A múlt zsarnoksága – Lehetséges-e szabadulni a régi fájdalmak terhe alól?

Képzeljünk el egy anyát, aki hányattatott körülmények között nőtt fel, a gyerekkorában gyakran kényszerült felnőttszerepet betölteni, ugyanis neki kellett gondoskodnia a szülei és a kisebb testvérei érzelmi jóllétéről, illetve gyakran a fizikai szükségleteikről is. Szeretné a három kisfia számára megteremteni azt a békés kiegyensúlyozott légkört, amelyről ő gyermekként csak álmodozott. Reggelente minden családtagot a számára megfelelő időben és tempóban ébreszt, reggelit készít, ételt csomagol, kedves és megértő, türelmesen válaszol, segít. Az indulás előtti tíz percben azonban már szeretne saját magával foglalkozni, elkezd reggelizni. Ebben a pillanatban a férje megszólal: „Akkor indulhatunk?” 

A nő rendkívül dühös lesz, lecsapja a szendvicset a tányérra, összeszorítja a száját, és arra gondol, hogy ebben a házban senkit nem érdekelnek az ő szükségletei. Ő igazából nem is számít, talán nem is szeretik. Magába zárkózik, és barátságtalanul bánik a férjével és a fiúkkal is. Nem néz rájuk, és az egész autóúton alig szólal meg, ha kérdezik, csak egy-két szóval válaszol. Mi történik vele? Emésztő dühének és fájdalmának mértéke szinte érthetetlen a konkrét helyzetből. 

Hiszen a férje nem tudhatta, hogy ő éppen ezt a tíz percet szerette volna kiszakítani magának a reggelből. A múlt zsarnoki módon rátelepszik a jelenre. Felülírja a valódi történéseket. 

Amikor a férjére dühös, akkor valójában a múlt árnyai jelennek meg, és az akkor szerzett sebek kezdik el diktálni a viselkedést.
Amikor gyerekként nem az életkorának megfelelő feladatokat kellett végeznie, akkor észre sem vette, hogy ez a helyzet mennyire megviseli lelkileg. Büszke volt magára, hogy hozzá bárki fordulhat, hogy képes meghallgatni és megnyugtatni az embereket, hogy tud sütni, főzni és számtalan egyéb felnőtt feladatot elvégezni, amelyekről az osztálytársainak fogalmuk sem volt. Később, kamaszkorában vette csak észre, hogy ezek a feladatok mennyire beszorítják a lehetőségeit, hiszen a saját igényeire és szükségleteire nem maradt semmi energiája. Bár később igyekezett tudatosan odafigyelni arra, hogy saját magára is legyen ideje, lépten-nyomon beszorított helyzetekben találta magát. 

Ez az állapot egy olyan mintázata volt az életének, amelyet tudattalan módon újrateremtett. Erre viszont nem igazán látott rá, csupán annyit észlelt, hogy mérhetetlen dühöt élt meg ezekben a helyzetekben, valamint azt, hogy elutasítják. Haragudott a férjére, és úgy érezte, hogy nem veszik figyelembe, nem szeretik őt. A terápiás munka során ismerte fel, hogy azzal, hogy gyerekkorában beszorult a nem rá szabott felnőttszerepbe, ő is létrehozta a beszorítottság ismerős mintázatát az életében.  

Ahogyan a fenti példából is láthatjuk, a lelki sebeket nemcsak a borzasztó események, hanem a hétköznapi történések is okozhatják, például azáltal, hogy azok, akiktől szeretetet és gondoskodást kellett volna kapnunk, valójában nem láttak minket és a valódi szükségleteinket, így nem tapasztaltuk meg azt a szeretetteljes és odafigyelő kapcsolatból táplálkozó biztonságérzetet, amely feltétele az egészséges növekedésnek. Nem csoda, hogy a hétköznapok traumái miatt könnyen anyátlan gyermeknek érezhetjük magunkat – ahogyan azt Mark Epstein pszichiáter írja. 

Amikor ilyen anyátlan gyermekek vagyunk, akkor nehéz reálisan látni a helyzeteket, és nem könnyű rugalmas válaszokat adni. 
Csak azt a helyzetet látjuk, amelyben megéljük, hogy a számunkra fájdalmas kötődési kapcsolat veszélybe került. „Nem szeretnek engem” – gondoljuk, és ebben a beszűkült állapotban nem tudjuk a másik szempontjait, illetve a helyzet egyéb aspektusait meglátni. 
Csőlátással csak a fájdalomra és a haragra koncentrálunk, és automatikusan igyekszünk magunkat megvédeni, például azáltal, hogy eltávolodunk a másiktól a kapcsolatban, hogy ne érhessenek bennünket újabb fájdalmak, vagy pont ellenkezőleg, kikiabáljuk a dühünket, hogy a másik értse, mekkora kínt okozott számunkra. A belső valóságunkkal gyakran úgy próbálunk meg megküzdeni, hogy feladatokkal, szerekkel, kütyükkel, különböző tevékenységgel eltereljük a figyelmünket a nehéz érzéseinkről. Így azonban nem tudjuk a jelen pillanatát és abban a kapcsolódásokat megélni, ennek hiányában pedig az ezekből fakadó gyógyulást is nehéz átélni. 

 Fel lehet-e dolgozni a fájdalmat?  

Életünk valamennyi szakaszában találkozunk veszteséggel és fájdalommal. Ezek részei az életünknek, bár ezt a tényt gyakran nem akarjuk elfogadni. Úgy szeretnénk százhúsz évet élni, hogy közben ne ismerjük meg az öregedést vagy az idő múlását. Úgy akarunk megélni számos örömöt, hogy közben ne kelljen búcsút inteni az előző kellemes élménynek, vagy elfogadni, hogy két örömteli időszak között megélhetünk nehéz eseményeket is. 

A veszteség és a fájdalom rémületesnek tűnnek számunkra. Ha megjelennek, úgy érezzük, mindenre kiterjednek, sőt felülírják a múltat. A fájdalmas történet beboríthatja a múlt azon részeit is, amelyekre eredetileg nem vonatkozott. Ezt azért képes megtenni, mert elmaradt az esemény feldolgozása, ugyanis nem szeretnénk elismerni, hogy az még a jelenben is hat ránk. Inkább hiszünk az érzelmek elnyomásában, tagadásában és a feldolgozás halogatásában. Pedig ezek pont ezáltal kerítenek hatalmukba minket, míg a szembenézés elvezethet a gyógyuláshoz.  

A családterápiás üléseken számos alkalommal kerülnek szóba a múlt traumatizáló eseményei. Klienseink egy része gondolati úton teljesítendő feladatnak tartja a feldolgozást, miközben az érzelmi részről megfeledkeznek. 

Nem gondolják, hogy rá kellene nézni a megjelenő érzésekre, azok alakulására, az ezt kísérő képekre, félelmekre és szükségletekre, vagy akár a nehézségek melletti pozitív emlékekre is. Ennek célja az lenne, hogy egy kiegyensúlyozott belső kép épüljön. 

Sokan vitatják a könnyek jogát: szégyellik, hogy még mindig sírnak egy szeretett személyre vagy egy megterhelő élethelyzetre visszaemlékezve. Mintha a könnyek gyengeségre vagy valamilyen hiányosságra utalnának, nem pedig valódi érzéseket közvetítenének.  

Míg kezdetben inkább csak elszenvedjük a nehéz tapasztalatokat, a felnőttkorhoz közeledve, egyre inkább reflektálni kezdünk rájuk. Egyszerre szemléljük a veszteséget, mérlegeljük a hatását életünkre, megvizsgáljuk, milyen következményei lesznek a jövőnkre, figyeljük a bennünk lüktető fájdalmat s azt, hogy milyen gondolatok, érzések által erősödik vagy csökken. Ha már gondolkodunk róla, nagy a csábítás, hogy tudatosságunk részévé téve kontrollálni próbáljuk. A hatékonyság zászlaja alatt divatos időkeretet és időpontot kijelölni a feldolgozásra, mintha csak egy teljesítendő feladatról lenne szó, amikor elgyászolunk valamilyen veszteséget vagy feldolgozunk egy nehéz élményt. 

Kontrollálni vágyunk olyan lelki folyamatokat, amelyek kezdete is többnyire kontrollunkon kívül esik, belső folyamatainkat és érzéseinket olyan kellemetlen körülménynek tekintjük, amellyel meg kell küzdeni, amelytől meg kell szabadulni, hogy visszatérhessünk a „normál” (azaz hatékony) működésünkhöz. Sürgetjük a feldolgozást, például értetlenkedünk a gyász elnyúlásán, módszereket keresünk a folyamat felgyorsítására és szabályozására. Ez alapvetően különbözik a lelki működés törvényszerűségeitől.  

Ne várjuk el, hogy az a nehézség, amit már úgymond „helyre tettünk”, soha többé ne jelentkezzen. Tapasztaljuk, hogy visszatérhet az újabb életciklusokban, új szerepekben és helyzetekben aktiválódhatnak a régi fájdalmak. 

Ez abban segíthet, hogy általa új szempontok szerint dolgozzuk fel ugyanazt az élményanyagot. Idővel változik bennünk a fájdalom mértéke vagy jellege, de a feldolgozás által ritkán válunk teljesen érzéketlenné a veszteséggel szemben, ezt nem érdemes elvárni.  

A gyógyulás útjain 

 A feldolgozás egyéni folyamat, így nem tudjuk előre meghatározni vagy megtervezni, hogy mennyi időre van szükségünk hozzá, a szakaszai és eredménye is egyénenként és eseményenként eltérő lehet. Mégis szeretnénk, hogy valaki megmutassa nekünk, milyen útvonalon haladjunk.  

Bár pontos térkép nem áll rendelkezésünkre, van néhány olyan terület, amelyet érdemes bejárni. Ilyen az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk. Milyennek látjuk saját magunkat? Szerethetőnek, értékesnek és elfogadhatónak, netán kicsinek, elfogadhatatlannak, szégyenletesnek vagy undorítónak? Mennyire vagyunk képesek megmutatni a külvilág felé azt, akik valójában vagyunk? Amikor tartunk a másik elutasításától vagy szeretetének elvesztésétől, előfordulhat, hogy inkább lemondunk erről, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak. 

Ha régóta így működünk a kapcsolatainkban, akkor talán saját magunk számára is nehéz megfogalmazni az igényeinket. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek valójában fontosak számunkra. Amikor tisztában vagyunk fontos értékekkel és szükségletekkel, és lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy ezek nem teljesülnek, mit teszünk? Másokat hibáztatunk, kívülről várjuk a megoldást, vagy aktívan felelősséget vállalunk saját magunkért? Természetesen itt is fontos az arany középút megtartása, hiszen az életben nem tudunk mindent irányítani.  
Érdemes az érzelmeinket is megvizsgálni. 

Mi történik, ha kudarcot vallunk, ha nem tudunk valamit irányítani, netán valaki megsérti a határainkat? Sokan úgy döntenek, hogy a nehéz érzéseket érdemes mélyre űzni, mintha nem is léteznének. 

Ez az elképzelés gyakran táplálkozik abból a tapasztalatból, hogy a fájdalmas érzések megélése elfogadhatatlan és szégyenteljes viselkedést eredményez. Emiatt bűntudatunk van, és görcsösen szeretnénk elnyomni magunkban a haragot vagy a szomorúságot. Ez azonban nagyon sok energiát követel tőlünk, és a fókuszt a nehéz érzéseken tartja, ezzel erősítve azokat. 

Éppen ezért az elnyomás helyett érdemes kíváncsian és ítélkezésmentesen megfigyelni, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Ezek az érzések ugyanis gyakran jelezni szeretnének számunkra valamit, ami segít meghúzni a határainkat, vagy jobban megismerni saját magunkat. Az érzéseink megfigyelése abban is segít, hogy ne olvadjunk össze ezekkel. Nem kell azonosulnunk azzal, amit gondolunk vagy érzünk. Amikor a harag érzését észleljük magunkon, nem vagyunk mindenestől a harag érzése, amikor a szomorúság érzését, akkor is többek vagyunk egy letört embernél. Ezek az érzések igazából csak arra várnak, hogy rájuk bólintsunk, hogy igen, a valóságunk részei most, de mi ennél jóval nagyobbak vagyunk, marad szabad terünk arra, hogy ezekkel az érzésekkel együtt az értékeink szerint döntsünk és viselkedjünk.  

A traumatikus vagy fájó élmények feldolgozásához fontos tudni, hogy a kapcsolataink – ha megtapasztaljuk bennük az elfogadást, a csendes meghallgatást és az értő figyelmet – nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nehéz történések megszelídüljenek bennünk. A gyógyulásban a barátok vagy egy társ ugyanúgy sokat segíthet, mint a szakemberek a lelkigondozásban vagy az egyéni terápiában. 

A párterápia során megvalósuló feldolgozás egyik felemelő tapasztalata, hogy miközben a pár tagja felidézi a múlt nehéz pillanatait, a társ figyelő tekintete, megértése, érzelmi válasza és odafordulása nagyon is képes átalakítani az elszenvedett élmény emlékét és fájdalmát.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.