Miért éppen Tell Vilmos van a kártyalapon? – A magyar kártya titkának nyomában

Az első kártyalapok

Az 1279-ben tartott budai zsinat például megtiltotta, hogy papok olyan eseményen vegyenek részt, ahol kártyáznak. A hazárdjáték üldözéséhez tartozik az a történet is, amely Kapisztrán Jánosról maradt fenn: Nürnbergben olyan sikeresen prédikált a szerencsejátékok ellen, hogy hívei közel 40 ezer kockát, több ezer ostáblát és számos kártyapaklit máglyán égettek el.  

A kártya elleni küzdelem azonban sosem tudott igazán győzedelmeskedni.  

A 15. században elterjedt új nyomdászati technikák révén nagy mennyiségben, megfizethető áron tudták elkészíteni ezt a játékot, s míg korábban főleg a királyi, nemesi udvarok hódoltak e szenvedélynek, az idők során remek szórakozást kínált minden társadalmi rétegnek. Már Zsigmond király és Mátyás király is játszott kártyával, az első fennmaradt hazai készítésű lapok mégis jóval későbbiek, és egy nyomdaműhelyből valók: Pesti Gábor szótárának kötéstábláiból kerültek elő, s az 1560-as években készülhettek. Ahol nyomda működött, ott idővel kártyafestő is alkotott.

Kép

Kártyakészítő nyomda a 18. század végén - Kép: Wikipédia

Játékos mindennapok

A kártyajáték így szép lassan terjedni kezdett, fénykorát a 19. századra érte el. Ekkor már művészi igényű illusztrációk készültek itthon is, és a hazai társasági élet megkerülhetetlen eleme lett a kártyázás. A polgári lakások elengedhetetlen darabja volt a kártyaasztal, valamint a kártyaprés, amely között tárolva a kártyák eredeti formájukat megtartva pihenhettek a következő partiig. 1869-ben megalapították az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársaságot. Korabeli szakkönyvek, irodalmi alkotások, festmények mutatják e játék jelentőségét, de még az illemtannal foglalkozó munkák is mindig kitérnek a kártyázásra. A vidéki urak éppúgy ebben látták a legjobb szórakozási lehetőséget, mint a kor nagyjai. Liszt Ferenc például ugyan nem pénzben, de szenvedélyesen szeretett kártyázni, ha tehette, mindennap űzte. Mint egyik zenész- és játszótársa, Thomán István emlékszik, „egész szerencsétlen volt ez a gyermekded természetű zeneóriás, ha veszített.  

E miatt később úgy rendezkedtünk be, hogy lehetően mindig ő nyerjen.”  

Jókai Mór fejezeteket írt a tarokkjátékokról a Kártya-codexbe (1898).  

Ám volt egy másik oldal is. A századforduló hírlapjaiban gyakran írtak a játék okozta botrányokról, vagyonvesztésekről, párbajokról. Mikszáth Kálmán Kártya című röpiratában fogalmazta meg gondolatait a szerinte a pálinkázásnál is veszedelmesebb időtöltés ellen. Mint írja, a „kártyajáték szenvedélye annyira elharapódzott már napjainkban, hogy társadalmunk rákfenéjének mondható. A legégetőbb seb, mely megsemmisítéssel fenyeget. Hadseregek, melyeket vérszomjas királyok összetoboroznak, öldöklő harczokat arranzsirozva velük, nem öltek meg még ennyi embert, mint az a négy festett ember lóháton és az a másik gyalogjáró nyolcz, akiket »király«-oknak, »alsó«-knak és »felső«-knek nevezünk. Ha boldoggá akarjuk tenni az emberiséget, ezeket a királyokat semmisítsük meg előbb az alattvalókkal együtt!” A király elleni harc márpedig jó hívószó volt.

A magyar kártya

Erre apellált Schneider József is, aki a legismertebb hazai kártyatípus, a magyar kártya megalkotója volt, amely az 1848-as szabadságharc előtt kezdett elterjedni. Akkoriban divatosnak számított irodalmi művekből ismert szereplőket kártyára tenni. Így tett tehát a Pesten alkotó Schneider is. Egy olyan, nagy népszerűségnek örvendő történetet vett elő, amely ugyanúgy a Habsburgok elleni küzdelemről szólt, mint a magyar mindennapok, az osztrák cenzúrának mégsem lehetett ellene kifogása. Ez volt Tell Vilmos és a svájci nép története, amely a zsarnok császári helytartó, Gessler és csatlósának elűzéséről és a szabadság kivívásáról szól. Schiller drámája révén benne volt a köztudatban (kolozsvári bemutatója 1827-ben volt), így mindenki érthette az utalást. A névtelen királyok ábrázolásai régi kártyahagyományt folytattak, ahogy az ászokon levő évszakallegóriák is. Az alsók és felsők viszont a dráma szereplőit ábrázolják, a további lapokon pedig életképek láthatók Tell Vilmossal.  

A tök IX-esen pedig a Habsburgok emberének, Gesslernek a kalapja látható egy póznán…  

A bécsi Piatnik Ferdinánd kártyafestő makk felső lapja Tell Vilmos ábrázolásával, elődje Schneider József kártyarajza volt - 
valamint a tök hetes (1865 körül) - Képek: Wikipédia

Lapjárás

Érthető hát, hogy miért vittek magukkal belőle néhány paklit az 1848-49-es szabadságharc bukása után emigrációba kényszerülő magyarok. Noha Svájcban sosem lett ismert, a magyar kártya felbukkant Párizsban és Frankfurtban is a 19. század második felében. Sőt, 1865 után a Monarchiában is terjedni kezdett. Ez a bécsi Piatnik Ferdinánd (akinek apja még Budán született) nagyvállalata révén valósulhatott meg. A monopolhelyzetben lévő cég néhány módosítással ugyan, de a cseh és a lengyel piacra is eljuttatta a Tell-paklit. Emiatt és a színek (piros, zöld, makk, tök) német párhuzamai miatt hitték sokáig azt, hogy ez a kártyatípus a Piatnik cég találmánya. Mígnem egy angol gyűjtő és kártyatörténész, Sylvia Mann 1973-ban megvásárolta a kártya egyik 1835 körülre datálható ősdarabját, rajta a pesti Schneider József nevével. S ugyan a szintén pesti Chwalowszky Ödön is alkotott Schneiderrel nagyjából egyidőben Tell-kártyát, emiatt mégis Schneidert szokás elsőnek tekinteni. Műhelye a budapesti Kazinczy (egykor Kiskereszt) utca 55. alatt volt; e ház falára 1996-ban tett emléktáblát a Magyar Talon Alapítvány és a remek nevű Pató Pál Asztaltársaság, december 29-ét pedig a magyar kártya napjává nevezték ki.

Kép

A ház, amelyben Schneider József kártyakészítő műhelye működött, rajta az emléktábla -
Kép: Wikipédia

Felhasznált irodalom: 
https://www.kartya-jatek.hu/irodalom/ 
Jánoska Antal, A magyar kártya története, ikonográfiája, készítői 
Perjés András, Kártyatörténet: A kártyajátékok és társadalmi megítélésük