„Eldöntöttem, hogy ő élni fog, és kész” – Monostori Ágnes és lánya, Várhelyi Rita története

Rita első napjait és éveit Ágnes így idézi fel: „Rita kétnapos korában belázasodott. A Tűzoltó utcai Gyermekklinikán azt mondták, keringési problémája van, de hogy ez mennyire súlyos, azt nem tudták. Négy hónapos korában egy nagyobb kivizsgálás után kaptuk meg a diagnózist: hipertrófiás kardiomiopátia. Ez egy olyan szívbetegség, amelyet nem lehet műteni. 

Konyhanyelven azt jelenti, hogy Rita nagyobb szívvel született, mint az egészséges kisbabák. 

Néhány év múlva azonban már nyoma sem volt a betegségnek, Rita kinőtte. Az orvosok alig akarták elhinni.”

A nehézségek azonban nem múltak el, hiszen a kislány sok mindenben nem fejlődött a megfelelő ütemben és mértékben. A lemaradást egy ideig a szívbetegségnek tulajdonították, a korai fejlesztéseket pedig épp a szívbetegség miatt nem javasolták. Egy pont után azonban már lehetett tudni, hogy a lassabb fejlődést valamilyen értelmi fogyatékosság okozza – igaz a pontos diagnózis, vagyis az, hogy a tizenhatodik kromoszómán eltérés van –, csak Rita felnőttkorában derült ki. Egy azonban már gyermekkorában is biztossá vált: a fejlesztéseket vétek mellőzni. 

A Bókay utcai gyermekklinikán egy kiváló orvos, Bókay János hívta fel a szülők figyelmét arra, hogy Rita nem csupán egy szív, hanem egy egész gyerek, akinek mindig az általános állapotát kell figyelembe venni, és azzal kell foglalkozni. Ágnes megfogadta a tanácsot, de ahogy fogalmazott, a későbbi eredményekhez kellett lánya kitartása is, aki a fejlesztéseknek köszönhetően sok lemaradást behozott. 

Értelmi fogyatékos felnőttként ma lovagol, zongorázik, színjátszó szakkörbe jár, de ami ennél is fontosabb, képes az önálló életre. 

Rita négy órában dolgozik a Hegyvidéki Ízlelő Étteremben, ahol a vezetőségen kívül kizárólag fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatnak. Magabiztosan és nagy örömmel végzi a felszolgálómunkát. Az étterem szerencsére közel van a lakásához, így a közlekedés sem okoz gondot neki. „Délelőtt tíztől délután kettőig dolgozom, egy szabadnapom van a héten. A munka mellett sok minden másra is marad időm. Szeretek zongorázni, időnként házi koncerteket adok a családnak. Szeretek a MáSzínházba járni, ahol művészetterápiás foglalkozásokon vehetek részt. Zsámbékra járok lovagolni. Egyedül élek, de nem vagyok teljesen egyedül, mert otthon törpenyulakat és halakat tartok” – mesél Rita az életéről.

Talán sokan csodálkoznak azon, hogy saját háztartásban él, s hogy a családjának volt bátorsága meghozni ezt a döntést. „Bevallom, rajtam kívül senki nem hitt abban, hogy a lányunk elköltözése, önállóvá válása sikerülni fog” – idézi fel Ágnes a vízválasztó időszakot. – Először én is aggódtam, felkészültem arra, hogy majd vissza akar költözni hozzánk, de nem ez történt. A közelben lakik, mindennap találkozunk, a testvérei is gyakran látogatják, és amiben kell, segítünk neki. De alapvetően önálló, és ez számunkra megnyugtató érzés. Kirepült, de gyakran hazalátogat.” 

Ugyanakkor nem volt könnyű az út, amely idáig vezetett. Az anyának, a lányának, de a többi családtagnak sem, és mindenki hozzátett valamit ahhoz, hogy Rita ma csak csekély mértékben szorul segítségre. „Ha előre tudtam volna, hogy ilyen nagy feladatot kapok, talán azt éreztem volna: nekem ehhez nem lesz erőm” – mondja Ágnes, aki a nehézségek ellenére mégsem hátrált meg. „Amikor kiderült, hogy Ritának szívbetegsége van, eldöntöttem, hogy ő élni fog, és kész. Sokat voltam vele, de igyekeztem figyelni arra is, hogy a fiaim ne szenvedjenek hátrányt emiatt. Szerencsére volt segítségem, és a fiúk is sokat segítettek. 

Azzal is, hogy nem hagyták Ritát elkényeztetni. A bátyjai mellett tanulta meg, hogy nem engedhet meg magának mindent, miközben folyamatosan érezhette azt is, hogy szeretik és vigyáznak rá. 

A tágabb család, a baráti kör is így viszonyult hozzá.”

Rita sok segítséget kapott a családjától, a segítőktől, a szakemberektől. De ő maga is sok mindent adott és ad ma is. Kedvessége, önzetlenége, derűje „nagy szíve” kihat a környezetére. 

„Amióta Rita él, türelmesebb lettem” – összegez Ágnes. – Mellette jöttem rá, hogy türelmetlenül nem lehet feladatokat megoldani. Elfogadóbb és empatikusabb is lettem, és megtanultam felismerni, hogy mi az, ami valóban gond, és mi az, ami nem az. Mindannyian kevesebbek lennénk, sok minden hiányozna az életünkből, ha Rita nem lenne.” 

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A cikk és a podcast megjelenésének támogatója a Szerencsejáték Zrt.