A rendezvény Milánó, London, Amszterdam, Zürich és Köln után érkezik Budapestre 2023 novemberében, amit Trunk Tamás Dablty hoz el a magyar cipőrajongóknak. A fesztivál látszólag a nagy értékű cipőkről szól, de ez nem feltétlenül van így, hiszen a vintage- vagy a limitált kiadású lépők is ugyanúgy hozzátartoznak a streetwear kultúrához, ezek is láthatóak és megvásárolhatóak lesznek a fesztiválon.

Az európai sneaker fesztivál már több országban is óriási tömegeket mozgatott meg, és az elővásárolt jegyek eladásából is már most borítékolható a hatalmas érdeklődés. De hogyan kapcsolódik a hazai Lounge Group reklámügynökség a rendezvényhez? 
Minden szempontból a kreativitás a válasz. A kreatív szakemberek utánpótlásának hiánya nemcsak a hazai piacon, de világszinten problémát jelent a reklámiparban. 

Az ügynökség felismerte, hogy a sneaker közösség egy rendkívül sokszínű kultúra, ahol a sport, a művészet, a divat és a zene világa is találkozik. 

Ezeket a szubkultúrákat pedig két dolog hozza össze: a cipők és a kreativitás. A reklámszakma hasonló olvasztótégelyként szolgál, hiszen ott is felfedezhető a sokszínűség: zenészek, sportolók, művészek alkotnak meg nap, mint nap kreatív kampányokat. Ezért is keresik a jövő kreatív szakembereit egy ilyen sokszínű kultúra berkein belül.

A Lounge Group “SneakPeek”-aktivitása lehetőséget ad, hogy egy előregisztrációt követően a jelentkezők a helyszínen belekóstoljanak egy olyan világba, ahol márkákat kelthetnek életre és a kreativitásuk kibontakoztatásával mutathatják meg, mennyire állnák meg a helyüket egy reklámügynökség szakembereiként. A jelentkezők értékes nyereményekért versenghetnek és a győztes páros az ügynökségtől gyakornoki felkérést is kap.

A Lounge Group más érdekességgel is szolgál majd a rendezvényen. A november 11. és 12. közt tartott fesztivál részleteiről bővebben a sneakpeek.lounge.hu oldalon olvashatunk. 

Woody Allen romantikus vígjátékát, a Játszd újra, Sam!-et 1983 novemberében mutatták be a Vígszínházban Valló Péter rendezésében. Kern András harmincöt évesen lépett először színpadra Allan Felix szerepében, november 7-én, a 40 éves jubileumi előadáson pedig már 523. alkalommal látható a szerelmet kereső filmkritikusként. Kivételes színháztörténeti esemény, hogy egy prózai darab ilyen hosszú időn keresztül, töretlen sikerrel szerepeljen egy színház repertoárján, ugyanazzal a színésszel a főszerepben.

Allan Felix, a Játszd újra, Sam! főszereplője ugyanaz a gátlásos, esetlen, szemüveges, neurotikus, New York-i művész-értelmiségi, aki Woody Allen filmjeiben újra és újra feltűnik. Zsákutcába került az életével; felesége otthagyta, egyedül ül feldúlt manhattani lakásában és kudarcainak okairól töpreng. Fantáziaképeiben mindegyre feltűnik a nagy színész, a kemény, férfias hősöket alakító Humphrey Bogart, és Felix mindegyre tőle akarja megtudni a sikeres férfiélet titkát.

Valló Péter és Kern András 1983 nyarán a Balatonon kezdett el foglalkozni a darabbal. A szövegkönyvbe sok mindent átemeltek Woody Allen más filmjeiből, főleg az Annie Hall-ból, valamint beletettek írás közben improvizált „woodyallenes” mondatokat is. „Egy Andrásnak való színdarabot kerestem. Mivel mindketten Woody Allen nagy rajongóivá szegődtünk, örültem, amikor a kezembe került ez az írás” – mesélte Valló Péter, aki szerint a 40 éves siker annak köszönhető, hogy a szerep tökéletesen beletalált Kern András karakterébe.

„Egy időben mindig azt mondták, én vagyok a magyar Woody Allen. Ilyenkor mindig arra gondoltam, milyen kár, hogy nem ő az amerikai Kern András! Egyébként ezt az előadást még mindig úgy szeretem, mintha tegnap lett volna a bemutatója. Pedig amikor először elolvastam, nem is tetszett annyira. 

Azt hittem, egy egyszerű vígjáték. Azonban amikor elkezdtük próbálni, rájöttem, egy egész nemzedék életérzését, filozófiáját, bánatát, fájdalmát mutatja meg egy nagyon egyszerű történeten keresztül. 

És ez jó! A jó darabokat pedig bármeddig szereti játszani az ember!” – emeli ki Kern András.

Kép

Kern András Allan Felix szerepében 2010-ben – Fotó: Gordon Eszter

Érdekesség, hogy a vígszínházi bemutató 1983. november 12-re volt kitűzve, amit az akkori hagyományoknak megfelelően 11-én megelőzött volna egy előadás. November 7-én azonban betegség miatt elmaradt az Amerikai Elektra, helyette pedig a Játszd újra, Sam! került műsorra, ugyanis addigra végeztek a próbafolyamattal. A bemutatón Lindaként Halász Judit lépett színpadra, aki több mint másfél évtizedig játszotta a szerepet, azóta pedig – több mint két évtizede –, Hegyi Barbara alakítja Allan legjobb barátjának feleségét.  Kovács Nóra pedig már 38 éve játssza Sharon Lake karakterét.

A Játszd újra, Sam! 2009 októberétől a Pesti Színházban látható. A négy évtized alatt közel 450 ezer néző látta az előadást. 
 

Forrás: Vígszínház

Megkezdődött a MosolyManók karácsonyi gyűjtése az általános iskolákban, amelyhez az ország összes általános iskolája csatlakozhat november 6. és december 6. között, és készpénzzel is támogathatják a gyűjtést az adomanyozz.hu internetes oldalon. 
   A PontVelem Okos Program, a Máltai Szeretetszolgálat és a GLS Hungary a Belügyminisztérium Köznevelésért Felelős Államtitkárságának támogatásával nyolcadik éve szervezi meg a karácsonyi MosolyManók adománygyűjtő akciót általános iskolás gyerekek részére. A cipősdobozba csomagolt ajándékokat, játékokat, édességeket, személyes üzeneteket a Szeretetszolgálat még az ünnep előtt eljuttatja a nehéz helyzetben élő gyerekeknek.
Az ország legnagyobb iskolai karácsonyi akciójában az elmúlt hét év során csaknem hetvenezer gyermeknek szereztek örömöt kortársaik. Az ajándékcsomagot a tanulók iskolájukban adhatják le, majd a gyűjtésben résztvevő tanároknak, vagy az őket segítő szülőknek csupán annyi a teendőjük, hogy a https://www.pontvelem.hu/segits-velem/karacsony internetes felületen regisztrálva jelzik, van elszállításra kész adomány az iskolában. A csomagokat a GLS Hungary a Máltai Szeretetszolgálat raktáraiba viszi, és a szervezet még karácsony előtt eljuttatja a rászoruló gyerekeknek. 

A szervezők a szülőket arra biztatják, hogy az ajándék összekészítése legyen közös elfoglaltság, amelynek során beszélgetnek arról, mit jelent segíteni, és gondoskodó odafigyeléssel fordulni mások felé.

A felnőttek csatlakozási szándékukat a megújult adomanyozz.hu felületen jelezhetik, az így befolyt összeget a rászoruló gyerekek karácsonyi ajándékaira fordítja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

A gyűjtés részletei megtalálhatók itt. 

Pesti őszből a melbourne-i nyárba

Az 1956-os nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne-ben rendezték. A legendás magyar vízilabdacsapat, amely ez alkalommal is jó eséllyel indult volna a győzelemért, abban az évben meglehetősen törődött állapotban érkezett a helyszínre. Mind lelki, mind fizikai értelemben elgyötörtek voltak, hiszen mire november 11-én Melbourne-ben meggyújtották az olimpiai lángot, a magyar forradalom lángját az orosz tankok már vérbe fojtották.

A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. 

Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal.

 A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros–fehér–zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába.

A víz jelentette a szabadságot

Mit is jelentett, és mit jelent ma is a vízilabda a magyarok számára? A magyar közönség és a magyar lélek mindig is hősökként tekintett a pólós fiúkra, és ők csodálatos eredményekkel hálálták meg ezt a fenntartás nélküli szeretetet. Ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig Magyarország kis méretei ellenére világi nagyhatalom, sőt legenda. A vízilabda nem csupán állóképesség és kitartás kérdése, hanem stratégia, ravaszság is szükségeltetik hozzá. A vízilabdások egy mérkőzésen több kilométert is úsznak anélkül, hogy megtámaszkodhatnának a lebegő közegben; a labda olyan sebességgel száguldozik, mint egy országúton suhanó kocsi, gyors és pontos passzok történnek; a víz alatt pedig állandó pozícióharc zajlik. A vízilabdában, hasonlóan a jégkoronghoz, csak a durva szabályszegésekért jár kiállítás, és a víz sok mindent elfed… Ezért nem lett ez a sportág például a hűvös angolok sportja, ám a magyaroknak valósággal a vérükben van. 

Amikor egy-egy izmos játékos derékig kiemelkedve a vízből dobócselezik, el is hisszük róla, hogy ha úgy adódna, akár a vízen is tudna járni. 

A kifinomult, egyben agresszív játék a magyar észjáráshoz közel áll, az évek alatt a magyar egyediség egyik jelképévé vált. „Magyarországon minden víz más ízű” – mondta Martin Miklós olimpiai bajnokunk, akit társai Bucinak becéztek zsömlekerekségű arca miatt. 

A szocializmus időszaka alatt a sport kitüntetett szerepet kapott a magyar közéletben és közösségekben, hiszen az önkifejezésnek szinte az egyetlen legális formája maradt. Az élsportolók az átlagos embereknél jóval szabadabbak voltak, ők utazhattak a vasfüggönyön túlra, dolgozniuk pedig csak papíron kellett. A kiváltságokkal párhuzamosan viszont a politikai vezetés a sportolókat saját propagandacéljaira használta, eredményeikkel igyekeztek igazolni a szocialista rendszer sikerét és létjogosultságát. Ez a sajátos státusz még a hátrányos, arisztokrata származású játékosok számára is reményt nyújtott arra, hogy elkerülhetik a háttérbe szorítást. A vízilabda kapukat nyitott meg, saját világot hozott létre, amely ma is szinte apáról fiúra száll. A víz jelentette a szabadságot.

Kép

A magyar delegáció a melbourne-i olimpia megnyitóján – Forrás: Fortepan/Sárosi Imre

Indulatoktól forrt a medence

A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. 

A magyar edzésprogram síelést is tartalmazott, arra épült később az úszás, majd a labdakezelési technikák. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást. A helsinki olimpián még az az eshetőség is felvetődött, hogy a magyar csapat átengedi a mérkőzést a szovjet válogatottnak. Nem az ő ötletük volt… 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.

„Akárhogy döntötök, előbb nyerjük meg az olimpiát” – mondta Gyarmati Dezső kapitány a zavart lelkű csapatnak, akik közül sokan a disszidálást fontolgatták. És a mérkőzés megkezdődött. A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon – 1956. december 6-án, egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után – hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30–40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. 

Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban… A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében. 

„Mintha öt liter szóda bizsergett volna a fejemben” – mondta később Zádor Ervin, a csapat legfiatalabb játékosa.

A véres végkifejlet

A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak. 

Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. 

Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. 

A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált. 

Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen.

Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Propokov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. Ám a magyar csapat azt az összecsapást is megnyerte. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre. Tankok nélkül – labdával.

A magyar vízilabda-válogatott tagjai voltak 1956-ban az olimpián: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.

Mit gondol a bevezetőben elmesélt két ovis történetről?

Óvodáskorban még kialakulóban van a nemkonstancia, ami azt jelenti, hogy a gyerekekben még bizonytalan az a tudás, hogy ha fiúnak születtem, fiú is maradok életem végéig, vagy, ha felveszek egy lányos ruhadarabot, az sem változtat azon, hogy fiú vagyok. Valami olyasmit akarhatott mondani a hároméves, hogy „alig várom már, hogy én is magabiztos legyek, mint a nővérem, azokkal a játékokkal játszhassak, én is mehessek ide-oda-amoda”. A másik esethez annyit kell tudni, hogy az ovis gyerek a fejlődés során az azonos nemű szülővel azonosul, olyan szeretne lenni, mint apa vagy anya. Ez a jelenség kiterjed azokra a felnőttekre is, akikhez a kisgyerek kapcsolódik, tehát nagyszülőkre, nagyobb testvérekre és az óvó nénire is, akivel sok időt tölt a gyerek, és aki jó esetben figyelemmel, gondoskodással fordul felé – tehát pontosan az a jó, ha tud ragaszkodni hozzá, sőt rajonghat is érte.

Később, kiskamaszkorban is megjelenhet a gyermekek viselkedésében olyan elem, amelyet a társadalom nem tart a nemre jellemzőnek. De tényleg a nemi identitást fejezik ki ezek a külsőségek, mint például a fiúk körömlakkozása? Volt, amikor a hosszú haj vagy a fülbevaló is tabu volt a fiúknál, ma meg egyre inkább elfogadott, és férfi focicsapatok játszanak rózsaszín mezben.

Egy anyuka mesélte, hogy a nyolcéves fia kifestett körmökkel jött haza egy buliból. Együtt voltak az unokatesókkal, akik lányok, és nyilván ő sem akart kimaradni az eseményekből. A gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre. A klasszikusan nagy vörös körmök egyébként valóban tartalmaznak szexuális üzenetet, nem véletlen, hogy a kamasz lányok inkább feketére meg sötétkékre lakkozzák a körmüket, talán érzik, hogy nekik a vörös még nem passzol.

Mennyire fontos az ovisok, kisiskolások számára a fiús-lányos öltözködés, viselkedés? 

A gyerek normál fejlődésmenete az, hogy szeretne olyan lenni, mint anya vagy apa, és ez első körben a külsőségekben ragadható meg legkönnyebben.

Iskoláskor felé haladva egyre szigorúbban kéri számon a környezet is a nemnek kulturálisan megfelelő megjelenést és viselkedést, a gyerekek is kinevethetik egymást, ha egy kisfiú lányosan viselkedik vagy öltözködik, vagy ha egy kislány fiúsan viselkedik. Az viszont nagyon jó irány, hogy ma már változatos módon élhetjük meg nemi szerepeinket, nem vagyunk olyan nyomás alatt, mint régen. Ha egy fiú például babázik az óvodában, akkor azt látjuk ebben, hogy ez jó, mert tud gondoskodó lenni, és valószínűleg jó apa lesz belőle, és ugyanígy például egy kislányt sem néznek ki a fociedzésről.

Azt mondta, a gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre, tehát ekkor nem érdemes aggódni – hozzáteszem, utána meg úgyis hiába, hisz felnőtt a gyerekünk –, de talán mégis nehezebb ma az, hogy a gyereket rengeteg olyan impulzus éri, amik régen nem zavarták egy gyerek szexuális fejlődését. A felnőtté válás ideális környezetben sem krízismentes. Nincs meg a veszélye annak, hogy egy film vagy érzékenyítő program a normatív krízisek idején instant magyarázatot kínál egy nehéz helyzetre: „Azért érzem másnak magam, azért nincs sikerem, mert más a nemi identitásom”?

A női vagy férfi identitást nem könnyű feladat kimunkálni, elfogadni. Ha egy lányt mondjuk nőiségében bántalmaznak, vagy azt látja, hogy női mivolta nem fogadható el a környezete számára, vagy hogy a fiúk-férfiak jobban tudnak körülötte érvényesülni, akkor feltámadhat benne a vágy, hogy inkább fiú szeretne lenni. Napjainkban ezt lehetséges megoldásként fel is mutatja neki a média, a társadalom – de ez az út nyilván nem orvosolná az ő igazi problémáját. A jó hír, hogy – egy nagyjából jól működő család esetében – a szülőnek egyáltalán nem elenyésző a szerepe a tágabb környezet által közvetített tartalmak, jelenségek szűrésében, értelmezésében, feldolgozásában. A nyáron két ilyen példát is hallottam, bár más területekről. Egy tíz- és egy tizenhárom éves mesélte otthon, hogy egy horrorfilmsorozatot néznek az osztálytársak, és bántotta őket, hogy kimaradnak belőle. Egymástól teljesen függetlenül mind a két apuka azt mondta, hogy „gyere, üljünk le, és nézzünk meg egy-két részt”. Tehát a szülő fülelt arra, hogy mit mesél a gyerek, kontrollálta a médiahasználatot, és utána beszélgettek. Az egyik gyerek egy rész után megállapította, hogy „nem akarom ezt, hogy aztán ne tudjak éjjel aludni”. A másik esetben több rész után fogalmazta meg a kislány, hogy „ez a történet hülyeség, nem akarom tovább nézni”. 

A jó kapcsolat a szülő és a gyerek között nagy eséllyel ellensúlyozni tudja a beszűrődő káros médiatartalmakat vagy környezeti hatásokat.

De mit jelent „az elég jó kapcsolat”? 

Az érzelmi biztonság a lényeg, hogy megélje a gyerek azt, hogy őt a szülő szereti és elfogadja. Fontos, hogy a szülő kész legyen a gyereket meghallgatni, amikor a gyerek mesélni akar. A prevenció része az is, hogy az önértékelését folyamatosan erősítjük, és az is, hogy megtanítjuk, merjen nemet mondani és különbözni. Kamaszkortól kezdve az az egészséges, ha egyre inkább a kortársakhoz kapcsolódik a fiatal, de a szülő sokat tehet azért is, hogy olyan közösségek irányába terelje őt, amelyek pozitív értékrendet mutatnak fel, legyen az sport, zenélés, természetjárás vagy egyházi közösség.

Jött már haza azzal a lányom az egyházi iskolából, hogy néhány lány osztálytársa kipróbálta a mosdóban, milyen lánnyal csókolózni…

A közösség egy adott történet értelmezésén keresztül is formál. Ennél a történetnél például én valószínűbbnek tartom, hogy a résztvevők számára nem a lánnyal csókolózás, hanem maga a csókolózás volt az izgalmas és kipróbálandó, csak fiút és helyszínt nehezebb lett volna hozzá szerezni. Ezen felül a barátnővel még nagyobb biztonságban is érezhette magát. Ezeket a helyzeteket sokszor az generálja, hogy a lányok még nem elég magabiztosak a saját nőiségükben, ami természetes is, hiszen középiskolásokról van szó, ugyanakkor van rajtuk egy nyomás, például a médiából, hogy felnőtt nőként viselkedjenek. Tehát ennyi információ alapján én így értelmezném ezt a mosdóbeli jelenetet, hiszen ennek nagyobb a fejlődéslélektani valószínűsége.

Ha azonban minden alap nélkül, a média hatására a környezet, illetve maguk az érintett lányok elkezdik leszbikus vonzalomként vagy kapcsolatként értelmezni a történetet, az téves irányba vihet, egyrészt azért, mert az érintettek így rossz helyen keresik és építik a nemi identitásukat, másrészt azért, mert a környezet számára ez az értelmezés érzelmileg megterhelő lehet. Mit kezdjen például egy középiskolás lány azzal, hogy „eddig természetes volt, hogy a barátnőmmel együtt megyek ki a mosdóba, most pedig esetleg leszbikusnak gondolnak emiatt”? És akkor mit is gondoljon ő ezután saját magáról és a barátságokról. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mégis van rá példa, hogy a szülő azzal szembesül, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódik. 

Valóban előfordul, de sokkal kisebb százalékban, mint azt a média által közvetített tartalmak alapján gondolnánk. A fiatal felnőtt homoszexuális klienseim többségénél felderíthető volt olyan ok, általában súlyos trauma, ami közrejátszhatott abban, hogy szexuális identitásuk fejlődése eltért a megszokottól. Természetesen van, ahol tényleg nem tudjuk, hogy miért alakult így, de ez elég kicsi százalék. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy mivel a szexualitás minden embert érintő, kibontakoztatandó feladat, ezért eladható árucikket is lehet belőle készíteni, amire mindig lesz kereslet. 

Véleményem szerint a káros médiahatások közé sorolhatjuk a gyerekek számára készült rajzfilmek vagy játékfilmek túlszexualizálását is.

Mondjuk ez a népmesékben is megvolt, de azok eredetileg felnőtteknek íródtak.

Pontosan. A pszichológiai fejlődést figyelembe véve szexuális kapcsolat létesítése csak a fiatal felnőttkor elérése után lenne szerencsés, huszonévesen. Előtte a nemi identitásnak azzal a részével kellene foglalkoznunk, hogy hogyan vagyok én nő, vagy mit jelent számomra az, hogy férfi vagyok. Ha ezt sikerül kimunkálni, akkor fogok tudni jól működni és elköteleződni egy komoly párkapcsolatban. Ebben a folyamatban a spiritualitásnak is nagy szerepe lehet, hiszen ez adja meg a személy egységét, az identitást is összerendező erőt. A fiatal számára segítség lenne, ha a spiritualitásba be tudnánk vonni az identitásnak ezeket a területeit, beleértve a szexualitást.

Amikor a fiatal pályát választ, arra biztatjuk őt, hogy hivatást válasszon, amelybe teljes valójával bele tudja magát helyezni. A saját nemi identitása is ugyanígy a spiritualitásához kellene, hogy kapcsolódjon, vagyis annak a megélése, hogy nem véletlenül vagyok férfi vagy nő, férfi vagy női voltom értéket képvisel, méltósággal és felelősséggel ruház fel, és nagyszerű dolgokra vagyok hivatott általa. Ennek az üzenetnek az átadásában a szülőnek és az egyháznak is nagy feladata lehet.

Ha a hívő szülő esetében mégis becsúszik az említett pici százalék, neki is könnyebb megélnie és jól reagálnia erre a spiritualitáshoz kapcsolódva?

Véleményem szerint a spiritualitás, a vallásosság minden nehéz helyzetben erőforrás tud lenni. A kész válaszok nyilván egy hívő ember esetében sem teszik könnyebbé a helyzetet, ugyanakkor a nehéz élethelyzettel való megküzdésben olyan erőforrások is a rendelkezésére állnak, mint a helyzet értelmezésének, az értelemkeresésnek a spirituális síkjai, vagy az istenkapcsolat.

És hogy éli ezt meg az a fiatal, akit érint? 

Úgy gondolom, hogy homoszexuálisként élni nehezített pálya, de nem feltétlenül a feléje irányuló előítéletek miatt, hanem mert ez a normától annyira eltérő életet kíván. 

Banális példa, de balkezesként is nehezebb élni, mert az eszközöket általában a többségi jobbkezesekre tervezik. Ha az illető nehéznek éli meg a helyzetét, akkor érdemes szakmai támogatást, segítséget kérni és igénybe venni – ami minden nehéz élethelyzetre igaz.

„A gőzmozdonyokat akkor már jól ismertem, mert abban az utcában közlekedtek, ahol felnőttem. Ezért is keltette fel ennyire az érdeklődésemet az a kis negyven centis gőzgép, amely lokomotív volt: a kis kazán tetején volt a fekvő gőzgép. Ilyen típusúak voltak régen – persze jóval nagyobb méretben – a mezőgazdasági gépek, amikor még nem használtak robbanómotoros traktorokat a földeken. A férfi, akinek az udvarán állt, később négy kereket szerelt rá, és rátette sínre is, a háza előtt készített egy kis pályát, ott döcögött ez a gép. Meg is engedte, hogy ráüljek.”

„Bennem ez olyan mély nyomot hagyott, hogy az ötlet, a kis gőzmozdony építésének vágya egész életem során megmaradt.” 

A szülei is látták, hogy mennyire érdekli Kálmánt a gépészet, ezért középiskolásként beíratták az újpesti Landler Jenő Híradásipari és Közlekedésgépészeti Technikumba, amely kiváló iskola volt az 1960-as években. (Ma Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Technikum.) Mérnökök tanították a műszaki tantárgyak elméleti ismereteit, ugyanakkor nagyon jól felszerelt műhelyei voltak, ahol az elméletet a gyakorlatban is megvalósíthatták. Alapvető fontosságú volt az anyagismeret, a fémek, ötvözetek kristályszerkezeteit pedig a technológiai laborban meg is tudták nézni a tanulók. Oktatták a különféle anyagok tulajdonságait, például szilárdságát, keménységét, a fémek szennyező anyagainak módosító hatásait és azok hasznosítását. Tanultak a hőkezelésről is, amelyek új kristályszerkezeteket hoznak létre; valamint az anyagok átalakításáról, például a kovácsolásról, sajtolásról, öntészetről… Az iskolának nagyon jól felszerelt kovácsműhelye volt. „Az első évben a műhelyekben megtanultuk a kéziszerszámok használatát. Ez ma már kicsit feleslegesnek tűnik a gépek korában – pedig megvan a szerepük, én is dolgoztam kéziszerszámokkal a mozdony készítése során” – mondja Varga Kálmán. 

Varga Kálmán gőzmozdonyának alkatrészei a műhelyben – Fotó: Varga Kálmán

Oktatták a hegesztési eljárásokat is, amiket aztán a gyakorlatban egy tanéven át tanultak, az utolsó évben pedig megismerkedtek a szerszámgépek használatával, például az esztergával, a gyalugéppel, a köszörűkkel. „A mechanika második osztálytól került a tananyagunkba, nagyon kemény tárgy volt, azt mondták, aki ebből nem bukik meg, az le tud érettségizni. Mindenféle terhelési típusról tanultunk, ami anyaghasználat közben előfordulhat. Ezeknek az ismereteknek a birtokában terveztünk, rajzoltunk. Kinetika nevű tantárgyunk is volt: szabad- és kényszermozgásokról, aerodinamikáról tanultunk például ennek keretében; hőtan, azaz termodinamika – a vízgőz termodinamikája az én mozdonyom megépítéséhez is alaptudásként szolgált” – emlékszik vissza Varga Kálmán. A matematika, a magyar és a történelem ugyanúgy érettségi tárgyaik voltak, mint más középiskolákban. A „Landler” ma már iskolatörténeti fogalom és Újpest történelmének egyik büszkesége. 

„A mozdony készítése során nagyon sokat hasznosítottam ebből az elméleti és gyakorlati tudásból. Csak egy példa: amikor felhúztam a tengelyre a mozdony kerekét, tudnom kellett, hogy mi az a mérettűrés, amellyel ez a szoros illesztés létrejön. Műszaki táblázatok persze vannak, de érteni is kell, mi miért szükséges” – magyarázza Varga Kálmán.

Az Izzóban kezdte a munkát normatechnológusként, majd a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben gyarapította hőtani ismereteit, ahol az alap a vízgőz volt – igaz, sokkal nagyobb hőfokon és nyomáson, mint egy lokomotív vagy mozdony esetében. 

„Nyugdíjaskoromra eljutottam oda, hogy rendelkezésemre állt az elméleti és gyakorlati tudás mellett a sok technikai feltétel – saját műhely, szerszámok, anyagok – és a szabadidő is.” 

„Öt év alatt készítettem el szép aprólékosan, saját munkával a mozdonyt és egy kocsit, amely két utas szállítására alkalmas. Elkészítettem a kertben a házunkat megkerülő sínt. Ezt szeretném kibővíteni, hogy egészen a kert hátsó széléig kiérjen. Még húsz év munkát tervezek: állomásokat, szemafort, vagonfordítót, fűtőházat, remizt szeretnék építeni.”
 

Két méter hosszú a mozdony a szerkocsival együtt, amelyben a víz és a fa van – a mozdony vezetője ennek a tetején ül, innen fűti a mozdonyt menet közben. 
A működési elven kívül nem szolgált mintául egyik létező nagy mozdonytípus sem, teljesen az alkotó fantáziája hozta létre. A mozdonyvezetőnek annyi gőzt kell adagolni egy csap nyitásával-zárásával a két gőzgépre, hogy megfelelő nyomaték legyen az elinduláshoz és a folyamatos haladáshoz, de ne pörögjön ki a kerék. A gőzadással lehet szabályozni a mozdony sebességét. A hideg gépet faszénnel fűti fel, de utána már csak fát rak a tűzre időnként, hogy biztosítsa a folyamatos gőzképződést. „Ez is megfogott engem gyerekkoromban, hogy rakni kell a tűzre” – mondja Kálmán mosolyogva.

A kerti utazás a pöfögő kis mozdonnyal csodálatos élmény, a felnőttekben felébreszti a lelkük mélyén alvó és sokszor elnyomott gyermeket. A gyerekek pedig áhítatos örömmel, csillogó szemmel vesznek részt az egyszerre mesebeli és valóságos utazáson. Ilyen élményben ma már nagyon ritkán lehet részük. Az alkotó, Varga Kálmán is szinte visszaalakul lélekben tízéves kisfiúvá, és azt se bánja, ha az arca kormos lesz, miközben – komoly mozdonyvezetőként – rója a köröket unokáival vagy az érdeklődő felnőtt rokonokkal a háta mögött. Akiknek pedig átengedi a mozdonyvezető felelősségteljes feladatát, azok ezt megtiszteltetésként élik meg.

Kép

A sínpálya a kertben – Fotó: Kölnei Lívia

Járókelők, gyerekek és felnőttek ma is megállnak a kerítésünknél, és rácsodálkoznak a pöfögő kis mozdonyra. Néha olyan kérdést is feltesznek, amiből kiderül, mennyire távoli már a mai emberektől a gőzgép, mennyire nem fér a fejükbe a működése: „Értem én, hogy gőzgép, de mivel működik, mi hajtja?”

Csak a telefonját bújja, naphosszat ki se dugja az orrát a szobájából, ha pedig kijön onnan, általában abban sincs sok köszönet: hisztis, kötekedő, és folyton csak szemtelenkedik. Ismerős? A kamaszok már csak ilyenek – intézhetnénk el akár egy vállrándítással, sértődötten nyugtázva, hogy szemünk fénye már se a babusgatásunkra, se a társaságunkra, a véleményünkre pedig a legkevésbé tart igényt. Az egyik pillanatban legalábbis. Szülőként nehéz megtalálni magunkat ebben az új helyzetben. A gyermekpszichológus azon a véleményen van, hogy nem szabad általánosítani a tinédzserekkel kapcsolatban, ehhez viszont az is szükséges, hogy képesek legyünk félretenni az előítéleteket.

A mai kamaszokban van ambíció!

„Sok kis kliensemnél azt látom, hogy erre az életkorukra már kialakult érdeklődési területtel rendelkeznek: akad köztük olyan, aki erősen humán érdeklődésű, rengeteget olvas. 

Van köztük olyan is, aki évek óta japánul tanul, míg egy másik komolyan rajzol.

Akár már kiskamaszkorban is láthatóvá válik, mi érdekli őket, miben „eredményesebbek”, tehetségesebbek. A kamaszok nagyon különböznek egymástól, nem szabad egy kalap alá venni őket – mondja Deliága Éva. – Minden kamaszban van valami értékes, valami egyedi, ami az ő speciális érdeklődése, ami még épp csak nyiladozik. Ha sikerül őt ebben támogatni, lehetséges, hogy ez lesz az ő útja” – fűzi hozzá. 

Az viszont kétségtelen, hogy a tinédzserekben végbemenő változások általában hihetetlen turbulenciával zajlanak mind hormonális, mind biológiai értelemben. Ehhez hasonló hatalmas léptékű változás csak csecsemőkorban zajlik le, amikor szintén ennyire gyorsan fejlődik az ember. „Ebből a szempontból ez egy nagyon megterhelő időszak, aminek a biológiai, fiziológiás háttere felelős a hormonszintek változásáért is, ami pedig a hangulatingadozást okozhatja. A kamasz nagyon változó tud lenni, míg az egyik percben a túlóvó, babusgató attitűdöt várja el, a következő pillanatban már olyan mértékű önállóságot – autonómiát, jogokat, pénzt – követel magának, aminek hatására a szülő kétségek közt vergődik” – mutat rá a szakember. A gyermekpszichológus szerint ezért is lenne nagy szükség a nézőpontváltásra: itt nem arról van szó, hogy a kamasz mennyire elviselhetetlen, hanem arról, hogy az ő számára mennyire megterhelő ez az időszak. 

„A teste folyamatosan változik, és számára nagyon nagy feladat, hogyan tudja ebben a megváltozott, új testben ismét jól érezni magát, visszanyerni a korábbi magabiztosságát. 

Ennek az időszaknak a legnagyobb pszichológiai küzdelme és feladata az identitás keresése és megszilárdítása, ami sok próbálkozással jár: ezeken a kísérleteken keresztül próbál rájönni a kamasz, hogy milyen is ő valójában.

Megpróbálja definiálni önmagát, miközben azonosulhat vagy csapódhat egyes csoportokhoz: esetleg egy markáns zenei vagy öltözködési stílust képviselhet.”

Kép

Fotó: Freepik

Felvetésünkre, hogy manapság még nehezebb kamasznak lenni, mint régebben volt, a szakember úgy fogalmaz, a mai fiatalokra zúduló információs dömping hatására ők már sokkal több lehetőség közül választhatnak. Deliága Éva szerint a sokkal több információ ugyanakkor szorongáskeltő és összezavaró hatással is lehet rájuk. „Rengeteg trend van jelen, és már olyan alapdolgok is megkérdőjeleződnek, amiken eddig talán nem kellett ennyit gondolkodni. A korábbi, nagyon kiszámítható jövőképtől elrugaszkodva manapság úgy tűnhet, mintha minden lehetséges lenne: még olyan dolgok is, amikről a szülőknek fogalmuk sincs, így aztán támogatni se nagyon tudják.”

Nagy a szakadék

„Amíg a szülők azt hajtogatják a kamaszuknak, hogy menjen például jogi pályára – mert szerintük az a biztos megélhetés –, a gyerek a közösségi felületekről azt szűri le, hogy vlogot kell indítani. Hiszen egyesek kétmilliós nézettséget érnek el például azzal, hogy csokitojásba csomagolt műanyag meglepetéseket bontanak ki és raknak össze a videóikban” – mondja Deliága Éva. Rámutat, hogy sok külső hatás jóval erősebb, mint a szülőké, akik ráadásul nem is igazán látják át, mik ezek a hatások és tartalmak. Képtelenek követni, mit milyen mennyiségben néz a gyerek, és hogy az milyen képzeteket kelt benne. „Az interneten keresztül meglehetősen szűretlenül ömlenek a különféle hatások a fiatalokra (például a veszélyesebbnél veszélyesebb TikTok-trendek formájában), amiknek a szerepét nem szabad alábecsülni” – figyelmeztet a szakember, aki azt is kiemeli, hogy nem mindenki tudja magát megtalálni ezekben a trendekben, ami szintén egyfajta kételyt, bizonytalanságot okozhat. 

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mai gyerekek jóval korábban találkozhatnak felnőttesebb tartalmakkal, ami kicsit koravénné, koraéretté teheti őket. 

„Míg ez a fajta tájékozottság kognitív szinten ugyan felhúzhatja őket a fejlődésben, érzelmi érés tekintetében a hullámzást élik meg.”

Kép

Fotó forrása: Freepik

Őrizzük a bizalmi kapcsolatot

Deliága Éva szerint a legfontosabb, amit tehetünk, az a jó szülő–gyerek kapcsolat fenntartása. „Ebben viszont a kamasz irányít: amikor erre van igénye, és valami számára nagyon lényeges, esetleg nyomasztó dolgot szeretne velünk megosztani, akkor azonnal ott kell lenni, még ha ez épp a leglehetetlenebb időpontban, például este 11-kor történik is. Ezért is fontos a bizalmi kapcsolat ápolása, hogy arra ösztönözzük a gyerekünket, ő maga nyíljon meg: akarjon, és tudjon is mesélni. Biztosítanunk kell az intim szférát is számára, ami nem csak a külön szobát, saját teret jelenti, ahová félre tud vonulni. Ennek része az is, hogy nem olvasunk bele a naplójába és az üzeneteibe, mert ezek kapcsolatromboló hatású cselekedetek. Nem ilyen módon kell »ellenőrizni« a kamaszt, hanem pontosan a bizalmi kapcsolat fenntartásával” – mutat rá a szakértő.

Ne hagyjuk rá a dolgokat, ne „írjuk le”, mondván, úgyis kamaszodik! 

A nehezebb évek után a kamaszok általában vissza szoktak találni, és egyfajta újraközeledés tapasztalható meg a szülő és a már fiatal felnőtt között. „Az a fontos, hogy időközben ne nagyon távolodjanak el egymástól érzelmileg, és meg tudják őrizni a bizalmi kapcsolatot: hogy ha a kamasz bajban van – és ilyen szempontból a mai kor veszélyei talán még nagyobbak, mint korábban voltak –, butaságot, rossz dolgot csinált, akkor is érezze, hogy a szüleihez fordulhat támaszért” – emeli ki Deliága Éva.

Könnyen megtaláljuk egymást Diánával a kistarcsai HÉV-állomáson. Innen autóval visz Nagytarcsára, a családi otthonába, ahol az illóolajos műhelye is található. Már ahogy beszállok a kocsiba, kellemes illat csapja meg az orrom. Nem szeretnék egyből a tárgyra térni, ezért csak később kérdezem meg, milyen illatosítót használnak az autóban. Azt mondja, semmilyet, valószínűleg már beitta a bőrük az illatokat, és mivel a ruhájuk öblítésére is illóolajokat használnak, így mindenhova magukkal viszik.

Diánáék a település szélén laknak. Két éve költöztek ide a férjével és három iskolás gyermekükkel együtt, azóta felújítanak. A műhelyébe külön bejárat vezet – itt már sokkal intenzívebben érződnek a különféle illatok. Az otthonosan berendezett műhelyben a hatalmas polcos szekrény tele van Diána egyedi termékeivel, amelyek a Diadeur nevet viselik. Az igényes kialakítású fiolák mellett, amelyekben az illóolajok lapulnak, ott vannak még a különféle kozmetikai krémek, testápolók, fürdőbombák, natúr krémdezodorok, a szekrény tetején pedig a párologtatásra szolgáló diffúzorok.

Amikor a gyógynövények és a kémia találkozik

Diánáról kiderül, hogy már gyerekkora óta a gyógynövények szerelmese. Volt egy gyógynövényhatározó kiskönyve is, amelyet nagyon sokáig forgatott a kezében. Imádja a kémiát, így miután megkapta Szegeden a vegyész diplomáját, elhatározta, hogy doktorál gyógyszerészeti kémiából. Később aromaterapeuta lett, ahol ugyan megtanulta, melyik illóolajnak milyen hatása van, de ő ennél többet szeretett volna tudni, ezért elvégezte a gyógynövényismerő és -felhasználó szakot a MATE-n. Az itteni légkör pedig arra motiválta, hogy visszatérjen a tudományos kutatáshoz, immár az illóolajok kapcsán. Vegyész és gyógynövényszerető énje tökéletesen összekapcsolódik az illóolajok esetében. 

Diána hangsúlyozza, az a valódi illóolaj, amelyet növényből vagy annak valamely részéből vonnak ki. Ami szintetikum, az aromaolaj vagy illatolaj. 

A legtöbb illóolajat desztillálással állítják elő, ami hasonlít a pálinkakészítés folyamatához. Egy üstben vizet forralnak, az így keletkezett gőz átjárja a víz fölött lévő, gyógynövényekkel teli tartályt. A gőz magával viszi a vízoldékony komponenseket és az illóolaj-molekulákat, majd ezek egy hűtőberendezésen keresztül lehűlnek és lecsapódnak. Így képződik az illóolaj és az aromavíz.

Diána azt mondja, a lepárlás egy külön szakma, amelyet erre specializálódott üzemekben végeznek. Az ő feladata, hogy megtalálja azt a termelőt, akitől megvásárolhatja a megfelelő illóolajat. Ezekből keverékeket és aromaterápiás termékeket készít, ezzel együtt igyekszik edukálni az embereket az illóolajok használatára, mivel azt tapasztalja, hogy ezen a téren viszonylag alacsony a tájékozottság. A szakértő szerint erre azért van szükség, mert ma már eléggé elterjedtek az illóolajok, és sajnos sokszor a fellelhető aromaterápiás könyvek is félreinformálják az érdeklődőket. Ezt az űrt kívánja betölteni a januárban induló Illóolaj Akadémiával, ahol komplex aromaterápiás tudásra tehetnek szert a résztvevők.

Ezekre kell figyelnünk az illóolaj megvásárlásakor

Diána elmondja, hogy érdemes jól megnézni az illóolaj-fiolán található információkat. Ha fel van tüntetve, hogy melyik növényből, növényi részből – gyökérből, termésből, virágból stb. – vonták ki, az már bizakodásra ad okot, azt jelenti, az illóolaj valóban növényből származik. Fontos, hogy szerepeljen rajta az előállítás módja is, emellett jó, ha ott van magyarul és latinul is az illóolaj neve, a gyártási száma, valamint a gyártó vagy forgalmazó neve, hogy tudjuk, kérdés esetén kit keressünk.

Az illóolajok ára kapcsán Diána kiemeli: a túl olcsó termék gyanakvásra ad okot, a túl drága olaj megvásárlása viszont sokszor indokolatlan. A szakértő azt vallja, minden esetben figyelembe kell venni, hogy kinek és pontosan mire van szüksége. Fontos tudni, hány éves az illető, van-e panasza, illetve túlérzékenysége, szed-e valamilyen gyógyszert. Ezek ismeretében lehet javasolni megfelelő illóolajat az egyénnek. Példaként említette, hogy azoknak, akik magas vérnyomással küzdenek, nem ajánlott a borsmenta vagy a rozmaring illóolaj rendszeres használata, mert ezek megemelik a vérnyomást.

Kép

Kép: Freepik

Mit szabad és mit nem az olajok használatakor?

Miközben Diána bemutatja a termékeit, az illóolajok használatára vonatkozó legfontosabb szabályokat is megosztja velem. 

Tisztán nem szabad magunkra kenni, mindig valamilyen növényi olajba kell csepegtetni belőle.

Így lehet felvinni a bőrre olyan lokális panaszok enyhítésére, mint például a száraz bőr, az ízületi panaszok vagy a fejfájás. Fülbe, szembe nem szabad illóolajat csepegtetni. A citrusok kapcsán óvatosságra int a szakértő, mivel ezek az illóolajok fényérzékenyítő hatásúak: a bőrre felkenve a napon vagy a szoláriumban égési sérülést okozhatnak. Ilyen az édesnarancs, a citrom, a lime, a bergamott, a grapefruit, a pomelo vagy a mandarin illóolaj.

A három hónapnál fiatalabb kisbabáknak egyáltalán nem javasolt az illóolajok használata, helyette aromavizet lehet párologtatni. A kismamáknak pedig az afrodiziáló hatású olajokat kell kerülniük, amilyen a pálmarózsa, a geránium, a szegfűszeg vagy a fahéj. 

Diána családjában a mindennapi rutin része a különféle illóolajok párologtatása. Van, amikor csak a finom illatért, de van, amikor bizonyos cél érdekében teszik ezt. Az őszi időszakban az immunerősítésre koncentrálnak. Azt mondja, ennek köszönhetően ők és a gyerekei is ritkán betegednek meg. Hozzáteszi, az illóolajok önmagukban nem erősítik az immunrendszert, viszont fokozzák annak működését, ilyen hatású illóolaj a madagaszkári kámforfa, a pálmarózsa és a teafa.

 Az illóolajokkal megelőzhetünk és kezelhetünk is bizonyos betegségeket

A fiolák szagolgatása közben megtudom, hogy ha már megtörtént a baj, és náthával küzdünk, akkor keskenylevelű eukaliptuszt és borsmentát párologtathatunk. Diána szerint, ha a diffúzor fölé hajolunk naponta ötször 10–15 percig, gyorsan kitisztul a fejünk, az arcüregünk és az orrunk. Köhögés esetén a keskenylevelű eukaliptuszt ajánlja, de ezen kívül a tömjénnek, a madagaszkári kámforfának, a borsmentának és a fodormentának is kiváló nyákoldó hatása van. Görcsös köhögésre majorannát és citromos eukaliptuszt érdemes párologtatni estére, ez megnyugtatja a szervezetet. Torokkaparás esetén segítség lehet, ha egy deci vízbe egy-két csepp teafa illóolajat csepegtetünk, majd kanállal összekeverjük, és ezzel gargalizálunk.

Az illóolajok a pszichére is jó hatást gyakorolnak. 

Kutatások bizonyítják, hogy az édesnarancs nyugtató hatású, az orvosi levendulának antidepresszáns tulajdonsága van, míg a rozmaring képes késleltetni a demencia megjelenését.

Diffúzor vagy mécseses párologtató?

Diána szerint terápiás illatosításra a diffúzort és a mécseses párologtatót egyaránt használhatjuk. Annyi köztük a különbség, hogy a diffúzorral sokkal nagyobb teret lehet betölteni, míg a mécsesessel csupán pár négyzetmétert, ellenben az utóbbi rendkívül hangulatos, bár tűzveszélyes is. A szakértő megnyugtat, hogy az illóolajok kapcsán hozzászokással nem kell számolni, a mellékhatás is minimális, ha jól megválasztott olajjal dolgozunk.

Diána végül bemutatja az illóolaj-keverékeit, amelyeket kreatív nevekkel lát el. Azt mondja, ha összekeverjük az illóolajokat, akkor azok felerősítik egymás hatását. Van, amikor egy adott problémára állít össze ilyet, ekkor kizárólag az illóolaj-keverék hatását nézi, olykor pedig csak az illatélményre fókuszál. Legtöbbször mindkét szempontot figyelembe veszi.

Diána azt tanácsolja, hogy minden esetben természetes anyagot párologtassunk otthonunkban, mert ez szolgálja a testünk és lelkünk épülését. Mivel ezek az olajok kémiai vegyületekből tevődnek össze, használatuk elővigyázatosságot igényel, ezért kérdés esetén érdemes szakértő segítségét kérni.
 

Gyerekként mi szerettél volna lenni?

Hat-hét évesen még építészmérnök. Terveztem, rajzoltam otthon vonalzóval még konkrét háztervet is. Aztán negyedikes-ötödikes koromban jött az ötlet, hogy fodrász leszek! Anyukám megnyugtatott, hogy bármiben támogat, amit szeretnék, csak boldog legyek, amikor elhatároztam: inkább edzőnek állok.

Ilyen korán erre gondoltál?

Tizenkét évesen eldöntöttem, engem ez a pálya vonz. Már javában dzsúdóztam, és épp nem volt klubedzőnk, hát be is álltam a még kisebbek mellé trénernek, versenyekre is elkísértem őket. De amúgy hatéves koromtól mindig sportoltam – vízilabdát, tornát, birkózást, dzsúdót –, és mint minden sportoló gyerek, olimpiai bajnok is akartam lenni. Ez a terv aztán szó szerint vakvágányra futott…

Hogyan derült ki, hogy baj van?

Dzsúdósként már az országos élmezőny és az ifjúsági válogatott tagja voltam, amikor rohamosan romlani kezdett a látásom. 

16 évesen ültem az iskolapadban, és nem láttam a táblát… Először poénra vettem, hogy mindenki körmöl, nekem meg nincs dolgom, mert nem látok, aztán rengeteg orvost végigjártunk, mire kiderült, mi történik. Először egy olyan jellegű szaruhártyaelváltozást állapítottak meg, amely szemüveggel nem korrigálható.

Mi a betegség neve?

Keratoconus. A lényege, hogy hol vastagabb, hol vékonyabb, mondhatni hegyes-völgyes a szaruhártya, és ezekkel a „domborzati viszonyokkal” nem lehet mit kezdeni. Eljutottam egy orvoshoz, aki a betegség kialakulása mögött genetikai hajlamot valószínűsített, de hiába vizsgált meg minden elérhető családtagot, végül nem talált erre utaló nyomot. Igazából sosem derült ki az oka.

Mindkét szemedet ugyanúgy érinti a probléma?

Nem egyforma erősséggel alakult ki. 1991 körül, 17 évesen hallottam először a betegség nevét, s egy-két éven belül el is végeztek egy lézeres szemműtétet a bal szememen, amelyikkel akkor is már csak négy–öt százalékban láttam. A jobb még 30 százalékon funkcionált. A műtét után pár hónapig a bal is feljött erre a szintre, aztán hirtelen visszaesett. Akkor derült ki, hogy más gond is van…

Pontosan mi?

Közben egy zöldhályog is kialakult, és így már tényleg nem volt mit tenni. A bal szememmel ma már nem látok, a jobb hat-nyolc százalékon áll – évtizedek óta. Erre a stagnálásra sincs orvosi magyarázat, mert elvileg fokozatosan halad előre a betegség, aminek négy fázisa van, és a negyedik a vakság.

Segítesz elképzelni, hogy a jobb szemeddel mennyit látsz?

A szemészeti vizsgálaton ugye le kell ülni egy székbe, és elolvasni egy táblán a számokat. Aki azon a legnagyobbat el tudja olvasni, az tíz százalékban lát, de én azt sem látom, esetleg közelebbről. 

Számomra olyan, hogy éles, nem létezik, minden homályos. Az arcokat nem látom, csak a fejformát.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel? Most nagyon pozitívnak érezlek, de gondolom, nem volt mindig így.

Szerintem a körülöttem élők is azt mondanák, hogy viszonylag könnyen feldolgoztam. Nem akarok hazudni, volt kisebb mélypont, de hosszan tartó traumatikus időszak nem. Talán mert folyamatként zajlott le, nem egyik napról a másikra történt. A szervezet hozzászokik az új állapothoz. Most, hogy kérdezed, beugrik, hogy a kilencvenes évek közepén egy gyerekcsapatot vittem versenyezni, és egy velem szemben ülő lány megkérdezte, miért olvasok olyan furán. Elkezdtünk beszélgetni, és ő is azt mondta, milyen természetességgel beszélek róla. Persze, mert nekem ez a természetes állapotom.

Ahogy jöttél a parkolón keresztül az épület felé, és találkoztunk, a mozgásod alapján eszembe nem jutott volna, hogy látássérült vagy. Semmilyen bizonytalanságot nem fedeztem fel rajtad, fehér bot pláne nincs nálad…

A látássérültek sportjában azt mondják, a látásmaradványunk mérhető. Az viszont, hogy ki hogyan használja ezt a maradványt, mérhetetlen. Nagyon egyéni, ki miként éli meg. Úgy gondolom, én az emlékeimből látok. Az agyammal, mert a szememmel alig lehet. Amikor a leszázalékolás miatt orvoshoz mentem, kérdezte a doki, kivel jöttem. Mondom, egyedül. Hol a fehér bot? Az nincsen. De hát, ilyen látással nem lehet közlekedni! Mondom, ha lehet, ha nem, én megoldom. A kezemben volt egy József Attila-kötet, kérdezte, az minek. Mondom, várnom kellett egy órát, eltöltöttem hasznosan. De hát, tudok olvasni? Mondom, általános iskola elsőben megtanítottak, és bravúros módon azóta sem felejtettem el. Azt mondja, ne viccelődjek, ilyen nincs. Mondom, ha van, ha nincs, én olvasok.

Más érzékeid, képességeid akkor felerősödtek?

Sokkal jobban használom a memóriám. 

Edzésen mindenkit beazonosítok távolabbról is a testalkata, a hajszíne, az öve színe alapján, de ezeket az infókat mind fejben kell tartanom.

Mi lett a diagnózis után a versenyzéssel?

Másfél-két évre abbahagytam, és mivel az edzősködés is bizonytalan lett, elvégeztem az ELTE-n a testnevelés-földrajz szakot. Jobb lett volna a testnevelés mellé a történelem, sőt oroszból, angolból is jó voltam, de különböző okok miatt ezek kiestek. Az egyetem alatt egy orvos azt javasolta, az én állapotomban a tanári pályát is hanyagoljam, egy oktatóm viszont egy vízitáborban egyetlen ösztönző mondatával helyre tett: „kolléga, ugye nem adja fel?” Ezért az öt szóért örökre hálás leszek neki. 
A diploma megszerzése után négy éven át tanítottam is a lakóhelyem közelében egy faluban, amíg el nem jutott hozzám az infó, hogy látássérültként is lehet dzsúdózni, sőt paralimpián is részt vehetek. Edzőképzésen voltam épp Rómában, amikor kiderült, hamarosan kvalifikációs Eb lesz, amelyen ki lehet jutni Sydney-be. Vincze Gábor sorstársammal neveztünk, felkészültünk, s mivel mindketten érmesek – én Európa-bajnok – lettünk, kijutottunk. Igaz, elvesztettem az állásomat, ahol nem tudtak a betegségemről, amit paralimpikonként nem titkolhattam tovább. Bevallom, addig kerültem az üzemorvost, ők meg végül nem vállalták, hogy egy alig látó testnevelő tanárt alkalmazzanak.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Közben már tanítottál a Vakok Iskolájában, ami mellett akkor ismét a sportolásra helyezted a hangsúlyt…
És közben – már a TF-es szakedzői diplomával is a zsebemben – ép versenyzőknek is tartottam edzéseket. 

A Vakok Iskolájában egy speciális képzésen megtanítottam a gyerekeket esni, mert sokan nem is gondolnák, ez a fajta balesetmegelőző és -tompító tudás vakként milyen hasznos… 

Egyébként amikor dzsúdóedzést tartok vakoknak, ugyanolyan gyerekként kezelem őket, mint bárki mást, csak a technika oktatásánál kell megfogni a kezüket-lábukat, és úgy megmutatni a mozgást. Ez mondjuk nem egyszerű, mert a dzsúdó még a látóknak is bonyolult sportág, ráadásul van egy ellenfél, aki általában ki akar velünk tolni… De amikor 15–20 vak gyerek volt a teremben, én akkor sem vezettem oda egyiküket a másikhoz, hanem kiabáltak, és hang alapján megtalálták egymást.

Hogyan lett belőled paralimpiai bronzérmes?

Onnantól, hogy tudtam az indulás lehetőségéről, az volt az álmom, hogy – ha már olimpián nem tehetem – paralimpián érmet szerezzek. Ugyanolyan keményen készültünk, mint az olimpikonok, ugyanazokat az edzőtáborokat jártuk végig. A küzdelmi edzéseket az épekkel együtt csináltuk végig, a kondicionális jellegűeket Vincze Gabival ketten. Sydney-ben az érem nekem nem jött össze, így abba akartam hagyni, de a szövetségi kapitány meggyőzött, hogy gyorsan elrepül az a négy év, ami – 1400 nap – akkor rengetegnek tűnt. Aztán tényleg gyorsan eltelt Athénig, ahol 2004-ben megvalósult az álmom! 

Pedig sérülés után utaztam, de összeállt minden: a bronzérmet teljes sikerként éltem meg.

Már jó ideje az edzősködés vette át a főszerepet az életedben. 2011-től a magyar ifjúsági válogatott keretedzőjeként is dolgozol – hangsúlyozom, az épek keretéről beszélünk.
Az edzősködés is egy álom megvalósulása, pedig 2008-ban másfél évre elhagytam az országot, Írországba költöztem. Ki akartam próbálni magam egy más közegben, ahol fitneszinstruktor lettem. Az angolom fejlesztésén túl ez a kitérő a személyiségemet is építette. Olyan tulajdonságaimat is elkezdtem onnantól értékelni, amiket előtte nem, s amikor hazajöttem, épp emiatt volt annyi önbizalmam, hogy megpályázzam a keretedzőséget. Korábban nem hittem volna, hogy engem választhatnak, pedig így lett. Volt, aki kételkedett, de az idő igazolta a döntést: lassan tizenhárom éve csinálom. A férfiakért felelek, de a nőkkel is együtt dolgozunk.

Emellett 2012 óta a látássérült szakágat is vezeted szövetségi kapitányként…

Ennek az intenzitása változó, mert 2016, azaz Rio óta nem volt dzsúdós paralimpikonunk, de Párizsban újra lehet. Emellett a Látássérültek Nemzetközi Sportszövetsége Dzsúdó Bizottságának is az elnöke voltam nyolc évig, Tokió után egy másik magyar vette át tőlem a stafétát. Azóta a bizottságban az oktatásért felelek. Ez elegendő a többi elfoglaltságom mellett, hogy azért még a családom is lásson, akikkel Cegléden élünk. Mert otthon is szeretek lenni.

Mióta vagy családapa?

2016 óta vagyunk együtt a párommal, és ennek is köze van a sporthoz, hiszen Anita két nagyobb, ma már egyetemista gyermeke is dzsúdózott. Közös kisfiunk, Benedek most lett hatéves, a nagyokat nem is féltestvéreinek tekinti, olyan jó a viszonyuk. Nem igazán akartam, hogy ő is az én sportágamat válassza, de körülbelül két éve odaállt elém, hogy mikor kezdheti már el… Erre nem mondhattam, hogy nem mehet, úgyhogy elkezdte, de mellette úszik is. Kivizsgáltattuk, hogy nem örökölhette-e a betegségemet, de szerencsére minden rendben vele.

Ahogy visszagondolsz a megtett utadra, hogy érzed: mennyire kaptál támogatást, segítséget a betegséged kapcsán másoktól, s mennyire ütköztél akadályokba?

Aki biztatott, támogatott, annak nagyon hálás vagyok! Aki akadályt akart gördíteni elém, az meg nem zavart, nem hagytam. 

Azt gondolom, az emberek többsége nem feltétlenül rosszindulatból mond vagy gondol valamit, sokkal inkább az információhiány okoz problémát. Nem tudnak hova tenni, ebből adódhat, hogy első blikkre bántót mondanak vagy tesznek. Én viszont tudom, mire vagyok képes. Nagy valószínűséggel nem fogok űrhajót vagy repülőt vezetni, ez kimarad az életemből. Na jó, az autóvezetés is, de ezen kívül bármit megcsinálok. Benedek fiam nézőpontjából annyi történik, hogy mi vagyunk az a család, ahol mindig anya vezet, mert apa rosszul lát. Neki és nekünk ez így természetes.
 

Betiltott könyvek közt nevelkedve

Az illuminátusok társaságát a bajorországi Ingolstadt városában alapította egy Johann Adam Weishaupt nevű egyházjogász, aki 1748. február 6-án született, és szigorú vallásos neveltetésben részesült. Apja, aki maga is jónevű jogász volt az ingolstadti egyetemen, korán meghalt. A keresztapa, Johann Adam von Ickstatt báró vette kézbe az ötéves Adam nevelését, aki szintén az egyetem jogásza volt, és a felvilágosodás eszméinek lelkes terjesztője. A kisfiút – bár hétéves korától jezsuita iskolába járatta – korán beoltotta a felvilágosodás alapgondolataival. Könyvtárában egymás mellett sorakoztak az uralkodók és az egyház által betiltott könyvek, titokzatos és ezoterikus tanokról szóló traktátusok. Adam már fiatalon elhatározta, hogy az életét ezen eszmék terjesztésének szenteli.

Tizenöt évesen beiratkozott az ingolstadti egyetemre, majd húszéves korában jogászdoktorként végzett, négy évvel később pedig már maga is jogot tanított. Nagy lökést adott az előmenetelének, amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuita rendet. Amellett, hogy elégtétellel töltötte el a szerzetesek szerencsecsillagának leáldozása, az egyházjogi állások, amelyek addig kizárólag jezsuiták számára voltak elérhetők, most nyitva álltak előtte: huszonhét évesen az egyházjog professzora lett.
1776-ban nagy lelkesedéssel létrehozta az Illuminá­tu­sok Szövetségét. 

Maga a név a felvilágosodás latin nyelvű verziója, és arra a szándékra utal, hogy Weishaupt az egész társadalom radikális átformálását tűzte ki célul maga elé. 

Abban hitt, hogy ennek a célnak az elérése szentesít sokféle eszközt. A jezsuitáktól sokat tanult a kifinomult, ravasz érvelés művészetéről. Úgy gondolta, hogy a befolyás és a hatalom megszerzésének legfőbb eszköze a titoktartás, amely arra is kiváló eszköz, hogy minél több embert magával ragadjon a szervezkedés és összeesküvés izgalma.

Nem maradhatott titokban

Az illuminátusok szervezetét gyakorlatilag titkosügynökök hálózata képezte. Elkülönült sejtjeik működtek a társadalom kulcsfontosságúnak tartott pozícióiban, és eredményeiket egy általuk nem ismert felettesnek jelentették. Könyvtárakba, klubokba, egyházi szervezetekbe szivárogtak be, ahol az volt a feladatuk, hogy figyeljék az eseményeket, különös tekintettel a publikált kiadványokra. Nagy figyelmet fordítottak a hétköznapi emberek beszervezésére is, valamint a feleségek „ideológiai megdolgozására”. Az alapító meg volt győződve róla, hogy a férfiak befolyásolásához a nőkön keresztül vezet az út. A szervezet tagságának szaporítása volt az elsődleges cél. Weishaupt úgy tervezte, hogy amikor ez a szám eléri a 250 ezret, elérkezik az ő idejük. Akkor megdöntik a királyi és egyházi hatalmat, majd megalapítják a felvilágosult eszmékre és egyenlőségre építkező, demokratikus társadalmat.

Ehhez a legfontosabb eszköznek a szabadkőművességet tartotta. Ez a társadalmi hálózat megfelelően titokzatosnak és romantikusnak tűnt ahhoz, hogy az érdeklődő illuminátusok lelkesedését fenntartsa, ugyanakkor elég divatos is volt, így megfelelően széles körű tagsággal rendelkezett. Weishaupt maga is belépett egy szabadkőműves páholyba, és ennek a szervezetnek a keretein belül terjesztette szélsőségesen radikálisnak számító gondolatait, toborozta saját szervezetének tagjait. Progresszív eszméi – bár a korabeli társadalom egészét szándékoztak alapjaiban megváltoztatni – nem vonatkoztak a tagság jelentős részére. 

A vezetői módszere diktatórikus volt, Weishaupt előírta, mit kell és mit tilos olvasniuk, hogyan kell gondolkodniuk. A tagok kilétét is korlátozta: nők, zsidók és szerzetesek nem vehettek részt a mozgalomban.

A toborzási kampány sikeres volt, a tagság gyorsan gyarapodott, és néhány év alatt elérte a kétezer főt. Az illuminátusok megvetették a lábukat a német tartományokon kívül Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, Itáliában, Lengyelországban és Magyarországon is. Minden úgy alakult, ahogy a fiatal és nagyreményű alapító elképzelte. Csakhogy egy titkos társaságot lehetetlen valóban titokban tartani. Tanításaik, írásaik kiszivárogtak, és a bajor hatóságok tudomására jutottak, az illuminátusok soraiba könnyedén beférkőztek a hatalom emberei. Az állam­ellenes, veszélyesen felforgató jellegűnek tekintett gondolatok nem maradhattak megtorlatlanul. Szándékaikat leleplezték, a társaságot pedig hatóságilag feloszlatták. 1784-ben, mindössze nyolcévnyi sikertörténet végén, az illuminátusok titkos társasága megszűnt létezni.

Weishauptot eltávolították egyetemi állásából, kitiltották Ingolstadtból, innen pedig a türingiai Gotha városába menekült, ahol egy vele szimpatizáló herceg nyugdíjából élt, itt töltötte élete hátralévő részét. Kimerítő, hosszú értekezésekben írta meg a világról alkotott felfogását, majd további hosszú, eseménytelen évtizedek után 1830-ban, 82 évesen meghalt. A mozgalom hamarosan a többi országban is lecsengett.

Egy eltúlzott összeesküvés

Gotthardi Ferenc, II. Lipót császár titkosügynöke fontos beszélgetést bonyolított le 1791-ben. Egy Martinovics Ignác nevű, meglehetősen tiszteletre méltó polgárral találkozott fontos állambiztonsági ügyben. Martinovics ferences szerzetes volt, természettantanár, a lembergi akadémia dékánja, több más illusztris európai város akadémiájának tagja. Ami pedig még talán ezeknél a címeknél is fontosabb: rendkívül ambiciózus, nagyravágyó ember hírében állt. 

Tökéletes alanynak tűnt arra, hogy megfelelő anyagi kompenzáció és politikai pozíciók ellenében beépített ügynökként segítse a császári kormányzat titkosszolgálatát.

A megbeszélés után – széles körű kapcsolatait kihasználva – beépült olyan, részben vagy teljesen titkos szervezetekbe, mint például a szabadkőművesek, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó illuminátusok társasága, amely új szervezetként robbant be a titkos társaságok romantikus világába. A magyarországi felső tízezer több tagja részt vett a szervezkedésben, nemesek, papok, szabadkőműves-nagymesterek és -főmesterek, például báró Podmaniczky József, gróf Bánffy György és gróf Pálffy Károly, gróf Forgách Miklós, és a híres közíró, Berzeviczy Gergely is. A szintén szabadkőműves Kazinczy Ferenc egy lelkes levelében „az élet legédesebb boldogságának” nevezte a titkos társaság céljait. Ezek a célok alapvetően a felvilágosodás és a francia forradalom célkitűzéseiben gyökereztek. Legfontosabb távlati céljuk az volt, hogy felszabadítsák az embereket a királyaik, kormányaik és a vallások igája alól.

Kép

Martinovics Ignác – Kép forrása: Wikimedia Commons

Martinovics Ignác – mint sok más lelkes besúgó – szabadkőművesekről és illuminátusokról szóló jelentéseiben igyekezett felnagyítani saját szerepét. Alaposan eltúlozta a mozgalom veszélyességét, miközben azt terjesztette magáról, hogy a király belső, bizalmi embere, udvari vegyésze. Hamarosan meg is kapta ezt a címet, sőt, a már régóta nem is létező szászvári monostor címzetes apátjává is kinevezték. II. Lipót halálával azonban Martinovics kegyvesztett lett, bosszút fogadott, és az általa elárult jakobinus mozgalom élére állt. 

Amikor lelepleződött, újra készségesen elárulta minden egyes harcostársát, de ezúttal már nem menekült: 1795-ben a budai Vérmezőn a társaival együtt lefejezték.

Nyomokban történelmet tartalmaz

Az illuminátusok misztikummal övezett története itt véget ért, de a veszélyes felforgatók, titokban szervezkedő szabadkőművesek és más világhatalomra törő összeesküvők vonzereje túl erős volt ahhoz, hogy a világ csak úgy elfelejtse. Már a 19. században megjelentek az összeesküvés-elméletek az országokon és kormányokon átívelő hatalmi machinációkról, titkos gyűlésekről, kegyetlen rituálékról és behálózott társadalmakról. Az illuminátusok kiábrándító története hatalmas, globális mítoszrendszerré nemesedett, és nemhogy a 20., de még a 21. században sem lankadt iránta az érdeklődés. 

A legerősebb publicitást a világ egyik legsikeresebb írója, Dan Brown biztosította az illuminátusoknak Angyalok és démonok című regényével. Van benne minden, ami a misztikumrajongóknak kell: évszázados titkok, elfelejtett katakombák, titkos rejtekhelyek, amelyek mögött persze az illuminátusok hatalmas, titkos szervezete húzódik meg. Brown következő regénye, A Da Vinci-kód ugyan más témáról szól, de hatalmas sikerével akaratlanul is erősítette az illuminátusokról szóló mesék hitelét. A marketingkampány kitalálói azt állították, hogy a könyvben leírt, Leonardo Utolsó vacsora falképe köré költött titokzatos történetek valódiak, a Mária Magdolnát, Jézust, valamint a Szent Grált is felvonultató történet az első szótól az utolsóig megtörtént. Maga Dan Brown is azt nyilatkozta, hogy a könyv által bemutatott történet hosszas kutatás eredménye, és 99 százalékban igaz.
Egy ilyen jó sztori pedig megállíthatatlan: a popkultúra ikonjai is belekeverednek. Jay-Z, a világhírű rapper elkövette azt a hibát, hogy a két kezével háromszöget formálva üdvözölte a rajongóit a koncertjein, mint ahogy a felesége, Beyoncé is. Mint annak idején a Led Zeppelin, a Judas Priest vagy az Eagles dalaiban, az énekesnő dalszövegei között is titkos üzeneteket véltek felfedezni a lelkes hívők. Állítólag ha az egyik dalát visszafelé játsszuk le, a „Meghajol majd előttem a világ”, illetve „Az emberek könnye hull” mondatok vehetők ki. De sokan meggyőződéssel vallják, hogy ugyanebbe a titkos szövetségbe tartozik Justin Bieber, Eminem, sőt Bono és Whitney Houston is. 

Vannak, akik szerint már a francia forradalmat is az illuminátusok szervezték, nem is beszélve John F. Kennedy meggyilkolásáról és a 2001. szeptember 11-i terrortámadásról.

Sok irodalomtörténész vallja, hogy a világirodalom egyik első valódi horrorregényében, a Frankensteinben sem véletlenül szerepel Ingolstadt egyeteme. Mary Shelley fiatal és érzékeny gondolatvilágát valószínűleg komolyan foglalkoztatta a város félelmetes, misztikus hírneve. Elvégre 1818-ra, a könyv keletkezésének idejére az illuminátusok története már teljes vértezetben lépett a kultúrtörténet színpadára. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>