Nagy látogatás kis kockázattal: Downton Abbey-t immár a király is felkeresi!

Valóban legenda. Az angol gyártású Downton Abbey tévésorozat valósággal elkápráztatta a kosztümös filmek rajongóit, mi több, stílust teremtett. Röviden érdemes megvilágítani a film hátterét, előzményeit, noha tudom, hogy ahogy a film, úgy valószínűleg jelen írás is az uradalom történeteivel hétről hétre foglalkozókat éri el legnagyobb számban.

Az 1912–1926 között játszódó hat évadnyi történet valós történelmi események kulisszái között mesél egy kitalált nemesi családról. Titanic-katasztrófa, világháború, iparosodás. Az intrikák, a szokások és társadalmi normák persze bármelyik kékvérű famíliában lehettek akár így is, mégis érdekes és izgalmas, ahogy a sorozat keveri a fikciót a valósággal.

Most szeptemberben került mozikba a folytatás egy kétórás film formájában. A mozifilm cselekménye a sorozat lezárása után egy évvel játszódik, szereplői V. György király uralkodása alatt birtokolják és lakják be a Highclere-kastélyt.

A király látogatása a mozgatórugója a filmnek.

Meg kell hagyni, zseniális húzás: az alkotók hozzák a jól bevált formulát, mégis valami olyasmit mutatnak a történet részeként, amire nem volt példa hat évadon át. Olyan ez, mintha Columbo egyszer bemutatta volna a feleségét – egy egészestés mozifilmben!

A filmet gyártó Focus Features legnagyobb sikere, tehát a sorozatot kedvelők szemében a legnagyobb jópont: sikerült mindenkit leigazolni a főszereplők és meghatározó alkotók közül. A forgatókönyvet ugyanaz a Julian Fellowes írta, aki a hat évadot is jegyzi. Persze ő nem az ismeretlenség homályából bukkant elő: 2002-ben Robert Altman egyik filmjéhez írt forgatókönyvéért kapott Oscar-díjat. A „motor” mellett a többi „alkatrész” is a régi: a családfőt játszó Hugh Bonneville-től kezdve a sokak kedvencét alakító, kétszeres Oscar-díjas Maggie Smith-en át a kisebb szereplőkig mindenki igent mondott a felkérésre. Hát kódolható itt más, mint siker?

Kép

Downton Abbey

A kecsegtető kilátások szerencsére nem altatták el az alkotókat, a történet kellően vaskosnak bizonyult egy kétórás filmhez is. Az eseményszálak izgalmasan keresztezik egymást, és szerencsére ismét összeérnek a film végére, valamint a színészek is otthon érzik magukat a jól megírt szerepekben. Valószínűleg ez volt a film sikerének egyik kulcsa: nem kellett a nulláról indulni, megvoltak a használható receptek, a szereplők szokásos stiklijei, amelyekbe a „szakavatott” nézők pillanatok alatt bele tudtak helyezkedni. In medias res lehetett tehát kezdeni a történetet a király levelével, hiszen nem volt szükség hosszú és fáradságos felvezetésekre, a szereplők, a helyszín és egyebek megismertetésére.

Vállaltan és minden kétséget kizáróan azoknak szól tehát ez a film, akik legalább valamennyire ismerik az előzményeket. Nem mondom, hogy ne lenne érthető anélkül is, ám valószínűleg az apró, finom poénok elvesznének a tévésorozat ismerete nélkül.

Jutalomjáték ez a történet és ünnep a film világában, hogy egy hat évig népszerű televíziós történet méltó módon térhetett vissza a nagyvászonra.

Viszont intő jel is lehet: amíg a felmelegített klasszikusok újratálalása eddig inkább csak Hollywood sajátja volt, ez a trend mostanra kétségtelenül utolérte az arisztokratikus Angliát is. Vajon a nosztalgia-vezérelt filmgyártás kis kockázattal a nagy haszon reményében csak egyszeri alkalom lett volna? Egy-két újabb filmprojekt, és kiderül.