A grófnőnek azóta nincs kapcsolata a férfival. Mint elmondta: fennállt a veszély, hogy az oligarcha elrabolja a gyermekeiket. 

Politikailag érintett személy

A grófnő a szakítást követően sikeres régiségüzletet vitt, valamint lovas túrákat szervezett Kirgizisztánba. Kiváló kapcsolataival és az angol elit részeként nem kellett félnie attól, hogy nem tudja fenntartani magát Pugacsov pénze nélkül. Azonban az ukrán–orosz háború kitörése után kapcsolata az orosz oligarchával váratlanul újra bajba sodorta. 

Miután megkezdődött az orosz invázió, a korábban külföldre emigrált oroszok közül többen szembesültek azzal, hogy származásuk vagy kapcsolataik miatt letiltották a bankszámlájukat, vagy elutasították őket bankok és ügyvédi irodák. A helyzetükről a Reuters is készített egy részletes beszámolót, amelyben kiemelték: ironikus módon a letiltott oroszok szinte kivétel nélkül Putyin kritikusai voltak, akik eleve a rezsim elől menekültek el, most a Nyugat mégis páriákként kezeli őket. 

Alexandra Tolsztojjal 2023-ban a NatWest bank váratlanul közölte, hogy két hónapon belül törlik a bankszámláját, és hozzáfűzték: nem tartoznak semmilyen magyarázattal. 

Hiába próbálta tisztázni, mi a baj, minden ajtót az arcába csaptak – mesélte a GB Newsnak. Végül ismerősei egy ügyvédhez irányították, aki hasonló helyzetbe került orosz emigránsokat segít. Az ügyvéd segítségével kiderítette, hogy „politikailag érintett személynek” lett nyilvánítva, és bulvárcikkek alapján felállítottak róla egy profilt, amely szerint Monacóban él, és egy oligarcha felesége. 

Bár ez nem volt igaz, a helyzetet csak úgy tudta feloldani, hogy bankot váltott. Az átlag orosz emigránssal ellentétben ő brit állampolgár, ráadásul ismert személy, aki nyilvánosságra tudta hozni az ügyét. Mint az UnHerdnek elmesélte: a sztori pikantériája az, hogy Pugacsov, aki miatt valószínűleg bajba került, gond nélkül él francia állampolgárként, és szankciót sem vetettek ki rá.

A Tolsztoj név ma

A háború tehát újra felborította a „fehér” orosz családok életét, mind azokét, akik Oroszországban élnek, mind pedig azokét, akik már évtizedek óta külföldön rendezték be az életüket. Alexandra elmondta: őt és gyermekeit a banki eseten túl semmilyen hátrány nem érte, de ez valószínűleg a Tolsztoj névnek is köszönhető, amit mindenki tisztel.

A grófnő édesapja a szélesebb Tolsztoj család feje, amelynek tagjai korábban rendszeresen összegyűltek az író híres birtokán, Jasznaja Poljában. Bár Alexandra nem Lev közvetlen leszármazottja, a családban az unokatestvérek szoros viszonyt ápoltak, és büszkék voltak különleges rokonságukra. 
Jelenleg is több Tolsztoj tölt be fontos pozíciókat az orosz elitben – egy Tolsztoj az Állami Duma, az orosz parlament alsóházának tagja. 

Kép

Alexandra szüleivel és gyermekeivel 2018-ban Jasznaja Poljában – Forrás: Profimedia

Lev egyik közvetlen leszármazottja, Vlagyimir Tolsztoj Putyin kulturális tanácsadója. Alexandra szerint Vlagyimir kedves ember annak ellenére, hogy nyilvánosan is támogatását fejezte ki a háború iránt. A grófnő szerint nehéz helyzetben vannak az oroszok, hiszen hasonló a helyzet, mint a szovjet időkben: ha az anyaföldön akarnak maradni, hallgatniuk kell, hiszen, ha bátran felszólalnak, mindenüket elveszthetik.

Források:
https://www.reuters.com/world/europe/sanctioned-or-not-russians-abroad-find-their-money-is-toxic-2022-03-30/ 
https://www.rbth.com/history/333001-how-millions-of-russians-fled 
https://www.telegraph.co.uk/news/7421874/Countess-Tolstoy-admits-marriage-to-penniless-horseman-was-doomed.html 

Interjúk Alexandra Tolsztojjal: 
House and Garden interjú 2023
House and Garden interjú 2021
UnHerd interjú 
GB News interjú