Október 23. keddi napra esett. Harmadikos voltam. Délután három óra lehetett, fiatal tanár kopogott és sietett be az osztályba, odahajolt ugyancsak fiatal tanárnőnkhöz, és valamit a fülébe súgott. A tanárnő arcát boldogság öntötte el. Meglepő bejelentést tett: „Gyerekek, most menjetek haza. Holnap nem lesz tanítás, szüleitek majd megmagyarázzák, mi történt.” Boldogan özönlöttünk ki és rohantunk haza. 

„A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ”

Édesapám ügyvéd volt, délutáni ügyfélfogadását tartotta. Tőle tehát semmilyen felvilágosítást nem kaphattam a szokatlan iskolai délutánról, édesanyám meg még nem ért haza az irodából. Apám egyik ügyfele, Krisztina néni egy elhúzódó lakásügy miatt évek óta járt apámhoz, ügyfélből ismerős, majd édesanyám barátnője lett. Ezen a napon örömmel láttam, hogy Krisztina néni is a várószobában ül. Elmeséltem, hogy másnap nem kell iskolába menni. 

„Gyere, Ádámka – mondta –, elkérlek édesapádtól, és elviszlek a városba. Olyan dolgokat fogsz látni, amikre amíg élsz, emlékezni fogsz” – súgta.

A Duna-part felé sétáltunk. A Bem-szobornál óriási volt a tömeg. A szobornak a közelébe se jutottunk. Továbbmentünk, hagytuk magunkat sodorni a többiekkel. Amikor a Kossuth-hídra értünk, már nagyon sokan igyekeztek át, drukkoltam, hogy kibírja-e a híd a súlyt. A háború után épített híd akkoriban már többnyire le volt zárva a kocsiforgalom elől. Pestre, az Országház elé mentünk. Sötétedett. A Parlament előtt, amerre a szem ellátott, mindenütt emberek voltak. Mindenki várta, hogy valami történni fog – de én várhattam leginkább. A gyerek időérzéke más, mint a felnőtté. Ha éhes, most akar enni, és nem fél óra múlva, mert nem érti, hogy fél óra mennyi idő, az életében még nincs elég összehasonlítási alap. Teherautók futottak be az Országház mellé nemzeti színű zászlókkal, tömve emberekkel, azután robogtak tovább számomra ismeretlen céljuk felé.

Kinyílt az Országház egyik erkélye. Éppen felettünk. Mindenki arra nézett, de a sötétben nem lehetett jól látni, ki az, aki beszélni akar a tömeghez. Az emberek sűrűjéből valaki reflektort irányított a balkonon álló férfira. A körülöttem állók elhűlve zúgtak fel: „Fegyverrel állnak mögötte! Ávósok!” A balkonon a két fegyveres hátralépett, eltűnt. Sokáig tartott, amíg elcsendesedett a tér. A balkonon álló férfi – amint később megtudtam, Nagy Imre – végre megszólalt: „Elvtársak!” 

Kitört a fütyülés, káromkodás, üvöltés. Percekig tartott, amíg mindenki megnyugodott. „Barátaim!” – kezdte ismét a szónok, ekkor meg a helyeslés mámora nyelte el a hangját.

Mellettem magas fiatalember állt. Kabátját meghúzva hívtam fel magamra a figyelmét: „Bácsi, kérem, emeljen fel, szeretném látni a zászlókat.” A férfi Krisztina nénire nézett, aki fiatal, csinos nő volt. Gondolhatta, „a fiún keresztül közelebb kerülhetek az anyához”. Ezt én is sejtettem, ezért kértem meg. A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ, most már nemcsak lábakat, de tengernyi izgatott embert is láttam.
Megfigyelőtornyomból észrevettem azt a nagy, fekete kocsit, amely lépésben a mellettünk lévő oldalajtóhoz érkezett. Amikor odaért, az Országház ajtaja hirtelen feltárult, és három férfi ugrott a kocsiba. Mindez kartávolságnyira történt tőlünk. Az autó utasai felhasználták azt a pillanatot, amikor a tömeg Nagyra figyelt. Amint a három férfi a kocsiba ugrott, a sofőr, amennyire a tömegtől lehetett, igyekezett elhajtani. Valaki felkiáltott: „Ez Gerő, és mellette Piros!” Az emberek újságokból fáklyát csavartak. A neveknek dermesztő hatásuk volt, végül valaki felkiáltott: „Fogják meg azokat a gazembereket! Most menekülnek!” 

Mint vízbe ejtett kő által okozott hullámgyűrűzés, úgy terjedt a hír: „Gerő, Piros és még valaki most lépett meg a Parlamentből!” 

Közben a kocsi már felgyorsult.

Kép

Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyén 1956. október 23-án
- Kép: Fortepan/Fortepan/Album023

„A gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket”

Továbbra is érkeztek a zászlókkal és emberekkel zsúfolt teherautók. Volt olyan, amelyik egy percre megállt. Az egyikről valaki lekiáltott: „Gyertek, a Rádióhoz megyünk. Az Ávósok megszállták az épületet, és lőnek a tömegre. Gyertek segíteni!” Ezt én is megértettem. Bár csak nyolcéves voltam, de mint Magyarországon mindenki, tudtam, mi az a félelmetes szervezet, amelynek ÁVO a neve. Éjszakai csöngetések, dörömbölés, házkutatás, emberek elhurcolása és megkínzása. Olyan szó, amelynek már a kiejtése is félelmet keltett. Amikor az események olyan sebességgel játszódnak le, mint 1956-ban, a gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket.

Nem volt szükség magyarázatra a Széna téri nagy plakátnál sem, tudtuk, hogy Rákosi Mátyásra utal: kék overallos, teljesen kopasz, alacsony férfi batyuval az irányt jelző tábla szerint Moszkva felé gyalogol. A plakát mellett elmenők mondták: „Szedi már a sátorfáját a kopasz!” A téren volt egy takarékpénztár, a cégéren fent, magasan csillagos címer. Valaki felmászott, és kiverte a csillagot a címerből.

„Micsoda íze volt a kenyérnek!”

Emlékszem az emberek boldogságára városszerte, amint a zászlókból, címerekből kivágták, kiverték a csillagokat. 

Emlékszem, amint végighúzták a városon Sztálin egyre fogyó szobrát. Különféle szerszámokkal igyekeztek darabokat letörni a szoborból, a fejet leköpték, lepisilték. 

A sorbaállás a kenyérért is előttem van, amikor hosszú várakozás után sikerült egy vekni kenyeret venni és levinni az óvóhelyre, ahol a harcok közben gyakran az egész ház lakosainak meg kellett húzódni. Micsoda íze volt a kenyérnek! Ott vártuk a híreket Szabó bácsiról, a Széna tériek hőséről. A tértől talán 100 méternyire van az a ház, ahol Szabó bácsi lakott. 

Emlékszem a golyók éles, fül melletti süvítésére a Vérmezőn. Nehéz volt elhinni, hogy rám is lőnek, amig valaki be nem rántott egy kapu alá és rám nem kiáltott: „Nem te leszel az első gyerek, akit ezek a bitangok lelőnek!” Emlékszem az utcasarkon őrizetlenül hagyott kalapokra, amelyekbe Budapest népe pénzt gyűjtött az áldozatok családjainak. Emlékszem arra a délutánra, amikor Krisztina nénit kísértem a Mártírok útján. Ő hirtelen megállt az utca közepén. Kezemet rémülten szorította, és gyorsan behúzott egy kapualjba. „Tankok, tankok jönnek” – mondta. Az iszonyatos moraj egyre erősödött. A Széna tér felől tűntek fel, sorban, egymás mögött. Lassan jöttek. Félelmetesek voltak. Hernyótalpuk belemart az úttestbe. 

Azokra a velem egyidős srácokra gondoltam, akik ezek alá a lánctalpak alá vetették magukat a magyar szabadságért. Amikor az első elhaladt a kapunk előtt, elállt a lélegzetem. Azt vártam, hogy miután észrevett bennünket, lőni fog. De nem lőtt. Csak zajt és fekete bűzt okádva kúszott a város szíve felé. Az ötödik acélteknős ágyútornya nyitva volt. Valami olyan fejvédővel, amilyet azelőtt csak biciklistákon láttam, katona állt benne. Hátrafordult, orrát két ujja közé fogta és kifújta. Ő volt az első orosz katona, akit láttam, és ez volt az első alkalom, hogy valaki használat közben bemutatta „a testvérek zsebkendőjét”.

„Erősnek éreztem magam”

Emlékszem, hogy az emberek hogyan hallgatták a rádiót. Elkeseredett reménnyel várták a jó híreket. Mintha a világot próbálták volna magukhoz kötni, behúzni szobáikba, segítséget hozni az országnak. Hitték, bíztak benne, hogy valaki csak segíteni fog. 

Csoportosan ültek a készülékek mögött, és azt remélték, Magyarország számít valakinek. És emlékszem, hogyan halt meg a remény. 

Hogyan tűntek fel reggelente a kapualjakban a puskák, és hogyan tűntek el éjjelente emberek. A nagyobb fiúkra az utcánkban, amint megkérdeztek: „Megyünk Kanadába, nem jössz velünk, Kisádám?” Volt, aki a Széna téren halt meg, és volt, aki eljutott Kanadába. 

Számomra 1956 mindenekelőtt azt a pillanatot jelenti, amikor az ismeretlen fiatalember az Országháznál a magasba emelt. Szemem előtt feltárult az a sok reménykedő, felfelé néző arc, a lobogós teherautók, a levegőben reszkető bizalom. Erősnek éreztem magam. Olyannak, aki fel tud venni egy zászlót, és védőpajzsként be tudja fedni vele Magyarországot. 
 

Döbbenetes hírt olvastam a napokban: egy friss kutatásból az derült ki, hogy a lakosság 9 százaléka volt már orrspréfüggő, 6 százalékuk pedig most is az. Továbbá minden huszadik magyar táskájában, éjjeliszekrényén ott lapul valamilyen, úgynevezett érszűkítő, nyálkahártya-lohasztó hatóanyagot tartalmazó készítmény: sőt sokan még az allergiaszezonban is ezekhez nyúlnak, nem tartva a rászokástól. Holott célzottan például nátha, influenza esetén, a bedugult orr gyors kidugítására szabadna csak alkalmazni ezeket a szereket, és azt is legfeljebb egy héten át – ahogyan az a betegtájékoztatójukban is szerepel. A felmérés arra is rávilágított, hogy tudatosan pár napig csupán a magyarok 40 százaléka használja ezeket a készítményeket.

 Csak minden második ember van tisztában azzal, hogy már öt–hét napos alkalmazás után rájuk lehet szokni. 

A meglepő adatokat látva kíváncsi lettem, vajon tényleg ilyen sokunkat érint-e ez a probléma, így „megszondáztattam” az ismeretségi körömet, hátha köztük is akad olyan, akinek lenne mit mesélnie a témában. Meglepődtem, milyen gyorsan, milyen sokan kerestek meg és jelezték, hogy szívesen megosztanák történetüket, vagy ajánlottak másokat. Szintén jelentkezett nálam egy tüdőgyógyász-allergológus ismerősöm, aki elöljáróban csak annyit mondott: egyik alkalommal az egyik betege vagy tizennégy kiürült orrspré flakonját borította ki a táskájából.

Anett felismerte, hogy rászokott, elvonási tünetei is voltak

„Nyaranta allergiával küszködöm, az erre használt orrsprék viszont, úgy érzem, nekem nem segítenek: nem tudják teljesen kidugítani az orromat. Ezért egy időben sima orrsprével próbálkoztam. Meg sem tudom mondani, naponta hányszor, de nagyon sokszor használtam, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy rengeteg orrsprét veszek, és nagyon rászoktam. Megpróbáltam leállni vele, de amikor abbahagytam, nem kaptam levegőt: ezért folyamatosan vettem és használtam, nagyjából fél évig. Akkor vettem észre, hogy nem érzem a szagokat és az illatokat, illetve állandóan vérzett az orrom – avat be a történetébe Anett, akinek egy idő után gyanús lett, hogy ezeket a panaszokat a túlzásba vitt orrspréhasználat okozhatja. – Ekkor jöttem rá, hogy függő lettem, teljesen szétroncsoltam az orrnyálkahártyámat. Erőt vettem magamon, úgy egy hónap lehetett, amire teljesen le tudtam szokni róla. Az első két hétben semmi levegőt nem kaptam, elvonási tüneteim voltak: folyamatosan fújtam volna az orromba, hogy kapjak levegőt, mert már szinte remegtem érte. Nagyon nehezen, de sikerült leszoknom róla, végül az orrom is szép lassan helyrejött. 

Nagyjából két hónapnak kellett eltelnie, mire ismét rendesen kaptam levegőt és éreztem illatokat. 

Ezek után megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok. Azóta, még ha meg vagyok fázva, is csak nagyon ritkán használok orrsprét. Tudom, ha egyszer elkezdem használni, nagyon nehezen állom meg, hogy ne fújjam állandóan az orromba: nagyon türtőztetnem kell magam” – teszi hozzá.

A szomszédokat járta végig, amikor otthon elfogyott

Mónika gyerekkorában asztmás volt, miután kinőtte, allergiás lett. Emiatt rendszeresen küzdött a beduzzadt nyálkahártya okozta kellemetlenségekkel, amikre orrcseppet kezdett használni. 10–12 éves korában már ott tartott, hogy volt olyan alkalom, hogy a szomszédokat járta körbe pánikba esve, amikor elfogyott otthon az orrcseppje – ahogy meséli, semennyi levegőt nem kapott az orrán. Végül felnőttkorában jutott el ahhoz a szakemberhez – egy arcüregspecialistához –, aki segített a problémáján: miután megállapította, hogy S-kanyaros orrsövényferdülése van, megműtötték. A gondjai ezzel megszűntek.

A függőség már egy hét alatt kialakulhat

„Rengeteg beteg küzd ezzel a problémával, és attól félek, csak a jéghegy csúcsát látjuk a rendeléseinken, mert nagyon kevesen fordulnak vele orvoshoz” – mondja megkeresésünkre dr. Szalai Zsuzsanna. Ahogyan azt a győri Elysia Clinic tüdőgyógyász-allergológusa kifejti, ez is gyógyszerfüggőség, ami hozzászokást jelent, vagyis azt, hogy a beteg már nem tud a készítmény nélkül tünetmentes lenni. Ebben az esetben konkrétan azt, hogy ha nem használja, újra bedugul az orra, ami nagyon kellemetlen érzés, és a tolerancia kialakulása (a megszokás) miatt egyre többet és egyre gyakrabban kell használnia.

„A függőség sajnos már öt–hét nap alatt kialakul, ezért is tartalmazzák ezt a figyelmeztetést az ödémacsökkentő orrcseppek/-sprék termékleírásai, amiket persze senki nem olvas el. Ráadásul ezeket recept nélkül lehet kapni, így reklámozhatók, a reklámok pedig inkorrekt módon nem tartalmazzák ezt a kitételt, csak a szokásost, hogy kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét. Meglehetősen cinikusnak tartom, hogy ezeket a készítményeket szénanáthára is ajánlják a gyártók akkor, amikor erre nagyon korszerű és hatékony orrsprék vannak forgalomban. 

Az antihisztamint és gyulladáscsökkentő szteroidot tartalmazó orrsprék gyorsan és hatékonyan kezelik nemcsak a szénanátha, de más krónikus orrdugulással és náthával járó betegségek tüneteit is. 

Sajnos receptkötelesek, ezért jutnak hozzá kevesebben” – teszi hozzá a szakember.

Ördögi kör: az úgynevezett rebound hatás

Kérdésünkre, hogy mi az az összetevő, amely egyes sprék, cseppek használata során függőséget okozhat, dr. Szalai Zsuzsanna tisztázza, ez csak az azonnali ödémacsökkentő hatóanyagra (oximetazolin, pszeudoefedrin) alakul ki. „Ez azonnali érszűkítő hatással rendelkezik, vagyis rögtön oldja a nagyon kellemetlen orrdugulást. Ám egy úgynevezett rebound hatása van, ami visszacsapást jelent: az érösszehúzást néhány óra múlva fokozottabb értágulat követi. Ez még erősebb orrdugulást okoz, amire újra kell csöppenteni, befújni és így tovább: amíg már létezni sem tud nélküle a beteg. A tengervízre ellenben nem lehet rászokni, de hatása sem igazán van azon kívül, hogy kimoshatók vele a pollenek az orrból.”

Az allergológus hangsúlyozza, ez azért nagyon káros, mert tönkreteszi az orr nyálkahártyáját, amit csak hetekig tartó kezeléssel lehet helyreállítani. „Extrém esetben még szívritmuszavart is okozhat, ha túladagolják, de azért ahhoz már tényleg rengeteget kellene csöpögtetni” – jegyzi meg a szakember.

Aki egyszer belekeveredett ebbe az ördögi körbe, annak nincs könnyű dolga, de egyáltalán nem lehetetlen lejönni a „szerről” orvosi módszerrel. „Ilyen esetben szteroidot tartalmazó orrsprét írunk fel, ha allergiás a beteg, akkor olyat, ami antihisztaminnal kombinált. Mivel ezeknek a modern készítményeknek a hatása gyorsan és biztonságosan beáll, néhány nap alatt le lehet tenni a káros orrspréket. 

Azonban a kezelést a nyálkahártya gyógyulásáig, a kiváltó ok, például a pollenszezon végégig kell használni: mindennap, lehetőleg kihagyás nélkül.

Szteroidot a korszerű orrsprék csak nagyon kis mennyiségben tartalmaznak, és ez nem az a szteroid, amelytől izmokat lehet majd növeszteni. Egy banális nátha idején azonban gyorsan vissza lehet esni a függőségbe, ezért nagyon kell figyelni a maximális öt nap betartására, vagy akkor is inkább a receptes orrsprét javaslom” – mondja a doktornő, aki azt tanácsolja az érintett betegeknek, akik véleménye szerint tisztában vannak vele, hogy függők, hogy mindenképp forduljanak gégészhez, allergia vagy annak gyanúja esetén pedig allergológushoz.
 

Hűs hullám borzolja a tengerifű zöldjét, szikár tornyok vetnek vészjósló árnyékot az óceáni tájra. Színes apróhalak cikáznak fürge rajban, bálnák távoli éneke szól a kék derengésben, egy búvárhajó horgonyzik le titokban a roppant zátonyok védelmében. Ez a káprázatos kép fogadja most a Vajdahunyadvárba látogatókat. 

Az óceán kincse – Mélytengeri mentőakció című kiállítás és játék egy képzeletbeli, tengeralattjárós utazásra hívja a látogatókat, akik sosem látott tengeri tájakat járhatnak be, miközben furfangos kérdések, megtévesztő feladványok és csodás tengerlakók teszik próbára tudásukat és érzékeiket.

Az óceánokon átívelő, izgalmas mentőakció során a résztvevők leleplezhetik a kapzsi Professzort, aki víz alatti kutatóállomásán fondorlatos terven ügyködik: egy titokzatos szerkezettel készül kivonni az óceánok értékes aranytartalmát. Az elszánt tudós mindent bevet, hogy megszerezze a kincset: váratlan akadályokkal és szemkápráztató trükkökkel zavarja össze az elmét és az érzékeket.

A feladványok megfejtéséhez bátor szívre, éles szemre és jó fülre is szükség lesz. 

Ám akinek sikerül túljárnia a tudós eszén, kiérdemli a jutalmat és az óceán megmentője címet!

A kiállítást járva a látogatók kideríthetik, képesek-e a próbatételek közepette is a célig kormányozni a cirkálójukat, ki tudják-e szabadítani az alvó ámbrásceteket az álomcsapdából, meg tudnak-e fejteni egy talányos buborékrajzot, és vajon elboldogulnak-e egy csapat játékos tengeri teknőssel vagy a Tű-fok parányi lakójával. Ha elég szerencsések, találkozhatnak a mélység rejtőzködő urával és tengeri birodalma különös lényeivel is.

A kalandjáték során a résztvevők tudományos ismeretekkel gazdagodhatnak, és rácsodálkozhatnak óceánok és tengerek valódi kincseire: a tiszta tengervíz fontosságára és a sokszínű vízi élővilágra.

Belépéskor a látogatók szöveges játékfüzetet kapnak, mellyel lépésről lépésre kerülhetnek egyre közelebb a célhoz. A több mint 700 négyzetméteren megvalósuló kiállítás és játék mesés látványvilággal, egyedi installációkkal, rengeteg felfedeznivalóval és ajándékkal várja az érdeklődőket.

A belépőjeggyel a múzeum összes állandó és időszaki kiállítása is megtekinthető.

Az f exhibition szervezésében megvalósuló AZ ÓCEÁN KINCSE – MÉLYTENGERI MENTŐAKCIÓ kiállítás és játék 2023. november 26-ig látogatható a Vajdahunyadvárban. 

Bővebb információ az F Exhibition Facebook-oldalán és a Mezőgazdasági Múzeum honlapján olvasható.

Kőfaragó árusok

A 20. század első évtizedében átadták a transzszibériai vasútvonalat, amivel megnyílt a szárazföldi utazás lehetősége a kínaiak számára, Európa felé. Először 1906-ban érkeztek kínaiak Magyarországra, hamarosan a sajtó is „felfedezte” őket. 
„A csontos arcú sárgák csapata nagyon egyszerű mesterségből él: vándorló kőszobrász. Hamu- és virágtartót, papírnyomót, csúnya kis nőalakot, majmot, végül bálványt árusítanak. Egyrészt otthon faragják, de ha megtelepedtek valahol nagyobb időre, akkor kis műhelyt rendeznek be; s a »fehér ördögök« városaiban is művészkednek. Az igazi művészethez ugyan nem sok köze van ennek a naiv háziipari csalafintaságnak, de a pesti közönség átlagát – úgy látszik – kielégíti a selejtes áru, mert a chinamanok szívesen tartózkodnak itt és sztereotip vigyorgással emlegetik, hogy milyen kedves ország Hungary” – számolt be róluk 1912-ben a Vasárnapi Újság.

A kínaiak többnyire vidéki nagyvárosokba költöztek, de miután rájöttek, hogy a fővárosban könnyebb a megélhetés, inkább Budapestet választották. Hogyan éltek? 

Elsősorban utcai árusok voltak, a kávéházakat járták kofferjeikkel: papírlegyezőket, de leginkább zsírkő szobrocskákat árultak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy megkeressék azt a pénzt, amivel tovább tudnak menni Nyugatra vagy Amerikába.

A gyerekek nem jártak iskolába, helyette artistaként, utcai zsonglőrként próbáltak pénzt keresni. A családok munkamegosztásban dolgoztak, és a megkeresett pénzt beadták a közösbe. A többség, a vezetőjüket kivéve, általában írástudatlan volt.  Borzasztó körülmények között éltek: szoba-konyhás lakásokban, egymás hegyén-hátán, szalmazsákokon aludtak, és a földön ülve ettek. Jellemzően a Csikágónak nevezett területen, a VII. kerületben éltek, a Népszínház utca környékén, ahol el tudtak bújni, ugyanis sokszor illegálisan tartózkodtak itt, és féltek, hogy kitoloncolják őket.

„Lajos, a kínai, akit elütöttek”

Megbélyegezte őket a magyar társadalom, hamar legendák terjedtek el róluk. „Titokzatos vallási szertartásokat végeznek” – írták róluk, holott csak arról volt szó, hogy nem keresztények, hanem buddhisták voltak. Kuruzslással vádolták őket, mert nem tudták értelmezni a hagyományos kínai orvoslást. Azt feltételezték, hogy undorító dolgokat esznek, és hiányolják a patkányokat Pestről. Ráadásul folyamatosan probléma volt a neveikkel. Erre jó példa, hogy Molnár Ferenc író egy hírből kiindulva – miszerint automobillal elütöttek egy kínait – írt tárcát a Vasárnapi Krónika című lapba. Az egyszerűsítés kedvéért Luiginak nevezte a sérültet, és mivel az olasz Luigi magyarul Lajos, így lett a férfiból „Lajos, a kínai, akit elütöttek”. 

Az első világháború előtt mintegy kétszázan éltek itt, majd a háborúval szinte teljesen eltűntek az országból.

Az első magyar misszionáriusnő
Akik itt maradtak, azokat Kunszt Irén misszionáriusnő pártfogolta: a gyerekeket írni-olvasni, a szülőket magyarul tanította, illetve próbált orvosi ellátást szerezni nekik. Volt olyan család, amely az ő hatására áttért a keresztény hitre. Kunszt Irén Németországban született, és az angol misszió tagjaként hirdette a kereszténységet Kínában, de élete végéig magyarnak vallotta magát. Három hosszabb időszakot töltött Kínában, 1904 és 1932 között.

Kép

Kunszt Irén – archív fotó

Az 1920-as évek közepén ismét nőtt a számuk, és ekkor már vegyes házasságok is köttettek. A kínai bevándorlókkal kapcsolatos mítoszok pedig átalakultak: kóbor kutyákat esznek, szovjet ügynökök, lányokat csempésznek külföldre, titkos nagyfőnökük van – csak néhány példa a sok rasszista sztereotípia közül, amiket terjesztettek róluk. 

Mindenük volt, és minden olcsón 

De mikor jöttek azok a kínai családok, akikkel napjainkban is találkozhatunk? Még bőven tartott a Kádár-rendszer, amikor a ’70 es évek végén Kínában exportorientált gazdaságot fejlesztettek. Eközben Magyarországon sok termék hiánycikknek számított, a kínaiaknak viszont mindene volt. Ilyen körülmények között érkeztek meg az úgynevezett első generációs kínaiak. De hogyan jöhettek? Úgy, hogy a magyar kormány ’89 elején (1992-ig) megszüntette a vízumkötelezettséget. A „batyuzó árusok” megvették a repülőjegyet, leterítették a törülközőiket és eladták az olcsó termékeiket. Textil-, ruha- és cipőkereskedelemmel foglalkoztak, általában rossz minőségű termékeket kínáltak, és ha valamit nálunk nem vettek meg, azt tovább vitték például a még szegényebb Jugoszláviába. 

Kína különböző tartományaiból, vegyes társadalmi háttérrel érkeztek, de közös volt bennük, hogy nagyon jól számoltak és szorgalmasak voltak. 

Üzletet nyitottak, és állandóan ott ültek. Ugyanakkor zárkózottak voltak, a magyar nyelvet nem beszélték. A ’90-es években nagyjából 40–45 ezerre volt tehető a számuk.  Az első generációs turnusból sokan hazatértek vagy továbbmentek Európa más országaiba, hazánkat inkább ugródeszkának tekintették. Gyakran lehetett velük találkozni a 23 évig működő, de 2014-ben bezárt józsefvárosi piacon, ahol diplomától kezdve jogosítványon át a hamis cigarettáig bármit lehetett kapni. 

Szeretnek itt élni közöttünk 

Az újabb hullámot a letelepedési kötvénnyel érkezők hozták el, ők azok a többségében értelmiségiek, akik ingatlanvásárlási céllal érkeztek Magyarországra 2013–2017 között. Azt tudni kell, hogy ők már nem mind ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nem a család a legfontosabb számukra, hanem önmaguk megvalósítása. A budai kerületekben vásároltak lakásokat, de a XIV., XVI., XVII. kerület kertvárosi részein élnek. Ott töltik az elektromos autóikat és élik a mindennapjaikat. Nyitottak, érdeklődők, beilleszkednek a magyar közösségbe. Szeretnek itt élni közöttünk, ugyanakkor mindenből van sajátjuk: ügyvéd, könyvelő, fodrász, akupunktúrás orvos, sőt saját szervezeteik és saját újságjaik is vannak. A családtagokkal együtt nagyjából 15 ezer fő kapott letelepedési kötvényt. Igazi „Chinatown” nem alakult ki, hiszen Budapest több pontján telepedtek meg. 

A megítélésük kapcsán viszont úgy tűnik, nincs új a nap alatt. Ahogy száz évvel ezelőtt, úgy jelenleg is élnek velük kapcsolatban rosszindulatú városi legendák. „Itt a sárga veszedelem, kiszorítanak minket az országunkból” – mondják sokan.

 A KSH adatai alapján viszont 2023-ban nagyjából 18 ezren élnek itt, viszonyításképp ez körülbelül annyi, mint Pécel lakossága.

Miért gondoljuk mégis azt, hogy napról napra többen vannak? Azért, mert amikor megjelentek a rendszerváltás idején, ahogy minden nem európai akkoriban, sokkolták a társadalmat. A másik ok, hogy a munkájukból kifolyólag – boltjaikban, éttermeikben – szem előtt vannak. Harmadszor pedig, mi minden ázsiait hajlamosak vagyunk kínainak nézni. Semmi jel nem utal arra, hogy illegálisan élnének itt, ugyanis például boltot nem tud úgy üzemeltetni valaki, hogy nincsenek rendben a papírjai.

Miért nincsenek sírjaik a temetőben? 

2001-ben egy rendőrségi hírekkel foglalkozó lap, a HavariaPress arról írt, hogy egy szervezett bűnözői csoport eltünteti a kínai holttesteket. Ez olyannyira sértette őket, hogy a magyarországi kínai közösségek először és utoljára közösen léptek fel, kiadtak egy közleményt, amelyben cáfolták a híresztelést. Az igazság ugyanis nem az, hogy a kínai elhunytakat „eltüntetik”, hanem az, hogy ha valaki halálos beteg lesz, az hazautazik kezelésre vagy meghalni. Ezért nem látunk az utcákon öreg kínai embereket. „A levél visszatér a fa gyökereihez” – tartja egy mondásuk. Ha valaki itt veszti életét, a holttestét akkor is hazaszállítják.  

Ma is sokan szeretik hangoztatni, hogy a kínaiak kutyahúst esznek, és azt is teszik elénk a sarki büfében. A valóság ezzel szemben az, hogy a nagy részük soha életében nem evett kutyát vagy macskát. Igaz, Kínának vannak olyan tartományai, ahol fogyasztanak ilyesmit, de csak egyfajta hiedelemből, erőlevesként időseknek adják, és speciálisan erre tenyésztett kutyákat vágnak le hozzá.  

Amikor az első hullámban tömegesen megjelentek az egyszer használatos zoknijaikkal, nem túl tartós áruikkal, kialakult a „kínai egyenlő gagyi” nézet. Tény, hogy a mai napig árulnak a szegényebb társadalmi osztály tagjai számára is megfizethető ruhát, viszont már a márkás holmik is Kínában készülnek. 

A csúcsminőséget ugyanúgy ott gyártják, vagyis, ha valamire „Made in China” van írva, az attól még lehet jó. 

Az egyik legújabb legenda a koronavírus-járvány idejéből származik, miszerint titkos kínai rendőrőrsök nyíltak Budapesten. Ezek valójában nem rendőrőrsök, hanem okmányirodák. A kínaiaknál ugyanis például az új jogosítvány kiváltását is a rendőrségen kell intézni. A „rendőrőrsök” megnyitása mögött pedig az a prózai ok állt, hogy az itt élő kínaiak a járvány miatt nem tudtak hazautazni, ezért annak érdekében, hogy a lejárt okmányaikat meghosszabbítsák, ügyintéző irodákat nyitottak azokban a városokban, ahol sokan élnek.

Források:
A PPKE BTK-n működő Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport workshopja a 2023-as Kutatók Éjszakáján: “Ázsiából jöttem, mesterségem címere…” – Ázsiai közösségek Magyarországon.
- Mátyás Anna Réka: A két világháború közötti magyarországi kínai kolónia
- Dr. Gulyás Anett: Miben mások a Magyarországon élő kínaiak?  Ismertető a Magyarországra bevándorolt kínai közösség életéről. 
- Dr. Salát Gergely: Városi legendák a magyarországi kínaiakkal kapcsolatban

Persze sokáig hiányzott a közösség és barátok által nyújtott valós biztonság. Óhatatlanul gyüttment lesz, aki egyszer csak a semmiből oda költözik, ahová a többség született, bármilyen szeretettel fogadják is a szomszédai. És nehéz gyüttmentnek lenni annak, akit valahol már igazán szerettek egyszer. Ezért is jöttünk tanyára. Egy falu túl sűrű, oda nehéz – ha nem lehetetlen – lett volna beilleszkednünk. Itt kell pár percet gyalogolni ahhoz, hogy átérjünk a szomszédba, és ezt szeretjük.

Naponta végignézed életed filmjét 

A Budapestről érkezettekre amúgy is hajlamosak vidéken csodabogárként tekinteni. Gyakran beugrik a bácsi arca a szomszéd dűlőről, amikor elfutottam a háza előtt. Nem azt észlelte (valószínűleg), hogy Budapestről jöttem, hanem hogy dologidőben futkározom. Óriásit köszönt, nagyon udvariasan, de kiült az arcára az őszinte megdöbbenés: „Magának tényleg nincs dolga, fiatalasszony? Nem fárad ki eléggé a ház körüli teendőkben?” – kérdezték a szemei, mielőtt tovább rendezgette volna a portáját. 
Más itt minden. Mások a témák, mint a máriaremetei játszótéren vagy a belvárosban, mert másfajta tudásuk, műveltségük van itt az embereknek. Nincsenek mozik, színházak, bevásárlóközpontok, kávézók, könyvesboltok minden utcasarkon, nem érzed azt, hogy ezeknek valahogy a mindennapjaid részét kell képezniük. 

Szeretjük a budapesti, nagyvárosi élet eleganciáját, nagyvonalúságát, szellemi igényességét, de ha csak ebben élünk, az kicsit mintha megvédene a harapós valóságtól. 

Attól, hogy tudd, hogyan kell előállítani a zöldséget, amit megeszel; hogy értsd, ebben mekkora munka van; hogy nap mint nap látnod kelljen a temetőt, ami emlékeztet a mulandóságodra; hogy a lakóhelyed központjában belebotolj a templomba, ami emlékeztet rá, hogy valami köré szervezni kellene az életedet. Könnyen előfordulhat, hogy hetekig nem látsz óvodát, aminek zebrája előtt lassítasz, hiszen átszaladhat rajta a testvérednek, a szomszédodnak, a barátodnak a gyereke. 

Falun egy nap alatt végignézheted életed filmjét, ha figyelsz: szinte lehetetlen nem elmenni a bölcsőde, az óvoda, a templom, a temető, a rendelő mellett – miközben betérsz a postára, a zöldségeshez, a közértbe vagy a vegyesboltba, hogy aktív szereplője is legyél ennek a filmnek. 

Vidéken mindig van tér örülni, nagyvárosban ezt a teret létrehozni is egy külön projekt, annyi minden fontosabb adódik minden percben. A vidékiek ösztönösen tudják, hogy a tennivaló nem szalad el, amíg figyelemmel végighallgatjuk a másikat – a nagyvárosban luxus megállni és csak úgy jelen lenni. Tréningeken tanuljuk ezt arrafelé.

Ha félúton találkozhatna… 

Valahogy ritkább az egyrészről-másrészről is itt. 

Vagy hoz gyümölcsöt az almafa, vagy nem, nincsen harmadik opció. 

És míg pusztán irodai környezetben ugye lehet véleményes, hogy jól sikerült-e egy háttéranyag vagy perirat, itt, ha megdöglik a tehén, az vitán felül rosszat jelent. Egyértelmű, ki mennyit dolgozik, nem igazán marad tér az udvariaskodásra. 

Jól kiegészítené egymást a két világ, ha hagynánk, hogy hassanak egymásra: a vidéki, az adottságokat nem megváltoztatni akaró, éppen ezért az elmélettel nem sokat törődő világ és a fővárosi, az elméletek ismeretében mindent megoldani akaró. Ha ezek a világok elfogadnák, hogy olykor bizony előremozdíthat az, ami újszerű és idegenül hangzik, illetve, hogy olykor lehet „csak” a józan paraszti eszünkre hagyatkozni, hát, tündérkert lenne itt, állítom. Bitang nagy tudás szintetizálódna, ha félúton találkozna ez az egyre csak távolodó két világ. 

Annyiszor eszembe jut az orosz–ukrán háború kitörése utáni első vasárnapi szentmise a kis falusi templomunkban. Akkoriban még borzasztóan hiányzott a kápolna, a waigandos szentmisék, utána a nagy beszélgetések. Elképzeltem, milyen jó lenne most Hidegkúton lenni, vasárnap reggel a kápolnába menni, szentmise után beszélgetni a többiekkel, esélyeket latolgatni, elemezgetni...

Annyira bizonytalan lett minden, még ha tudtam is, hogy igaza van Mucinak abban, hogy mi most a legjobb helyen vagyunk vidéken, mert van fánk, kutunk és baromfink. Nagyon visszavágytam, gondoltam, mit tud hozzátenni egy kis falusi templom egy világégés küszöbén az én bonyolult lelkivilágomhoz. 
Miután kivonult az atya a ministránsokkal, ugyanúgy, ahogy minden mise után, letérdeltünk, és a kántor vezetésével elmondtuk, hogy „Dicsértessék és áldassék a legméltóságosabb Oltáriszentség, most és mindörökkön örökké, ámen”. 

Igazából ennél többet, azt hiszem, egy mélyelemzés sem tehetett volna a nyugalmamért. 

Ez a lényeg végül is, ha esik, ha fúj, ha háború van, ha béke. Azóta több tucat elemzést olvastam a háborúról szellemes és bölcs daliák tollából, de ennél jobb végkövetkeztetésre nem leltem.

Az írás a Vidéki sanzon sorozat keretében jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A helyi törvények szerint az iráni nőknek akkor is hidzsábot kell viselniük, amikor külföldön tartózkodnak. Azzal, hogy Sara levette a fejkendőt, kivívta az iráni kormány haragját. Tavaly elfogatóparancsot adtak ki ellene, de a korábbi eseteket látva, akár valami még rosszabb is várhat rá, ha átlépi az országhatárt – emlékeztet cikkében a Time magazin, amely nemrég a következő generáció vezető személyiségeinek idei listájára is feltette a 26 éves sakkcsillagot. 

A lap felhívja a figyelmet arra, hogy a sportoló így fejezte ki szolidaritását azzal a mozgalommal, amely Másza Amini (róla korábban itt írtunk) halálát követően robbant ki Iránban. A 22 éves nő tavaly szeptemberben halt meg rendőrségi őrizetben, miután az erkölcsrendészet a hidzsáb helytelen viselésével vádolta, és letartóztatta. Sara hazájában eddig legalább 16 nőt ítéltek halálra, és négyet ki is végeztek, amiért nem viseltek hidzsábot.

„Ez nem egy gyors döntés volt, gondolkodtam rajta. De tudtam, hogy így helyes, és ezért nem bántam meg" – nyilatkozta a fiatal sakkmester. Az iráni retorziótól tartva Sara most férjével, az iráni-kanadai kettős állampolgár Ardeshi Ahmadival és kisfiúkkal Spanyolországban él, ahol idén nyáron állampolgárságot is kapott, így a helyi sakkszövetség támogatásával indulhat a versenyeken. 

Khadem nyolcévesen kezdett sakkozni, és tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor gyerekként aranyérmet nyert, és bár abban reménykedett, hogy az osztályban tapssal fogadják majd, az üdvrivalgás elmaradt: tanára úgy vélte, hogy a lány csak az idejét vesztegeti. Szerencsére Sara nem hallgatott rá, és mára ő lett a 15. legjobb női sakkozó a világranglistán.

A mester arról is beszélt az interjúban, hogy a sakk nagyon hasznos dolog a gyerekek életében. „Azt tervezem, hogy beépítem a fiam oktatásába, akár játékos akar lenni, akár nem. A sakkot mindig férfi játéknak titulálták, és ezen muszáj változtatni, hogy a lányok is normálisnak tekintsék, hogy játszanak. Nagyon fontos, hogy már az óvodában oktatási eszközként használják a sakkot, és a tanárokat képezzék. Ezzel elkerülhetők lennének azok a frusztrációk, amelyeket 12 éves koromban én is megtapasztaltam, és a sztereotípiák is megszűnnének. Úgy gondolom, hogy ezen a Vezércsel című sorozat globális sikere is sokat fog segíteni” – tette hozzá. 

Sara eredményeivel és gondolataival ma számtalan nőt inspirál hazájában és azon kívül is.

(Via Times, El Páis)

A székelykapu a közlemény szerint jellegzetes ácstechnikával készült fedeles nagykapu típus, amely a középkori város-, vár- és udvarházkapukból alakult ki. A 17. századtól a székelyföldi kaputípus egyre élesebben elkülönült faragott díszítményeivel és a kiskapu fölötti úgynevezett kaputükör igényes dekorálásával a más vidékek kötött nagykapuitól, Székelyföld igazi látványosságává, kulturális relikviájává vált.

 A másik újonnan választott hungarikum, a lángos készítésének hagyománya szorosan összefügg a kenyérsütés tradíciójával.  Tésztája közepes vastagságú, nem túl olajos, belül puha, kívül roppanós. Hagyományosan a lángost reszelt sajttal, tejföllel, ízlés szerint fokhagymával megkenve fogyasztják, mára az édes és sós feltétek legkülönbözőbb fajtáiból lehet választani.

 A Magyar Értéktár egy sajátos szerkezetű tanyatípussal, a bokortanyákkal bővült. Az országban egyedülálló bokortanyás településszerkezet a 18. század közepétől a Nyírségben alakult ki. Az itt élők a lakott helyektől távol eső földek műveléséhez alakítottak ki lakó- és gazdasági épületeket, és egyéb létesítményeket az állattenyésztéshez.
A Magyar Értéktár másik új eleme  a zselici hársméz, amely egy olyan különleges fajtaméz, amelyet évszázadok óta termelnek a Somogy vármegyei őshonos hárserdőkben. Több ezer méhcsalád szorgoskodik a Zselicben, mert az ország minden részéből vándorolnak ide a méhészek a hársfa virágzása idején.

A lángossal és a székelykapuval 89-re emelkedett a Hungarikumok Gyűjteményében található elemek száma, a Magyar Értéktár pedig immár 152 kiemelkedő nemzeti értéket tart számon.

Hungarikum-mellékletünkben tíz hungarikumot mutatunk be, mint a csak hazánkban látható tiszavirágzás és a táncházmozgalom. Az összeállítás ide kattintva érhető el.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A demencia hátterében leggyakrabban az Alzheimer-kór áll, ami még ma sem gyógyítható, csak a tünetei enyhíthetők. Hasonló a helyzet a többi neurodegeneratív problémával, az idegsejtek pusztulására nem lehet komolyabb ráhatásunk. Ezek a betegségek a születéskor várható élettartam emelkedésével is gyakoribbá válnak, rengeteg család szembesül velük közelről. Sokan megijednek, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy szerettüknek nemcsak a memóriája romlik, hanem a viselkedése is megváltozik. A feledékenység vészhelyzeteket is eredményezhet, elég arra gondolni, amikor egy idős embernek kimegy a fejéből, hogy föltette főni az ételt a tűzhelyre. Megesik, hogy a hozzátartozók ilyenkor szembesülnek a problémával, korábban nem veszik észre a jeleket, vagy ha igen, akkor sem szívesen beszélnek róla. 

Nehéz titok 

„Magyarországon nagyságrendileg negyedmillióan élnek a demencia valamelyik formájával; ha a családtagokat is figyelembe vesszük, akkor az érintettek a lakosság tizedét teszik ki. A betegek többségét a hozzátartozók gondozzák, intézményes segítséget kevesen vesznek igénybe. A szellemi hanyatlás körül nagy a titkolódzás és a szégyenérzet, a téma tabu. Mivel a demencia diagnózisa még ma is stigmatizál, a problémát sokszor addig rejtegetik, ameddig csak lehet. Pedig érdemes lenne már az első jelekre fölfigyelni, szükség esetén segítséget kérni” – mondja dr. Egervári Ágnes neurológus, idősügyi szociális szakember, a biatorbágyi Boldog Gizella Alapítvány intézményvezetője. 
A demencia első jele az olyan feledékenység, ami meghaladja az átlagos szintet. 

Jellegzetes, hogy az emlékezet rövid távon romlik, például kifizetetlenek maradnak a számlák, elvesznek a kulcsok, elfelejtődnek a megbeszélt időpontok. 

Megesik, hogy furcsa helyekre kerülnek egyes tárgyak, például a cipő vagy a vasaló a hűtőbe, vagy ételmaradékok az ágyneműtartóba. Vagy a nagymama, aki korábban finom ételeket készített, elfelejt főzni. „Ezek a tünetek feltűnőek, de ha a nagyszülők külön háztartásban élnek, a családtagok számára nehezen vehetők észre, megvannak azok a praktikák, amelyekkel leplezni lehet őket. A házastársak sokáig még egymás elől is titkolják a helyzetet, nem fordulnak orvoshoz. A baj gyakran csak akkor derül ki, amikor egyikük meghal, és kiderül: a párját már nem lehet egyedül hagyni. Pedig, ha a család tisztában lenne a demencia jelenségeivel, a nehézségekkel, akkor föl tudna rájuk készülni” – mondja a szakértő. 

Segíthet a technika 

A betegség korai stádiumában a különböző technikai eszközök nagy segítséget jelenthetnek. Például azoknak, aki ugyan idősek, de használnak mobiltelefont, telepíthetők olyan applikációk, amelyek a gyógyszerek bevételére figyelmeztetnek. Vannak olyan alkalmazások is, amelyek az otthon elhagyásakor rákérdeznek arra, hogy az ajtó be van-e zárva. Segítséget jelenthet olyan villanytűzhely vagy forraló használata is, ami magától lekapcsol. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

Menjünk neurológushoz! 

Fontos, hogy az érintettek legalább egyszer – és minél hamarabb – elmenjenek neurológushoz, esetleg pszichiáterhez, és kiderítsék, mi áll a demenciára utaló tünetek hátterében. Bár ritkán, de lehetnek ezek olyan okok is, amelyek kezelhetőek, megszüntethetőek. Javasolt áttekinteni a család helyzetét, erőforrásait, felmérni, hogy van-e olyan hozzátartozó, aki a továbbiakban a beteg közelében tud lenni. Az érintetteknek kezdetben csak minimális segítségre van szükségük, de középsúlyos demenciánál többnyire már nem hagyhatók egyedül a hozzátartozók. A 24 órás felügyelet családilag nehezen oldható meg. 
„Ilyenkor érdemes megnézni, van-e a környéken nappali ellátás, ugyanis egy családtag, szeresse akármennyire a hozzátartozóját, egyedül képtelen rá egész nap vigyázni sok éven át. Viszont ha van nappali ellátás, hetente párszor ellátogathat oda a családtag, a hozzátartozó pedig intézheti a saját ügyeit. 

A segítségkérés soha nem szégyen, hiszen a gondozás a családtagoknak anyagi, mentális és fizikai értelemben egyaránt nagy megterhelés. 

Olyan intézmények is vannak, amelyekhez ilyen esetekben fordulni lehet, elérhetők tájékoztató kiadványok is. Ezek a demencia.hu oldalról le is tölthetőek” – mondja dr. Egervári Ágnes. 

A gondozó hozzátartozóknak érdemes olyan foglalkozásokra is elmenniük, amelyeken informálódhatnak a témáról. Ilyenek például az Alzheimer Cafék vagy a demencia információs órák (DIÓ). Ezek a lehetőségek egyrészt abban segítenek, hogy meg tudják őrizni saját testi-lelki egészségüket, másrészt elsajátíthassák azokat a praktikákat, amelyekkel elkerülhetők a leggyakoribb otthoni problémát okozó pszichiátriai tünetek, a nyugtalanság és az agresszió. 

Honnan a nyugtalanság? 

A kommunikációs problémák többsége abból ered, hogy a demenciával élők beszédkészsége a betegség előrehaladásával romlik, és mivel nem tudják elmondani, mit szeretnének, ingerültek lesznek. Ilyenkor meg kell próbálni kideríteni a nyugtalanság okát. A háttérben gyakran az áll, hogy az érintettnek fáj valamije, fázik vagy éhes, esetleg csinálni akar valamit. Például el akar menni a mosdóba, de nem találja a vécéajtót. Ha ilyenkor nem jól reagálunk, és nem jövünk rá, mit szeretne, akkor a beteg egyre nyugtalanabb lesz, esetleg agresszívvá válhat. Az ilyen helyzeteket előzhetik meg a piktogramos táblák, amelyek még akkor is segítik a tájékozódást, amikor a beteg már nem tud olvasni, így hiába írjuk ki, hol van a vécé. 

Elfogadás másképp 

Az érintett paranoiáit, érzéseit, észleléseit mindig el kell fogadni, rájuk valós érzésként kell tekinteni. 

Például ha azt mondja, kirabolták és meglopták, akkor ezt nem szabad kétségbe vonni, inkább fel kell ajánlani, hogy a pénzt együtt megkeressük. Akkor is ez a helyes reakció, ha a családtag bennünket vádol meg a lopással – felháborodni ilyenkor sem szerencsés. A pénz vagy a pénztárca felkutatása persze nehéz, mert a demens emberek pont a feledékenység miatt hajlamosak szokatlan helyekre – akár a cipő talpbetétje alá – elrakni az értékeiket. Ha a pénzkezelés már nyilvánvalóan problémás, és a családtag a címleteket is keveri, érdemes arra figyelni, hogy pár papírpénz és valamennyi apró mindig legyen a pénztárcájában, de nagyobb összeg ne. Ez elég ahhoz, hogy az érintett biztonságban érezze magát, de bajba ne keveredjen. 

Ha a bankkártya lejár, akkor elmaradhat a meghosszabbítása is, ilyenkor a demenciával élő nagyszülő – ha amúgy mindig tesznek a pénztárcájába valamennyi pénzt – csak azt gondolja, hogy elromlott az automata. Az autó használata nehéz kérdés, ráadásul azzal komoly baj is előidézhető. Ilyenkor megoldás lehet, ha a kocsi „elromlik”, alkatrészt pedig nem lehet hozzá kapni. Elveszhet a kulcs is, egyedül az a megoldás nem jó, amikor a betegnek azt mondjuk: te demens vagy, nem vezethetsz autót. 

Tevékeny mindennapok 

„Gyakori az is, hogy a betegekben évtizedes rutinok dolgoznak. Például mindennap ők mentek a gyerekekért, azért délután 4-kor el akarnak indulni. Emiatt egyes intézményekben van az udvaron buszmegálló, és ha látják, hogy valaki el akar indulni, akkor leültetik oda, és egy darabig várhatja a buszt. Akinek van kertje, az otthon is élhet ilyen megoldással, lehet, hogy működik. Ma már a szakmai álláspont az, hogy a demenciához kapcsolódó pszichiátriai tüneteket elsősorban nem nyugtatókkal, hanem úgynevezett nem gyógyszeres beavatkozásokkal jó kezelni, befolyásolni. Tévé elé nem jó leültetni a családtagot, mert ha már nem követi az adást, akkor elbóbiskol, éjszaka pedig nem tud aludni, ami csak nehezíti a helyzetet. 

Az ideális programok és módszerek kiválasztásához elengedhetetlen az adott beteg életútjának, személyiségének ismerete. 

Aki erre fogékony, azt például jó bevonni a főzésbe, legyen az akár csak a zöldborsó fejtése, vagy a szalvéták összehajtogatása. A séta és a különböző mozgásos programok hasznosak, ahogyan a zeneterápia is, ami szintén lefoglalja a betegeket. Remek elfoglaltság lehet a kertészkedés is, amire magaságyásokkal lehet lehetőséget teremteni” – mondja dr. Egervári Ágnes.

A demenciával élő idősekre jó hatásúak a nagy plüssállatok, és jók a tapasztalatok a háziállat-asszisztált terápiával is. Rengeteget számít az érintés, illetve az, hogy ha a hozzátartozóval vagyunk, akkor kizárólag rá figyelünk. Nem szabad elfelejteni, hogy az érzelmek sokáig megmaradnak, akkor is, amikor a kognitív tünetek már súlyosak. Ha a nagyszülő külön él, akkor a szülőknek nem kell félniük attól, hogy gyerekekkel látogassák meg, sőt. A kicsik sokkal egyszerűbben kezelik ezt a problémát, mint a felnőttek, jóval természetesebben tudnak viselkedni. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Így hát inkább végigpörgetem a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejemben. És nézem, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint én. Akik nem ugrottak ki, amikor beindulni látszott a karrierjük, amiért keményen megküzdöttek, akik minden évben feljebb lépkedtek a lépcsőfokokon, minden hónapban új tájakon járnak, minden héten kirúgnak a hámból, mindennap van idejük meghallani a saját szükségleteiket. És irigykedem. Bevallom, így van. Ilyenkor szívesen lennék a helyükben. A saját vágyaimmal foglalkozni, felnőtt emberek között, felnőtt témákról beszélgetni. 

És igen, ezt is én szerettem volna, vágytam rá. Nagyon. És megkaptam. Szerencsés vagyok, tudom, hogy sokan lennének nagyon szívesen a helyemben. De most úgy érzem, feloldódtam benne. 

Mintha táptalaj lennék a családomnak, akik belőlem nőttek ki, miközben az, aki voltam, már nincs, és nem is lesz többé. 

Az átmenetet valahogy észre sem vettem, mintha egy csettintés alatt – ez cirka öt évet és pontosan három gyereket jelent – eltűnt volna az a magabiztos, optimista, mosolygós lány, amilyennek magamat ismertem, és maradt helyette egy szorongó, önmarcangoló, folyton fáradt emberi lény, akivel még ismerkedem. 
Az életünk egy kaleidoszkóp. Egy zárt rendszer meghatározott számú, színű és nagyságú üveggyönggyel. Ahogy az idő forgatni kezdi, mindig más és más kerül a középpontba, változnak az arányok. Család, munka, barátok. Ott van minden egyes részlet, teljesen semmi nem kerülhet ki a képből, mégis mindig egészen mást látunk. Egy filmsorozatban hangzott el, és teljesen bevésődött: „Mindent megkaphatsz az életben, csak nem egyszerre.” Döntések és választások előtt állunk minden egyes percben. Eldönthetjük, hogy fordítunk-e egyet az életünkön, vállalva, hogy amit eddig elértünk, szertefoszlik. 
Így változik a fontossági sorrend, háttérbe kerülnek olyan dolgok, amik addig az életünk középpontját jelentették – mint például mi magunk.

Mihalec Gábor párterapeutától hallottam egy fogalmat: szükségletkésleltetés. Ezt minden szülő ismeri, és akár tud róla, akár nem, mindennap csinálja is. Hiába vagy éhes, hiába kell pisilni, előrébb való a gyerekek szükséglete. És hiába kéne egy új cipő vagy kabát, mert a meglévő vállalhatatlanul kezd kinézni, azt úgyis fel lehet venni, ellentétben a gyerek igényeivel, akire nem megy rá a tavalyi bakancsa és kabátja, így nyilván ő lesz az első, akinek vásárolni kell. 

Az anyaság eltűnt valahol a púdergiccses Insta-fotók és a véget nem érő panaszos telefonkimenők között. Akik nincsenek benne, azok csak ezt látják, a két végletet. És most én is ezt teszem, amit leírtam, az az árnyoldal, és biztos nem hozza meg a kedvet a családalapításhoz. De ne ez alapján ítéljetek! Mert emellett ott van a végtelen hála, amit érzek. A rengeteg apró, gyönyörű pillanat, amikor az ember azt érzi, igen, ezért megéri, és újra így csinálnám. De ezeket a perceket nem beállított, jól megkomponált pasztellfotókon kell keresni, hanem ott vannak valahol félúton egy levert váza és egy összefirkált fal között, vagy egy nagy sírás utáni hüppögős bújásban. 

Amit sem elmondani, sem leírni, sem fotózni nem lehet. 

Akik munka után fáradtan rogynak le a kanapéra, zsong a fejük az egész napos impulzusoktól, a véget nem érő értekezletektől, sietős telefonhívásoktól, erőltetett bájcsevejektől, és morajlik bennük a bűntudat, mert már megint nem hívták fel, adták le, írták meg – a nyugalomban és csendben nekik is bevillan: „Kellett ez neked?”

Így hát inkább végigpörgetik a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejükben. És nézik, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint ők: akik belevágtak a gyerekvállalásba, amikor még „időben” voltak, akik bíztak benne, hogy jól döntenek, ha családba fektetik a jövőjüket. És talán ilyenkor szívesen lennének a helyünkben. 

A boldogság nem egy fennsík, amit, ha sikerült elérni, birtokolhatunk. Minden élethelyzetben rábukkanhatunk, de soha nem lesz felhőtlen, mert pillanatokból tevődik össze, és ezekből kell minél többet gyűjtögetnünk. Ha pedig mégsem találjuk, fordítanunk kell egyet életünk kaleidoszkópján.