Egy depressziós nőn hajtottak végre eutanáziát – Tényleg ugyanannyira szenved a rákos és a mentális beteg?

Május végén érkezett a hír, hogy meghalt az a fiatal holland nő, aki pszichiátriai problémáira hivatkozva kérvényezte az eutanáziát. Zoraya ter Beek élete az otthonában, párja és orvosa jelenlétében ért véget. 29 éves volt. A sajtó hónapok óta figyelemmel követte a fiatal nő történetét, s az esetet érthető módon érdeklődéssel vegyes felháborodás övezte. Különösen, mivel nem egyedi esetről beszélünk. Félrevezető azzal érvelni, hogy a pszichiátriai betegek eutanáziája az esetek csupán elenyésző százalékáért felel, ugyanis csak a tavalyi évben Hollandiában 138 emberről tudunk, akinek élete így ért véget. 2010-ben ez a szám mindössze két fő volt. Látható tehát, hogy azok, akik valamilyen mentális problémával küzdenek, egyre gyakrabban vesznek igénybe egy olyan szolgáltatást, amely eredetileg a gyógyíthatatlan betegek szenvedéseit hivatott lerövidíteni.

Tényleg azt kellene gondolnunk, hogy a fent említett 138 eset mind indokolt volt? Hogy a szakma egyikükön sem tudott volna segíteni, ha kicsit jobban próbálkozik (vagy egyszerűen vár)? Számomra ez elfogadhatatlan. 

A rák vagy a depresszió jelenti a nagyobb szenvedést?

Amikor úgy döntöttem, hogy a fentiekről posztolok az Instagram-oldalamon, egy olvasótól a következő üzenetet kaptam: „Értem, hogy téged ez felháborít, de akkor azt állítod, hogy egy depressziós nem szenvedhet annyira, mint egy rákos beteg?” Egy korábbi cikkemben pontosan erre a jelenségre világítottam rá: ember legyen a talpán, aki bárki szenvedésére azt meri mondani, hogy nem elég ahhoz, hogy megszabadítsák tőle. Ezért is tart most Hollandia ott, ahol. Mert az egyenlőség nemcsak azt jelenti, hogy minden szenvedés számít, hanem azt is, hogy minden szenvedés ugyanakkora mértékűnek számít. De lássuk a választ az olvasó kérdésére! Szenvedhet egy depressziós beteg annyira, mint egy rákos? Az igazság az, hogy teljesen mindegy, hogyan felelünk, a válasz nem a gyötrelmek összemérésében keresendő. Szükségtelen egymással versenyeztetni a pszichiátriai és a fizikai betegeket, a két állapot közötti legnagyobb eltérés ugyanis nem a szenvedés mértékében, hanem annak enyhítési lehetőségeiben rejlik.

Aki látott már négyes stádiumú rákos beteget, az könnyen el tudja képzelni, hogy az érintett inkább választaná a depressziót, mint azt a fájdalmat, amit még a morfium sem képes teljesen csökkenteni. 

És nem azért, mert a depresszió nem jár szenvedéssel. Hanem mert a gyógyulásra ott még mindig nagyobb az esély. A mentális betegségnek nincs olyan mérhető végpontja, mint például a ráknak, ahol különböző értékekből kellő bizonyossággal meg lehet jósolni, hogy a páciensnek mennyi ideje maradt hátra. Nem állítom, hogy ez indok az eutanáziára, pusztán annyit mondok, hogy a vég kiszámíthatóbb. Egy depresszióról azonban nem mondható el ugyanez. Helyette kérdőívek és interjúk segítségével megtudhatjuk egy állapot súlyosságát, de azon túl pusztán a beteg személyes visszajelzése marad. Nincs négyes stádium, ahonnan elkezdhetnénk visszaszámolni. Ezért is olyan döbbenetes az a bizonyosság, amivel Zoraya pszichiátere kijelentette, hogy a nő állapota soha nem lesz jobb. (Ez az állítása motiválta egyébként a beteg elmondása alapján az eutanázia iránti igényét!)

Tegyük hozzá: a fentiek nem zárják ki, hogy valaki gyógyíthatatlan betegséget is derűvel és békével tűrjön, míg más a lelki mélységek helyett inkább a véget kívánja. Nem vagyunk egyformák, és a nehézségekre is különbözőképpen reagálunk. Létezik poszttraumás növekedés; van, hogy az ember váratlanul olyan erőforrásokra bukkan a lelke mélyén, amikről addig azt sem tudta, hogy léteznek, máskor azonban pont, hogy minden remény elillanni látszik. Mindkét esetről tudunk, mindkét forgatókönyv gyakori, ezért említést érdemel. Ám ha őszinték vagyunk, a fentieken ez nem változtat. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

A stigmatizáció megszűnésének következménye, hogy egyformán kezeljük a testi és lelki szenvedést? 

Az utóbbi évek fontos fejleményének tartom, hogy a mentális betegségek ma már jóval nagyobb figyelmet és támogatást kapnak, mint korábban. Immár látjuk és elismerjük, hogy komolyan szenved az, aki OCD-vel, pánikbetegséggel vagy valamilyen személyiségzavarral küzd, ám ahhoz, hogy ide eljussunk, gyakran párhuzamot kellett vonnunk a test betegségeivel, hogy szemléltessük, mennyire hasonló a kettő. 

„A depresszió nem szégyen, hiszen az influenza miatt sem szégyenkezünk”, mondogattuk. Vagy: „Ha a törött lábbal orvoshoz megyünk, akkor a lelki bajainkkal miért ne kereshetnénk fel pszichológust?”, kérdeztük. És ez mind igaz. 

Ám a stigmatizáció elleni küzdelem egyik előre nem látható hozadéka, hogy a lelkiállapotot nehéz hirtelen külön kategóriaként kezelni akkor, amikor az életvégi döntésre terelődik a szó. Hiszen, ha azt sugallnánk, hogy a depresszió „kevesebb”, vagy mégiscsak „más”, mint a rák, az olyan, mintha egy egész embercsoport szenvedését fokoznánk le és bagatellizálnánk. Holott erről szó sincs.

Fel kellene lélegeznünk, hogy a mentális betegek eutanáziája jóval ritkább, mint a fizikai betegeké? Szakemberként ebben semmi vigasztalót nem találok. Ugyanis, ha csak egy ember élete is lerövidült valami miatt, ami talán két hét vagy két év múlva elviselhetővé vált volna, az nem irgalmasság, ahogy egyesek keretezni próbálják, hanem mérhetetlen tragédia. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

Gondoljunk azokra, akik nem szeretnék feladni a küzdelmet!

Akik ünneplik Zoraya döntését, és abban a szabadság feltartóztathatatlan térnyerését látják visszatükröződni, nem gondolnak bele abba, hogy az eset mit is jelent azoknak, akik minden egyes nap lankadatlanul küzdenek egy mentális betegséggel. Elég egy rövid kitekintést tenni a kommentszekciókra vagy a közösségimédia-felületekre, s máris láthatjuk, hogy ezeket az embereket hogyan érintette a holland nő halála és az azt övező társadalmi diskurzus. 

Többen kétségbeesést, reménytelenséget és félelmet éltek meg mind az orvosok, mind a kommentelő átlagember könnyelmű reakciója miatt.

Olyan ez, mint amikor pro-choice érvként elhangzik, hogy jobb nem megszületni, mint nélkülözve vagy nevelőotthonban felnőni (egy érv, amely rendre figyelmen kívül hagyja azokat, akik pont ilyen múlttal rendelkeznek). Mit üzen nekik ez a pro-choice logika? Valami olyasmit, amit a pro-eutanázia oldal üzen azoknak, akik nap mint nap küzdenek a démonaikkal: hogy nem kell mindig a nehezebb utat választani, a halál ugyanis ugyanolyan jó opció, mint az élet. De valóban így lenne? Ne szépítsük: ez nem más, mint hazugság.

A legbátrabb cselekedet

Cormac McCarthy Az út című apokaliptikus regényében van egy jelenet, amely pszichológusként rengetegszer eszembe jut, és a klienseim nagy része is hallhatta már tőlem. Egy ismeretlen katasztrófát követően apa és fia a túlélésért küzdenek a semmi közepén, ami valaha Amerika volt. Botorkálnak előre a végtelennek tűnő úton a tenger felé, amiről sok akadállyal szembesülve úgy tűnik, talán soha nem érik el. 

Az egyik jelenetben a fiú megkérdezi az apát, hogy mi volt a legbátrabb dolog, amit valaha tett. Az apa pedig a következő választ adja: „Az, hogy ma reggel felkeltem.” 

Szeretem ezt a mondatot, egyszerűen, mert igaz. Sokszor tényleg ez a legbátrabb döntés, különösen azoknak, akiket fojtogat a depresszió, egy trauma emléke vagy a jövőtől való rettegés. Amikor a halált ünnepeljük és emeljük a szabadulás útjává, pontosan ezeknek az embereknek üzenjük azt, hogy a kitartásukban nincs semmi hősies. Pedig van. Nagyon is.