Együtt élünk, mégis külön – a cohousing lehet a megoldás az elmagányosodás ellen?

Közös háztartás, külön szoba

Babos Annamária fiatal építészmérnök négy lakótársával a XI. kerület egy kertvárosi részén – ahogy ők nevezik – lakásközösségben él. Az öt hálószobás, négyszintes házban saját maguk állította szabályok szerint élnek együtt, megosztják a feladatokat, és közösen bérlik a házat a főbérlőtől.

„A tartós élelmiszereket (rizs, liszt, olaj), tisztítószereket, újratölthető mosószert közösen használjuk. Mindenki magára főz, de vannak közös vacsorák, vagy ha valaki nagyobb adagot készít, akkor szól, hogy »nyugodtan egyetek ebből, srácok«. De mindenkinek megvannak a saját dolgai: külön polc a hűtőben, külön doboz a kamrában, nem esszük meg egymásét” – magyarázza a működésüket.

A falra kitűzve táblázat mutatja a takarítási rendet, amit, ha valaki nem tart be, „büntipénzt” kell fizetnie. 

„A háztartási teendőket és a pénzügyi terheket is megosztjuk egymással. Emellett az ember nem egyedül van, nem egy sötét lyukba megy haza, hanem tudunk egymással beszélgetni, és tágas, kertes házban élünk. Természetesen, ahol emberek élnek, ott van konfliktus. 

Nem mindenki ugyanúgy takarít, nem mindenki csinálja meg a vállalt feladatokat vagy tudja kivenni a részét a teendőkből, és ezekből óhatatlanul konfliktusok fakadnak. Ezeket meg kell tudni beszélni, időt kell rá szánni. 

Nem való a közösségi lakhatási forma mindenkinek, nem is gondolnám, hogy bárkit bele kell kényszeríteni” – összegzi tapasztalatait az építészmérnök. 

Jelenleg éppen két új lakótársat keresnek, a legolcsóbb kiadó szobájuk 80 ezer forint rezsivel együtt, ami a mostani budapesti albérletárakhoz képest nagyon kedvező, ráadásul kertjük és garázsuk is van. Egyébként arról is a közösség, és nem a főbérlő dönt, hogy ki lesz az új lakó, aki beköltözhet. Ez a lakhatási forma inkább a hasonló élethelyzetben lévőknek ideális, nem alkalmas arra, hogy például egy kisgyerekes család vagy egy egyedülálló anya gyerekekkel ott lakjon. Erre a helyzetre nyújthatna megoldást a cohousing, ami Nyugat-Európában már igencsak elterjedt, népszerű lakhatási forma, és bár elvében hasonló, nem ugyanaz, mint ez a XI. kerületi lakásközösség. 

„Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza”

Amit ma cohousingnak hívunk, az az 1960-as évek Dániájából indult el. „Ez egy olyan lakhatási forma, ahol a lakók önmaguk, nem kényszerből döntenek arról, hogy együtt fognak lakni. Eldöntik, milyen szinten osztanak meg tereket, tevékenységeket. Szintén fontos, hogy önmenedzsmenttel tartják fenn az épületet, nincs közös képviselőjük” – magyarázza Annamária, aki öt évvel ezelőtt hozta létre ismerőseivel a Cohousing Budapest Egyesületet.

A szerveződés tagjai családi állapot és szakma szerint is sokfélék, atomfizikustól mérnökön át a közösségfejlesztőig. 

Sokan laktak már közülük lakásközösségben, külföldön cohousingban, és sok közösségi eseményen is részt vesznek. Nem titkolt céljuk, hogy önkormányzatokkal, döntéshozókkal is jobban megismertessék ezt a lakhatási formát. 

De térjünk még vissza Dániához, ahol az 1960-as években sokan kiköltöztek a nagyvárosokból az agglomerációba, és szabadon álló családi házakat építettek. Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza, miközben nem is használták igazán a házukat, amit sok pénzért felépítettek. „A Budapest környéki agglomerációban is ez történik most” – veti közbe az egyesület társelnöke. Dániában aztán néhány házaspár kitalálta, mi lenne, ha úgy építenének sorházakat, hogy lehessen egymásra figyelni, és tíz–húsz család közösen dönthetne a ház működéséről. Ezt hívják elsőgenerációs cohousingnak. 

Előképek a keresztény egyházban
Bizonyos szempontból a cohousingban megvalósuló közösségi megoldások már a középkor óta jelen vannak a különböző egyházi közösségekben. Két példa: 1. A XIII. században élték virágkorukat a flamand beginaudvarok, ahol a katolikus egyházhoz tartozó női világi közösség városrészeket alakított ki magának. Tizenhárom flamand beginaudvar a világörökség része a mai Hollandia és Belgium területén. 2. A Bruderhof pedig egy anabaptista keresztény mozgalom, amelyet 1920-ban alapítottak Németországban. Az angliai Darwell Bruderhof kommunában több mint négyszáz ember él együtt hasonló gyakorlati elvek szerint.

„Amit mi cohousingnak nevezünk, arra az a jellemző, hogy nincs vallási vagy bármilyen ideológiai háttere. Nem ez köti össze az embereket, hanem a közösség, az együttélés, a mindennapi élet megosztásának vágya” – hangsúlyozza Annamária. Szerinte, bár léteznek például kifejezetten női vagy idős cohousingok, a tapasztalatok szerint az működik jól, ahol heterogén a közösség: gyerekesek, szinglik, idősek, fiatalok lakhatnak együtt. 

Miben más a cohousing, mint egy társasház?

Amit második generációs cohousingnak neveznek, az nagyvárosi társasházakban, sűrűn lakott területeken jött létre, miután a középosztály a nagy ingatlanfejlesztő cégek miatt kiszorult a belvárosból. Nem tudtak telket venni, de rájöttek, ha összefognak, akkor ki tudják hagyni az ingatlanfejlesztőt. 
„Kívülről nagyon hasonló, mint egy átlagos társasház, minden lakóegység (ideális esetben minimum 12, maximum 35 lakás) konyhával, fürdőszobával, nappalival, hálószobával felszerelt, de belülről abban különbözik, hogy sokkal több közösségi tere van: mosókonyha, barkácsműhely, gyereksarok, tetőterasz, szauna vagy tornaszoba. A lépcsőház tágas, ahol a szomszédok spontán találkozhatnak, akár asztalokat is kipakolhatnak. 

Ha valaki lekvárt főz vagy szülinapi bulit tart, lefoglalhat egy közösségi teret. Nem kell mindenkinek külön fúrógépet vennie, hanem közösen használnak néhányat a lakók.

Az is jellemző, hogy az épület aljában lévő kávézót a közösség egyik tagja üzemelteti, vagy közösen adják azt ki, így a bérleti díjból bevétele van a háznak” – sorol példákat. 

A posztszocialista országokra, így Magyarországra sem jellemző még ez a lakhatási forma, Hollandiában, Dániában viszont a lakások 10–15 százaléka cohousing. Berlinben, Zürichben, Koppenhágában, Amszterdamban, Barcelonában vagy Bécsben egyre több ilyen ház épül. (Babos Annamária doktori kutatásában épp Bécset és Budapestet vizsgálja a cohousing-lehetőségek szempontjából.) És ahogy fogalmaz: „Az a vágyam, hogy a gyerekeim már cohousingban nőjenek fel”. 

De miért nem találkozunk itthon a fővárosban vagy akár vidéken cohousing társasházakkal? Röviden azért, mert a posztszocialista országokban, így nálunk is a társadalom ragaszkodik a magántulajdonhoz.

Bécsben így néz ki egy cohousing:

A magántulajdon az elsődleges itthon

Ágnes és családja a ’80-as évek közepén saját erőből, anyagi okok miatt két másik családdal közösen épített családi házat Budapesten, és a mai napig ott élnek. Ám ez a forma azért távol áll a klasszikus cohousingtól. Mint meséli, az építkezés során felvetődtek konfliktusos helyzetek, így végül az eredeti tervekkel ellentétben a kertet sem közösen, hanem szeparálva használják. 

„Barátság nem lett a családok közt, de megfelelő, békés szomszédi viszony igen. Ez biztonságot ad és nyugalmas együttélést. Bízunk is egymásban” – hangsúlyozza.

Ugyanakkor hozzáteszi, hibát követtek el, amikor egy-egy dolgot vagy épp az együttélés szabályait nem rögzítették írásban. Viszont megtanulták elfogadni a családok eltérő anyagi helyzetét, eltérő hozzáállását és a személyiségekből adódó különbségeket.

„Ma Magyarországon az emberek a saját tulajdonú lakást preferálják. Nem gondolom, hogy ezt az attitűdöt teljesen meg tudnánk változtatni, ugyanakkor Budapesten nagyon sok fiatal felnőtt él, akiknek nem biztos, hogy olyan fontos a saját tulajdon, a megfizethető, biztonságos lakhatás viszont igen. Üres épületeket – nemcsak társasházakat, de akár üressé vált iskolákat vagy irodákat – lehetne közösségi alapon átalakítani. Az ingatlanfejlesztők sorra húzzák fel az új lakóépületeket, miért ne lehetne azok között néhány olyan, amely közösségi alapon működik?” – veti fel az építészmérnök.

A problémát elsősorban ott kell keresni, hogy napjainkban nem áll az ingatlanfejlesztők érdekében, hogy egy ilyen bonyolult projektbe belevágjanak, ahol még egy közösség is van. Hiszen 1–1,5 milliós négyzetméter áron kelnek el Budapesten a lakások. „Ha bekövetkezik egy olyan időszak, amikor majd jobban kell küzdeniük a vevőkért, akkor lesz esély a meggyőzésükre, hogy egy ház cohousingként működhessen” – mondja Annamária.

A szomszédok nem szólnak egymáshoz

Itthon a rendszerváltás utáni privatizációkor rengeteg önkormányzati tulajdon került át magántulajdonba, szétszabdalódtak a bérházak. 

„Nagyon sok ember él együtt társasházakban Budapesten, nem jól szervezett módon, egymásra kényszerülve, pedig lennének erre megoldások, szánhatnának például arra pénzt az önkormányzatok, hogy a társasházakban kezeljék a konfliktusokat. 

A közös képviseleten is lehetne javítani: ne nyűg legyen egy társasházi közgyűlés, hanem az emberek beszélgessenek a saját társasházukról. 

Sok helyen van közös kert, ami nincs rendben tartva, nem használja senki, ebben is van potenciál. Sokan nem ismerik a szomszédaikat, nem is tudják a nevüket, pedig jó lenne bízni egymásban, hogy ha elmegyünk nyaralni, oda tudjuk adni egymásnak a kulcsot” – szemlélteti az egyesület társelnöke. 

A Cohousing Budapest „Szomszédokkal sülve-főve” néven, önkormányzati támogatással már szervezett közöségfejlesztési programokat, közös étkezéseket XI. kerületi társasházak lakóinak, ahol igyekeztek népszerűsíteni a közösségi lakhatást. Egy jól működő társasház vagy egy cohousing tehát az elmagányosodás ellen is gyógyír lenne, kérdés, hogy mikor valósulhat meg hazai viszonyok között.