Mit fogunk enni 20 év múlva? – A rovarevéstől a laborban előállított húsig

Csak megszokás kérdése?

Amikor először jártam Ázsiában, rendkívül felkavart az ott teljesen hétköznapinak számító látvány, ahogy a helyiek békésen csemegéznek a sültbogaras tálból. Bár nagyon szeretem a helyi specialitásokat kipróbálni, ezúttal nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam az állítólag mennyei, roppanós fogást. Tudom, az undoromnak pusztán pszichés háttere van, hiszen miért lenne gusztustalanabb egy rovar, mint bármelyik más élőlény húsa, amit pedig jóízűen elfogyasztok? Talán azért, mert a szüleimtől nem ezt tanultam, nem erre szocializálódtam.  

A rovarevéssel egyáltalán nem az a baj, hogy egészségtelen (sőt), leginkább az undor az, ami visszatart tőle bennünket. Ez az érzés pedig nagyon is racionális jelenség, amely az evolúció során fejlődött ki, és az a szerepe, hogy távol tartson minket olyan dolgoktól, amelyek az egészségünkre veszélyesek lehetnek. Az ösztönös viszolygást kisgyermekkorunkban a nevelésünk is megerősíti: a szüleink megmutatják saját példájukon keresztül, hogy mit illik megenni és mit nem, azaz mitől jobb, ha távol tartjuk magunkat – és a rovarevés is ebbe a kategóriába tartozik. A gondolattól, hogy az ember a szájába vegyen egy sült bogarat, szinte mindenki iszonyodik, aki Európában, Észak-Amerikában vagy más olyan kultúrában nevelkedett, ahol a rovarokat nem tekintik ételnek.  

Ugyanakkor a világ nagy részén a rovarok fogyasztása teljesen természetes: becslések szerint mintegy kétmilliárd ember étrendjében szerepelnek ízeltlábúak.

A táplálkozásszakértők szerint ezzel nincs is gond, hiszen a rovarok kiváló fehérjeforrást jelentenek, és tele vannak vitaminokkal, ásványi anyagokkal, élelmi rostokkal, telítetlen zsírsavakkal. A tücskök, szöcskék és selyemhernyók állítólag háromszor annyi antioxidánst tartalmaznak, mint a frissen facsart narancslé. Ráadásul a rovaralapú táplálék gyártásának sokkal kisebb a környezeti hatása, mint a marha-, sertés- vagy csirkehústermelésnek. A lisztkukac előállításához például csak tizedannyi termőföld szükséges, mint amennyit ugyanannyi marhahús termelése igényel, és sokkal kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátásával is jár. A kutatók szerint érdemes lenne ezen a viszolygó hozzáálláson változtatni, mert a rovarok hosszú távon is megoldást nyújthatnak a megszokott állati fehérjék kiváltására.

„Az ehető rovarfajok, mint a lisztkukac vagy a vándorsáska, a megtermelt fehérjéhez mérten más állatfajokkal összehasonlítva sokkal kisebb mértékű ökológiai lábnyomot hagynak maguk után. Amellett, hogy a rovarok kevesebb ráfordítást igényelnek a tenyésztés során, sokkal hatékonyabban alakítják a takarmányt saját testtömegükké, mint más állatfajok. Ez annak tudható be, hogy nem szükséges külön energia a testhőmérsékletük megtartásához, mivel környezetük hőtartalmát veszik fel. Ráadásul takarmányként felhasználhatók olyan mezőgazdasági, élelmiszeripari vagy éppen faipari melléktermékek, amelyeket ma sok esetben hulladékként tartunk számon” – olvasható a Nébih egy 2016-os közleményében.

Ne gondoljuk, hogy a mi táplálkozási kultúránk teljesen rovarmentes!  

Talán nem is vagyunk tudatában annak, hogy potenciális rovarfogyasztók vagyunk, mert egyes élelmiszerek, amelyeket leemelünk a hazai szupermarketek polcairól, rovart is tartalmaznak ilyen vagy olyan formában. Mégis jóízűen megesszük őket.  

Meg vagyunk etetve?

Az Európai Bizottság döntése alapján a házi tücsökkel együtt már hat olyan rovarfajta van, amely a kereskedelmi forgalomban élelmiszerként és élelmiszer-összetevőként jelenhet meg az Európai Unióban. Rendelet szabályozza, hogy az élelmiszerek rovartartalmát minden esetben jelölni kell, ám hiába a rendelet, ha nem tudjuk, mit nézzünk.

A két legszélesebb körben alkalmazott, rovarokból kivont adalék a kármin és a sellak, ez utóbbi édességek, csokoládék, gyümölcsök és gyümölcskészítmények fényes hatásáért felelős. A kármin vagy kárminsav többnyire E120 fedőnéven, a sellak E904-es kód alatt fut a csomagolásokon. A Nébih E-szám kereső oldala szerint a kárminokat és a kárminsavat a kosnilból állítják elő – amely a bíbortetű (Dactylopius coccus Costa rovar) nőnemű példányainak szárított testéből áll –, és cukorkák, például az M&M’s drazsék, a franciadrazsé, a Dunakavics, mignonok, joghurtok, marcipán tortadíszek és gyümölcsös töltött csokik fontos összetevője, de számos húskészítménybe is kerül belőle. Ott van rengeteg löncshúsban, felvágottban, párizsiban és virsliben, májkrémben is. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kármin kiváltására egyre több étel esetében használja az élelmiszeripar színezőanyagként a likopint, a céklát vagy más növényi eredetű adalékot.

Az élelmezéskutatók szerint a rovaralapú táplálkozás valódi megoldást jelenthet az emberiség számára, de azért nem eszik olyan forrón a kását. Akit csak maga a tudat zavar – hogy rovart kell lenyelnie –, annak is lesz ideje megbarátkozni a gondolattal, hiszen még hosszú folyamat, mire tücsökből, kukacból vagy sáskából készült ételek is kaphatók lesznek a boltokban. A váltás pedig bizonyára fokozatos és lassú lesz, és még az is lehetséges, hogy mire odaérünk, már fel sem fog tűnni, hogy a megszokott csirkenuggets mellett ott lesz a polcon a tücsökburger és a sáskaropogós.

Kép

Kép: Freepik

Hús, de nem a legelőről, hanem a laborból

Nem kell szakértőnek lenni, hogy tisztán lássuk: az állattenyésztés a jelenlegi tömegtermeléses formájában hosszú távon fenntarthatatlan.  

Ezért is kutatják a szakemberek már jó ideje az alternatív lehetőségeket, és így született meg 2013-ban a „tenyésztett hús” az Utrechti Egyetemen. Mark Post holland professzor létrehozta a világ első őssejtekből tenyésztett hamburgerét.  

Az „in vitro húst” sokáig az egyik legígéretesebb alternatív húsforrásként emlegették, ám az azóta készült tudományos publikációk ezt rendre megcáfolták. Több tudományos számítás szerint hosszú távon sem az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét, sem a vízlábnyomot nem csökkentené (gyakorlatilag azonos lenne a hagyományos húséval), sőt a gyártása tömegessé válása esetén még rontaná is a felmelegedést okozó körülményeket.

Alapvető probléma az is, hogy az előállításához élő őssejtekre van szükség. Ezeket szarvasmarhák kis izomdarabjaiból nyerik ki. Mivel egyre nagyobb gyakorisággal, újra és újra ki kell nyerni az állatokból, ez már önmagában felvet etikai és állatjólléti kérdéseket, ezért keresik az alternatív lehetőségeket.

Ráadásul a tenyésztett hús, mint kiderült, nem is igazán egészséges, hiszen az állatokból kinyert sejtek szaporításához hormonokra, növekedést serkentő vegyületekre van szükség. És ha ez még nem lenne elegendő érv amellett, hogy zsákutca ez az irány a mai formájában, szót kell ejteni arról a tényről is, hogy a tenyésztett húsból hiányoznak vagy csak korlátozott mennyiségben vannak jelen benne az olyan alapvető tápanyagok, amelyeket nehéz mesterségesen reprodukálni (például a vas, a cink és a B12-vitamin).  

Az is bizonyosságot nyert, hogy hiába próbáltak több nyom- és mikroelemet mesterségesen hozzáadni, a „hús” táplálkozásélettani értéke nem javult, mert ezen elemek nem az eredeti, természetes szerkezeti formájukban fordultak elő benne, így kevésbé szívódtak fel.

Az sem mellékes tényező, hogy a tenyésztett húsnak egyelőre az íze sem túl csábító, mivel hiányoznak belőle a valódi hús kellemes aromáját és ízét adó vegyületek. Egyelőre hiába kísérleteznek különféle ízfokozó összetevők, például céklalé, sáfrány vagy tojáspor hozzáadásával, a valódi hús érzékszervi minőségét, ízét a mai napig nem tudták rekonstruálni.

Közben nagy erőkkel próbálnak műhúst előállítani növényi alapú fehérjéből is (például a Pichia pastoris nevű élesztőgombából) génszerkesztéssel. Ez a kísérletfolyamat már 2019-ben eljutott az amerikaiaknak oly fontos húspogácsáig. Bár nagy gyorséttermi láncok már piacra dobták a növényi alapú műmarhahúsból készült hamburgereket, és az újdonság varázsa miatt állítólag sok fogy belőlük, úgy tűnik, egyik „laborhús” sem válik a mindennapjaink részévé.  

A hagyományainkat pusztítaná el a műhús és a rovarevés  

A műhús fogyasztásának elterjedése egy olyan gazdasági ágazatot – az állattenyésztést – és ökoszisztémát veszélyeztetne, amelyre az emberiségnek a jövőben is szüksége van.  

„Nem csak abból az aspektusból kell ezt a kérdést megközelíteni, hogy most környezetszennyező-e, vagy nagyobb ökológiai lábnyomot hagy-e maga után. Ha mindezt bevezetjük, engedélyezzük és elterjed, azzal a hagyományainkat és a kultúránkat bontjuk fel, ami aztán olyan gyökértelenséghez vezet, aminek beláthatatlan következményei lehetnek – hívta fel a figyelmet Nagy István agrárminiszer többek között a műhús bevezetésének lehetséges hosszú távú következményeire. Ugyanezt a tendenciát erősítené a rovarfehérje alapú táplálkozásra való áttérés is: – Azt látjuk, hogy a vidéki hagyományaink, kultúránk és életmódunk kerülhet válságba, amikor olyan témák kerülnek elő, hogy együnk-e rovarfehérjét, sáskát, tücsköt vagy bogarat. Ha fölváltjuk a magunk hagyományaiból eredő termékeket egy idegen kultúra termékeivel, akkor az önazonosságunkat, a gyökereinket vágjuk el. Ez alapvető és hosszú távon ható veszélyeket hordoz magában, mert a föld, a hagyomány és a vidék egyaránt megtartó erőt jelent” – nyomatékosította a miniszter.

Egy bizonyos: a táplálkozás kérdését nem lehet egyszerűen üzleti vagy ökotudatossági kérdéssé redukálni, és a fenntarthatóságnak sem csak egy vagy két útja lehet kizárólagos megoldás.

A húsfogyasztás csökkentése ugyan elkerülhetetlen a jóléti társadalmakban, de nem kell teljesen száműzni, mert kisebb mértékben fenntarthatóvá lehet tenni. Ezt igazolja egy magyar kutatás a szürkemarha ridegtartásáról, amely bizonyította ennek a fenntarthatóságát a karbonlábnyom szempontjából.
„Az emberiség egésze nem állítható át növényfogyasztásra, és nem is lenne célravezető. Egyrészt mert ma 800 millió ember közvetlen megélhetését jelenti az állattenyésztés. Másrészt mert óriási különbség van hús és hús között környezetvédelmi szempontból – magyarázta dr. Koncz Péter ökológus, a Duna–Ipoly Nemzeti Park projektmenedzsere egy korábbi interjúban. – Csak a nagy húsfogyasztású területeken – Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban – kellene kb. felére csökkenteni a húsfogyasztást. A fejlődő régiókban jóval kisebb a fogyasztás, és vannak népcsoportok – például a hideg éghajlaton élő inuitok –, akik szinte kizárólag csak halat és rénszarvashúst fogyasztanak, és számukra ez a természetes" – tette hozzá.