Reformátori karrier Magyarországon 

Ennek a vészterhes, ám izgalmas időnek volt jelentős, a hazai kálvinizmus kibontakozását maghatározó alakja Mélius Juhász Péter prédikátor, egyházszervező, tudós és egyházi író, ahogy később nevezték, a magyar Kálvin. Juhász Péter 1532 körül született a később a török által elpusztított Somogy megyei Horhi faluban. Nevét a kor divatjának engedve a mélius, juhász görög szóval egészítette ki. Lutheránus szellemben nevelkedett, a tolnai iskola növendékeként azonban mestere, Szegedi Kis István hatására a reformáció svájci irányzatához pártolt. 

1556-tól a reformáció szellemi bölcsőjének számító wittenbergi egyetemnek volt diákja. Doktori címének megszerzését követően hazatérve Debrecenben volt lelkész, 1561-től pedig, egészen fiatalon a tiszántúli egyházkerület püspöke, a hazai kálvinizmus első embere. 

A várostól számos kiváltságot szerezve, különösen az oktatás támogatását tartva szívügyének, a hazai reformáció fellegvárává tette Debrecent. 

Ekkor még együtt dolgozott későbbi nagy ellenfelével, idővel unitáriussá lett lelkésztársával, Dávid Ferenccel, igyekeztek megerősíteni a kálvinizmus pozícióit a Tiszántúlon. 

Ekkor, 1559-ben írta meg a nagyváradi zsinat alkalmából a kálvini úrvacsoratan részletes kifejtését tartalmazó munkáját, az Orthodoxa sententitiát, a hazai református egyház első hitvallását. Ezt követően állította össze Mélius Szegedi Gergely debreceni és Czeglédi György nagyváradi lelkésztársa segítségével első rendszerező hittani munkáját, a Debreceni és egervölgyi hitvallást, amelyben Zwingli és Kálvin szellemében tárgyalta az alapvető hittani témákat, kitért az egyházkormányzat, az istentiszteleti rend, a szertartások, a házasságjog kérdéseire, sőt gazdasági és politikai megfontolásokra is. Ezekkel a munkáival évszázadokra meghatározta a hazai református egyházi életet. 

1560 és 1562 között Debrecenben működött lelkésztársa, Huszár Gál nyomdája, amely sorra adta ki írásait. Miután Huszár Gál távozott, nyomdája Mélius szellemi irányítása alatt tovább működött, mint a legelső, azóta is folyamatosan fennálló hazai nyomdaüzem, amelynek napjainkban az Alföldi Nyomda a jogutóda. 

Mélius szenvedélyes, sőt időnként durva hangú, vitázó, türelmetlen ember volt, aki kezdetben a katolikus nézetekkel szállt szembe:

„nem baráti sírás, pityergés, éhezés, koplalás, bánat, zsákba való öltözés a poenitentia, hanem megújulás, újjáteremtés, megtérés: bűnnek, ördög hatalmának, törvény átkának elrontása, új szűnek, léleknek teremtése”. Később a kálvinizmusra legveszélyesebbnek ítélt antitrinitárius, unitárius, a Szentháromságot tagadó nézetek ellen emelte fel szenvedélyesen a szavát.

Teológia és herbárium

A hitvitázó lendület jutott érvényre dogmatikai traktátusaiban is, amelyben elutasítja az úrvacsora hagyományos katolikus felfogását, Az igaz szentírásbul kiszedett ének címűben pedig magának a Messiásnak tulajdonított fiktív beszédet fogalmazott meg a Szentháromság tagadói ellen. A Szentírást magyarázva azt vallotta, „látom hogy az Anyaszentegyházban való hű tanítók régtől fogva ezt mívelték, és nem csonkán-bonkán magyarázták az Apostoloknak, prófétáknak vagy Evangelistáknak a könyvöket, mint az álnok pápa a postillában redelte, hanem eleitől fogva elkezdvén mindvégig magyarázták azt az Isten népe előtt”. 

A bibliai nyelvekben képzett püspök fordította is a Szentírást. Közreadta Sámuel könyveinek és Jób könyvének átültetését. „Bolondok, eretnekek, pápalelkűek, akik érthető magyar nyelven írni, prédikálni, igazat, épületre Szentírást nem hagynak” – vallotta. 1567-ben Szegeden megjelentette Újszövetség-fordítását, bár ennek egyetlen példánya sem maradt az utókorra. Fordításai amolyan parafrázisok, kommentárok is voltak, hiszen a szent szövegeket lapszéli jegyzetekben magyarázta. 
Mélius természettudományos témájú művet is írt, a Herbarium című, német mintákat követő füvészkönyvet. 

Ez kora botanikai és orvoslási ismereteinek összefoglalása, magyar nyelven az első ilyen természetű, a külhoni munkák mellett saját megfigyelésekre és népi tapasztalatokra is támaszkodó összeállítás. 

A szerző a hazai növényvilág, fák, füvek, virágok leírása mellett betegségekkel szembeni hasznukról adott áttekintést, miközben nemegyszer elsőként örökítette meg azok magyar nevét. 

Kép

Kép forrása: Wikimedia Commons

Mélius Juhász Péter 1572-ben, alig negyven esztendősen távozott az élők sorából. Az iránta való tisztelet jeléül házát halála után lelkészlakás céljára Debrecen városa vette meg, a tanács pedig özvegyének és lányainak adómentességet szavazott. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kalauz, amely segít eligazodni

„Fájdalom, mit is jelent nekem?!
Azt, hogy érzem, s el nem enged!
Pedig elengedném, szabadulnék tőle!
De fogva tart, s engem gyötör!
Szüntelenül, folyamatosan érzem!
Mi lesz így vélem?!”

A 12 éves Réka versének egy részlete ez. Problémájával nincs egyedül, ugyanis Magyarországon minden tizenharmadik fiatal visszatérő, életminőségét befolyásoló fájdalommal küzd: leggyakrabban fejfájással, hasfájással vagy mozgásszervi panaszokkal. A Bethesda Gyermekkórházban tíz éve nyitotta meg kapuit a Fájdalomkezelő Centrum, ahol ezeknek a gyerekeknek, tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek igyekeznek segíteni. Most pedig egy edukációs könyv megírására vállalkoztak. 

A Fájdalomkezelő kisokos – Önsegítő kalauz szülőknek az érintett családoknak, szülőknek, pedagógusoknak, de a gyermekháziorvosoknak is kalauzként szolgálhat.

Megküzdési stratégiákkal, tippekkel segíti a fájdalom leküzdését. Nem az orvosi kezelést helyettesíti, de segít eligazodni a különböző kezelések útvesztőjében. 

„Mi intézkedünk és gyógyítunk, ő szenved. Tudjuk, és megnyugtatjuk magunkat, hogy a kettő összefügg, és hasznos, amit teszünk, mert ha a kórokot megtalálva eredményesen gyógyítunk, akkor utóbb a fájdalom is megszűnik. A fájdalomtól szenvedőt azonban nem a reménybeli elviselhetőbb közeli vagy távoli jövő, hanem a jelen és a kompromisszum nélküli siker érdekli. Akkor és ott csak az a fontos, hogy NE FÁJJON!” – fogalmaz a kötet előszavában dr. Velkey György főigazgató.

A könyvben arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy van megoldás, a terápiás lehetőségek sokrétűek. Szeretnének eljutni minden családhoz Magyarországon, akik olyan gyereket nevelnek, akinél mindennapos a fájdalom. A könyv a Móra kiadó gondozásában, a Családi Iránytű sorozat részeként jelent meg.

A gyulladás megszűnik, de a fájdalom megmarad

Nemcsak a Bethesda Gyermekkórház dolgozói, de a háziorvosok is gyakran találkoznak olyan kamaszokkal, akiknek a fájdalom a mindennapjaik része. „Érzem azt a tehetetlenséget, hogy szeretnék segíteni, de nem biztos, hogy tudom, hogyan tegyem” – mondta a kötet bemutatóján dr. Havasi Katalin, a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke. Hangsúlyozta, ha egy gyereknek eltörik a keze, tudjuk, hogy meg fog gyógyulni, de a krónikus fájdalom nem ilyen egyszerű, hiszen nem egy szerv betegsége okozza. 
Az idegrendszerben keletkező fájdalmat csak az idegrendszerben lehet csökkenteni.

Hatvanezer gyermek érintett
A Bethesda Gyermekkórház 2016-os felmérése szerint a gyermekek négy százaléka – minden huszadik gyermek – folyamatosan erős, tízes skálán 8-as, 9-es erősségű fájdalommal küzd. Körülbelül 8 százalék, azaz 60 ezer gyermek érintett, ha nem is mindennapos, de az életvitelt erősen befolyásoló fájdalomban. A kutatás során országszerte 22 iskolában kérdeztek meg tizenéves gyerekeket. Arra voltak kíváncsiak, van-e fájdalmuk, ha igen, mióta tart, és mennyire befolyásolja az életüket?

A könyvet Dr. Major János, a Fájdalomkezelő Centrum főorvosa és Varga Zsófia Katalin klinikai szakpszichológus szerkesztette, tíz évvel ezelőtt ők ketten kezdtek el először a centrumban dolgozni. A 2013-as indulás óta mostanra több mint tízfős szakembergárda végzi a munkát: gyermekgyógyász szakorvosok, pszichiáterek, pszichológusok, gyógytornászok. Németországi minta alapján valósult meg, itthon ez az egyetlen ilyen központ, így az egész országból fogadnak pácienseket. De mégis milyen tünetekkel érkeznek hozzájuk?

„A fejfájás a leggyakoribb panasz, ami visszatérően jelentkezik. A hátterében nincs állandó gyulladás vagy megműtendő sebészeti probléma, hanem érzékennyé válik a fájdalomérző rendszer, azért, mert egy gyerek például beveri a fejét, vagy megdobják labdával és agyrázkódást kap. Eközben viszont más stresszhatás is éri az iskolában vagy a családban: ez lehet akár egy költözés vagy egy háziállat halála is” – magyarázza kérdésünkre Dr. Major János. 

„Ilyenkor a fájdalomérző rendszer aktív állapotban marad. Olyan mintha az autó riasztója állandóan szólna” – szemlélteti. 

Vagyis már egy egészen kis ingerre, legyen az a reggeli indulás az iskolába, elkezdődik a fejfájás, hasfájás, ízületi fájdalom. Van, akinek egy lábtörés, bokaszalag-szakadás vagy daganatos betegség is kiválthatja a krónikus fájdalmat. Ilyenkor a gyulladást kezelik, az megszűnik, de a fájdalom megmarad. 

Kép

A Fájdalomkezelő Centrum tízéves jubileumára rajzpályázatot hirdettek, a képen néhány díjnyertes alkotás – Forrás: Bethesda Gyermekkórház 

Mit tegyen a szülő?

Évről évre több beteget tudnak ellátni, ma már éves szinten 300–400 új páciensük van. Fiatal felnőtteket is fogadnak 25 éves korig, de a többség 13–14 éves korban érkezik a centrumba, ahol egyszerre rendel szakorvos, pszichológus, gyógytornász és nővér. Mindezeken túl elmaradhatatlan a család jelenléte. Amikor egy család először érkezik a centrumba, első lépésben összegyűjtik azokat a tényezőket, amelyek befolyásolhatják a fájdalmat: napirend, alvási szokások, mozgás mennyisége, gyógyszerszedés. 
„Mindig van egy testi, egy pszichés és egy szociális rész. Ha valakinek fáj a feje, nem lesz jó a kedve, és egy idő után már nehéz eldönteni, hogy melyik volt előbb: a fejfájás vagy a rossz hangulat – részletezi a főorvos. Kiemeli, nagyon fontos, hogyan reagál a szülő a gyerek fájdalmára. – Ha azt mondja, hogy »feküdj le, ne csinálj semmit, vegyél be gyógyszert«, akkor ez passzív állapotba teszi a gyereket. De nem ez a cél. 

A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, az a jó, ha a szülő úgy viselkedik, mint egy edző. 

»Ha fáj a fejed, akkor is menj iskolába, találkozz a barátaiddal, segíts otthon!« Azzal, hogy a gyerek mindenben részt vesz, a fájdalom elkezd csökkeni, egy idő után pedig megszűnik.” 

Ez a könyv nem tanulmánykötet, hanem kisokos. Kézzelfogható eszköztár, amely segítséget jelent a családoknak. Megtudhatjuk belőle, hogyan lesz hevenyből krónikus fájdalom, s melyek a leggyakoribb krónikus fájdalmak. Hogyan tudunk otthon segíteni, és melyek azok a felkiáltójelek, amelyek megjelenésekor mindenképp orvoshoz vagy pszichológushoz kell fordulni. Testmozgás, stresszkezelés, relaxációs módszerek, pszichoterápiás lehetőségek – erre mind-mind kitér a kötet. A végén pedig bemutatnak olyan pácienseket is, akik megküzdöttek a fájdalommal. 

„Azt éreztem, hogy fel fog robbanni a fejem” 

Ilyen fiatal Tóth Julianna is, aki évekkel ezelőtt tinédzserként került a Fájdalomkezelő Centrumba. „Tipikus fejfájós kislány voltam, az iskolában minden stresszesebb napon azt éreztem, hogy fel fog robbanni a fejem” – kezdi. Majd úgy hozta az élet, hogy átesett egy súlyos fertőzésen, amelynek következtében élet-halál közötti állapotba került. Ez poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) okozott nála, ami tizenhét éves korára nagyon erős fejfájáshoz vezetett. „Elkezdett erősödni a fájdalom, annyira, hogy már mindennap erős fájdalmam volt. És hát mit csinál az ember, ha fáj a feje, bevesz egy tablettát. Egy idő viszont után már ez sem segített” – mondja. Így került végül a Bethesdába, először a neurológiára, majd a Fájdalomkezelő Centrumba. 

„Világossá vált számomra, hogy ez nem egy egyszerű fejfájás, nem migrén, hanem lelki eredete is van. Ahogy elfogadtam ezt a tényt, úgy tudtam a fájdalomkezelés útján elindulni” – fogalmaz. 

Másfél éves munka után jutott el oda, hogy ma már nem nagyon fáj a feje. „Sokkal jobban megismertem önmagamat, a betegséget” – szögezi le. 

Julianna története valóban sikertörténet, a 21 éves fiatal lány ugyanis már segédápolóként dolgozik a Semmelweis Egyetem Gyermekklinikájának Gasztroenterológiai és Hepatológiai Osztályán, emellett csecsemő- és gyermekápolónak tanul.
„A saját betegségemmel való megküzdés is motivált arra, hogy ezt a hivatást válasszam” – meséli. Arról is beszélt, fontos célnak tekinti, hogy a fekvőbeteg-ellátásban – ahol akár hónapokig is kezelnek gyerekeket a kórházban – nagyobb legyen a hangsúly a krónikus fájdalommal küzdőkön. Az érintett betegeknek, családoknak pedig azt tanácsolja, legyenek türelmesek, ami talán a legnehezebb.
„Leginkább önmagunkkal szemben kell türelmesnek lenni. Fel tudunk állni, és le tudjuk győzni a fájdalmat, mert nagyon-nagyon jó érzés, amikor már nem fáj” – teszi hozzá.

A könyv megtalálható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető itt.

„Az egész társadalmunkra jellemző a mentális problémákkal küzdők megbélyegzése. Ez különösen igaz a segítő szakmákra, mint amilyen az állatorvoslás is” – állítja dr. Tiana Kelly szociológus a BBC nemrég megjelent kisfilmjében, amely az állatorvosokat sújtó mentálhigiéniai problémákról szól. „Sok szenvedést látunk az állatoknál, és ez nehéz, mert mindenkinek szeretnénk segíteni, de nem mindig lehetséges. A hivatásunk abban az értelemben sem hétköznapi, hogy az állatorvosoknak napi szinten kell eutanáziát gyakorolniuk” – magyarázza Bridget MacDonald okleveles állatorvosi technikus. 
A gazdik legtöbbször családtagként gondolnak kedvenceikre, és amikor orvoshoz viszik őket, azt várják, hogy állataik meggyógyuljanak. 

Amikor pedig a történet szomorú véget ér, és elaltatják az állatot, a gyászreakcióba sokszor az orvos is bevonódik, akitől nemcsak azt várnák el, hogy véghezvigye a csodát, de azt is, hogy olcsón tegye. 

 Az embereknek nyújtott egészségügyi szolgáltatásoktól eltérően az állatokkal foglalkozó ellátók kevés támogatást kapnak, ezért a szolgáltatásaiknak minden országban jellemzően busás áruk van. Ráadásul amikor a kezelés sokba kerül és nem is vezet eredményre, az ellátásban dolgozókat sokszor személyesen vagy online kezdik zaklatni, elárasztva elégedetlen hozzászólásokkal a vállalkozás internetes felületeit. „Folyton arra kérnek, hogy adjak gyógyszert, vagy szolgáltassak ingyenesen, ha pedig nem teszem, ócsárolnak és fenyegetnek” – mondja egy érintett.

Az állatorvosok másik stresszora, hogy a betegeik nem tudják elmondani nekik, hogy mi a baj. Mentális állapotuk romlásához továbbá az is hozzájárul a növekvő költségek mellett, hogy sokszor olyan emberek fordulnak hozzájuk segítségért, akik nem engedhetik meg maguknak a kezeléseket. „Elég demotiváló az állatorvosok számára, ha pénzhiány miatt kell abbahagynunk a gyógyítást vagy elaltatnunk az állatokat” – nyilatkozta dr. Warvick Vale állatorvos a The Guardiannek. Sok országban ráadásul nagyon drága a képzés, ezért a fiatalok csillagászati tartozással kezdik hivatásuk gyakorlását, ami szorongáshoz vezet.

A haszonállatokkal dolgozó szakemberek vállát mindezen túl még az a felelősség is nyomja, hogy ha valamilyen betegég üti fel a fejét a gazdaságban, az orvosnak teljes állományok életéről vagy haláláról kell döntenie a fertőzés megfékezése érdekében. 

Amikor pedig közli a rossz hírt a gazdával, sokszor egy család egzisztenciáját látja összeomlani, és az sem ritka, hogy a tulajdonos kétségbeesésében fizikailag vagy verbálisan nekiesik a diagnosztának. 

Egy magyar kutatás szerint, bár az állatorvosokat érintő depressziónak nagyobb szakirodalma van a tengerentúlon, a hazai szakemberek is szembesülnek ezzel a problémával. Itthon az állatorvosok több mint 80 százaléka érintett lehet a kiégésben, és a válaszadók több mint 30 százaléka mutat szuicid hajlamot.
„Az öngyilkosságra vonatkozó kérdésre is többféle lehetséges válasz szerepelt a kérdőívben: sokszor, gyakran, néha, soha. Az értékelés során mi a »néha« választ is öngyilkossági késztetésnek vettük, mert a néha is elég lehet ahhoz, hogy az illető egy elkeseredett pillanatában vagy valamilyen gyógyszer, esetleg alkohol hatása alatt meg is tegye, főleg, hogy kéznyújtásnyira vannak tőle az erre alkalmas gyógyszerek. Így jött ki a szám” – magyarázza a kutatást végző Medvecz Réka állatorvos. 

Szakértők szerint fontos, hogy az állatorvosokat már a képzés során tudatosan felkészítsék a mentális kihívásokra, és az is segíthet, ha azok a szaktekintélyek, akikre felnéznek, megosztják velük, hogy ők is kértek már segítséget, amikor úgy érezték, nincsenek jól. A társadalom részéről pedig több együttérzésre és tudatosságra van szükség, hogy a gazdik tisztán lássák a velük szemben álló embert, aki segíteni akar, de megvannak a maga korlátai.

Források: BBC, The Guardian, Time

Bebizonyosodott: a játék fejleszti az empátiát

Mostanáig nagyon keveset tudtunk arról, hogyan működik az agy játék közben, mert az agyműködést vizsgáló eszközökhöz arra volt szükség, hogy a vizsgált személy teljesen mozdulatlanul üljön egy zárt térben. Szerencsére egy új technológiát – az fNIRS (funkcionális közeli infravörös spektroszkópia) módszert – arra fejlesztettek ki, hogy a gyerekek agyműködését szabad mozgás közben is vizsgálni tudja. A Cardiff University kutatásában gyerekeket hívtak fel arra, hogy játszanak úgy, mint otthon (szabadon, instrukciók nélkül), miközben az fNIRS technológia segítségével mérték az agyműködésüket. A játékidőt részekre osztották, különféle játékokkal. Fél órát játszottak babákkal, és fél órát tableten. A babázás során kiegészítőkkel (pl. házikó, mentőautó) is játszottak, míg a tableten két különböző játékot próbálhattak ki. Mind babázás, mind tabletezés közben a vizsgált gyerekek hol játszótárssal, hol egyedül játszottak. 

A gyerekek az egész foglalkozás alatt egy úgynevezett fNIRS sapkát hordtak (ami egy úszósapkához hasonlít), így az agyműködésüket mindkét típusú játék során mérni tudták. 

A kutatás kimutatta, hogy a babázás a szociális információ feldolgozásáért, például az empátiáért felelős agyi régiót aktiválja, ami lehetővé teszi, hogy a gyerekek gyakorolják és használják ezeket a készségeket akkor is, amikor egyedül játszanak. 

Ám míg az egyszemélyes játék alkalmával az agy érintett régiója ugyanolyan aktív volt, mint amikor társat is kaptak a gyerekek, addig az önálló tabletes játék során ez az aktivitás jóval alacsonyabbnak bizonyult, még ha a játékok jelentős részben kreatív elemeket is tartalmaztak.
 

A Barbie és a Cardiff University 2019-ben indult közös kutatásának első szakaszában dr. Sarah Gerson, a Cardiff University kutatója és csapata elsőként mutatta ki képalkotó eljárással a babázás gyerekek agyára gyakorolt hatását. A kutatás során összesen 33 négy és nyolc év közötti gyerek agyi tevékenységét figyelték meg babázás közben. A vizsgálat szerint az agy társasinformáció-feldolgozásért, így például az empátiáért is felelős része akkor is működésbe lépett, amikor a gyerekek nem a társaikkal, hanem egyedül játszottak. 

„Ez egy teljesen új felfedezés. A problémamegoldó vagy építő játékokkal szemben a babázás arra ösztönzi a gyerekeket, hogy megteremtsék a saját képzeletbeli világukat, és más emberekről, a velük való interakcióról gondolkozzanak. Az általunk mért agyi aktivitás arra utal, hogy a babákkal való játék segít begyakorolni a később oly fontos szociális készségeket. Ráadásul úgy gondoljuk, hogy ez a világon mindenütt így van, mivel az agy empátiáért és társas készségekért felelős részét hat kontinens számos kutatása egybehangzóan ugyanitt azonosítja” – mondta dr. Gerson.

Babákkal a jobb kommunikációért

A kutatás második szakaszában a kutatók a játék közbeni kommunikáció fejlődést támogató hatását vizsgálták. Kimutatták, hogy azok a gyerekek, akik babázással töltötték az idejüket, jelentősen többet beszéltek mások érzéseiről és gondolatairól, mint azok, akik a kutatás ideje alatt tableten játszottak.
 
„Amikor a gyerekek babázás közben különféle helyzeteket játszanak el, gyakran hangosan kimondva fogalmazzák meg az egyes szereplők érzéseit és gondolatait. Az ilyen – játék során elképzelt – érzések meghallgatása, valamint ezek átélése és a kitalált szereplőhöz kapcsolása segít fejleszteni a mások belső érzésvilágát érintő kommunikációt, hosszú távon pedig az empatikus és szociális készségeket” – mondta dr. Sarah Gerson, a kutatócsoport vezetője. 

„Ezek a készségek a gyerekek számára nemcsak az új barátságok kialakítása és fenntartása során lehetnek hasznosak, hanem a szüleiktől és tanáraiktól való tanulást is megkönnyíthetik.”

A játék kommunikációs híd a szülő és gyermeke között

A kutatási eredmények arra is felhívták a figyelmet, hogy a játék „híd” lehet a gyermek és a szülő közötti kommunikációban. Ha a szülő odafigyel gyermeke játékára, abból rengeteg hasznos infomációhoz juthat: ahogy a gyerek játszik, az rávilágíthat olyan eseményekre, amelyekről nem tud – vagy nem akar – beszélni, ám frusztrálja, félelemmel, szorongással tölti el. Ha a gyerek negatív élménnyel tér haza az oviból, nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni a történteket, a babázás azonban segít, hogy ezeket az élményeket újrajátssza, és ezáltal feldolgozza, lezárja. 

Ugyanakkor a játékból a szülő számára is fény derülhet arra, hogy valami történt aznap az oviban. A játék egy közös nyelv, híd a szülő és a gyerek között; főként kiskorban, amikor a nyelvi készségeik még nem olyan fejlettek, hogy meg tudjanak fogalmazni érzéseket, élményeket. Ezért is fontos, hogy figyeljünk arra, mivel és hogyan játszik a gyermekünk.

Kép

Fotó: Pexels/Karolina Grabowska

A babázás az autista gyerekeknél is működik

A kutatás legújabb, harmadik szakaszában olyan gyerekeket is bevontak a megfigyelésbe, akiknél autizmusra utaló viselkedésformákat észleltek, vagy nehezen kommunikálnak másokkal és beilleszkedési problémákkal küzdenek. 
„Tanulmányunk kimutatja, hogy a babákkal való játék ösztönző lehet a gyermekek szociális feldolgozási folyamataira nézve, függetlenül az idegrendszeri fejlődési típusuktól. Az eredmények alapján kijelenthető, hogy a gyermekek hatékonyan képesek használni a babajátékot a szociális forgatókönyvek gyakorlására és a szociális készségek, például az empátia fejlesztésére, még abban az esetben is, ha az adott gyermeknél az autizmussal általában összefüggésbe hozott idegrendszeri különbségekre (neurodivergens) jellemző vonások figyelhetők meg” – fejtette ki dr. Sarah Gerson.

Babázó gyerekből sikeres felnőtt

„A gyerekkor jó játékai, például a babázás vagy a mesehallgatás fejlesztik a képzelőerőt, a társas érzelmi készségeket, így az empátiát. A szituációs játékok, szerepek eljátszása a babákkal lehetőséget adhat a gyerekek számára, hogy a saját életükben zajló társas élményeket újra átgondolják, feldolgozzák, valamint megélhessék és megérthessék a szereplők szempontjait. 

A fejlettebb szociális érzékenység és a társas élet információinak részletgazdagabb feldolgozása mélyebb megértést, jobb konfliktustűrést, konfliktuskezelést eredményezhet.

Az ilyen gyerekek elfogadóbbak a többiekkel, segítőkészebbek és képesek mások érdekeit is képviselni, például egy iskolai helyzetben, amikor meg kell védeniük egy társukat mások zaklatásával szemben” – mondta a kutatás megállapításai kapcsán dr. Belső Nóra pszichiáter szakorvos.

Források:
Kutatások:
https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fnhum.2020.560176/full 
https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1111/desc.13163 
https://shop.mattel.com/pages/barbie-benefits-of-play 

A tanárok teljesítményét elismerő díj 2022 óta viseli Pécsi Eszter, az első magyar mérnöknő nevét, aki 1965-ben az év statikusa címet nyerte el az USA-ban. A díj elnevezésével az alapítvány  ösztönözni szeretné a középiskolás lányokat a mérnöki pálya választására, valamint azt is hangsúlyozza, hogy a tudományos munkában és kutatásban ugyanolyan karrierlehetőségek állnak a nők, mint a férfiak előtt.

Az elismerést olyan pedagógusoknak ítélték oda, akik tanítványaikat a műszaki és természettudományi pályák választására orientálják, valamint akiknek diákjai kimagasló eredményeket értek el hazai és nemzetközi tanulmányi és szakmai versenyeken.

Alább olvasható a Pécsi Eszter Tanári Díjban részesült tanárok neve:

Bakosné Novák Andrea (Kempelen Farkas Gimnázium, Budapest) 
Czirók Adrienn (Eötvös József Gimnázium, Budapest) 
Csizmaziázné Fazekas Beáta (Lovassy László Gimnázium, Veszprém) 
Drávucz Anita (Verseghy Ferenc Gimnázium, Szolnok) 
Dr. Fülöp Zsolt (Gödöllői Református Líceum Gimnázium)
Gyertyán Attila ( ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégium) 
Horváth Ferenc (Karinthy Frigyes Gimnázium, Budapest) 
Kilián Balázsné Raics Katalin (Ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma, Pécs) 
Molnár Krisztina (Miskolci Herman Ottó Gimnázium) 
Pásztorné Petrétei Noémi (Gödöllői Török Ignác Gimnázium) 
Dr. Türk Gábor (Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium)

A Pécsi Eszter Tanári Díjban részesült pedagógusok aktív tananyagfejlesztők, közösségépítők, új ismeretek és módszerek fejlesztői és terjesztői, igazi példaképek. A díjazott tanárokról készült kiadvány elérhető itt.

A díjakat Czigány Tibor rektor és Pakucs János, az alapítvány kuratóriumának elnöke adták át. A díjátadó ünnepségen a 11 kiváló pedagógust Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevelési helyettes államtitkára, Csépe Valéria, a MAB elnöke, Erdei Anna, az MTA főtitkárhelyettese és Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ elnöke köszöntötte.

Hazánkban a tanulmányaikat a felsőoktatásban megkezdő diákoknak még a negyede sem választja a műszaki-és a természettudományi szakokat, és ezen belül különösen alacsony a nők száma. Hajnal Gabriella szerint a pedagógusok egyik legfontosabb feladata megtalálni a tehetségeket és lehetővé tenni, hogy szárnyalhassanak. Törekszenek arra, hogy a középiskolai természettudományos fakultációk létszámtól függetlenül, akár néhány jelentkezővel is, de induljanak el, mert 

egyetlen egy matematikából, fizikából, kémiából vagy biológiából felvételizni szándékozó diákot sem veszíthetünk el.

Balatoni Katalin úgy véli, meghatározó lépések szükségesek annak érdekében, hogy a természettudományos területen a jövőben elegendő szakemberünk legyen gyermekeink tanítására, a tudományos ismeretek átadására. A lányok pályaválasztását vizsgáló tanulmányoknak is az az egyik megállapítása, hogy a középiskolás lányok pályaválasztásában  a családok mellett a pedagógusok hatása  is jelentős.

A tudományos pályán ma már egyáltalán nem számít akadálynak, ha valaki lánynak születik, gondoljunk csak Karikó Katalinra. Erdei Anna a nők tudományos területen való szerepének örvendetes változását az MTA Lendület programjával illusztrálja: 2009-ben az első nyertesek kizárólag férfiak voltak, idén a 19 támogatást elnyerő pályázó között 9 kutatónő volt. Az arány javul, de tovább kellene javítani, vallja. 
 

Forrás: Magyar innovációs Szövetség

Briege McKenna ír szerzetes nővér számtalan embernek nyújtott reményt és gyógyulást a világon. Több mint 100 országban járt. Latin-amerikai stadionokban 300 000 hívő előtt, a Vatikánban és lelkigyakorlatokon adott elő, imádkozott a betegekért. Jézus gyógyító erejével való találkozásainak történetét megírta Vannak még csodák címmel. 

A könyvet 40 nyelvre fordították le, és több mint egymillió példányban jelent meg. 

17 éve, amióta Belfastban voltam egy lelkigyakorlatán, minden évben kapok tőle egy kézzel írt karácsonyi lapot ezzel vagy hasonló szöveggel: „Kedves Ádám, karácsonykor a Szentmisét érted fogjuk ajánlani Pablo atyával. Isten áldjon! Szeretettel: Briege nővér”, és elküldi a következő évi programját is. Ebből választottam ki az írországi Dundalkban tartott lelkigyakorlatot, ahol a nővér született. Az egész utunk csoda volt. Vagy véletlenek sorozata?

Valóban hiszek? 

Briege 13 éves volt, amikor meghalt az édesanyja. „Végigzokogtam az éjszakát. Azután egy hangot hallottam: »Ne félj, vigyázni fogok rád!« Másnap reggel arra ébredtem, hogy semmi más nem szeretnék lenni, mint apáca. 1965-ben megtudtam, hogy reumatikus artritiszben szenvedek, ami egyre rosszabb lett. Olyan fájdalmaim voltak, hogy állandóan sírtam, és az orvosok azt mondták, semmi reményem nincs a gyógyulásra, hamarosan tolószékben kell folytatnom az életemet.” 

„21 éves voltam akkor, és ezt kérdeztem magamtól: »Valóban hiszek Jézusban?«” 

„1970. december 9-én egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol a Szentlélek és az ima erejéről szólt egy előadás. Egy fohászt ismételgettem: »Jézus, kérlek, segíts rajtam.« Egyszer csak egy kéz érintését éreztem a fejemen, mintha valaki megsimogatott volna. Kinyitottam a szememet, nem volt ott senki. A testemen erőt éreztem végig futni. Lenéztem. Az ujjaimból, amelyek addig merevek voltak, eltűnt a zsibbadt fájdalom. Azután lenéztem a lábfejemre, amit már hosszú ideje csak szandálokba tudtam belegyömöszölni, és a deformitás eltűnt. Felugrottam, és ezt sikoltottam: »Jézus, valóban itt vagy!« A templomban ülők meglepődve néztek a fiatal, sikítozó apácára.”

Fotó: Lázár Ádám

Mi lesz, ha semmi nem történik? 

Manapság azt várjuk, hogy mindenre azonnali megoldást kapjunk, mindennek rögtön kell megtörténnie. Van instant tea, kávé és krumplipüré is. Istentől is azonnal várjuk a segítséget. Azt várjuk, hogy ha képes csodákat végrehajtani, akkor a gyógyulás – legyen az gyógyszerrel, operációval vagy imával – rögtön történjen. Briege nővért gyógyulni vágyó tömegek várják, akárhova utazik is. Mosolyogva meséli: „Egy dél-amerikai országban jártunk, egy lelkigyakorlatra hívtak meg. A gyakorlat kezdete előtti napon felkeresett a helyi püspök. Borzasztón aggódott, azt mondta: »Briege nővér, tömegesen érkeznek az emberek. Mindenki azt reméli, hogy meg fogod őket gyógyítani. Mit fogunk csinálni, ha semmi nem történik?« 

Én meg azt válaszoltam: »Püspök atya, jó hírem van! Sem neked, sem nekem nem kell Jézus miatt aggódnunk, mert ő meg tudja védeni magát! 

Nekem csak az a feladatom, hogy a munkásságát hirdessem.«”

„Én nem hiszek a csodákban” – mondogatta egy dundalki barátom, Peter, amikor meglátogattuk a parkot, ahol a nővér gyerekkorában imádkozni szokott. Peter ebben a parkban beszélgetett egy férfival, majd sokáig némám ült az autójában. Elmesélte, hogy a férfi, akivel szóba elegyedett, végstádiumú tüdőrákban szenvedett három–négy éve. Kijött ide, a parkba reggel is, este is, hogy elimádkozza a rózsafüzért. 15 nappal később még mindig élt. Folytatta az imát, és teljesen meggyógyult – ezen az orvosok is megdöbbentek. A férfi azóta is kijár a parkba, csak most már más betegekért imádkozik. Peter barátom ezután azt mondta nekem: „Most már hiszek a csodákban!” 

„Annyi országban járt, sehol nem félt, hogy megtámadják?” – kérdezem a nővért. „Floridában volt egy férfi a lelkigyakorlatokon, aki mindig izgatottan figyelt, állandóan követett. Éreztem, hogy bajban van, imádkoztam érte. Másnap egy pap figyelmeztetett: »Ne menj sehova egyedül, pláne sötétben ne!« A lelkigyakorlat végén pedig egy feldúlt nő hívott félre: »Briege nővér! Megmenekültél! A férjem végig itt volt a programokon. Meggyilkolt valakit, és attól tartott, hogy te ezt valahogy megérezted, és veszélyt jelenthetsz rá. Pisztoly volt nála. Csak arra várt, hogy ne legyenek körülötted, le akart lőni. A konferencia befejeződött, ő kifutott az időből. Este főbe lőtte magát.«”

„Szerencse, hogy nem magáért imádkoztam” 

A nővér néhány éve Alaszkában tartott lelkigyakorlatot. Az egyik előadása után egy eszkimó lépett hozzá, és megkérte: „Briege nővér, kérem imádkozzon a kutyámért. A szánomat húzó huskym nélkül nem tudok létezni, mindentől messze lakom. Nagyon beteg a szegény állat.” Briege mosolyogva mondta: „Én beteg emberekért szoktam imádkozni, de nem én, hanem Jézus gyógyítja meg őket.” 

Azután letérdelt, és elmondott egy imát. Hihetetlen, de másnapra a husky meggyógyult! 

Néhány nappal később a nővér egy dél-amerikai országba látogatott. Az ország elnöke üzent, hogy várja, mert úgy hallotta, meggyógyította egy eszkimó kutyáját. A nővér meglepődött, hogy a csodálatos gyógyulás híre előbb ért Amerikába, mint ő. „Nekem egy lovam van” – mondta az elnök, aki egy nagy lóversenyre szerette volna benevezni az állatot, és kérdezte, imádkozna-e érte a nővér. Briege neki is elmondta, hogy ő fizikailag és lelkileg beteg emberekért szokott imádkozni. De mit lehet tenni, ha egy elnök kéri? Elmondott egy fohászt. Másnap megkereste az elnök: „Nővér! A verseny alatt szívrohamot kapott, és megdöglött a lovam!” „Látja elnök úr, milyen szerencse, hogy nem magáért imádkoztam!” – válaszolt Briege nővér. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A Dunán nőtt fel

A Fejér megyei Adonyban született 101 évvel ezelőtt, 1922. október 23-án. Míg apja az adonyi Takarékpénztárnak volt az igazgatója, anyja a háztartást vezette, mellette pedig írogatott. A kis Ágnes a Dunán nőtt fel, a családnak volt csónakja, csónakháza, így gyakran evezett. „És hát, mindig a Dunán voltunk” – emlékezett a 75. születésnapja alkalmából készült riportfilmben. Nem csoda, hogy már ötévesen megtanult úszni. Nemcsak úszni, de olvasni is ekkortájt kezdett, édesanyja ugyanis otthon oktatta, és elég hamar megtanította erre. Onnantól Ágnes maga olvasta a meséket, sőt nem telt bele sok idő, és már nemcsak olvasta, hanem írta is azokat. Saját írógépük nem volt, ezért már hatévesen bejárt édesapjához, a Takarékba, az ő öreg írógépén születtek az első meséi. 

„Amikor apám ott tárgyalt a falusiakkal, én nyugodtan írtam a meséimet, aztán beküldözgettem az Úriasszonyok lapjába, az járt anyámnak.”

A Magyar Úriasszonyok Lapja egyfajta korabeli Nők Lapja volt, később gyermekmelléklete is megjelent, a Magyar Uriasszonyok Gyermekeinek Ujságja címmel. Ez folytatásos sorozatként leközölte első meseregényét, a Fánni, a modern tündért. Bálint Ágnes mindössze 14 éves volt ekkor, és nemcsak írta, hanem saját maga rajzolta is a szöveghez az illusztrációt. Minden hétvégén jelentek meg meséi. 
Azt, hogy a rajzban is tehetséges, szülei felismerték. Először a budapesti Angolkisasszonyok zárdájába járt, majd kiküldték Bécsbe, ahol grafikát, illusztrációt és plakátrajzolást tanult, de nem tudta befejezni az iskolát, mert jött az Anschluss. Ausztriát a náci Németországhoz csatolták, ezért haza kellett jönnie.

Szelíd egere adott ihletet

Még nem volt nagykorú, amikor elkezdte írni az Elvarázsolt Egérkisasszonyt. 

Állítólag valós esemény ihlette meg: otthon véletlenül ráült a szelíd egerére, amely felmászott a széken lévő párna alá.

„Nagyanyám velünk élt, és nagyon sokat mesélt a vadászkutyákról meg a macskákról. Nekünk is voltak macskáink, kutyáink, anyám is nagy állatbolond volt, így aztán az állatok megjelentek a meséimben” – idézte fel később. 

Kép

Bálint Ágnes fiatalon – Forrás: Wikipédia

1944-ben dr. Németh Sándorhoz ment feleségül, a házasságukból két lány, Ágnes és Anna született. A második világháború alatt Pesten, a Tompa utcában nagyon nehéz körülmények között éltek, aztán kiköltöztek Vecsésre, ahol saját kertjük lett. Haszonállatokat is tartottak, kukoricatermesztéssel is próbálkoztak. Bálint Ágnes sokat házalt az írásaival, míg valaki beajánlotta a televízióba. Végül 1958-ban csatlakozott az újonnan alakult Magyar Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályához, ahol szerkesztő-dramaturgként, majd főmunkatársként kis híján harminc évig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott.

Pályája csúcsa, a televízió

Munkatársaival, Kelemen Endrével, Rockenbauer Pállal és Tarbay Edével alakították ki a magyar gyermek- és ifjúsági tévéműsorok kereteit. Bálint Ágnes teremtette meg a meseműsorok alapjait, nem csupán gyermekírói készséggel bírt, de érzéke volt ahhoz is, hogy a képernyőre alkalmazottan írjon. 

Ő volt a TV maci megteremtője, a Cicavízió szignálját is ő találta ki, amely a világ első és egyetlen gyermekmonoszkópja volt. 

(A monoszkóp a tévékészülék pontos beállítását lehetővé tevő ábrát előállító rezgéskeltő, illetve maga ez az ábra. Itthon először 1954-ben alkalmazták, kezdetben fekete-fehérben rajzolták, és néhány évente lecserélték.) 

Nem szeretett hosszan beszélni az értekezleteken, de egyik alkalommal az illetékesek arról vitatkoztak, milyen legyen az új monoszkóp. Bálint Ágnes játékosan egy monoszkóp ábra közepébe belerajzolt egy cicafejet. Felmutatta, és megkérdezte, ez jó lesz-e. Mindenkinek nagyon tetszett, így született meg a Cicavízió, amely mindig megjelent a meséi előtt. 

Az Esti mese általában hétköznapokon, míg a Cicavízió szombaton, esetenként vasárnap este volt képernyőn. Ezek keretein belül mutatták be az író-dramaturg későbbi műveit: többek közt a Kukori és Kotkodát, a Frakk, a macskák rémét, a Mikrobit, a Vízipók-Csodapókot, valamint azokat a meséket is, amelyeknek ő volt dramaturgja: a Mirr-Murr kandúr kalandjai, Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász, a Magyar népmesék vagy A kockásfülű nyúl. 

Meséi szereplőit több esetben a saját családjáról mintázta, például Károly bácsit a férjéről, míg Frakkot veje vadászkutyájáról.

Nagyon szerény ember volt

A Magyar Televízióban találta meg igazán a hivatását, a tévézést felejthetetlen, gyönyörű pályának tartotta. Munkatársai visszaemlékezései szerint mindig barna táskával járt, lókolbászt és tejet vitt Vecsésről a pesti kollégáknak. Kettős figyelme volt: miközben olvasott, figyelte a környezetét, és a vecsési vonattal ingázók beszélgetéseit beépítette a mesékbe. A televízió lett a második családja, lányai keveset látták, nekik keveset tudott mesélni, de történeteit már azelőtt elolvashatták, hogy adásba vagy nyomtatásba kerültek volna. 

„…akkoriban még 50 perc volt a vonatút. Tőlünk az állomás negyedórára van, ha normálisan megyünk. Ő általában futott. Mindennap háromnegyed hét után ért haza, mi, gyerekek akkor már az asztalnál ültünk, és a kanállal vertük a tányért, hogy vacsorát kérünk” – mesélte idősebb lánya, Ágnes. 

„Nagyon szerény ember volt, ezt a szerénységet élete végéig megtartotta. Majdhogynem titkolta a sikereit (…) Emberi gondolatokat adott a meséi szereplőinek a szájába. Ezért is szerették meg a felnőttek is az alkotásait. A felnőttek magukra ismertek, a gyerekeket pedig egy új világba vitte el, ami addig ismeretlen volt a gyerekirodalomban” – így emlékezett Kelemen Endre, a későbbi Családi kör műsorvezetője. 

Bálint Ágnes sok nyelven tudott: tanult németet, franciát, beszélt oroszul is. Mindenhez hozzá tudott szólni: csehül, szlovákul, dánul, norvégul vagy svédül is megértette magát. A nemzetközi televíziós fesztiválokon mindenkivel el tudott beszélgetni. 

„Ági olyan nyelven válaszol, amilyen nyelven szólnak hozzá” – mondták róla.

Minden levélre válaszolt

„A kishúgom megkért, hogy írjak az ő nevében is, mivel ő még írni nem tud. Azt üzeni a Cicamicának, hogyha ő majd felmegy Pestre, agyonveri a rókát, mert mindig becsapta szegény Cicamicát.” Egy levél a sok közül, amelyek a Magyar Televízióba érkeztek a Mi újság a Futrinka utcában? egyes epizódjai után a nézőktől. A főszereplők, Cicamica és Böbe baba ugyanis egy-egy rész elvarratlan szálaira vonatkozóan kérdéseket tettek fel a nézőknek: ki ehette meg a Cicamica által font kolbászkerítést, a hízelkedő Sompolyogi-Mosolyogi róka vagy a folyton csaholó Morzsa kutya? Hétezer levél landolt ezután a Magyar Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályának postaládájában.

Bálint Ágnes asztalán mindig tornyosultak a levelek, amelyeket lelkiismeretesen megválaszolt. Később, amikor a Kuckó című környezetvédelmi, ismeretterjesztő műsort csinálták, házi kedvencekkel vagy más állatokkal kapcsolatos kérdésekkel fordultak hozzá. „Találtam egy kékfejű madarat. Eltörött a lába. Nem akar enni. Tessék azonnal bemondatni a tévében, hogy mit adjak neki enni, mert éhen pusztul” – írta Bálint Ágnesnek egy kisfiú, ő pedig igyekezett segíteni. De nemcsak gyerekekkel, felnőttekkel is levelezett. Bárkinek problémája volt, próbálta megoldani, segíteni, átérezni, vigasztalni. A József Attila-díjas írónő 2008. október 24-én, egy nappal 86. születésnapja után hunyt el.

Emlékház Vecsésen 
Vecsésen, abban a lakóházban és kertjében, ahol az írónő több mint 60 évig élt és alkotott, a család emlékházat alakíttatott ki. Érdekesség, hogy a ház a 19. század második felében az Andrássy grófok vadászházaként épült. Az írónő eredeti bútoraival, képeivel, jellegzetes tárgyaival is találkozhatnak a látogatók, előzetes egyeztetés után. Nemcsak kiállítás, de a kertben mini Futrinka utca, tökház vagy „Tündér a vonaton” vasút is várja a kicsiket. Abba a világba invitálják a látogatókat, óvodás, iskolás csoportokat, ahol Mazsola túrta a földet, Frakk kergette a macskákat, és Kukori meg Kotkoda kapirgált a fűben.

Források:
- http://balintagnes.hu/site/index.php?mid=2_ELETE&lang=hu 
- http://balintagnesemlekhaz.hu/site/index.php 
- Emlékezés a meseíróra a Filmesházban (2017. december 13.) https://www.youtube.com/watch?v=PGqDpQmgqFE 
- Részlet a 75. születésnapja alkalmából készített interjúból
- https://www.youtube.com/watch?v=FJR01-HoTkw 
- https://www.youtube.com/watch?v=2DU_UR15sR8&t=2s 
- Bánszki Kristóf: Cicamica, Böbe baba, Morzsa kutya és a szocializmus (Médiakutató, XXIII. évf. 2. szám) https://mediakutato.hu/cikk/2022_02_nyar/05_cicamica_bobe_baba.pdf 
- https://papageno.hu/intermezzo/2022/10/milyen-volt-balint-agnes-a-hetkoznapokban-lanya-es-unokaja-mesel/ 
- https://www.takacsvera.hu/balintagnestem.php 
- https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1lint_%C3%81gnes 

„Olyanok voltunk, mint egy kolonc”

Adriána először ötévesen került gyermekotthonba. Aztán sok hányattatás után 14 évesen végleg állami gondozásba vették, és felnőttkoráig intézetben, kollégiumokban, lakásotthonban, majd barátok épp nem használt lakásában hánykolódott. Gyökértelenül, egy szál bőrönddel költözött egyik helyről a másikra, és közben megrögzötten ragaszkodott az álmához, hogy énekes lesz. Ma – a győri ének szak, a Zeneakadémia mesterképzése, a lipcsei egyetem régizene szakának elvégzése után – nemcsak sikeres énekes, de a Csányi Alapítvány fejlesztőtanáraként hátrányos helyzetű gyerekekből álló zenekart vezet, az MMA ösztöndíjasaként pedig rendhagyó régizenei projekteket hoz létre.

Az éneklés nyújtotta számára a kapaszkodót egész kicsi korától. Bármi szörnyűség történt, bevonult a sarokba, és ott énekelt magában, hogy megnyugodjon. Szörnyűség pedig gyakran történt. Az Ukrajnából magyar férjéhez átköltöző anyja elsorvadt bántalmazóvá vált házasságában. A szobájába zárkózva sírt naphosszat, érzelmileg egyre elérhetetlenebbé válva. Adriána ötéves volt, amikor anyja úgy döntött, elválik, ezzel szörnyű harc indult el, a gyerekek lettek az eszközök, amivel anyjukat még bántani lehetett. Pár hónapra bekerültek a GYIVI-be, mindenféle korosztályú gyerek közé. A bíróság a gyerekeket az édesanyjuknak ítélte, de ez sem hozta el a nyugalmat. 

Apjuk és a nagyszülők továbbra is sokszor a gyerekek szeme láttára támadtak az anyjukra, aki egy idő után feladta, és aláírta, hogy lemond a gyermekeiről. 

„Apukámnak addigra új felesége lett, igazi gonosz mostoha volt számunkra, de apám sosem hitte el, ha elmondtam, hogy bánik velünk. Volt, hogy enni sem kaptunk, nővérem mosott ránk. Ha beteg voltam, rajta kívül senki nem ápolt, ő próbált gyerekként anyám helyett anyám lenni – emlékszik vissza Adriána. – Édesanyánkkal nem tarthattuk a kapcsolatot. Így visszagondolva sem tudom megérteni, hogy egy kiszolgáltatott gyereket, akit a felnőtteknek óvnia és védenie kellene, hogy képes a családja bántani. Úgy telt a gyerekkorunk, hogy senkinek nem kellünk. Olyanok voltunk, mint egy kolonc.” Az apai nagyszülők voltak az egyetlenek, akire számíthattak. A nagymama vitte el őket felvételizni a Magyar Rádió Gyermekkórusába, ahol egy olyan világ tárult fel Adriána előtt, ami egész későbbi életét meghatározta. Az iskolában kinyílt, az éneklésben olyan békét talált, amiben otthon sosem lehetett része. Mintha egy másik élet lett volna, mint amit addig ismert. És ő ezt az életet akarta. 

„Egész életemben erőt adott a zene, az éneklés és az álmom”

A nagymama elvitte a gyerekeket a Családügyi Minisztériumba, ahol elmesélték, hogy élnek. Korábban is volt kinn náluk a gyámügy, jelezte az iskola is, hogy valami nincs rendben, de sosem hitt nekik senki. Most viszont a 14 éves Adriánát és nővérét kiemelték a családból, és intézetbe kerültek. „Szörnyű ezt kimondani, de ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Rettenetes volt az intézet, de ha ott maradok apáméknál, már biztos, hogy nem élnék. Anyám az intézetben újra rendszeresen látogatott minket, és nagyon igyekezett, hogy kárpótoljon bennünket. Sokáig volt bennem harag, amiért átengedett apámnak, akiről tudta, milyen. Egy anya nem hagyhatja cserben a gyerekét. Később megértettem, milyen nehéz volt neki újra magára találni, és kiszállni egy bántalmazó kapcsolatból. Most már mindenben támogat, és számíthatok rá” – meséli.

Az intézetben farkastörvények uralkodtak. A legtöbb benti lány ellenségesen viszonyult hozzájuk. Mások voltak, mint ők: értelmiségi családból érkeztek, muzsikáltak, klasszikus zenét hallgattak, kitűnő tanulók voltak, és megrögzött makacssággal tanulni akartak, míg az ottani lányok legtöbbször hamar teherbe estek és az általánost sem végezték el. 

Az ijedt kis verébként érkező, szemüveges, fogszabályzós Adriánának meg kellett tanulnia egyedül helytállni a mindennapos intézeti balhékban és konfliktusokban. 

„Később sokan nem értették, miért reagálok bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. Nekem sokáig fel se tűnt, de aztán rájöttem, hogy »a kinti világban« már nem kell akkora vehemenciával képviselnem vagy védenem magam. Aki ilyeneken nem ment át, nem érti, milyen nehéz ezt a viselkedésmintát levetkőzni. Ez a háttér és a lelki traumák olyan akadályok, amibe sokan bele sem gondolnak, mennyit kell dolgozni, hogy leküzdjük, feldolgozzuk. Önfegyelem, külső segítség, önreflexió és rengeteg munka kell ahhoz, hogy maga mögött tudja hagyni az ember” – idézi fel. 

Az intézeti környezetben rengeteg akadályt kell legyőzni. Egész éjjel balhézó lányok, a bedrogozottak kiabálásai, dübörgő zene, aztán reggel felkészülten menni az iskolába. „Mindenkinek, aki a traumatizált gyerekkor után egy ilyen környezetből ki akar törni, mindenért százszor többet kell küzdenie – állapítja meg az énekesnő. – Nekem egész életemben erőt adott a zene, az éneklés és az álmom, ami végig ott lebegett a szemem előtt. Apukámnak is nagy álma volt, hogy énekes legyen, de nem sikerült neki. Csak mostanában gondolkodtam el azon, nem azért alakult-e így az egész, mert azt hittem, ha nekem sikerül, akkor talán szeretni fog. 

Annyira megszállottan akartam ezt, hogy rengeteget gyakoroltam, hajnalban dolgozni jártam az egyetem mellett, mindennap két órát úsztam, minden este ott ültem valamelyik koncertteremben.

Folyamatosan a célom lebegett a szemem előtt, és tudtam, hogy csak az menthet meg, ha sikerül az álmom. A Zeneakadémia utolsó évei nagyon nehezek voltak. Aki betölti a 25 évet, el kell jönnie az intézetből. Nem volt hova mennem, és hiába volt szörnyű az intézet, de ott ismertem a szabályokat, így mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Végül a Zeneakadémia kollégiumába kerültem, de ott nyáron nem lehetett maradni, így a gondnok bácsi üres lakásában meg barátoknál húztam meg magam. Akkor írtam egy kérvényt az utógondozóm tanácsára a Csányi Alapítványnak. Az alapítvány fő célja, hogy 10 éves koruktól végigkísérjék a tehetségeket. Nem nagyon szoktak idősebb korban bevenni valakit, de sikerült. Elkezdtek támogatni, ami óriási segítség volt. Így is majdnem 30 éves voltam, amikor először ki tudtam venni egyedül egy lakást. Addig nem volt soha egy saját zugom, ahova elvonulhattam volna sírni.”

„A templom padján tudtam először büszke lenni magamra”

Adriána mindig úgy érezte, Isten vezeti az úton, és odaviszi azokhoz az emberekhez, akikkel dolga van. Ilyen volt első magánének tanára, Schultz Katalin, aki meglátta az akkor még kis vademberként viselkedő Adriánában a tehetséget, aki hiába csapta rá óra közepén az ajtót, hiába ordított rendíthetetlenül, ő hitt benne. Vagy a győri ének szakon Gábor József tanár úr, aki minden hétfőn Győr legjobb pékségéből hozott neki friss kenyeret. Későbbi zeneakadémiai mestere, Nádor Magda megtanította kontrollt szerezni a teste és a lelke fölött, és a szárnyai alatt Adriána végül kitüntetéses diplomával lett énekművész és művésztanár. 

Kép

Fotó: Katona László

A lipcsei egyetem régizene tanszékére is saját erejéből jutott be, és szerzett ott diplomát. Ott kezdődött a kapcsolata a barokk zenével és a barokk gesztikával, amely máig fő vonala művészi életének, és amelynek az MMA ösztöndíjasaként elkötelezett képviselője. „Utolsó lipcsei koncertem után bementem a Tamás-templomba Bach sírjához, és megszállt a végtelen hála. 

A hála mindenki felé, aki segített ezen a hosszú úton. De magam felé is. Mert én is kellettem ehhez.
 

Talán akkor tudtam először büszke lenni magamra. Ott, a templom padján.”

A régizene kapcsán találkozott a világhírű Nancy Argentával, aki elhívta Kanadába tanulni és fellépni. A nagy távolság segített Adriánának messziről ránézni az életére, a világhírű énekesnő pedig nemcsak mestere, de pótanyukája is lett, megéreztetve vele, milyen támogató szeretetben fejlődni. A kinti hónapok elindították a gyógyulást. Adriána úgy gondolja, ő közvetítő, aki megnyitja magát, hogy átfolyjon rajta a muzsika. Játszott többféle hangszeren, de semmi sem okozott neki olyan örömet, mint mikor közte és a zene közt nincs tárgy. Az előadóművészethez nagy lelki stabilitás kell. Önbizalom, a saját képességekkel való reális szembenézés, stabil önértékelés. Akit nem szerettek gyerekkorában, annak magának kell ezt megteremtenie.

A hosszú út után Adriána most ott van, ahová teremtetett. A színpadon, hangokba burkolózik, a barokk zene elkötelezett híveként kurzusokat szervez. A Fesztiválzenekar barokk együttesével énekel, és olyan kis falvakba is elviszi a zenét, ahová a kultúra ritkán jut el. Az Orfeo Zenekar szólistájaként lemezeikkel nemzetközi díjakat nyer, alapító tagja a fiatal tehetségekből alakult összművészeti alkotóműhelynek, a Dador Projectnek. A Csányi Alapítványnál már ő mutat kitörési lehetőséget a következő generáció hátrányból induló gyerekeinek, és adja tovább a zenélés örömét. Egy gondoskodó férj mellett, aki körbeöleli a gyerekkori hiányt szeretettel. És lassan a sok emlék már nem a fájdalomra, hanem az erőre emlékeztet. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

„Én jövök haza. Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar?” – így válaszolt Papp László, amikor felesége megkérdezte tőle az emigrálás szándékával, hogy kövessék-e másfél éves kisfiukkal legendás ökölvívónkat Melbourne-be 1956-ban. A válasz korántsem volt ennyire egyértelmű, hiszen Magyarország csaknem egy hónappal a forradalom vérbe fojtása után, mondjuk ki: pokoli hely volt. 

1956. október 23-a győzelmi mámora, az adrenalin, amit a szovjet szimbólum kivágása okozott a zászlóból, a sok önfeláldozás és harc árán nyert remény, amit ma ünneplünk, addigra szertefoszlott. 

Helyébe tehetetlen düh és félelem lépett: Dávidot az igazságával együtt néhány héttel később eltiporta Góliát.  

A megtorlásra és a régi-új rendszerre sokan „lábbal szavaztak” akkoriban. Nem lehet nekik felróni, összehasonlíthatatlanok az akkori és a mostani viszonyok: kínzások, fenyegetések, kilátástalanság jellemezte a kommunizmus legsötétebb bugyrát. Nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor vége lett az ’56-os, Ausztráliában rendezett ötkarikás játékoknak, a 83 sportolóból álló hazai küldöttség mintegy fele a disszidálás mellett döntött, és Amerikában telepedett le. 

A kommunista rendszert, rokonokat, barátokat hátrahagyó emigrálók élete sem volt könnyű, sokaknak nem maradt más választása. Az új ország kihívásokat és sok bizonytalanságot tartogatott számukra, miközben erős honvágy kínozta legtöbbjüket. Ezzel együtt egy biztonságosabb és jómódúbb életre kaptak esélyt a kivándorlók, azokhoz a honfitársaikhoz képest, akik felszálltak a visszafele tartó repülőre, ahogy Papp Laci is tette.  

Néha elgondolkodom azon, vajon milyen életem lenne, ha édesapám elfogadja valamelyik kórházi állást Dániában vagy Dél-Afrikában, amikor én még meg sem születtem. Lenne férjem, aki úgy tesz boldoggá, hogy nem mond neki semmit az a szó, hogy „szeretlek”? A gyerekeim járnának néptáncra a magyar házba, és később az unokáim, dédunokáim mosolyt csalnának az arcomra, amikor törve bár, de nagy igyekezettel beszélik a magyart? Éltem külföldön, éltem szerelemben olyannal, aki nem tudta kiejteni a nevemet – de vajon képes lettem volna így boldogan leélni egy életet, miközben azt érzem, hogy Magyarországon van még feladatom? 

Szerintem nem, mert mi lenne, ha elmennék, és egyszer szükség lesz rám, én pedig nem vagyok itthon?

Az utóbbi időben folyamatosan olyan cikkekbe botlom, amelyek arról szólnak, hogy külföldön mennyivel könnyebb boldogulni (Kiment, bejött!), sikert sikerre halmozó magyarokról, akiknek az eredményeire tényleg büszkék lehetünk. De találkozom olyanokkal is, akik hosszú hasábokon keresztül fejtik ki, hogy „mindegy hová, csak el innen”. Olyan emberek nyilatkozatai ezek, akiknek a nehézségeit talán igen, de a gyűlöletét sokan nem értjük. 

Az is tény, hogy az elvándorlók döntéséhez vezető útra nincs rálátásunk: hívhatta őket szerelem, család vagy olyan lehetőségek, amelyeket, úgy érezték, meg kell ragadniuk. Elhatározásuk felett nincs oka senkinek ítélkezni; külföldön talán megtalálják, amit előtte itthon is kerestek. Valakinek Németország vagy Svédország a világ legvonzóbb helye, mások éppen onnan menekülnek ide, mert Magyarországot érzik jobbnak, biztonságosabbnak. Nézőpont kérdése.  

Egy biztos, az itt maradóknak nagy-nagy hálával tartozunk. Köszönjük, hogy harcoltatok a szabadságunkért, hogy mertetek újjáépíteni, házasodni, családot alapítani, otthont teremteni. Köszönjük, hogy erőtökön felül teljesítve ápoltok, meggyógyítotok minket, tanítjátok a gyerekeinket, megszerelitek a villanyt, vezetitek a buszt, gondoskodtok a rászorulókról, hogy itthon gyártotok, szolgáltattok és termelitek azt, amit az asztalra teszünk. 

Ami rossz, azt meg kell javítani. Ki teszi meg, ha nem mi?

„Haza-hazajövök, épp megtelt a szív
Haza-hazajövök, mindig visszahív
Haza-hazahozok még egy pillanatot
Haza-hazajövök, végre itthon vagyok
Itthon vagyok.”

Amikor az iskolapadban lapozgattam a történelemkönyvet, amely főleg a háborúkat és az emberiséget sújtó katasztrófákat sorakoztatta fel időrendben, mindig azt gondoltam, hogy bár a jelenkornak is megvan a maga baja, mégis, sosem volt ennyi szabadság, élelmiszer, textiltermék vagy akár lehetőség az önmegvalósításra, mint napjainkban. A kinyílt ajtón azonban a jó dolgokkal együtt sok új keletű probléma, kihívás is beáramlott az életterünkbe.

A szabadság gyakorlatilag a legkívánatosabb „erény” a világ legtöbb országában. Legyen szó családalapításról, párkapcsolatról vagy az egyén kiteljesedéséről munkahelyi és társadalmi szinten, ez az ideál. Hogy volt ez a reneszánszban, Botticelli idejében? Vajon ma elbírjuk a ránk szakadt lehetőségek súlyát, tudunk élni a szabadságunkkal? 

A szabadság ma nagyon kardinális kérdés lett, a középkorban ez senkiben sem vetődött fel. Az egyén, mint önmagában értelmezhető létező, nem számított, főleg a nőre igaz ez. A nőket mindig a férjük, a családjuk összefüggésében látták. A társadalom, a kor által meghatározott életpálya állt mindegyikük előtt. Akkoriban nem kellett azon gondolkodni, hogy a parasztlány vagy parasztfiú mit tanuljon, hogy karriert tudjon csinálni az udvarban, mert erre elméleti szinten sem volt lehetősége. Az életnek megvolt az a kiszámíthatósága, hogy aki cselédnek született, az cselédként is halt meg, aki pedig földbirtokosnak, ha rosszul csinálta a dolgait, akkor anyagilag lecsúszhatott, de felfelé nagyon kevés vagy egyetlenegy út sem vezetett. A lányoknak egyértelmű volt, hogy vezetik a háztartást, férjhez mennek, és gyermekeket szülnek. Ha ezt nem tudták teljesíteni, az kudarc volt nemcsak nekik, a családjuknak is. 

Annyi szabadságuk lehetett, ha kicsit jobb módban éltek, hogy ellesték a birtok irányításának csínját-bínját az uruktól, és kiadták a cselédeknek a házimunkát. A férjük halála után pedig tudták rendezni a pénzügyeket. A munka szempontjából is behatárolt volt a helyzet: a kovács fia is kovács lett, szinte mindenki a családi hivatást vitte tovább. Ma már annyira belebonyolódtunk a szabadságunk kínálta lehetőségek labirintusába, hogy komoly fejtörést okoz nemcsak a fiataloknak, de az idősebb korosztálynak is, hogy kiélje a vágyait. Ezzel együtt jár az egyéni boldogság kérdése is, ami a reneszánszban szintén nem volt szempont. 

A lényeg az volt, hogy a közösség működőképes legyen, hogy a tagjai örömüket lelik-e a mindennapokban, teljesen mellékes volt. Ma már úgy érzem, az is komoly nyomást helyez az emberekre, hogy „boldognak kell lenni”.

De miből áll ez a jelenlegi megítélés szerint? Legyél szabad a párkapcsolatodban, szabadabb, mint ha egyedül lennél. Legyen énidőd, tehessél meg bármit és birtokolj bármit, ami jár neked – és ugye jár minden, mert akkor leszel elégedett. A jó munkahely, ahol ki tudsz teljesedni, a sok pénz, hogy bármit megvehess, a boldog család, a kiegyensúlyozott házasság és a sok szabadidő, hogy hódolhass a hobbidnak. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezek nem jó dolgok, ám ha elvárássá módosulnak, könnyen csapdában érezheti magát az, akinek konfliktusa van egy vagy több életterületen. Amellett, hogy a „találd meg magad!” felszólítással élünk a fiatalok felé, jó lenne, ha arra is kaphatnának útmutatást, merre kellene kezdeniük önmaguk keresését. Vannak, akik tudnak élni ezekkel a szabadságjogokkal, de én azt látom, hogy nagyon sokan akadnak olyanok is, akik ezt komoly kihívásnak élik meg. Ők pironkodva mondják tizennyolc évesen, hogy még nem is tudják, mivel szeretnének foglalkozni, mert annyi lehetőségük van, hogy nem tudnak választani.

Te szoktál együtt dolgozni középiskolásokkal, és a könyveid szereplői is gyakran a húszas éveikben járó nők. Mit gondolsz, „hová jutott a világ, hogy ilyenek a mai fiatalok”?

Úgy gondolom, bármilyenek is a mai fiatalok – bár tudom, hogy nincs velük nagy baj, mert tapasztalom –, azért mi vagyunk a felelősek. Ki hozta létre és ki töltötte meg tartalommal azt a digitális világot, amelyért őket hibáztatjuk, ha megtanulnak eligazodni benne? Sokszor bennünket is magával ránt a digitalizáció, nemhogy őket, akiknek valójában csak a kezében van az eszköz, de nem mutattuk meg nekik, hogyan használják, mert gyakran mi magunk sem tudjuk. Semmivel sem rosszabbak ők, mint mi voltunk. Ugyanolyan „ide nekem az oroszlánt is!” hozzáállással érkeznek a világra, aztán majd szépen lassan megtapasztalják, hogyan is működnek a dolgok az okostelefonon túl. Más kihívásokkal kell szembenézniük, mint nekünk kellett az ő korukban, de én nagyon hiszek bennük és a saját felelősségünkben. Ha a szárnyaink alá vesszük őket, és ítélkezés helyett segítünk nekik, akkor ők is máshogy fognak viszonyulni hozzánk és a munkához, a mindennapokhoz.
 
Apropó, fiatalok! Ma elvárás egy állásinterjún, hogy „el tudd adni magad”; előnyben részesítik a fiatalabb, magabiztosabb munkaerőt az idősebb, tapasztaltabb, visszafogottabb emberrel szemben, aki megfontoltan beszél magáról. Ezzel a negyvenes-ötvenes korosztályból sokan komoly bajba kerülnek, mert az önmenedzselésért – ami ma nagy erény – régen megfeddték a gyermekeket. 

Minden társadalomban tetten érhető az értékrelativizáció, amelytől mi sem vagyunk függetlenek. A regényemben felbukkanó erények is mást jelentenek ma, mint a középkorban. Egy erős nő másképp fest ma, máshogy beszél, a tettei is mások. De úgy gondolom, a most felnövekvő generációt mi neveltük fel, így mi is felelősek vagyunk a gondolkodásukért. 

Jó, ha az ember tudatában van a képességeinek, de sokszor az önmenedzsment nagy része csak elméletben létezik. 

Amikor a gyakorlat talaján kell megmutatkozni, elszállhat az önbizalom, és akkor jönnek az idősebb, tapasztaltabb kollégák, akik nem tudják eladni magukat, de higgadtan, profin, nagyobb munkabírással dolgoznak, mint a fiatalabbak. Itt is a mi feladatunk, hogy megmutassuk azt a szakmai alázatot, amellyel ők is eljuthatnak majd arra a szintre, hogy tudják, az állásinterjún elhangzott dolgok mögött tartalomnak kell lennie. 

Kép

Fotó forrása: Schmöltz Margit közösségi oldala

A Botticelli szerelmei című könyved négy erény köré szerveződik, amelyekről jó, ha ma is elgondolkodunk: az igazságosság, a mértékletesség, az erő és a bölcsesség. Miért ezeket választottad, és milyen elv mentén építetted köréjük a történetet?

Amikor kitaláltam, hogy Botticelli magyarországi tartózkodásáról fogok írni, adta magát, hogy a Studiolo freskójáról szóljon a történet, amely 90 százalékos bizonyossággal az ő munkája. Felmerült bennem az is, hogy a főpap vajon miért ezeket az erényeket választotta a dolgozószobája falára. Mindent elolvastam, ami csak fellelhető volt a témában, és felkutattam a mélyebb kultúrtörténeti gyökereket is. Nagyon szerettem volna olyan történetet adni az olvasók kezébe, amely nem didaktikus mese, hanem komolyan elgondolkodtat, és megtalálhatjuk saját magunkat is a szereplőkben. Ezért először magamba néztem: vajon az én életemben hogyan nyilvánulnak meg ezek az erények, mit jelentenek számomra? Az általam vélt legfontosabbat hagytam a végére. Az első az igazságosság, mert úgy gondoltam, ez már egy kicsi gyerekben is benne van, ha elveszik a lapátját a homokozóban.  

De nem akartam direkt ábrázolást, például, hogy egy bíró története képviselje az igazságosságot, inkább finoman belecsomagoltam egy konyhalány meséjébe, hogy mindenki ki tudja bontani belőle a saját igazságát. 

És ezt tettem a többi erénnyel is. A mértékletesség már ezután jön: mert hiába tudom, hogy igazam van, ha erővel akarom lenyomni a másik torkán, valószínűleg nem lesz szép eredménye. Tudatos türelem kell hozzá, hogy meglássam, mindenkinek megvan a maga igazsága. Az erő pedig nagyon sokféle lehet, de a kérdés, hogy a regényben ábrázolt erőt vajon kívánná-e magának vagy a lányának bármelyik nő. Mert nemcsak a testi erő létezik: lehet valaki erős mentálisan, szellemileg, vagy lehet nagyon kitartó egy hátrányos helyzetben. Mindennek a végére jön a bölcsesség, mert úgy gondolom, ez az az erény, amelyhez a legtöbb élettapasztalat és jó belátás kell. Úgy érzem, ez a legvégső állomás, mert ha az előző hármat kihámozzuk magunkból, akkor jutunk el a bölcsesség felé vezető útra.

Bennem olvasás közben megjelent az együttérzés. Az a tapasztalatom, hogy ez csak akkor jelenik meg, ha az íróban megvan a hajlandóság, hogy megmutassa a szereplői hátterét, a motivációk, a cselekedeteik mozgatórugóit. Hogy miért is olyanok ők, amilyenek. Ma ez kiemelt társadalmi szerepe lehet az irodalomnak, mert a véleménynyilvánítás idején kevéssé vesszük a fáradságot, hogy mögé nézzünk az emberek álarcainak. Ítélkezünk, mert lehet, és még jobb, ha arc nélkül alkotunk éles véleményt, mert jogunk van hozzá. Sokszor bele sem gondolunk, mit teszünk ezzel. 

Ha olvasás közben mi is megszenvedjük, átéljük a történetet, gondolkodunk róla, akkor tudunk hitelesek lenni az életben is – ez az írásra is igaz. Léteznek párhuzamos nézőpontok, és figyelembe kell vennünk, ha együtt törekszünk is a jóra, nem biztos, hogy nem kerülünk szembe egymással. Ez bármilyen korban és körülmények között megtörténhet. Előfordulhat, hogy ugyanazok a nők, akik egymást ellenségnek vélik, valójában egymás legnagyobb szövetségesei, csak idő kell hozzá, hogy ezt ők is és mi is észrevegyük. Egy helyzetnek annyiféle olvasata létezik! Fontos számomra, hogy az igazságmag, amit átadok, örök érvényű legyen, amit én már megszenvedtem, nem a saját igazságom. Az erényeket pedig sosem a másik emberben kell keresnem, hanem saját magamban, mert elsősorban ez ügyben tudok tenni.