Az album nemcsak hazai slágerlisták élén szerepelt hetekig, hanem nemzetközi szinten is kiemelkedő sikereket ért el. Az üzenetük – az európai egység, béke és szabadság fontossága – széles körben rezonál a hallgatósággal, amit a korong hazai és nemzetközi elismerései is bizonyítanak. Amerikai és német kritikusok egyaránt az év albumának nevezték. Leslie Mandoki, a Mandoki Soulmates alapítója és vezetője az új albumuk és a közelgő koncert kapcsán emlékezett vissza azokra az albumokra, amelyek jelentős hatással voltak az életére. Elmondása szerint ezek az albumok nemcsak zenei pályafutását formálták, hanem személyes élettörténetét is meghatározták. A tíz album előadóinak nagy része Mandoki Soulmates tag lett, és az egyesített muzsika, zenészek, energiák és professzionalizmus egyedülálló egységet alkot a mai napig.

„Visszatekintve tíz albumot szeretnék kiemelni, amelyek zenei hatásai megváltoztatták az életemet. Nagyon nagy megtiszteltetés és kiváltság is egyben számomra, hogy ez a lista, és a rajta szereplő művészek egyben az én személyes életrajzomat is megrajzolják. Sokan közülük olyan zenészek, akikért majdnem szó szerint meghaltam volna, hogy együtt játszhassak, amikor még a Vasfüggöny balsorsú orosz elnyomás alatt éltem szeretett szülőhazámban. Most már sokan közülük a Mandoki Soulmates zenekar tagjai, akikkel az elmúlt 30 évben keményen dolgoztunk, felvételeket készítettünk és a mai napig turnézunk. Az egyik nem mindennapi történetem: miután disszidálásra kényszerítettek... Nyugaton a betelepítési tiszt megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim. Egyértelműen megfogalmaztam, hogy zenélni fogok Ian Andersonnal, Jack Bruce-szal és Al Di Meolával (később már mindhárman a Mandoki Soulmates alapító tagjai lettek). Látni kellett volna az arcát. Bárcsak most is... ennyi év után láthatnám az arcát. Amikor a bandatagjainkra nézek, mint Ian és Al, John Helliwell és Randy Brecker, élesen emlékszem azokra is, akik egykoron velünk játszottak, de sajnos már nincsenek köztünk, mint John Lord, Greg Lake, Michael Brecker, Victor Bailey és Jack Bruce. Nagyszerű, egyedülálló felvételek, csodálatos alkotások, virtuózítás, megismételhetetlen történetek, pillanatok elevenednek meg a lelkitársaimról, akik meghatározták a karrierem és élettörténetem.”

Íme, a tíz album:

1. Jimi Hendrix, Electric Ladyland: „Jimi csodálatos dolgokat csinált az elektromos gitárján, amire korábban soha nem volt példa, újradefiniálta azt is, hogy mi van megírva és mi is van improvizálva egy dalban. Szabadsággal élte az életét, és mégis struktúrált volt a munkája, miközben lélekkel teli. Minden Hendrix album megváltoztatta a zenei világot (az én világomat 100%). Az Electric Ladyland szó szerint megváltoztatta körülöttem a dolgokat, különösen a „Voodoo Chile” című dal. Jimi-nek még sok évtizedig velünk kellett volna lennie, és nagyon hiányzik.”
    
2. Cream, Goodbye: A néhai Jack Bruce, a Cream basszusgitárosa, nagyon kedves barátom volt, és a Mandoki Soulmates egyik alapító tagja. A Cream Goodbye albuma bemutatta a világ első "szupergroupját" erejük teljében. Az „I'm So Glad” visszahozza Jack-et az életembe. Jól ismertem és szerettem őt, a játékát, az énekét, büszke és boldog vagyok, hogy a bandámban volt, és nagyon szomorú, hogy már nincs velünk.”
    
3. Supertramp, Crime of the Century: Ez a kedvenc Supertramp albumom, amit a legjelentősebbnek és a legmélyebbnek tartok. A kedvenc számom az "Asylum" – nem véletlen, hisz egyfajta személyes dolog rólam, ami a dal címéhez és koncepciójához kapcsolódik. Kedves barátom, John Helliwell (a Soulmates tagja immár 20 éve), sokat hozzáad a nagyszerűséghez, különösen a „Bloody Well Right” dalban hallható felejthetetlen szaxofonszólójával... tudtam, hogy Soulmate-nek kell lennie. Szeretem a szólómunkáját is, különösen az Ever Open Door albumot.”
    
4. Return to Forever, Romantic Warrior: Ez az amerikai jazz-rock fúzió csúcsa, olyan zenészekkel, akiknek elsőrangú pedigréje és virtuozitása páratlan. A gitáros Al Di Meola, a Mandoki Soulmates egyik alapító tagja, és akinek szólói ékesítik az új albumunkat, égető, mégis játékos intenzitással játszik a „Majestic Dance” című szerzeményén, a jellegzetes RTF stílusban váltogatva a riffeket ezzel a döbbenetesen tehetséges felállással – Chick Corea, Stanley Clarke és Lenny White.”
    
5. Jethro Tull – Thick as a Brick: Ez a zenekar hatalmas kihívást jelent egy album kiválasztásában számomra, mert Jethro Tull volt rám a legnagyobb hatással, a Thick as a Brick-et kellene választanom, mert ez egy teljesen kidolgozott remekmű. És mivel ez egy amolyan zenei tour de force, néha nem koncentrálunk eléggé Ian költői kifinomultságára és éleslátására. Ian Anderson a Mandoki Soulmates zenekarunk egyik alapító tagja, de ezt a zenét már a Vasfüggöny túloldalán szerettem, amikor a bandánk még csak egy álom volt. Számomra Ian a rock történetének legnagyobb zsenije, és sok generáció számára irányadó fény volt – és lesz azoknak is, akik még következnek.”
    
6. Porcupine Tree, Fear of a Blank Planet: Szeretem, ahogy ez az album megmutatja Robert Fripp King Crimson hatását, és egyben a keményebb prog-rock újjászületését képviseli a 2000-es évek elejéről. Személyes beszélgetéseimből Steve-vel tudom, hogy még sok minden vár ránk az innovatív és sokoldalú zseniális ember részéről. Különösen nagyra értékelem munkáját kedvenceim – King Crimson, Yes és Jethro Tull – számos albumának remixeiként.”
    
7. Genesis, Selling England by the Pound: Sokat dolgoztam Phil Collins-szal, és volt lehetőségem sok mindenről beszélgetni vele, beleértve mélyreható beszélgetéseket erről az albumról, amely a kedvencem a Genesistől. A szöveg, „Can you tell me where my country lies?” még mindig sokatmondó és meghatározó számomra.”
    
8. Yes, Close to the Edge: Micsoda dicsőséges pillanat a prog-rockban, bizonyítja, hogy a műfaj képes a szárnyaló romantikára. Hallottál már a The Dark Side of the Moon-ról? Ez itt „The Bright Side!” Mind Steve Howe, mind Rick Wakeman virtuozitásuk csúcsán játszanak ezen az albumon, és Jon Anderson énekének operai minősége van, ahol a hangjának érzelmi hatása önmagában is kiemelkedő.”
    
9. Frank Zappa, One Size Fits All: A látszólagos könnyedséggel, amellyel Zappa és zenekara, a The Mothers of Invention, játszik nagyon összetett, tagadhatatlanul vonzó zene, inspiráló és aspirációs. Frank ... Csupó Gábor, nagyon közeli barátom szomszédja és jó barátja volt, akivel a Vasfüggönyön keresztül szöktünk Nyugatra, és aki természetesen a The Simpsons és a Rugrats animációjáról ismert. Gáboron keresztül lehetőségem volt egy kicsit együtt lenni hősömmel, Frankkel, akinek zsenialitása teljesen egyedülálló, és hatalmas hatással volt zenei fejlődésemre, érettségemre és mondhatom azt is, hogy kifinomultságomra.”
    
10. King Crimson, In the Court of the Crimson King: Ez a megdöbbentő remekmű Greg Lake hangját – felismerhető még az album jellegzetes torzításán keresztül is – aki később csatlakozott a Soulmates zenekarhoz. A „21st Century Schizoid Man” az első feldolgozás, amit játszottam a kamaszkori zenekarommal, a JAM-mel Magyarországon."

A tenyerünk izzad, szaporábban vesszük a levegőt, összpontosítunk, jól akarjuk csinálni. Átjár minket az izgalom, mert tudjuk, hogy most minden tekintet ránk szegeződik. Ez az érzés mindenkinek ismerős lehet, aki valaha felelt a táblánál, szavalóversenyen vett részt, vizsgázott, prezentált, felszólalt, moderált, szervált vagy kapura lőtt.

A stressz tuningol vagy kikészít

1908-ban Robert M. Yerkes és John D. Dodson amerikai pszichológusok vizsgálták az optimális teljesítmény körülményeit, és bevezettek egy fogalmat, amit arousalnak neveztek el. Az arousal a szervezet felkészültségi állapotát, éberségi, energizáló tényezőjét, egyfajta pszichés és testi készenlétét jelenti, amely jelentősen befolyásolja a teljesítményünket. Minden ember minden cselekedetének van egy optimális arousal-szintje, vagyis stresszállapota, izgatottsági mértéke.

Később Selye János magyar származású orvoskutató leírta a stressz – mint a szervezet első számú védelmi vonala – és az általános stresszválasz fogalmát. Selye stresszfogalma erősen összefügg az arousallal. Akkor teljesítünk jól, amikor a stressz-szintünk éppen megfelelő. 

Ha ez az ideális szint alatt van, akkor alulteljesítünk, és monotóniába, unalomba fullad a tevékenységünk, ha pedig túlzásba visszük, akkor a lámpaláz, túlizgulás eredményez rossz teljesítményt.

Az, hogy milyen a stresszállapotunk, összefügg azzal, milyen ingerek érnek minket. Egyszerűbb vagy jól begyakorolt feladatok esetében pozitívan hat a teljesítményre az arousal növekedése, ugyanez következik be, ha közösségben vagy közönség előtt történik a tevékenység. A bonyolultabb vagy kevésbé begyakorolt cselekedeteknél azonban ugyanez a teljesítmény csökkenéséhez vezet.

Nemcsak tudásban, lélekben is a topon kell lenni

A 2000 körüli magyar kézilabda-vereségek, a meccsek nyert helyzetből való elvesztései azt mutatták, hogy az akkori csapat nem tudott a lélektani tényezőben előrelépni, ezért elbukta azokat a mérkőzéseket. Érdekes párhuzam, hogy ugyanebben az időben a vízilabda-válogatott Kemény Dénes vezetésével három olimpiát nyert egymás után. Ugyanabban az olimpiai évben, amikor a lányok az utolsó öt percben hatgólos előnyről elvesztették a meccset, a férfi vízilabda-válogatott 7–5-ös vesztett helyzetből a negyedik negyedben, emberhátrányban megnyerte a döntőt. Ennek az volt az oka, hogy lélektani értelemben az edző és a csapat is ki tudta hozni magából a legtöbbet. Nem a hard vagy tartalmi, technikai tudás különbözött ilyen mértékben, nem feltétlenül a vízilabda- vagy kézilabda-tudásban múlták csak felül vagy alul az ellenfeleket, hanem a lelki tényezőkben. 

A vízilabdában Kemény Dénes mondása volt, hogy nem a legjobbakat, hanem a csapat szempontjából legjobbakat rakja össze. 

Én magam vezetési tanácsadó vagyok negyven éve, és ezt én is kardinálisan fontos dolognak tartom.

A magyarokról az a hír járja, hogy bárkit képesek megverni, és bárkitől képesek kikapni, mert nagymértékben a mentális állapotuktól függ, hogyan játszanak. Futballistamenedzser körökben, amikor egy csapat játékosokat szerződtet, hasonló árú és tudású játékosok közül szívesebben választanak egy másik nemzetiségűt, mert a magyaroknak az a híre, hogy mentálisan sérülékenyebbek, kiszámíthatatlanok. Kérdés, hogy ez igaz-e, mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez az előítélet az üzleti életet és a sikereinket is befolyásolhatja.

A covid alatt volt alkalmunk megtapasztalni, mi történik akkor, ha a sporteseményeken nincsenek nézők. Elképesztően furcsa helyzet! Ugyanakkor vannak csapatok, például egyes nyugati kézilabda-válogatottak, akik, amikor eljönnek hozzánk, és látják, hogy megtelik a stadion, az nagy élmény számukra, mert nem szoktak hozzá, hogy ekkora közönség előtt kell játszaniuk. Amikor több ezer néző kiáltja, hogy „Hajrá!”, és kimondja a neved, annak elképesztő súlya és jelentősége van.

Mi, magyarok speciális bánásmódot igénylünk

Csapatsportoknál nagy kérdés, hogy a magyar lélek mennyire individualista vagy kollektivista. Mennyire tartozunk a Nyugathoz, ahol az edző alig szól bele a folyamatba, a játékosok megbeszélik a dolgokat, és többnyire egyenrangúság van, s mennyire a Kelethez, ahol hierarchizáltabb, keményebb a vezetés, de az összetartás is erősebb. Mi, magyarok valami furcsa módon a kettő közt vagyunk, ezért nagyon speciális bánásmódot igénylünk. 

Képesek vagyunk arra a fajta individualizmusra is, hogy amikor két magyar van valahol, az háromfelé húz. Ugyanakkor képesek vagyunk összefogni is, amikor kell. 

Benne van a vérünkben, a múltunkban ez is, az is. Mi valóban Kelet és Nyugat között állunk, ezért nagyon nehéz minket vezetni. Egyszerre igényünk, hogy tiszteljük a vezetőt, aki útmutatást ad nekünk, és hogy hagyjanak minket szabadon, kreatívan, individualista módon működni.

Egy 19 éves fiatal, Imre Bence kézilabdázó kreativitásán látszik, hogy igenis van olyan, hogy magyar stílus, és egy magyar játékosnak a magyar alkathoz kell megtalálnia az optimumot. Kérdés, hogy ezt milyen edző, milyen csapategységben találja meg, de amikor ez létrejön, akkor tudunk a csúcsra jutni. 

A legtöbb sportoló tapasztalta már az igen alacsony és igen magas arousalt (mint izgalmi állapotot) is, és azt is, hogy valahol ezen szintek között tudott igazán jól teljesíteni. Az optimális zóna azonban személyenként és feladatonként, sőt sok más paraméter mentén is változik. Egyeseknek nagyobb terhelésre van szükségük, hogy elérjék az optimális teljesítményt, másoknál ugyanez a szint teljes összeomláshoz vezethet. 

Az elv mindenki esetében ugyanaz. Mindannyian egy bizonyos stressz-szinten érjük el vagy adjuk ki magunkból a legtöbbet. Ha jó eredményt akarunk, ezt az egyéni és csapatos optimumot kell megtalálnunk a kommunikációban – edzésben, időkérésben, nevelésben is. 
Hajrá, magyarok!

A sport iránti elhivatottság sokszor már egészen fiatalon megmutatkozik. Így volt ez a te esetedben is? 

Meglepő módon nálam ez nem így történt, nem voltam nagy sportember kisgyerekkoromban és a középiskolában sem. Azok közé tartoztam, akik néhanapján elhatározták, hogy eljárnak rendszeresen futni, de két hét után abba is hagyták. Nem éreztem különösebb motivációt arra, hogy gyakrabban mozogjak, emiatt érdekes, hogy most ez lett a munkám. Viszont táncolni nagyon szerettem, imádtam zenét hallgatni, otthon táncos műsorokat is rendeztem, és egy ideig néptáncoltam is.

Milyen pályára készültél eredetileg?

Elsősorban nyomozó szerettem volna lenni, de túl nagy falatnak tűnt a felvételi egy román rendőrakadémiára. Egyrészt fizikailag sem álltam készen rá, másrészt a román nyelv sem ment olyan jól még akkor. Miután letettem erről a vágyamról, orvos akartam lenni, a középiskolában biológia–kémia szakra jártam. 

Amikor viszont be kellett iratkoznom az egyetemre, végül a régészet mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, hogy érdekel a történelem, és ebben mégiscsak van egy kis nyomozás.

Ekkor még nem sejtettem, hogy évekkel később a fitnesz irányába fogok elindulni.

Mikor történt a váltás, hogyan kezdődött a sportkarriered?

Egyszer egy nagyon jó barátom elhívott magával konditerembe. Ott elkezdtem az edzéseket, és a teremhez tartozó aerobiccsoportot is elkezdtem látogatni. Elsőként zumbaórán vettem részt, ami számomra tökéletes volt a táncos jelleg és a bombasztikus zenék miatt. Nagyon megszerettem, közben másfajta órákkal is megismerkedtem. Ez idő alatt sok pozitív visszajelzést kaptam, így fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy én is kipróbálhatnám magam oktatóként. Elvégeztem a zumbaoktatói kurzust, kibéreltem Kolozsvár központjában egy alagsori termet, és elindítottam a saját kis csoportomat. Ekkor másodéves egyetemista voltam. Pár évvel később – amikor úgy éreztem, hogy már igény van egy nagyobb helyiségre – eldöntöttem, hogy továbblépek, és saját edzőtermet nyitok. Ehhez az alaptőkét úgy gyűjtöttem össze, hogy elmentem Krétára szezonmunkára, ahol sportanimátorként dolgoztam. 

Kép

György Antónia - Kép: Gáll Melinda / GM Photography

Az anyagi feltételek mellett mi kellett még a terem elindításához?

Amikor hazajöttem Krétáról, éreztem, hogy továbbképzésekre van szükségem ahhoz, hogy szélesebb portfólióval tudjak indítani. Ezért 2016-ban elvégeztem Budapesten egy fitneszinstruktori képzést, közben viszont folyamatosan tartottam a zumbaórákat Kolozsváron. Intenzív félév volt, a hétvégéim utazással és tanulással teltek. Ekkor ismerkedtem meg a Hot Iron edzésformával is, azt a kurzust is elvégeztem. Ennek köszönhetően már egy komplett órarenddel tudtam elstartolni. 2016. december 6-án, Mikulás napján nyitottam meg a SteelWoman Fitness Clubot. Azóta minden évben Mikuláskor ünnepeljük a terem születésnapját, ez már hagyománnyá vált.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdened a vállalkozás beindításakor?

Elsősorban a bürokratikus ügyintézés jelentett kihívást számomra, mivel sok mindenben tapasztalatlan voltam. Autodidakta módon kellett megtanulnom, mit hogyan kell csinálni, kihez és mivel kell fordulni, de az elején a nagy lelkesedés miatt ezt nem éltem meg nyűgként. 

A nagy kép lebegett előttem, tudtam, hogy előbb-utóbb minden kirakós a helyére kerül.

Közben viszont volt egy olyan könnyebbség, hogy már megvolt az alapcsoportom, akik az új helyre is velem tartottak. Egy idő után már szájról szájra terjedt a klub híre, és így kialakult az ügyfélkör. Később elkezdtem edzőket keresni, akikkel felosztottuk az órarendet, így már nem nekem kellett minden órát megtartani reggel és este.

Kép

György Antónia - Kép: Gáll Melinda / GM Photography

Csíkmenaságból, egy többségében magyarok lakta településről származol. Mennyire jelentett gondot neked a román nyelv használata a kincses városban? 

Egyetemistaként költöztem Kolozsvárra, ekkor nem volt könnyű a román nyelvvel boldogulni, de idővel megszoktam a légkört, és belejöttem a gyakorlatba. A terem megnyitásakor már jobban beszéltem románul, akkor már hét éve éltem a városban. Megtörténhet, hogy olykor sután sikerült egy-egy megfogalmazás, de nem igazán éreztem úgy, hogy ez nagy nehézséget okozott volna nekem. Vannak visszajáró román klienseim is, velük is jól megértjük egymást.

Az edzőterem megnyitása óta eltelt több mint hét év. Mit tanított neked a vállalkozói lét?

Mindig azt gondoltam, hogy a vállalkozói lét idővel könnyebb lesz, mert már meglesz hozzá a kellő tapasztalat és tudás, de most be kell látnom, hogy ennyi év után sem lett könnyebb. Sőt sok szempontból nehezebb a klub vezetése. Mindig történik valami bonyodalom, jönnek az újdonságok, és ezeket tudni kell menedzselni. Nekem nagy nehézséget jelentett az, hogy delegáljam a feladatokat, bevonjak másokat is a vállalkozásomba, amelybe teljesen egyedül vágtam bele. 

Meg kellett tanulnom azt, hogy csapatként jobban tudunk haladni, és nekem is könnyebb az életem, ha ki tudok adni egy-két feladatot. 

Ez most már elég jól megy, van is hozzá segítségem. Már el tudok menni úgy nyaralni, hogy közben nem az otthoni dolgokon jár az eszem, mert van, akire hagyjam a klubot. 

2021-ben létrehoztad a SteelWoman Egyesületet. Milyen elgondolással tetted?

A SteelWoman Egyesületet közösségépítés céljából alapítottam, hogy ne csak a klubban, hanem azon kívül is találkozzunk, ismerkedjünk, lazítsunk a többiekkel. Elsősorban táborokat szervezünk tavasszal és ősszel. Ezek az események nyilvánosak, nem csak a SteelWoman közösségének szólnak, bárki más is csatlakozhat. Úgy érzem, hogy ezekért az alkalmakért megéri a sok munka, mivel létre tudok hozni egy olyan környezetet, ahol mások is megtapasztalhatják a közösség megtartóerejét. Nagyon szeretek egyedül lenni, de még nekem is jó érzés megélni azt, hogy tartozom egy csapathoz.

Kép

György Antónia - Kép: Gáll Melinda / GM Photography

Milyen terveket szövögetsz a jövőt illetően?

A közeljövőben a klub építésére szeretnék fókuszálni, ezért a személyi edzéseket is át szeretném majd adni másnak. Amíg edzést tartok, addig nem tudok a vállalkozásfejlesztéssel érdemben foglalkozni, és nem szeretném állandó rohanásban élni a mindennapjaimat. Jelenleg az építő energiát hiányolom az életemből, ehhez pedig az kell, hogy egy stratégia mentén haladjak, ne csináljak egyszerre több mindent, mert az nem feltétlenül egészséges és hatékony hosszú távon. Most az a célom, hogy működtessem a már meglévő rendszert, és megoldjam a folyamatban lévő ügyeket. Amíg ez nincs meg, addig nem szeretnék továbblépni és más, nagyléptékű célokra fókuszálni.

Említetted az állandó rohanást. Mi segít neked abban, hogy bírd a mindennapi gyűrődést?

Egyértelműen a sport. Nagyon jól ki tudom adni magamból a stresszt és a feszültséget az edzéseim során, ami számomra azért meglepő, mert ez régebben nem ment ennyire tudatosan. 

De nem a saját termemben edzek – ezt mindig is így csináltam, hogy ki tudjak teljesen kapcsolni, és ne az legyen, hogy az egész napomat a „munkahelyemen” töltöm. 

A sport mellett az utazás tud még igazán feltölteni. Szeretek új helyeket, országokat felfedezni.

Szerinted mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

A kiállást saját magamért. Mivel nehezebb a mindennapi életben magyarként románul kommunikálni, ezért fel kellett nekem is zárkóznom, ez adta ezt a fajta hozzáállást. Igyekszem képviselni az érdekeimet, nem vagyok meghunyászkodó személy, lehet, hogy ez a székelységemből is fakad. Mindenesetre úgy érzem, hogy az önérdek-érvényesítést a saját mentális egészségem miatt is érdemes gyakorolnom. 

A World Resources Institute által publikált State of Climate Action 2023 című tanulmány, amely 2023. novemberében jelent meg, azt mutatta be, hogy hol tartunk a klímavédelmi célok megvalósításában. A tanulmány külön fejezetet szentelt az élelmezésnek és a mezőgazdaságnak. Várhatóan 2050‑re már tízmilliárd ember fog élni a Földön. Ezért a következő évtizedek nagy kihívása az élelmiszer- és tápanyag­ellátás biztosítása lesz az emberiség számára úgy, hogy közben a klímacélok se szoruljanak háttérbe. Mindezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha változtatunk az élelmiszergyártásunkon, illetve a fogyasztásunkon. 

Az élelmiszereinkhez köthető üvegházhatású gázkibocsátásnak például háromszor olyan gyorsan kellene csökkennie a jövőben ahhoz, hogy a 2030-as célt elérjük, mint ahogy csökkent 2006 és 2020 között. 

Ehhez legfőképpen egy újfajta proteinstratégiára lesz szükség, vagyis fenntarthatóbb állattenyésztésre, és a növényi proteinek mennyiségének növelésére az állati eredetűekkel szemben azokban az országokban, amelyekben nagy a hús­fogyasztás mértéke. 

A wisevoter.com 2020-as felmérése szerint globálisan és átlagosan évente 49 kilogramm húst fogyasztunk fejenként. A legtöbb húst Hongkongban, az USA-ban és Ausztráliában eszik (137, 124 és 121 kilogramm fejenként). Magyarország a huszonnyolcadik helyen áll, nálunk évente fejenként átlagosan 79,73 kilogramm hús kerül az asztalra. 

A tanulmány azonban kiemeli, hogy az üvegházhatású gázok kibocsájtását és a földhasználat mértékét nézve a kérődző állatok tenyésztése képezi a legnagyobb környezeti lábnyomot: a kérődzők fogyasztásával hétszer akkora, mint a sertés és a szárnyasok esetében. Ha pedig például a hüvelyes növényekkel vetjük össze, akkor húszszoros lábnyomot kapunk. 

Kép

Fotó forrása: Freepik

A kérődzők fogyasztásában 2030-ra a globális cél a heti két adag elérése, 2050-re pedig a heti másfél adag fejenként. Az emberiség 2020-ban átlagosan ennek a másfélszeresét fogyasztotta. De nagy területi különbségek mutatkoznak: Ausztrália és Új-Zéland háromszoros, Dél- és Észak-Amerika lakói kétszeres mennyiséget fogyasztottak a heti másfél adaghoz képest. 

Európában 2020-ban épphogy meghaladtuk a 2050-es célkitűzést. Afrika és Ázsia lakosai pedig nagyjából ennek a felét fogyasztották. 

Magyarországon az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet ötévente végzi el az úgynevezett Országos Táplálkozás és Tápláltsági Állapot Vizsgálatot. A legutolsó, 2019-es felmérés szerint a nők esetében 94 százalékot, a férfiaknál 91 százalékot tesz ki a szárnyas vagy sertés a húsfogyasztásban. A marhahúsfogyasztás a nők esetében 5 százalék, a férfiaknál 8 százalék volt. Mindkét nemnél 1-1 százalékot tett ki az egyéb húsok fogyasztása. 

A Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége 2023 novemberében a Facebook-oldalán az egészségmegőrzés és a fenntartható táplálkozás jegyében azt javasolta, hogy étrendünk legalább háromnegyedét növényi eredetű élelmiszerek (zöldségek, köztük hüvelyesek, gyümölcsök, köztük diófélék, olajos magvak és gabonák) tegyék ki. A fehérjefogyasztásban a változatosságot, és hetente legalább egy húsmentes nap beiktatását is tanácsolják. 

Sosem késő fontolóra venni ezeket a tanácsokat akár egészségvédelmi, akár környezetvédelmi motiváció vezérel bennünket. Hiszen tudományosan is bizonyított, hogy ami jót tesz a szervezetünknek, az jót tesz a bolygónknak is. 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miért éppen a sörgyártóként híressé vált Dreher család tagjait választottad első regényed főszereplőinek?

Könyvet nagyon régen szerettem volna írni, de hogy ez épp a Dreher család története lett, látszólag véletlen. A szerkesztőm ajánlotta a családregényt mint műfajt, a zsáner tehát már megvolt, csak még nem tudtam, mi lesz a tartalom. Pont akkoriban vittem el egy üzletemberekből álló csoportot a Dreher Sörgyárak Zrt.-hez, ahol a vezérigazgató tartott nekünk egy prezentációt, majd átsétáltunk a Dreher Múzeumba, ott láttam a négy Dreher arcképét, és abban a pillanatban tudtam, hogy őket választom a regényem témájának. Onnantól szinte belebújtam ennek a családnak a történetébe, világába. Kutattam online és könyvtári, levéltári dokumentumokból is, hogyan vált egy Bécsbe bevándorló sváb fiatalember sörfőzdéjéből négy nemzedék során olyan márkanév, amelyet ma is emlegetünk. A regénnyel emléket állítok ennek a családnak és mindannak, amit ők hozzátettek a világhoz. 

Otthonosan mozogsz a kommunikáció és a marketing világában, személyes vezetői tanácsadással foglalkozol, ebből mindenki arra következtethetett, hogy üzleti témájú könyvvel törsz be elsőként a könyvpiacra. Hogyhogy nem így történt?

Eredetileg tényleg üzleti könyvet akartam írni a két évtizedes vezetői tanácsadó munkámban felhalmozott tapasztalataimról. Ám a magamnak tett fogadalmat a könyvírásról édesanyám hallotta először még nagyon-nagyon régen. Elképzeltem, ahogy hónom alá csapom az elkészült könyvet, és viszem megmutatni az édesanyámnak. 

Ő nagyon örül, könnybe lábad a szeme, és megkérdezi: „Miről írtál?” „Arról, hogyan legyél jobb cégvezető” – válaszolom. És tudtam, hogy ő ezt soha nem olvasná el. 

Ezért én ezt az üzleti könyvet beöltöztettem egy családregénybe. Egy személy, egy vállalat sikerei mögött mindig döntések vannak, a Dreherek is olyan elvek mentén hozták meg döntéseiket, amik nem különböznek sokban attól, ahogyan én ma tanácsadóként segítem a cégvezetőket. Végül is négy vezető döntéseit követtem végig ebben a regényben: hogyan reagáltak a korra, hogyan hagyományozták át a tudásukat.

Kép

Dreher-szimfónia - Kép: Athaeneum Kiadó

A regényen látszik, hogy mélyen beleástad magad a főszereplők korába, olyan szinten is, hogy milyen berendezési tárgyak, eszközök vehették őket körül, mit olvashattak és milyen zenét hallgathattak abban az időszakban. Kik segítettek a felkészülésben?

Többek között Török Róbert muzeológus, aki a Vendéglátóipari Múzeum igazgatója és a Dreher Gyűjtemény vezetője. Ő elolvasta a kéziratot, és jelezte, ha valami nem történhetett úgy a valóságban, ahogyan én írtam – ugyanakkor tiszteletben tartotta, hogy ez regény, nem történelmi tanulmány. Az egyik jelenetben például szendvicset ettek a szereplők – ő jelezte, hogy a szendvics akkor már létezett, ám a szereplők, mint derék sváb emberek, inkább csülköt vagy sonkát ehettek. Egy mellékszereplő temetési jeleneténél a zokogó feleségről jegyezte meg, hogy ő a valóságban három évvel a férje előtt meghalt. Én mondtam neki, hogy nekem erre a zokogásra itt szükségem van, és mivel nem a történelmi hűség volt a kizárólagos célom, nem változtattam az eredetileg megírt szövegen. 

Megkaptam Török Róberttől az 1864-ben megjelent Dreher Antal – Életrajzi vázlatok című könyv fordítását, ezt a „sörkirálynak” nevezett második Dreher, a fiatalon elhunyt Antal emlékére íratta az özvegye. A könyv tehát valós, idézek is belőle a regényben, de a megíratásának a története, a könyv bemutatója az én írói képzeletem terméke. Az egyik Dreher esküvője arra az időre esett, amikor Johann Strauss volt a legnépszerűbb zeneszerző–karmester Bécsben. Nincs rá bizonyíték, hogy ő vezényelte a zenekart az esküvőn, de nekem fontos volt, hogy a regényemben így történjen. Vannak szereplők, akik a valóságban nem léteztek, vannak, akik léteztek, de nem úgy, nem akkor és ott – és hogy ők találkozhattak-e, az egy játék, amit egy regényíró megengedhet magának. 

A főszereplők legfontosabb életeseményeit viszont tiszteletben tartottam.

Sokszor szerepel a regényben az a kézirat, tulajdonképpen napló, amelyet a Dreherek apáról fiúra hagyományoznak, és beleírják tapasztalataikat. Ez a kézirat létezett vagy a fantázia terméke?

Mi legyen: létezzen, vagy legyen a fantázia terméke?

Bár nagyon hihető, de úgy gondolom, inkább a fantázia terméke.

Akkor az.

Felolvasok néhány olyan sort a regényből, ami különösen megérintett engem. Kérlek, hogy reagálj rájuk néhány szóval. „Alkotni, létrehozni, teremteni. Másolni, ha van honnan. Tanulni, ha akad olyan, akitől érdemes. Varázsolni, amikor már semmi sem segít.”

Ezzel az idézettel szoktam zárni az előadásaimat. Ezer út vezet a teljesítményhez, és ez az, amiért mi vagyunk felelősek – a siker már a közönségtől függ. Tehát a Dreher-regény sikere nem bennem van, én letettem az asztalra a terméket, amibe szívem-lelkem és tudásom beleraktam. 

„De tudnod kell, Franz Anton, nem való bárki sörfőzőnek. Kérges tenyér, kialvatlan szemek és örök bizonytalanság jár vele.”

Ez egy kíméletlen világ volt, és ők egy startup vállalatot hoztak létre, amelyben minden családtagnak dolgoznia kellett. Ráadásul a napóleoni háborúk utáni gazdasági válságban az első Dreher szinte mindenét elveszítette, és a második nemzedék egyetlen férfitagjának, aki csodával határos módon született édesapja 75 éves korában, kemény döntést kellett hoznia: félretette művészeti ambícióit, és beállt a családi vállalkozásba, inasként megtanulta a szakmát. Ilyen áldozatos döntéseknek is köszönhetően lettek később iparbárók. 

„A család mindennél fontosabb”, ez a gondolat végigvonul a könyveden. Máshol a törzsi összetartásról, az egy vérből valók szövetségéről írsz, és hogy „a hasonló a hasonlókkal szívesen találkozik”. Ez a te egyik élettapasztalatod?

Ez egy ókori mondás, a hasonló gondolkodású, érdeklődésű, ambíciójú, merészségű emberek kapcsolódására utal. Ahogyan Dreher Antal a bajor Gabriel Sedlmayerrel találkozik az egyetemi előadóban, az csodálatos, és egy halálig tartó barátságot és munkakapcsolatot indít el. 

Nem véletlen, hogy kikkel találkozunk össze, és hogy kiket hagyunk, hogy hassanak ránk. Begyűjtjük a mintákat és a tapasztalatokat, aztán kiválasztjuk a saját utunkat. 

A cégemnek is az a neve, hogy Your Way Consulting, amelyben mások saját útját segítem.

„Annak a feltörekvő nemzedéknek a jeles képviselője lett (II. Dreher Antal), aki az utcán zajló ribillió helyett a termelés forradalmát hozta.” Kihallatszik ebből a te személyes szimpátiád és értékítéleted?

Amikor írtam, biztos nem volt bennem ilyen gondolat, de a leírt szavak elárulhatják, hogy én szerzőként milyen vagyok. Mai habitusomból és koromból fakadóan nagyra értékelem a nyugalmat, a konszolidációt. Ám tizenhat évesen – a nyolcvanas évek legelején, a még „dühöngő” Kádár-rendszerben – a gimnáziumi osztályfőnök-helyettesemtől vásároltam a szamizdat irodalmat, húszévesen pedig a Duna Kör tüntetéseire jártam. Azért izgalmasak az ilyen szembesítések a saját soraimmal, mert a művek mesélnek az írójukról akkor is, ha tudatosan nem helyez el a műben saját magáról szóló mondatokat. 

Kép tulajdonosa: Libri Kiadó

A Libri irodalmi díjak közül megkaptad a 2023-as év legsikeresebb debütáló könyve-díjat. Meghozta a kedved az első könyv sikere a következők írásához?

Az írás addiktív, és amikor az ember megfoghatja a saját könyvét, ráadásul díjat is nyer vele, az nagyon jó. Azt viszont elhatároztam, hogy nem lesz több olyan főszereplőm, aki valóban élt, mert az folyamatos öncenzúrára késztet szerzőként. Pedig elképesztően érdekes ismert családtörténetek lennének még… De elhatároztam, hogy olyan történetet írok, amelynek a főszereplője fiktív, vagyis azt csinálok vele, amit akarok, viszont sok valós, ismert kortárs figurával találkozik majd. 

Az új regényem a 19. század második felében, egy év alatt játszódik, és egy 18 év körüli fiúval ismerkedhetnek meg az olvasók. Késmárki Bertalan Kolozsváron született, lelencházban nőtt fel, majd Pestre szökött. Zsebmetsző lett, lop, csal, hazudik, hogy életben maradjon a Bach-korszakbeli Pest és Buda forgatagában. Nagyjából 20 éves kora körül búcsúzunk el tőle, és hogy lesz-e folytatás, az olvasói fogadtatáson múlik. 

Már leadtam ennek a regénynek a kéziratát, szeptemberben, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg, az lesz a címe, hogy „Késmárki Bertalan – Az ígéret szép szó”.

„Hogy lesz-e folytatás, az olvasói fogadtatáson múlik” – mondtad. Ennyire fontos, hogy a könyv eladható legyen?

Sokan nehezen fogadják el, számomra viszont természetes, hogy egy könyv egyben eladandó termék is. A Dreher-szimfóniának legalább négy olvasata, tehát négyféle célközönsége van: családregény, üzleti regény, történelmi regény, és van egy erős női cselekményszála. Ez utóbbi azért is fontos számomra, mert hálás vagyok azoknak a nőknek, akik az életemet segítik, az édesanyámtól a feleségemen át a fiam mellett a három lányomig. A szerkesztőmtől a kötet tervezőjén át a kommunikációs segítőmig mind csodálatos női szereplői az életemnek. Hálás vagyok azért is, hogy olyan ruhába öltöztette a könyvemet a tervező, ami ajándékként is keretezi. 

Umberto Eco írta, hogy „nemcsak az olvasók választják ki a könyvet, hanem a könyvek is kiválasztják az olvasóikat”. Büszke vagyok rá, hogy már az ötödik kiadása jelent meg a Dreher-szimfóniának, és 14 hónapja majdnem megszakítás nélkül van az Athenaeum Kiadó legolvasottabb tíz könyve között. A Késmárki Bertalan-sorozat első részének a külseje is olyan lesz, hogy gyűjtésre inspirál, igaz, én belepirulok, ha arra gondolok, hogy majd „Iglódit” fognak gyűjteni az emberek, ahogyan a szerkesztőm mondta.  De állok elébe. (nevet) 

A Dreherek történetük során többször elveszítik majdnem mindenüket. Mi a te személyes élettapasztalatod a vagyonról, a pénzről?

Az ötödik generáció tagjai emigráltak. Dreher Jenő lánya csak a 2000-es években látogatott vissza Magyarországra, készítettek vele akkor tévériportot, amit láttam. A martonvásári kastélynál forgattak, amely egykor a család tulajdona volt. A riporter az érzéseit firtatta azzal kapcsolatban, hogy itt egykor minden az övék volt, aztán semmijük sem maradt. 

A hölgy azt válaszolta: „Isten adta, Isten elvette.” 

Azt hiszem, én nem tudtam volna ennyire bölcs és belenyugvó lenni.

Van kulcsmondata a regényednek?

„Ami rajtad múlik, az rajtad ne múljon.” Ha mindenki megteszi a maga posztján azt, amire képes, akkor még nem biztos, hogy sikeres lesz, de már nyugodt lehet.

A gyártók úgymond nem szólnak ebbe bele, de a futók köreiben elfogadott álláspont, hogy nagyjából ezer kilométerenként érdemes új cipőbe bújni. Bár igyekszem a tárgyaimat a környezettudatosság jegyében minél tovább használni, végül azért döntöttem a csere mellett, mert mindkét cipőm sarka a külső talprésznél teljesen elkopott, elvékonyodott. 

A környezetre és azzal együtt a klímára számos iparág és emberi tevékenység hat. A textilipar, amelynek nyolcvanegy százalékát a ruhagyártás teszi ki, ma a negyedik ilyen jelentős tényező az élelmiszeripar, a háztartások fenntartása és a közlekedés működtetése után. Ha az iparág víz- és környezeti lábnyomát nézzük, akkor pedig a harmadik helyen áll, ha pedig az elsődleges nyersanyag-használatot és az üvegházhatású gázok kibocsájtását, akkor az ötödiken. 

A 2008-tól kezdődő világgazdasági válság visszaesést eredményezett az iparágban. Ezt lassú és enyhe növekedés követte a 2010-es évek első felében, majd 2015-től ismét egyre több sportcipő került ki a gyártásból, a 2020-as koronavírus-járványig pedig meredeken nőtt a cipők száma. 

A gyártási folyamatok környezetterhelése mellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden termék, amely ma a boltokba kerül, előbb vagy utóbb hulladékká válik. 

A hulladékkezelés pedig további kihívásokat tartogat.

Kép

Fotó forrása: Pexels

Mit tehetünk azért, hogy minél tovább használjunk egy futócipőt? 

A legfőbb feladatunk ezen a téren az, hogy ápoljuk, gondozzuk a lábbelinket. Ha vizes lesz, szárítsuk ki! Ha saras, koszos, tisztítsuk meg! Tárolás közben használjunk sámfát vagy összegyűrt papírt, hogy a cipő tartsa az alakját. 
Örök kérdés, hogy moshatók-e a sportcipőink mosógépben. Madarász Tamás szervizvezető, szakoktató, a Háztartásigép-szaktechnikusi szakmai ismeretek című könyv szerzője azt tanácsolja, hogy ha a mosógépünk rendelkezik sportcipőprogrammal, akkor azt bátran használjuk. Ez a program ugyanis alacsony hőmérsékleten, és inkább áztatással dolgozik. 

A hagyományos mosóprogramok a sulykolás elvét használva többet forgatják a dobot, a cipő gyakoribb ütközése a dob falával pedig koptathatja a talpat. Madarász Tamás azt javasolja, hogy ha nincs sportcipőprogram a mosógépen, és mindenképpen abban szeretnénk mosni, akkor használjunk hozzá cipőzsákot, mivel az jobban óv a kopástól. Továbbá válasszunk alacsony hőmérsékletű, rövidebb mosási és hosszabb áztatási fázist alkalmazó mosóprogramot. 

Őry István, a Legyél önmagad futóedzője című könyv szerzője pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem árt változtatni az agresszív, sarokra érkező futótechnikán sem. Ekkor ugyanis a sarok nagy erővel becsapódik a talajba, miközben a térdízület szinte teljesen nyújtva van. Őry szerint ez hosszabb távon növeli a sérülések kockázatát. Mindez nyilván a cipő talpának sem kedvez.
Hogyan tudunk ezen a rossz technikán változtatni? Úgy, hogy rövidítjük a lépéseinket, és növeljük a lépésfrekvenciát. Ez egyáltalán nem könnyű feladat. Ami segítség lehet ebben, az a zene. 

A futáshoz olyan lejátszási listát érdemes keresni, amelynek ritmusát követve percenként száznyolcvan lépésre növelhető a lépésszám. 

Jó futótechnikával, puhább lépésekkel nemcsak a saját egészségünkért, hanem a környezetünkért is tehetünk. 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Közös háztartás, külön szoba

Babos Annamária fiatal építészmérnök négy lakótársával a XI. kerület egy kertvárosi részén – ahogy ők nevezik – lakásközösségben él. Az öt hálószobás, négyszintes házban saját maguk állította szabályok szerint élnek együtt, megosztják a feladatokat, és közösen bérlik a házat a főbérlőtől.

„A tartós élelmiszereket (rizs, liszt, olaj), tisztítószereket, újratölthető mosószert közösen használjuk. Mindenki magára főz, de vannak közös vacsorák, vagy ha valaki nagyobb adagot készít, akkor szól, hogy »nyugodtan egyetek ebből, srácok«. De mindenkinek megvannak a saját dolgai: külön polc a hűtőben, külön doboz a kamrában, nem esszük meg egymásét” – magyarázza a működésüket.

A falra kitűzve táblázat mutatja a takarítási rendet, amit, ha valaki nem tart be, „büntipénzt” kell fizetnie. 

„A háztartási teendőket és a pénzügyi terheket is megosztjuk egymással. Emellett az ember nem egyedül van, nem egy sötét lyukba megy haza, hanem tudunk egymással beszélgetni, és tágas, kertes házban élünk. Természetesen, ahol emberek élnek, ott van konfliktus. 

Nem mindenki ugyanúgy takarít, nem mindenki csinálja meg a vállalt feladatokat vagy tudja kivenni a részét a teendőkből, és ezekből óhatatlanul konfliktusok fakadnak. Ezeket meg kell tudni beszélni, időt kell rá szánni. 

Nem való a közösségi lakhatási forma mindenkinek, nem is gondolnám, hogy bárkit bele kell kényszeríteni” – összegzi tapasztalatait az építészmérnök. 

Jelenleg éppen két új lakótársat keresnek, a legolcsóbb kiadó szobájuk 80 ezer forint rezsivel együtt, ami a mostani budapesti albérletárakhoz képest nagyon kedvező, ráadásul kertjük és garázsuk is van. Egyébként arról is a közösség, és nem a főbérlő dönt, hogy ki lesz az új lakó, aki beköltözhet. Ez a lakhatási forma inkább a hasonló élethelyzetben lévőknek ideális, nem alkalmas arra, hogy például egy kisgyerekes család vagy egy egyedülálló anya gyerekekkel ott lakjon. Erre a helyzetre nyújthatna megoldást a cohousing, ami Nyugat-Európában már igencsak elterjedt, népszerű lakhatási forma, és bár elvében hasonló, nem ugyanaz, mint ez a XI. kerületi lakásközösség. 

„Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza”

Amit ma cohousingnak hívunk, az az 1960-as évek Dániájából indult el. „Ez egy olyan lakhatási forma, ahol a lakók önmaguk, nem kényszerből döntenek arról, hogy együtt fognak lakni. Eldöntik, milyen szinten osztanak meg tereket, tevékenységeket. Szintén fontos, hogy önmenedzsmenttel tartják fenn az épületet, nincs közös képviselőjük” – magyarázza Annamária, aki öt évvel ezelőtt hozta létre ismerőseivel a Cohousing Budapest Egyesületet.

A szerveződés tagjai családi állapot és szakma szerint is sokfélék, atomfizikustól mérnökön át a közösségfejlesztőig. 

Sokan laktak már közülük lakásközösségben, külföldön cohousingban, és sok közösségi eseményen is részt vesznek. Nem titkolt céljuk, hogy önkormányzatokkal, döntéshozókkal is jobban megismertessék ezt a lakhatási formát. 

De térjünk még vissza Dániához, ahol az 1960-as években sokan kiköltöztek a nagyvárosokból az agglomerációba, és szabadon álló családi házakat építettek. Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza, miközben nem is használták igazán a házukat, amit sok pénzért felépítettek. „A Budapest környéki agglomerációban is ez történik most” – veti közbe az egyesület társelnöke. Dániában aztán néhány házaspár kitalálta, mi lenne, ha úgy építenének sorházakat, hogy lehessen egymásra figyelni, és tíz–húsz család közösen dönthetne a ház működéséről. Ezt hívják elsőgenerációs cohousingnak. 

Előképek a keresztény egyházban
Bizonyos szempontból a cohousingban megvalósuló közösségi megoldások már a középkor óta jelen vannak a különböző egyházi közösségekben. Két példa: 1. A XIII. században élték virágkorukat a flamand beginaudvarok, ahol a katolikus egyházhoz tartozó női világi közösség városrészeket alakított ki magának. Tizenhárom flamand beginaudvar a világörökség része a mai Hollandia és Belgium területén. 2. A Bruderhof pedig egy anabaptista keresztény mozgalom, amelyet 1920-ban alapítottak Németországban. Az angliai Darwell Bruderhof kommunában több mint négyszáz ember él együtt hasonló gyakorlati elvek szerint.

„Amit mi cohousingnak nevezünk, arra az a jellemző, hogy nincs vallási vagy bármilyen ideológiai háttere. Nem ez köti össze az embereket, hanem a közösség, az együttélés, a mindennapi élet megosztásának vágya” – hangsúlyozza Annamária. Szerinte, bár léteznek például kifejezetten női vagy idős cohousingok, a tapasztalatok szerint az működik jól, ahol heterogén a közösség: gyerekesek, szinglik, idősek, fiatalok lakhatnak együtt. 

Miben más a cohousing, mint egy társasház?

Amit második generációs cohousingnak neveznek, az nagyvárosi társasházakban, sűrűn lakott területeken jött létre, miután a középosztály a nagy ingatlanfejlesztő cégek miatt kiszorult a belvárosból. Nem tudtak telket venni, de rájöttek, ha összefognak, akkor ki tudják hagyni az ingatlanfejlesztőt. 
„Kívülről nagyon hasonló, mint egy átlagos társasház, minden lakóegység (ideális esetben minimum 12, maximum 35 lakás) konyhával, fürdőszobával, nappalival, hálószobával felszerelt, de belülről abban különbözik, hogy sokkal több közösségi tere van: mosókonyha, barkácsműhely, gyereksarok, tetőterasz, szauna vagy tornaszoba. A lépcsőház tágas, ahol a szomszédok spontán találkozhatnak, akár asztalokat is kipakolhatnak. 

Ha valaki lekvárt főz vagy szülinapi bulit tart, lefoglalhat egy közösségi teret. Nem kell mindenkinek külön fúrógépet vennie, hanem közösen használnak néhányat a lakók.

Az is jellemző, hogy az épület aljában lévő kávézót a közösség egyik tagja üzemelteti, vagy közösen adják azt ki, így a bérleti díjból bevétele van a háznak” – sorol példákat. 

A posztszocialista országokra, így Magyarországra sem jellemző még ez a lakhatási forma, Hollandiában, Dániában viszont a lakások 10–15 százaléka cohousing. Berlinben, Zürichben, Koppenhágában, Amszterdamban, Barcelonában vagy Bécsben egyre több ilyen ház épül. (Babos Annamária doktori kutatásában épp Bécset és Budapestet vizsgálja a cohousing-lehetőségek szempontjából.) És ahogy fogalmaz: „Az a vágyam, hogy a gyerekeim már cohousingban nőjenek fel”. 

De miért nem találkozunk itthon a fővárosban vagy akár vidéken cohousing társasházakkal? Röviden azért, mert a posztszocialista országokban, így nálunk is a társadalom ragaszkodik a magántulajdonhoz.

Bécsben így néz ki egy cohousing:

A magántulajdon az elsődleges itthon

Ágnes és családja a ’80-as évek közepén saját erőből, anyagi okok miatt két másik családdal közösen épített családi házat Budapesten, és a mai napig ott élnek. Ám ez a forma azért távol áll a klasszikus cohousingtól. Mint meséli, az építkezés során felvetődtek konfliktusos helyzetek, így végül az eredeti tervekkel ellentétben a kertet sem közösen, hanem szeparálva használják. 

„Barátság nem lett a családok közt, de megfelelő, békés szomszédi viszony igen. Ez biztonságot ad és nyugalmas együttélést. Bízunk is egymásban” – hangsúlyozza.

Ugyanakkor hozzáteszi, hibát követtek el, amikor egy-egy dolgot vagy épp az együttélés szabályait nem rögzítették írásban. Viszont megtanulták elfogadni a családok eltérő anyagi helyzetét, eltérő hozzáállását és a személyiségekből adódó különbségeket.

„Ma Magyarországon az emberek a saját tulajdonú lakást preferálják. Nem gondolom, hogy ezt az attitűdöt teljesen meg tudnánk változtatni, ugyanakkor Budapesten nagyon sok fiatal felnőtt él, akiknek nem biztos, hogy olyan fontos a saját tulajdon, a megfizethető, biztonságos lakhatás viszont igen. Üres épületeket – nemcsak társasházakat, de akár üressé vált iskolákat vagy irodákat – lehetne közösségi alapon átalakítani. Az ingatlanfejlesztők sorra húzzák fel az új lakóépületeket, miért ne lehetne azok között néhány olyan, amely közösségi alapon működik?” – veti fel az építészmérnök.

A problémát elsősorban ott kell keresni, hogy napjainkban nem áll az ingatlanfejlesztők érdekében, hogy egy ilyen bonyolult projektbe belevágjanak, ahol még egy közösség is van. Hiszen 1–1,5 milliós négyzetméter áron kelnek el Budapesten a lakások. „Ha bekövetkezik egy olyan időszak, amikor majd jobban kell küzdeniük a vevőkért, akkor lesz esély a meggyőzésükre, hogy egy ház cohousingként működhessen” – mondja Annamária.

A szomszédok nem szólnak egymáshoz

Itthon a rendszerváltás utáni privatizációkor rengeteg önkormányzati tulajdon került át magántulajdonba, szétszabdalódtak a bérházak. 

„Nagyon sok ember él együtt társasházakban Budapesten, nem jól szervezett módon, egymásra kényszerülve, pedig lennének erre megoldások, szánhatnának például arra pénzt az önkormányzatok, hogy a társasházakban kezeljék a konfliktusokat. 

A közös képviseleten is lehetne javítani: ne nyűg legyen egy társasházi közgyűlés, hanem az emberek beszélgessenek a saját társasházukról. 

Sok helyen van közös kert, ami nincs rendben tartva, nem használja senki, ebben is van potenciál. Sokan nem ismerik a szomszédaikat, nem is tudják a nevüket, pedig jó lenne bízni egymásban, hogy ha elmegyünk nyaralni, oda tudjuk adni egymásnak a kulcsot” – szemlélteti az egyesület társelnöke. 

A Cohousing Budapest „Szomszédokkal sülve-főve” néven, önkormányzati támogatással már szervezett közöségfejlesztési programokat, közös étkezéseket XI. kerületi társasházak lakóinak, ahol igyekeztek népszerűsíteni a közösségi lakhatást. Egy jól működő társasház vagy egy cohousing tehát az elmagányosodás ellen is gyógyír lenne, kérdés, hogy mikor valósulhat meg hazai viszonyok között.