„A fehér bot a kezem meghosszabbítása, ahogy a hitem a lelkemé Isten felé”

Úgy tudom, lelkész szerettél volna lenni. Hogyan kaptál elhívást a szolgáló életre? Miért lettél mégis hittantanár? 

Valóban lelkész szerettem volna lenni, már tizedik osztályos koromtól fogva. Annak idején eltanácsoltak a képzéstől, mert szerintük nem tudnám vakon ellátni a gyülekezeti szolgálatot. Ma már nem hagynám magam, de akkor könnyen lebeszéltek a lelkészi pályáról. Bár a hittanoktatói pályával kapcsolatban sem biztattak, de legalább engedték, hogy megpróbáljam. A levelező szakot ajánlották fel a számomra, mivel elképzelni sem tudták, hogy alkalmas lennék a kollégiumi életre. A főiskola után elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál.

Főiskolás korom óta vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó az életemben. 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, így vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak a hittanoktató szak mesterképzése volt, ahol az nehezítette meg a dolgomat, hogy én voltam az első és egyetlen vak hallgató a szakon. Ennek ellenére sikerült diplomát szereznem, bár akkor már dolgoztam is mellette. Az érdem az én fogalmaim szerint nem az enyém, hanem Istené. Ma református vallástanár vagyok, amit nem volt könnyű elérni, hiszen nem voltam mindenki által szívesen látott vendég a hallgatók között. Szemináriumi előadásokat is tarthatok a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, ahol a mesterszakot végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat.

Azt gondolom, ahogy Isten előtt sem a fizikai épség a fontos, úgy a gyülekezeteinknek sem szabadna gondozottként, sajnálatra méltó szerencsétlenként tekintenie a fogyatékos emberekre. 

Ezt a szemléletet képviselem a gyülekezetemben és a tanári munkámban is.

Szerinted általános az a hozzáállás, hogy a fogyatékossággal élő embereket gondozni és segíteni kell, szemben azzal, amit te képviselsz, hogy segítő, aktív tagja vagy a gyülekezetnek?

Általánosnak gondolom, igen. A csavar ebben a történetben az, hogy néhány éve hallottam olyan konkrét megnyilatkozást, hogy a fogyatékos emberek között végzett munka nem diakónia. Akkor vajon micsoda? Az őskeresztény gyülekezetekben a diakónus amellett, hogy az asztalok körüli szolgálatot végezte, a gyülekezet rászoruló tagjait is segítette. Itt is az az alapvető gond szerintem, mint az élet más területein, hogy sokan nem bíznak abban, hogy a vak ember is hasznos tagja lehet egy közösségnek. Ezen a ponton akad meg a munkáltatók egy része is sajnos. Tőlem is megkérdezték már, hogy van-e gyámom, gondviselőm vagy állandó gondnokom, pedig a cselekvőképességem birtokában lévő vak ember vagyok, két diplomával rendelkezem, és saját lakásom van, amiért megküzdöttem. Vannak persze ellenpéldák is. 

Szerinted miért kérdezte meg Jézus a vak embert, hogy mit tegyen vele, mit szeretne? 

Szerintem azért, mert érdekelte Jézust, hogy ennek a vak embernek mi a gondolata, mik a vágyai, mivel ő egy önálló, gondolkodó felnőttként tekintett rá, és nem döntésképtelen emberként… Abban a korban egyébként nem volt más alternatíva egy vak ember számára, mint a koldulás. Persze vállalhatta volna, hogy elfogadja az állapotát, és viszi a keresztjét, de a lényeg, hogy a döntés az övé volt, és nem másé. Sztereotípiák pedig ma is vannak a vakokat illetően. Az egyik kedvencem, hogy minden vak muzikális. 
A saját baráti körömben is van olyan illető, akinek semmi zenei hallása sincs, ellenben jó a kézügyessége, ami pedig nekem kifejezetten gyenge. Nincs két egyforma vak ember sem. 

Kép

Durgonics Tamás és vakvezető kutyája – Forrás: Durgonics Tamás

Mit értesz azon, amit sokszor hallottam tőled: „az egyház akadálymentesítése”? 

Ez alatt nemcsak a fizikai, hanem a fejekben történő akadálymentesítést is értem. A legtöbb akadály sajnos az elmékben épül. Kollégáimmal tartunk szemináriumot a pesti és a debreceni teológián pontosan azért, hogy a leendő lelkészek már úgy induljanak a szolgálatukba, hogy némi fogalmuk legyen a fogyatékosságokról. Ha a gyülekezetükbe kerül például egy vak ember, már tudni fogják, hogyan tudnak hatékonyan segíteni neki, és hogyan tudják őt segítőként akár használni is.

Voltam olyan érzékenyítő tréningen, amit te tartottál, és akkor nagyon magával ragadott a látásmódod. Úgy éreztem, inkább arra törekszel ilyenkor, hogy betekintést engedj a személyes életedbe, mint hogy általános igazságokat és szabályokat osszál meg. Egy szemléletformáló tréning egyben bizonyságtétel is számodra? 

Tulajdonképpen igen. Ha nem az volna, nem lennék hiteles. Az igazi érzékenyítés szerintem az, ha együtt élve, spontán juthatnak rólunk szóló ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik nekünk.

 Az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. 

A szemléletformáló programok pedig kiváló lehetőségek a bizonyságtételre, ha olykor burkoltan is.

Ismert és elkötelezett vakvezető kutyás vagy. Szimba kutyád annyira fegyelmezett, hogy egyszer egy jó szándékú hölgy szólt is neked, hogy valószínűleg elhagytad a kutyádat, mert teljesen mozdulatlanul ült a fűben, hűen a parancshoz. Ha tényleg a kutyához választanak gazdát a kutyakiképzők, hozzád milyen típusú kutya illik?

Mivel vannak gondok a mozgásommal is, nagytestű kutya illik hozzám, aki képes engem tartani is bizonyos helyzetekben. Tempóban a közepes, inkább kicsit lassabb kutyák ideálisak nekem, megfontolt, nyugodt személyiséggel. Szimba pont ilyen. Számomra egy csoda vele együtt mozdulni, sétálni gondtalanul. Szimba eleven cáfolata annak a tévhitnek, hogy a kutyáink szegény szerencsétlenek, akik szomorúan és kényszerből dolgoznak. Előfordul velünk, hogy én csak a kedvenc padomra akarok kiülni, de ő már fordul a farkát csóválva a trolimegálló felé, és nyomatékosan jeleznem kell neki, hogy ma már nem dolgozunk.

Mit jelent számodra az a mondat, amit gyakran mondasz a kutyádnak: „Tovább, előre!” 

A haladást az életem útján is, előre a cél felé, ami számomra, református keresztyén ember számára maga az örök élet.

Budapest melyik részét éled meg a legkaotikusabbnak? 

Egyértelműen az Örs vezér terét és a Széll Kálmán teret. Ezeken még kutyával sem könnyű eligazodni, hiszen a kutyát a tévhit ellenére a gazdája irányítja, és nem a kutya irányítja a gazdát. 

Kik azok a Druidák, és mi az, ami még a jövő zenéje? 

Egyfelől kelta papok voltak, másrészt az egyik zenekarom neve Druida, amelyben dobolok. Elsősorban billentyűs vagyok, de basszusgitáron is játszom egy másik együttesben. A jövő zenéje számomra az, hogy megálljam a helyem ezen a téren is. Szeretnék boldogulni, mint más, élni a lehetőségekkel, szeretném, ha megmutathatnám, érek annyit a szakterületemen, mint bárki más, és persze szeretnék boldog lenni egy megfelelő párral. 

A várakozásban ugyanannyi reménysége lehet mindnyájunknak, mert közös ígéretünk van Krisztus visszatérésére. Addig is imádságban és folyamatos készenlétben kell élnünk. 

Istennel való kapcsolatomat a vakságom szerencsére nem befolyásolja. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet az eszköze, ha ő úgy gondolja. Egy ilyen élethelyzeten át is megmutatkozhat az Ő dicsősége.