A szituáció a következő: egy háromórás repülőútra készülünk, és amint megtaláljuk a helyünket a gépen, észrevesszük, hogy a két szomszédos ülésen – amelyek a miénket fogják közre – nem elhanyagolható mértékű túlsúllyal élő emberek ülnek. Hozzáteszem, én már voltam hasonló helyzetben, de csak a buszon, és kényelmetlen érzés, hogy a testünk oldalának gyakorlatilag a teljes felülete összesimul.

A repülőn Sydney leült, és amikor már nagyon dühítette, hogy nem tud mozdulni, elővette századunk hatlövetűjét – a mobilját –, és posztolt. 

„Jelenleg be vagyok szorulva – szó szerint – két túlsúlyos ember közé a repülőn. Ez teljesen elfogadhatatlan és egyáltalán nem oké. Ha a kövér emberek kövérek akarnak lenni, rendben. De az valami egészen más, ha beszorulok közétek, és a karjaitok a testemre folynak három órán keresztül”. Az üzenet szokás szerint reakciócunamit váltott ki: testgyalázást, testszégyenítést, személyiségi jogok porba tiprását emlegettek a háló másik oldaláról. 

Az elhízás – szemben a közvélekedéssel – nem csak az érintettre tartozik. Miért? Mert azzal, hogy a túlsúllyal élő személy – aki teljes értékű emberi lélek – minden étkezés alkalmával úgy dönt, hogy a teste igényeinek megfelelő kalóriamennyiség többszörösét viszi be, nemcsak több helyet foglal a repülőn, mint más, hanem időt, pénzt, energiát és társadalmi erőforrásokat is túlzott mértékben vesz igénybe. 
Sajnos már közkézen forgó tény, hogy a túlevésnek súlyos egészségügyi következményei lesznek: a pajzsmirigy és a hasnyálmirigy betegsége borítékolható, emellett biztosan érintett lesz a keringés a szív túlterhelődése és az erek elzsírosodása okán. Az ízületi terhelés következtében kialakuló fájdalmak pedig komoly mentális nyomást helyezhetnek az adott személyre. 

A túlsúly hátterében többféle ok állhat, és leszögezem, hogy a stigmatizálás, a testszégyenítés semmilyen problémára nem megoldás. 

A káros családi étkezési szokások már kisgyermekkorban negatív hatást gyakorolhatnak, emellett sokakban összeköttetés alakul ki az evés és a mentális jóllét között oly módon, hogy az étkezés a stresszcsökkentés és az önjutalmazás eszközévé válik. Így tehát érintett az egészségügy több szegmense, valamint a család, aki érzékeli a rosszul kezelt feszültség következményeit. A túlsúllyal élő személy munkavállalása is behatárolttá válik a fizikai korlátai által: nem tud sokat állni, ülni, fáradékonnyá válik. 

Arról nem is beszélve, ha egy mozgékony kisgyermek szülőjéről van szó, fizikailag akadályozva lesz a szülő abban, hogy lépést tartson a csemetéjével. A felnövekvő gyermekre pedig súlyos teherként nehezedik a felismerés, hogy a szülő krónikus betegségei közül, ha bármelyik elfajul, csekély esély van fogyás nélkül a gyógyulásra. És ha viszonylag egészségesen lehetetlennek ítéli meg a személy a fogyást, a betegséggel még nehezebbnek látja majd a helyzetét. Kevesen tudják, de az egészségügyben a vizsgáló- és műtőágyak teherbíró képessége általában 150 kilogramm, ezért az ettől nagyobb súllyal élő betegek szállítása, megvizsgálása sok akadályba ütközik, számos műtét pedig végre sem hajtható rajtuk, így az ápolás is a családra maradhat.

Dr. Sydney posztjára az American Airlines válaszolt: „Az utasaink különböző méretűek és alakúak. Sajnáljuk, hogy kényelmetlenül érezte magát a járaton”. Ha egy kicsit körbejárjuk a reakciót, felvetődhet bennünk, hogy az amerikai légitársaságnak, amely a kóros elhízás őshazájában honos, vajon járatonként mennyi túlsúlyos utasa van. Ugyanis Dr. Sydney felvetette, hogy ha az érintett utastársak két jegyet váltanának, akkor ez a kellemetlenség elkerülhető lenne. 

A légitársaságot vélhetően rossz morális fényben tüntetné fel a megkülönböztetés, arról nem is beszélve, hogy abszurd módon a többségnek kellene pluszjegyet váltania azért, hogy a vélhetően kisebb számban jelen lévő normál testsúlyú utasok ne érezzék magukat kellemetlenül. A repülőgépek teherbírása behatárolt, ezt onnan tudom, hogy a nehezebb bőröndömért felárat kellett fizetnem. 

Nem voltam meglepődve, mert a bőröndömnek egyelőre nincsenek személyiségi jogai, de csak itt hagyom a kérdést: az utasok súlya nem számít bele a gép teherbírásába?

A Beszélgetések Istennel című könyvben olvastam arról, hogy mi, emberek egyek vagyunk: mindannyian tökéletes, esendő, hibázásra és változásra képes, Istenből eredő lelkek, akik végtelenül összekapcsolódnak. Érzéseink, döntéseink, életmódunk hatással van az egész világra. Amit magunkkal teszünk, azt másokkal tesszük, és viszont. A túlsúlyos tárasainknak joga van így élni, és másokat sem visznek el bilincsben, ha ítélkeznek. És ez mind hat.

Szorongás lesz belőle a repülőn, aggodalom a családban, feszített küzdelem a kórházakban és fáradságos erőltetett menet az utcán a szomszédos zöldségesig. A túlsúllyal élő embereknek elsősorban nem a szomszéd ülésen lévő elégedetlenkedő miatt kell odafigyelniük magukra, hanem a saját jóllétük okán. Hiszen a helyzetüknek mégiscsak ők a legnagyobb elszenvedői, és csak úgy tehetnek jót a gyermekeikkel, a családjukkal, ha először saját magukról tanulnak meg értő figyelemmel gondoskodni. Ha jogom van az önkárosításhoz, akkor jogom van az egészségemhez is. De ezt a jogot csak saját magamon tudom érvényesíteni.

Honnan kapta a nevét?

Japánban 1923. november 10-én Akita prefektúra Odate városában egy kiskutya született. Eközben onnan körülbelül 600 kilométerre a fővárosban a Tokiói Egyetem mezőgazdasági tanszékének professzora, Hidesaburo Ueno, aki óriási kutyabarát volt, nagyon szeretett volna egy akitát, így megkérte egyik tanítványát, hogy szerezzen neki egy kölyökkutyát.

A kis akita még két hónapos sem volt, amikor az agrárprofesszorhoz és feleségéhez került. Felrakták egy vonatra Odate-ben és a hosszú, húszórás út során annyira legyengült, hogy amikor megérkezett, halottnak hitték, majd hónapokig ápolták gazdái. 

A Hachi (a továbbiakban a magyar kiejtés szerint: Hacsi) nevet Uenótól kapta, ez japánul nyolcat jelent, és a japánok szerencseszámnak tartják. 

A ko-t a professzor tanítványai tették hozzá később, a tisztelet jeléül.

Nemzeti jelkép Japánban
Az akita egy nagyméretű japán kutya, az ázsiai ország egyik legrégebbi és legnépszerűbb fajtája. A japán kormány 1931-ben nemzeti jelképpé nyilvánította. Egykor olyan állatok vadászatára képezték ki őket, mint a vaddisznó vagy a jávorszarvas. Nyugodt, őszinte, intelligens és bátor fajta, engedelmeskedik a gazdájának, ugyanakkor makacs, és a gazdáján kívül bizalmatlanul viselkedhet a többi emberrel. Két fajtáját különböztetik meg: az akita inut és az amerikai akitát. Utóbbi nagyobb, vaskosabb testfelépítésű.

Napsütésben, esőben várt az állomáson

Hogyan lett Hacsikó a hűség mintaképe? Dr. Ueno vonattal járt dolgozni. Hacsikó, a professzor két másik kutyájával együtt mindig elkísérte a Shibuya vasútállomásra, este pedig várta, hogy hazatérjen. Egy nap azonban hiába várta: 1925 májusában ugyanis Ueno 53 évesen agyvérzést kapott és elhunyt. Alig másfél évet tölthettek tehát együtt. 

Amikor a professzor koporsójánál összegyűltek az emberek, Hacsi megérezte, hogy benne van a gazdája holtteste, a nappaliba futott, bemászott a koporsó alá, és nem mozdult onnan. Szeretett gazdája halála után rövid ideig különböző családoknál élt a város más részein, de végül még 1925 nyarán néhai gazdája kertészénél kötött ki ugyanazon a környéken, ahol korábban is lakott. 

Így hamarosan folytatta napi ingázását az állomásra, akár sütött a nap, akár esett az eső. 

Kép

Hacsi a vasútállomáson – Forrás: Wikipedia

„Este Hacsi a jegykezelő kapunál állt, és minden utasra úgy nézett, mintha keresne valakit" – írták róla. Az állomás alkalmazottait kezdetben zavarta, hogy állandóan ott van. Az árusok leöntötték vízzel, hogy elkergessék, míg az arra járó kisfiúk piszkálták, sőt meg is ütötték. Hacsikó azonban kitartó volt, ami országos hírnevet hozott neki. Történt ugyanis, hogy 1932 októberében, amikor már évek óta rendszeres vendég volt a vasútállomáson, felfigyeltek rá, és a Tokyo Asahi Shimbun napilap cikket közölt róla, hogy milyen kegyetlenül bántak vele. Onnantól kezdve az állomás mindennap élelmiszeradományokat kapott Hacsikó számára, és messziről érkeztek az emberek látogatóba, hogy megnézzék a kutyát. Egyes források szerint a "ko" csak ezidőben került Hacsi nevének végére, hogy az emberek kifejezzék tiszteletüket odaadása és hűsége iránt. Sőt, verseket és haikukat írtak róla. 

Kilenc éven, kilenc hónapon és tizenöt napon át várt kitartóan, egészen 1935. március 8-ig, amikor elpusztult: Shibuya egyik utcáján találták meg a járókelők. 

Kép

Hacsi kutyát sokan gyászolták halála után – Forrás: Wikipedia

Részt vett a saját szobra avatóján

De menjünk még egy kicsit vissza az időben…Ugyanis az ebnek már életében szobrot állítottak. Azért, hogy előteremtsék az ehhez szükséges összeget, 1934-ben adománygyűjtő rendezvényt tartottak, amelyen háromezer fős tömeg gyűlt össze. 

A szobor el is készült, a Shibuya vasútállomáson áll, az avatáson maga a kutya is részt vett.

Azonban a műalkotást a második világháború idején elbontották, a fém alapanyagot beolvasztották, és egyesek szerint egy vonat alkatrészeinek gyártására használták. A háború végeztével azonban új szobor került a régi helyére, amely a mai napig áll, a környéke népszerű találkozóhely. Többek közt Hacsi szülővárosában, Odate-ben, illetve a Tokiói Egyetem kertjében is szobor őrzi a kutya emlékét; a campuson 2015-ben felállított műalkotás a gazdájával együtt örökítette meg őt. Ueno és Hacsi kilencven év után ilyen formában újra „találkozhattak”.  

Ki gondolta volna, hogy az amerikai Rhode Islanden is őrzik egy japán kutya emlékét? A nem mindennapi történetet ugyanis Hollywood is felfedezte magának, Hacsi – A leghűségesebb barát címmel forgattak róla filmet Richard Gere főszereplésével. Ennek Rhode Island volt az egyik forgatási helyszíne. 
„Volt egy bizonyos mértékű aggodalom bennem. Vajon jól kijövünk majd egymással? Őket nem lehet csak úgy megvenni. De körülbelül három nap elteltével az egyik kutya (Hacsi szerepét három akita játszotta felváltva – a szerk.) odajött, és egyenesen az ölembe tette a fejét.” 

„Ez volt az a nagy pillanat, amikor befogadtak a falkába” – mondta a színész a forgatásról. 

A 2009-ben bemutatott hollywoodi alkotás azonban Japánból az egész történetet az Egyesült Államokba helyezte át. Így aki inkább az autentikus változatra kíváncsi, annak érdemes az 1987-es, eredeti Hachikō Monogatari című japán filmet (is) megnézni. 

Kultusz épült a kutya köré

Hacsikó 1935. március 8-án bekövetkezett haláláról számos újság a címlapján számolt be. Temetésén buddhista szerzetesek imádkoztak érte, a következő napokban ezrek keresték fel a szobrát. Minden évben megemlékeznek róla a Shibuya állomás előtt. Szobrát gyakran sálakkal, Mikulás-sapkákkal és a koronavírus idején legutóbb sebészeti maszkkal is díszítették. A százéves évforduló alkalmából országszerte programsorozatot tartanak. Történetének kicsit bizarr részlete – ami jól mutatja a köré épült japán kultuszt –, hogy a szerveit múzeumban őrzik, sőt kitömött testét, rajta eredeti bundájával is kiállították.

„Visszatekintve úgy érzem, tudta, hogy Dr. Ueno nem fog visszatérni, de továbbra is várt – megtanította nekünk, mekkora érték bízni valakiben" – írta később a sajtóban egy férfi, aki középiskolásként nap mint nap találkozott Hacsival az állomáson. Vajon a világ leghűségesebb kutyájának történetére még száz év múlva is emlékezni fognak? Talán igen, hiszen a feltétel nélküli, odaadó szeretetről mutatott példát nekünk, embereknek.

Források:
https://www.bbc.com/news/world-asia-65259426 
https://www.timeout.com/tokyo/news/10-things-you-didnt-know-about-hachiko-japans-most-loyal-dog-030821 
https://port.hu/cikk/tv/10-dolog-amit-talan-nem-tudtal-a-hacsi-a-leghusegesebb-baratrol/article-82356 
https://en.wikipedia.org/wiki/Hachik%C5%8D

Mit jelent neked, ahogy családon belül beszélgettek a könyvről? 

Együtt szilvesztereztünk a tágabb családdal, meghatározó téma volt a múlt; sztorik, amelyek felbukkannak vagy pont nem bukkannak fel a könyvben. A visszatekintés önmagam puzzle-darabkáinak az összerakását jelenti.

Valahogy úgy képzelem, hogy a ti családotok összetartó magja a múltatok, azt feltételeztem, hogy nem tudtál meg új dolgot. Volt mégis valami, ami összeállt? 

Visszanyúlnék édesapám drámáihoz, mert az írásai közül A test történeteit és a Caravaggiót is fordulópontnak érzem. 

Ezeknél mozdult el először az Isten-ember kapcsolat vizsgálatában: számolt a testtel. 

Ezért nagyon erős valóságkipárolgása van ezeknek a daraboknak, és nekem ez új és szimpatikus. Művészként és fiúként is nagyra értékelem azt, hogy az apám képes volt újraértékelni a saját szakmai attitűdjét. Ugyanezt a paradigmaváltást érzékelhettem a tágabb családi beszélgetésekben is: rengeteg új vonatkozását ismertem meg a családtörténetemnek.

Lehet egy ilyen apát kritizálni? 

Ő is visszajelez az életemre, én is szoktam az övére. Ez nem feltétlenül kritika, csak egy nagyon laza beszélgetés, hogy ugyan miért vállalt el még egy kiállításmegnyitót az ötszáz könyvbemutató mellé. Ezek inkább kedélyes ügyek.

Tanulsz az ő életéből? 

Szakmailag és emberileg is rengeteget. Temesváron a Caravaggio próbafolyamatában rendező-dramaturg párosként is együtt dolgoztunk. A klasszikus színházi hierarchiában a rendező a feje a produkciónak, itt pedig az a helyzet állt elő, hogy a szerző és a dramaturg ugyanaz a személy, akinek a színházi rutinja jelentős, és történetesen az apám. Az az elképesztő lexikális tudás, amellyel rendelkezik, nagyon hasznos. 

Olyan asszociációkra képes és olyan olvasatokat lát meg, amelyek számomra sokszor robbanásszerű felismeréssé lesznek. 

Belém épülnek ezek a pillanatok, és valahogy azt remélem, hogy én is el tudom sajátítani az ő szövegértelmezési módszereit. Ugyanakkor lesem az emberi viszonyainak természetességét, ahogy majdnem idegenekkel is rövid időn belül olyan dolgokról beszélget, amiknek valóban tétje van az ember életében, mint a hit, a családtörténet, hogy kik is vagyunk valójában. Ezek a beszélgetések átszőtték a gyermekkoromat, mert ott zajlottak az asztal körül, és ez óhatatlanul inspirált. Szerintem ez formált azzá, aki vagyok, és a humor, amely mélyen az apám gyerekkorában gyökerezik.

Kép

Fotó: Éder Vera

Van egy nagyon erős színházi hagyomány és egy meghatározó spirituális, lelki alkotóelem, amit örökségbe kaptál. Mintha egy nagyon magas pontra állítanának, ahol a szédülés alapélmény. Megjelenik ez a munkádban? 

Ötvöződik a művészi és spirituális csomag, azt hiszem. Olyan intenzitású a történet, amelyből jövök, hogy néha jobban esne kilépni belőle. Három évet tanultam Amerikában, ez egyszerre volt izgalmas és nagyon egészséges is. New Havenben elsődleges érték az ember szabadsága, amely megjelenik kulturálisan, szexuálisan, politikailag és anyagilag is. Óriási volt a kontraszt az addigi világomhoz képest, és az én felelősségem volt megtalálni, hogy mi az, ami engem ebből a szabadságból érdekel. A három év alatt meg kellett tapasztalnom egy teljesen idegen szakmai környezetben, hogy ki vagyok én a burok nélkül.

Amellyel azért nagyon is összefonódsz. Térjünk vissza az apa-évhez! 

Ez nagyon intenzív önismereti kurzus volt a szakmai oldal mellett. Apám nagyon szabadjára engedi a szövegeit, bárki nyúl hozzájuk. Mindig az érdekli, hogy az alkotó személyes dolgot tudjon elmondani a darabjairól. Ehhez társul számomra a már említett jóval komplexebb rész. Én másképp olvasom az apám szövegeit, mert az ő hangját is hallom benne, és olyan oldalát ismerem meg, amelyről nem feltétlenül könnyű egy apának és egy fiúnak beszélni. A szövegei, amelyek sokszor távol vannak a színpadi valóságtól, felkavarták az én állóvizemet. 

A feladatom az volt, hogy rendezőként és fiúként hozzátegyem ezt a valóságosságot az ő filozófiai cizelláltságához. Mert pontosan tudom, hogy ezek nagyon is valóságos élményekből születtek, egy részük a gyerekkori traumákból.

Az ő traumái benned is ott vannak, nem? 

Amikor a feleségem olvasta Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot, akkor provokált ilyen kérdésekkel. (nevet) Azt érzem, hogy a fogolylét és a nagyapám nagyon sajátos jelenléte a világban, az elképesztő erejével és küldetéstudatával, átöröklődött jó és rossz értelemben egyaránt. Könnyű idealizálni a nagy történeteket, de mégiscsak hét gyereket telepítettek ki az anyjukkal. A fantasztikus családtörténetnek vannak árnyoldalai is. Nekem például nagyon könnyű felépíteni olyan valóságokat, amelyek el tudnak szippantani az azóta létrejött saját kis családomtól.

Színházi alkotó lettél, és erdélyi művészként, egyébként is marginális helyzetben független színházat csinálsz. Ez a vállalás máshol sem könnyű, de Erdélyben összesen két társulat próbál meg ebben a formában életben maradni. 

Most már több mint tízévesek vagyunk, és próbáljuk mérlegre tenni az eddigi létünk őrült vállalásait. Állandóan beleütközünk a fennmaradás lehetetlenségébe. Voltak nagyon jó éveink is, de a magyar és a román állam által meghirdetett pályázatokból élünk; projektszinten fenn tudtunk tartani előadásokat, de nem tudunk továbblépni. Társulatot és közösséget szerettünk volna építeni – de jelen körülmények között mindkettő utópisztikus elképzelés. Állandó identitásdilemmánk, hogy versenyt fussunk-e a művészszínházakkal. Talán a nyitás a tantermi előadások felé tehetné fenntarthatóvá a létünket. Lehet, hogy a nevünk is predesztinál bennünket a dilemmák állandóságára.

Nem akartál a művészi törekvéseidnek Erdélynél jobb táptalajt keresni?
 
De. Minden évben beszélgetünk erről a feleségemmel. Kettészakít ez a kérdés. 

Csábít, hogy kipróbáljam magam egy másik miliőben – ugyanakkor a családi kapcsolataimat, a nagyon erős barátságokat kimondhatatlanul nehéz lenne itt hagyni. 

Ha elmegyek, akkor felteszem egy feltételezett művészi célra az életemet, és a gyerekeimét is. Vagy kitartok az eddigi döntésem mellett, és elfogadva a kompromisszumokat, megküzdök azzal a komplexitással, amely itt körülvesz. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Elvhűség és szellemi szabadság 

Páskándi Géza számomra a tehetség meg nem alkuvását, a nehéz sors edzette keménységet, a szabadságot és a „nehéz embernek” is nevezett zseni karaktert jelenti. Egyik művében így fogalmaz: „Hányszor figyelmeztettelek, soha meg ne kérdezd, mire gondolok. Nem azért, mintha titok lenne, csak annyiban titok, amennyiben a szabadságom. Erre mondtam, hogy válóok a házastársnak az a kérdése a másikhoz: mire gondolsz? Mert ehhez senkinek joga nem lehet.” (Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát) P. Sebők Anna nehéz gyermek- és fiatalkoráról, szeretett és erős nagymamája tragikus életéről és édesanyjával való ellentmondásos kapcsolatáról összetett képet kaphatunk, ha elolvassuk Rozsdásszemű című emlékezőregényét. 

Az író-költő méltó szellemi társa volt, mindig könyvet láttak a kezében, állandóan olvasott, és filmeket is módszeresen, tematikusan nézett. 

Visszaemlékezését olvasva, őt is az elvhű és szabad jelzőkkel lehetne leginkább jellemezni. „Egyszerre voltak értékközpontúak és szabadon gondolkodó emberek, nem szerették és nem is viselték, ha valaki megmondta nekik, hogyan gondolkodjanak. Náluk önazonosabb embert nem ismerek” – mondja lányuk, Ágnes. 

Kép

Páskándi Géza lányával – Fotó: családi archívum

Meghurcoltatás és hurcolkodás 

Páskándi Géza soha nem mesélt a kényszermunka és a börtön éveiről, még a feleségének sem, aki későbbi kutatásai során megrendülve tapasztalta, férje min mehetett keresztül. A hat év után szabadon engedett művész munkáját ellehetetlenítették, a családot folyamatosan megfigyelték, rendszeresen nyilvános provokációk érték őket, akár egy étteremben is. „Ebből állt az életünk: hagyták – nem hagyták, megveregették a vállát – kiátkozták. Büntetés és kacsintás. A lényeg, hogy egy percig se érezd magad biztonságban.” Anna tudta, hogy amíg Géza a világgal harcol, neki meg kell óvnia a családot: „Az ellenségemnek sem kívánom azt a poklot, amin Géza átment, és én is… élni kellett, s a derűt benntartani a házban. Igaz a mexikói mondás, amely szerint a ház alapja nem a földben, hanem az asszonyban van.”

Az anyaországba költözés mellett döntöttek. Ez hosszú, bonyolult, sokszor reménytelennek látszó procedúra volt, válás, majd két névházasság révén. Egy évig külön éltek, Géza a kommunista, az „idegenekkel” különösen gyanakvó kádári Magyarországon, Anna és kislányuk pedig a feketelistás író hátrahagyott családjaként, Ceaușescu Romániájában: „Vártam én is az áttelepülő papírjaimat: egyik napról a másikra éltünk. Maradt a szerelem, a kuckózó összebújás, az örökös játékosság” – írja Anna a Rozsdásszeműben.

Amikor Magyarországon végre újra együtt lehetett a család, az elveihez ragaszkodó értelmiségi pár ismeretlen közéleti és kulturális környezetben – és ismeretlen besúgókkal – új életet kezdett.

Erdélyben megtapasztalták, hogy népek, kultúrák és vélemények egymás mellett létezhetnek, hiszen a német, zsidó, román, cigány és a magyar közösség gyakorlatilag egy közösségként élt, talán ennek köszönhették kitartásukat. „Nagyon meg kellett magukat rázni, fölállni és újraépíteni az életet, egy olyan hazában, ahol megdicsérik őket, romániai létükre milyen jól beszélnek magyarul. Az apám soha nem gyűjtött anyagi javakat, nem érdekelte, hogy éppen milyen körülmények között éltünk, hogy két lábasunk, pár kanalunk és négy tányérunk van. Anyámnak a nulláról kellett újra otthont teremtenie” – meséli Ágnes, aki az ideköltözéskor hároméves volt.

Kép

P. Sebők Anna, Páskándi Géza, Nagy László, Szécsi Margit és Kiss Ferenc – Forrás: családi archívum

P. Sebők Anna emlékezőregénye kemény nőt rajzol elénk, aki a szeretet parancsa szerint cselekszik, de nem tud felmentést adni azoknak, akik szerettei életét megkeserítették. Gyermekét arról kérdeztem, el lehet-e engedni ezt a nehéz szülői örökséget. „Azt hiszem, igen, de szociális szakemberként, akinek a megbocsátás és az elfogadás a munkája része, ez nekem könnyebben megy. Egyébként apám szigorúbb volt, anyám engedékenyebb, de ahogy öregszik az ember, letisztulnak a dolgok. Így volt ez anyám esetében is. Nem akarta elkenni a felelősséget, már nem akart megfelelni senkinek.” 

Az özvegy elköteleződése és szabadsága 

P. Sebők Anna férje halála után hatalmas munkába kezdett, de nem csak a hagyaték rendszerezésébe, kiadásába fogott bele. „Ötvenkét évesen özvegyen maradni egy ekkora hagyatékkal, aztán egy iszonyatosan mély, évekig tartó gyász után látni, hogyan rázza meg magát, és dönti el, hogy ő már egész életében Páskándival fog foglalkozni, hihetetlen volt – meséli Ágnes –, belevetette magát a hagyaték gondozásába, aztán elindult az önálló karrierje ötvenhárom-négy évesen.”

Elkészültek P. Sebők Anna Erdélyről szóló dokumentumfilmje, amelyek mögött hihetetlen sok levéltári kutatómunka, személyes élmény és beszélgetés állt. A Rozsdásszemű cseppet sem álszerény, mégis háttérben maradó szerzője inspiráló szellemi társa volt Páskándi Gézának, s később sem a nagy író-költő férj muníciójából alkotta meg saját műveit. Ahogy lánya fogalmaz „elképesztő műveltségű és sajátságos észjárású ember volt, határozott ízléssel. Ugyanakkor hiteles tükör is, gyakran lenyesegette apám gondolati vadhajtásait. 

Rengeteg dolog érdekelte, jobbítani akart a világon, szerette volna, ha nem mennek feledésbe bizonyos dolgok, így például az erdélyi zsidóság története vagy az erdélyi ötvenhatosok kérdése, amit addig nem is kutattak. 

Mindez belső kényszer volt, ahogy apámnál is, csak anyám ezeket elaltatta magában sok évig. Amikor magához tért a gyászból, előtört az eredeti személyisége.” Később több interjúban maga Anna is elmondta, hogy nem szépirodalmat írt, s valóban még érzéseit is tényszerű, rövid reflexióként közli. „Egyszerűen úgy gondolta, hogy az élete történelemkönyv, kultúratörténeti kordokumentum. Emellett anyám annyi pszichés meg lelki terhet vitt, hogy ez öngyógyító írás is volt” – mondja lánya, aki maga is megdöbbent, hogy bár édesanyja nem írt naplót, fantasztikus fotografikus memóriájának köszönhetően napra pontosan emlékezett az eseményekre, a beszélgetésekre.

Kép

Páskándi Ágnes – Fotó: Szakál Szilvia

Páskándi Ágnes találkozásunkkor a szülei halálának évfordulójához kapcsolódó megemlékezésekre készült. Arról is kérdeztem, át lehet-e venni a Páskándi-hagyaték gondozását egy ilyen nagy munkabírású elődtől. „A fiam szavaival élve, úgy mondanám: próbálom, próbálom. Ez nekem nem szakmám. De akkora súly már nincs rajtam, mert édesanyám az alapokat letette. Arra kell figyelnem, hogy elég szó essen az édesapámról meg a munkásságáról, de ennek működnie kell magától is, ha én minden segítséget megadok hozzá. Amire nagyon vágyom – és vágytak a szüleim is –, hogy a nagy kőszínházak játsszák többet a darabjait.”

„Ne hagyd el jövendőmet” 

„Apám börtönbüntetése gyakorlatilag kerékbe törte a fiatalságát. Sokan nem épülnek föl ebből. Azt hiszem, apámnak ez a szerelem és anyám, aki gyereket szült neki, adott életcélt. Sokan fogadtak annak idején arra, hogy apámat megtörte a börtön, és nem fog tudni már alkotni sem. Nem így történt. Kívülről csak a love storyt látják az emberek, azt nem, hogy ebben nagyon sok munka, álmatlan éjszaka, veszekedés, tányértörés és nem tudom, mi minden van. Anyám – ezt le is írta – sokszor gondolkodott váláson, mert nehéz ember volt az édesapám. 

Nehéz volt ezt a sok évet színvonalasan és egymást szeretve végigélni, de szerintem sikerült. 

Azt hiszem, anyám a könyvében ezt is meg akarta mutatni, hogy nézzétek, mi lementünk a poklok mélyére, de fel is emelkedtünk” – mondja Ágnes szülei kapcsolatáról, amelyet édesanyja így összegez dokumentumregényében: „Szerettem őt és ma is szeretem. Ebbe más nem fér bele. Mindenkinek más az önérzete, nem szólok meg senkit, de egy biztos, én még olyan asszonnyal nem találkoztam, aki attól volt boldog, hogy jól visszaadta, ha megcsalták.”

Ahogyan Páskándi Anna kitartott Páskándi Géza mellett, majd férje hagyatékát gondozta, kimeríti az igazi, síron túl is tartó szerelem fogalmát. A Rozsdásszemű címadója – akit szerelme nevezett így – ezt írja: „Végül is hálás lehetek a sorsnak, mert annyi rétegű életet rendelt. Mert így volt és van súlya a szerelemnek, a szeretteink iránt érzett felelősségnek, az ételnek, italnak, a napsugárnak, az esőnek…” 

Páskándi Géza erdélyi születésű Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, esszéíró, drámaíró, publicista. Romániában állam és közrend elleni izgatás vádjával hat évre elítélték, büntetését a Duna-delta munkatáborában töltötte. Amnesztiával szabadult 1963 februárjában, majd Bukarestben könyvtári raktárosként, később a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektoraként dolgozott. Feleségül vette Sebők Annát, született egy lányuk, Ágnes. 1974‑ben áttelepült Magyarországra, ahol a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Az Erdélyi Magyarság című lap és a Magyar Televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnökeként is működött. A Magyar Írók Szövetségének választmányi tagja lett, majd a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, 2011‑ben posztumusz a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választották. Legismertebb színpadi műve a Vendégség, amely az árulás lélektanáról szól.

Páskándiné Sebők Anna Kolozsváron született kultúrtörténész, író, filmrendező. Romániában tanárként dolgozott, Magyarországra költözésük után az MTA kelet-európai kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Fő kutatási területe az összehasonlító kisebbségkutatás. Páskándi Géza hagyatékának gondozása mellett hangjátékok, filmek készítésében vett részt, és több történelmi dokumentumfilmet is készített. Önéletrajzi könyve a Rozsdásszemű.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattinston a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Jól sejtem, hogy gyerekkori szerelem fűzi a kerékpárokhoz?

A kerékpár és a szerelem valóban összefonódott az életemben. Gyerekként testnevelő tanár, majd hegesztő szerettem volna lenni, aztán a kettőt lényegében ötvöztem: ma egyrészt a sérült emberek mozgását segítem, másrészt vasakat hegesztek össze, ez a mesterségem. Ami pedig a szerelmet illeti: amikor már udvarolgattam, relatíve jó kerékpáros voltam. És akkor az első páromat egy madzaggal egy biciklin magam után kötöttem, úgy vontattam fel a szadai dombokra. Aztán megkerestem a mesteremet, a nagybácsikámat, hogy csináljunk kettőnknek egy tandemet. Így indult a történet.

S hogyan folytatódott?

Nincsenek véletlenek. A sors úgy rendelte, hogy egy ismerősünk vak gyermeket nevelt, és szólt, hogy nekik is milyen jó volna egy tandem. Szó szót követett, majd elkészítettem. Aztán a Vakok Intézetéből felhívott a kollégiumigazgató, végül ők is rendeltek három darab háromülésest. Ez a kilencvenes évek közepén történt, de még tavaly is én szervizeltem a járgányokat – nagyon jólesik a lelkemnek úgy viszontlátni a munkáimat, hogy még mindig üzemelnek a huszonéves alkatrészeikkel.

Ön döntötte el vagy az élet, hogy ennyire a különleges igényekre specializálódik?

Az élet hozta így. Egyszer például betipegett a boltomba egy sérült ember kockás papírral, ami a mai napig megvan – hozott egy rajzot, hogy ő milyen speciális biciklit szeretne. Egy külföldi újság prospektusából másolta ki, megcsináltuk, bevált. Azóta tervezett többet is, sőt egy gokartot is felújítottam neki, lábbal taposósat. Sok-sok év után idén hozták vissza egy javításra, sok ilyen visszajáró ügyfelem van. 

Kevesen foglalkoznak ilyesmivel, mert munkaigényes, de nem egy nagy pénzkereset. Szakmai kihívásból, elhivatottságból lehet csak csinálni, van vele küzdelem bőven.

Hogyan szerzett gyakorlatot abban, hogy melyik sérülési típussal küzdő embernek milyen kerékpár lehet alkalmas?

Volt szerencsém dolgozni egy orvosi teamben az egykori Mozgássérültek Állami Intézetében, ahol ortopéd orvossal, gyógytornásszal, szociális munkással munkálkodtunk együtt. Közösen találtuk ki, milyen eszköz lenne alkalmas egy-egy páciensnek. Nagyon komoly szakmai munka folyt, hiszen mindenki mást látott a maga szakterületéről, és olyan embereket is mozgási lehetőséghez juttattunk, akikről még a hozzátartozóik sem gondolták, hogy kerékpározni fognak. Egyszer pedig bejött az akkor már működő bringás boltomba két öltönyös úriember, akik épp indítottak egy egyesületet. Onnantól havonta meghívtak két találkozóra a sérült tagjaikkal, akik helyben kipróbálhatták az eszközöket. Ott kaptam a Velocipész nevet, és ott annyi fajta sérültség volt – láb, kéz nélküli emberek, vakok –, hogy képbe kerültem az igényeikkel. Nagyobb szakmai fejlődés volt, mint könyvekből tanulni a szakmát.

Nyilván nem olcsó egy-egy ilyen eszköz. Hogyan garantálható, hogy megtérül az ügyfél beruházása?

Úgy, hogy biztosra megyünk. Van kölcsönzési lehetőség is, pont azért, hogy tapasztalat alapján döntsük el, mi a megfelelő. Addig próbálgatunk, míg meg nem találjuk, melyikbe érdemes beruházni. És persze a biztonság a legfontosabb tényező, ilyen értelemben is teljes szakmai felelősséget vállalok a munkámért. Sosem volt még gond. Akadtak, akiknek direkt sárga színű járgányt készítettem – ők kérték így –, hogy jól észrevehetők legyenek a közlekedésben. Minden kérést meghallgatok, talán a neveltetésemből adódóan van is valamiféle szociális érzékenységem a különleges emberek felé.

Kép

Az anyuka így viszi iskolába kislányát Bringanti átalakított biciklijén, naponta kétszer 25 km-t bringáznak – Fotó forrása: Balogh Anna Facebook-oldala

Akiknek már az ismeretsége is biztosan egyedi élményt, sok új tapasztalatot jelent…

Nem is üzleti, hanem emberi alapon működöm. Azt az elképesztő hozzáállást kapom ezektől a személyiségektől, hogy nincs lehetetlen. Készítettem már szájjal-lábbal festő művésznek olyan háromkerekű biciklit, amelyet lényegében a feneke mozgatásával kormányzott. És kitekert vele Budapest egyik végéből a másikba. Ezek csodák. Vagy aki vidéken a törzsével irányít egy négykerekű fekvőbiciklit, maga mögé ültetve a nem látó asszonykáját. Elmennek egy hátizsákkal a szomszéd faluba kecsketejért, hazaviszik, megcsinálják a kecskesajtot és eladják. 

Hány ép társuk van, aki állandóan nyafog, panaszkodik, ők meg mindenre képesek, csak mert akarják! Óriási lelkierejű, pozitív életszemléletű emberekkel találkozom.

Köztük, úgy tudom, autistákkal és Down-szindrómásokkal is. Milyen nekik, velük dolgozni?
Nemrég egy autista kislánynak egy olyan széktolós bringát szerettek volna a szülei, amelyikbe csak be kell őt ültetni és tolni. Én meg mondtam, hogy inkább ő is tekerjen, mert kiskamaszkorban az a legfontosabb, hogy levezessék az energiákat, új élményhez jussanak. Megpróbáltuk, hát úgy ült a bringán, mint egy huszárkapitány, aki lovagol! Látszott, hogy van tartása. Mosolygott. A szülők pedig ámultak, hogy 14 éves korában kell rájönniük, igazából mire képes a gyerekük. Nyáron pedig egy Down-os kislánnyal túráztunk együtt. Kicsit tartottunk tőle, bírja-e majd hat–nyolc órán át a biciklin, de ő is mosolyogva ülte végig az utat, beszélt magában, és fogta a fejét örömében, hogy „Úristen!” A saját kis világában remekül szórakozott, biztonságban érezte magát. Bízott bennem és a technikában, jól elvolt a tájjal, mindenkinek sziázott, persze nem mindenki köszönt neki vissza. Mondtam is, hogy hagyjad, ezek kukák. A következő köszönése így hangzott: „Szia, kuka!”

A történeteiből azt a tanulságot is levonom, hogy sok olyan ember életét színesebbé lehetne tenni a kimozdulási lehetőség biztosításával, akik akár évek óta főleg a négy fal között élnek…

Én is ezzel biztatom a hozzátartozókat, és általában ráérzek, mi milyen eszközzel oldható meg. Az érintetteknek pedig az adott jármű irányítása tanulható, ahogy a gyerekek is megtanulják kicsiként. A kulcsszó, hogy a bringa személyre szabott legyen, ehhez persze nem árt, ha megvan köztem és a jármű leendő tulajdonosa között a közös hullámhossz. Az autista és Down-os gyerekek, felnőttek rettentő érzékenyek, extrán érzik a másik ember közeledését, minden rezdülését. Emlékszem, egy táborozás során egy bográcsot mostam locsolókannával, amikor egy nehezen kezelhetőnek tartott Down-os kislány kíváncsian odajött. Pillantásokkal, testtartással, testbeszéddel, egyetlen hangos szó nélkül kommunikáltunk. Most is beleborzongok. Végül segített, ő is locsolta a kondért, ráéreztünk egymás rezgésére. Ez is egy csoda volt. Nem tudom, ezt is lehet-e tanulni, vagy adottság kell hozzá.

Kép

Fotók forrása: Frank Antal

Ha jól tudom, már időseknek is készít speciális járgányokat, amivel egy újabb olyan csoportnak segít, akiknek a nehezedő élethelyzete ily módon könnyíthető.

Idős édesapám már állandó gondozásra szorul, én pedig tizenöt év után visszavásároltam egy tandemet, amin egymás mellett ülhetünk. Gondoltam, itt van a papának a gép, együtt tudunk vele haladni, ha akar, ő is teker, ha nem, nem. Este fél nyolckor vittem el hozzá egy utánfutóval, ő meg papucsban, bottal kibotorkált: „Mi ez, fiam?” Holnap ezzel megyünk anyukának kenyérért, mondtam. 

Ő pedig, aki már lesötétített szobában, gyógyszereken élt, másnap reggel ott állt melegítőben, cipőben – ekkora hatása volt az eszköz látványának! 

Még viccelődtem is, hogy csak nem kitette az asszony… Aztán, mivel valaha imádott horgászni, egy tóhoz is elvittem, több tíz kilométerre. A betegségei ellenére a világon semmi baja nem volt, viszont újra érte a reggeli szél, látta a madarakat, a fákat, a színeket, amiket a tévében ugyanígy nem lehet. És mindjárt más volt a vérkeringése, a vérnyomása. Szóval igen, az idősgondozásban is jól jöhet egy speciális bringa, mert a gyerekeké a jövő, de a szüleinkkel is törődnünk kell. Nem leírni őket, lehetőséget adni, bízni bennük, mert amit ezzel adni tudunk, az nekünk is ajándék. Én mindazt, amit tőlük kaptam, most így adom vissza.
 

„Hogyan léphetek ki egy bántalmazó kapcsolatból? Akinek volt ilyen, az hogyan vette a bátorságot? A kapcsolatom szörnyű, amióta rajtakaptam a páromat valaki mással a közös ágyunkban. Mivel nagyon szerettem, és közös gyermekeink is vannak, úgy döntöttünk, kibékülünk. Azóta ver. Ha olyat mondok, ami neki nem tetszik, megüt, ha csak szimplán azt mondja, hogy fogjam be a számat, és merek valamit mondani, megver, vagy ha azt akarja, hogy menjek ki a szobából, de nem megyek. Tele vagyok lila foltokkal, a mai nap után a fejem tele van ütésekkel, a karom és a kezem véraláfutásos, lila a szemem, és vérzik az orrom. El szeretnék menni. De hogyan? Nincs családom (tényleg senki, intézetben laktam), kis faluban lakunk, jogsim nincs (nem engedte, hogy megcsináljam), a pénzem és mindenem ő kezeli. Sosem voltam még ennyire egyedül, és annyira félek, hogy mihez tudnék kezdeni” – áll egy kétségbeesett nő vallomásában, amelyet egy internetes fórumon tett közzé. 

„Nyugodtan maradj még és nyavajogj... nehogy már ennyi eszed ne legyen. Hogy lépj ki? Egyik lábad a másik után, és kész. Na, meg irány a rendőrség, idióta!” – és íme a legrosszabb reakció, amit adhatunk egy segélykiáltásra. 

Az, hogy Magyarországon még mindig ekkora a kapcsolati erőszak látenciája, nagyban köszönhető az ehhez hasonló válaszadók agresszív ostobaságának. Kijelenthető, hogy aki így reagál egy bajba jutott ember segélykiáltására, az maga is cinkossá válik a bántalmazásban. 

Talpra állni nehéz, de nem lehetetlen!

Nem ritka sajnos, hogy azok az emberek, akik soha nem voltak bántalmazotti helyzetben „lépj ki, és kész!” felkiáltással reagálnak, mert nincsenek tisztában azzal, hogy megszakítani egy bántalmazói kapcsolatot nemcsak pszichológiai értelemben nem könnyű, hanem gyakorlati szempontokat figyelembe véve sem az. Az áldozatokat akkor tudjuk jól támogatni, ha elismerjük, hogy talpra állni nehéz, de nem lehetetlen, utóbbihoz pedig segítséget is nyújtunk, például hiteles és gyakorlatias információkkal.

Hogyan lehet felkészülni a válásra pénzügyi szempontból? Mi lesz a CSOK-kal, babaváró hitellel, egyéb kölcsönökkel? Hogyan álljak meg a saját lábamon, ráadásul úgy, hogy a gyerekekről is nekem kell gondoskodnom? Teljesen érthető, hogy ezek a kérdések felvetődnek, de éppen az érzéketlen, hozzá nem értő kotnyeleskedők elkerülése végett fontos, hogy olyan helyen tegyék fel őket a bántalmazottak, ahol megértik a helyzetüket, és valós segítséget tudnak nekik nyújtani. 

A bántalmazó kapcsolatból való kilépést eddig is sok fronton segítette a Magyar Ökumenikus Szervezet (MÖS), amelynek tevékenysége nemrég új szolgáltatással bővült. A „Pénzügyi kisokos – Lépj ki a bántalmazói kapcsolatodból pénzügyileg felkészülten” című kiadvány megjelentetése mellett már online tanácsadást is nyújtanak, amely programot az AVON támogatásával valósították meg. 

Nem vagy egyedül!

„A Covid időszaka mindenkinek nagyon nehéz volt, a bántalmazottak össze voltak zárva a bántalmazójukkal, a segítő csatornák pedig el voltak vágva – magyarázta Rácsok Balázs, a Segélyszervezet szociális igazgatója egy sajtótájékoztatón nemrég. A szakértő felelevenítette, hogy ekkor kezdtek el azon gondolkodni, mit tehetnének még az áldozatokért. 

Sok olyan történetbe futottak, ahol az anyagi háttér akadályozta a kilépést a bántalmazó kapcsolatból. 

A bántalmazottnak a döntés meghozatalát követően nemcsak lelkileg (és fizikailag), hanem anyagilag is újra kell építenie magát. Nagyon gyakori például, hogy a bántalmazó a bántalmazottal veteti fel a hitelt, akinek még a mindennapi pénzügyei felett sincs semmiféle kontrollja. Itt jön a képbe Gabnay Ágnes pénzügyi szakértő, aki amellett, hogy összeállította a legfontosabb információkat tartalmazó kiskönyvet, online tanácsadást is nyújt, ami kiterjedhet komplex pénzügyi stratégia felállítására, vagy akár egy-egy nagyobb probléma megoldására is. 

„A segítségkérés anonim és online módon történik, ami azért fontos, mert a bántalmazó sokszor ellenőrzi a bántalmazottat” – mondta Ágnes, aki ugyan felkészült azokra a szakmai kérdésekre, amelyek ilyen helyzetben a leggyakrabban előfordulnak, de arra nem számított, hogy elsőre hétköznapinak tűnő dolgok elvégzéséhez kell majd terveket készítenie. 

„Kaptam már olyan levelet, amelyből kiderült, hogy a bántalmazottat még abban is akadályozzák, hogy felvegye a bankokkal a kapcsolatot. Az ügyfélazonosításhoz el kellett mennie egy másik városba, nehogy meglássák. Ráadásul a férj nyomkövetőt tett az autójára!” – emlékezett vissza a sokkoló történetre. 
Kérdésünkre Rácsok Balázs azt is elárulta, hogy nem csak nők lehetnek érintettek: az áldozatok nagyjából 5-10 százaléka férfi. 

Volt például olyan esetük, amikor a férj abban kért segítséget, hogy közösen felállítsák azt a stratégiát, ami megakadályozza, hogy a bántalmazó feleség válás után kisemmizze őt.

A szervezők azt tapasztalják, hogy a médiamegjelenések után megnégyszereződik a kimenekítések, segítségkérések száma, emellett egy-egy cikk nagy erőforrást is jelenthet az áldozatoknak, ezért arra kérik az embereket, hogy ha tehetik, vigyék hírét az ingyenes szolgáltatásnak.  

A kiskönyvek PDF-változata és az online anonim tanácsadás az alábbi linken érhető el: https://segelyszervezet.hu/penzugyi-tanacsadas-anonim-feluletunkon/
Országos Segélyközpont – Segélykérések kezelése:
Telefonszám: (+36-1) 289-0056
Mobil: 06 30 / 828-27-78,
email: [email protected]
(munkanapokon 9 és 13 óra között hívható)

Ölveczky Tamást, a bajai Duna Népzene-Néptánc Tanoda vezetőjét már-már megállítanám egy pillanatra, hogy legyen egy kis időm leírni, mennyi programmal színesítik a bácskai nagyváros fakónak amúgy sem nevezhető kulturális életét, de ezt végül a furulyatanárnő megteszi helyettem, ugyanis a diákjai már várakoznak egy ideje a szűk iroda előtt, ahol beszélgetünk. Máshol már nincs hely, a Jézus Szíve-templom melletti közösségi ház termei foglaltak: a nagyteremben a kicsik melegítenek be, a kisteremben hegedűóra van, a folyosókon ruhapróbát tartanak, az udvaron még hideg van, egy másik terem pedig a bajai asztalitenisz szakosztálynak van fenntartva. Tamással így az udvaron folytatjuk a beszélgetést, miközben egy szülővel együtt nézzük az ablakból, hogyan táncolnak a gyerekek a tanoda tükrös termében.

„Alakítjuk, hogy a délszláv hegemónia, a magyar népi kultúra és a többi nemzetiség kultúrája egyensúlyba kerüljön.”

„Félreértés ne essék, a mi műsorainkban is gyakran megjelenik más nemzetiségek művészete, és nagyon jó szakmai kapcsolatot ápolunk délszláv zenészekkel is, de szeretnénk, ha a magyar kultúra helyi szinten a méltó helyére kerülne.”

Tamás – mint fogalmaz – „gyüttmentként” érkezett Bajára 16 évvel ezelőtt, a felvidéki Komáromból. „Született itt egy lányom, Emma, és bár az édesanyjával nem maradtunk együtt, nekem nagyon fontos volt, hogy a lányomhoz közel legyek, és apaként része lehessek az életének. Tizenkét évet dolgoztam egy helyi alapfokú művészeti iskolában. Az első kilenc évben főleg klasszikus zenét oktattam, az utolsó három évben pedig megalakítottam az iskola népzene-néptánc tagozatát. A Juhász zenekar tagja vagyok már 21 éve, és számtalan másik zenekarban is közreműködöm. Ez sok koncerttel és utazással jár szerte a világon, így több évtized alatt nagyon jól ráláthattam arra is, hogy máshol milyen módszerekkel tanítanak, és azok mennyire működnek.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Négy évvel ezelőtt a párjával, Flórával együtt alapítottak egy iskolát. 

Néhány hónap alatt kiderült, hogy óriási az igény erre, már az elején több mint százan csatlakoztak hozzájuk.

Tamás és Flóra megdöbbentek, hogy felnőttek és gyerekek egyaránt szomjazzák a közösséghez való tartozást. Több évtizedes szakmai kapcsolataik közül válogattak szakembereket az ország különböző szegleteiből és a Vajdaságból is. „Akik a közelben laknak, hetente többször tanítanak nálunk, a többiek havi egy-két alkalommal tartanak kurzusokat. Ők, ahogy mi is, pedagógusok, de közben előadóművészek is, zenekarokban, színházakban játszanak, néptáncolnak. A gyerekekre és felnőttekre is hatással van ez a szakmai sokszínűség, vannak olyan tanulóink, akik már többféle hangszeren játszanak, mellette pedig a néptánccsoportnak is aktív tagjai” – meséli.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A Duna Népzene-Néptánc Tanodát a Duna Népművészeti Alapítvány működteti, ennek munkáit lényegében Tamás és Flóra végzi, írják a pályázatokat, végzik az adminisztrációs munkát, de a rendezvényeket, kirándulásokat is nagyrészt ők szervezik a szülők, a tanárok és a felnőtt tanulók segítségével. Délelőtt, amikor Flóra tanít, Tamás a tanoda ügyeit intézi, és gyakran az ebédet is ő főzi a családnak. Délután aztán átteker biciklivel a közösségi házba, hogy fogadja az iskola után megérkező gyerekeket. „Ahogy láthatod is, kinőttük már ezt a helyet. 

Idén már 540 diákunk van, ritka az olyan délután, hogy legalább 200 ember ne fordulna meg nálunk.

Amikor a versenyekre készülünk, akkor van, hogy a kazánházban is éneklünk késő estig, de olyan fotóm is van, amelyen látható, hogy a citerások az udvaron játszanak, mert máshol már nincs hely. Nagyon büszkék vagyunk a közösségünkre, de mostanában azt érezzük, hogy belefulladunk a munkába, és abba, hogy hogyan osszuk el a feladatokat, hogy közben mindenkinek megmaradjon az ép esze. Az erőforrásaink határán vagyunk. Senkit nem küldünk el, ugyan a hegedű és a brácsa tanszak betelt, viszont a citerásokhoz még tudnak csatlakozni a diákok, mert abban az idősávban még van szabad termünk, és a csoportos néptáncban is vannak helyek.” 

Ez az cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom kiosztotta a 2023-as Családbarát Vállalat díjakat. Az idei pályázat fókuszában a munkavégző közösségek álltak, a zsűri ennek a szempontnak a figyelembe vételével hozta meg döntését.
A kisvállalati kategória győztese a vetőmag- és takarmány-nagykereskedő Alfaseed Kft. A vállalat duplázott, hiszen kategóriájának fődíját 2022-ben is elhozta.
A középvállalati kategória győztese a Danone Kft., míg a nagyvállalati kategória győztese a CIB Bank Zrt. lett.

Az Év Családbarát Vállalata különdíjasai a következő vállalatok lettek:
Cognizant Technology Solutions Hungary Kft
CompuTREND Zrt.
Nokia Solutions and Networks Kft.
Philip Morris Magyarország Kft.
STUDIO IN-EX Zrt.
Trivium Packaging BSC Kft.
XIII. Kerületi Közszolgáltató Zrt.

A zsűri döntése alapján a nyerteseken kívül 46 hazai cég viselheti a kitüntető Családbarát Vállalat címet.

A díjátadó gálán osztották ki a Három Királyfi Balansz Programja által évről évre megrendezett, gyerekeknek szóló céges nyílt napokkal kapcsolatos #mutiholdolgozol pályázat díjait is. Idén mintegy 60 munkáltató kapcsolódott a felhíváshoz, a csatlakozóknál mintegy 2400 kollégájuk önkéntes munkájával valósították meg a munkahelyeket a gyerekeknek bemutató programokat az ország egész területén.
Ebben a versenyben 2023 fődíjasai a Celanese (nagyvállalati kategória), az IngramMicro (kis- és középvállalati kategória), valamint a Komárom-Esztergom Vármegyei  Rendőr-főkapitányság és a Semmelweis Egyetem.
A kategória különdíjasai a Alfaseed Kft., a Magyar Közút Zrt., illetve az NI Hungary Kft. lettek.

A munkahelyi közösség építésébe a munkavállalókat is be kell vonni

„A fiatalok továbbra is családban akarnak élni és gyerekeket szeretnének, viszont szoronganak és magányosnak érzik magukat, félnek a jövőtől. De a családbarát cégek jövőbe vetett bizalmat, célt, közösséget adnak az embereknek” – fogalmazott Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom elnöke.

Csák János kulturális és innovációs miniszter, a gála fővédnöke beszédében emlékeztetett, hogy egy életigenlő Magyarország, egy sikeres gazdasági modell nem épülhet másra, mint a családokra. Mint mondta, a kormány szándéka, hogy a gyerekvállalás ne okozzon aránytalanul nagy terhet a családoknak. Sebastian Keciek, Lengyelország budapesti nagykövete beszédében a lengyel családtámogatási rendszerről beszélt. „Munka és magánélet összeegyeztetése néha nagyon nehéz, főleg a nők esetében, ezért az államnak támogatnia kell a nőket a munkaerőpiacra való visszatérést illető döntésükben.”

Ujvári Enikő, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom alelnöke, a Balansz Intézet vezetője arra hívja fel a figyelmet, hogy a munkahelyi közösség építése egy közös feladat. „A rugalmasság mellett (vagy annak ellenére) és a minket körülvevő bizonytalanság és kockázati tényezők között mind az egyénnek (munkavállalónak), mind a gazdaság szereplőinek (munkáltatók) elemi fontosságú, hogy működő közösségek segítsék őket. Ehhez a döntéshozóknak és a munkatársaknak is bele kell tenniük a maguk részét a céges kultúra építésbe. Nemcsak azt figyeltük tehát, hogy a családbarát vállalatok milyen eszközökkel építik újjá a munkahelyi közösséget, hanem azt is, hogyan tudják bevonni kollégáikat ebbe az építkezésbe” – mondja.

A gyerekeket meg kell hallgatni! Ez a mottó hatja át az anonim, ingyenesen és éjjel-nappal elérhető lelkisegély-szolgáltatást működtető Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szervezetében dolgozók mindennapjait 30 éve. Sok tényező változott a működésben, a világban és a benne élő tizenévesek helyzetében, de az Alapítvány céljai változatlanok. A Kék Vonal 1993-ban az az igény hívta életre, hogy a gyerekeknek, fiataloknak legyen közvetlen lehetősége történeteiket elmesélni, nehéz érzéseiket megosztani, és ha bajban vannak, segítséget kérni. 

„Kezdetektől fogva tudjuk, hogy gyerekeket meghallgatni, rájuk figyelni és az ő szükségleteik mentén kapcsolódni hozzájuk nem könnyű, ezért a közvetlen segítségnyújtáson túl, feladatunk a gyerekek miatt tanácstalan vagy túlterhelt felnőttek támogatása is. S bár a világ változik, gyereknek, kamasznak, fiatal felnőttnek lenni nem lesz egyszerűbb! Sőt! Azt tapasztaljuk, hogy normatív krízisek, kapcsolati problémák és a kapcsolódási igény mellett az elmúlt öt évben arányaiban növekszik a veszélyhelyzetek és a mentális problémák jelenléte a szolgáltatásainkban – mondja Reményiné Csekeő Borbála az évforduló kapcsán. – A digitalizálódás, a közösségi élet online térbe tolódása, a társadalmi problémák, a járvány, a háborús helyzet a közelünkben és még számos szempont adja ki, az évi körülbelül 20 000 megkeresésen keresztül, azt a komplex képet, amiben mi azt tapasztaljuk a tizenévesek nagyon nincsenek jól.”

Táler Orsolya, az Alapítvány ügyvezetője arra hívja fel a figyelmet, egyre többen fordulnak hozzájuk öngyilkos gondolatokkal: „Nálunk nincs kis vagy nagy probléma. Bármivel fordulhatnak hozzánk a fiatalok, de 2018 óta a legtöbb megkeresést a lelki egészség témájában kapjuk. Hívóink többsége szorongásokkal, félelmekkel, magányossággal és önagresszív gondolatokkal küzdve keres minket. 

Meredeken emelkedik az önsértéssel kapcsolatos konzultációk száma.

 Évi több mint 2000 megkeresésben jelenik meg a bántalmazás, idén pedig már közel 1500 öngyilkossági veszéllyel kapcsolatos konzultációnk volt. Gyakran kell megtapasztalnunk, hogy vannak gyerekek, akik szó szerinti életveszélyben találnak ránk, akiknek esetenként azzal kell segítenünk, hogy mentőt hívunk hozzájuk. Ez azonban azt is jelenti, hogy tisztán látjuk, mekkora felelősség, hogy legyünk, hogy elérhetőek legyünk és számíthassanak ránk a gyerekek a következő 30 évben is.”

Papp Zsuzsanna, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány kuratóriumának elnöke kiemeli, mindenkit meghallgatnak: „A Kék Vonal egy különleges hely, egy különleges kapcsolat, amiben minden érzés legitim, minden gondolat értékes, nem kell bemutatkozni, udvariaskodni. Az a történet a legfontosabb, amiről éppen beszél a hívó. Ez egy különleges szervezet, amelyik 30 éve teszi ugyanazt az év 365 napján, éjjel-nappal. Meghallgatja a fiatalokat. Ha valaha érezted azt kamaszként, hogy magányos vagy, hogy félsz, vagy szorongsz, ha bajba sodródtál, vagy csak egyszerűen elveszettnek érezted magad olykor, akkor biztosan érzed, érted a Kék Vonal fontosságát.”

A 30 éves évforduló apropóján egy egész napos szakmai konferencián panelbeszélgetéseken, filmvetítésen, műhelymunkán és improvizációs színházi előadáson foglalkoznak a történetmesélés, meghallgatás jelentőségével a szervezők. 

Az esemény a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány és az UNICEF Regionális Ukrán Menekültprogram Magyarországi Irodájának együttműködésével valósul meg. Az egész éven át tartó partnerség keretében az Ukrajnából menekült gyermekeket és fiatalokat, valamint az őket befogadó közösségekkel is kapcsolatban álló szakembereket is támogatni tudják a Kék Vonal munkatársai. Az együttműködés kapcsán Pilar Gonzalez Rams, az UNICEF Regionális Ukrán Menekültprogram Magyarországi Irodájának vészhelyzeti koordinátora elmondta: „Hiánypótló, amit a Kék Vonal 30 éve nyújt a gyerekeknek, ahogyan a szomszédban dúló háború elől menekülő fiatalokat támogató, immár orosz és ukrán nyelven is elérhető lelkisegély-szolgáltatás, melyet 2022-ben indított a Kék Vonal és az UNICEF, a Child Helpline International szervezetével együttműködésében. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvánnyal közösen azért dolgozunk, hogy valóban minden gyermeknek, hátterétől, identitásától, és nyelvismeretétől függetlenül legyen kihez fordulnia a legnehezebb pillanataiban.”