Gondoljunk csak bele, mi, felnőttek miről szeretünk beszélni! Hát persze, hogy azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak és érdekelnek bennünket. Pontosan így van ez a gyerekeknél is, akik számára sokszor teljesen más az érdekes, mint amire igazán kíváncsiak lennénk. 

Tegyük el a telefont!

Abban, hogy a gyerek mennyire közlékeny iskola után, nagy szerepe van annak, hogy hogyan nevelkedett, és milyen a viszonya a szüleivel. Ha otthon az a szokás, hogy meghallgatják egymást a családtagok, őszinte kíváncsisággal fordulnak a másik felé, ha a szülők odafigyelnek és nyitottak arra, amiről a gyerek beszélni szeretne, az egy jó alap. Ilyenkor van, hogy kérdezni sem kell.

„Ideális esetben pici korától azt szokja meg a kisgyerek, hogy odafigyelnek rá, és amikor az iskolából hazaviszik a szülei, nemcsak beültetik az ülésbe, és végigtelefonálják az utat, hanem már akkor elkezdenek vele beszélgetni. Ám azt látom, hogy sok szülő ezt a természetes kapcsolódási igényt nem igazán veszi figyelembe. Ha az az alapvető elvárás, hogy egy gyerek ellegyen magában, és egyedül játsszon, akkor bizony később sem fog odamenni a szülőhöz beszélgetni. Amelyik szülő mindig csak 30 százalékban tud jelen lenni, ne várjon el ennél többet a gyerekétől sem” – magyarázza Győri Ildikó. 

A gyerekek pontosan látják és érzik, mikor figyelnek rájuk, mikor foglalkoznak velük, és sokkal odaadóbbak, őszintébbek, ha mi is azok vagyunk velük. Ha a család mindennapi életébe sikerül becsempészni a közös beszélgetéseket és élménybeszámolókat, akkor a gyermekünk is jobban megnyílhat. Történhetnek ezek az étkezések alkalmával, de segítheti a beszélgetésben való elmélyülést valamilyen közös tevékenység is. 

Lehet együtt kutyát sétáltatni, kertészkedni, sütit sütni, vacsorát készíteni. Ilyenkor talán még könnyebb a kényesebb témákat is szóba hozni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A rossz élményeket bedobhatjuk a kukába

„A rutinokat már egészen kicsi kortól kezdve érdemes kialakítani; például bevezethetjük azt a játékot, hogy iskolából, óvodából hazafelé úton megkérdezzük gyermekünktől, történt-e ma vele valami olyasmi, amit szeretne kidobni a fejéből, mert nem is akar még emlékezni sem rá. És ezt a kellemetlen élményt kidobhatjuk együtt az első, útba eső kukába. Ez nagyszerű módszer arra, hogy a gyereket tehermentesítsük az alól, amit nem feltétlenül szeretett volna átélni, de mégis megtörtént vele. Miután kidobtuk a feszültséget jelentő helyzetet, a gyerek már el fog tudni kezdeni beszélni olyan dolgokról is, amikre kíváncsiak vagyunk. A kicsiknél pedig segíthet a rajzolás, a szerepjáték és a bábozás is” – teszi hozzá a szakember. 

„Nálunk az a módszer vált be, hogy ovi, majd később suli után rengeteget báboztunk. A kislányom bábjátékából mindig tudtam, ha nyomasztotta valamilyen veszekedés vagy rossz jegyet kapott. Én pedig igyekeztem úgy játszani a tanár nénit vagy a csetepatéban részt vevő, »gonosz« barátnőt, hogy segítsek neki elsimítani a lelki megrázkódtatást” – meséli Klári, az immár 14 éves Emma anyukája.

„Mi volt ma az ebéd?”

„A legtöbb gyereknél az evés általában nem központi téma. 

A »mit ettél?« kérdéstől pedig a hideg is kirázza őket, és sokszor értelmetlennek is tartják a választ, hiszen minden iskolában kint van a menü, amit a szülő is elolvashat. 

Azt meg legkésőbb a vacsoránál úgyis látjuk, hogy mennyire éhes a gyerek, abból pontosan tudni fogjuk, hogy evett-e rendesen ebédet vagy sem. Úgyhogy ezt a kérdést nyugodtan törölhetjük a repertoárunkból” – javasolja Győri Ildikó. A szakember szerint, ha bennünket mégis nagyon izgatna az evés téma, akkor valamilyen kontextusban érdemes rákérdezni, például, hogy volt-e olyan süti a héten, amit szeretne, ha otthon is elkészítenénk.

„Az iskolában az ebédszünet az egyetlen olyan időszak, amikor a gyerekek pár percnél tovább beszélgethetnek a többiekkel, így nyilván arra fognak fókuszálni, hogy végre megoszthassák egymással mindazt, amit addig kénytelenek voltak magukban tartani, és a legkevésbé sem foglalkoznak vele, hogy milyen étel kerül eléjük az asztalra” – mondja a pszichológus.

Legyen nála a kontroll, hogy mikor és mit mesél!

Ám akkor sem kell kétségbe esni, ha a gyerekünk nem mesél, mert lehet, hogy ő olyan típus, akinek szüksége van egy kis időre, hogy az élmények leülepedjenek benne, vagy éppen örül, hogy a szülővel lehet végre, és gondolatban sem szeretne az „iskolában tartózkodni”. Ugye ismerős az a szituáció, amikor fáradtan hazaérve azt kérjük a párunktól, hogy csak a munkáról ne kelljen beszélnünk? Miért csodálkozunk, ha a gyermekünk is ezt érzi olykor?

„Engedjünk ebben egy kis teret a gyereknek, legyen nála a kontroll, hogy mikor és mit mesél. Ez azért is hasznos, mert ahol a gyerek nem sokat vagy semmit sem mond a napközben vele történtekről, sokszor harapófogóval próbál a szülő információt nyerni, és ez pont ellenkezőleg hat. Ilyenkor segíthet, ha mi is megosztunk vele valamit a napunkból, amivel elindítunk egy beszélgetésfonalat, amibe ő is bele tud kapaszkodni. Készíthetünk egy kis táblát is, amelynek egyik oldalán a »10 perc beszélgetés«, másik oldalán pedig az »egyedül szeretnék lenni« szöveg áll. 

A gyerek ezt felakaszthatja az ajtajára, és úgy fordíthatja, ahogy szeretné, így a kontroll az ő kezében lehet. 

De azt mindenképp kössük ki szabályként, hogy mindennap egyszer tíz percre ki kell nyitni azt az ajtót” – javasolja Ildikó.

Azon sem érdemes bosszankodni, ha gyermekünk a „mi volt a suliban?” kérdésre az igen egyszerű „semmi” szóval felel, hiszen megeshet, hogy tényleg nem emlékszik rá, mert az neki nem volt fontos, vagy most éppen más jár a fejében. 

„Ha azért tesszük fel a kérdést, mert meg akarjuk tudni, hogy volt-e valamilyen jó élménye, érte-e őt valami kedvesség, amivel hozzá fordultak, vagy éppen bántás, ami neki rosszul esett, akkor kérdezzünk rá célirányosan! Volt-e ma valaki kedves veled az iskolában? Történt-e valami olyan, amit nem volt jó hallani, látni?” – javasolja a szakember.

„Én szeretek életszerű kérdéseket feltenni, és például egy-egy tantárgyra konkrétan rákérdezni. »Környezetből ma is a virágokról volt szó?«, »Mit tanultok most angolból?«, »Kivel játszottál ma a szünetben?«. Az a tapasztalatom, hogy ez jó kiindulási alap, megadja a kellő löketet a folytatáshoz, hogy elkezdje mesélni, milyen érdekes dolgot vettek környezetből, vagy hogy nem értette a matekot, és egyébként is igazságtalan volt a tanár, a nagyszünetben meg a Sári összefirkálta a tolltartóját, és össze is vesztek” – mesél saját módszeréről Tamás, a kétgyermekes apuka.

A pszichológus szerint az is előfordulhat, hogy a gyereknek felkavaró valamelyik téma, és emiatt nem akar róla beszélni, vagy még nem tudja megfogalmazni, hogy arról mit szeretne elmondani. A szakértő azt javasolja, ha azt sejtjük, hogy valóban történt a gyermekünkkel valami, amitől megijedt, akkor ez őt biztosan kilökte a komfortzónájából, és ez az állapot túlélési reakcióra állította át az agyát. Ameddig ez nem múlik el, és nem áll vissza gyermekünk komfortérzete, addig nem fog tudni beszélni a történtekről. 

Az esti mesélés, összebújós beszélgetés azonban segíthet abban, hogy a gyerek visszatérhessen a komfortzónájába, és elkezdjen mesélni a napjáról.

Ha azt látjuk, hogy az események felidézése felzaklatja, sír, remeg, megváltozik a viselkedése, akkor ne kezdjük el faggatni a történtekről, hanem azt kérdezzük meg, hogy tudunk-e neki segíteni szülőként, csináljunk-e valamit, amikor másnap bemegyünk az iskolába. Ha valami gond van, azt azon is észrevehetjük, hogy megváltozik gyermekünk viselkedése.

„Szerencsére kicsi korban a gyerekek még elmondják, ha valami gond van a suliban, de egyébként is lehet látni rajtuk: húzzák reggel a készülődést, nem akarják felvenni a ruhát, a cipőt, ami múlt héten még jó volt, most túl kicsi vagy nagy, nem találják a zoknijukat, kardigánjukat. Ha valami probléma van, akkor szinte biztos, hogy elhúzzák a reggeli rutint, hogy késve érkezzenek. És ezt nem a szülő ellen csinálják, nem őt akarják bosszantani, hanem azért, mert nem akarnak bemenni. Ilyenkor próbáljuk megőrizni a hidegvérünket, és kérdezzünk rá, hogy történt-e valami az iskolában, mi történt, és mérjük fel, amennyire lehet, hogy mennyire nagy a baj, kérdezzük meg, mi, szülőként tudunk-e neki segíteni, hogy ez elmúljon” – tanácsolja a pszichológus.

Igazából a legfontosabb, hogy odafigyeljünk egymásra, szánjunk minden nap minőségi időt a beszélgetésre, és hagyjunk teret a gyermekünknek, ne akarjuk mindenben kontrollálni őt. Talán a kérdésfeltevésben és a kommunikációban is ez a megoldás kulcsa: arra kell helyezni a fókuszt, ami a gyereket érdekli és érzelmileg megérinti.

Hanoch Levin az izraeli drámairodalom és színház legnagyobb alakja rövidre szabott életében roppant intenzíven alkotott: 55 évet élt és 56 színdarabot írt, ezen kívül dalok, prózai művek, versek és jelentős színpadi rendezések őrzik nevét. Művei már hosszú ideje részei a Vígszínház életének, hiszen 2013-ban mutatta be a színház az Átutazókat a nagyszínpadon, és 2006 óta töretlen sikerrel játsszák az egyik leghíresebb és legnépszerűbb művét, Az élet mint olyan című tragikus komédiát a Házi Színpadon. Az egyik legizgalmasabb művét, a Krum című tragikomédiáját még nem játszották Magyarországon. Hazai ősbemutatója október 7-én volt a Pesti Színházban.

Krum külföldről tér haza. Nem keresett pénzt, nem lett boldog, nem ismert meg senkit, nem jutott előre, nem hozott semmit, nem szerzett semmit. Mert bárhol is történik az élet, az nem ott van, ahol ő van... Krum története a 20. század végén és a 21. század elején élő fiatalok története. A főhős és a kortársai élete az örök várakozásról szól, arról, hogy valaki majd megoldja helyettük a problémáikat, de csak beleragadnak a tehetetlenségbe, a középszerű tengődésbe, és képtelenek a boldogságra. A Krum címszerepét a Pesti Színházban Wunderlich József játssza. „Krum 33 éves.  Nagyon akar küzdeni és szeretni, vár valamit az élettől, de valamiért ezekben a nagy akarásokban már az elején elakad. 

Nem gondolja magát különlegesnek, sőt, úgy érzi, elrontotta az életét. Mégis küzd. Valamiért. Talán egy igazi életért.

 Szeretnénk olyan hitelesen ábrázolni ezeket az élethelyzeteket, hogy mindannyian magunkra ismerjünk, és tudjunk egy kicsit nevetni is. A darabban egymást követik a drámai és komikus pillanatok, bízom benne, hogy meg tud történni a színház egyik csodája: hogy az egyik pillanatban sírunk, a másikban nevetünk.”

Kép

Fotó: Vígszínház - Dömölky Dániel

Krumot az édesanyja várja otthon, amikor hazatér külföldi útjáról, és az előadás egy pontján tőle búcsúzik, hogy újra szerencsét próbáljon, és elinduljon a tengerentúlra.  „Az anya szerepe a legtragikusabb ebben a darabban. De már önmagában tragikomikus az a helyzet – ami sokaknak ismerős lehet –, hogy azt kérdezgetjük egymástól a korombeliekkel: a te harmincvalahány éves gyereked mégis mi lesz, ha majd nagy lesz. A darabban visszaköszönnek az anyákra jellemző érzelmi-zsarolós mondatok, és azok a helyzetek, amiket ezáltal teremtenek otthon. Ezek sokaknak ismerősek és emiatt komikusak lesznek” – meséli az Anyát alakító Nagy-Kálózy Eszter.

A Krum magyarországi ősbemutatóját Valló Péter állítja színpadra. „Ez a darab lényegében azt a kiüresedést, kiábrándultságot mutatja be fiatalok történetén keresztül, amit az 1968-as diáklázadások és az azt követő folyamatok okoztak a világban. Furcsa mód ez a történet, ezekről a jövőkép nélküli, motiválatlan fiatalokról manapság újra a legégetőbb problémává vált. 

Erősen reflektál arra, ahogy az Y és Z generáció, hogyan válik kilátástalanságot érző, sokszor antidepresszánsokon élő nemzedékké. 

De azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy ebben a folyamatban mi a feladata és felelőssége a szülők nemzedékének. A szerző különös képessége, hogy ez a nehéz történet mégis humorral van tálalva, és csodálatos szerepek vannak beleírva. Abban bízom, hogy ez az előadás a drámaisága mellett élvezetes, szórakoztató és sokrétű színházi estét ad majd a nézőknek.”

A Krum az egész évadban látható a Pesti Színházban, október 19-én és 31-én, illetve novemberben 12-én és 16-án.

Az előadás a "The Hanoch Levin Institute of Israeli Drama” engedélyével jött létre.

További információ: https://www.vigszinhaz.hu/Krum_1   
 

Az őszi zöldségek ízükben annyira komplexek, hogy lehetőségek egész tárházát nyitják meg előttünk, amikor sütünk vagy főzünk velük. A legtöbb zöldségről sokan nem is gondolnák, mennyire jól működnek például édes ízekkel párosítva, pedig a répa, a cékla és az édesburgonya édeskésen is elképesztően finom, érdemes adnunk nekik egy esélyt, ha még nem próbáltuk!

Zöldségköret egy kicsit másként

Sok-sok évvel ezelőtt édesanyám egyszer a kacsa- és libasült mellé nem a jól megszokott dinsztelt káposztát kínálta, hanem céklát, fehér- és sárgarépát, valamint sütőtököt a következőképpen elkészítve (és hatalmas sikert aratott vele).
A zöldségeket megpucoljuk, vastag hasábokra vágjuk, pici sóval, köménnyel, fűszerpaprikával – vagy ami még pikánsabbá teszi, füstölt paprikával – megszórjuk, majd egy kis mézet csorgatunk rájuk. 200 fokos sütőben addig sütjük őket, amíg belül puhák nem lesznek, a méztől pedig szépen roppanósra nem karamellizálódik a külsejük. 

Mindenféle hús mellé jól illenek, az édességük képes kihangsúlyozni a velük párosított ételek savas vagy fűszeres aromáját, és pompásan ellensúlyozzák a nehezebben emészthető húsok testességét, zsírosságát.

Hideg időben különösen szeretjük a céklát, ami nemcsak finom, de tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal is. Rozmaringgal és fokhagymával krémesre sütve például mennyei, de nagy kedvencünk a következő recept is.

Grillezett fetasajt sült céklaágyon
Hozzávalók:
1 db cékla
1 dl víz
1 db édeskömény
1 dl olívaolaj
só, bors ízlés szerint
0,5 dl balzsamecet
1 citrom héja
20 dkg feta sajt
1 marék dió

A céklát megpucoljuk, kockákra vágjuk, majd puhára főzzük. Közben az édesköményt megtisztítjuk, vékony szeletekre vágjuk, majd egy kis tepsibe helyezzük. Meglocsoljuk egy kevés olívaolajjal, sózzuk, és 10 percre a 200 fokra előmelegített sütőbe tesszük. A megpuhult céklát lecsepegtetjük, kevés balzsamecettel meglocsoljuk, majd elkeverjük a sült édeskömény-szeletekkel. Egy citromot megpucolunk, majd a héját vékony szeletekre vágjuk, és ezt a céklás keverékhez adjuk. A feta sajtot a zöldségekre, a tepsi közepére tesszük, meglocsoljuk olívaolajjal, és az egészet a sütőbe tesszük 15 percre. Közben egy száraz serpenyőben megpirítjuk a diódarabkákat, majd félretesszük. Az ételt a sütőből kivéve megszórjuk pirított dióval, és már fogyaszthatjuk is.

Ha ősz, akkor sütőtök – Avagy receptek sütőtökre

Akinek iskolásai, óvodásai vannak – és egy munkából farkaséhesen hazatérő férje –, annak bizonyára nem kell ecsetelnem mekkora kincs az egész családnak egy finom esti vacsora. Mindenki éhes, fáradt, és alig várja, hogy valami ínycsiklandót kanalazhasson. 
Ilyenkor szeretjük elővenni találékonyságunkat, hogy fél óra alatt olyat alkossunk a konyhában, aminek mindannyian örülünk. 
A következő recept pont ilyen.

Serpenyős sütőtökös mac and cheese
Hozzávalók:
30 g vaj (vagy egy evőkanálnyi kókuszzsír/kókuszolaj)
4 ek olívaolaj
60 dkg sütőtök (de lehet akár egy kicsit több is)
2-3 szál zsálya (vagy egy teáskanálnyi, ha tasakos)
5 dl hús- vagy zöldségleves alaplé (ha nincs, tökéletes a leveskocka is) 
5 dl tej (vagy rizstej)
2 dl főzőtejszín (én Alpro rizstejszínnel szoktam készíteni)
30 g reszelt parmezán
150 g reszelt cheddar sajt
150 g reszelt mozzarella (lehet füstölt is)
200 g reszelt gouda
só, bors, szerecsendió ízlés szerint
50 g parmezán (a tálaláshoz, adagonként kb.1 ek)
500 g tészta (tortiglioni vagy rigatoni, de nagyon finom a kitti’s rizses-köleses nagykockájával is)
4 gerezd fokhagyma 
1 nagy fej vöröshagyma (én sonkahagymával jobban szeretem)

Egy nagy fazékban közepes lángon olvasszuk fel a vajat (kókuszzsírt vagy kókuszolajat), és az olívaolajjal hevítsük tovább. Majd adjuk hozzá a finomra vágott vöröshagymát és fokhagymát. Szórjuk meg zsályával, sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Ezt követően borítsuk hozzá a kockázott sütőtököt, és öntsük fel kevés alaplével. 10–15 percig pároljuk, amíg kissé karamellizálódik, és teljesen megpuhul. Öntsük hozzá a többi alaplevet, és forraljuk fel, majd botmixerrel pürésítsük szinte teljesen simára. Öntsük bele a száraztésztát és a tejet. 20–25 percig főzzük, folyamatosan kevergetve, hogy az alja le ne ragadjon. Ha a tészta megfőtt, vegyük le az edényt a tűzről, és reszeljünk hozzá szerecsendiót. Szórjuk bele a reszelt sajtokat, a goudát, a cheddart, a mozzarellát és a parmezánt. Végül öntsük rá a tejszínt is, és keverjük el sűrű krémesre. Tálaláshoz szórjunk rá parmezánt, és húsimádóknak jöhet rá egy kis sült bacon is.

Kép

Illusztráció: Freepik

Teriyaki sütőtök
Nálunk a család apraja-nagyja imádja az ázsiai ízeket, így nem is kérdés, hogy az egyébként elég jellegtelen ízű csirkemellet leggyakrabban teriyaki szósszal készítem. Egyszer gondoltam egyet, és kipróbáltam sütőtökkel is, és a recept működött! 

Olyannyira, hogy ha gyorsan valami finomat kell készítenem, és szavazást tartok a családtagjaim között, ötből legalább háromszor ezt kérik. 

Még szerencse, hogy az elkészítése pofonegyszerű!

Hozzávalók:
1 normál méretű sütőtök
3-4 ek olívaolaj
4 ek teriyaki szósz
2 tk étkezési keményítő
4 ek szezámmag
1 db zacskós rizs
só, bors
A teriyaki sütőtök első lépéseként a sütőtököt meghámozzuk, félbevágjuk, a húsát pedig kisebb kockákra vágjuk, és egy tálba tesszük. Ráöntjük az olajat és a teriyaki szószt, rászórjuk a keményítőt, a borsot és a szezámmagot, alaposan átforgatjuk, majd elterítjük egy sütőpapírral bélelt tepsin. 190 fokra előmelegített sütőbe toljuk kb. 20–25 percre, hogy megpuhuljon a sütőtök. Miközben az sül, megfőzzük a zacskós rizst. A sütőtököt, ha szükséges, még sózzuk, majd rizzsel tálaljuk.

Ki szereti a szőlőt?

Bevallom, az egyik kedvenc gyümölcsöm a szőlő. Gyerekkoromban a nagypapámnak hatalmas szőlőbirtoka volt a homoki dűlőkön, és ősszel, amikor meglátogattuk, alig vártam, hogy kimehessünk a többi gyerekkel bújócskázni – és természetesen szőlőt csipegetni – az öreg tőkék közé. Sajnos, a nagypapám már nem él, a birtokot is régen eladták a szüleim, a szőlő elvadult, nincs, aki művelje. 

De a mai napig pontosan fel tudom idézni magamban az ott termett szőlőfajták illatát és zamatát: az otellóét, a muskotályét, a saszláét és a csabagyöngyéét. 

Talán ezért is van az, hogy ősszel nálunk mindig van legalább pár fürt szőlő a gyümölcsös tálban, és az évek alatt rengeteg szőlős receptet gyűjtöttem össze. Sok kedvencem van, de talán az egyik legegyszerűbb a következő nassolnivaló, ami nemcsak finom, de nagyon mutatós is, így akár vendégek előtt is lehet „villogni” vele.

Krémsajtos szőlőgolyók
20 db nagyobb szem szőlő
250 g natúr krémsajt 
100 g darált dió
100 g darált pisztácia
A szőlőszemeket megmossuk és lecsepegtetjük. A krémsajtot villával jó alaposan elkeverjük, hogy könnyebben tudjuk formázni. A sajtból teáskanálnyi adagokat helyezünk a tenyerünkbe, ellapítjuk, a közepébe helyezünk egy szőlőszemet, majd gombócot formázunk belőle úgy, hogy mindenhol befedje azt. Ha az összes gombóc elkészült, az egyik felét megforgatjuk a darált dióban, a másik felét a pisztáciában. Tálalhatjuk egészben és félbevágva is.

Egészséges desszert édesszájúaknak

Nagy bánatomra imádom az édességeket. Csaknem olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, azzal a különbséggel, hogy nálam a szeretett nyalánkságok sora nem áll meg a csokoládéknál, szép, hosszú listában folytatódik a fagylaltokkal, a tortákkal és a süteményekkel. Mentségemre szóljon, hogy ahol lehet, az egészséges verziót választom, mint a következő receptnél is, amit ősszel és télen szinte minden hétvégén elkészítek. Gyakran vendégváróként is ezt a desszertet teszem az asztalra: pillanatok alatt megvan, és abbahagyhatatlanul finom! 
Nemcsak szilvával működik, meggyel, körtével, almával és mirelit gyümölcsökkel is isteni.

Kép

Illusztráció: Freepik

Sütőtökös, szilvás morzsa
Hozzávalók:
10-12 db szilva
kb. ugyanennyi mennyiségű sütőtök felkockázva
15 dkg rizsliszt (működik zabliszttel is)
10 dkg darált mandula
sötétbarna nádcukor ízlés szerint (a sötét demerara típusúval a legfinomabb, mert ad neki egy jellegzetes karamellás ízt)
10 dkg kókuszolaj (vaj is lehet)
1 mokkáskanál fahéj
fél citrom leve
csipet só
méz
Tálaláshoz:
görög joghurt vagy vanília ízű jégkrém
A sütőt előmelegítjük 200 fokra, közben meghámozzuk és felkockázzuk a sütőtököt. Beleszórjuk egy tepsibe vagy egy nagyobb hőálló tálba, és nagyjából 10–15 percig sütjük. A szilvákat kimagozzuk, negyedekre vágjuk és félretesszük. Kézzel összegyúrjuk a rizslisztet (vagy zablisztet), a darált mandulát, a nádcukrot, a kókuszolajat, és beleszórunk egy csipet sót. Miután elkészültünk, a szilvát és a morzsát is hozzászórjuk a félig megpuhult sütőtökhöz: először a szilvát tesszük rá, majd megszórjuk fahéjjal, és rácsorgatjuk a fél citrom levét, illetve egy kis méz is mehet rá. Utána rámorzsoljuk a tésztát, hogy egyenletesen befedje a gyümölcsöket. Lentebb vesszük a hőfokot 180 fokra, és nagyjából 15–20 percig sütjük (vagy amíg a tetején a morzsa aranybarna nem lesz). Ezután lekapcsoljuk a sütőt, de még nem vesszük ki az edényt, hanem hagyjuk bent állni egy kicsit (kb. 5–10 percig). Amikor már langyosra hűlt, kanalazhatunk mellé görög joghurtot (én ebbe szoktam egy kis vaníliapasztát is belekeverni) vagy vaníliafagylaltot. Mindkettő verzió kellő mértékben kényezteti az ízlelőbimbóinkat.

A receptekhez a pontos mennyiségek meghatározása miatt felhasznált források: nosalty.hu; streetkitchen.hu
 

Ugyanabból a kárpátaljai faluból származtok, szüleitek pedig jó barátok voltak – mintha a sors kezdetektől egy párnak szánt volna titeket. 

Pali: Nagyborzsován nőttünk fel, ahol mindenki ismer mindenkit, mi azonban sokáig elkerültük egymást: gyerekként máshová jártunk iskolába, később Juli Budapesten tanult tovább, én pedig Ungváron. 

Juli: Miután elvégeztem a Pesti Magyar Színiakadémiát, csatlakoztam a beregszászi színház társulatához. Palkó akkoriban a borzsovai kultúrház vezetőjeként dolgozott, és mellette a Beregszász Dixieland Bandben trombitált. Egy szüreti bálon találkoztunk, ahol felléptek a zenekarral. Amikor meghallottam őket játszani, felkaptam a fejem, hogy milyen zenekar ez. Az ismerőseim elnevették magukat, hogy hiszen borzsovai a trombitás, hogyhogy nem ismerem. Nem sokkal később ő is látott engem a színpadon, ezután kezdtünk beszélgetni. 

Pali: Nagyon megfogott Juli izgalmas személyisége. Hat hónapig udvaroltam neki, aztán megkértem a kezét. 

Juli: Tetszett, hogy Palkó klasszikus módon udvarolt: ellátogatott hozzánk, randira hívott. 

Ma már ez kiveszőben van, Kárpátalján viszont még élnek a régi szokások, a fiúk például házhoz mennek udvarolni. 

Úgy látom egyébként, hogy a kárpátaljaiak, bárhol is éljenek, azokkal értik meg a legjobban magukat, akikkel azonos gyökereik vannak. 

Milyen egy igazi kárpátaljai lakodalom? 

Pali: Általában nagy lagzikat tartanak 100–200 fővel, de van olyan település, ahol az 500–600 fő is megszokott. Mi száznyolcvanan voltunk, mivel mindkettőnknek széles a baráti köre, és a családunk is nagy. Együtt mulattak színészek, zenészek, fergeteges bulit csaptunk! 

Juli: A tánc hevében történt velem egy kis baleset: a nagylábujj körmöm beszakadt. Mivel a pap volt az egyetlen, aki nem fogyasztott alkoholt, ő vitt be a kórházba. Számomra nem a fájdalom volt a bánat, hanem hogy nem tudok tovább táncolni, de helyettem is mulatott a násznép. Szerencse, hogy ez hajnali négykor történt és nem előbb. Az ismerőseink azóta is az akkori év legjobb esküvőjeként emlegetik. 

Házasságkötésetek meghitt pillanatokban is bővelkedett. 

Juli: Palkó református, míg én katolikus vagyok, ezért ökumenikus jellegű esküvőt tartottunk: Németh Sándor katolikus pap adott össze minket a templomban, majd Zán-Fábián Sándor református püspöktől is kaptunk egy áldást az étterem teraszán, ahol ünnepeltünk. 
Németh Sándor atya mondata a kedvenc idézetünkké vált: „Ma jobban szeretlek, mint tegnap, de kevésbé, mint holnap.”
 
Mit jelent számotokra ez a gondolat? 

Juli: A házastársakra szokás mondani, hogy kiegészítik egymást, mint a fazék és a fedő, egy ismerősünk szerint viszont mi két fedő vagyunk. Azonban amióta együtt vagyunk, sokat változtunk egymás mellett, és sok mindent átéltünk, mint a gyerekeink születése vagy édesapám elvesztése, amik még jobban megerősítették a kapcsolatunkat. 

Pali: 

A házasságunk egyik alapja, hogy mindig megbeszéljük a problémáinkat: ha az egyikünk azt kérdezi, „Mi a baj?”, a másik nem válaszolhatja azt, hogy „Semmi”. 

Juli: A kárpátaljai emberek egyébként nehezebben beszélnek az érzéseikről, a családomban sem volt ez szokás. Húszévesen én tanítottam meg otthon, hogy mondjuk ki egymásnak, „szeretlek”. Kettőnk közül ezt inkább Palkó igényli, az én szeretetnyelvem a szívességek: jólesik, hogy az utóbbi időben sokkal jobban kiveszi a háztartás körüli feladatokból a részét. 

Nem sokkal az esküvőtök után megérkezett kisfiatok, Palkó. Jó fiatalon családot alapítani? 

Pali: Mi ezt a példát láttuk, ebben nőttünk fel. Számomra az a furcsa, hogy a magyarországi fiatalok a harmincas éveikben kezdenek gondolkodni a családalapításon, amire alaposan rákészülnek, egzisztenciális szempontból is mérlegelnek, és negyvenesek, mire gyerekük születik. Az apám azután kezdett építkezni, hogy megszülettem, de nem volt belőle hátrányom. Megtanultam, az élet nem úgy működik, hogy beleszületünk valamibe, hanem egy folyamat, amit együtt alakítunk. 

Juli: Sokan tartanak a házasságtól, a gyerekvállalástól, de amikor már benne van az ember, rájön, felesleges volt a félelem. Ha az egyik félnek nehezebb is valamiért, akkor a másik segíti. Csak nem kell sajnálni az egymásra szánt figyelmet, törődést és elfogadást. 
Én vágytam arra, hogy fiatalon váljak anyává, azért is, mert fontos volt, hogy a nagyszüleim is megismerhessék a gyerekeimet. Magam is nagyon kötődtem a saját dédmamámhoz, és szerettem volna, ha ezt az élményt ők is megtapasztalják. Egy dédi ugyanis más, mint egy nagyi. Palkónak és Rózának két dédmamája is él, aminek nagyon örülök. 

Milyen egyéb értékeket igyekeztek átadni nekik? 

Pali: Ez nincs kőbe vésve, mint a Tízparancsolat. A gyerek olyan, mint egy nagy tükör: azt fogja mutatni, amit lát tőlünk. Például van egy kis gyümölcsösünk, ahol szoktam kertészkedni, és olykor Palkó is velem tart. 

Ezzel megtanulja a munka hasznosságát, és nem fog kétségbe esni, ha földes lesz a keze. 

Fontos számunkra a hitre nevelés is: rendszeresen járunk misére, istentiszteletre, a fiunk pedig a templomba is elkísér minket, már egészen pici kora óta. Emellett minden este közösen imádkozunk. 
Juli: Szerintem ezek a dolgok is ugyanúgy bele tudnak épülni a gyerekek rutinjába, mint a reggeli fogmosás. Palkónak nem gond végigülni a misét, és akármilyen álmos is este, szól, ha még nem imádkoztunk. 

Mozgalmas életet éltek. Hogyan fér bele a kettesben töltött idő? 

Juli: Igazság szerint korábban sem voltunk sokat kettesben, mivel az esküvő után hamar megszületett Palkó. Emellett nem vagyunk otthonülős család, gyakran szervezünk programokat a szüleinkkel és a barátainkkal, amikor a gyerekeket is visszük magunkkal. Mi nemcsak a szülinapokat, hanem a névnapokat is megünnepeljük – ez azt jelenti, hogy egy héten legalább egyszer valahol máshol vacsorázunk, amit szintén együtt töltött időként élünk meg. 
A nagymamák egyébként bármikor tudnak a gyerekekre vigyázni, bár nem szoktuk előre beprogramozni a kettesben töltött időt – szerintem nem is kell hozzá elmenni otthonról. A hétvégi közös, nyugodt reggeli például felér egy étteremben töltött vacsorával. Este, lefekvés előtt pedig beszélgetéssel zárjuk a napot.

Tavaly februárban háború tört ki Ukrajnában. Kárpátaljai magyarokként hogyan élitek meg mindezt? 

Juli: Vannak könnyebb és nehezebb időszakok is. Igyekszünk tenni a dolgunkat, lekötni magunkat. Ha túl leszünk rajta, biztosan erősebbé válunk. A háború révén megtapasztaltuk, hogy minden mennyire mulandó, és egyik pillanatról a másikra megváltozhat az élet. 

Azóta még jobban értékeljük, hogy mindenünk megvan, amire vágytunk: szép gyerekeink, munkánk, és egy erős családi és baráti körünk, akikre bármikor bármiben számíthatunk. 

Az elmúlt évben egyébként még erősebben megtapasztaltuk a Gondviselést. Például sokáig hiába vártunk egy második gyermekre, nem fogant meg. Miután kitört a háború, megjegyeztem az egyik barátnőmnek: most lenne a legideálisabb teherbe esni, mert akkor biztosan nem a háborúra fókuszálnék, hanem befelé figyelnék. És így is történt, decemberben megszületett Róza. 
Nagyon figyelnek ránk odafönt, erre más magyarázat nincs. 

Pali: Az emberek sok máshoz hasonlóan hajlamosak előre megtervezni a gyermekáldást is, de rájöttünk, nem úgy történnek a dolgok, ahogy mi elképzeljük, hanem ahogyan Isten elrendeli. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

Kilépünk az ajtón. Fázósan bújik a kabátomba, mert csípi az arcát a szél. Én nem bánom, úgyis bő rám a kabát. Nem szeretem, ha csak a szél süvít keresztül rajta, felfújva azt, mint egy magányos madárijesztőt. 
Magamhoz szorítom, aztán együtt szaladunk az óvoda kapujáig. 

A járda repedésében pitypangot pillantok meg, az idei elsőt. Furcsán fest a kis sárga fej a nagy szürkeségben. Együtt guggolunk le megcsodálni a szívósságot, amivel az életbe kapaszkodik. Még nem lehet elfújni, pedig az lesz csak majd az igazi móka: nézni, ahogy az apró esernyők repülnek szerteszét, magukkal szállítva az új élet ígéretét. 

Az elválás után kicsit furcsa egyedül sétálni a napi teendők felé. Olyan, mintha újra kéne tanulnom levegőt venni. Összébb húzom magamon a kabátot. Sietve lépek az utca túloldalára, már nem is látom az ablaküvegre tapadó szőke fejecskét. Az agyamban egymást kergetik a háztartással, munkával, csekkekkel kapcsolatos gondolatok, közben pedig már várom a délutáni találkozást, pedig tudom, hogy sosem érkezek jókor: csak túl korán vagy túl későn. 

Este fáradtan fekszünk az ágyában. Én behúzott lábakkal, mert átlósan sem férek el, ő az arcát egészen az enyémbe nyomja. Fél. Megnyugtatnám, hogy szörnyek nincsenek, vagy hogy tényleg senki nem jön be a házba, de ő most éppen a csillagképektől fél, és erre nincsenek nagyon válaszaim. 

Préseli tovább az arcát az enyémbe, mintha egészen belém szeretne olvadni. 

Úgy érzem, nincs levegőm, csak az jut, amit ő kilélegez. Megnyomom az orrát, mint egy varázsgombot, hátha elalszik. De nekem nem működik. Számoljuk inkább a bárányokat. A nyolcadik után egy pillanatra elernyed, de aztán rájövök, hogy röpke illúzió volt csak. Újabb éneket kér. Az éjszaka közepén ébredek, elgémberedett végtagokkal. Ma is ő altatott el engem. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Az ember társas lény, mindannyian vágyunk a figyelemre, ettől érezzük magunkat szeretve és biztonságban. Régebben a szomorúságunkat a hozzánk legközelebb állókkal osztottuk meg, ma ez áttevődött az online közösségi médiába, ahol sok idegennel is kapcsolatban állunk. Sokan még rá is játszanak, szándékosan eltúloznak egy-egy szomorú eseményt vagy borúsabb érzelmet a nagyobb figyelem érdekében, ami már felveti a manipuláció gyanúját. A jelenségnek neve is van, angolul legalábbis: ez az úgynevezett sadfishing, amit magyarul csak körül tudunk írni, és nagyjából „sajnálathalászatnak” fordíthatnánk.

Mivel egy viszonylag új jelenségről és fogalomról van szó, még nem áll rendelkezésre kutatás erről a viselkedési formáról. A sadfishing azonban párhuzamot sejtet az általános figyelemfelkeltő viselkedéssel: amikor egy személy azért tesz valamit, hogy azzal mások figyelmét, szimpátiáját vagy elismerését elnyerje. 

A figyelemfelkeltő viselkedés pedig az alacsony önbecsüléssel, a magányossággal, a nárcizmussal vagy a machiavellizmussal (mások manipulálásának vágyával) hozható ok-okozati összefüggésbe.

Akik gyakran kiáltják a farkast

Pejoratív jelentéstartalmánál fogva a sadfishing kifejezés feltételezi, hogy az online felületre kiposztolt sajnálatos eseményt, élethelyzetet, érzelmet az illető szándékosan nagyította fel: mindezt azért, hogy nagyobb figyelmet kapjon a közösségi médiában. Ám amíg egyesek tényleg csak azért esnek túlzásokba, hogy együttérző reakciót csikarjanak ki – az ismerőseik mellett akár idegenektől is, kommentek vagy lájkok formájában –, könnyen előfordulhat, hogy egy másik látszólag hasonló, drámai hangvételű poszt mögül valaki épp valós segítségért kiált. 

Felhívás „keringőre”

Nevezzük Barbinak a fiatal nőt, aki már megint nehezen ébredt. Nem csoda, hiszen múlt éjjel is alig aludt: a legkisebb gyermeke még nincs féléves, jön a foga, ráadásul náthás. A többiek bár oviban, de ki tudja, meddig: szinte borítékolható, hogy el fogják kapni, ha nem is a kicsitől, akkor bent, a csoportban. Már a harmadik kávéjánál tart, pedig még csak délelőtt 10 óra. Ez már zsinórban a harmadik ilyen napja, a férje ráadásul megint külföldön van. Így aztán megint nem lesz ideje arra, hogy méregtelenítse a szervezetét, jógázzon és meditáljon, hogy magán dolgozzon. Pedig ezeket tanácsolták neki a kiégés ellen.

Pontosan tudjuk, mert Barbi mindennap megosztja ezzel kapcsolatos megéléseit a közösségi felületén. 

Ahogyan a szintén fantázianévvel felruházott Evelin is, szinte naponta osztja meg érzelmi mélypontjait, tárulkozik ki ugyanott: ezúttal a munkahelyváltása kapcsán. Szavai szerint kétségek közt vergődik, fájdalmas önismereti utat jár be. Azért, hogy ennek nagyobb nyomatékot adjon, a posztja mellé egy kisírt szemű szelfit tesz, alatta azonban igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy „már nincs semmi baj”. Megjegyzése ugyanakkor hozzászólásokért kiált.

Olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni

„Az embereknek figyelemre, szeretetre és biztonságra van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet élhessenek: az az igény, hogy megosszam a jó vagy szomorú híreket, és ehhez figyelmet kapjak, alapvető emberi szükségletből táplálkozik. Az offline világban alapvetően csak az ismerőseinkkel, szeretteinkkel, a közvetlen hozzátartozókkal osztottuk meg az életünk részleteit. Tőlük kaptunk figyelmet, ők ünnepeltek, ha valami öröm ért, és ők éreztek együtt velünk, amikor valamiért elkeseredtünk. Ám a közösségi média alaposan kitágította azt a kört, akikkel ezeket az információkat megosztjuk” – mondja Győri Ildikó.

Ezek a felületek eredetileg azért jöttek létre, hogy lehetővé tegyék és megkönnyítsék a kapcsolatfelvételt és -tartást például rég nem látott ismerősökkel. A szakértő szerint az sem elhanyagolható tény, hogy míg eleinte csak a jó híreket osztották meg itt az emberek egymással, mára ez a kontextus is megváltozott.

Mostanra odáig jutottunk, hogy sokak számára napi „kötelező” tevékenység, hogy fotókat, érzéseket posztoljanak ki magukról.

E torzulás okán fordulhat elő az, hogy ha valaki a való világban nem talál megfelelő offline partnereket – barátokat, családtagokat, kollégákat, akik „elég hangosan” és elég sokszor kifejezik az együttérzésüket vagy a támogatásukat –, akkor a világhálón kárpótolja magát. Ezért elkezdi oda „kipakolgatni”, hogy mi történt vele. 

A pszichológus rámutat: miután a közösségi média is inkább a rossz híreket osztja meg, összességében sokkal több rossz hírt hallunk, amik hatására azonnal kiesünk a komfortzónánkból, és „üss, fuss vagy a lefagyás” állapotába kerülünk. A jó hírekre ugyanakkor kevésbé figyelünk föl, mert azok kevésbé jelentenek „életveszélyt” számunkra. A közösségi média tehát az idegrendszerünk működési mechanizmusára épít. Ebből következik, hogy akik extra figyelmet szeretnének maguknak kivívni, azok elsősorban a sajnálatos híreiket, életeseményeiket fogják megosztani. Így gyorsabban és több lájkot fognak kapni, mintha például arról írnának, hogy a gyerekük megsütötte az első tortáját. Manapság ilyesmikre már nem nagyon jár a lájk.

Kép

Kép: Freepik

A valóság nem egy Instagram-sztori

„Az Instagramon általában mindenki igyekszik tökéletesre gyártott tartalmat megosztani magáról, a beállított, sminkelt, retusált fotók sokaságát látva pedig azt hihetjük, a legtöbb embernek a valóságban is ilyen tökéletes az élete. Ha pedig jön végre valaki, aki ezekhez képest mást, például a kisírt, püffedt szemeit, arcát mutatja meg, akkor nagyobb feltűnést ér el, és hozzá képest kevésbé érezzük magunkat tökéletlennek. Pedig valahol mindannyian tudjuk, hogy a valóság nem egy Instagram-sztori.”

„Lájkot nyomunk, hiszen levette a vállunkról azt a terhet, hogy mindig, minden helyzetben tökéletesnek kellene lennünk” – mutat rá a szakember.

Várhatunk persze idegen emberektől is részvétet, együttérzést az adott problémánkkal kapcsolatban, ám mint fogalmaz: „ez pont olyan mélységű lesz, és pont annyira fogja megoldani a nehézségeinket, mintha azt például egy kenyérpirító mondaná”. Valódi együttérzést a való világban, velünk valósan kapcsolatban álló emberektől lehet elvárni. A közösségi felületeket nem arra találták ki, hogy igazi együttérzést generáljanak az emberekben. Már maga az elvárás is téves.

Valami olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni, legfeljebb csak nagyon felületes szinten, ezért hiányérzet maradhat bennünk. „Érdemes szakembert keresni, aki segít a negatív érzések feldolgozásában, vagy egy olyan igaz barátot, aki valóban együttérez velünk” – hívja föl a figyelmet a pszichológus, aki azt is elképzelhetőnek tartja, hogy valaki beleragad ebbe a szerepbe: felnagyít valós, de nem olyan léptékű élethelyzeteket a posztokban. Ennél viszont nagyobb probléma, ha valaki az igazán mély problémáira is a közösségi médiától vár megoldást. 

A szakember ehelyett azt ajánlja, próbáljuk meg a való életben meglévő kapcsolatainkat erősíteni, illetve olyan, sikerélménnyel járó, offline tevékenységet, hobbit választani, amely örömöt okoz. „Érdemes visszatérni a való világba és valódi emberekkel kapcsolatot keresni, mert igazából az ő együttérzésük adja meg az emberi kapcsolatok valódi értékét. A közösségi médiában kapott lájkok hamar feledésbe merülnek” – fűzi hozzá. 
 

„Mélyen a szemembe nézett, és közölte, hogy ő unokát akar”

Valéria öt éve él együtt a férjével, van egy 11 hónapos gyermekük. Úgy érzi, véget ért a házassága. Hosszú út vezetett idáig, és nem figyelt az intő jelekre.
„Amikor a későbbi férjem bemutatott az édesanyjának, aki egyedül nevelte fel őt, már az első közös ebéd előtt mellém ült, mélyen a szemembe nézett, és közölte, hogy ő unokát akar. Persze nem tudtam sokat enni, félszeg voltam az első találkozás miatt, akkor ő megjegyezte: »Hogy fogod a gyereket kihordani, ha ilyen keveset eszel?« Aztán összeházasodtunk, ugyanabba a faluba költöztünk, a szomszéd utcába. Anyósom szinte mindennap átjött. Volt, hogy kedvesen tanított, mit hogyan csináljak, »mert az ő fia megszokta, hogy mindenből a legjobbat kapja«, máskor kicikizett, ha valamilyen házi munkában nem voltam elég ügyes. 

A gyerek nagyon nehezen jött össze, de amikor végre terhes lettem, alig tudtam lebeszélni őt arról, hogy bejöjjön a szülésemre. 

Ragaszkodott ahhoz is, hogy a baba fürdetését ő végezze, mert szerinte a fiának túl nagy a keze, nekem meg úgysincs elég türelmem. Hiába kértem sokszor a férjemtől, hogy álljon a sarkára az én érdekemben, ő mindig csitított az anyjával kapcsolatban: »Értsd meg őt, csak mi vagyunk neki, ő csak jót akar«. 
Pár napja vett az unokájának egy bébikompot, anélkül, hogy velünk megbeszélte volna, én nagyon mérges lettem, mondtam, hogy márpedig a gyerek azt nem fogja használni, mert nagyon káros a gerincére. Ő halálosan megsértődve hazament. Másnap a férjem összeszedte a ruháit, és odaköltözött hozzá. Utólag kiderült, választás elé állította őt: »Vagy én, vagy az a vámpír feleséged!«”

„Kirekesztett lettem a saját otthonomban”

„Amikor Évával összeházasodtunk, volt egy olyan érzésem, hogy kicsit menekülni is akar otthonról, önálló nővé szeretne válni. Három-négy évig nagyon szépen éltünk, született egy kisfiunk, majd később még egy. Mivel a gyerekeknek sok egészségügyi problémájuk volt, én viszont reggeltől estig dolgoztam, feleségem egyre többször rászorult anyósom segítségére. Ez megváltoztatta őt, egyre több dolgot csak vele beszélt meg, csak az ő véleményét kérte ki.

Elhidegült tőlem, és azt vettem észre, hogy kirekesztett lettem a saját otthonomban, mintha semmit nem csinálnék jól, mintha nem is lenne rám szükség, csak a fizetésemet adjam haza. 

Az ő véd- és dacszövetségükkel szemben tehetetlennek érzem magam, el vagyok keseredve. Nem merem választás elé állítani, hogy »vagy én vagy az anyád«, mert félek, hogy az anyját választaná, és akkor elvinné tőlem a gyerekeket.” 

A házastárs joggal várja el, hogy álljon ki mellette a párja

Balkuné Szűcs Emese pszichológus gyakran találkozik hasonló válsághelyzetekkel: „Gyakori indok a válásnál, hogy az egyik fél a kapcsolatból kiszorítva, a családból kiközösítve érzi magát, mert a párja sokkal szorosabb kapcsolatot ápol például az anyjával, mint vele. A két példából kirajzolódik két jellemző típus: az anya és a felnőtt lánya között annyira szoros a szövetség, hogy abba már legfeljebb csak a gyerek fér be, de a férj semmiképpen. A másik, amikor az anya–fiú kapcsolat egészségtelenül szoros, képtelen nemet mondani az anyjának a férfi, ezzel elveszíti házastársa bizalmát. A házastárs érthető okokból mindig azt várná, hogy konfliktushelyzetben kiálljon mellette a párja, aki ezt nem képes megtenni. Ráadásul az is gyakran előfordul, hogy villámhárítóként meghallgatja az anyja és a párja panaszait is, de ő nem tud erre a helyzetre megoldást. 

Nem mer kiállni egyikükért és saját magáért se, így ebbe nagyon belefárad. 

A konkrét esetben az lett volna jó a párkapcsolat szempontjából, ha a férj azt mondta volna az édesanyjának: »A gyermekünk nevelése a mi kettőnk felelőssége, meghallgatunk téged, de mi döntjük el, mi jó szerintünk a gyermekünknek«. Ráadásul a bébikomppal kapcsolatban egyértelműen a fiatal anyának volt igaza. De még ha nem lett volna igaza, még ha az anyósnak valóban sokkal nagyobb tapasztalata is lenne a gyereknevelésben, akkor is fontos, hogy a házastárs kiálljon a párja mellett, mert különben elveszti a bizalmát. Egymás között persze mérlegelhetik az anyós érveit.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Jelek, hogy leendő párunk egészségtelen függésben él a szüleivel

Apróbb nézeteltérések adódhatnak együttjárás idején is a szülők és a fiatal pár között. Ilyenkor a családba bekerülő embernek érdemes arra figyelni, tiszteletben tartják-e a gyermekük véleményét a szülők, felnőttként kezelik-e, és őt barátsággal fogadják-e. Ha az anyós- vagy apósjelölt kijelenti a leendő menynek, hogy ő gyereket akar, érdemes ezt vészjelzésként felfogni. A kevésbé durva, látszólag kedves beavatkozások is veszélyesek lehetnek: „Jaj, apáddal már annyira várjuk, hogy nagyszülők lehessünk!” Már ez is sok lehet, ha többször elhangzik presszionáló módon – hívja fel a figyelmet a pszichológus. 
„Érdemes ilyenkor megbeszélni a párjával, ő hogyan értékeli a szüleinek ezt a beszólását. Elfogadhatónak tartja-e, hogy a szülei ennyire beleavatkozzanak az életükbe, bagatellizálja vagy tiltakozik-e ellene. »Figyelj, te mit gondolsz erről? El fogják ők fogadni a mi döntéseinket?« A fiatal társ reakciója rengeteget elárul a helyzetről. Ha ő azt mondja: »Anyáék már nagyon szeretnének unokát, de ha ezek a beszólások téged zavarnak, le fogom állítani őket« – és ezt adandó alkalommal tisztelettel meg is teszi, akkor biztonságban érezheti magát a partner, mert máskor is ki fog mellette állni.” 

„A mismásolás viszont intő jel: talán érdemesebb a kapcsolatból időben kimenekülni.”

Jó esélyeket teremt a megbeszélés képessége és az egyenes kommunikáció

Már az együttjárás idején fontos a családi kapcsolatok megfigyelése és megbeszélése. Hiszen nagyon kevés ember jön olyan családból, ahol a kapcsolat a felmenőkkel mintaszerű, nyilván a fiatal pár a hibákat korrigálni szeretné a saját életében. Érdemes megbeszélni, mit akarnak másképp csinálni.
Az is árulkodó lehet, hogyan viselkednek a szülők, ha a felnőtt gyermekük valamit másképp gondol vagy kiáll a leendő párja mellett. Ha kimutatják, hogy ez nem esik nekik jól, de aztán elfogadják, az ideális helyzet. „Ugyanakkor nem várható el, hogy az idősek mindenben »behódoljanak« a fiataloknak, mert vannak olyan gondolkozásbeli, tapasztalati különbségek a generációk között, amik áthidalhatatlanok is lehetnek – hangsúlyozza Balkuné Szűcs Emese. – De fontos, hogy kommunikálják nyíltan az ellenérzéseiket, kezeljék ebben is felnőttként egymást.”

„Ha viszont a szülők egy passzív-agresszív nyomásgyakorlás irányába mennek el, az nagyon rossz helyzetet teremthet a fiatal pár számára.” 

A generációk közötti tapasztalati különbségekre jó példa az édességadás. Gyakori, hogy a nagyszülők édességekkel akarják jutalmazni az unokáikat – mivel a múltban, amikor még luxuscikknek számított, a cukor nagyon értékes tápláléknak minősült –, a fiatal szülők viszont károsnak tartják az édességek fogyasztását. Ez odáig is mehet, hogy a szülők már nem szívesen bízzák a nagyszülőkre a gyerekeket, ha nem tudnak érvényt szerezni az elveiknek. Ha viszont ezt meg tudják beszélni, és a nagyszülők el tudják fogadni ebben is a szülők kompetenciáját, az nagyon példamutató. 

Két kiskamasz a hóbortos nagynénjük szigetén kénytelen tölteni a nyarat, és nem is gondolják, hogy a szigetlakók különcsége mögött szövevényes családi rejtélyek és ősi titkok lapulnak. És ez még csak a kalandok kezdete.

„Pifkó Célia világa izgalmas, tele vagány és rejtélyes szereplőkkel, fordulatokkal. Nagyon örülök, hogy megszületett ez a könyv − annál is inkább, mert mindig is elbűvölt a boszorkányok (vagy tudós asszonyok?) titokzatos, sejtelmes világa. A receptjeik, főzeteik, a sokszor nehéz sorsuk, a hatalmuk és bűvös erejük. Az az érzésem, hogy Célia nagyon is jól ismeri a titkaikat. Olvassátok el A Füveskönyvet, ígérem, nem bánjátok meg!”  – mondja a könyvről Kertész Erzsi.

Kép

Ha többet szeretne tudni a könyvről, itt olvashat ajánlót.

A 4-8 éves korosztálynak pedig a szerző Szörnyek a szobádban című mesekönyvét ajánljuk, amely megrendelhető kiadónktól.

Szent István egyik első ezüstdénárjára a Nagyszeminárium Vár utca melletti udvarának feltárásakor találtak rá. A leletről azóta bebizonyosodott, hogy az úgynevezett Lancea Regis feliratú sorozatból való. Ezek a királlyá koronázott Szent István által veretett első pénzérmék, mondta el  Vavra Áron, a veszprémi várnegyed beruházás műemléki projektvezetője a mostani felfedezéssel kapcsolatban.

 A magyarországi numizmatika 1968-ig István Stephanus Rex feliratú ezüst dénárját tartotta az első magyar pénzérmének. Abban az évben azonban Nagyharsányban egy kőbánya földmunkái során találtak egy kincsleletet, amelyből több bizánci, német és cseh pénzérme mellett több mint 40, akkor még ismeretlen magyar veret is előkerült. Az itt megtalált sorozat a pénzérme külső körében olvasható Lancea Regis, vagyis „a király lándzsája” köriratról kapta a nevét.

Hegyi Dóra, a Magyar Nemzeti Múzeum ásatásvezető régésze kiemelte: a veszprémi lelet azért is kuriózum, mert egy Árpád-kori talajrétegben találták meg – vagyis a pénzérme a saját korából, a saját környezetéből került elő.
„Ez, és a most feltárt többi lelet – egy falmaradvány, valamint több kerámiaedény, többek között egy épségben megmaradt Árpád-kori fazék is – újabb bizonyítéka annak, hogy a veszprémi várnegyedben már ebben a korai időszakban is éltek emberek” – mondta el.

A veszprémi várhegy kiemelten védett régészeti lelőhelynek minősül. A várnegyed 2020-2025 között zajló megújítását régészeti szakmai támogatás kíséri, így a Magyar Nemzeti Múzeum régészcsapata több épület esetében is teljes körű régészeti feltárást végzett a tervezési munkákhoz kapcsolódóan, valamint a kivitelezési munkák megkezdése előtt és a kivitelezés alatt.

Az elmúlt hetekben a várnegyed két épületénél, a Nagyszemináriumnál és a Szent György Kápolnánál is zajlottak feltárások. Korábbi kutatások során beigazolódott, hogy a Nagyszeminárium déli szárnya egy középkori temető határa volt, attól északra pedig már az Árpád-korban is épületek álltak. A beruházásokat megelőző kutatások során geofizikai mérésekkel, többek közt talajradaros vizsgálattal térképezték fel a felszín alatti maradványokat, és így akadtak rá a középkori várfalra is.

A Szent György Kápolna különleges jelentőséggel bír: történeti források szerint ugyanis ez a hely lehetett, ahol Szent Imre herceg szüzességi fogadalmat tett. 

A helyszínen egyébként két kápolna maradványai is megtalálhatóak: a 10. században egy kör alaprajzú, patkóíves szentélyű épület állhatott itt, majd a 13. században egy újabb kápolnát építettek a korábbi épület fölé. Az újabb kutatások során fény derült arra, hogy a főszékesegyház 11. századi megépítésekor az eredeti, 10. századi kápolna falaiba belebontva összeépítették a székesegyházat és a régebbi kápolnát.

A beruházás kezdete óta több érdekességre és jelentős régészeti leletre bukkantak a szakemberek. Tavaly januárban a vár délnyugati részén kora újkori palánkerődítés nyomait találták meg, korábban nem ismert barokk csatornarendszer, középkori várfalszakaszok és befalazott kemencék is előkerültek. Számos más érmét is találtak, a legkorábbi az Árpád-korból származik, a legkésőbbi pedig a 19. századból. Korabeli használati tárgyak, például egy fogkefe is előkerült.
„Az újkori csatornák és emésztőaknák – amelyek a várhegyen is megtalálhatóak – igazi kincsesbányák” –  fogalmazott Hegyi Dóra, hozzátéve: ezeket az aknákat a 18-19. században szemétgödörnek használták.

A várnegyedben található Simon Ház udvarán például egy egész konyha került elő üveg- és kerámiaedényekkel, amelyek közül több megtekinthető a Biró-Giczey Házban látható kiállításon.

Az elmúlt években a veszprémi várhegyen feltárt leletekből kiállítás nyílt ősszel a Biró-Giczey Házban, a Szent György Kápolnában pedig az itt zajló kutatás legújabb eredményeibe pillanthatnak be a látogatók.

Forrás: MTI