1. Zárt ajtók, becsukott ablakok mögött, halkra állítva 42 évig hallgatták vagy próbálták kiszűrni a szavakat, mondatfoszlányokat a hallgatók a zavaró adók zúgása mögül. Voltak olyan lelkes hallgatók, akik egy külön „szabad európás” rádiókészüléket tartottak állandóan a rövid hullámú hullámhosszaira állítva.
A Szabad Európa Rádió nemcsak Európa, de a második világháború után a szabad világ rádiója is volt. Népszerűségét jól példázza, hogy bár a nemzetek nyelveit nyilván nem értették, a SZER zenei műsorait például a bajor fiatalok is hallgatták, mondván, „ha annyira zavarják, jónak kell lenniük”.

Kép

A Szabad Európa Rádió müncheni székházának főbejárata 1980-ban – Fotó forrása: Fortepan

2. A Szabad Európa Rádió több mint negyvenéves működése tele van olyan eseményekkel, amelyekről kevesen tudnak. Ilyen, hogy kezdetben egy görög hajóról sugározták a magyar adást. 

Vagy hogy 1981-ben kelet-európai titkosszolgálatok pokolgépet helyeztek a rádió egyik épületéhez. 

A műveletet a hírhedt „Carlos, a Sakál” és egy román hírszerző tiszt irányította. A robbanásban négy munkatárs súlyosan megsérült. A titkosszolgálatok nem felrobbantani akarták a rádiót – ez sikerült –, hanem elnémítani szerették volna, az viszont nem sikerült. Ehhez személyes tapasztalat is fűz. Amikor 1981-ben felvettek a rádióhoz, már kijelölték az irodámat Münchenben, de még Londonban voltam, amikor a székház elé helyezett pokolgép felrobbant, és az épület egy részét romba döntötte. Így hat hónapig, amíg újjáépítették a helyiségeket, egy másik részlegnél helyeztek el vendégként. 

Kép

A Szabad Európa Rádió müncheni épületének részlete az 1981-es pokolgépes rongálás után – Fotó forrása: pressroom.rferl.org

3. A SZER csak a tényeket közvetítette egy szigorúan meghatározott belső cenzúra alapján – éppen ezért, a valós tények közlése miatt akarták elnémítani. A kelet-európai szocialista rezsimek technikailag zavarták és fizikailag is támadták a rádiót, a munkatársak és családtagjaik ellen is támadásokat, emberrablásokat és gyilkosságokat hajtottak végre. Nem volt veszélytelen feladat a SZER munkatársának lenni az 1950-es években, de később sem. A munkatársak a kelet-európai országokba soha, még rokonaik temetésére sem utazhattak vissza. A vasfüggöny mögött élő rokonaikat pedig nem engedték ki Nyugatra. A mikrofon előtt dolgozó munkatársaknak mind volt írói vagy művésznevük a saját védelmük érdekében, ám az álnevekkel a kommunista hatóságokat nem lehetett félrevezetni, mert a rádiónál voltak beépített embereik, akiktől megtudták, ki kicsoda. 

Volt olyan „szabad európás”, akit elraboltak, és olyanok is, akiket meggyilkoltak. 

A rádió munkatársainak itthon élő családtagjait sem kímélték. Így például kitelepítették a szerkesztő Czupy Bálint családtagjait.

4. A mai napig viták folynak arról, hogy a SZER-nek milyen szerepe volt az 1956-os forradalomban. Biztattak-e fegyveres ellenállásra? Hitegettek-e amerikai katonai beavatkozással? Fel tudták-e mérni, hogy szavaiknak mekkora súlya van? A szigorú gyártási kézikönyv meghatározta, mit és hogyan kell tenni, hogy ne izgassa a program a hallgatókat, és határozottan ne biztassa őket menekülési kísérletre. 

5. A BBC, az Amerika Hangja, a Deutsche Welle, a Vatikáni Rádió és más nyugat-európai adók naponta néhányszor, pár percben elhangzó magyar nyelvű híreivel szemben a SZER több hullámhosszon egész napos programot sugárzott. 

6. Az 1951-től Münchenben működő SZER nem csak a rádió hullámain keresztül érte el a vasfüggöny túlsó oldalán lévő országok lakosságát.

Léggömbök segítségével különféle röplapokat és dokumentumokat is átjuttatott. 

A kommunizmussal szembeni belső ellenállás fokozása érdekében indította meg a léggömbakcióit: „A lakosságot állandóan emlékeztetni kell arra, hogy nem demokratikusan választott vezetőik, hanem idegen uralom emberei kormányozzák őket. Folyamatosan terjeszteni kell a nyugati világ társadalmának eszméit, a szabadság és emberiesség gondolatát.” 
A magyar kommunista vezetés a röplapokat begyűjtötte. Arra is volt példa, hogy egy Hódmezővásárhely környékén élő gazda 1954-ben izgatásért két évet kapott, mert a tanyáján röplapokat találtak. 

Kép

Szórólapokat szállító léggömböket töltenek fel a Szabad Európa Rádió munkatársai (1954)
- Kép: Fortepan

7. Márai Sándor, aki egy ideig szintén a rádió munkatársa volt, a Szabad Európa Rádiót a berlini blokádkor beindított légi hídhoz hasonlítva „szellemi légi hídnak” nevezte. Az adás 1951-es beindítása és az 1993. október 31-i leállítása között Magyarországon nem sok olyan család volt, ahol rövidebb-hosszabb ideig ne hallgatták volna. Akár a politika iránt érdeklődő idősebbek, akár a nyugati zenét kedvelő fiatalok rendszeresen bekapcsolták a SZER műsorait. A hallgatók, jelezve, hogy helyi adónak tekintik, Soroksárnak becézték. 

A lehallgatók pedig uszító, ellenséges rádiónak tekintették, ezért maguk között kémközpontnak nevezték. 

8. A SZER nemcsak hírekkel és változatos műsorokkal szórakoztatott. Monitoringrészlege rögzítette a Kossuth és a Petőfi Rádió anyagait. A szerkesztőségbe naponta megérkezett az összes Magyarországon megjelent sajtótermék, így a SZER, bár fizikailag nem volt Magyarországon, állandó jelenlétével az éterben alternatív rádióként működött. Műsoraiban rögtön szembeállította a magyar médiában elhangzott, leírt adatokat a valósággal.

9. A Szabad Európa Rádió az amerikai külpolitika legolcsóbb és leghatékonyabb eszköze volt. A munkatársak meggyőződésből azért dolgoztak, hogy a Szovjetunióban és Kelet-Európa országaiban megvalósuljon vagy visszaálljon az elveszett demokrácia, ezáltal a maguk munkanélküliségéért dolgoztak. A rádió bezárásával munkanélkülivé is váltak. Amikor 1993. október 31-én a SZER beszüntette magyar adását, a munkatársak közül sokan még messze voltak a nyugdíjtól, de Kelet-Európához kötődő nyelvi képzésükkel és tudásukkal Nyugat-Európában már nem tudtak elhelyezkedni. 

Voltak, akik az életük értelmét jelentő rádió elvesztését nem tudták feldolgozni. 

Ilyen volt a magyar producer és hírolvasó K. T. esete. Feleségével nézték a tévé esti híradóját. Felesége már álmos volt, K. T. így szólt: „Menj, feküdj le, angyalom, én még megnézem a sporthíreket.” Amikor az ajtó becsukódott, szájába vette a pisztolyát, és főbe lőtte magát. 

10. Az ötvenes évek óta megváltozott a világ. Nagyhatalmak gyengültek, szétestek, eltűntek, más országok megerősödtek. A SZER beszüntette ugyan a műsorai magyar nyelvű sugárzását, de nem szűnt meg működni. A rádió eredeti célkitűzését megtartotta, továbbra is a demokratikus fejlődést próbálja segíteni azokban az országokban, ahol az amerikai vezetés megítélése szerint az egyáltalán nem vagy nem megfelelően működik. Ma 32 nyelven sugároz, ezek közül 18 muszlim ország, köztük Afganisztán, Irán és Irak.

 „Kedves Hallgatóink Magyarországon, a Kárpát-medencében, szerte a világon. Több mint 42 éven át tartó folyamatos működés után a Szabad Európa Rádió magyar osztálya számára elérkezett a búcsúszó... Sokan fogják vitatni, miért éppen a magyar osztály működését szüntették be elsőként a térségben. Milyen szerepet játszott a döntésben Amerika elfordulása Európától, Magyarország washingtoni megítélése […] A különböző politikai pártok közmegegyezéssel biztosítanák az otthoni megszólalás lehetőségét rádiónknak. A gyűrődést folytatnók, de mint mondtam, ez most a búcsú, amiben az érzelmeknek is szavuk van. A napi munka sodrásában sohasem beszéltünk arról – miért is beszéltünk volna –, hogy mit jelentett nekünk, Nyugaton élő újságíróknak ennél az intézménynél dolgozni. Jelentett elsősorban és mindenekelőtt szolgálatot. A tőlünk több száz kilométerre élő meggyötört, leigázott, de a küzdelmet és önmagát soha fel nem adó nép szolgálatát, amelytől lélekben sohasem szakadtunk el. Voltak azután életformák, amerikai intézménynél, Németországban, nemzetközi környezetben magyar voltunkat megőrizni, miközben a magyar demokratikus értékeket [...] A magunk szerény eszközeivel küzdöttünk Magyarország felszabadulása, demokratikus átalakulása [...] Az Önök számára sem volt közömbös az a tudat, hogy van külföldön egy maroknyi magyar publicista, újságíró, akik Önök helyett is kimondhatják azt, amit odahaza elhallgatnak, akik óvják a történelmet, a hagyományt. Hiányozni fognak nekünk… Sok szép emlékünk van. Isten Önökkel.” (Ribánszky László, a Magyar Osztály főszerkesztője. Az érthetetlen szövegrészek kipontozva – a szerk.)

„A Szabad Európa és a Szabadság Rádiók ebből az épületből sugározták a szabadság üzeneteit a vasfüggöny mögött élőknek. Miután 1995-ben az adót Prágába helyezték át, ma a létesítményt a müncheni Ludwig Maximilians Egyetem kutató- és előadóközpont használja” – áll az egykori müncheni székház főbejárata előtti járdába süllyesztett bronz emléktáblán.

Források: 
Történelem – 2023. július 28.
Szabad Európa Rádió: Utolsó percek 1993
Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben
Simándi Irén: Magyarország a Szabad Európa Rádió hullámhosszán 1951–1956
Lázár Ádám archívuma

Régen a betegség pár nap nyugodt szabadságot jelentett. Bekuckózott az ember az ágyába teával és egy jó könyvvel, vastag takaró, nagy alvások, önfeledt olvasás. Azonban ez a gyerek születésével gyökeresen megváltozott. 

Amikor a játszótérről hazafelé tüsszent egyet a fiunk, megállunk, és ismét egymásra nézünk. Ugye nem? Dehogynem. Mire hazaérünk, teljesen bedugul az orra. Harákoló hangok kíséretében hangoztatja, hogy nem, ő nem beteg, pedig egy szóval sem mondtuk, hogy az lenne. Mert mi sem mertük kimondani. 

Pedig pontosan tudjuk, hogy mostantól az otthonunk egy kietlen, reménytelen hellyé változik. 

Ahol a kavargó homályban csak a kínok közt sikító gyerek velőtrázó, orrhangú üvöltése, az orrszívó hangja, az inhalálógép berregése hallatszik. Ahol a takonytengerben gázolva kergetünk gyógyszerrel a kezünkben egy dackorszakos háromévest, ahol az éjszakák egyenlők a nappallal, a nappalok az éjszakával, úgysem alszik, hisz nem kap levegőt. Ahonnan kinézhetsz az utcára az ablakon át, de nincs menekvés, otthon kell maradnod, mert nem hozhatsz más kisgyerekes családokat is hasonló helyzetbe azzal, hogy átadod a kórt. 
Azok a barátaid, akiknek nincs gyerekük, ezt persze nem értik. Egy kis nátha, miért kell annyira kikészülni ettől. Meg se próbálod elmagyarázni, csak átlövöd nekik cseten a Mélytengeri pokol című film előzetesét, amelyben kigyullad egy olajtorony a tenger közepén, és a munkások próbálják eloltani. Ez jó film, írják válaszul, megnézzük együtt? 

Kétórás, nem olyan hosszú, ennyi időre csak le tudjátok passzolni valakinek a gyereket. 

Aztán egy hét szenvedés után megpróbáljátok bemagyarázni magatoknak, hogy meggyógyult. Már csak minden második percben tüsszög, mondom a feleségemnek, már nem is kell olyan hosszan szívni az orrát, válaszolja bólogatva. Az ablakon becsapó langyos tavaszi szellő formájában meglegyint titeket a kísértés, hogy elmenjetek a játszótérre. 

Amikor belépünk a kiskapun, mindenki rögtön felénk fordul, ugyanis az anyukák listázzák, hogy épp melyik család beteg a környéken, és próbálják kerülni őket, mint a leprásokat. Mosolyogj, súgom a feleségemnek, miközben a fiam arcára teszem a kezem, elfojtva egy tüsszentést. Csak allergia, vetem oda félvállról annak az anyukának, akinek a lánya átadta nekünk a vírust, de látom, hogy nem hiszi el. 
A fészekhintához megyünk, az a fiam kedvenc játéka, csak általában foglalt. 

Most is hárman ülnek benne, de amikor meglátnak minket, rögtön elmenekülnek. 

Belefekszünk, nézzük a felhőket, sokáig nem mondunk semmit. Aztán a fiam tüsszent egy nagyot az ég felé. Egy pamacsos bárányfelhő beszívja az arra szálló taknyot, mint a vatta. 
És most viszi.

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Empátiára, kreativitásra, előítélet-mentességre és az adott kultúráról szerzett tudásra is szükségük van azoknak a pedagógusoknak, akiknek óvodai-bölcsődei csoportjába más kultúrájú, más anyanyelvű gyermek érkezik – hangzott el a VIII. Kisgyermeknevelési Konferencián. A szakemberek egyetértettek: az interkulturális nevelés már rég nem csak elméleti kérdés, hiszen a magyarországi bölcsődékbe, óvodákba egyre több külföldi gyermek jár. 

„Az interkulturális nevelés valójában a szülőkkel kezdődik. 

Nem a gyerekeket kell integrálni, mert ők többnyire természetesnek veszik azt a közeget, ahová kerülnek, még akkor is, ha vannak nyelvi nehézségeik – kevésbé érzékelik ugyanis a kulturális különbségeket. A szülőknek sokkal nagyobb gondot jelenthetnek az eltérő szokások, hagyományok, és az a kérdés, hogy ezeket a kultúrákat mennyire lehet harmonizálni” – mondta Palkóné dr. Tabi Katalin, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója. A főiskola Martonvásár önkormányzatával együttműködve 2023. október 9-én és 10-én rendezte meg a VIII. Kisgyermeknevelési Konferenciát (Brunszvik Teréz Szakmai Napok), amelynek fókuszában idén a kultúrák kapcsolódásai és az interkulturális nevelés állt. 

Milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük azoknak a pedagógusoknak, akiknek a csoportjában más anyanyelvű gyermek is van? Milyen különbségeket lehet megfigyelni abban, ahogy a más-más kultúrából érkező gyerekek játszanak? És milyen személyiségfejlesztő hatása van az interkulturális nevelésnek? Ezekkel a kérdésekkel már rég nem csak a nemzetközi óvodák és iskolák pedagógusainak kell foglalkozniuk. 

A migráció, a háborús övezetekből menekülők és a vendégmunkásként érkezők növekvő száma miatt a magyarországi óvodákban, bölcsődékben is egyre magasabb a külföldi gyerekek száma, a roma gyerekek inkluzív nevelése pedig továbbra is fontos feladata az intézményeknek. 

A plenáris előadásokon és a szekciófoglalkozásokon részt vevő szakemberek egyetértettek abban: mediátor szerepet játszanak azok a bölcsődei gondozók és óvodapedagógusok, akiknek a csoportjában más kultúrájú vagy anyanyelvű gyerekek is vannak, közvetítve a gyerekek, a szülők és az intézmény között is. A munkájuk azonban elsősorban akkor lesz sikeres, ha a szülőkkel szoros, bizalmi kapcsolatot tudnak kiépíteni. 

„A pedagógusoknak valamelyest meg kell ismerniük azt a kultúrát, ahova a hozzájuk érkező gyermek tartozik, és meg kell figyelniük, hogy a gyerekek viselkedése mögött milyen kulturális okok állnak. És persze szükségük van olyan tulajdonságokra, mint a tolerancia, a kreativitás, az empátia és az előítélet-mentesség” – magyarázta Palkóné  dr. Tabi Katalin, hozzátéve: elhangzott az a megállapítás is, hogy meg kellene erősíteni azt a munkakultúrát, amelyben központi szerepet játszanak az esetmegbeszélések. Ezeken az alkalmakon a pedagógusok megoszthatják egymással a csoportjukban fellépő problémákat és a megoldási lehetőségeket. De legalább ugyanennyire fontos lenne, hogy a frissen végzett kisgyermekgondozók és óvodapedagógusok legalább alapszintű idegennyelv-tudással rendelkezzenek, hiszen ez a kapu a külföldi családokhoz. 

A konferencián gyakorló pedagógusok és intézményvezetők számoltak be saját, jól működő gyakorlataikról. A Józsefvárosi Egyesített Bölcsődékben például számos innovatív programot – például kutyaterápiát, természettudományos „felfedező” foglalkozásokat – beépítettek a mindennapokba, amelyek anyanyelvtől és kulturális háttértől függetlenül minden gyerek számára fejlesztő hatásúak. A Nagykovácsiban működő Amerikai Nemzetközi Iskolában együtt ünneplik meg azt a sokféle kultúrát, ahonnan diákjaik érkeztek. A bevándorló családok gyerekeinek bölcsődei és óvodai ellátást, a szülőknek pedig munkaerőpiaci segítséget nyújtó genti Center for Innovation in the Early Years munkatársa többek között arról számolt be, hogyan tudják feloldani azokat a konfliktusokat, amelyeket a kulturális különbségek váltanak ki. A felzárkózó településeken tevékenykedő Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványának intézményeiben pedig kiemelt szerepe van a családlátogatásoknak. Ezeknek hatására nemcsak szorosabbra lehet vonni a pedagógusok és a szülők kapcsolatát, de a szakértői hálózat arról is információt szerezhet, melyik család miben szenved hiányt. 

A szakemberek úgy látják, miközben számos kihívást tartogat a más kultúrájú, más anyanyelvű gyerekek integrációja az óvodai-bölcsődei csoportokba, az interkulturális neveléssel valójában mindenki nyerhet, ha mindkét fél kölcsönösen nyitott egymásra. „Az iskolában azt látjuk, hogy már a gyerekekben is sok az előítélet, ami egyértelműen a felnőttektől jön. A bölcsődében és az óvodában még szoros a kapcsolat a család és az intézmény között, ezért ekkor kell elkezdeni az attitűdformálást – hogy aztán az, amit a gyerekek az intézményben magukba szívnak, a családban is gyökeret verjen” – magyarázta az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, a konferencia szakmai vezetője. 

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola
A Váci Egyházmegye fenntartásában álló, pedagógus- és szociálpedagógus képzéssel, valamint a hitéletben segítőként dolgozók (kántorok, katekéták, lelkipásztori munkatársak) képzésével foglalkozó felsőoktatási intézmény, a Zsámbékon 1929-ben alapított tanítóképző szellemi és jogutódja. Alap- és mesterképzésein a hallgatók államilag elismert BA- és MA-diplomát szerezhetnek, de az intézmény a már diplomával rendelkezőket is számos szakirányú továbbképzéssel segíti. Székhelye Vác festői szépségű egyházi központjában, a Székesegyház szomszédságában álló történelmi épület, emellett Budapesten egy modern, a mai elvárásoknak megfelelő campusszal is rendelkezik. A főiskola szakmai tevékenysége tudományos ismeretekre és nemzetközi kapcsolatokra épülő oktatási gyakorlat alapján, katolikus szellemben – így más vallású, gondolkodású jelentkezők felé is teljesen nyitottan – zajlik, és különös hangsúlyt fektetnek az atipikusan fejlődő gyermekekre fókuszáló és alternatív pedagógiai módszerekre.
 

Forrás: Salt Communication

A véget nem érő mese

„Meglepően csendes az ambulancia, kifogytatok a kis betegekből?” – kérdezem. „Á, láttad volna két órával ezelőtt, voltak vagy százan, mint minden délelőtt” – mondja Betti, és mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, kér egy percet, hogy segítsen útba igazítani egy eltévedt anyukát. Az embernagyságú favárral körülvett tér olyan, mint egy jól felszerelt óvoda. Társasjátékok hada, kisautók, babák, ecsetek, festékek. Egy segítséget kérő apuka ránt ki a mélázásból, akinek a kislánya már talált is elfoglaltságot, míg a testvérét várják. 

„Itt sosem áll meg ám az élet” – fordul hozzám Betti újra, egy mosollyal hátrahagyva a kislányt, aztán már húz is magával, hogy körbevezessen a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház gyermekosztályán és gyermeksebészetén. A falakat nézegetve olyan, mintha egy hatalmas, véget nem érő mese szereplőivé válnánk. A plafon lámpáiról vigyorgó bohócfigurák lengedeznek. 

Másutt óriás angyalszárnyak vigyázzák a kis betegek álmát, vagy éppen kedves állatfigurák késztetnek mosolyra. 

A folyosókon mindenütt bekeretezett rajzok, festmények, általános és középiskolások munkái éppúgy helyet kapnak itt, mint a helyi börtön lakóinak ide szánt alkotásai. 
„Látod? Ezek meg még a lányaim óvodás rajzai” – mutat a papírlapra álmodott virágözönre. Bármerre nézek, fényképekkel teli faliújságokat látok. Hálás szülők, gyermekek, akik a kórházban töltött rövidebb vagy hosszabb tartózkodás során megtapasztalhatták a segítség és a szeretet minden formáját a többek között Pro Urbe és Heim Pál-díjjal kitüntetetett alapítvány vezetője és önkéntesei által. 

Segítőkből nincs hiány

„Tíz állandó segítőnk van, akik hetente egy-egy napot töltenek a kórházban. Sajnos a Covid miatt a nyugdíjas önkénteseink már nem nagyon jönnek, de egyetemistáink és középiskolásaink rendszeresen vannak, amiért nagyon hálás vagyok. Egy ezermester időnként átnézi a fabútorokat, meghúzza a csavarokat, ha kell. Csak neked súgom, örülnék, ha lenne belőle is még egy. Két evangélikus lelkész segítőnk is van már több éve. Az egyikük éppen aznap kezdett, amikor pár évvel ezelőtt, a karácsonyi adományok utáni futkosásom során kiment a bokám, úgyhogy az első napján engem tologatott. Jót nevettünk akkor azon, hú, pedig mennyire fájt! Azóta is arra törekszünk, hogy a jókedvünk mindig kéznél legyen, nehéz is volna nélküle” – meséli.

Az alapítvány tevékenysége nagyon széles körű. Nemcsak a gyógyítás tárgyi feltételeinek megteremtésében játszik óriási szerepet, hanem a különböző programok szervezésében és lebonyolításában is. A „Törp” programmal a diabéteszeseket segítik, nyári tábort szerveznek azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei a kórház dolgozói, és az utóbbi években a tompalátás szűrése is felkerült a palettára, az óvodák nagy örömére. 
„Az elmúlt évek során annyian és oly sok formában segítettek, hogy már felsorolni is nehéz – folytatja, miközben a kórtermekbe is bepillanthatok. 

Kialakítottunk három játszóházat, az udvaron egy játszóteret és rehabilitációs parkot. 

Több milliós orvosi műszert – mint a legutóbbi vérgázgép – és segédeszközt sikerült venni. A kórházban éjszakázó szülők számára matracok, pótágyak, ülőzsákok állnak rendelkezésre. A kórtermeket függönyökkel, bútorokkal, televíziókkal tettük komfortosabbá. Minden egyes szoba két–három ágyas, fürdővel ellátott, infúziós állvánnyal felszerelt, és már az ételt is meg tudják odabent melegíteni, mert nem is olyan rég mikrohullámú sütőket is vettünk.”

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Köszönöm, kérem

Egymás után törnek elő belőle a három évvel ezelőtti, háborús helyzethez hasonlított időszak emlékei. A Covid ideje alatt a kórház vezetése Bettit kérte fel a beérkező adományok elosztására. Ezért bent volt ő is, és nap mint nap, a hullafáradt és kimerült nővérekkel együtt próbáltak segíteni a betegeknek, a kint rekedt, kétségbeesett hozzátartozóknak egyaránt. A gyerekekkel bent fekvő szülők épp csak résnyire nyithatták az ajtót, úgy vették el a szoba előtti asztalokról a sokszor kihűlt ételt. 

Muszáj volt kitalálni valamit, hogy javítsanak a helyzeten, ezért vásároltak mikrohullámú sütőket. De azt mondja, sosem fogja elfelejteni azt az anyukát sem, aki nem sokkal korábban szült, azonban a nagyobbik gyermekével be kellett feküdnie. Lefejte a tejet, Betti meg futott vele a bejáratnál váró férjéhez, így a kicsi is anyatejhez jutott. 

Volt olyan, hogy lefényképezett egy több hete bent fekvő idős beteget, egy édesapát, akiről az a kép maradt a család számára az utolsó emlék. 

Bele sem gondolt akkor, hogy megtehet-e ilyesmit vagy sem, egyszerűen csak hajtotta a másik tehetetlensége és a mindenáron segíteni akarás. 

Aztán felrémlik még annak a súlyosan sérült férfinak is az esete, akinél nem volt semmi, rokonai valahol az ország túlsó végén. Elég volt pár üzenet a barátoknak, és fél órán belül lett 42-es cipő, pizsama, fogkefe meg ami kell. „Tudod, sokszor volt olyan helyzet, hogy csak felnéztem az égre, és azt mondtam: »Istenem, Te mindent megadtál!«” – idézi fel a múlt pillanatait, és azt vallja, azóta mintha megváltoztak volna az emberek. Újra van köszönöm és kérem, és ezért is hálát ad mindennap. 

Az őrangyal

Sétálunk tovább a folyosón, majd ismét megállunk egy percre, a gyermekosztály bejáratánál, a falra festett szárnyas farkas mellett. „Ő a meseterápiánk főszereplője. Hetente kétszer terapeuta foglalkozik a bent fekvő gyerekekkel. A mese – amelynek hatalmas a gyógyító ereje – által, hangszerek közreműködésével, játékkal dolgozzák fel félelmeiket, a betegségük vagy közelgő műtétük miatti aggodalmaikat. Aztán a kisebbek lerajzolják, a nagyobbak leírják, kivel tudnak azonosulni a meséből, kitől várják a segítséget. 

Ezeket a lapokat felragasztjuk a farkasra, és ő elszáll a félelmekkel. 

Tudod, mindegy ám, hogy kicsik vagy nagyok, a beszélgetésre mindig nagy szükség van. A szülő sokszor kimerült, a kamaszt pedig – többnyire saját kérésére – nem kísérik már el. Ezek a nagy gyerekek ugyanolyan hálásak egy kis odafigyelésért, társasozásért, mint a kicsik. Nézd, az a nagy kanapé a beszélgetős kamasz sarok. Sok minden elhangzik ott, és többször előfordult már, hogy azt mondtam nekik: »Jó, most akkor menj anyához, és ezt meséld el neki is…« Ha az idő és a gyermek állapota engedi, akkor pedig irány a kültéri játszótér, amit négy éve adtunk át. Ez azért is nagy boldogság nekem, mert nap mint nap láthatom, miként használja a nagyobbik lányom – aki miatt létrejött az alapítvány, és aki már gyógytornászként dolgozik a kórházban – betegeivel a játszótérhez tartozó, rehabilitációs park eszközeit.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Kihasználva a pillanatnyi nyugalmat és csendet, letelepszünk a kamasz sarokba, és lapozgatjuk az időközben előkerült, közel két évtizednyi emléket magába fogadó albumot. „Hát ez?” – mutatok az egyik fotóra, amelyen Geszti Pétert öleli tucatnyi gyermek. „Ó, ez egy igen kedves történet – mosolyodik el. – Az egyik cisztás fibrózisos kisfiú nagyon sokat küszködött, mire fel tudta köhögni a tüdejét terhelő váladékot. Csak azt vettem észre, hogy mindig azt mondogattam neki: »alakul, jól van, csak még egy kicsit, alakul, alakul«. Annyiszor kiejtettem ezt a szót, hogy Geszti Péter slágere jutott eszembe: »…alakul a molekula, mocorog az atom, a genetikusokat csókoltatom…«. Szóval attól fogva ezt dalolásztam, még csörgődobot is szereztem mellé, ki tudja, honnan, a nővérek nagy örömére, gondolhatod. De a kisfiú, Attila csillogó szemmel várta, és így elviselhetőbb volt a hátának klopfolása, amivel a gyógytornász segítette megszabadulni a váladéktól. 

Aztán gondoltam egyet, és levélben elmeséltem Péternek, mire is használjuk a slágerét. Ő meg eljött hozzánk. 

Mindez 2012-ben történt, amikor sikerült megvenni egy négymillió (!) forintos Vest kompressziós mellényt, amiből a miénkkel együtt összesen három darab van az országban, ha jól tudom. Ennek az eszköznek a segítségével már nem kell a gyógytornásznak ütögetni a gyermek vagy akár egy ilyen betegségben szenvedő felnőtt hátát, mert a mellény segít felhozni a váladékot.” 

A kép mellett ott lapul az albumban egy levél. Kiderül, hogy ez a hétéves kisfiú mindenképpen szerette volna viszonozni az „ő őrangyalának” jóságát. Édesanyja segítségével jelölték az alapítványt a Kisalföld Presztízs-díjra. Betti viccelődött vele, hogy ő ugyan nem mer kiállni majd a színpadra, és annyi ember előtt megszólalni, de Attila gondoskodott a beszédről is, amennyiben a Lurkóé lenne az elismerés. Részlet a levélből: „Betti, ezt a levelet csak akkor olvasd fel, ha a színpadon állsz, vagyis ti kaptátok a díjat. Mondd el, hogy a hétéves Bogdán Attila írta, akit azért ismertél meg, mert ő is a beteged, és most helyetted fog beszélni. Köszönöm, hogy elkísértél a műtőbe, és fogtad a kezemet, hogy ne féljek. Köszi, hogy elhoztad nekem a Geszti Petit. És hogy annyi meglepetést szereztél már nekem. Mert te vagy a világ legjobb Bettije, és mindig számíthatok Rád.” 

Az oroszlános kislány

„Tudod, van úgy, hogy már azt érzem, ennyi szeretet el sem bír férni – mondja meghatódva. – De aztán mindig akad még hely a szívem egyik kis félreeső zugában. És ebből merítek erőt akkor is, ha egy-egy embert próbáló helyzettel kell szembenézni. Amikor nem is a gyermeknek, hanem a szülőnek kell támogatást nyújtani. Amikor a műtő előtt sírdogáló anyának kell fogni a kezét és lelket önteni belé, hogy mire kijön a gyermek és magához tér, bátorítást és szerető támogatást kapjon a sokszor saját kétségbeesésén épp csak túljutott édesanyától vagy édesapától. 

És újra csak hangsúlyozni tudom, mennyire hálás vagyok az önkénteseimnek, akik ugyanolyan szeretettel és odafigyeléssel fordulnak a kis betegek felé, mint én. 

Nélkülük ennyi helyszínen képtelenség volna jelen lenni.” 

Miután a teljesség igénye nélkül végiglapoztuk az albumot, még előkerül egy kép, egy bögréjét szorongató kislányról. „Ennyi idő elteltével már többször előfordult, hogy aki régen, még kisgyermekként volt itt az osztályon, ma már édesanya vagy édesapaként jelenik meg saját lurkójával. Ennek a kislánynak az a matrica díszítette a bögréjét, amit az anyukája sok-sok évvel ezelőtt még tőlem kapott. Hát, ilyen ez” – vallja Betti, aki a saját történetüket ritkán meséli el. Azt mondja, csak akkor kerül szóba az „oroszlános” kislány – akit a plüssállattal a kezében áldott meg II. János Pál pápa győri látogatása során – ha ezáltal tud segíteni valaki kétségbeesésén. És hogy honnan az oroszlán? Lánya a műtét után kapta, és azóta is őrzi. Ezért gyűjti Betti is a bátor állatot, és adja tovább azoknak a kis betegeknek, akikbe így tud lelket önteni: „Ha fogod az oroszlán farkát, akkor semmi sem fáj.” És a varázserő mindig működik. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A fiatalabb generációk Rita Hayworth nevével talán nem is a saját filmjeiben találkoztak először, hanem a hét Oscar-díjra jelölt, 1994-es Stephen King-feldolgozásban, a minden idők egyik legjobb drámájának tartott A remény rabjaiban. Ebben a Tim Robbins által alakított főhős egy Rita Hayworth-moziplakátot szereztet be kéz alatt a börtöncellájába, majd – SPOILER következik! – a falra ragasztott plakát mögött vési ki hosszú évek alatt azt a járatot, amelyen keresztül meg tud szökni. Nos, a valódi Rita Hayworth-nek is volt mi – vagy inkább kik – elől menekülnie életében, de kezdjük az elején!

A valódi gyerekkor elmaradt

A 105 esztendeje Brooklynban született Margarita Carmen Cansinótól spanyol származású édesapja elvárta, hogy a nyomdokaiba lépjen, azaz hivatásos táncosnak álljon. Édesanyja, aki pedig ír-amerikai származású showgirl volt, reménykedett, hogy a lányukból inkább színésznő lesz, de a kis Rita már háromévesen táncleckéket vett. Felnőttként azt mondta, kizárólag próbákból állt a gyerekkora, amit ki nem állhatott, de nem mert az édesapjának ellentmondani. Még nem volt ötéves, amikor már egy Broadway-produkcióban lépett színpadra, nyolcévesen pedig már egy hollywoodi rövidfilmben is feltűnt. Kaliforniába költöztek, ahol apja tánciskolát nyitott, majd 13 évesen kivette lányát a „rendes” iskolából, és magával vitte több zenés-táncos turnéra – az úgynevezett vaudeville műfaját űzték.

A kislány művészneve Rita Cansino lett, édesapja a barna haját feketére festette, hogy idősebbnek tűnjön. 

Ám ami ennél sokkal rosszabb: az utazásaik során szexuálisan bántalmazni kezdte lányát, ez Barbara Leaming Ha ez volt a boldogság: Rita Hayworth életrajza című könyvében olvasható. Egy Chicago Tribune-cikk szerint Rita egész életében e korán elszenvedett dupla trauma miatt lehetett olyan magába forduló: egyszerre kellett sztárgyerekként megfelelnie a szüleinek és a közönségnek, illetve tűrnie apja beteges közeledését. Amikor otthon volt, édesanyja aludt mellette, hogy megvédje.

Kiskorú sztárból befektetés

Egyik első jegyzett filmje 1935-ben a Spencer Tracy főszereplésével készült Dante pokla volt, amelyben táncosnőt alakított, aztán hol egyiptomi, hol argentin karakterek bőrébe bújt, míg igazán „amerikaivá nem tették”. 1937-ben, 18 évesen férjhez ment egy Edward Judson nevű – szélhámosnak is nevezhető – 40 éves promoterhez. Judson cseréltette le Rita vezetéknevét az édesanyjáéra, a haját vörösesre festette, hajvonalát fájdalmas kezelésekkel tolatta feljebb, hogy kevésbé tűnjön latinnak. A férfi egy Harry Cohn nevű stúdióvezetőnek is bemutatta, aki szexet követelt a szerepekért, ennek azonban Rita még úgy is ellenállt, hogy későbbi közös munkáik során Cohn ezért goromba volt vele.

Hayworth 1931-ben, 12 évesen, amikor a The Dancing Cansinos című műsorban táncolt apjával – Forrás: Wikipedia

Rita Hayworth első házassága öt évig tartott, később így gondolt vissza rá: „Szerelemből mentem hozzá, de ő befektetésként tekintett rám. Öt éven át úgy bánt velem, mintha nem lenne saját eszem vagy lelkem.” Judson rendre azzal fenyegette, hogy ha nem cselekszik az akarata szerint, eltorzítja a külsejét. Az együtt töltött idő egyik pozitív hozadéka: Rita több filmben is együtt dolgozhatott például Fred Astaire-rel, aki a kedvenc táncpartnerének nevezte őt. Egy korabeli koreográfus szerint amit a legtöbb táncosnak négy–hat hétbe telt elsajátítani, azt Rita három–négy nap alatt megtanulta, azaz valóban a legjobbak közé tartozott, vérében volt a tánc.

Csendes szépségből a végzet asszonya

A szerelemben később sem volt szerencséje. A New York Times szerint második férje, Orson Welles színész-rendező sem adta meg neki érzelmileg, amire vágyott, sőt minden lelkiismeret-furdalás nélkül udvarolt mellette más színésznőknek is, illetve prostituáltakhoz járt. Ezzel együtt még ez az ötéves házasság volt a színésznő legkiegyensúlyozottabb kapcsolata – és állítása szerint legnagyobb szerelme –, első gyermeke, Rebecca is Welles-től született. 

Az viszont látszott, hogy a gyerekkori zaklatások következtében felnőttként is rossz kapcsolati mintát követett, az őt kihasználó férfiakhoz vonzódott.

Időközben a mozikba került Hayworth legemlékezetesebb filmje, a Gilda. Ennek kapcsán utalt úgy a kudarcosnak érzett magánéletére, hogy „az összes férfi, akit megismertem, Gildába szeretett bele, aztán mellettem ébredt”. A filmben egy dögös csábító nőt alakított, ám ez a kép még csak nem is hasonlított ahhoz a csendes személyiséghez, aki a való életben volt. „A valóságban nagyon félénk vagyok, és kisebbrendűségi komplexusban szenvedek” – vallotta be. A Gildában játszott provokatív szerepe miatt azonban az emberek elvárták volna, hogy az legyen, ami nem volt. „Alapvetően jó, gyengéd ember vagyok, de vonzódom az aljas személyiségekhez” – ezt is elismerte.

A Gildában láthatjuk azt az ikonikus jelenetet, amikor Hayworth egy éjszakai klubos fellépése során egyedi „sztriptízt” ad elő: egy hosszú szaténkesztyűt érzéki mozdulatokkal távolít el a kezéről, amivel megbabonázza az őt figyelő férfiakat. Sokak szerint ez a néhány szexi, elbűvölő perc teremtette meg a mozi világában a femme fatale, a végzet asszonya karakterét. Hayworth ugyanakkor keserűen jelentette ki a sajtó és a közvélemény által rá aggatott becenevek ellen tiltakozva: „Sosem tartottam magam szexistennőnek. Sokkal inkább komikusnak, aki táncolni is tud.”

Az akkoriban (1946) végzett atomkísérletek részeként történt, hogy egy atombombára, amellyel a csendes-óceáni Marshall-szigeteknél végeztek tesztrobbantást, Hayworth képét ragasztották fel, utalva a bombázó státuszára. A gesztust bóknak szánták, a színésznő azonban mélyen megsértődött rajta. Orson Welles szerint „majdnem megőrült, annyira dühös volt”. Férjének ugyanakkor tetszett az ötlet, ő így kommentálta: „Azt akarom, hogy a lányom elmondhassa a lányának, hogy a nagymama képe az utolsó atombombán volt, amely valaha felrobbant.”

A playboy, a vesztes és a gyalázkodó

Rita Hayworth életébe újabb kizsákmányoló férfiak kúsztak be. Előbb Aly Khan herceg és playboy, akihez a francia Riviérán ment feleségül, és kedvéért egy időre filmes karrierjét is szüneteltette. Közös gyermekük is született Yasmin Aga személyében. A férfi – aki egy szultán fia és iszlám közösségi vezető volt – kicsapongó életmódja miatt nem volt alkalmas családapának. Hayworth ebben a viharos kapcsolatban is csak magára számíthatott, és amikor közös életükből szabadulni igyekezett, férje gyermekfelügyeleti pert indított, amelyet végül az anya nyert.

 A perben a férfi egymillió dollárt ajánlott arra az esetre, ha közös gyermeküket hétéves korától muszlimnak nevelheti, Rita azonban semmi pénzért nem volt hajlandó lemondani a keresztény nevelésről.

Rita Hayworth és Aly Khan 1952-ben, válásuk előtt – Forrás:Wikipedia

A következő férj, Dick Haymes énekes még házas volt, amikor találkoztak, de énekesi karrierje már hanyatlott. Rita jelenléte nagyobb közönséget vonzott neki, ráadásul a férfinak súlyos tartozásai voltak az exei felé, ki nem fizetett gyerektartások miatt. Emiatt le is tartóztatták, végül Hayworth rendezte az adósságai nagy részét. 1953-ban Las Vegas-ban házasodtak össze, esküvői menetük a kaszinón vonult keresztül. 1955-ben azonban Haymes nyilvánosan arcon ütötte a nőt egy szórakozóhelyen, amire Hayworth összepakolt, elsétált, és soha többé nem tért vissza. Pénze azonban alig maradt a válás után.

Még egy rövid frigye volt James Hill producerrel – hogy ez miért omlott össze, arra Charlton Heston önéletrajza világít rá, aki egy este a párjával együtt vacsorázott Hayworth-ékkel. A színész azt írja, ez volt élete legkínosabb estéje, miután Hill obszcén bántalmazásokkal halmozta el Hayworth-t, aki tehetetlenül, arcát a kezébe temetve könnyáradatban tört ki. Heston úgy érezte, „házassági mészárlás” szemtanúja, és „erős kísértést érzett, hogy megüsse a férfit”, végül az ugyancsak könnyező feleségével együtt távoztak. „Szégyellem, hogy így magára hagytam a megalázott Miss Hayworth-t. Soha többé nem láttam őt” – emlékezett megbánóan az esetre.

Lánya adott neki békét

Rita Hayworth 37 év alatt 61 filmben szerepelt, és örökösen küzdött a túlszexualizált imázsa ellen. Szerelemistennő, aggatták rá, amire nem volt büszke, miután keményen dolgozott profi táncosként, és azért is, hogy komoly színésznőként elismerjék. Tehetsége messze felülmúlta azokat a felületes beceneveket, amelyeket a hollywoodi sajtó adott neki, noha fájdalmait valóban bájos mosoly és kecses tánc mögé rejtette.

Kép

A színésznő 1976-ban – Forrás: Wikipedia

Élete hátralévő részét – ahogy öt házassága ellenére lényegében az addigit is – magányosan töltötte. Egyik volt szeretője, Kirk Douglas mondta róla: „Éreztem benne mélyen valamit, amin nem tudtam segíteni – magányt, szomorúságot –, amit elnyomott.” Glenn Ford színész volt még jó barátja, aki szerint Hayworth „a világ számára szexszimbólum volt, de velem önmaga lehetett.” Az 1970-es években a színésznőről elterjedt, hogy alkoholista, ám fura viselkedésének, dühkitöréseinek és memóriazavarainak egészen más oka volt. Az akkor még kevésbé ismert és nála is későn – csak 1980-ban – diagnosztizált Alzheimer-kór, amelynek tüneteivel már vagy két évtizede küzdött.

Végül lánya, Yasmin Aga Khan Jeffries hercegnő állt mellé. A Vanity Fair szerint ő, miután felismerte, édesanyja milyen sokáig szenvedett önhibáján kívül, utolsó éveiben Hayworth-t New Yorkba költöztette, hogy gondoskodjon róla. Még kezdődő énekesi karrierjével is felhagyott, hogy vigyázzon az anyjára: „Csak annyit akartam tenni, hogy békét adjak Rita Hayworth-nek az utolsó éveiben.” Azt is írták Ritáról, hogy egy ilyen fájdalmas élettel bárkinek nehéz lett volna szembenéznie. 

Talán nem is meglepő, hogy egy olyan betegség jelentkezett nála, amely révén fokozatosan elfeledhette a múltját. 

Hayworth egyszer egy dél-amerikai forgatáson eltűnt a szállodai lakosztályából, és egy parkban találtak rá, amint sárkányt eregetett a helyi gyerekekkel. Ez a jelenet is azt mutatta, hogy ő csak egy gondtalan, egyszerű életre vágyott volna, amelyben a saját családja körében megtapasztalhatja az általa soha át nem élt ártatlan gyermekkort. Végül 1987-ben, 68 évesen hunyta le örökre a szemét.

Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/Rita_Hayworth 
https://www.imdb.com/name/nm0000028/bio/ 
https://www.grunge.com/372024/tragic-details-about-rita-hayworth/ 
https://www.vanityfair.com/hollywood/2020/09/rita-hayworth-biography-trauma 
https://www.sirismusic.com/rita-hayworth-a-triumphantly-tragic-life/ 
https://stacker.com/celebrities/rita-hayworth-life-story-you-may-not-know 

Édesanyja féltette a boksztól

Egy gépkocsivezető és egy fűszerboltos fiaként látta meg a napvilágot Budapesten, 1926. március 25-én. Az angyalföldi Lacit édesapja hegedülni taníttatta, de ökölvívó-meccsekre is elvitte. Mindössze 11 éves volt, amikor édesapja elhunyt, onnantól édesanyja a kis fűszerboltjukból próbálta eltartani őt és a húgát. A kis Laci sokat segített édesanyjának: piacra jártak beszerezni az árut. Reggelente, mielőtt iskolába ment, kihordta a tejet és a kiflit a vevőknek.

Édesapja halálával elköszönt a hegedüléstől. Helyette a labdarúgást választotta, majd barátaival lement egy edzőterembe bokszolni. De első találkozása a boksszal nem sikerült jól. 
„Velem egykorú srácokkal elhatároztuk, hogy megtanulunk bokszolni, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Kerestünk egy bokszegyesületet. 

Abban az időben úgy foglalkoztak a kezdő bokszolókkal, hogy jól megverték őket az első alkalommal. Ha visszajön, jó bokszoló lesz, ha nem, akkor nem kár érte. 

Kaptam én is két akkora pofont, mint egy télikabát. Akkora orrom lett, mint egy templomkilincs. Az etetőm lerongyolódott, mint a parasztgatya. Este szalmaszállal ittam a levest, mert kanalat nem tudtam a számba tenni. Dehogy mentem én oda vissza!”

A második világháború után, 19 évesen próbálkozott újra. „Édes fiam, ha pofon kell, csak szólj, adok én neked minden este lefekvés előtt!” – óvta őt édesanyja, aki jobban örült volna, ha fia a focit választja.

Veszélyes jobbhorgok

Nevelőedzője, Fehér István azonban hamar felismerte tehetségét, majd találkozott Adler Zsigmonddal, akivel elválaszthatatlan barátok lettek, együtt érték el a világraszóló sikereket. 

Első mérkőzéseit külföldön vívta, ahol legtöbbször kiütéssel nyert, majd 1945. október 6-án a válogatott csepeli Bicsák Gyula ellen mérkőzött. Bicsák ugyanis a hazai válogatón ellenfél nélkül maradt volna, de ekkor valakinek eszébe jutott a BVSC 19 éves fiatalja, bizonyos Papp László. A fiatal tehetség győzni tudott. Így indult a karrierje, mérkőzésről mérkőzésre győzött, a legtöbbször kiütéssel.

Mitől volt különleges a stílusa? Alacsony termete ellenére kierőszakolta az ellenféltől, hogy kezdeményezzen. A jobb kezét tartotta elől, ezért mindenki arra számított, hogy a ballal üt nagyobbat, de közben a jobb horgai voltak veszélyesek, így ütötte ki nagyon sok ellenfelét. 

Első olimpiáján,1948-ban Londonban rögtön aranyérmet nyert, úgy, hogy egyik mérkőzése mindössze 25 másodpercig tartott. 

Az olimpiai döntő után az angol lapok azt írták: „A British Múzeum vegye meg Wright állkapcsát, és állítsa ki mint a világ nyolcadik csodáját, hiszen a bombázó magyar, Papp ütéseit is kibírta.” 

Kép

Papp László és Szilvásy Miklós olimpiai bajnok birkozó hajókiránduláson az 1952-es  XV. nyári olimpiai játékok idején. – Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

„Puskáséknak még kezét csókolommal kellett, hogy köszönjek” 

Ebben az időszakban jó barátságot kötött az Aranycsapattal, olyannyira, hogy a magyar focisták a tatai edzőtáborban jelképesen „tizenkettedik tagnak” nevezték. A vízilabda-válogatottal is egymás bajtársai lettek. 
„Én voltam a legfiatalabb, és bizony Lacinak, Puskáséknak még kezét csókolommal kellett, hogy köszönjek, de ez így illett, és én is így mondtam. (…) Mikor a vízilabdázók és a futballisták az utolsó napon megnyerték az olimpiát, rohantunk át, mert Lacinak volt a döntő mérkőzése. (…) A stadion zsúfolásig megtelt. 20–25 futballista és 16 vízilabdázó, áttörtük a kordont, be tudtunk menni, és végigdrukkoltuk Laci döntőjét” – emlékezett vissza később dr. Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Helsinkire, ahol ’52-ben Papp ismét a dobogó legfelső fokára állhatott.

A vallásos sportolónak a Rákosi-korszakban „elnézték”, hogy rendszeresen templomba jár. Igyekezett kimaradni a politikából, ugyanakkor szembefordult a rendszerrel. Történt ugyanis, hogy Adler Zsigmondot politikai okok miatt nem engedték ki az 1955-ös Európa-bajnokságra. 
„Laci a pályaudvaron látta, hogy Adlernál nincs csomag, kérdezte:
– Mi az Zsi, maga nem jön?
– Nem Lacikám, én úgy határoztam, hogy itthon maradok – válaszolt Adler. Laci rögtön tudta, hogy miről van szó, fölszállt a vonatra, leszállt a másik oldalon, és ő sem utazott ki.” 

A kommunista rendszer válaszul megvont tőle minden élsportolói támogatást. 

Végül eljött a harmadik olimpia, Melbourne. Mivel az ‘56-os forradalom leverésével nagyjából egyidőben zajlott, több sportoló is úgy döntött, nem tér haza. Papp Laci viszont ezt mondta feleségének: „Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar!”

A kommunista rezsim bevonta az útlevelét

A harmadik olimpiai arany után a profik táborába lépett állami engedéllyel, itthon azonban profiként nem bokszolhatott, ezért a „hazai” mérkőzéseit Bécsben, a Stadthalléban (Ausztria legnagyobb rendezvényközpontja) vívta, de csak a magyar határmenti településeken élők nézhették az osztrák televízióban közvetített meccseit. A Magyar Televízió mindössze egy mérkőzését, a dán Chris Christensen ellen aratott Európa-bajnoki győzelmét közvetítette. Emlékezetes momentum, hogy 1959-ben Párizsban egy francia ellen küzdött, amikor a harmadik menet végén eltört a keze, de nem adta fel, további hét menetet bokszolt törött kézzel. Jean-Paul Belmondo is rajongott érte, a francia színész élőben is láthatta a nagy bokszolót. 

Papp Lászlót az idők során két kubai, Teófilo Stevenson és Félix Savón három–három olimpiai aranyéremmel már beérte, ám túlszárnyalni még senkinek sem sikerült. 

Összesen 340 mérkőzést vívott a szorítóban, ebből 328-at megnyert, és elmondása szerint egy kicsit mindegyikre emlékezett. 

Hogy miért? Azért, mert szerinte „két egyforma bunyó nincs”. Három olimpiai aranyérme mellett kétszeres Európa-bajnok volt, majd profiként is felért Európa csúcsára. Egy dolog hiányzott csak az éremkollekciójából: a világbajnoki arany. A magyar kommunista állami sportvezetés pályafutása befejezésére kényszerítette, a profi világbajnoki cím küszöbén megállították, bevonták az útlevelét, nem engedték ki a világbajnokságra. Ez élete végéig fájó seb maradt számára. A letiltás okáról neki magának is csak sejtései voltak.
„Talán féltek, hogy nem jövök haza, vagy a profi világbajnoki cím már nem fért az ideológiába. Fogalmam sincs. Pedig biztos, hogy nyertem volna, az amerikai gyerek nem volt olyan erős” – fogalmazott később, a 65. születésnapja alkalmából készült interjúban. De talpra állt, és edző lett. Több mint húsz évig edzőként és szövetségi kapitányként tevékenykedett, a Papp–Adler duó kezei alatt egy nagy bokszgeneráció nőtt fel. 

„Addig érzem magam hasznosnak, amíg a srácok között lehetek. Amíg meg tudom mutatni, hogy így hajolj el, fiam, meg úgy csapj oda a képibe. Nem félek az öregségtől” – mondta. Késve ugyan, de kárpótolta őt a bokszvilág: a Boksz Világtanácstól (WBC) 1990-ben megkapta „A világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” járó övét. 

Kép

A Sportvilág című rádióműsor közvetítése a Budapest körszállóból, 1978-ban. Az asztalnál (balról jobbra) Adler Zsigmond edző, Papp László háromszoros olimpiai bajnok, profi Európa-bajnok ökölvívó, Orbán László ökölvívó, mögöttük Szepesi György riporter – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

„Lacit mindenki szerette”

A nép imádta, mert egyfajta 20. századi kurucként leverte a nála nagyobbakat. „Ő volt az a sportember, akinek sehol, sem Magyarországon, sem külföldön, nemcsak a szorítóban nem volt ellenfele, a magánéletben sem. Lacit mindenki szerette. Fantasztikus ember” – mondta róla Szepesi György rádióriporter. 
Az ökölvíváson túl első volt számára a család. 

„Életem legnagyobb öröme, hogy olyan feleséget találtam, akivel a legjobban élünk a mai napig.” 

„Tudomásul vette az edzést, a versenyt, a sok távollétet, társ volt mindig. Olyan anyja lett a gyereknek, amilyen az enyém volt nekem. Rengeteget köszönhetek neki. Mostanában már az unokáknak magyarázza, hogy ezt az érmet meg azt a serleget hol nyerte a nagypapa” – nyilatkozott a már említett születésnapi interjúban. 

Betegsége miatt kellett abbahagynia az edzősködést, kevesen tudták, hogy Parkinson-kórban szenvedett. Ezt a média is nagy tapintattal kezelte. 2003. október 16-án hunyt el, a Farkasréti temetőben nyugszik. Ha az öregségtől nem is, egy dologtól azért mégiscsak félt: a repüléstől. „Nem bírja a gyomrom. Jóformán még gurultunk Ferihegyen a betonon, nekem már hányingerem volt, és könnyíteni kellett magamon. Talán ettől volt honvágyam már a tranzitváróban is...”

Források:
MTI Hírarchívum
https://index.hu/sport/boksz/2001/03/26/papplaci75/   
https://ntf.hu/index.php/2016/12/17/a-tortenelem-szoritojaban/ 
https://www.papplaszlo.hu/biografia.php 
https://www.youtube.com/watch?v=luPL5xo5PAA 

A függőség

Alig van olyan ember, aki élete során ne került volna kapcsolatba alkoholproblémával, akár saját tapasztalatból, akár hozzátartozója révén. Az alkohol az egyik leggyakrabban fogyasztott legális drog, hasonlóan a nikotinhoz és a koffeinhez. Aki alkoholista, az nem szándékosan gonosz vagy megbízhatatlan, hanem olyan függőségben szenved, amelyet már nem tud irányítani. 

Nem mindenki lesz alkoholista, aki rendszeres alkoholfogyasztó. 

A függőség kialakulását több dolog befolyásolja, csak felszínes magyarázat az akaratgyengeség, függhet genetikai adottságoktól, családi mintáktól, sémáktól, történésektől, feldolgozatlan traumáktól és krízisektől. Attól is, hogy az egyénnek milyen a problémafeldolgozó mechanizmusa vagy éppen az érzelemszabályozása. 

A függőségre nincsen sem csodagyógyszer, sem pedig csodamódszer. Az alkoholfüggőkkel végzett terápiába gyakran bevonják a házastársat vagy a családot is, hiszen a függőséget úgy is emlegetik, mint egy kapcsolati betegséget, azaz a kötődés- és érzelemszabályozás fontos területe lehet a terápiának. 

Az alkoholfüggő

Egy személy akkor minősül alkoholfüggőnek, ha gondolatai folyton az alkoholtartalmú italok beszerzése és fogyasztása körül forognak. Ebben az esetben már kialakult az alkoholfogyasztás kényszere. Az érintettek figyelmen kívül hagyják a testi és pszichés tüneteket, nem törődnek a saját egészségükkel és a hozzátartozók jóllétével sem. 

Csak nagyon nehezen tudják szabályozni az alkoholmennyiséget, és gyakorlatilag szünet nélkül isznak.

A fogyasztás gyakoriságától és mennyiségétől függően különböztethetjük meg az alkoholizmus szintjeit. Aki este egy korty bort megiszik, nem tekinthető alkoholfüggőnek. 

A szenvedélybetegségnek különböző jelei vannak. Vannak, akik bizonyos konfliktushelyzetekben engednek csak az alkoholnak, például amikor dühösek vagy szomorúak, mivel így próbálják elkerülni a problémával való szembesülést, és vannak azok, akik csak alkalmanként isznak nagyobb mennyiséget. A fenti két típus egyike sem nevezhető alkoholfüggőnek, ám a viszonylag ártalmatlan alkoholfogyasztás, ha nincs kontrollálva, akkor lassan, de biztosan függőséggé alakulhat. Olyan állapottá, amikor már valaki minden problémát alkohollal orvosol. 

A szervezet idővel elkezdi igényelni az alkoholt, és ezt olyan tüneteken keresztül mutatja meg, mint például az ingerlékenység és a nyugtalanság. Vannak, akik hosszabb időszakokat is kibírnak ivás nélkül, vagy csak keveset isznak, de mindenképpen fenntartanak bizonyos véralkoholszintet. 

Aki már egy ideje nyugtalanítónak tartja a társa ivási szokásait, az mindenképpen közölje ezt vele!

Attól függetlenül, hogy a fentiek közül melyik típusba sorolható a partner. 

Veszélyeztetett hozzátartozók 

Aki alkoholistával él együtt, valószínűleg előbb-utóbb megbetegszik lelki és fizikai szinten is. A súlyos szenvedélybetegek jelentősen terhelik és korlátozzák családjukat a viselkedésükkel. Gyakran hazudnak, és olyan történeteket találnak ki, amelyekről mindenki tudja, hogy nem igaz, eltitkolják függőségüket, és erőszakosak lehetnek. A függőség természete a tagadás és bagatellizálás. A legtöbb partner még sokáig képes meglátni a függőség mögött rejtőzködő szeretett személyt, ezért inkább megalkuvó lesz, és együtt marad a társával, holott ez nem tesz jót sem az érintettnek, sem a család többi tagjának. 

Az örökös stressz olyan teher, amelyet senki sem tud hosszú távon elviselni. Alvászavarok lépnek fel, a partnerrel való konfliktus és a család megélhetésével kapcsolatos aggodalmak, félelmek egyre jobban eluralkodnak, és minden gondolatot, tevékenységet befolyásolnak. Ez depresszióhoz vezethet, vagy testi nyomokat hagyhat. A tartós aggodalmak gyomor-bélrendszeri panaszokhoz vagy krónikus hát-, derékproblémákhoz vezethetnek. Az alkoholistával való értelmes kommunikáció a beteg mentális állapota miatt egy idő után általában már nem lehetséges. 

Vagy túl ittas ahhoz, hogy egyértelműen kifejezze magát, vagy egyszerűen elfelejti, miről is beszéltek tegnap. 

Segíteni szeretnék!

 A legtöbb családtag segíteni szeretne, mert látja, hogy az érintett szenved. Az alkoholfüggők gyakran őrlődnek a leszokás és az ivás folytatása között, időnként megnyílnak partnerük előtt. Ezek a pillanatok mindig reményt adnak a másik félnek, és megerősítik őket a segítségnyújtási szándékukban. Az, hogy az érintett el akar-e fogadni kívülről jövő segítséget, a betegségtudatától függ. Aki nem hajlandó beismerni alkoholfüggőségét, az nem fog közel engedni magához senkit. 

Aki valóban aggódik partnere állapota miatt, annak külső segítséget kell kérnie akár a családtól, akár egy terapeutától. Ha a partner minden megoldást elutasít, és veszélyezteti a családtagok egészségét, akkor fontos, hogy ne maradjunk vele! Akkor sem, ha a szakítás nagyon fájdalmas. Meg kell tanulnia irányítani a saját életét. A közös út nem önfeláldozást jelent, hanem azt, hogy a kitűzött célt egymást támogatva, de saját erőből, önállóan kell elérni. 

A függőség óriási romboló potenciált hordoz a partner számára is. 

Akinek a házastársa alkoholfüggővé válik, a segítségnyújtás vágya és a válás kényszere között őrlődik. Ha egy házasságban az egyik fél szenvedélybeteg, az már nem magánügy, mivel hatással van az egész család életére. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A mi fiaink 

Családszerető magazinként nem is kezdhetnénk mással a sort, mint A mi fiaink című 2019-es megrázó minisorozattal, amelynek középpontjában olyan fiúk állnak, akiket hazavárt az anyjuk, apjuk, de már nem láthatták egymást viszont. A tízrészes dokurealityt valós események ihlették, amelyek végül a gázai háború kirobbanásához vezettek 2014-ben. 

A tragikus spoilert a történelem szolgáltatja: a Hamász terrorszervezet mintegy tíz éve elrabolt három kamasz zsidó fiút, akiknek a holttestére 17 nappal később bukkantak rá a hatóságok. 

Bosszúból izraeli szélsőségesek egy szintén ártatlan palesztin tinédzsert gyújtottak fel, Mohammed Abu Kdeirt, akinek az életét látva bekapcsolódhatunk a történetbe a zsidó gyerekek eltűnését követő 16. napon. Az események eszkalációját követően végül 2300-an vesztették életüket az összecsapásokban. 

Könnyek völgye

Ez a szintén tízrészes sorozat nem a palesztin–zsidó ellentétre fókuszál, mégis érdemes megnézni az események megértéséhez, hiszen a jom kippuri háború kirobbanásának körülményei sok mindenben hasonlítanak a mostanihoz, és a történet azt is láttatja, hogy milyen arab szövetségek alakulhatnak a történések hátterében. 1973. október 6-án egyiptomi és szíriai csapatok más arab nemzetek támogatásával megtámadták Izraelt, ugyanúgy ünneplés közben, meglepetésszerűen, ahogy most is történt. A cél egyértelmű volt: Izrael teljes megsemmisítése, a zsidók elüldözése vagy elpusztítása, Izrael területének átadása a palesztinoknak. 

A több szálon futó történetben marokkói zsidó katonák, egy lehallgatóbázis fiatal alkalmazottja és egy a fiát a fronton kereső művész nézőpontján keresztül utazhatunk vissza a ’70-es évek Izraeljébe. 

A Golán-fennsíkon zajló összecsapások megnyitották a pokol kapuját, ezért nevezik az első három nap legfontosabb frontjain húzódó területet Könnyek völgyének. A film végén nagy eséllyel a mi szemünk sem marad szárazon. 

Kép

Jelenet a filmből

Crescendo

A Crescendo című filmet már korábban is említettük a háború civil áldozataiért írt nekrológunkban. Ez az elgondolkodtató, de lényegesen lágyabb vezetésű narratíva egy kísérletről szól, amelynek célja az, hogy megpróbáljanak békét teremteni a közel-keleti fiatalok között a zene nyelvén keresztül. Eduard Sporckot, a világháborús transzgenerációs traumákkal küzdő, világhírű német karmestert bízzák meg azzal a küldetéssel, hogy kovácsoljon egységet azokból, akiknek a népe hosszú ideje mély gyűlöletet táplál egymás iránt. A művész meglehetősen szkeptikus a feladattal kapcsolatban, és noha mindent megtesz a koncert sikeréért, a próbák állandó kiabálásba, veszekedésbe, olykor lökdösésbe, testi erőszakba torkollnak. A dráma ügyesen fokozza a feszültséget, a film végéig nem tudjuk eldönteni, hogy a fiatalok képesek lesznek-e egymásra hangolódni a koncert sikeréért, és hogy a zene univerzális nyelve békét tud-e teremteni a sebzett szívek között.  

Kép

Jelenet a filmből

Sarah és Salim viszonya

Előre jelezzük, hogy a Sarah és Salim viszonya nem Rómeó és Júlia-mese, a pár egymáshoz fűződő viszonyának kiábrándítóan kevés köze van a szerelemhez. Annál inkább a testi örömszerzéshez, a kapcsolódáshoz és a ki nem mondott hiányokhoz. Az izraeli nő és a palesztin férfi kapcsolata kimerül abban, amit a cím is sejtet: házasságtörésben, rendszeres légyottokban a férfi furgonjának hátuljában. 

A film nem próbálja bagatellizálni a bűnt, csak azt üzeni, hogy a palesztin–izraeli konfliktus árnyékában még a megcsalás, a szexuális kapcsolat is közügy, nyomában életek kerülhetnek veszélybe. 

Sarah és Salim általában figyelnek arra, hogy senki ne lássa meg őket, egyszer azonban óriási hibát követnek el azzal, hogy nyilvánosan együtt mutatkoznak. Az alkotás egy egyszerű viszonyból kiindulva mutatja meg a két nép ellentétének sokrétűségét, és azt, hogy milyen életeket veszélyeztető bonyodalom keveredhet abból, ha két ember megiszik együtt egy sört Betlehemben.  

Kép

Jelenet a filmből

Fauda

Nemrég röppent fel a hír, hogy a Fauda című sorozatban az „izraeli James Bondot” alakító színész, Lior Raz csatlakozott egy küldetéshez, amelynek célja két család kimenekítése volt a dél-izraeli Szderót városából, amelyet a Hamász-erők rakétákkal támadtak. Az eddig négyévados, díjnyertes történet középpontjában egy olyan ügynök áll, aki bár megpróbálta hátra hagyni múltját, mégis kiderül, hogy hazája védelmére született, így visszatér ahhoz, amihez a legjobban ért. 

A sorozatból többet megtudhatunk azokról a motivációkról, veszteségekről, generációkon keresztül átadott bosszúvágyról, ami miatt most is ártatlanok ezrei halnak meg. 

Kép

Jelenet a sorozatból

A „fauda” arab szó jelentése egyébként káosz, az alkotás pedig éppen azokat a kényelmetlen kérdéseket feszegeti, hogy kinek lehet igaza a káoszban. Mindenkinek? Vagy inkább senkinek? A Fauda befogadható, szomorúan realista megfogalmazása a gyűlöletspirálnak, a látszólag soha véget nem érő zsidó–muszlim ellentétnek. 
 

Kodály előtt is voltak már olyan kezdeményezések, amelyek a zenészek egészségének megóvását tűzték ki célul? Clara Schumann naplójegyzeteiben például azt írta, hogy édesapja, egyben zongoratanára azt tanácsolta neki, hogy amennyi időt gyakorlással tölt, annyit sétáljon a szabadban, hogy idegei erősödjenek.

Igen, és micsoda széles látókörre vall ez az útmutatás! Ma egy hat órát gyakorló fiatal zenész persze nem sétálgathat hat órát az erdőben… Ez nagyon hiányzik. Oroszországban tanult zenészek mesélik, hogy a gyakorlótermek mellett sétál egy felügyelőtanár, és amelyik szobában elhallgat a hangszer, ott megdöngeti az ajtót, mert a munka nem állhat le. Aki ezt kibírja, abból rangos versenyek győztese lesz – ha kibírja. 

Gyilkos szemlélet ez, amelyben nem a tehetség számít, hanem az erőnlét, és ami miatt a tönkremenés borítékolható. 

Leon Fleisher, az ismert amerikai zongoraművész például fiatalon olyan idegrendszeri betegséget kapott, amely miatt a jobb keze görcsbe merevedett. Ezért kénytelen volt balkezes játékra áttérni, majd karmesterként és tanárként folytatta pályáját. Csak harmincöt évvel később sikerült kétkezes játékkal visszatérnie a koncertpódiumra. Eckart Altenmüller hannoveri zenész–orvosprofesszor ennek a súlyos zenészbetegségnek a fő okát a perfekcionizmusban látja, amikor nagyobb az ambíció, mint a teherbírás.

Amikor a koncertteremben hátra dőlve hallgatom, hogy árad a zene, nem is sejtem, hogy sokszor fájdalmak árán játszanak a zenekarban a zenészek… A teljesítmények mögött fájdalmak, megfosztottságok, akár súlyos kiégések is lehetnek?

Nekem már a zeneművészeti szakközépiskolában kialakult olyan kézbántalmam, amellyel három hónapra kiestem a gyakorlásból. Nem tudtak rajtam segíteni, hiszen nálunk nincs zenei orvoslás. Orvosaink nem tanulnak a zenei foglalkozási ártalmakról. A fájós kezet pihentetni kell, ezért begipszelik, de amikor leveszik róla a rögzítést, és elkezd gyakorolni a zenész, visszaesik az állapota. A mozdulatlanság következtében a szövetek meggyengülnek és még sérülékenyebbé válnak. A sebész az ínhüvely gyulladásos csomóját megoperálja, de azon a helyen gyengébb lesz a szerkezet, és a visszatérő igénybevételkor újra kialakul a megerőltetés.

Kodály mint zeneakadémiai tanár látta, hogy nagyszerű kollégái és tanítványai közül sokan megbetegszenek és kiesnek a pályáról. A mester sürgette a Zeneakadémia vezetőit, hogy keressenek valami segítséget. Akkoriban még testnevelés vagy úszásoktatás sem volt a zenészek számára, persze mi, tanítványok akkor kifejezetten örültünk ennek. Mindenki utálta a testnevelést, rettegtünk az ugrószekrény vagy valami száguldó kosárlabda gondolatától is. A zenészek testnevelése mostanában sem mindig szerencsés. Nemrégiben az egyik zenei gimnáziumban minden hétre esett egy kéztörés. Kodály, aki rendszeresen sportolt, egy alkalommal maga is elmagyarázta, milyen legyen a zenészek testnevelése. Olyan, ami frissít, lazít, testileg-szellemileg felüdít, és a nagy idegi-fizikai terhelést ellensúlyozza. Kodály kezdeményezése nyomán kérte fel a Zeneakadémia vezetősége dr. Kovács Géza testnevelési tudományos kutatót a zenészek panaszainak ellátására.

Kép

Dr. Kovács Géza az ötvenes években és a módszerét továbbfejlesztő dr. Pásztor Zsuzsanna –  Fotók forrása: kovacsmethod.com és dr. Pásztor Zsuzsanna

Lehet fizikailag mérni, hogy nagyjából mennyi terhelés éri a zenészeket?

Össze lehet hasonlítani egy fizikai munkát végző ember teljesítményével. Kodály erre is kitért egy ízben, mondván, a zenészek munkája méterkilogrammban kifejezve megüti egy nehéz testi munkás teljesítményének mértékét. Egyszer magam is megpróbáltam nagyjából megmérni, hogy egy súlyos akkord a zongorán, mint amilyen például az egyik Chopin-etűdben van, mekkora teljesítményt kíván. A postán járva láttam ott egy rugós mérleget, arra rátettem a kezem, és érzésből egy akkorát nyomtam rajta, mintha ezt a Chopint játszanám a zongorán. A mutató 15 kilóra ugrott. 

Ez a Chopin-etűd tele van ilyen akkordokkal hat oldalon keresztül, ebből arra kellett következtetnem, hogy egy gyakorló zongorista egy délután tonnákat mozgat meg. 

Ha valakinek nem elég edzett a keze, óhatatlanul sérülést fog szenvedni. Ha egy zenész lelkileg nem bírja a terhelést, annak szubjektív tünetei és jelzései is vannak, elveszti a munkakedvét, elfásul, elszürkül.

Elszürkül?

Igen, a zenei produkció szürkül el, unalmas lesz, eltűnik belőle a szív és a lélek, kifakul a játék, ami korábban még lángolóan izgalmas volt. A fáradtság felülírja a legszebb zenei gondolatokat is. 

Márpedig az ember nem úgy gondol a zenészekre, mint akik épp az edzőteremből jöttek. Inkább törékeny, érzékeny emberek, akiknek testi mivolta inkább kontúrja a lelküknek…

A sápadt, sovány, érzékeny művész képe inkább a 19. század romantikus ideálja. Én viszont azt tanítom a zeneakadémista hallgatóimnak, hogy űrhajós fizikumra és kötélidegzetre van szükségük. Irtózatos terhelésben dolgoznak ma a gyerekeink, erősnek és munkabírónak kell lenniük. Most már itt van nekünk a csodálatos Kovács-módszerünk, de mégis sok bajuk van a zenészeknek. A tavalyi felmérésünk, amelyet 15–20 éves diákokkal végeztünk, azt mutatta, hogy tíz gyerekből nyolc már ártalmakkal küszködik, és egy gyereknek három–ötféle panasza is van. Nemcsak a hangszerjátékkal kapcsolatos problémák, nemcsak kézfájdalmak vagy a fúvósok arcizmainak meg az énekesek hangszalagjainak zavarai jelennek meg, hanem súlyos idegrendszeri bántalmak, mint a depresszió, pánik, szorongás, sőt az öngyilkos hajlam is mindennapos jelenség. A fiatalkor az emberi élet csúcsa, reményteljes, boldog idő, és már ekkor mennyi bajt és fájdalmat hordoz! 

Egy zenész nagyjából 16 év alatt válik színpadképes előadóművésszé vagy képzett tanárrá. Mire ezt eléri, már súlyos egészségi problémáktól szenved, ha nem kap segítséget.

Dr. Kovács Géza hogyan látott neki a feladatnak?

Mozgásórákat tartott és tanácsadást. A mozgásórák nagyon kalandosan kezdődtek. Alkalmas hely hiányában a Zeneakadémia Kistermében, a mai Solti-teremben folyt az óra, ahol alig volt szabad tér, ott tornáztak a zenész hallgatók a széksorok között. A tanár úr mindenkivel egyénileg is foglalkozott, elmondta, hogyan gyakoroljon, hogyan szervezze a munkáját és a pihenését, a meleg és hideg vizet hogyan használja, menjen friss levegőre, és a táplálkozásról is beszélt. Aki hozzá járt, az rendbe jött. 

Kép

Tornaóra a Zeneakadémia Kistermében, 1964-ben. – Fotó forrása: dr. Pásztor Zsuzsanna

Hogy lett ebből zenepedagógia?

Én is az ellátottak között voltam mint a legnyavalyásabb hallgató a Zeneakadémián. Miután Kovács tanár úr segítségével rendbe jöttem, azt gondoltam, ha nekem bevált ez a módszer, akkor jó lesz a tanítványaimnak is. Kezdetben csak pihentetésnek szántam a mozgásprogram néhány elemét a zeneórák előtt, az iskolából fáradtan érkező gyermekeknek. Léggömbökkel, labdákkal játszottunk pár percet minden órán. Körülbelül négy hónap múlva történt valami, amire nem számítottam. A legügyetlenebb kisgyereknek is megügyesedett a keze. Ez csodaszámba ment, mert a hangszertanulás kezdeti szakasza általában nagyon küzdelmes, sokáig tart, mire szépen megszólal a hangszer a kisgyerekek kezében. Ezzel a módszerrel viszont lényegesen felgyorsult a folyamat. 

Egyfajta „zenei agysebészetről” beszélhetünk, amely átalakítja az idegrendszert: olyan programokat épít be az agyba, amelyek megalapozzák a zenei készségeket. 

Nem voltak támadások? 

De igen. Adódott nehézség bőven a feljebbvalókkal, a hivatalokkal. Eleinte a szülők is panaszkodtak, mondván, ők nem azért fizetnek, hogy labdázgassanak a gyerekek a zeneórán. Áldott emlékű igazgatóm, aki támogatta a kísérleti munkámat, egy udvari tantermet biztosított, ahová kívülről nem lehetett belátni. Kemény küzdelmek voltak ezek, néha valóságos „zugtananyaggá” vált a kísérleti program. Ma már elfogadott egyetemi tantárgy, zenei mozgásfejlesztés néven tanítjuk. 

Kép

A Kovács-módszer egyik gyakorlata – Forrás: Kovács Módszer Facebook-oldal

Láttam olyan fényképet, amelyen dr. Kovács Géza bonctermi boncoláson vesz részt tanítványai körében. 

Dr. Réthelyi Miklós anatómiaprofesszor, az orvosi egyetem korábbi rektora (volt miniszter) mozgásfoglalkozásaink résztvevője volt sok éven át. Kérésünkre rendszeresen tartott nekünk bonctermi bemutatókat. Ezek a demonstrációk az elméleti oktatás részét alkották. A Kovács-módszer tanárjelölt hallgatói komoly anatómiai képzést kapnak ma is. 

A lámpalázzal tud valamit kezdeni a Kovács-módszer?

Hogyne. A fellépés előtti bemelegítés varázslatos hatással lehet az izguló szereplőre. Persze ne úgy képzeljük el, hogy a zenészek nekiállnak ugrálni az estélyi ruhájukban! Ez a finom bemelegítés lecsillapítja azt az őrületes adrenalinvihart, amely fellépés előtt megrázza a zenész egész szervezetét. A mozgás afféle jótékony oxigénfröccsként hat, normalizálja a hormon- és idegvezérlést. 

A kellemes bemelegítő mozgások közben a szereplő egyszerűen elfelejt izgulni. 

A lámpaláz rémes vegetatív tünetei, a remegés, az erős szívdobogás, a szorongás, a zsigeri panaszok eltűnnek, nem marad más, csak a lelkes felhangoltság és a koncentrált figyelem. 

Dr. Kovács Géza nemcsak a módszeréről, de karizmatikus személyiségéről, kisugárzásáról is híres volt.

Szeretetteljes, megnyugtató és motiváló személyiség volt. Figyelmes odafordulás, szelídség, empátia és végtelen szerénység jellemezte. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő csak megalapozta a módszerét, a kifejlesztésre már nem lesz ideje. Így történt valóban, ő lerakta az alapokat, én felhúztam a falakat, és majd az én tanítványaim fogják rátenni az építményre a kupolát. Legyen ez a módszer mindenkinek a kincse, kerüljön be az általános oktatásba is! Ez ma már nem álom. A fejlesztő pedagógusok képzésében 2007-től már benne van a Kovács-módszer. A tanítók, tanárok eredményesen használják az atipikus fejlődésű gyermekek nevelésében. 

Ugrókötelet, színes léggömböt láttam a képeken, és nekem is kedvem támadt bemenni egy foglalkozásra.

Játékok, nevetés, léggömb – ezek is segítik a regenerálódást testileg és szellemileg is. A relaxáló hatású léggömbös játék kétségkívül az egyik legvonzóbb eleme a Kovács-módszer edzésprogramjának. Ezen kívül azonban több tízezer erősítő, lazító, nyújtó, ügyesítő mozgás alkotja a teljes repertoárt. 

Kép

Dr. Pásztor Zsuzsanna átveszi a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést 2023-ban - 
A kép tulajdonosa dr. Pásztor Zsuzsanna

Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: nem szeretett bele kicsit Kovács tanár úrba?

Végtelenül beleszerettem, és ezzel nem álltam egyedül. Olyan vonzó egyéniség volt, hogy mindenkit elvarázsolt, de családos és családszerető ember volt, stabil személyiség, és rendkívül korrekt mindenkivel, tehát távolról csodáltuk. Erkölcsös volt és végtelenül becsületes. Ezért is fogadták meg a tanácsait az emberek. Én nagyon gyenge, törékeny egészségű diák voltam, így Gát József zongoraművész tanárom elküldött hozzá. Azonban sehogy sem akartam elmenni a Kovács-órára, mert szörnyű élményeim voltak a középiskolai tornaórákról. Aztán végül mégis beóvakodtam a Zeneakadémia Kistermébe, ahol a tanár úr tanított. 

Elbűvölten bámultam, ahogy szálltak a színes léggömbök a zsinórpadlás felé, akár a planetáriumban az égitestek. 

Ez nem torna, ez maga a csoda, mondtam magamban, és ott ragadtam egy egész életre. 

Dr. Pásztor Zsuzsanna 1935. június 14-én született Szegeden. Gyermekkorát Szentesen töltötte, ott kezdett el zenét tanulni. Középiskolai tanulmányait Budapesten, a Bartók Béla Konzervatóriumban fejezte be, majd a Zeneakadémián 1960-ban végzett zongora művésztanári szakon. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképzési Tanszékének és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Művészetközvetítő és Zenei Intézetének egyetemi oktatója. Magas színvonalú munkájáért Apáczai Csere János-díjat, Príma díjat és a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést kapott. 

Két nap alatt két magyar Nobel-díj. Nehéz lenne vitatkozni az állítással, hogy egész történelmünk során ez volt hazánk egyik legkiemelkedőbb hete a tudományos életben. Úgy jártak-keltek az emberek Budapesttől Szombathelyen át Békéscsabáig, mint amikor a magyar fociválogatott legyőzte a kontinens egyik legerősebb csapatát: büszkén, felemelt fejjel. Mert ilyenkor úgy érezzük, ez közös siker, egy nemzet sikere, amelynek legkiválóbb tagjai előtt fejet hajt a világ. És hiába él Krausz Ferenc Németországban, hiába dolgozik a Müncheni Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanáraként, ő magyar tudósként vette át az elismerést: „a Nobel-díjam egy magyar díj” – jelentette ki.

Fizikusnak tudomány, laikusnak varázslat

A munkája pontosan olyan, amilyennek elképzeljük. Embermagasságig feltornyozott, látszólag kusza összevisszaságban futó elektromos vezetékek, számunkra elképzelhetetlen funkciójú fém dobozok, lézerek, fémből készült lyukas táblákon és asztalokon mindenféle káprázatos eszközök, amelyeket fölösleges is lenne nevükön nevezni, mert számunkra ez színtiszta varázslat. Azt pedig nem kell érteni mindenkinek; elég, ha csak a kivételes elméknek enged belépést az Úristen a titkos tudás kapuján, amelyről még csak sejtjük, hogy milyen hatással lesz az életünkre. 

A tudós számára lehetséges az, ami másnak elképzelhetetlen: például, hogy az időt billiárdod másodpercekben értelmezze, sőt még képi felvételt is készítsen erről a felfoghatatlanul rövid időpillanatról. 

Akik esetleg az iskolapadban hallottak utoljára atomokról és elektronokról, azoknak is érdekes az a kutatás, amelyért Krausz Ferenc két másik kollégájával, Pierre Agostinivel, és Anne L'Huillier-vel a Nobel-díjat kapta: „az anyagban lévő elektronok dinamikájának tanulmányozására szolgáló attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért”. 

Ne ijedjünk meg az „attoszekundumos” szótól, ami a korábban említett elképzelhetetlenül rövid időpillanat a fizikában. „Mivel az elektronok több mint ezerszer könnyebbek, mint az atom, és gyorsabbak is, ezért rendkívüli gyorsaságú fényimpulzusra van szükség a mozgásuk leképezéséhez, csakhogy ez a látható fénytartományban nem állítható elő, erre csak a fénynél sokkal rövidebb hullámhosszú, úgynevezett ibolyántúli vagy extrém ultraibolya fény alkalmas” – magyarázta Krausz Ferenc az Élet és Tudománynak. 

A kísérlet
„Gerjesztőlézerrel belelőttek egy nemesgázt tartalmazó tartályba, ahol a kölcsönhatás következtében a lézer felgerjesztette a gáz atomjait, és azok további elektromágneses sugárzást (felharmonikusokat) bocsátottak ki. Ezek az elektromágneses hullámok bizonyos időközönként megfelelő fázisba kerülnek egymással, és egy nagyon rövid időpillanatban az interferencia elvén nagy mértékben felerősítik, majd a következő nagyon rövid pillanatban kioltják egymást. Egy hullámtevékenység attoszekundumos nagyságrend alatt fut a nagy kilengéstől a kioltásig. Ez a másodperc egymilliárdod részének az egymilliárdod része, vagyis 10^–18 másodperc. A fizika egy külön ága foglalkozik az ilyen rövid idő alatt lezajló folyamatokkal, az attoszekundumos fizika, amely fiatal hajtása a lézerfizikai tudományágnak” – magyarázza megkeresésünkre Mati Péter fizikus.

Ha elképzeljük, hogy egy fényképezőgéppel folyamatosan kattintgatunk, és az elkészült képeket filmként összeállíthatjuk, akkor a fizikus által használt kamera egy hétköznapi fényképezőgépnél sokkal gyorsabb, attoszekundumos „záridővel” készít valós idejű felvételeket az atomok szerkezetváltozásáról, tehát az atomok elektronjainak dinamikájáról. Ezek a felvételek szintén „filmmé” állíthatók össze, rögzítve a néhány attoszekundum alatt történt változásokat is. 

Jön a segítség!

De vajon mihez kezdhetünk most azzal a tudással, amit Krausz Ferenctől és tudóstársaitól kaptunk, teszik fel sokan a kérdést. 

„Az attofizika talán legígéretesebb alkalmazási területe az orvostudomány lehet. A sejtminták attoszekundumos fénnyel való megvilágítása rezgésbe hozhatja a szerkezetükben fellelhető elektronokat. A sejtben az ily módon rezgésbe hozott molekulák szintén sugárzást bocsátanak ki, amelyekből jelfeldolgozás után bizonyos eltéréseket mutathatnak ki egy egészséges és egy beteg sejt között, akár a betegség kezdeti fázisában is. Az ilyen irányú kutatások már jelenleg is zajlanak Krausz vezetésével a nemrégiben alapított Molekuláris- Ujjlenyomat Kutató Központban (Center for Molecular Fingerprinting)” – hívja fel a figyelmünket Mati Péter. 

A központ egyik célja, hogy az infravörös molekuláris ujjlenyomat a következő generációs molekuláris diagnosztika egyik sarokköve legyen, ezaltál új utat nyitva a lakosság egészségének átfogó vizsgálatára és a betegségek korai észlelésére. Ma még csak elképzeljük, hogyan fogja megváltoztatni az életminőségünket ez a felfedezés, de néhány év múlva már valószínűleg a hétköznapjaink része lesz az attoszekundumos fizika nyújtotta technológia.

És milyen az igazi tudós elme? Ahelyett, hogy a babérjain megnyugodva hátradőlne a fotelben, máris az újabb kihívásokon töri a fejét. 

A következő projektek a biológiai molekulákban lejátszódó összetett folyamatok leképezésére fognak irányulni. Ez úgy valósulhatna meg a legoptimálisabban, ha a röntgensugarak attoszekundumos villanását tudnánk leképezni, mert a röntgensugarak hullámhossza az atomok méretével összemérhető, vagy rövidebb is lehet, így képes az elektronok mozgását atomi vagy molekuláris szinten is megjeleníteni. Így a mozgásuk bármilyen összetett rendszerben reprodukálható lenne, amely nagyon fontos volna például a betegségek előrehaladottságának megállapításához.

Nem kizárt, hogy Magyarország nagymértékben hozzájárulhat az első elektron-videokamera megalkotásához, amelyet az egészségügyben is használnának. És van még itt valami: az elektrotechnika nemcsak az egészségünk direkt, hanem az indirekt védelmében is használható lenne: az elektronok mozgásának, illetve azok kiváltó okának megismerése és megértése elősegíti a még nagyobb sebességű számítógépes adatfeldolgozást vagy az internet gyorsaságát. Így nemcsak az adatforgalom növekedne, de a természeti katasztrófák is gyorsabban előrejelezhetők lennének. 

Egy mindenkiért

Krausz Ferenc olyannyira nem individualista, hogy amint értesült róla, hogy megkapta a Nobel-díjat, az első gondolata az volt, hogy mennyi kollégája munkája járult hozzá ehhez az eredményhez, nyilatkozta a Magyar Nemzetnek. A tudós számára az is lényeges kérdés, hogy kiálljon a mindannyiunk számára fontos ügyek mellett, mint például az oktatás. 

Egy újonnan kialakított együttműködésen belül (SKOLA+ program) anyagilag támogatja azokat az általános iskolai és középiskolai tanárokat, aki vállalják, hogy rászoruló vagy súlyosan hátrányos helyzetű gyermekeket korrepetálnak, legyenek utóbbiak ukrán, magyar vagy német nemzetiségűek.

Krausz hazalátogatásai során látta a háború elől menekülő emberek tömegét, ami annyira megérintette, hogy a kutatóbázisán munkatársai összefogásával létrehozott egy jótékonysági egyesületet, amely kifejezetten az ukrajnai háború kárvallottjait támogatja. A jelenlegi Nobel-díjjal járó pénzösszeg jelentős részét is az általa létrehozott egyesület fogja szétosztani. Nem ez az első alkalom, hogy a magyar fizikus jótékonykodik: az általa már korábban kiérdemelt Wolf-díj nagy részét és a Frontiers of Knowledge-díj egészét is eladományozta.