Ilyen volt egy nagyvilági hölgy teadélutánja a békebeli Budapesten

Wohl Janka a remekül hangzó „egy nagyvilági hölgy” álnéven írt illemtankönyvet 1891-ben. Ebben olvashatjuk, hogy a 4 o’clock vagy 5 o’clock téa egyaránt divatos. „Amily terhes sok embernek a vizitelés nyűge, a csésze illatos téa, mit szép kezek nyújtanak, tűrhetővé teszi még ezt is.” Igaz, ezután (némileg az előzőknek ellentmondva) megjegyzi, hogy kevesen ismerik ezt a szokást, lévén külföldről vettük át. 

Úgy harapnék valamit!

Egész pontosan Angliából. Noha némely fürdővárosban (pl. Bath, Harrogate) már az 1760-as években is szolgáltak fel délutáni teát, a ma ismert szokást Annának, Bedford hercegnőjének szokás tulajdonítani, és az 1840-es évekből eredeztetik.

 Az apropót az adta, hogy az ebéd és a nyolc óra körül felszolgált vacsora közötti hosszú időben a hercegnő bizony megéhezett. 

Délutáni teával, szendviccsel, süteménnyel hidalta át ezt a helyzetet, s erre a kis falatozásra elkezdte meghívni a barátait is. Így vált divatos társadalmi eseménnyé a teázási szünet.

Fűszerszámos, ingerlő lé

Ekkoriban, egész pontosan 1831-ben írta meg Almási Balogh Pál A kávé, thé és csokoládé című könyvét. A Széchenyi Istvánnak ajánlott munka szerint a tea a fényűzés egyik kedvelt formája. A könyv részletesen ismerteti magát a növényt, a kínai és a japán teatermesztés mikéntjét, a híresebb fajtákat, és elmeséli az európai meghonosítás kudarcait. A zöld teáról ilyen zamattal írt Almási Balogh: „szaga mint az új szénáé, de amellett füszerszámos viola szaggal elegyedve. Ize kesernyés, öszvehúzó, de nem kedvetlen.” 

Az italt Európában nádcukorral, narancs- és citromhéjjal, fahéjjal volt szokás fűszerezni elmondása szerint, esetleg rummal vagy tejjel keverték. Megtudhatjuk, hogy az elsősorban északi országokban népszerű italtól a szerző, alighanem saját tapasztalatai miatt, rendkívül ódzkodott. Noha megjegyzi jótékony hatásait, feltehetően a koffeintartalma révén ingerlőnek nevezte a teát, amely szerinte okozhat rossz közérzetet, izzadást, de akár gyomorgörcsöt, ingerlékenységet is. Örömmel jegyzi meg ezért, hogy még nem túl népszerű hazánkban, „s reményleni lehet, hogy a Magyarok Istene ezen veszélytől meg is fog bennünket őrzeni, noha módi és újság után kapkodó nagyjaink estvéli társaságaikban” szeretik ezt az italt.

Forró ital és százféle apróság

S hogy miként itták ezek a bizonyos divat és újdonság után kapkodó társasági emberek a teát? A nagyvilági hölgy tollából megjelent 19. századi illemtankönyv humoros és részletes leírása segít pontosan elképzelni. „Ha kevesen vannak, még ha csak egy látogató is van, behozzák az afféle bambuszfából készült kis téa-asztalt a tálcával, melyen a téakanna áll az elkészített téaesszenciával, egy díszes zárt korsó meleg vízzel, hozzáöntéshez, és a többi szükséges tárgy.

Kisebb tálcán áll a cukor, forralatlan tejszín és rum, mit egyidejűleg hordoznak körül finom sós rudacskákkal, angol téasüteménnyel és százféle aprósággal […]. 

Jobb, ha a csészék nem nagyok. Mert oly látogatók, kik egy délután négy-öt és több háznál fordulnak meg, nem győznék, ha az eddigi szokásos óriás csészéket tennék eléjök. Külföldön a legritkább, apró […] kínai és japán csészékből szörpöltük a téát, oly drágaságokat tartva kesztyűs kezeinkben, hogy reszkethettünk a lehetőség gondolatára, hogy kicsúszhatnának ujjaink közül.” 

Kép

Wohl Janka – Forrás: OSZK kézirattár

Rakott és fölkent kenyerek

Illemtankönyveink és szakácskönyveink azt mutatják, az 1920-as évekre teljesen bevett szokássá vált a csevegéssel, ismerkedéssel egybekötött ötórai teázás. Szabó István Andor 1923-ban kiadott illemtankönyve szerint „az egész összejövetelt fesztelenség jellemzi”, a látogatás tíz perctől akár órákig is eltarthat. Az időt udvarlással, zenéléssel, kártyázással, játékokkal múlatták. Magyar Elek az 1930-as évekből arról számolt be, hogy az angol ötórai tea lassanként „valósággal kiszorítja a francia »zsúr« szót a pesti ember szótárából”. Mint megjegyzi, „a szalmasárga orosz-kínai karaván-tea helyett a zöldesbarna angol-indiai tea szinte kábító illata párolog felénk”, a folyton érkező látogatók számára pedig angolos fogásokat kínálnak. 

Megjelennek a magyar polgári háztartásokban a szendvicsek, az angol kekszek, a gyömbéres sütemények. Ezek cukrászdában és otthon egyaránt készülhettek. Magyar szakácskönyvében például szerepel a muffin, a toast-kenyér, a melegszendvics és a szendvicstorta, helyet kaptak a különféle teasütemények, a sós és édes pogácsák, kekszek, ízesített habcsókok, kókuszos csemegék, linzerek, piskóták, puszedlik. 

A Divat Újság (1909) „vegyes fölkentes” néven közölt szendvicsreceptet, és kifejezetten teához való omlós perecet is találunk benne.

 Csáky Sándor monumentális receptgyűjteményében (1929) a szendvicskenyér receptje mellett számos, ötórai teához illő ételre bukkanhatunk. Ott van például a nagy klasszikus, az angol uborkás szendvics. Vagy a „rakottkenyér hercegnő módra”. Ehhez: „hámozott fehérkenyér-szeletkéket sózott teavajjal megkenünk, finomra vágott sült csirke melle húsát rászórjuk, a közepét kiázott, metéltre vágott szardellával díszítjük, körül a széleit hideg, finomra vágott kemény tojással koszorúban körítjük, és a tetejét finomra vágott metélőhagymával beszórjuk.” Ez egy jó teával a 21. században is megállja a helyét, legyen szó bekuckózásról vagy barátoknak adott teadélutánról.

Felhasznált irodalom: az idézett szakácskönyvek, illetve A tökéletes vendég – a tökéletes vendéglátó, szerk: Fábri Anna.