A kérdés egyszerre szól az akadémiai kutatóhoz és a gyakorló népzenészhez. Voltaképp mi is a zene? 

A levegő rezgéseit fölfogja a fülünk, az agyunk pedig mindezt mindenfélére fölhasználja. Az agyunkban minden mintázatok szerint tárolódik. A mintázatokat az idegsejtek kapcsolódási hálózata jelenti. Ezek a mintázatok, amelyek az érzékszerveinkből az idegszálainkon át érkező hatások nyomán alakulnak ki az agyunkban, folyton változnak, mert változnak az idegsejtek kapcsolódási erősségei. Egy kép eleve mintázatként éri el az idegrendszerünket, hiszen a retinánkra leképezett képről pontonként mennek idegszálak az agyunkba. Amikor ellenben hangot hallunk, olyankor csupán két egyváltozós függvény éri az idegrendszerünket a dobhártyánkról. Ez a nyomásváltozás időfüggvénye. Az agyunknak ebből a két függvényből kell előállítania egy csomó mintázatot. 

Ezért szerintem a hallás és a zenehallgatás során az agyunk sokkal bonyolultabb műveleteket végez, mint amikor egy képet nézünk. 

Az agyunknak mindössze két csatornán érkező ingereket kell ahhoz feldolgoznia, hogy például évtizedekkel később is emlékezzünk a nagyszüleink hangjára. A hangok processzálása nagyon összetett folyamat, amely stimulálja az agyat. A zene valahogy úgy alakult ki, hogy ez a stimuláció felfokozódott, hogy ne csupán a fennmaradást szolgáló információkat kísérő hangoknak legyen szerepük, hanem az érzelmeket kiváltó hangoknak is.

Ennek értelmében költői túlzás madárdalról beszélni? Hisz ez a fajta processzálás az állatvilágban ismeretlen. 

Valószínűleg arra aligha van példa, hogy a hangok előállítása élvezeti célt szolgálna. Minden hangnak meghatározott funkciója van: párkeresés, vészhelyzet jelzése és effélék. Az ember ellenben a fennmaradás funkcióján túl is előidézi a hangokat. Bizonyos hangok félelmet, veszély­érzetet és hasonlókat váltanak ki belőlünk – a filmes szakma bővelkedik a példákban.

Azt mondtad, különleges dolog, hogy az emberi agy föl tud idézni régmúlt hangi mintázatokat. A művészetnek is lényegi eleme a fölidézés képessége. 

Az biztos, hogy számomra például a doromb hangja megnyitja az idő tárnáit. Ha dorombozok, ugyanazt élem át, mint az első őseink. Valószínűleg azért tetszett meg, amiért később a tilinkó is: mindkettő a tiszta felhangsort használja. Nem lehet rajtuk eljátszani akármilyen dalt, de bárhogy is játszunk rajtuk tisztán, harmonikusan szólnak. A zongora egyenletes temperálása óta – ami Bach idejében azt a célt szolgálta, hogy egy dallamot tetszőleges hangnemben el lehessen játszani, tehát erős érvek szóltak mellette – elveszett bizonyos hangközök felhangok szerinti illeszkedésének tisztasága. 

A legtöbb ember ezt észre sem veszi, de egy furulya vagy egy tilinkó hangjában van valami eredendő tisztaság. Tapasztalataim szerint ezt leginkább a gyerekek fogják föl, akik még nem alkalmazkodtak a temperált hangzáshoz.

A felhangok jelensége magyarra fordítva valami olyasmi, hogy egy konkrét hang mellett matematikai függvény szerint rövidülő hullámhosszú hangok is megszólalnak. A régiek úgy fogalmaztak, a zenében valamiféle világharmónia tükröződik. 

Igen, a felhangok az alapfrekvencia egész számú többszörösei. A görögök igen elmés kísérleteket végeztek: különféle hosszúságú huzalokra köveket aggattak, így jöttek rá, hogy azok a hangok hangoznak jól együtt, amelyeknél a húr hossza, illetve a huzalokra aggatott kövek számaránya kis egész számokkal előállítható törtekkel adható meg. Együtt szóló hangok annál kellemesebb hangzást adnak, minél több felharmonikusuk van páronként azonos frekvencián. Ez akkor áll fenn, ha két hang alapfrekvenciájának arányában minél kisebbek a számok a nevezőben és számlálóban. Például az 1/1 az unison, 2/1 az oktáv, 3/2 az a tiszta kvint. A legsimább hullámforma a szinuszhullám. Az ebből képzett hangnak nincsenek felhangjai. A szinuszhang gyenge, sima hangnak tűnik. A természetben nemigen fordul elő szinuszos, tehát felhang nélküli hang. Még a leglágyabb emberi hang is felhangokkal teli, és a felhang adja a hang teltségét. Hasonló okok miatt teltebb egy oboa hangja, mint egy fuvoláé. Az emberi hallórendszer döbbenetesen érzékeny a felhangokra. Ezért halljuk egyesek hangját teltnek és szépnek, másokét kellemetlennek vagy gyöngének. Nagy énekesek hangjának szépségét a felhangokban való gazdagság adja. A dorombolást azért is nevezik dorombéneknek, mivel dorombolás közben éppen úgy formáljuk a szájüregünket, mint amikor magánhangzókat képzünk. Mivel a doromb felhangokban igen gazdag, a zene megszólalásához az alaphangot nem is kell változtatni.

Mi a magyarázata, hogy a dorombéhoz hasonló ősi hangzások vagy a keleti hanghatások szinte kiragadják az embert az én határai közül? 

A keleti és a nyugati zene egészen más fejlődési utat járt be. Keleten nem léteznek akkordok, harmóniák: ott mindig egyetlen alaphangra és annak felhangrendszerére épülnek a hajlítások vagy épp a hangszerek kapcsolata. Az indiai zenében, például a shruti box vagy a tánpúrá – indiai tambura – nevezetű hangszeren állandóan búg egy alaphang és annak a felhangjai, és minden zenei történés ehhez viszonyul. Ehhez társul egy roppant bonyolult ritmika. Nem is nagyon lehet ezt elegyíteni a nyugati zenével, mert abban a pillanatban, hogy megjelennek az akkordok, eltűnik a felhangoknak ez a már-már delejező gazdagsága.

A csángó zene elementáris erejét is az ősi keleti gyökerek magyarázzák? 

Igen! Valószínűleg az izoláltságuknak tudható be, hogy a moldvai csángók zenéje teli van archaikus vonásokkal. A doromb, a tilinkó, a koboz és a sámándob, de egy sor ritmusmintázat vagy a dallamhordozás is mind a Keletre utal. Hogy csak egyet említsek, a Fúdd el, jó szél kezdetű énekük hallgatása során azonnal érezni, hogy időben visszafelé, térben Kelet felé visz bennünket. A kobozról is tudvalevő, hogy onnan hoztuk magunkkal, nem az arab világ közvetítette Európa felé, mint a többi húros hangszert. 

És nemcsak a zenéjük, hanem a viseletük, a szavajárásuk is mind egy ősi réteget tart életben, és megpendítenek valami rokonérzést az emberben. 

Ezért is képtelenség, ha elmagyarosodott románokként beszél róluk valaki. A román tengertől körülölelve hogy a csudában sajátítottak volna el olyan archaikus dolgokat, amelyek már sehol másutt nem léteznek?

Visszakanyarodva a zene mibenlétét boncolgató fölvetésre: a jó zene, azaz a „jó rezgések” a testnek vagy a léleknek hasznosak? 

A lélekre gyakorolt hatás vitán fölül áll. A tudományt azonban ezen túlmenően az is érdekli, vajon a zene hat-e elemi szinten, például a sejtekre vagy a fehérjékre. Kísérleteket végeztünk egy bizonyos fehérjével, amely minden sejtünkben jelen van és fontos életfunkciókat lát el, protonokat juttat bizonyos sejtmembránok egyik oldaláról a másikra. Ezt a fehérjét oszcilláló elektromos térrel stimuláltuk. A vizsgálódás tárgya az volt, vajon milyen frekvenciák esetében mutat a fehérje valamiféle rezonanciát. Ekkor szólt közbe a zenész énem, ugyanis felötlött bennem, mi lenne, ha azon az elektródán, amelyen keresztül az eredeti kísérletben szinuszjelet küldtünk a fehérjeoldatba, zenét küldenék a fehérjének. Többféle zenei stílussal is próbát tettünk. Komolyzenét, népzenét, dzsesszt, rockot játszottunk a fehérjének. Legnagyobb megdöbbenésünkre egyes zenék stimulálták, mások gátolták a fehérje működését. Ezek után már csak meg kellett érteni, vajon mi az a zenében, amire a fehérje így vagy úgy reagál. Világossá vált, hogy bizonyos frekvenciák stimulálóan, más frekvenciák gátlóan hatnak a fehérjeműködésre, az adott zene hatása tehát arra vezethető vissza, mely frekvenciából van benne több. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a fehérje jobban szereti, mondjuk a dzsesszt vagy a népzenét! A zene érzelmi, a tudatunkra gyakorolt hatásához ezekkel a biofizikai kísérletekkel nem kerülhetünk közelebb. De ismeretes és bizonyított a Mozart-effektus nevű jelenség, amelynek értelmében például Mozart zeneműveinek egyes részei kimutathatóan stimulálnak bizonyos agyi tevékenységeket. Fontos megjegyezni, hogy kísérleteinkből nem következik, hogy a „normálisan”, vagyis a levegőből érkező zene ilyen hatást kiváltana fehérjéken a nyomáshullámok révén. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 
 

Dohányszedő lányból hollywoodi hercegnő

Egy olyan kicsi észak-karolinai, be sem jegyzett faluban született, amely egy utcából állt, humorosan valaki úgy jellemezte: ha végigrobogva rajta rosszkor pislogunk, észre sem vesszük a települést. Ava Gardnert skót származású, baptista vallású édesanyja 39 évesen, utolsó – hetedik – gyermekeként hozta világra, katolikus ír és indián felmenőkkel bíró édesapja pedig dohánytermesztőként küzdött a család megélhetéséért. A férfi négy idősebb lányát keresztnevükön szólította, de Avát a kedvenceként „lányom”-nak hívta – talán, mert külsőre ő hasonlított rá a legjobban. Ava az apja mellett is dolgozott a dohányföldeken, még felnőttként is részletesen el tudta mesélni, hogyan ültetik, szüretelik, szárítják a dohányt. 

Csak az iskolába és a templomba nem járt mezítláb, egyébként óvta egyetlen pár cipőjét az elkopástól. 

Felnőttként is imádott mezítláb közlekedni, a föld érzése a lábujjai között visszarepítette szegény, de boldog gyerekkorába. Amely túl hamar véget ért: 20 éves korára mindkét szülője elhunyt.

Filmbe illő módon fedezték fel a filmvilág számára. Nővére férje profi fotós volt New Yorkban, s készített egy sorozatot az akkor 17 éves Aváról. Ez olyan jól sikerült, hogy a fotókat kihelyezte a forgalmas helyen lévő stúdiója ablakába. Itt látta meg az MGM filmes cég munkatársa, aki máris képernyőtesztet szervezett a hercegnős külsejű ifjú hölgynek. Amikor azonban Ava megszólalt, a rendező azonnal leállította a forgatást: olyan erős észak-karolinai akcentussal beszélt, hogy senki nem értette, mit mond. A rendező ezután arra kérte, inkább csak sétáljon keresztül csendben a szobán, és helyezzen el pár virágot az asztalon lévő vázában. Ahogy az MGM vezetője, Louis B. Mayer meglátta a mozdulatsort, így kiáltott: „Nem tud énekelni, nem tud színészkedni, nem tud beszélni – fantasztikus!” És hét évre szerződtette Avát, aki ezután Gertrude Vogeler beszédtanárhoz járt. Rá így emlékezett: „Gyönyörű, idős, ősz hajú, kerekded hölgy volt, milliónyi macskával. Meggyűlt a baja velem, de ügyes és szeretetteljes volt. Később ahányszor felkerestem, megpusziltam és köszönetet mondtam neki.”

Kép

Fotó forrása: Wikipédia

Játszmák a férfiakkal

Gardnernek a felfedezésével tehát szerencséje volt – nem úgy a férfiakkal. Ebben az is szerepet játszott, hogy képtelen volt igazán elköteleződni. Első férje, a színész Mickey Rooney állítólag már a nászútjukon is több időt töltött a golfpályán, mint újdonsült nejével. Következő párja, Howard Hughes pilóta és üzletember mindent megtett érte, ám a színésznő inkább barátként kezelte, és ez a kettőség drámaivá tette a kapcsolatukat. 

Hughes rendre igyekezett megakadályozni más férfiak közeledését a kedveséhez, ám az összes pénze is kevésnek bizonyult, hogy megvegye a szerelmét. 

Ava élvezte is, hogy irányíthatja a veszíteni nem tudó multimilliomost, de a macska–egér játék olykor tettlegességig fajult – mindkét részről. Volt, hogy Hughes húzta a rövidebbet és kötött ki fejsérüléssel a kórházban.

A színésznő második férje, Artie Shaw klarinétos, zeneszerző nyolc házassága közül a negyedik volt a Gardnerrel kötött. A férfi megszállottan igyekezett tökéletessé fejleszteni a nőt, ezért Dosztojevszkijt és Thomas Mannt olvastatott vele, politikára és pszichológiára tanította, ám amikor neki nem tetsző művészettel foglalatoskodott, magából kikelve jelenetet rendezett. Eközben Ava – hogy bizonyítson neki – egy IQ-teszten igen magas pontszámot produkált, majd szenvedélyes sakkozó férjét az első egymás ellen játszott partiban tizenöt perc alatt legyőzte. A férfi soha többé nem játszott ellene.

Kép

Gardner az Őrszem című filmben – Forrás: Profimedia

Az egy évig tartó házasság után Gardner elcsábította Frank Sinatrát, aki első találkozásukkor – amikor a nő még Mickey Rooney felesége volt – így üdvözölte: „Miért nem találkoztam veled Mickey előtt? Akkor én is feleségül vehettelek volna.” Ez végül 1951 októberében megtörtént, a frigy az Oscar-jelölt színésznő leghosszabb házasságaként hat évig tartott. 

Frank Sinatra lett élete szerelme, noha kapcsolatukat a közvélemény nagy része elítélte, mondván, Ava a feleségétől szerette el a férfit. 

A házasságukat, amely kezdettől fogva zűrzavaros volt, a nő egyre gyakoribb alkoholfogyasztása, majd két abortusza, amelyekről a férje tudta nélkül döntött, megpecsételte. „Azt hiszem, Frank a szíve mélyén tudta, mit fogok tenni, de ez az én döntésem volt, nem az övé. Amíg élek, soha nem felejtem el, hogy a műtét után felébredtem, és láttam, ahogy könnyes szemmel ül az ágyam mellett – írta Gardner a második esetről önéletrajzi kötetében. – Bár a szerelmünk mély és igaz volt, nem tudtunk egymással jobban élni, mint egymás nélkül. (…) Csak azt tudtam, hogy ha Frank elveszít engem, vagy én elveszítem őt, a világunk összetörik” – vallotta. És miután elváltak, valóban egy kicsit mindkettőjük világa összetört.

Kép

Ava Gardner és Frank Sinatra – Forrás: Picryl

Ava Gardnert utolsó viharosként ismert kapcsolata George C. Scott színészhez fűzte. „George igen intelligensnek és civilizáltnak tűnt, nagyon szelíd is volt. Hogy mi volt akkor a probléma?” Az ital, rövidíthetjük le a választ. „Mindketten elég sokat ittunk, de én, amikor ittam, általában lágy és boldog voltam, George viszont félelmetes módon megvadult tőle.” A férfi egy ilyen alkalommal úgy megverte Gardnert, hogy maga sem emlékezett rá, s másnap rácsodálkozott: „Úristen, ki tette ezt veled?!”

Barátok és pótapák

A Hóvirágnak is becézett művésznő életében más híres férfiak kellemesebb szerepet játszottak. Ernest Hemingway műveinek több adaptációjában is szerepelt, ami kapcsán életre szóló barátságot kötöttek. Egyszer, amikor a nő Hemingway kubai villájában szállt meg, és meztelenül úszott a medencéjében, a Nobel-díjas író elrendelte, hogy a medence vizét többé nem cserélhetik le. Gardner gyermekkori bálványával, a szívtipró Clark Gable-lel is játszhatott együtt, s megdöbbent, hogy még vonzóbbnak és közvetlenebbnek találta, mint azt „Hollywood királyától” várta. Azt állította, Gable volt az egyik legkedvesebb férfi, akivel valaha találkozott, ráadásul még hosszú évek elteltével is mélyen gyászolta repülőbalesetben elvesztett legnagyobb szerelmét, Carole Lombardot. Ezért sem alakulhatott ki köztük semmi, bár a nő Hemingwayre és Gable-re is inkább apafiguraként tekintett.

Ava Gardner egész életét meghatározta, hogy amint azt maga is elismerte, vallásos neveltetése ellenére sem talált valódi kapcsolatot Istenhez. 

Amikor 1986-ban agyvérzést kapott, Frank Sinatra – akivel válásuk után is közeli barátok maradtak – megszervezte, hogy Londonból, ahol élt, Amerikába szállítsák kezelni. Végül tüdőgyulladásban hunyt el, utolsó szavai ezek voltak: „Olyan fáradt vagyok.” 

Ma annak a kicsi falunak – nem hivatalos neve: Grabtown – a közelében nyugszik, testvérei és szülei mellett, ahonnan indult. S hogy mit bánt meg igazán az életéből? „Ha valaha újjászülethetnék, szeretnék továbbtanulni. Annyira más lett volna az életem, ha erre lehetőségem nyílik” – vélte.

Források:
https://readelysian.com/ava-gardner-a-woman-of-the-world/ 
https://www.factinate.com/people/facts-ava-gardner 
Ava, My Story című könyv

Régi zöld dobozt rámoltam ki a nappali szekrényéből, amely sokaknak lehet ismerős. Egykor konzumszaloncukrok sorakoztak benne, ma papírba csomagolt karácsonyfadíszeket rejt. Vajon hány család otthonában lapul egy hasonló? Már maga a doboz is egyfajta korlenyomat, hát még a benne tárolt kincsek! Sokféle dísszel büszkélkedhetünk, a termésangyaloktól kezdve az általunk varrt filcfigurákig, én azonban most a legrégebbi díszekre vadásztam, amelyek a múlt század derekán készültek, és csak úgy hivatkozunk rájuk, hogy „retró”.

Nálunk három ilyen karácsonyi dísz van, mindegyik édesanyámé volt: egy piros ruhás baba, egy madár és egy ezüst angyal – ez utóbbi minden szenteste a koronája lesz a feldíszített fenyőnek. 

Anya egy papírboltban vette mindhármat, jóval a születésünk előtt, aztán amikor férjhez ment, magával hozta közös otthonukba. Nővéremmel mindig óvatosan vettük a kezünkbe ezeket a régi díszeket, mintha valóban kincsek volnának.

Kutakodásom közben előkerült a dobozból néhány csíkos kis gömb is, a szivárvány valamennyi színében. Mi kislányként természetesen a rózsaszínűt kedveltük leginkább, de mai szemmel a halványkéket választanám.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Legnagyobb kedvencünk két lófigura volt. Különösen nővéremnek, aki nagy lórajongóként eltervezte, ha felnő, negyven patást fog tartani házi lovardájában. Amikor az angyalok felállították a fát, kíváncsian kerestük, melyik ágról néznek le ránk a pompás lovak.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Körhintás dísz a Képmás „atyja”, Urbán András gyűjteményében is lapul, méghozzá egy egészen különleges darab: kartonból készült, és üvegporral van behintve. 
„A feleségem óraműves nagybátyja készítette egy régi leírás alapján” – meséli.

Fotó: Urbán András

Andrásék karácsonyfájára sok gombadísz is kerül minden évben.

Fotó: Urbán András

Olvasószerkesztőnk ugyancsak szép gombadíszgyűjteménnyel büszkélkedhet. „A kilencvenes évek előtti időkben minden családban volt ilyen” – emlékezik vissza. Ő egyébként a fotón szereplő kalaposokat tíz éve kapta ajándékba, de gyermekkora karácsonyainak is elengedhetetlen kellékei voltak. Vidám hangulatot keltenek, ezért ma is jobban kedveli őket, mint a hagyományos gömböket.

Fotó: kepmas.hu

A pöttyös díszek szép karriert futottak be az elmúlt évtizedekben, és újabb rajongói is vannak. Kiadónk ügyvezetője, Molnár-Bánffy Kata is ilyen régi gombadíszek után kutat. 

Miután lefotóztam a díszeket, gyorsan visszacsomagoltam mindet a papirosokba, és helyére tettem a dobozt, nehogy lebukjak a család legifjabb tagjai előtt. Mert a régi díszek a fenyőágakra illesztve már a negyedik generációnak hirdetik ugyanazt a náluk is régebbi, de soha el nem avuló üzenetet: Jézus megszületett!

„Vajon olyan feleség és anya leszek, amilyet magadnak elképzeltél?”

Gianna Beretta Molla azok közé tartozik, akiket a Katolikus Egyház szentté avatott, és példaként állít elénk. 1922-ben született tizedikként egy 13 gyermekes családba, amikor az édesanyák még így gondolkodtak: „Inkább tíz gyermek a karomon, mint egy is a lelkiismeretemen.” Testvérei közül néhányan a szerzetesi és papi hivatást választották, öten pedig nem érték meg a felnőttkort. Szüleiket a második világháborúban veszítették el. Gianna ezután orvosi diplomát szerzett, és gyermekgyógyászként magánrendelőt nyitott. Azoknak is segített, akik pénzszűkében voltak. Vágyott arra, hogy misszionáriusként szolgáljon, de a váratlan találkozás Pietro Molla mérnökkel a családtervezés irányába fordította. Az esküvő előtt levélben kérdezte kedvesétől: „Pietróm, vajon olyan feleség és anya leszek, amilyet magadnak elképzeltél?”

Gianna három egészséges gyermeknek adott életet, bár harmadik várandósságát erős fájdalom, láz, hányinger és görcsös összehúzódások kísérték. Ezt követően két spontán vetélésen is átesett. A negyedik élő gyermekét várva megérezte, hogy valami természetellenes is fejlődik benne. Két hónapos terhesen – egy vizsgálat alkalmával – az orvosok daganatot találtak a méhében. Az orvosnő tisztában volt az esélyeivel. Három lehetőség közül kellett választania: a méhével együtt a daganatot és a magzatot is kiműtik; a méhet meghagyják, hogy lehetősége legyen újabb szülésre, de a tumorral együtt a magzatot is eltávolítják; illetve meghagyják a gyermek életét, és csak a daganatot metszik ki. Az orvosok úgy látták, csak egy esély marad az életre: ha kiveszik a méhét. 

Gianna viszont férjével egyetértésben ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermek életét mentsék meg. 

A daganat eltávolítása sikerült, de az anya és a baba továbbra is veszélyben maradtak. 

Az élet melletti himnusz

„Kész vagyok mindenre, amit Isten akar” – fogalmazta meg a szülészeti osztályra lépve Gianna. 1962. április 20-án, nagypénteken. Másnap, nagyszombaton császármetszéssel jött a világra Gianna Emanuela. Egy hétig lehetett teljes a család; a következő szombaton az édesanya, aki gyermekeit ékszereinek nevezte, elhagyta a földi létet. A mérnök férj ettől a naptól egyedül nevelte övéit.  

II. János Pál pápa 1994-ben boldoggá, 2004-ben szentté avatta az olasz édesanyát, akinek tanúságtételét az élet melletti himnusznak nevezte. A szertartáson férje, gyermekei, unokái és élő testvérei is részt vettek. Lánya, akit fontosabbnak talált a saját életénél, szintén az orvosi hivatást választotta. 1997-ben így fogalmazta meg háláját: „Kedves Anya, köszönöm, hogy kétszer is életet adtál nekem: amikor megfogantam, és amikor megengedted, hogy megszülethessek. (…) Az életem természetes folytatása kíván lenni az életednek.” Férje, Pietro 98 évesen hunyt el. 

Giannát az édesanyák, az orvosok és a meg nem született magzatok védőszentjeként tisztelik.

„Nincs olyan szenvedés, amelyet ne lenne érdemes elviselni egy gyermekért” 

A lombardiai Maria Cristina Cella Mocellin az 1980-as években a szerzetesi hivatást fontolgatta, míg össze nem találkozott leendő férjével, Carlóval. Az eljegyzés előtt egy évvel, 18 évesen a bal combján szarkóma – az izom-, kötő- és támasztószövetekből kiinduló daganat – alakult ki. Három kemoterápiás cikluson esett át, de teljesen felépült, és folytathatta tanulmányait. A gyógyulásában sokat segített Carlo jelenléte és a közös jövő tervezgetése. 

Kép

Maria Cristina Cella Mocellin férjével – Fotó forrása: mariacristinacellamocellin.it

1991-ben házasodtak össze, és tíz hónappal később született meg első gyermekük, Francesco. Őt másfél évvel később Lucia követte, néhány hónap múlva pedig új élet indult meg a szíve alatt. A várandósság kezdetén, ugyanúgy, mint öt évvel korábban, ismét jelentkezett a szarkóma. Cristina helyi műtétnek vetette alá magát, de a kemoterápiás kezelést nem vállalta, nehogy károsodjon a magzat. „Riccardo, te egy ajándék vagy számunkra. (…) Azt gondolom, nincs olyan szenvedés a világon, amelyet ne lenne érdemes elviselni egy gyermekért” – vetette papírra a sorokat a szülést megelőzően. 1994-ben, 25 évesen egészséges gyermeknek adott életet, és megkezdődhettek a kezelések. Ezúttal azonban nem jártak sikerrel, mert a tüdejében is áttétek jelentek meg. Egy évet tölthetett még itt a földön családjával. Halála után tíz évvel kiadták a lelki naplóját. Hite és bátorsága olyan mélyen érintette Padova püspökét, hogy 2008 novemberében elindította a boldoggá avatási kérelmet, és Ferenc pápa 2021-ben nyilvánította tiszteletre méltóvá. 

Most az ő szentté avatására vár a világ. 

„Tanúságtétel, amely sok-sok embert megmenthet”

Az olasz Chiara Corbella Medjugorjéban ismerkedett meg férjével. 2008-ban kötöttek házasságot, és néhány hónappal később már gyermeket várt. Az első ultrahangos vizsgálat súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott, de az orvosok kétkedései ellenére Isten ajándékaként várták. A pici 30 percet töltött szüleivel, és megkeresztelve távozott az égbe. „Ha elvetettem volna – nyilatkozta Chiara – nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. (…) Nem számít az idő, az a fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot.” Pár hónap múlva újabb gyermekáldás elé nézett a fiatal pár, de ennek a kisfiúnak a lábai hiányoztak. Ráadásul a hetedik hónapban kiderült, hogy a belső szervei sem fejlődtek megfelelően. Születése után nem sokkal őt is imádsággal kísérték utolsó útjára. Chiara továbbra is nyitott volt egy új élet befogadására. Ezúttal a baba egészségesnek tűnt, de az ötödik hónapban az édesanya nyelvén seb keletkezett, és a vizsgálat rákos daganatot igazolt. 

Kép

Chiara Corbella látását is elvesztette egyik szemére betegsége miatt

A szülők mégis igent mondtak gyermekükre, és Chiara csak a szülés után vetette alá magát a gyógyszeres kezeléseknek. „Lehet, hogy nem is kívánom a gyógyulásomat.

Egy boldog férj mosolygó hitves nélkül és egy vidám gyermek édesanya nélkül nagyobb tanúságtétel, mint egy asszony, aki legyőzte a betegséget. 

Tanúságtétel, amely sok-sok embert megmenthet” – mondta férjének, Enricónak. Egy évnyi küzdelem és a látása elveszítése után teste feladta a küzdelmet. 2012. június 13-án halt meg. Egy héttel a halála előtt levelet írt kisfiának, amelyet férje olvasott fel a temetésén: „A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te maradj itt a papával. Onnan fogok imádkozni értetek.”

 Források:
https://www.keresztenyelet.hu/az-onfelaldozo-anyai-szeretet-peldakepe-gianna-beretta-molla/ 
https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-gianna-beretta-molla 
https://www.janospalintezet.hu/l/molla-szent-janka/ 
https://www.stgiannacenter.com/st-gianna-beretta-molla/ 
https://catholicexchange.com/meet-st-gianna-beretta-molla/ 
https://www.youtube.com/watch?v=4IMqdoEh6KY 
https://vasarnap.hu/2021/09/21/eletparti-novel-bovulhet-a-szentek-sora/ 
https://romaikatolikus.blogspot.com/2017/02/elkepeszto-dolgot-tett-az-edesanya.html 
 

Csaba testvérrel és Leventével a csobánkai zarándokházban, az Élet házában találkoztam. A gyönyörű, ódon hangulatú épületben beszélgettünk, amely ma a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak ad otthont. Mindketten közvetlen, barátságos emberek, akik örömmel mesélnek a könyv keletkezéséről és az Istennel való kapcsolatukról. A nemrég kiadott kötetben Csaba testvér emlékezései mellett olvashatjuk az író saját benyomásait és a ferences szerzetes gyermekkori barátai, ismerősei, rokonai gondolatait is.

„Kicsit zavarban vagyok az életrajzi könyv írása kapcsán, mert meggyőződésem, hogy jobb az ilyesmit post mortem elrendezni. De a kiadó és Levente is annyira ragaszkodott ahhoz, hogy meséljek az életemről, hogy végül beleegyeztem” – kezdte a ferences szerzetes. Az író ezzel szemben kifejezetten fontosnak tartotta, hogy a könyv még Csaba testvér életében megjelenjen, mert így ő maga mondhatta el, hogyan emlékszik az életére. Csender Levente mindig felnézett Böjte Csabára, izgatottan várta, hogy kideríthesse, ki is ő valójában. 

A könyvből a Kárpát-medence egy olyan meghatározó személyisége rajzolódik ki, aki karizmatikus ember, és akinek jó a közelében lenni. 

„Ha valaki a múltról kérdez, úgy vagyok vele, mint Micimackó. Amikor Malackával bicikliznek az erdőben, és Malacka folyton hátranézeget, a mackó azt mondja neki: »miért hátrafelé nézel? Nem arra megyünk.« Én is igyekszem így élni. A múltat a Jóisten kegyelmébe ajánlom, ezenfelül mindig azon gondolkodom, hogy mit tehetnék a jövőben a gyerekekért” – mondta Böjte atya.

Ha most Jézus ideülne mellém...

A Fényből és sárból című kötetben mégiscsak hátranéz egy kicsit. Vajon melyik volt az a kardinális pont az életében, amely meghatározta, hogyan, mivel tölti az utána következő időt? „Amikor találkozik az ember a Végtelen Istennel, az mindent megváltoztat. Én hiszem, hogy az élő Isten köztünk van, utat mutat és párbeszédet folytat velünk. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csak egy módon tud velünk kapcsolódni, mint például ahogyan mi most beszélgetünk egy kávé fölött. Istennek számtalan útja és módja van arra, hogy megtalálja a lelkünkhöz vezető utat, már ha mi beengedjük Őt. Isten például megjelenhet a találkozásokban is. A fiát adta értünk, aki meghalt ezért a világért. Ehhez képest én csak megöleltem és befogadtam pár gyermeket az otthonomba. Erről eszembe jut az első misém felszentelt szerzetesként, amikor nagyon felkészültem a prédikációra, még Arisztotelészt is idéztem. És azt vettem észre, hogy a hívek bóbiskolnak a padban. Nagyon el voltam keseredve, és a mise után beültem a sekrestyébe búslakodni. Aztán elképzeltem, ha most Jézus ideülne mellém, azt mondaná, hogy: »Látod, én ezekért az emberekért meghaltam a kereszten.« Gondoltam magamban először, hogy »uram, jó vásárt csináltál«, de aztán eszembe jutott, hogy Jézus meg tudott halni az emberekért. Én legfeljebb hat évet tanultam a teológián, és felvettem a cölibátust. Ő sokkal nagyobb árat fizetett. 

Ő a pásztor, én legfeljebb csak pulikutya lehetek mellette, aki segít terelgetni a juhokat. Ezért úgy gondolom, hogy a könyvnek is csak akkor lehet sikere, ha elsősorban Istenről és Jézusról szól, nem rólam. 

Egyet viszont sajnálok: hogy a karácsonyi karaván kimaradt a könyvből. Reményeim szerint ez a válasz korunk problémáira. Mert azon gondolkodtam, hogy kétezer évvel ezelőtt is nehéz volt a világ: háború, éhezés, szegénység. És akkor mi volt a megoldás? Jézus eljött közénk, és mindenkit kortól, nemtől és hovatartozástól függetlenül meghívott az asztalához. Ugye, nem gondoljuk, hogy a szerecsen király Jézus kedvéért áttért a zsidó hitre? Az egyszerű pásztorok – akik vélhetően nem hosszú lelkigyakorlat után érkeztek -, az indiai misztikusok, a szerecsen király és az állatok mind együtt voltak a jászol körül. Úgy gondolom, hogy ez hiányzik a mai korból: az összetartó erő, ami akkor az újszülött Jézus volt. Ezt az összetartozást igyekszünk elhozni az emberekhez a Greccio karavánnal, amit egy cirkusztól kaptunk, és egy kis Betlehemet rendeztünk benne. Sepsiszentgyörgytől Budapestig keresünk szállást a kis Jézusnak, közben lesznek közösségépítő programok is. Fogalmam sincs, hogy fog elsülni, de remélem, az emberek be tudják majd engedni a Jóistent az életükbe” – osztotta meg reményeit a közönséggel Böjte atya. 

Kép

Böjte Csaba és Csender Levente író;  jobbra a most megjelent életrajzi könyv borítója

Isten a nappaliban

Ez sokak számára értelmezhetetlen gondolat: hogyan tudnám beengedni Istent az életembe? Most akkor ő irányít mindent, én meg csak csinálom, amit Isten mond? Teljesen adjam ki a kontrollt a kezemből, és adjam át Istennek a gyeplőt? Akkor hol a szabad akarat? Vagy Isten akaratának kell alárendelnem magam? – vetettem fel a sokakat foglalkoztató kérdést a szerzetesnek. Csaba testvér így válaszolt: „Sokszor mondom, hogy hagyjunk tág teret az isteni gondviselésnek. Ha mindent beszabályozok, akkor Istennek esélye sem lesz, hogy labdába rúgjon. Isten próbál beleszólni az életünkbe, de nem azért, hogy beszabályozzon minket, hanem azért, hogy a segítségünkre legyen. A cselekedeteink formálják a világot és bennünket is, és visszahatnak ránk. Istent úgy kell elképzelni az életünkben, mint egy fényforrást. Ha ki akarok menni a szobából a sötétben, és felkapcsolom az éjjeli lámpát, könnyen eljutok a célomig. Ha azt választom, hogy botorkálok a sötétben, akkor könnyen lehet, hogy elesem, megültöm magam, és össze is török dolgokat, amíg megtalálom a kilincset. Isten soha nem hátráltat bennünket: abban segít, hogy a saját életünket éljük, ne másokét olvassuk (nevet). Sosem perlekedtem vele azért, hogy milyen akadályok felé irányított engem. Isten részesített engem abban a kegyelemben, hogy mindig el tudtam fogadni azt, ami jött. 

Képzeljük csak el, hogy milyen lenne, ha a hegyről lefolyó patak felháborodna az útjába kerülő köveken, és kikérné magának, hogy milyen EU-s szabvány szerint lehet itt ez a kő, ami őt hátráltatja?

Mindenkinek vannak nehézségek az életében, de úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb könnyebbség, ha megtanuljuk fogadni, ami jön, indulat nélkül. Engem inkább izgalommal tölt el, ha jön egy probléma, hogy Isten vajon milyen megoldást fog találni rá, vagy mi lesz ennek a kimenetele? Bátorság kell ahhoz, hogy Isten kezébe tudjuk tenni az életünket, és elhiggyük, ő valójában szeretne közel lenni hozzánk” – hívta fel a figyelmet a bemutatón a ferences szerzetes.
 

A statisztikai hivatal adatai szerint Magyarországon 1990 óta nagyjából a harmadára esett vissza az egy évben eladott könyvek száma, a szépirodalmi és az ismeretterjesztő könyvek esetében a csökkenés egészen drámai. Egyre kevesebb könyvet olvasunk, de ez nem magyar sajátosság, sőt: az Eurostat adatai szerint európai összehasonlításban egészen jól állunk azzal, hogy egy magyar felnőtt napi átlagban tíz percet tölt olvasással. A listát az észtek, a finnek és a norvégok vezetik, az utolsók pedig a franciák – Victor Hugo, Balzac és Voltaire népe mindössze háromperces átlaggal kullog a sor végén. Ez persze a legkevésbé sem meglepő, hiszen a közösségi oldalak és a streamingszolgáltatók a telefonhoz és a számítógéphez kötnek minket, milliónyi inger ér bennünket minden percben, a figyelmünket már szinte semmi nem tudja pár percnél tovább lekötni.

Néha vissza-visszatér az olvasási láz, a Harry Potter világsikere például újra felfedeztette a gyerekekkel a könyveket, és ironikus módon a koronavírus-járvány is óriási olvasási reneszánszt hozott magával „mellékhatásként”. De ezekkel együtt a trend nem változott: egyre kevesebbet olvasunk, ami nagy kár, e tevékenység ugyanis nemcsak szórakoztató, hanem idegsejtjeinknek is a hasznára válik.  

Mi történik, ha olvasunk?  

Az agy neuronokból épül fel, amelyeket idegpályák kötnek össze, ezeken át, elektromos jelekkel zajlik a kommunikáció. Gondolataink, emlékeink és érzéseink bonyolult jelekként kavarognak ezen a nagyon komplex rendszeren. Az idegpályák egy része mindenkinél hasonló, örökletesen kapjuk őket, másokat mi magunk építünk ki egyénileg, ahogy megtanulunk dolgokat. A beszéd képessége például benne van a génjeinkben, de az olvasásé nem, azt magunknak kell megtanulnunk, és később, amikor magától értetődően, szinte ösztönösen használjuk, az agyunk akkor is komoly energiákat mozgat meg a háttérben. Ez érthető, hiszen ha absztrakt szimbólumokat látunk a papíron, akkor azokat fel kell ismernünk, értelmeznünk kell, szavakká, aztán mondatokká kell összeraknunk őket.

Egy kutatás például kimutatta, hogy napi harminc oldal elolvasása egy regényből már egy hét után észrevehető különbségeket eredményez az agyunkban az idegpályák felépítésében: azok erősebbekké és komplexebbekké válnak, pont úgy, mint a test izmai a rendszeres edzéstől. Ráadásul itt nem csupán arról van szó, hogy a szövegértésünk vagy a memóriánk fejlődik – és a dolog itt kezd igazán izgalmassá válni.  

Az olvasás jobb emberré tesz  

Az olvasás mint mentális tevékenység, sokkal összetettebb, mint gondolnánk. Kimutatták például, hogy ha olyan történetet olvasunk, amelyben a főhős élményeket és érzéseket él át, például fél, az életéért küzd, vagy éppen boldog, akkor az agyunkban nemcsak olyan idegpályák aktivizálódnak, amelyek a szöveg megértéséhez szükségesek, hanem olyanok is, amelyek akkor aktivizálódnának, amikor mi is hasonló élményekben részesülünk. Persze jóval kisebb intenzitással, de szó szerint átéljük azt, amiről olvasunk. MR-vizsgálattal kimutatták, hogy ha a fájdalomról olvasunk, akkor az agyunkban olyan folyamatok játszódnak le, mint amikor fájdalmat érzünk. Ez nemcsak az olyan nyers érzésekre igaz, mint az utóbbi, hanem egészen bonyolult intellektuális, erkölcsi, etikai kérdésekre is. Abból adódóan, hogy az olvasással egy kicsit meg is éljük mindazt a tapasztalatot, amiről olvasunk, az agyunkban az ezekhez kapcsolódó idegpályákat is edzésben tartjuk, az agyunk szerkezetévé válnak ezek a tapasztalatok. Úgymond empátiát építünk, kicsit megtanuljuk más szemén át látni és elfogadni a világot. Bármennyire is naivan és idealistán hangzik, az olvasás minden egyes oldallal egy kicsit jobb emberré tesz bennünket.  

Papír vagy képernyő?  

Azt gondolnánk, a betű az betű, és teljesen mindegy, hogy azt milyen felületen olvassuk, ugyanakkor a kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy ez nem így van, papíron jobb olvasni. Kísérletek igazolják, hogy az így olvasott szövegre jobban odafigyelünk, több mindenre emlékszünk utólag az olvasottakból, mintha ugyanezt képernyőn tennénk.

Egy kutatásban egyetemistákkal töltettek ki szövegértelmezési teszteket, a csoport fele papíron, a másik fele képernyőn olvasta el előtte a forrásszöveget. A papíros csapat rendre jobb átlageredményt ért el, de ami még ennél is érdekesebb: amikor saját magukat kellett értékelniük a diákoknak, a képernyősök tippeltek jobb eredményt maguknak. A kísérletet később gimnazistákkal és általános iskolás gyerekekkel is megismételték, más szövegekkel, más országokban, de mindig ugyanezzel az eredménnyel.

A tudósok teóriája az, hogy annyira megszoktuk már a közösségi média végtelen pörgetését, hogy az agyunk automatikusan ebbe az állapotba kapcsol, amikor képernyőt lát. Azaz kevésbé koncentrál, nem fordít a szövegek feldolgozására elég erőforrást, még akkor sem, ha tudjuk, hogy erre volna szükségünk. De ugyanezt a különbséget kimutatták már könyv és hangoskönyv között is: ha mi magunk olvasunk el egy szöveget, energiát fektetünk a megértésébe, az sokkal jobban megmarad, mintha valaki felolvasná nekünk ugyanazt.  

Olvass sokat, jobb minőségben élsz!  

Az olvasás segíti megelőzni az időskori elbutulást is, egy kutatás pedig azt mutatta ki egy tizenkét éves követés során, hogy a hatvanöt év feletti korosztályban a könyv­olvasók halálozási kockázata húsz százalékkal csökkent azokhoz képest, akik nem olvasnak. Persze itt az ok-okozati viszony nem egyértelmű, lehet, hogy akik alapból egészségesebbek és jobb körülmények között élnek, hajlamosabbak inkább a könyvet választani. 
A rendszeres könyvolvasók a kritikus gondolkodást vizsgáló teszteken is lényegesen jobb eredményeket érnek el, ez pedig a XXI. századi információs zajban, az álhírek korában az egyik legfontosabb – és a jelek szerint fejleszthető – képesség.

Talán ugyanennyire fontos, hogy az olvasás csökkenti a stresszt, egyes kutatások szerint fél óra olvasás felér fél óra jógázással vagy meditációval. A biblioterápia – különféle lelki problémák kezelése válogatott olvasmányokon keresztül – bevett gyakorlat a pszichológiában is, főként a depresszió kezelésében használják. Ebből a szempontból egy jó könyv éppen a közösségi média ellentéte, amelyről többször kimutatták már, hogy tinédzserkorban a stressz és az önértékelési zavarok egyik fő forrása.  

A látást sem rontja  

A friss kutatások alapján úgy tűnik, nem igaz az évszázados népi bölcsesség, amely szerint az olvasás elrontja a szemet. Ezt az elméletet még Johannes Kepler német csillagász – aki a modern optika atyja – is igaznak gondolta, tévesen azt feltételezte, hogy a saját rövidlátását is az okozta, hogy a rengeteg tanulással és könyvolvasással túlerőltette a szemét. A nagy tudóstól az amúgy logikusan hangzó gondolatot az orvostudomány is átvette, és nagyon sokáig magától értetődő összefüggésnek tartották. A XIX. század szemészei egyenesen megtiltották a túl sok olvasást az ifjú arisztokratáknak, a saját szemük világa érdekében. Az ezzel kapcsolatos hiedelem egészen a 2000-es évek elejéig tartotta magát, amikor a főleg Kelet-Ázsiában óriási méreteket öltő gyerekkori rövidlátás jelensége miatt komolyabban is megvizsgálták a témát a tudósok. Mint kiderült, önmagában az olvasás nem okoz látásromlást. Az persze tény, hogy ha sokáig ugyanolyan távolságra fókuszál a szem, ahogyan ez az olvasásánál történik, az fárasztja a szem­izmokat, de önmagában ez látásromlást nem okoz. A monitorra való folyamatos közelre fókuszálásról is ugyanez mondható el, annyi különbséggel, hogy ebben az esetben megritkul a pislogás, és így szemszárazság alakul ki – de látásromlást még ez sem okoz.

A kutatások a genetikai okok mellett egyetlen váratlan környezeti tényezőt azonosítottak a tömeges gyerekkori látásromlás hátterében: azt, hogy a modern, városi gyerekek nagyon kevés időt töltenek a szabadban, a természetes fényben. Ugyanakkor amíg egy gyerek növésben van, a szeme is nő, ez pedig egy nagyon érzékeny, precíziós folyamat, amit az evolúció a természetes fény körülményei között alakított ki. Ha nem kap elég ilyen fényt a szervezet, a retina, a szemgolyó, a szemlencse és a szaruhártya növekedésének szinkronja elcsúszik, a szem fénytörő képessége nem lesz optimális, és a távoli tárgyakat kicsit elmosódottan fogja látni. Ez a gyakorlatban a rövidlátás, amit szemüveggel, kontaktlencsével, vagy egy ma már rutinnak számító, pár perces műtéttel ki lehet igazítani. De a legjobb a megelőzésre törekedni, és a rendszeres olvasás mellett sok időt tölteni a szabadban, már gyerekkorban is.  

A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség szakmai közreműködésével készült. 

Az olvasási szokásokról 1964 óta minden évtizedben készült egy átfogó felmérés. A skála egyik végén a nem olvasók vannak, akik az elmúlt tizenkét hónapban egy könyvet sem vettek a kezükbe tankönyveken kívül, utánuk az egy év alatt egy-három könyvet, majd a negyedévente egyet olvasók következnek. A rendszeres olvasók évi tizenkettőt is elolvasnak.  

Korábban a magyar klasszikusok, 1964-ben például Jókai Mór, Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond voltak a legolvasottabbak, ma letaszíthatatlan a trónról Danielle Steel. Őt követi Lőrincz L. László és Rejtő Jenő, majd Stephen King. A tízes listán már hét külföldi író is helyet kapott, és a 2010-es évektől egyre több női szerző van a kedvencek között: Agatha Christie, Fejős Éva, J. K. Rowling, Danielle Steel és Szabó Magda.  
 

A legutóbbi nagy olvasáskutatásból, amelyet a Tárki Társadalomkutatási Intézet végzett 2020-ban, kiderül, hogy a magyar felnőttek ötvenhárom százaléka egyáltalán nem olvas könyvet, negyvenhét százalékuk viszont igen – ez nemzetközi összehasonlításban nem rossz, de nem is jó. A könyvolvasók aránya az elmúlt ötven évben most a legalacsonyabb – ennek ellenére a szakemberek többnyire nem borúlátók, mert hosszú távon elképesztő fejlődés, hogy ma sokkal több ember engedheti meg magának az olvasást, mint száz évvel ezelőtt. Nyolcszázezer ember – tehát a felnőtt magyarok tíz százaléka – évi harminc vagy annál is több könyvet olvas. Ez nemzetközi összehasonlításban nagyon magas arány, például Franciaországban ez csupán egy százalék.  

Az alapfokú képzettségűek 70,3 százaléka semmit sem olvas, mindössze 4,4 százalékuk rendszeres olvasó. A felsőfokú végzettségűeknél ez az arány 24,2 illetve 26,4 százalék. A rendszeres olvasók között a nők csaknem kétszer annyian vannak, mint a férfiak.  

Sokan vizionálták az e-könyvek térhódítását, ám Magyarországon a választ adóknak csak öt százaléka használja, és hat-nyolcszor többen olvasnak papíralapú könyvet. A nyomtatott könyv, amelyet Johannes Gutenberg az 1440-es években talált fel, Hess András pedig ötszázötven éve, 1473-ban honosított meg itthon, ma még mindig a legstabilabb adathordozó. Semmi egyebünk nincs, ami öt-hatszáz évre visszamenően és fél évezreddel utánunk is egyformán megőrizné a gondolatainkat, üzeneteinket. 

A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség szakmai közreműködésével készült. 
 

Már sötétedett a kempingben, amikor előhúztam a táskámból a Misi mókus kalandjait, hogy odaadjam Csengelének. Zenélt a nagymarosi erdő: tücskök húzták a talpalávalót, a baglyok huhogását a tűz körül táborozó népes család hangos nevetése nyomta el. Lányom kíváncsian vizsgálgatta a borítót, rajta a bojtos farkú kis rágcsálóval, aki megtévesztésig hasonlított Kalácsra, akivel néhány napja a nyárfán ücsörögve találkoztunk. „Tudod, ez volt az a könyv, ami miatt anya beleszeretett az olvasásba” „Miért?” – kérdezte csillogó szemekkel. Ötéves volt, éppen csak ismerkedett a betűkkel.  

„Ez egy nagyon izgalmas történet! Misi kíváncsi kismókus, aki mindenféle kalandokba keveredik. Miután elolvastam az első oldalt, már nem tudtam abbahagyni. Lefekvés után a kislámpámmal a takaró alá világítottam, nagyon álmos voltam, de befejeztem. Mimóék másnap reggel a könyvön szuszogva találtak rám, alig bírtam iskolába menni. Kaptam tőlük egy kis ejnye-bejnyét, de láttam a szemükön, hogy nem haragszanak rám, amiért fent maradtam. Ők is szeretik a könyveket, és örültek, hogy rátaláltam az olvasásra. Akarod hallani a történetet? »Első fejezet: Misi Mókus az erdő egyik hatalmas fájának tágas, kényelmes odvában született….«”  

Élmény, élmény, élmény!  

Miért fordulhatnak el egyes gyerekek az olvasástól? Harmath Artemisz szerint a válaszokat a megváltozott ­életmódunkban érdemes keresni. „Amikor valaki eltávolodik az olvasástól, annak többnyire a rohanó élet és a digitális kultúra az oka. Nem akarom ellentétbe állítani az utóbbival az olvasást, de látjuk, hogy a képernyőzés teljesen másfajta figyelmet igényel. Az olvasáshoz koncentráció és lelassulás szükséges, aminek egyre szűkül a tere a családokban” – teszi hozzá az az IGYIC-MeseCentrum (PKÜ) programvezetője.  

Minél előbb ismertetjük meg a gyerekeket a szövegek varázsával, annál könnyebben válnak később maguk is olvasókká. Az a legideálisabb, ha már az édesanyja pocakjában énekeket, mondókákat hall a kicsi, a születés után pedig ölben mókázva érdemes ritmikus szövegeket mondani és eljátszani.  
„A kisbabás és az ölben ülő gyermekek jó helyzetben vannak Magyarországon, mert sok helyen vannak Ringató foglalkozások, és mi is dolgozunk együtt Gróh Ilonával, mert az ő módszerei nagyon jól kibontják az ölben játszásban rejlő lehetőségeket. Szerencsére vannak kortárs mondókák és versek is, amelyek erre a hagyományra épülnek. Ezek még összművészeti tevékenységek, a gyerek is szerepet kap bennük, valójában mini drámafoglalkozások, amelyek által a feszültségteremtéstől a fezsültségoldásig jutunk” – magyarázza az irodalmár.  

Lásson a gyerek könyvet a kezünkben!  

Beszélgettem olyan édesanyával, aki azon aggódott, hogy a gyereke nem olvas, és a szövegértése is akadozik. Amikor megkérdeztem tőle: „És te sokat olvasol otthon?”, azt a választ kaptam, hogy „Szeretnék, de sajnos nincs időm”. Nincs ezen semmi elítélendő, az életünk nagyon felgyorsult, egyszerre sokféle elvárásnak kell megfelelni, de az irodalmár szerint tény, hogy a minta is lehet meghatározó: ha a gyerek azt látja, hogy a szülei sosem vesznek könyvet a kezükbe, és folyton a telefonjukkal vannak elfoglalva, számára is ez lesz a természetes.  

Kép

Harmath Artemisz - Kép: Bach Máté

A szülői szerepkörökön túl az iskolának is hangsúlyos feladata van az olvasók nevelésében, hiszen jellemzően az intézmény falai között tanulnak meg a gyerekek olvasni. De az sem mindegy, hogy ezt a képességet hogyan sajátítják el! Az élményolvasás előfeltétele ugyanis a jó szövegértés, ami nélkül az olvasás nem kaland, hanem kínszenvedés lesz, és ezen a területen sajnos nem állunk jól. A legutóbbi kompetenciafelmérésen a magyar nyolcadikosok negyven százaléka és a tizedikesek egyharmada az alapszint alatt teljesített a szövegértésben. A jó hír az, hogy ezek a képességek odafigyeléssel fejleszthetők.  

A szakértők szerint először érdemes felmérni, hogy milyen szinten van a gyerek, és olyan olvasmányt a kezébe adni, amit érthet és élvezhet. Segíthetünk bővíteni a szókincsét: ha elakad valamelyik kifejezésnél, beszélgessünk róla! Kérjük meg őt, hogy fogalmazzon meg véleményt és kérdéseket a szöveggel kapcsolatban!  

Szerencsére az olvasás is olyan, mint a nyelvtanulás, célszerű minél fiatalabb korban elkezdni, de sosem késő belevágni! Ezekben a helyzetekben nagy segítségünkre lehetnek a kortárs szövegek, a jól megírt ifjúsági regények, amelyek a jelen problémáira reflektálnak.  

„A programjainkat is úgy építettük fel, hogy mindig keressük a kortárs kapcsolódást, mert ez bejárat lehet a könyvek univerzumába, a szépirodalom területére. A jó szöveg elindítja a fantáziát, élvezetet szerez, ezeket próbáljuk megtalálni személyre szabottan, hiszen az irodalom párbeszéd a befogadó és a mű között. A kamaszkorú gyerekek fogékonyak az irodalmi feldolgozásokra, adaptációkra: filmet, felnőtteknek is szóló bábszínházat, animációt érdemes nézni és elemezni velük. A dalszövegelemzésen kívül a magyarórákon beválik a drámapedagógia, az élménypedagógia, például az irodalmi élményséta is” – vallja Harmath Artemisz.  

A centrum tevékenységének része, hogy irodalmi mintaprojekteket hoz létre, és módszertani segítséget nyújt óvodától a gimnázium végéig, valamint elősegíti az alkotók és olvasók személyes találkozását. Kicsiket és nagyokat is várnak a Petőfi Kulturális Ügynökség Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumának programjaira

„Az Olvasósarok programunkban személyes tanácsadásra hívjuk a szülőket és a gyerekeket is. Ez egy összművészeti családi program, ahol kézműves foglalkozás is zajlik Orosz Annabella vezetésével. A könyves pultunknál kisebb-nagyobb gyerekek és felnőttek egyaránt megállnak, és akár néhány információ – életkor, nem, érdeklődési kör – alapján javaslunk könyveket, amiket meg is lehet nézegetni, lehet olvasgatni a babzsákokon. Minisztériumi mintaprogram keretében indul januárban azonos néven interaktív előadás jellegű programunk: énekelt, verses, meseolvasós foglalkozásokat viszünk zenészekkel és színészekkel karöltve a kistérségekbe, hiszen itt egyszerre sok gyerek előtt kell fellépni. Tizenkilenc településen lehet majd találkozni a részt­vevőkkel”– számol be a programvezető.  

Az intézmény MeseCentrum elnevezésű honlapja egy online gyerekirodalmi magazin, amely naponta friss tartalommal bővül. Érdemes böngészni az oldalt, mivel a rovatokban független szakértők írásai segítenek tájékozódni a gyerekkönyvek soktényezős piacán a szülőknek, a pedagógusoknak és a gyerekirodalmi szakmának is. Különböző témákhoz kapcsolódóan ajánlanak könyveket, megszólítják a szerzőket, az illusztrátorokat, interjúkat közölnek, és beszámolnak a rendezvényeikről.  

Két podcastsorozat is elérhető itt: a Kötve hiszem és a Mesetrend. Utóbbiban a fiatalságot érintő könyves témákról beszélgetnek, például kamaszregényekről, a kép és a szöveg kapcsolatáról.  
A honlapon a legérdekesebb nagyvárosi és vidéki eseményekről, újdonságokról is lehet tájékozódni, a pedagógusok számára pedig ott a Vadlazac, amely egy lehívható, akkreditált továbbképzés kortárs irodalomból. A ­projekt új és hasznos szempontokat nyújt a kortárs gyerek­irodalmi művek befogadásához, segít eligazodni az újabb műfajok és médiumok között.  

A Meseterasz elnevezésű YouTube-csatornára ugyan már nem kerülnek fel friss tartalmak, a már feltöltötteket érdemes megnézni, meghallgatni, hiszen a fiatalok számára is izgalmas, élvezhető, időtálló videók találhatók itt, a kortársak élményeivel gazdagítva.

A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség szakmai közreműködésével készült. 

Néhány éve rendhagyó irodalomórákkal járja az iskolákat. Hogyan épülnek fel a foglalkozások?

A rendhagyó irodalomórák sorozatát még 2019-ben indítottam el, történelmi kávéházakban felélesztve a „genius loci”-t. Az ügynökség égisze alatt pedig 2021 óta irodalmi találkozóinkkal járjuk az országot és az egész Kárpát-medencét. Vannak sűrített „turnék”, amikor néhány nap alatt naponta egy-két iskolát is felkeresünk, így az elmúlt időszakban sok ezer diákkal találkozhattunk. A kulcsa a foglalkozásoknak a találkozás lehetősége – egymással, az irodalommal és így önmagunkkal. Nincs az órákon semmi kötelező, de van élmény, kvíz, közös olvasás, beszélgetés. Olykor kortárs szerzőkkel utazunk, zenészekkel és színészekkel, máskor egyedül járom a falvakat, a településeket. Tematikus órákat is tartunk 2021 óta, így ismerhették meg mélyebben a diákok Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Tamási Áron, Juhász Ferenc, Petőfi Sándor költészetét, de több ízben állítottuk a figyelem középpontjába a nyugatos szerzőket is.  

Milyen eszközökkel lehet megszólítani a fiatalokat?

A fent említett közvetlen találkozás lehetőségével. Azzal, hogy megmutatjuk, az irodalom nem egy a sok tantárgy közül, hanem az életünk támasza. Az olvasással gazdagabbak leszünk, és fiatalkorban fontos eszköz, hiszen számos könyv járja körül a serdülők kérdéseit, a bizonytalanságuk, a dühük vagy éppen a szeretetéhségük is megfogalmazódik bennük. A verset jó énekelni, előadni, újrafogalmazni vagy kibeszélni – ha foglalkozunk az irodalommal, és ebbe bevonjuk a diákokat is, a törődés meghálálja magát, és a tinik olvasóvá válnak, ebben erősen hiszek.  

Mi a helyzet az idősebb korosztállyal, az ő életükbe hogyan próbálják belecsempészni az irodalmat?  

Az elmúlt években az én repertoáromban is hangsúlyosan megjelennek az előadások, amelyek a beszélgetések mellett egyre népszerűbbek minden korosztály körében.  Az előadásokat hosszas előkészület előzi meg – kutatómunka, szerkesztés, dalok írása, közös gondolkodás a rendezővel –, de ha elkészül a koncertszínház, azzal akár egy évig is lehet turnézni, és rengeteg emberhez el lehet juttatni az írók üzenetét. Tavaly a legnépszerűbb programunk a Nem akarok – Nemes Nagy Ágnes 100 előadás volt Vecsei H. Miklós, Tempfli Erik és Hegedűs Bori szereplésével. Szintén új műfajunk az irodalmi séta, ahol egy kétórás utat minden generáció együtt jár végig.  

Kép

Kép: Lettner Kriszta

Egy-egy író, költő életművét hogyan lehet széles ­körben befogadhatóbbá tenni?

Költő lánya vagyok, így tudom, emlékszem, hogy egy-egy pillanat másnap, miképp jelenik meg a papíron egy versben. Számomra fontos a művek ismerete és megismertetése mellett a szerzők életének feldolgozása is. Minden író életében voltak szépségek és nehézségek, erről szívesen mesélek, és a műveik gyakran ezeknek a függvényében születtek. Ha pedig kortárs íróval utazunk vagy lépünk fel, mindez nagyon kézzelfoghatóvá válik, hiszen előttünk bomlik ki egy sors, amely mindig megindító. Ha zenei és színpadi műsor is kapcsolódik az előadáshoz, biztos, hogy sokakra hatást gyakorol. 

Hogyan értékelné a Petőfi-emlékévet?  

Tizenhat gyönyörű, többméteres pannón bemutatkozó szabadtéri vándorkiállításunkat a Petőfi Kulturális Ügynökséggel és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen hoztuk létre, a kurátora dr. Asztalos Emese kolléganőm volt – ez a tárlat egész tavasztól utazott a Kárpát-medencében, legutóbb pedig Győrben járt. Emesével szerkesztettük a Huszonhat év – Privát Petőfi című előadást is, amely négy hangra komponálva, a versekre, az útinaplókra és a népdalokra összpontosítva mutatja be a kétszáz éve született költő életét. Különösen megindító volt, hogy a Szendrey Júliát alakító Kacsó Hangának és a Petőfi Sándort megjelenítő Adorjáni Bálintnak a premier után született meg a kisfia, így a próbák alatt Hanga állapotosan játszott, énekelt. Számomra azonban a legfontosabb a Más Petőfi az enyém című könyv, amely a kilencvenöt éve született édesapám, Juhász Ferenc és Petőfi Sándor életművét kapcsolja össze, ezt édesanyámmal közösen szerkesztettük.  

Kép

A Huszonhat év – Privát Petőfi című előadás alkotói, balról jobbra: Juhász Anna, Adorjáni Bálint, Kacsó Hanga és Szabó Dániel  –  Fotó: Oláh Gergely Máté

A Petőfi Irodalmi Karaván névre keresztelt, a költőt megidéző turnéjukat Erdélybe és Felvidékre is elvitték. Miért érzik ezt fontosnak?

Petőfi Sándor maga is bejárta a Kárpát-medencét. Otthon volt Erdélyben, Székelyföldön, Felvidéken, így természetes volt számunkra, hogy a lehető legtöbb helyre ellátogassunk. Vannak visszatérő ­helyszíneink, mint Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely vagy épp Pozsony, amelyek mind a költő életének is fontos állomásai. Ott beszélgetni a közönséggel, elénekelni egy Petőfi-versből készült dalt, így a Szülőföldement, a kedvenc Petőfi-versemet, felemelő érzés. Én is hiszem, Kányádi Sándor szavaival élve, hogy „Egyetlen hazánk van, ez a magyar nyelv.”  

Milyen programokat szervez 2024-ben a PIM és a Petőfi Kulturális Ügynökség?

Számos nagyszabású irodalmi programmal, évfordulós kiállítással, irodalmi pályázattal és műsorral készülünk. Most folynak a Nagy László–Szécsi Margit-előadás munkálatai, amit ugyanazzal a csapattal hozunk létre, mint a tavalyi Nemes Nagy Ágnes-előadást. Az első dalok megszülettek, a forgatókönyv most alakul, ez a legizgalmasabb alkotói folyamat. Készülünk a Radnóti- és a Hervay Gizella-évfordulókra, de én már összpontosítok Jókai Mórra és Palotai Borisra is. Januártól folytatjuk az országjárást, és a kultúra napján Csíkszeredában mutatjuk be a Frici & Aranka című történelmi televíziós filmünket.

A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség szakmai közreműködésével készült. 

Három éve hozták létre a Magyar Kultúra magazint. Mi a küldetésük? 

Amikor Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója felkért a főszerkesztői feladatra, azt az irányt jelölte meg, hogy a lap méltó legyen a Magyar Kultúra névhez. A munkát azzal kezdtem, hogy megnéztem, száz évvel ezelőtt miről írtak az akkori lapok, kik írták, szerkesztették őket, és ma mit tudunk róluk. Emlegetjük-e ma ezeket az embereket és az, amiről ők száz éve beszéltek, hogyan jelenik meg a mi életünkben vagy a mai sajtóban? Ha megnézzük, melyek a hívószavak ma a fősodratú médiában, egyértelműen látszik, hogy olyan témákat hangosít fel, amelyeket különböző érdekcsoportok igyekeznek terítéken tartani, de valójában ezek a témák a legtöbb ember életében nem meghatározó kérdések. Az életünk valójában másról szól. A magazin szerkesztésekor arra törekszünk, hogy olyan témákat járjunk körül, amelyek által megragadható, hogyan gondolkodik ma a társadalom, a tudomány vagy a művészet azokról a fogalmakról, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák. Azt szeretnénk, hogy ha száz év múlva belelapoznak a magazinba, releváns választ kapjanak arra, miről szólt a 2020-as évek eleje.  

Ma, amikor mindenki kezében ott az okostelefon, nem kis kihívás nyomtatott magazint szerkeszteni…  

Időnként nekem szegezik a kérdést, hogy van-e jövője a nyomtatott lapnak. És mindig meghökkennek, amikor azt felelem: csak ennek van. Mondj még egy adathordozót, amely alkalmas arra, hogy igazán összetett gondolatokat és üzeneteket megőrizzen akár évszázadokra! A nyomtatott, írott szövegnél stabilabbat nem találtam. És a nyomtatott lapszámok alkalmasak arra is, hogy most, a jelenben koncentráltan beszélhessünk fontos dolgokról. Az online térben jóval nehezebb célba juttatni lényegi dolgokra reflektáló írásokat, hiszen számtalan villogó fondorlat verseng a figyelmünkért, és rafinált módszerekkel győzködnek arról, hogy mindig inkább valami mást nézz, hallgass, gondolj. De ezzel az emberek egy része telítődni fog, és már most egyre nagyobb az igény arra, hogy teremtsünk magunknak képernyőmentes időt, gondoljunk végig dolgokat. A Magyar Kultúra magazin ebben jó társ, mert olyan kérdéseket, szempontokat, gondolatokat ad, amelyek elkísérik az embert a csendbe.  

A magazin minden száma egy adott kulcsszóra épül, mint például a család, Kelet-Nyugat vagy épp a kutya, a ló és a szemét. Utóbbiak hogyan kapcsolódnak a kultúránkhoz?

A magazin lapszámai túlmutatnak a magas művészeteken. Az irodalom, a zene, a képzőművészet mellett a tudomány kérdéseivel is foglalkozunk: űrkutatókat, agykutatókat is kérdezünk, alvásdiagnosztikai laboratóriumba, máskor lovardába, radioaktív-hulladéktárolóba vagy méhészetbe látogatunk – mert ez is a kultúránk. Az állatos lapszámainkból például láthatóvá válik, mennyire pontosan megmutatja a társadalom működését az, ahogyan az állatokhoz viszonyulunk, a szemét kapcsán pedig a környezetvédelmi vonatkozások mellett az értékválasztásról is szó esik.  

Az elmúlt évben több projekttel is csatlakoztak a Petőfi-bicentenáriumhoz, ezek egyike a 2023-as lapszámokhoz csatolt melléklet.  

Ez egy huszonnégy oldalas füzet, amely illeszkedve az adott lapszám témájához azt mutatja be, hogy a magazinban vizsgált kérdések hogyan voltak jelen a reformkorban. Itt rövidebb, ismeretterjesztő anyagok, kvízek, versek sorakoznak – olyan érdekességek, amelyek jól hasznosíthatók akár az oktatásban is.

Kép

Balra: A Magyar Kultúra jubileumi száma; jobbra: Petőfi Sándor mesterséges intelligencia által készített portréja

Igyekeztünk a hétköznapi élet dolgait megmutatni, nem a szobortalapzatokon álló nagyságokat, hanem a világ működését. Meg persze a tankönyvi portrék emberarcát – sokan meglepődnek, amikor arról beszélünk, hogy Petőfi mennyire szeretett kávézni, vagy hogy törzsvendég volt a biliárd­asztaloknál is. A melléklet illusztrációinak egy részét mesterséges intelligencia segítségével készítjük, így tudtuk megmutatni a kávézó, biliárdozó Petőfi mellett a költő és Szendrey Júlia esküvői fotóját vagy a XIX. századi vonatrablásokat is.  

Másik nagy vállalkozásuk egy időkapszula összeállítása. Mit takar pontosan a projekt?  

Mint említettem, úgy találtuk, hogy a legidőtállóbb adathordozó a könyv, ezért szinte magától értetődő volt a gondolat, hogy egy könyvet zárunk az időkapszulába: megszerkesztettük a Magyar Kultúra magazin Petőfi tricentenáriumi antológiáját, mai verseket válogattunk Petőfi költeményei mellé. Így láthatóvá válik, hogy a Petőfi által megfogalmazott gondolatok hogyan élnek tovább a mai szövegekben. Több mint hetven költőt, irodalommal foglalkozó alkotót kértünk meg, hogy ajánljon a figyelmünkbe öt olyan időtálló verset, amelyet ma is élő költő írt, és ezekből válogattunk. Izgalmas volt belelátni, hogy milyen versek hagytak maradandó nyomot egy másik költőben. Talán ez garancia száz évre. Azzal a reménnyel és bizakodással készítettük ezt az időkapszulát, hogy száz év múlva a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója kibontja a dobozt, és megjelenteti ezt a verseskötetet. Mert hiszünk abban, hogy bármi is történjék a következő évszázadban, 2123-ban a Kárpát-medencében Petőfi Sándor születésének háromszázadik évfordulóját fogják ünnepelni – tehát magyarok élnek majd itt, akiknek fontos lesz a költészet is.  

A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség szakmai közreműködésével készült.