István egy mackós külsejű, erős barna szakállat viselő férfi, aki tetovált karján egy két és fél éves kisfiút hord, akit Timotinak hívnak. 

Neked már akkor is megfordult a fejedben az örökbefogadás gondolata, amikor még szó sem volt erről a babáról?

Igen, kósza gondolatok voltak ezek, de a sors úgy döntött, hogy ha én nem lépek elsőnek, majd ő fog helyettem… Addig is szerettem külföldön élni, jól elvoltam a kis világomban, nem éreztem magam késznek arra, hogy gyereket neveljek. De tudtam, hogy egyszer majd apa akarok lenni. Amikor az unokaöcsém szülei elváltak, én apafigura maradtam az ő számára, külföldről is részt vettem az életében, anyagi úton segítettem, figyelemmel kísértem az életét. Ez a szál fontos volt számomra.

Hogyan éltél, mielőtt a baba hozzád került?

Van egy CNC élhajlító szakmám, ezt egy mikroszámítógépes vezérlésű szerszámgéppel végzem, keresett, piacképes tudás. 2014-től nyolc éven át éltem Ausztriában, Németországban, Hollandiában, és Finnországban is megfordultam. Mindenhol nagyon szerettem lenni, és engem is elfogadtak, elismerték a tudásomat. Odáig jutottam, hogy megválaszthattam, hol és mennyiért dolgozom, milyen szálláshelyeken lakom. Sok helyen projektalapú ez a munka, vagyis amikor leállt egy-egy projekttel a cég, én továbbutaztam, várost, országot váltottam, új klímát, új embereket kerestem. Finnország volt a kedvencem, mert bár nagyon egyszerűek ott a körülmények, egy karnyújtásnyira van az erdő, a fenyők… Tartós párkapcsolataim voltak, de ezeknek nem kedvezett sem az, hogy gyakran tovább kellett utaznom, sem az, hogy a fizetésem egy részét hazautaltam az unokaöcsémnek. Az ő anyukája nem keresett annyit, hogy fenn tudjon tartani egy jelzáloggal terhelt házat. 

Ennek ellenére gondtalan voltam, szabad, jó anyagi helyzettel, és laza nemzetközi karrierrel rendelkeztem. Szerettem, hogy én lehettem a listámon az első.

Éppen melyik országban voltál, amikor kiderült, hogy az unokaöcséd apa lett?

Németországban voltam akkor. Unokaöcsém otthagyta az iskolát akkoriban egy lány miatt, és bár mindketten épphogy elmúltak 18 évesek, a baba „bejelentkezett”. Sok jele volt már a terhesség alatt is annak, hogy nem fognak tudni megbirkózni a helyzettel. Önkárosító gondolatokról számolt be az édesanya a terhességi vizsgálatokon, így hamar a gyermekvédelmi rendszer látókörébe kerültek. A Családsegítő Szolgálat egyre szigorúbb feltételeket szabott az édesanyának, és amikorra a baba négy hónapos lett, már mindennap be kellett jelentkeznie telefonon a Szolgálatnál. Az unokaöcsémet addigra kivittem magammal dolgozni, megtanítottam neki a szakmámat, hogy el tudja tartani a családját. Egy délelőtt megcsörrent a telefonom, Magyarországról engem hívott a rendőrség, hogy nem tudják elérni az anyukát. Aggódtak a kicsiért, így végül behatoltak az ingatlanba, és megtalálták ott az anyukát a négy hónapos babával. Aludtak a kétszemélyes ágyon, az anyuka nem hallotta meg a szirénát… Azonnal hazaindultunk Németországból, minden holminkat betettük a kocsiba, és egész nap utaztunk. Útközben a tájról beszélgettünk, egy szót sem szóltunk azokról a riasztó eseményekről, amelyekről már hallottunk egy ideje.

Drasztikus lépésnek tűnik, hogy felmondtad a munkádat, össze is csomagoltál, teljesen felszámoltad a lakhatásodat, megélhetésedet. 

A Családsegítő engem is meghívott a problémát feltáró esetkonferenciára, és nekem egyértelműen ott volt a helyem. Itt megtudtuk, hogy az anyuka mentális okból nem alkalmas a gyermek nevelésére, ezért kiemelik őt a családból. Elhangzott a kérdés, hogy vállalja-e őt valaki a családból, vagy csecsemőotthonba kerüljön. 

Tudtam, hogy az egész életemet kell feladnom, ha jelentkezem, levert a víz, és a szívem galoppban kezdett verni, de egyszer csak azt mondtam: én hazaviszem. 

Realista ember vagyok, de akkor csak az érzéseim vezettek, szinte hamarabb mondtam ki az igent, mint gondolkoztam volna. Öt perc alatt apuka lettem, pedig nem is akartam, még Szűz Mária sem szembesült ilyen felkészületlenül a kis Jézus jövetelének hírével. Timoti négy és fél hónapos volt akkor, úgy mentem haza vele, hogy azt se tudtam, milyen méretű pelenkát használ. Kezdetben a keresztanyám segített nekem, de a kisebesedett popsi, a fogzás, az asztma miatti kórházi kezelés megviselt engem is. Úgy volt, hogy csak pár hónapról van szó. A baba nagymamája és a saját édesanyám is azt tanácsolta, hogy adjuk örökbe a babát, mert ez így nem fog menni, de engem addigra behálózott a gyerek. Nem bírtam volna ki, hogy ne lássam, ne ölelhessem őt.

Kép

Fotók forrása: István

Hirtelen ott találtad magad egy öt hónapos, cumisüveges gyerekkel. Hogy telt az első este?

Új tapasztalat volt, hogy éjszaka is fel kell kelni, a szakaszos alvás, a kakis gyerek éjszakai fürdetése… Pelenkacsere, fürdetés, altatás, etetés, minden új volt, de ösztönösen ment. 

Mit szólt a baba egy 18 éves lány után egy szúrós állú, nagydarab férfihoz, aki csak úgy átvette a feladatkört?

Timoti engem az első perctől kezdve szeretett, és teli szájjal vigyorgott rám. A nevét is én választottam, amikor született. Azonban pár hónap múlva a keresztanyámtól is el kellett költöznünk, mert ő összeroppant a történtek súlya alatt. Végül a családsegítők azt mondták, választhatom azt, hogy beköltözünk egy Családok Átmeneti Otthonába, keresek egy albérletet, vagy kiemelik a gyereket a családból. Nem akartam cserbenhagyni Timotit, így azzal vágtuk ki magunkat a helyzetből, hogy egy kis lakást béreltem ki az alig pár ezres lélekszámú Vaján. Két nap volt a döntésre és a költözésre, és itt Vaján végre lett egy közös, saját kis életünk. Jászberényben Timoti már bölcsődébe járt, és nekem munkahelyem volt, itt viszont kezdhettem elölről a munkahelykeresést. Nem könnyű elfogadtatni a munkáltatóval, hogy én kisgyereket nevelek egyedül, hogy időnként táppénzre mennék, és hogy nem vállalhatok három műszakot. 

Soha életemben nem gondoltam, hogy ennyire nehéz tud lenni egy kisbabával az élet, le a kalappal a nők előtt! 

Gondolod, hogy ez a háborítatlan együttlét most már így marad?

Az együtt töltött két év alatt összenőttünk, és én vagyok Timotinak a minden. Ha elkerülne tőlem, akkor én ugyan visszakapnám az életemet, de neki ez már nem lenne jó. Ha tudnám, hogy olyan helyre kerül, ahol szeretik, gondozzák, azzal talán ki tudnék békülni, de nincs ilyen hely. Időközben apává váltam, és minden értelmes megfontolást felülír számomra az, hogy akármennyi rituáléval fektetem is le őt a saját ágyába, éjszaka megjelenik nálam, bebújik a takaró alá, és átöleli a nyakamat. Minden nehézség eltűnik, amikor mondogatni kezdi: „Appaa!” Én láttam elsőnek felállni, elindulni, és én hallottam az első szavait is. Ezek nem ésszel felfogható dolgok, de működnek. 

Mik a hosszú távú terveid?

Remélem, hogy összejön a külföldi munkavállalás, és kivihetem a kisfiamat is. Azért nehéz ez, mert az én szakmámban nehéz olyan állást találni, ahol csak nappali műszak van. Eddig az a tapasztalatom itthon, hogy bár a munkáltatók le vannak nyűgözve a tudásomtól és a tapasztalatomtól, amint kiderül, hogy egy kisgyerek van a háttérben, rögtön kihátrálnak. 

Nekem a legnagyobb segítség most a stabil munkahely lenne. 

Azt hiszem, leginkább egy anya tudja megérteni, mi a nehézség nekem abban, hogy nagyjából be vagyok ide zárva Timotival, nincsenek felnőtt programjaim, és a nők sem igazán rajonganak egy egyedülálló apa által nyújtott életért. Bolt, posta, orvosi rendelő – ezek az életem helyszínei. Timotit imádják a faluban, a bölcsődében, a boltban is, mindenhol ő a kedvenc. 

„Iszonyú a kísértés a jóra” – mondja Brecht Kaukázusi krétakör című darabjában a szolgálólány, akinek egy perce van arra, hogy megmentse az elhagyott csecsemőjét, vállalva a megesett lány szerepét egy férfiközpontú társadalomban. Egyetlen perc egy olyan döntés meghozatalára, ami egész életre szól. És ma is vannak, akik úgy élik meg, hogy kísértést éreznek a jóra. 
 

Nekem egy miseruháról elsőként az ugrik be, hogy szorgos, „szakrális kezek” varrják, mondjuk valamilyen apácarend tagjai. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy extravagáns, fiatal textiltervező iparművész diplomamunkájaként papi öltözéket készít. Meg kell hagyni, merész ötlet volt tőled.  

Különlegeset szerettem volna csinálni. A textiltervező szakon a diplomamunkáknál általában mindig a lakástextíliák kerülnek előtérbe. Mást, valami újdonságot akartam, olyat, ami eddig még nem volt terítéken. Mielőtt hozzáfogtam a tervezéshez, beleástam magam a szakrális öltözetek szakirodalmába, azaz, hogy beleástam volna, de itthon alig találtam anyagot a miseruhákról. Abban az időben már otthonosan mozogtam Rómában, többször jártam kint, úgy döntöttem, hogy a katolikus hit fellegvárában fogok tovább kutatni. A Biblioteca Nazionaléba mentem, ott olvastam hónapokon keresztül. Rengeteg fantasztikus könyvet, tanulmányt találtam a témámhoz. 

Közben pedig sorra jártam a Vatikán szakrális boltjait, elmerültem a különböző mintázatú, anyagú miseruhákban. Tanulmányoztam az öltözékeket, hogy éppen most mi a divat a papság körében. 

Mert Rómában a papok is divatoznak, nem csak a civilek!  

Egy kicsit avass be ezekbe a spirituális trendekbe!  

Az egészen egyszerű öltözékektől a hímzett, dús díszítésű ruhákon át minden megtalálható a palettán. Az atyák pedig követik a trendeket, ha megtetszik nekik valamelyik, megveszik maguknak. Ők is keresik a különlegeset, az egyedit.  

Van személyes kötődésed a katolikus valláshoz?  

Nem vagyok vallásos, de az út, amelyet a diplomamunkám során bejártam, a kutatási, tervezési és kivitelezési folyamat mind közelebb vittek a hithez. Rómában megismertem egy fiút, aki mozaikokat készített, egyébként pedig pap volt. Azt hiszem, hogy neki nagy szerepe volt abban, hogy egy miseruha legyen a diplomamunkám. Sokat faggattam őt is a szakrális öltözékről, a vallásról. Igen, ő indította el bennem ezt az egészet.  

Annak ellenére, hogy különleges ötlettel álltál elő, nem lett sikered. Csalódtál?  

Nem csalódtam. Másnap utaztam vissza Rómába, ahol egyébként szerették a miseruhát, vásároltak is belőle. Tulajdonképpen nem számítottam itthon eget rengető sikerre. A vizsgabizottság, a mesterek az időt hiányolták a munkámból. Nem értették meg, hogy a vizsgadarabomra fordított idő és energia nem azt a két hetet foglalta magában, ami alatt megterveztem a mintát és elkészítettem a ruhát. A terepmunka, a könyvtárazás, a kutatás hónapokon át tartott. Erről valahogy nem vettek tudomást. A minta, amit terveztem, nagyon egyszerű volt, egy kinagyított, stilizált búzakalászt jelenítettem meg a textílián. Az ötletet tartottam innovatívnak.  

Amikor erre a beszélgetésre készültem, végignéztem az eddigi pályafutásodat. Azt kell mondanom, hogy hihetetlenül ütésálló vagy. Bármilyen kudarc ért, talpra ugrottál, és folytattad. Mi hajt téged?  

Az, hogy amit csinálok, azt nagyon szeretem csinálni. 

A textília, a színek, az alkotás a mindenem, ettől vagyok teljes és boldog. Ez hajt és visz előre. 

Még azt sem mondhatom, hogy a gyerekeim miatt teszem mindezt, mert akkor, amikor elhatároztam, hogy textiltervező leszek, nem voltak gyerekeim. Annyira szeretem ezt a szakmát, hogy elhatároztam, hogy ebből fogok megélni, a hobbim lesz a munkám.  

Mit szeretsz ennyire benne?  

Gyerekkorom óta szeretek alkotni. Amikor az oviban rátaláltam a rajzolásra, később a szövésre, és megéreztem, hogy milyen örömöt ad nekem, akkor eldőlt minden. Tudtam, hogy mindenáron ezt fogom csinálni, nekem ez lesz a hivatásom. Az összes energiámat innentől kezdve az alkotásnak szenteltem. Az apukámban támaszra leltem. Ő egy művészetpártoló, érzékeny, intelligens ember volt. Soha nem felejtem el, mit mondott nekem: „Ha nem látnám, hogy ennyire szorgalmas vagy, nem támogatnálak a művészi pályán.” Azt, hogy eljussak egy saját varrodáig, egy saját boltig, márkáig, lassan építettem fel.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Szerinted bárkinek sikerülhetett volna, ha van elegendő szorgalma? És mi a helyzet a tehetséggel?  

Igen, ez bárkinek sikerülhetett volna, ha minden energiáját beleteszi a hivatásába, és hisz magában, a saját sikerében. Sokan félúton megállnak. 

Nagyon kevés az akarás, de kell egyfajta ösztönös akarás, ami nem engedi meg a csüggedést.

A szorgalom önmagában nyilván nem elég, de a tehetség sem elég önmagában, kéz a kézben jár a kettő. Szerintem 30% tehetségre és 70% akaratra van szükségünk a siker felé vezető úton.  

Szerintem nem az akaraterődnek köszönheted, hogy a világ legnagyobb divatházainak terveztél mintákat. Gucci, Dolce & Gabbana, hogy csak néhányat említsek helyetted, mert nem szeretsz dicsekedni!  

Persze, a személyes kiállás, a nyelvtudás, a pontosság, a megbízhatóság, az alázat azért fontos szerepet játszik egy sikeres együttműködésben.  

A római Studio Farkashoz nyertél felvételt, ez csak keveseknek adatik meg. Személyesen ismerted a stúdió vezetőjét, Farkas Ibolyát. Ő volt az egyik mestered, a másik pedig a férje, Farkas Charlie, Farkas István festőművész fia.  

A Farkas családnak a világ különböző pontjain voltak stúdióik. Rómában a Studio Farkas a Via Arenulán volt, de a comói studióban is dolgoztam egy ideig. Egy csoporttársam hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Farkas házaspár kasmír minta festésére keres embereket az Iparművészeti Főiskolán. Másokkal együtt éltem a lehetőséggel, jelentkeztünk a felvételire, ahol egy próbarajzolást kellett csinálni. Sikerült, felvettek. 

Egy évig csak tanultuk a mintarajzolást, ekkor még nem kaptunk fizetést. Sokan feladták, én kitartottam.

Nem volt monoton?  

Dehogy, imádtam csinálni, szeretem a monoton alkotást.  

Milyen volt Farkas Ibolya?  

Következetes üzletasszony. Nem voltunk barátok, de nagyon jó munkakapcsolat volt közöttünk. Ibolya felkarolt. A világ vezető divatházainak dolgoztunk. Ezek adták a megbízást a Farkas Studiónak, ők elmondták, milyen mintát kell készíteni, és mi megcsináltuk.  

Mégis úgy döntöttél, hogy hazaköltözöl Magyarországra.  

A gyerekekkel hazaköltöztünk Rómából, és elindítottam a saját varrodámat. Külföldre gyártottunk. Az első boltomat az Astoriánál nyitottam meg, később költöztünk át a Váci utcába, először egy kisebb, majd egy nagy boltba. A Covid vetett véget ennek az időszaknak.  

De túlélted, és megnyitottad a Tatikát. Ezt a boltot magyar vevők látogatják. Itt indítottad el a nagy sikerű „újraruha” projektet is, ami egy száz százalékban ökokezdeményezés.  

Négy-öt éve dolgozom az újraruha projekten. Mindig vonzanak az újdonságok, az új kihívások, kísérletezések. Sokan szeretnék megmenteni a ruháikat, mert ragaszkodnak hozzájuk, erre kínálok egy alternatívát azzal, hogy átalakítom, áttervezem a kedvenc darabokat.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Elég nagy hazárdírozás ez az újratervezési folyamat. Mi van akkor, ha nem fog tetszeni a megrendelőnek a végeredmény?  

Aki bejön hozzám a Tatikába, és újraruhát szeretne egy régi ruhájából, azt hiszem, ismeri az ízlésemet és megbízik bennem, hiszen nem véletlenül fordul hozzám. Természetesen átbeszéljük a projektet, meghallgatom a kívánságokat, felírom a kikötéseket, amelyeket szem előtt tartok. Ha például nem szeret bizonyos színeket viselni, azokat kerülni fogom. Ugyanakkor az újraruha egy nagy meglepetésprojekt. 

Olyan, mint amikor az ember ajándékot kap, és a csomagban a meglepetés öröme is ott lapul.  

Sokszor elgondolkozom azon, hogy mi, magyarok miért nem támogatjuk az iparművészeinket, tervezőinket, miért nem vagyunk szolidárisak velük, miért nem akarjuk magunkon reklámozni az alkotásaikat. Te mit gondolsz erről?  

A társadalomnak az a rétege, aki megtehetné, ritkán vesz magyar tervezőktől. Sajnos nem alakult még ki egy olyanfajta támogatói kultúra, amilyen Európa más országaiban már jellemző. Nemrégiben beszélgettem egy francia hölggyel, aki elmesélte, hogy Párizsban már nem akkora sikk a nagy világmárkák táskáival, ruháival villogni. Ezeket bárki meg tudja venni. Sokkal menőbbek azok az öltözékek, kiegészítők, amelyeket iparművészek terveztek, mert azokból csak pár darab van, egyediséget kölcsönöznek a ruhatárunknak, ugyanakkor egy jó értelemben vett nacionalizmus is jellemzi az ilyenfajta vásárlókat, hiszen hazai dizájnereket szeretnének támogatni.  

Nemcsak textiltervező iparművész, üzletasszony, hanem négygyermekes édesanya is vagy. Sok olyan hangot lehet hallani mostanában, hogy a nőket karrierjük építésében hátráltatja az anyaság.  

Semmiképpen sem hátráltat, de nagyon sok áldozattal jár, hogy anya, művész és üzletasszony is tudjak maradni. Amikor a gyerekek kicsik voltak, az egy nehéz időszak volt. Szinte kizárólag csak dolgoztam és a gyerekekkel voltam, nem maradt időm magamra, a pihenésre. De tudtam, hogy ennek a nehéz időszaknak egyszer vége lesz. Aztán eljött az az idő, amikor már megértették, hogy számomra a textiltervezés, az alkotás nem munka, nem karrier, hanem hivatás, egyfajta életvitel. Ma már jut időm magamra is, ők pedig maximálisan támogatnak.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Milyen céllal hoztad létre az egyesületet?

Egyesületünk alapítása abból az igényből fakadt, hogy egy olyan korosztály sajátos élethelyzetben lévő tagjaira figyeljünk, építsünk számukra közösséget, akik már nem a fiatalok, de még nem is a szépkorúak körébe tartoznak, viszont már nagyszülőként élnek aktív életet. Olyan támogató, nyitott közösséget szeretnénk építeni, ahol az érintettek rendszeresen találkozhatnak, tapasztalatot cserélhetnek, tanácsot adhatnak egymásnak, támogathatják egymást a nagyszülővé válás megélésében. Szakértőket is szeretnénk bevonni a munkánkba, hogy a nagyszülők bármilyen kérdésben bizalommal fordulhassanak hozzánk. Számos programot is tervezünk, legutóbb a nagyszülők világnapján találkoztunk, amikor Döbrentey Ildikó és Levente Péter volt a vendégünk, akik saját nagyszülői tapasztalataikat osztották meg velünk. 

Egyesületünk célja, hogy felhívjuk a figyelmet a családi értékek továbbadására, a nagycsaládban élés előnyeire, a nagyszülői lét szépségeire, a generációk közötti együttműködés fontosságára. 

A nagycsalád szeretetteli, hatékony működésében mindenkinek meg kell találnia a helyét, ki kell alakítania a kommunikációs és együttműködési szabályokat, szokásokat.

Pótnagyiszolgálat működtetése is szerepel a terveitek között. Olyanokat is vártok a közösségbe, akiknek nincsen vagy még nincsen unokájuk?

Természetesen mindenkit szívesen látunk. Az ismerősi körünkben is sokan vannak, akiktől messze él az unokájuk, vagy egyáltalán nincsen, de szeretik a gyermekeket, szívesen foglalkoznának velük, és van szabad kapacitásuk. Olyan kisgyermekes családról is tudunk, akik a nagyszülő hiányától szenvednek, és szívesen „örökbe fogadnának” egy nagymamát, nagypapát. Szeretnénk összekötni őket, mert az ilyen kapcsolattal mindkét fél rengeteget nyerhet.

44 éves voltál, amikor az első unokád született. Sok nő ilyenkor szül gyermeket, vagy még javában a kisgyermekes életet éli. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy ilyen fiatalon nagymama leszel?

Hatalmas boldogságot! Életem meghatározó élménye volt, amikor a saját gyermekemet megláttam az ultrahangos monitoron, de amikor a lányom kisbabáját pillanthattam meg először, az semmihez sem fogható. Én már kisgyermekkoromban arra készültem, hogy édesanya leszek. Bárki kérdezte, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt feleltem: anyuka. Hála Istennek, hamar valóra is vált az álmom. 21 éves voltam, amikor a legidősebb lányom megszületett, aztán sorban jött három testvér. Majd eltelt nyolc év, és megérkezett ötödik gyermekünk, aki mindössze kilencéves volt, amikor nagybácsi lett. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor a kisfiam először tartotta kezében az unokaöccsét! 

Egyébként érdekes élethelyzetként éltem meg, hogy egyszerre voltam kisgyermekes szülő és nagyszülő, de annál több örömet adott. 

Látom, hogy az unokáimnak mekkora kincs, mekkora erő, hogy a nagynénik, nagybácsik korban közel állnak hozzájuk, felhívhatják őket, tanácsot kérhetnek, számíthatnak rájuk mindenben. Különleges és meghatározó kötelék tud kialakulni a testvérek gyermekei és a szülők testvérei között.

Anyaként is nehéz lavírozni a munka és a család között. Hogyan tudtál egyszerre három szerepben helytállni? 

Egész életemben egyszerre több szerepnek kellett megfelelnem, a kisgyermekeim mellett gondoztam a nagymamámat, aztán mellettük tanultam, szereztem diplomákat, dolgoztam, majd munka és kisgyermek mellett lettem nagymama. Hozzászoktam ahhoz, hogy nagyon be kell osztanom az időmet, hogy mindenkire és mindenre jusson. Igyekszem most is minden szerepemben helytállni, elérhető lenni a gyerekeimnek, unokáimnak, amikor szükség van rám. De vannak pillanatok, amikor nemet kell mondanom, mert dolgozom, máshol vagyok. Persze ha vészhelyzet van, akkor rohanok. 

Régen a nagyszülők már jórészt nyugdíjasok voltak, amikor unokájuk született, ma meg még dolgoznak, aktív életet élnek. Mi a nagyszülő feladata ebben a megváltozott világban? Milyen a jó nagyszülő?

A társadalmi változások következtében megváltozott a szemléletmód a nagyszülőkről. Manapság nem mindig beszélhetünk hagyományos értelemben róluk, hiszen sokszor még dolgoznak, utaznak, sportolnak, hobbijuk van. Emellett kell helytállniuk nagyszülőként is, ott lenni támaszként a gyermekeik, unokáik mellett. Ám ez az új szerep nemcsak feladatokkal, hanem rengeteg örömmel is jár, sőt új kihívást, célt, értelmet adhat az ember életének. 

A korai nagyszülőség előnye, hogy a nagymama, nagypapa fizikailag képes olyan tevékenységekre, amelyekhez jó erőnlét, fiatalosság szükséges. Például hatalmas élmény az unokákkal biciklizni, kirándulni vagy éppen síelni.

S hogy milyen a jó nagyszülő? Elsősorban támogatja a gyermekét a szülői lét megélésében, nem második szülőként tekint magára, hanem megmarad a saját gyermeke anyukájának, apukájának, és őt segíti abban, hogy jó szülője legyen a saját gyermekének. Ehhez hozzátartozik, hogy a nagyszülő nem írhatja felül azokat a szabályokat, amelyeket a gyermek szülei hoznak a legfontosabb kérdésekben, hagyni kell, hogy a saját értékeik, elveik mentén neveljék gyermekeiket. Én például ajándékvásárlás előtt is kikérem a véleményüket, mert nem szeretnék olyan dolgot adni, aminek a szülők nem örülnek, nem támogatják. Másodsorban a nagyszülő támasza az unokájának, erősíti az unoka önbizalmát, hozzájárul egészséges éntudatának, stabil érzelmi életének kialakulásához. Nincs annál jobb érzés, mint amikor az unokád számít rád, és örül, ha vele vagy. Amikor odarohannak, megölelnek, és azt mondják: „Mamucikám!”, teljesen feltöltődöm. A nagyszülők–szülők–gyermekek hármas kapcsolat megélésében az egészséges egyensúly megtalálása fontos feladat.

Kép

Michl-Palotai Krisztina unokájával – A fotó Michl-Palotai Krisztina tulajdona

Te milyen nagyszülői mintát láttál magad előtt?

Késői gyermek vagyok. Amikor ráeszméltem, hogy kik is a nagyszüleim, az egyik nagypapám már nem élt. Anyai nagyszüleim ugyan közel laktak hozzánk, sokszor találkoztunk, nyaraltam is náluk, de nem volt velük olyan bensőséges a kapcsolatom, mint az apai nagymamámmal, akihez oda is költöztünk a férjemmel, amikor összeházasodtunk. Nagymamám 87 éves volt akkor, és teljesen vak, én gondoztam. Ahogyan sorban születtek a gyermekeink, ő egyre jobban lett. Sokat mesélt nekik, hagyta, hogy ugráljanak az ágyán és fésüljék a haját, a gyerekek máig emlegetik őt. 95 éves korában halt meg, amikor a negyedik gyermekünket vártam. 

Az ő példája is alátámasztja azt, amit már számos kutatásból is tudunk: a nagyszülőségnek, dédszülőségnek, az unokákkal, dédunokákkal töltött minőségi időnek komoly egészségvédő és élethosszabbító hatásai vannak. 

Az én édesanyám klasszikus nagymamaként viselkedett a lányaimmal, főzött velük, megtanította őket kötni, varrni, horgolni, a fiúkkal pedig együtt szüretelt és kertészkedett. Sajnos nagyapai minta nem igazán volt előttük, mert korán meghaltak. Épp ezért a férjem mindig azt mondja, ő igyekszik vigyázni magára, hogy az unokáinak sokáig legyen nagypapájuk. Fontos lenne, hogy a gyermekeknek nagyanyai és nagyapai mintájuk is legyen, és együtt is lássák őket. 

Mennyi időt töltesz az unokáiddal? 

Dolgozó nagymamaként kevesebbet, mint amennyit szeretnék, és amennyit ők igényelnének, de a vasárnapokat mindig együtt töltjük, nálunk ebédel a nagycsalád, általában tizenheten üljük körbe az asztalt. Ezek az együttlétek keretet adnak az életünknek, megbeszéljük, kivel mi történt a héten, mi lesz a következőn, miben tudjuk segíteni, támogatni egymást. Az unokák életében is fontosak ezek a találkozások, a legidősebb unokám sokszor PowerPoint előadásokkal készül. A névnapomkor például a Krisztina névről tartott prezentációt, hatéves öccse pedig színházi előadásokkal örvendeztet meg minket. Hogy senki sem kényszerből jön, azt az mutatja a legjobban, hogy amikor mi nem vagyunk itthon, ők akkor is összejönnek valamelyiküknél – jó ezt látni. Hálásak vagyunk, hogy a szülőség, nagyszülőség által részesei lehetünk a teremtésnek.

Dr. Fodor Réka háziorvos, missziós orvos, aki az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnöke is volt. Itthoni praxisa mellett 2015 óta Afrikában is rendszeresen gyógyít, ahol minden órában találkozik a halállal. Így arról is képet kap, hogy a különböző életkörülmények hogyan alakítják a gondolatainkat az elmúlásról. A doktornő a témában személyesen is érintett, mivel augusztus elején vesztette el író-közszereplő férjét, Greguss Sándort, aki a közösségi oldalát evangelizálásra használta, így ismerősei, követői a halála előtti heteket is végigkísérhették.

Csikós Dóra mentálhigiénés szakember és mediátor. A Magyar Hospice Alapítvány Életvégi Tervezés programjának vezetőjeként családokkal és szakemberekkel dolgozik, akikkel az életvégi időszak kérdéseit járják körül. Hiszi, hogy ha időben elkezdünk foglalkozni a halállal kapcsolatos kérdésekkel, akkor nemcsak sok felesleges szenvedést kerülhetünk el, de személyiségünk is fejlődhet. 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

 A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Nyolc ember várakozik az újpesti rakparton, egy késő őszi napon a támfalba épített raktárak között. Egyikük egy fiatal nő, akinek Raoul Wallenberg keni épp a fejére a lekvárt egy üvegből. Soos Géza, Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok, Wallenberg sofőrje, két fegyveres katonatiszt és a nő férje eközben azt várják, hogy őrszemeik jelt adjanak. Egy teherautót várnak, amelyen információk szerint a németek hadifogoly repülősöket és lengyel zsidókat szállítanak. 

Amikor a jelzés megérkezik, a nő kifekszik az útra, fején a vérnek tűnő ribilizlekvárral, és a közeledő autónak segítséget kérve integetni kezd. 

Az autó lassít, majd megáll. A sofőr és fegyveres kísérője kiszállnak, ám ebben a pillanatban a rejtőzködők körbeveszik, lefegyverzik őket és a hátul a foglyokat őrző két német katonát. A 14 kiszabadított fogolyra civil ruhákat adnak, és biztos helyre viszik őket. A négy katonát is átöltöztetik, őket Soos Géza rejti el, és decemberben adják ki őket negyven zsidó szabadon bocsájtásáért cserébe. Ezt az 1944-es esetet Koncz Lajos írta le a Beszélő című folyóiratban Wallenberg naplója alapján.

Nem egyedi eset volt ez, Soos Géza egész életét alárendelte mások segítésének, megmentésének és annak, hogy azt cselekedje, amit hazája érdeke és a Biblia útmutatása megkívánt. Egyik méltatlanul elfeledett hőse ő a huszadik századi magyar történelemnek.

A helyes út a segítés útja

– Maga ezt a gyermeket nem fogja megfojtani – mondta az akkor tizenéves Soos Géza a Mária Valéria nyomortelepen egy kétségbeesett várandós nőnek.
– De ki fog neki ételt szerezni? Ki fog neki ruhát adni? Ki fogja megkeresztelni?
– Majd mi.
Így lettek Soos Géza és Naszádi Zsófia, két kőbányai gimnazista a születő gyermek, a kis Zsófia keresztszülei és életének megmentői. 

Az 1912-ben született Soos Géza a kőbányai Szent László Gimnázium diákjaként társaival az Auguszta és Mária Valéria nyomortelepeken rendszeresen gondoztak családokat. 

A férfi korán bekapcsolódott a református ifjúsági szervezetek munkájába, a Soli Deo Gloria Református Diákszövetségnek 22 évesen főtitkára, 24 évesen pedig már elnöke volt. Évfolyama érettségi utáni beszédét is ő tartotta, és már ekkor hangot adott annak a gondolatnak, hogy a nyomor és a betegségek terjedése „hangos lavinazúgással sodorja mind mélyebbre a magyar életet”, és a helyes út csakis a segítés útja lehet. Ebben az 1930-as iskolai beszédben már benne van Soos Géza egész élete. 

Sosem volt ugyanakkor elégedett magával, egy beszámolójában ezt írta: „én voltam az SDG leghitványabb munkása […] Az Úr kegyelme azonban nagyobb a mi gyarlóságainknál.” Soos Géza a jogi egyetem 1935-ös elvégzése után munka mellett is járta az országot és beszélt a fiataloknak hitéről, a magyar társadalom szociális helyzetéről és a nemzetre leselkedő náci veszélyről.

Kép

Soos Géza szüleivel, húgával, Soós Edittel és nagynénjével 1934-ben – Forrás: sdg.org.hu

Nagybetűkkel Wallenberg naptárában

A második világháború kirobbanása a fiatal tisztviselőt a Teleki Pál miniszterelnök mellett működő Tájékoztató Osztályon találta, Teleki öngyilkossága után pedig a külügyminisztériumba került. Kormányzati pozícióit arra használta, hogy a német térnyerést ellensúlyozza, az üldözötteket mentse, és a háborúból való kiugrás lehetőségét felmérje. 1943-ban az ő segítségével rendezték meg a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség táborában, Balatonszárszón a szárszói konferenciát. A kormányzat felé Soos Géza garantálta, hogy nem használják kormányellenes tevékenységre az alkalmat.

Magyarország német megszállása után az üldözött zsidók mentése vált kiemelten fontossá, a Soos Géza által szerzett diplomáciai jelzésű autóban menekítették az embereket az SDG táboraiba, ahol annyi üldözöttet rejtettek el, amennyit csak lehetett.

De a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség és a később a perről elhíresült Magyar Közösség tagjainak és vezetőinek otthonai is tele voltak elrejtett emberekkel. Lelkipásztorok, papok, állami alkalmazottak, titkos nyomdák gyártották a hamis keresztleveleket a zsidóknak. Nagyon fontos szerepe volt Soosnak abban, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyv címen ismert beszámoló eljutott Horthy Miklós kormányzóhoz is, aki leállította a budapesti zsidók deportálását.

Amikor Raoul Wallenberg svéd diplomata Budapestre érkezett, egyik első dolga volt felvenni a kapcsolatot Soos Gézával, naptárába nagybetűkkel volt beírva a neve. Közös tevékenységükre példa a cikk elején elmesélt történet is. Érthető okokból csak elszórt információk vannak arról, pontosan hány embert is mentettek meg.

Ellopni egy katonai repülőt

Bár a németek sokáig nem léptek fel közvetlenül a külügyminisztériumban dolgozó Soos Gézával szemben, a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, például Monoron, Fónyad Dezső lelkész padlásán. Azután, hogy a szerveződő ellenállás vezetőit, többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét elfogták, Soos Géza elköszönt várandós feleségétől, Tüdős Ilonától, és elindult, hogy társaival egy akciófilmbe illő tervet hajtsanak végre.

1944. december 8-ról 9-re virradó éjjel egy kis csoport belopózott a pápai katonai repülőtérre, fölkapaszkodott egy ott várakozó, német felségjellel ellátott Heinkel He-111-es bombázó repülőre, és a virradattal felszálltak, ellopva a katonai repülőt egy háború közepén. 

Nem csak az esetleges üldözők miatt kellett aggódniuk, az Adriai-tenger fölött már ellenkező irányba repülő szövetséges kötelékek húztak el fölöttük. Olaszország partjainál amerikai vadászrepülők leszállásra kényszerítették őket. A repülőből érdekes társaság szállt ki: Hadnagy Domokos repülő őrnagy feleségével és másfél éves gyermekükkel, Toperczer Árpád főhadnagy, Rakovich Sándor őrmester, motorszerelő, Soos Géza és J. A. Bentinck, német hadifogságból szökött holland hadnagy. Az Auschwitzi jegyzőkönyv angol fordítása és más bizonyítékok mellett a magyar ellenállás helyzetéről vittek híreket a szövetségeseknek.

Becsületes ember nem tud együttműködni a kommunistákkal

A gép utasait gyanú övezte, az angol és amerikai tisztek hadifogolyként hónapokon át faggatták őket. Eközben Budapesten megszületett Soos Géza lánya, Soos édesanyja és Ildi nevű idősebb lánya pedig meghalt az ostromlott városban. Családjával végül Genfben találkozott legközelebb a háború után. Itt végezte el a teológiát is egy rövid hazatérési kísérletet követően. Erről így írt: „1946-ban Budapesten a kommunisták újra megkísérelték, hogy eltegyenek láb alól, mivel visszautasítottam, hogy belépjek a kommunista pártba, vagy aláírjam legalább az engedelmességi nyilatkozatot. [...] Hamarosan beláttam, hogy minden út járhatatlan: becsületes ember nem tud együttműködni a kommunistákkal.” 
Németországban az ott rekedt mintegy 14 ezer magyar, továbbá cseh, ukrán, lengyel és lett protestáns lelki gondozásával foglalkozott, 1948 novemberében autón 3380 km-t, vonaton 1750 km-t tett meg; egyeseket olyan nyomorban talált, hogy utolsó fillérjeit, néha még váltóruháját is odaadta nekik. Az amerikai magyarok hívására feleségével és öt gyermekével 1951-ben az Egyesült Államokba települt át. 

Gondozta a szórványt, egyetemen oktatott, egyházi és civil közösségekben tartott előadásokat. Emellett az Új Magyar Út folyóirat egyik szerkesztője, cikkírója lett. 

Az egész magyar emigráns közösség előtt ismert emberré vált.

Soos Géza menekült magyar család gyermekét kereszteli Németországban – Forrás: Mint a Jézus Krisztus jó vitéze… Bp., 1989

Egyetlen út vezet haza

1953. szeptember 5-én Soos Géza a tomboló vihar ellenére Koszorús Ferenccel autóba ült, hogy a pittsburghi református templomban hirdessen igét. A rossz látásviszonyok miatt egy kanyar után hirtelen „felbukkanó” hídnál Soos autója a hídfőnek csapódott. Koszorús Ferenc eszméletét vesztette, és súlyosan megsérült, Soos ezért sietve egy közeli család házában kért segítséget. Segített beemelni a mentőbe Koszorúst, majd beült a vezető mellé. Útközben rosszullétről panaszkodott, majd lefordult az ülésről. A kórházban már csak a halálát tudták megállapítani. Alig 41 éves volt. Soos Gézát a Pennsylvania állambeli Ligonierben helyezték örök nyugalomra. Wass Albert így búcsúzott tőle: „Óriás fa dőlt ki, magyarok! Roppant hegy omlott: sziklaszirt. Magyarok szerte a világban: ha csak egy morzsányit is meg akartok hálálni abból, amit értetek tett, kövessétek az utat, amit megjelölt. Minden magyarnak tudni kellene – ezek Soos Géza szavai –, hogy csak egyetlen út vezet haza. A krisztusi szeretet és alázat útja.”

Simai nagy hangsúlyt fektetett a minőségi alapanyagokra. Ma is érvényes megállapítása szerint „a jóból mindenkor jó válik, a rosszból, minthogy csudát tenni nem lehet, a legjobb szakács sem tud jót készíteni”. Ha szem előtt tartjuk ezt a nyilvánvaló szabályt, a legegyszerűbb alapanyagból is tudunk jót csinálni. Itt van például a tojás. 

Töltve 

Simai tojásos ételeit a bőséges reggelitől kezdve a vendégváró falatokon át a könnyű ebédig vagy vacsoráig bárminek kínálhatjuk. 

Édes és sós változatokat egyaránt találunk művében, ahogy gyorsan készülő és pepecselős fogásokat is. 

Ezek némelyike mára nagyon idegen az ízlésünktől, némelyik azonban nagyon is izgalmas.

Ötletadónak mindenképpen használhatjuk receptjeit, legfeljebb kicsit alakítunk, egyszerűsítünk, máskor pedig fűszerekkel éppen bonyolíthatunk rajtuk. Itt van kezdésként például a töltött tojás. A félbevágott főtt tojásokból kiszedhetjük a sárgáját, amit tejföllel és reszelt tormával elkeverve töltünk vissza a fehérjébe. Vajjal kikent tepsibe tesszük, kis vajdarabkákkal és egy-egy kanál tejföllel a tetejükön pirosra sütjük. Írja ezt az ételt még a torma helyett só-bors-petrezselyem vagy „más jó fűszerszámmal”. Ez utóbbi, igencsak nagyvonalú megállapítást követve fűszerezhetjük kedvünk és lehetőségünk szerint: medvehagyma, friss kakukkfű, tárkony, csombor, snidling kerülhet bele. De felsorolhatnám az egész fűszerkertet… Citromos salátakeverékkel és pirítóssal mutatós, mégis könnyű étel.  

Kép

Kép: Profimedia

Rántva 

Akadnak még ismerős ízek: a felvert tojáshoz keverjünk petrezselymet, apróra vágott mogyoróhagymát és gombát, sózzuk, borsozzuk, és vajon készítsük el rántottának. Simai szerint ezt „a főtt s vágott sunka igen jóvá teszi húsevő nap”, de anélkül is csodás, csak ne spóroljunk a vajjal! Egy másik változatban a szardella adja a plusz fűszert. Itt a hallal indítunk, ezt saját olaján megsütjük, majd erre jön a  felvert tojás, amit előzőleg sóztunk, borsoztunk, megszórtunk petrezselyemmel, és egy kevés tejszínnel felöntöttük. 

Mint Simai írja, ebbe parmezánt vagy más „jóféle svájcer sajtot” is lehet tenni. 

Ha van kedvünk eltávolodni a szalonnás-kolbászos rántotta ízemlékétől, ebbe az irányba érdemes elindulni. Rukkolával, paradicsommal remek napindító. 

Töltve és rántva 

Ennél persze bonyolultabb ötleteket is összeszedett Simai – merthogy szakácskönyvéhez két német művön kívül az egész országból gyűjtött recepteket használt. A „becsinált töltött rántotta” nevű ételhez 4-5 tojásból kell vékony lepénykéket sütni. Ezeket aztán vajjal kikent lábasba tesszük, úgy, hogy az egyes rétegek közé szerecsendió-virággal megszórt, vajon megfuttatott, apróra vágott hal kerüljön. Az egészet petrezselymes borsólével (ezt használták alaplé helyett böjtös napokon) kell leönteni, majd beforralni. Elég szokatlan tálalási mód, ha nagyon idegenkedünk tőle, elemeire szedhetjük, és újra összerakhatjuk. A borsós alaplébe (ez lehet előző napról zöldségleves) kockázhatunk tojáslepényeket betétként, és a vajon előzőleg megpirított halat egészben vagy nagyobb kockákban szintén belefőzhetjük laktató, böjtös levesünkbe. A szerecsendió mellett lestyánt, kakukkfüvet érdemes használnunk.  

Kép

Kép: Profimedia

Beverve 

Van persze, amihez már komolyabb vállalkozókedv kell. Ez „bévert tojás csípős lével” néven fut, de ha a csípős láttán erős paprikára gondolunk, nagyon messze járunk a valóságtól. 

Igaz ugyan, hogy Simai szakácskönyve az egyik első, amelyben már szerepel a paprika, receptje közelebb áll a reneszánsz magyar konyha fűszerezéséhez. 

A recept szerint tehát fele bor, fele borsólé (lehet alaplé, zöldséglé) keverékét tegyük fel forrni, majd fekete kenyér morzsájával sűrítsük be. (Rántás helyett használtak sokáig kenyeret az európai konyhában.) Ízesítsük ecettel, nádcukorral, reszelt mézeskaláccsal (talán bolti puszedlivel lehet megpróbálni helyettesíteni, ha csak emiatt nincs kedvünk sütni, és karácsonyról sem maradt), fűszerezzük szerecsendió-virággal, sóval, borssal, szegfűborssal. Ha felforrt, vegyük lejjebb a lángot, épp csak gyöngyözzön a főzővíz, amikor beleütjük a tojást. Buggyantott tojást főzünk, tehát maradjon egyben. Simai odafigyelésre int: legyen lágy, ne főzzük keményre – 3 perc elég neki. A tálalásról nem szól, csak annyit, hogy melegen adjuk. Én salátát készítenék (tavasztól nyárig friss zöldekkel, ősztől sült zöldségekkel, magvakkal), a főzőléből dresszinget csinálnék, és erre adnám pirítóskockákkal a tojást. Morzsolt fetával vagy mozzarellával teljes értékű ebéd. 

Sütve 

 Végezetül a desszert. Öt tojást verjünk, sodorjuk fel egy meszely (kb. 4 dl) hideg édes tejben, amelyet citromhéjjal, fahéjjal, nádcukorral (finomított cukor Simai korában még nem volt) ízesítsünk. Vajjal és tejföllel kikent tepsiben süssük addig, míg dagadni nem kezd. Simai megjegyzi, hogy azonnal, melegen tálaljuk, én ehhez hozzátenném, hogy kompóttal vagy lekvárral, fahéjas cukorral meghintve jó kipróbálni.  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A halál misztériuma, a szenvedés, a tragédiák ősidők óta izgatják az emberek fantáziáját: egy rejtélyes erő mintha ellenállhatatlanul vonzana sokakat a hátborzongató események helyszíneire. Bár a sötét turizmus nem újkeletű jelenség, mégis mást takart a régi időkben, amikor erre még nem létezett külön kifejezés, és az emberek a nyilvános kivégzésekre özönlöttek. 

Honnan a késztetés?

Szakemberek szerint minden olyan alkalommal, amikor valamilyen pusztítást, szenvedést látunk, beindulnak a túlélési ösztöneink. Amikor egy katasztrófa eljut a tudatunkig, az agyunknak az a része aktiválódik, amely az érzelmekért, a túlélési taktikáért – az úgynevezett „üss vagy fuss” reakcióért – és az emlékezetért felelős. Ezek után ugyanez az agyi terület értékeli, hogy a tapasztaltak valós fenyegetést jelentenek-e ránk nézve.
Dr. David Henderson pszichiáter szerint az erőszak és a halál látványa – legyen az akár egy regényben, egy filmben, egy kiállításon, a tévében vagy a valóságban előttünk lejátszódó jelenet – lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk az ezekkel kapcsolatos félelmeinkkel, úgy, hogy közben valamilyen szintű biztonságban érezhetjük magunkat. A pszichiáter szerint ilyenkor azért játsszuk végig a fejünkben a különböző forgatókönyveket, mert a látvány egyfajta megelőző, megküzdési mechanizmusként funkcionál. 

Az is tudományos tény, hogy a negatív tapasztalatokra jobban reagálunk, és többet tanulunk belőlük, mint a pozitívakból. 

Egy, az International Hospitality Review című tudományos folyóiratban 2021-ben megjelent tanulmány arról ír, hogy a mai embert elsősorban a kíváncsiság és a tudás iránti vágy hajtja, amikor egy katasztrófa helyszínét keresi föl. Ilyesfajta helyszínekből pedig nincs hiány, szinte a világ minden pontján találunk példát – ahogyan a Sötét Turizmus Kutatóintézetének (Institute for Dark Tourism Research – iDTR) szakértői fogalmaznak.

Az Egyesült Királyságban, a Central Lancashire Egyetem keretein belül működő iDTR a világ egyik vezető tudományos központja a jelenség tudományos kutatási és oktatási területén. Célja, hogy olyan szakembereket vegyen a „szárnyai alá”, akik a sötét turizmus és történelmünk sötét örökségének etikai és társadalomtudományos megértéséhez hozzájáruló kutatásokat szeretnének végezni.

De mi is az a sötét turizmus?

A turizmus azon extrém formáit jelöli, amelyek valamilyen módon a halálhoz, az emberi szenvedéshez, tragédiához, katasztrófához kapcsolódnak. A fogalmat egy bizonyos J. John Lennon (a híres Beatles-zenész névrokona) és Malcolm Foley, a Glasgow Caledonian University professzorai alkották meg nem is olyan régen, 1996-ban, és azóta már jelentős szakirodalma van. Ennek egyik „alkategóriája” az úgynevezett tanaturizmus (a pszichológia egyik ága, neve a tanatológia, azaz haláltan kifejezésből ered), amely azokra a típusú utazásokra alkalmazható, amiket a halállal való szembenézés konkrét vágya motivál. 

Kép

Bombasújtotta épület Ukrajnában – Fotó forrása: Freepik

Nem ma kezdődött

Az ember amióta szabadidős céllal utazgat, előszeretettel keresi fel egykori tragédiák, például nagy csaták, merényletek helyszíneit, híres kivégzőhelyeket, sírokat. A római gladiátorjátékokra vagy a középkori, nyilvános kivégzésekre is tömegek voltak kíváncsiak az ókortól a legutóbbi időkig. 

A 19. századi Párizsban az emberek a hullaházakba özönlöttek, amelyek naponta akár 40 ezer látogatót is fogadhattak. 

Az amerikai polgárháború legvéresebb összecsapásának helyszínét, a gettysburgi csatamezőt pedig évente kétmillió turista keresi fel, de ugyanígy rengetegen kíváncsiak a legújabb kor borzalmainak emléket állító helyszínekre, például a szeptember 11-i terrortámadás New Yorkban található monumentális emlékhelyére is.

A második világháború legnagyobb náci megsemmisítő táborába, az emlékmúzeumként üzemelő Auschwitz-Birkenauba érkező turisták száma 2012-re közel másfél millióra nőtt, ez a szám az 1990-es években ennek csupán a harmada volt. 

Ugyanígy rendkívül népszerűek az emberek által okozott katasztrófák helyszínei is: a mai Ukrajna területén található csernobili atomerőmű 4-es reaktorának maradványai a személyes biztonsággal és a sugárfertőzéssel kapcsolatos félelmek ellenére látogatók tömegeit vonzották, legalábbis az orosz–ukrán háború kitöréséig. Egyértelmű, hogy napjainkban a halál világszerte jelentős látogatói vonzerőt jelent – fogalmaz Johnston A tanaturizmus földrajza című tanulmányában. 

A halál mint árucikk?

A sötét turizmus számtalan nagy kérdést vet föl, legfőképp etikai vonatkozásban. 

Nagyon nem mindegy, hogy a turisták milyen szándékkal keresik föl a „sötét” helyszíneket, ahogyan az is kérdéses, hogy az emlékhelyek fenntartói képesek-e megőrizni a kényes egyensúlyt a tiszteletteljes emlékezés és a profithajhászat között. 

Ahogy arra Johnston rámutat: további problémák forrása lehet, amikor egyes turisták meggondolatlan – és sokak szemében kegyeletsértőnek minősülő – fotókat készítenek és posztolnak, például Auschwitzból. Nem véletlen, hogy 2019-ben az auschwitzi emlékmúzeum egy Twitter-üzenetben volt kénytelen felszólítani a látogatóit, tiszteljék az elhunytak emlékét. „Amikor az Auschwitz Múzeumba jössz, vedd figyelembe, hogy egy olyan helyen jársz, ahol több mint egymillió embert öltek meg. Tiszteld az emléküket! Vannak jobb helyek is, ahol egyensúlyozni tanulhatsz egy gerendán, mint épp ott, amely százezrek halálba deportálását jelképezi” – szólt az üzenet, utalva azokra a turistákra, akik a haláltáborba vezető síneken próbálnak egyensúlyozgatni, a mutatványukat pedig fotókon is megörökítik. 

Miközben sokak a belépődíjak létjogosultságát is vitatják ezeken a tragikus helyszíneken, mások azt nehezményezik, miért nyitnak ajándékboltokat is bevételszerzés céljából. Johnston a 9/11-es múzeum vitatott szuvenírboltjának példáját hozza fel, amelynek kapcsán – mint fogalmaz – az áldozatok családtagjaiban visszatetszést keltett a „kulcstartók, mobiltelefontokok, plüssjátékok, könyvjelzők, hűtőmágnesek és miniatűr játék tűzoltóautók kínálata”. 

A szakember szerint ahogy múlik az idő, és a tragikus esemény halványulni kezd, a halál fájó sebből emlékké, emlékművé, majd óhatatlanul „termékké” alakul át. 

Az események köré narratívák szövődnek, a látogatókat idegenvezetők kalauzolják. Emléktárgyakat kezdenek árusítani, sőt még fotózkodni is lehet, a pénztárgépek pedig csilingelnek: megtörténik az árucikké válás – vezeti le a folyamatot Johnston.

Nem csak árnyoldala van

Azt azonban fontos leszögezni, hogy a tanaturizmusnak előnyei is vannak. Olyan lehetőséget kínál, ami által az emberek kritikusan gondolkodhatnak a halálról és a társadalom halálhoz való viszonyáról. A szakember meggyőződése, hogy a halál helyszíneinek bemutatása és megismertetése olyan fejlesztési eszköz lehet, ami egyrészt segíthet megbékélni a halállal, másfelől történelmünk legsötétebb mementói az emberi kegyetlenség elutasítására ösztönöznek. Ugyanakkor a remény és a szolidaritás történeteit is őrzik és közvetítik felénk, a társadalmi összetartozás érzését erősítve.
 

November végén mutatják be a Semmelweist, amelynek a főszerepét alakítod. Az imént úgy fogalmaztál, ez a film az életednél is fontosabbá vált. 

Bármilyen alkotófolyamatba is kezdünk bele, újra és újra át kell beszélnünk magunkkal, hogy amikor az ország ápoló-, orvos- és tanárhiánnyal küzd, mi miért választjuk mégis a művészetet. Ez a kérdés azt hiszem, mára nem elkerülhető, ha az ember tényleg hivatásszerűen hisz abban, amit csinál. És persze a válasz sem egyértelmű, nehezen mérhető. Egy orvosnak meg kell gyógyítania a betegét, ez világos, de mit jelent pontosan az, hogy én eljátszom egy szerepet? 

Honnan tudom, hogy hol az a pont, amikortól már azt mondhatom, erre szükség volt, ennek az átélésnek meg kellett történnie. 

Tehát az, hogy találkozom a szereppel és elkezdünk együtt élni, mostanra komoly dilemmává érett bennem, főleg, ha olyan magányos műfajról van szó, mint egy filmszerep vagy egy monodráma.  

Előfordult, hogy úgy vállaltál el egy szerepet, hogy nem érezted a magadénak? 

A pályád elején még elvállalsz mindent. Egyrészt, hogy újabb tapasztalatokat szerezz, másrészt, mert nem tudhatod, mikor adódik lehetőség legközelebb. Aztán ahogy a szakmád fokozatosan a hivatásoddá válik, ez átalakul benned. Ráadásul arra is kell idő, amíg rájössz, hogy mi is a te szereped. Ezen belül pedig a színház és a film kettéválik. Színházban egy ember sokkal többféle szerepben kipróbálhatja magát: játszhat férfit és nőt, komikus és tragikus szerepet, vagy akár egy darabon belül több karaktert. A filmezésre jóval kevesebb lehetősége van egy színésznek, a legtöbben nem is forgatnak szinte egész életükben. Ennek nemcsak az az oka, hogy kevés film forog, hanem mert a filmekbe általában aszerint hívnak, hogy hogy nézel ki a vásznon, mit üzen a karaktered, még mielőtt bármit csináltál volna. Én a pályám elején egymás után kaptam azokat a filmszerepeket, amiket klasszikus bonvivánoknak kellett volna játszaniuk, de belül sosem voltam ez a karakter. Nemecsek szerepe és a bizalom, amit kaptam Marton László tanár úrtól, kaput nyitott azokhoz a karakterekhez, amelyek közelebb állnak a lelkemhez. Ez a közelállás pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy átélj egy szerepet.  

Semmelweis Ignáccal miben tudtál azonosulni?  

Ma főleg történelmi személyekről készülnek magyar filmek, és ilyenkor nagyon nagy a veszély, hogy hősöket próbálnak belőlük faragni, makulátlan figurákként ábrázolják őket a forgatókönyvek. 

Nekünk színészileg az a feladatunk, hogy megmutassuk az adott embernek a hibáit és az esendőségeit – a tettei aztán úgyis magukért beszélnek. 

A komplex személyiségét megismerve alakulhat ki bennünk az érzés, hogy szeretnénk megfogni a kezét. Azt hiszem, ekkor éri el a célját egy történelmi film. 
 
Az interjú folytatása a novemberi Képmás magazinban olvasható, amely már kapható az újságárusoknál. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
 

Történeteink

  A történeteknek hatalmas erejük van. Kisgyermekkorunktól kezdve számtalan történetet hallunk a szüleinktől és nagyszüleinktől, amelyekből szép lassan összerakjuk és értelmezzük a világ folyását. Már egészen pici kortól képesek vagyunk történetekben gondolkozni, aminek az oka abban keresendő, hogy mi, emberek relációkban gondolkodunk. Míg a kutyánk csupán arra képes, hogy kondicionálás segítségével megtanulja, hogy ha a kutyatápos zacskóval zörgünk, akkor enni kap, vagy ha a kezünket felfelé tartjuk, akkor azt várjuk, hogy leüljön, addig mi, emberek bármit bármivel összefüggésbe tudunk hozni. Ez a képességünk hatalmas kincs, hiszen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy együttműködjünk, problémákat oldjunk meg és fejlődjünk. Ennek eredménye az is, hogy elhisszük egy nyomtatott papírdarabról, amin almát vásárolhatunk, hogy többet ér, mint egy valódi alma, amit most azonnal megehetnénk. 

Történetekben gondolkodunk, és azokon keresztül szemléljük és értelmezzük a világot.  

A gond akkor kezdődik, amikor azt hisszük, hogy az általunk elmesélt történetek megegyeznek a valósággal. Pedig egy pillanatot ezerféleképpen elmesélhetünk. Tavaszi este van, a párunkkal borozunk a teraszon. Adhatunk szakszerű leírást a hőmérsékletről, a kertben tapasztalható látványról és a bor minőségéről, de mesélhetünk a hangulatunkról, hogy milyen jólesett a fárasztó nap után lazítani, vagy akár arról is, hogy hónapok óta ez az első közös esténk, és aggódunk a kapcsolatunk miatt. Mindegyik történet helytálló, ám csak a valóság egyetlen szeletét mutatja be. A leírásaink ugyanis nemcsak a puszta tényeket foglalják magukba, hanem mindezt átszínezik érzelmeink, vágyaink, szükségleteink és álmaink. 

Micheal White, a narratív pszichológia atyja szerint „nagyon nagyszámú történet létezik, nagyszámú mellékcselekménnyel, amelyek készen állnak arra, hogy kiválasszuk őket az élet különböző elemei közül és megírjuk. Potenciálisan mind jelen vannak, nekünk csak annyi dolgunk marad, hogy eldöntsük, melyik elemeket szigeteljük el, és kapcsoljuk össze. Ilyen értelemben minden élet több történetből áll.” Ugyanakkor mindnyájunknak vannak olyan fontos történeteink, amelyeknek bizonyos aspektusai értelmezési alappá válva, nagymértékben befolyásolják az önmagunkról, a másikról, a kapcsolatokról és a konfliktusokról alkotott véleményünket. Ezek a történetek gyakran a gyerekkorban gyökereznek, és csupán a kavargó érzésekben vagy éppen lefagyásokban ragadhatók meg. 

Vannak például, akik gyerekkorukban megélték az elhagyatottság érzését, majd ez lesz az az aspektus, amit a felnőtt történeteikben is folyamatosan észrevesznek. Mások talán azt élték meg, hogy soha nem lehetnek elég jók a szüleiknek, és a felnőttkorukban írt történetekben is folyamatosan ezt az érzést hajszolják. 

A sok eseményből és mellékszálból ugyanis azokat gyűjtjük be, amelyek a domináns történeteinkbe beleillenek. 

A narratív terapeuták szerint ugyanannak a cselekvésnek különböző jelentései lehetnek a szándéktól, a körülményektől és az értelmezési előfeltevéseinktől függően. Mindegyik perspektíva helytálló, ám minél több nézőpont megjelenésének adunk helyet, annál inkább képesek leszünk megragadni a valóság összetettségét. Valószínűleg különböző történeteket mesélünk, hiszen egyetlen narratíva sem tartalmazhat minden aspektust, de Martin Payne kifejezésével élve mindegyik „eltérő, de egyformán helytálló leírása” a valóságnak.  

Viták és igazságok  

Fiatal pár érkezik a párterápiára. Először Erik magyarázza hevesen, mi hozta ki tegnap a sodrából. Klaudia közbevág, ő másképpen élte meg az eseményeket. Aztán elhallgatnak, és várják, kinek adnak igazat a terapeuták. Észre sem veszik, hogy a két történet összeilleszthető eggyé: amit az egyik különösen fájlalt, azt a másik csak úgy, a hangsúly kedvéért vetette oda… Mindketten számontartják a maguk sebét, és mellékesnek látják szerepüket, amikor az általuk okozott seb kerül szóba. A két történet két különböző és részigazságokat abszolutizáló látásmód kapcsolatuk egyik szomorú epizódjáról.  

Amikor a kapcsolatunk nehéz helyzetbe kerül, keressük, hogy mikor kinek volt igaza. Részletesen felidézzük, hogy ki mit mondott és tett a vitában, amire nekünk „persze, hogy az volt a válaszunk, hogy…”. Szeretnénk azt hallani, hogy a másik tévedett, nekünk pedig igazunk volt. Azt gondoljuk, megnyugtatna, ha azt hallanánk, hogy mi az értékeink szerint és helyesen cselekedtünk, és a másik volt az, aki mindent rosszul csinált. Ezzel át is hárítjuk a felelősséget: ő okozta a bajt, tehát ő is felel érte. Ilyenkor azonban nem gondolunk arra, hogy mindeközben megfosztjuk magunkat az énhatékonyság és a kompetencia érzésétől, hiszen tehetetlennek és a kapcsolat és a vita áldozatának festjük le magunkat. 

Mintha a kapcsolatban az egyikünk kiszolgáltatott lenne, holott neki van igaza, a másik pedig győz, pedig nincsen igaza. Ez a kapcsolatról alkotott kép ijesztő.  

Gyakran előfordul, hogy a párok ilyen állapotban érkeznek meg a terápiás folyamatba: távolságot és ellentétet élnek meg a szerelem kezdetén szinte magától összehangolódott kapcsolatban. Amikor még nem igazad és igazam, hanem csak egyszerűen igazunk volt. Amikor el sem tudtuk volna képzelni, hogy eltérően látunk bármit, hiszen éppen akkor derült ki, mennyire azonosan látunk és értékelünk szinte mindent. Örökre elvesztett Paradicsomnak tűnik ez az álomszerűen ideális múlt. 

Pedig nem az a reális és érthető, hogy két ember egy helyzetet kétféleképpen lát? Ezt a két nézőpontot már nem kell folyton egyeztetni, hogy létrejöjjön a nagy közös látásmód, hanem a kapcsolat differenciálódást megélő szakaszában nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy elfogadjuk egy helyzetben a két szemszög két igazságát. Éppen ettől lehet nagyon hatékony egy pár, amikor az egyik meglátja a helyzetben a feladatot, míg a másik hangsúlyozza az érzelmi szempontokat. 

Amikor az egyik azzal törődik, ki mit érez egy helyzetben, míg a másik felhívja a figyelmet a várható következményekre. Ha megszületik ennek a kétféleségnek az elfogadása, a társak felfedezik és érvényesnek fogadják el saját erősségüket, gyenge pontjaikon pedig tudnak támaszkodni a másik erősségeire. 

Talán egyikünknek sincsen teljesen igaza, de a kettőnk megközelítése biztosan többet lefed a valóságból, mint az egyikünk kizárólagos, egy szempontú igazsága. 

Az igazságot keresve?  

Szeretnénk magunkat az igazság és a jóság bajnokának látni. Ugyanakkor időnként előfordul, hogy a cselekedeteink és a viselkedésünk nem egyeztethető össze a saját magunkról elképzelt ideális énnel vagy akár a számunkra fontos értékekkel. Ez a találkozás a saját esendőségünkkel igazán nyugtalanító érzéseket tud magával hozni. Vajon így, a hibáinkkal elfogadhatók és szerethetők vagyunk? Ez a feszítő aggodalom sokszor terel bennünket az önámítás és önigazolás útjára. Ilyenkor azért, hogy megőrizhessük a szerethetőségünk és elfogadhatóságunk érzését, elkezdünk olyan magyarázatokat találni a viselkedésünkre, amelyek elűzik az értéktelenség érzését. A pozitív énkép megőrzéséért emlékezetünk is a segítségünkre siet. Aronson kifejezésével élve, az emlékezetünk ilyenkor „önigazoló krónikásként” működik, hogy fenntarthassuk a saját magunkról és a világról kialakított képünket.  

A fentiek tükrében szinte lehetetlen megválaszolni azt a kérdést, hogy mi az igazság egy kapcsolatban történt vitában. Az, hogy mi történt, tehát hogy pontosan ki mit mondott és tett, vagy esetleg az, hogy ki mit értett meg ebből, vagy pedig az, hogy ki mit érzett közben? Magyarázza-e maradéktalanul a kapcsolatban történteket az, amit csak egyikünk értett, gondolt, tett vagy érzett? 

Nyilván érezzük, hogy nem, hiszen egymásra épülnek válaszaink. 

Előbb-utóbb rájövünk, hogy a kapcsolatban történteknek a két félnél két különböző és külön-külön teljesen valósnak érzett magyarázata van, amit próbálunk összefésülni egyetlen közös magyarázattá, de ebben mindig elakadunk. Ezt az elakadást ugyancsak ijesztő szakadéknak éljük meg.  

Úton  

Erik múltjáról kiderül, hogy még csak négyéves volt, amikor édesanyja egyedül maradt vele, és a fiú hamar megtanulta, folyton segítenie kell, ha azt akarja, hogy édesanyja ne essen kétségbe. Céltudatos, határozott felnőtt lett belőle, aki mindenért felelősséget vállalt, de cserébe szüksége volt arra, hogy rajta tarthassa a szemét minden apró részleten. Ugyanakkor folyton szorongott, hogy szerelme egyszer csak elhagyja. Klaudiának éppen ragaszkodása és talpraesettsége tetszett meg a fiúban. Úgy érezte, támaszkodhat rá, és ami számára a legfontosabb volt, bízhat benne. 

Eleinte természetesnek tűnt, hogy Erik minden döntést magának igényelt és minden részletről gondoskodni akart. Egy idő múlva azonban a lányt előléptették munkahelyén, egyre magabiztosabb lett. Szerette volna, ha férje elismeri azokat a tulajdonságait és képességeit, amelyeket korábban ő annyira csodált Erikben. Ehelyett azonban addig ismeretlen és utólag érthetetlen viták ütötték fel a fejüket egymás vezetési stílusától kezdve a kommunikáción át a döntések meghozataláig számtalan témában. 

A kapcsolatban megfogalmazható igazsághoz vezető út elején átmenetileg félre kell tennünk a saját igazságunkat. Ez azt jelenti, hogy meg kell hallgatni, sőt, meg kell hallani a másikat. Nem közbevágva, nem a már kívülről fújt paneleket azonosítva, hanem nagyon odafigyelve. De nem a mondandónk tényszintjére, mert ott mindketten torzítva látunk. 

Azt érdemes kutatni, milyen érzéseket üzen a másik: hogy egyedül érzi magát, vagy éppen fél, esetleg úgy érzi, nem elég a másiknak, vagy nem érzi szeretve magát. 

A közöttünk kialakuló viharban ugyanis ilyen érzések táplálják a vad szeleket. Ám ezek kimondása túlságosan ijesztő és fájdalmas, ezért érvek köpenyébe bújtatjuk. Bíróságosdit játszunk: a két oldal előadja érveit, és várja, hogy kiderüljön, melyiküknek volt igaza mindvégig.  

Ettől lesz aztán igazán bonyolult a helyzet, hiszen érvekről és gondolatokról vitatkozunk, miközben a vihar valójában a nehezen megfogható, háttérbe szorított érzelmek világában zajlik. Az érzések pedig egyszerűen csak léteznek, mint az eső. Kérdezi-e valaki is, hogy igaza van-e a napsütésnek, vagy logikus volt-e a zápor?  
Ha először elfogadjuk, hogy a társunk mást lát és mást hall egy helyzetben, mint mi, akkor megengedjük, hogy egy kapcsolatban két érvényes látásmód létezhet. Egy valóság két igazsággal. Csak ezután lehetséges, hogy meghalljuk és elfogadjuk a társunk érzéseit az adott helyzettel kapcsolatban. Így már tettünk egy lépést az ő érzelmi valósága felé, miközben távolodunk az abszolút és kizárólagos igazságunk érvényesítésének kényszerétől.  

Továbbhaladva az úton, elérkezhetünk egy sokszínű, de közös igazsághoz a kapcsolatunkban. Nem tudjuk előre, milyen lesz az, de azt tudjuk, hogy kölcsönösen érvényesek lesznek benne mindkettőnk érzései, és ez majd nem megbénít, hanem még inkább összekapcsol bennünket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Az alkotmányjogászként és ügyvédként dolgozó Karsai Danielnél 2022-ben diagnosztizáltak ALS-t. A moto-neuron betegség izomsorvadáshoz, majd teljes bénuláshoz vezet; okai ismeretlenek, ezért jelenleg gyógyíthatatlan. Dániel rövid időn belül kerekesszékbe került, lefogyott, állapota napról napra romlik. Habár élni akar, azt mondja, el fog jönni az a pillanat, amikor már csak pislogással tud kommunikálni, miközben az elméje tiszta, az ALS ugyanis a mentális képességeket nem érinti. 

Ezt az állapotot viszont már nem szeretné megélni, mert emberhez méltatlannak tartja.

Magyarországon nem legális az eutanázia, a férfi ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy elérje, itthon is lehetőség legyen az élet végét érintő döntések meghozatalára. 
Indítványa rengeteg kérdést vet fel nemcsak jogi, hanem világnézeti és hitbéli szempontból is, amelyeket a Párbeszéd Házában jártak körbe a keresztény egyház két képviselőjével. A Szólj be a papnak!, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány által szervezett beszélgetésen Dániel mellett dr. Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója és Hofher József SJ római katolikus pap vett részt. 

Milyen halállal kapcsolatos döntésekre van itthon lehetőség?

Az eutanáziának több fajtáját is megkülönböztetjük az orvosi beavatkozás mértékétől függően. Aktív eutanázia során az egészségügyi személyzet biztosítja a halálhoz vezető eszközt, míg a passzív eutanázia az életmentő, illetve életfenntartó kezelések visszautasítását jelenti. Az aktív eutanáziát Európában először a Benelux államokban engedélyezték, pár éve Spanyolországban és Portugáliában is legális.

Magyarországon 1–5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az eutanáziában való részvétel. A hatályos jogszabályok érvényesek az eltávozásban segítőkre akkor is, ha a gyógyíthatatlan betegek külföldön fejeznék be ily módon életüket. 

Hazánkban arra van mód, hogy a beteg visszautasítsa az életfenntartó vagy életmentő kezelést, ha betegsége súlyos és gyógyíthatatlan, illetve egy évnél rövidebb időn belül halálhoz vezethet.

Az úgynevezett előzetes egészségügyi rendelkezés feltétele a cselekvőképesség, az írásba foglalt döntést közjegyzőnek kell hitelesítenie. Dániel nem részesül kezelésben, így ő a passzív eutanáziát nem tudja alkalmazni.

Meddig tart a méltóságteljes élet?

Az ALS-sel diagnosztizált férfi korábban aktívan sportolt, ma napjai nyolcvan százalékát ugyanabban a pózban tölti. Szerinte addig tart a méltóságteljes élet, amíg az embernek egyenes a gerince. Hofher atya ezzel vitatkozik: neki több olyan ismerőse is van, aki gerinctörést szenvedett, amit méltósággal tudott viselni. Ugyanakkor nemcsak a testi, hanem a lelki fájdalmak is nehéz terhet jelentenek, maga Jézus is szenvedett az őt ért támadások miatt, mondja a katolikus pap. 

A hallgatóság soraiban ülő, szintén ALS-sel küzdő Erzsébetről első ránézésre nem mondanánk meg, hogy halálos beteg, azonban minden egyes nap szembesül valamivel, amit már nem tud elvégezni, a vitaestre is nehézkesen jutott el. Úgy érzi, elvesztette méltóságát, amióta segítségre szorul, például arra is másokat kell megkérnie, hogy öltöztessék fel.

Hogy mennyire viseli nehezen egy beteg az állapotát, abban a társadalomnak is nagy szerepe van, utal rá Orosz Gábor, aki úgy véli, az isteni szeretet mellett az is méltóságtudattal ruházza fel a szenvedőt, ha környezete szeretettel fordul hozzá. 

Kép

A vitaest résztvevői, Meskó Zsolt író, rendező, a beszélgetés moderátora, dr. Orosz Gábor, Hofher József és dr. Karsai Dániel – Fotó: Fekete Fanni

Mit mond az Egyház?

Az eutanázia kapcsán felvetődik, hogy az élet része-e a halál. Erre katolikus és protestáns oldalról is igen a válasz. 

Hofher József atya egyenesen úgy fogalmaz, a haldoklás az élet csúcspontja. 

„Amikor megszülettem, nem én döntöttem a létezésemről. Élem az életem, és tudom, hogy ennek az életnek a vége haldoklás, és utána egy átlépés. (…) Eldöntöttem magamban, hogy én a haldoklásomat úgy akarom végigcsinálni, ahogy ezt az élet majd nekem adja.”

Hasonlóan vélekedik erről Orosz Gábor is. „Jézus örök élettel ajándékozott meg bennünket, ami nem az e világi halállal ér véget. Az arról való emberi döntés tehát nem az utolsó döntés, élet és halál kérdésében Isten dönt.” A protestánsok bizonyos feltételek mellett megengedőbbek a kérdésben. 

A Protestáns Egyházak Európai Közössége kötelességnek tartja, hogy hospice ellátás keretében addig kísérjék a beteget utolsó útján, amíg lehetőségeik engedik, de egyes esetekben, öntudatlan állapotban lévő végstádiumú betegeknél a palliatív szedációt, azaz a mélyaltatásba helyezést is elfogadhatónak tartják – ennek az is a következménye lehet, hogy a beteg meghal. Az evangélikus lelkész szerint tiszteletben kell tartani a beteg döntését, nincs jogunk kötelezni valakit az életre. 

„Aki parancsra kapja az életet, és nem ajándékként tekint rá, az halott” – fogalmaz.

Másrészt, azokra is tekintettel kell lenni, akik nem keresztények, az pedig már a jog feladata, hogy mindenki számára elfogadható döntés szülessen a kérdésben, teszi hozzá.

A Bibliában nincs egyértelmű példa az eutanáziára, bár eszünkbe juthat Saul halála: a királyt súlyosan megsebesítették a filiszteusok, ezért arra kérte fegyverhordozóját, hogy szúrja le. Az viszont nem merte megtenni, ezért Saul saját kardjába dőlve vetett véget életének – tette tehát inkább tekinthető öngyilkosságnak. Egy másik példa, amikor a keresztre feszített Jézus fájdalmát egy kábító anyaggal átitatott szivaccsal próbálták enyhíteni, amelyről a kegyes halálra asszociálhatunk.

Orvosok a vádlottak padján

Hofher József attól tart, ha itthon is legalizálnák az eutanáziát, akkor egy idő után „a nagymamák mennének a levesbe”. Ő azt tapasztalta, a túlterhelt egészségügyben nem az idős betegek élveznek elsőbbséget: amikor például 89 éves édesanyja kórházba került, nem kapott elegendő folyadékot, és kiszáradt. Egy ilyen döntés meghozatala után jó pár ágy felszabadulna, véli a katolikus pap. Dániel viszont ezt nem tartja valószínűnek: Hollandiában is szigorú elbírálás alapján döntenek arról, kinél engedélyezik – előfordul, hogy mire meghozzák a döntést, a beteg meg is hal. Ott húsz éve legális az eutanázia, ám a halálokoknak csak 3,9 százalékát teszi ki. 

Az alkotmányjogász kiemeli: ha elfogadnák, az nem kötelezettséget jelentene, hanem lehetőséget.

A lehetséges következményekről Orosz Gábornak a bioetikában használatos csúszós lejtő kifejezés jut eszébe, amely szerint ha valamit megengedünk, elindul egy lavina, egyre tágulnak majd az engedélyezett határok. Az orvosok szerepvállalását illetően is vannak kétségek: az eutanáziában való részvétel óriási felelősséget jelentene számukra. „A Covid alatt az orvosoknak dönteniük kellett arról, kit tesznek gépekre” – emlékeztet a közelmúlt hasonló eseményeire a lelkész, aki viszont az orvosi túlbuzgóságot, azaz a haldokló beteg mindenáron életben tartását sem tartja elfogadható hozzáállásnak, amivel meghosszabbítják annak szenvedéseit.

Dániel leszögezi, egyetlen egészségügyi dolgozót sem lehet rákényszeríteni, hogy elvégezze ezt a beavatkozást. De vajon mekkora lelki terhet jelent az eutanázia annak az orvosnak, aki vállalja, hogy elvégzi? Hiszen egy állatorvos számára is nyomasztó, amikor egy állat haláláról kell döntenie, itt pedig emberekről van szó. 

A hippokratészi esküben az szerepel, hogy az orvos segít a beteg szenvedésének csillapításában. De mivel is segíthet egy orvos annak, aki az eutanáziát választaná? Karsai Dániel szerint neki és sorstársainak a lelki segítségnyújtás jelentené a legtöbbet, de elismeri, ez egyáltalán nem könnyű. Amikor megkapta a halálos diagnózist, orvosa távolabb állva közölte a rossz hírt, ami szemmel láthatóan nehezére esett. „Félt, pedig ő nem tehetett róla” – idézi fel a pillanatot. 

Még mindig tabu a halál

Dániel eddig csak empatikus hozzáállással találkozott, sokan biztosították támogatásukról. 

A kérdés társadalmi támogatottságát mutatja az is, hogy amikor a vitaesten megkérdezték a hallgatóságot, ki állna Karsai mellé a magyar állammal szemben, a legtöbb kéz a magasba emelkedett. 

Orosz Gábor szerint generációról generációra változhat a hozzáállás a kérdéshez, mivel változnak az embereket érő hatások is – a család mellett ma a média, a filmek is befolyásolják a fiatalabbak gondolkodását. „Az egyetemen mindig meg szoktam kérdezni a hallgatók véleményét egy konkrét eset kapcsán. A példa szerint összeütközik két gőzmozdony, amelynek a fűtője a kazánház és a széntároló közé szorul. Az ember égni kezd, és azt kiabálja, lőjék le. A kérdésre, hogy végignéznék-e a szenvedését, vagy lelőnék, legutóbb 70 százalékuk válaszolta, hogy utóbbit tenné” – mondja az egyetemi oktató.

A halál azonban továbbra is tabunak számít a társadalomban, igyekszünk nem tudomást venni róla – ebben Karsai Dániel és Hofher József atya is egyetért. Míg egykor az emberek általában otthon, szeretteik körében fejezték be életüket, majd a tisztaszobában ravatalozták fel őket, ma jellemzően kórházakban, idegenek közt halnak meg.

Hofher József szerint nemcsak az elmúláshoz, hanem az öregedéshez való hozzáálláson is változtatni kellene. „A társadalom szerint annyit érünk, amennyit teljesítünk és amennyit fogyasztunk, tehát a kezdet és a vég már nem produktív. Ez alapján a magzat és az öregember eleve kiesik, és csak a felnőtt élet számít” – mondja.