Találkozásom a boldogságot kutatókkal, a boldogság és a hála fontosságának tudományos magyarázatával tavaly ősszel kezdődött, amikor részt vettem a III. Magyar Pozitív Pszichológia Konferencián. Azóta számos előadót és tudományos kutatót kérdeztem már munkájáról, az ún. evidence-based boldogságkutatásokról és ezzel kapcsolatos empirikus tapaszatalataikról.

Magyaródi Tímeától, az ELTE Pozitív Pszichológia tanszékének egyik adjunktusától például megtudtam, hogy a boldogság 40 százalékban tanulható, vagyis ilyen arányban vagyunk felelősek a saját boldogságunkért. Kutatások igazolják, hogy boldogságunk 50 százalékban genetikailag, biológiailag meghatározott, 10 százalék az életkörülményeinkből fakad, viszont a maradék 40 százalék tőlünk függ. Az elsővel nem tudunk mit kezdeni, a második nem meghatározó (alapszükségleteinkre vonatkozik).

Azonban 40 százalékban rajtunk áll, hogyan érezzük magunkat.

Ennek ellenére nem szoktunk foglalkozni vele, pedig vannak mindenki számára elérhető, tudatosan választható ún. boldogságfokozó gyakorlatok.

A kutató elmondta, hogy Sonja Lyubomirsky (aki az előbb említett kutatást is végezte) „Hogyan legyünk boldogok – Életünk átalakításának útjai tudományos megközelítésben” című könyvében részletesen leírja ezeket a gyakorlatokat, és ezen a felismerésen alapulnak a Bagdi Bella által kidolgozott és Bagdy Emőke által támogatott ún. Boldogságórák is.

Boldogak lehetünk például attól, hogy rendszeresen mozgunk, jót teszünk másokkal, foglalkozunk a kapcsolatainkkal, használjuk erősségeinket, kitűzünk célokat és megvalósítjuk őket, örülünk az apró örömöknek, hálát adunk.  

Amikor az egyes konkrét technikákra kérdeztem rá, megtudtam: a legintenzívebb boldogságfokozó érzés a hála, ezért az egyik leggyakoribb boldogságfokozó gyakorlat a hálalevél. Levelet írhatunk kézzel egy számunkra fontos, kiválasztott személynek, aki nagy hatással volt valamiért az életünkre, arról, hogy miért vagyunk hálásak neki. Fontos kézzel írni, és ha lehetőségünk van rá, akkor személyesen felolvasni neki. Próbáljátok ki! Én megtettem. Volt, akinek kézzel írtam, és ha nem is olvastam fel, de mellette ültem, amíg elolvasta (például a férjemnek a 12. házassági évfordulónkra); volt, akinek csak a kezébe nyomtam, és hagytam, hogy egyedül olvassa el (például a fiamnak 10 éves születésnapjára és az ő egyik tanító nénijének); és volt, akinek csak emailen küldtem el, mert távol él tőlem, vagy mert egyszerűen nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy személyesen átadjam vagy felolvassam neki.

 

Sőt, írtam olyannak is, akinek nem tudtam átadni vagy elküldeni, mert már nem él (például édesanyám és kedvenc nagymamám). Nem állítom, hogy minden esetben „működött” – vagyis nem mindenki tudta, mit kezdjen vele ott és akkor, de mindenkiben elindított valamilyen pozitív érzelmi folyamatot, amelynek a „gyümölcsei” esetleg később értek be, vagy bizonyára be fognak majd érni. Mégis, minden esetben boldognak éreztem magam tőle, ugyanis minden esetben nagyon pozitív élményeket és érzéseket idézett fel egy-egy levél. Már akkor is, amikor elkezdtem gondolkodni róla, írás közben is, és akkor is, amikor felolvastam vagy elolvasták mellettem ülve.

Egy másik, gyakran alkalmazott boldogságfokozó gyakorlat az ún. „három áldás gyakorlat” vagy a „jó dolog napló”.

Mindennap felsoroljuk vagy leírjuk, mi az a három legjobb dolog, ami aznap történt velünk, miért éppen ezeket emeltük ki, milyen pozitív érzelmek kapcsolódnak hozzájuk.

Tímeától azt is megtudtam: az élmények felidézése az ún. savoring technikához is kapcsolódik, vagyis azért idézzük fel a korábbi jó élményeinket, mert az jó érzéssel tölt el bennünket a jelenben is, ráadásul segíthet túlélni a nehezebb időszakokat. Ezt is érdemes kipróbálni! Mi ezt a családban úgy alkalmazzuk, hogy minden este a közös vacsoránál minden családtag elmondja azt a három legjobb dolgot, ami vele történt. Ha negatív élménye is volt, akkor még több pozitív élményt „kell” keresnie az adott napból.

És végül van egy olyan hálaadási gyakorlat, amit egyik kutató sem említett, de sokunk számára kézenfekvő: az ima.

Hálát adni a JóIstennek azért, amink van – mert hiszen rengeteg mindenünk van, és a legtöbbet olyan természetesnek vesszük, hogy fel sem tűnik, csak akkor, amikor hiányzik. Nálunk minden nap közös családi imával fejeződik be, és nagyon jó érzés hallani a hálát gyermekeink szájából.

Végül elárulom, én is megtapasztaltam azt, amire Tímea is figyelmeztetett: ezek a gyakorlatok nem mindig mennek könnyen, sőt eleinte akár mesterségesnek tűnhetnek. Kicsit olyannak, mint amikor az év elején megfogadunk valamit, és bizony az első napokban, hetekben kifejezetten nehéz lehet betartani. De ha kitartóak vagyunk, ha nem adjuk fel, akkor rögzül, szokássá válik, és máris sokkal könnyebb betartani. A hálaadó gyakorlatokat is többször el kell végezni, amíg rutinszerűvé válnak, és elkezdenek hiányozni, ha éppen nem csináljuk őket. Ha pedig hozzászokunk, akkor bővíteni kell a repertoárt, további eszközöket kell keresnünk annak érdekében, hogy ne álljunk vissza a biológiailag meghatározott, 50 százalékos boldogsági „alapszintünkre”. Sokan panaszkodnak eleinte, hogy nehéz pozitív élményeket „gyűjteniük”, de pár nap után megkönnyebbülve, örömmel mondják, hogy egyre könnyebb – mert egyre gyakrabban rájönnek arra, hogy ami éppen velük történik, az tulajdonképpen jó dolog, azt fel lehet írni a „listára”.

Úgyhogy hajrá, kezdjünk el mielőbb hálát adni – az évkezdés tökéletes alkalom lehet erre!

A gyermek nem légüres térbe születik, hanem egy családi energiamezőn nő fel. Sokszor ki nem mondott és tudattalan szabályok közé érkezik, amelyek az egész későbbi életét meghatározzák. A család ereje nagyon fontos, mintafenntartó funkciója van.

A gyerek magába szívja azt a légkört, azt az egész szokásrendszert, amit később megvalósít. Csak nagyon kis mértékben vagyunk képesek arra, hogy ezt elhagyjuk.

Sőt, Isten úgy teremtette meg a lelkünket, hogy ha valami nagy baj ér minket, akkor újra és újra visszamegyünk – más körülmények között – ahhoz az ősérzéshez, amit pici korunkban tapasztaltunk. Újra és újra átéljük, mert csak így tudunk gyógyulni. Mintha a lelkünkben lenne egy csavar, amely éppen azon a helyen szeretne mélyfúrást végezni, ahol valami gondot talált. Aki azt érzi, hogy nem fogadják el, gyakran újra és újra olyan környezetbe kerül „véletlenül”, ahol nem tud beilleszkedni, megvetést él át, és megint csak úgy távozik onnan, hogy az általa vélt alapigazságot mondja ki a végén: „Engem nem fogadnak el.” Ilyen módon születnek a zaftos mondások: „A nők már csak ilyenek!” Vagy: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Pedig józan pillanatunkban tudjuk, hogy néha igenis meg kell szólalni, és hogy a nők sokfélék.    

Mintha hozott szokásainkat állandóan gyakorolnunk kellene, ahogyan szaknyelven mondják: viselkedésmintáinknak automatikus kioldódására van szükségük. Új és új „játszótársakkal” ugyanazokat a szerepjátékokat gyakoroljuk be, amiket gyerekkorunkban láttunk. Állítólag C.G. Jung fogalmazott így: A családi minták végzetes megismétlését pszichológiai értelemben eredendő bűnnek nevezhetjük. A legtöbb esetben erre a kényszerre csak a külső szemlélő jön rá. Anyaként félelmetes dolog saját szavainkat gyerekeinktől visszahallanunk, vagy rossznak ítélt gesztusainkat látnunk arcukon. Emlékszem, milyen mély félelem fogott el, amikor egyszer ötéves kislányom kiabálta azt, hogy „ezt nem lehet elviselni!”, mert ezek pontosan az én szavaim voltak.

Nincs új a nap alatt. Mindent visznek gyermekeim tovább, azt is, amit nem szerettem volna átadni. A családi mintázat nagy megtartó erő, de félelmetes kényszer is egyben.

Amikor régi korok írásait olvassuk, megdöbbenünk mennyire aktuálisak is egyben. Mintha az élet nem változna ezen a földön. Eszünkbe juthatnak emberek, akik felbontották házasságukat, mert azt gondolták, hogy majd valaki mással jobb lesz. De az a más valaki pontosan ugyanolyan lett, és ugyanazokat a súrlódásokat kellett megoldaniuk. Azért van ez, Jézus példájával élve, mert nem új bort kerestek az új tömlőbe, nem az egész életük belső megújulását kívánták, hanem toldozni-foltozni gondolták az életet.

Belső megújulás hoz csak újat az életünkbe. Nem külső dolgok, hanem belső végiggondolás, a szívünkre való koncentráció hozhat csak valami újat. Ez az új tömlő, amibe új bort öntöttek a régiek. Semmi új nincs abban, ha toldozva-foltozva egy kicsit másként csináljuk a dolgokat.

A múlt év, emlékeink, minden, amit a régi életünkből továbbcipelünk, megtartanak, de egyben meg is akadályoznak abban, hogy továbblépjünk. Az emberiség, ez a föld nem arra találtatott ki, hogy állandóan valami nagyon új történjen rajta, hanem arra, hogy a megadott feladatot vagy üzenetet továbbadjuk.

Ha új évet szeretnénk, akkor meg kell újulnunk teljesen! Ez persze munka. Önismeretet, életünk átgondolását, lelki gyakorlást igényel. Különben hiába új az év, az mégis régi lesz.

Amíg az ember megtartja begyakorolt szerepeit, addig nem lehet szabad, megújulásra kész, hanem a tudatalattijában megbújó programok diktálnak. Elveszünk lelkünk összefüggéseinek a sűrű erdejében. Például így: „Engem bántottak, tehát én is bántok.” „Nekem fáj, tehát tessék engem megvigasztalni!”

De aki képes visszájára fordítani veszteségeit, az megtalálja az életet. Alapvető változásokat is hozhat az új év, ha engedjük!

Le szabad mondanunk kényelmünkről! Új és szeretetteljes módon szabad odafordulnunk a másik felé! Ha nem ezt tesszük, akkor lelkünk őserdejében a fák között elvész minden, ami szabadságunkról, Isten szabad szeretetének a megéléséről szól. Akkor csak ismételek és menekülök. Követelek és bántok. Egyszer meg kell állnunk egy pillanatra: Nézzünk rá arra a mintázatra, amit hoztunk!

Egyszer el kell hinnünk, hogy az igazi lakóhelyünk nem ez a lelki őserdő, nem a kényszer-szerepek, hanem az a kert, ahol ismét gyermekek lehetünk!

Ott önkéntelenül és szabadon lehetünk szeretettek és szerethetünk, lehetünk irgalomra szorulók és irgalmasak. Eltávolodik a „kell” világa, és valóban boldog lesz az Új Esztendő!

A vízbe fulladás nem úgy néz ki, mint egy fulladás

A kapitány ruhástul ugrott a vízbe a fedélzetről, és erősen tempózni kezdett. Az egykori vízimentő a szemét az áldozaton tartva a fürdőző pár felé tartott, akik a lehorgonyzott hajójuk és a strand között úsztak. „Szerintem azt hiszi, hogy fuldokolsz” – mondta a férj. Fröcskölték egymást, a nő sikoltozott, de igazából csak álltak a nyakig érő vízben. „Jól vagyunk, mit csinál?” – kérdezte a nő kicsit idegesen. „Jól vagyunk!” – kiáltotta a férj, intett neki, de a kapitány erősen úszott irányukba. „Arrébb!” – kiáltotta a megdöbbent párnak, mialatt elúszott közöttük. Közvetlenül mögöttük, nem egészen három méterre a kilencéves kislányuk fuldoklott. 

 

Szabó Borbála: A szülők bosszúja

A szülőket eléggé fejbekólintotta a hír. – Isznak…? – kérdezte egy öltönyös úr, akinek izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Már, most? Tizedikben? – Hát igen, sajnos, ez a helyzet – sóhajtott Dóra néni, az osztályfőnök. – Az iskolapszichológusi vizsgálat alapján okunk van feltételezni, hogy rendszeresen fogyasztanak alkoholt, dohányoznak, főleg azokon a bizonyos szombati házibulikon. Olykor kábítószerrel is élnek és felelőtlenül létesítenek egymással szexuális kapcsolatokat.

 

Kis drogvásárlási útmutató gyanútlan középosztálybeli szülőknek

Ez a cikk azoknak szól, akik elhessegetik a gondolatot maguktól: ugyan, hol is jutna droghoz a gyerekem? Vagy akik azt gondolják: kicsi még, eszébe sem jut. Vagy akik azt hiszik, annyi gondot fordítottunk a nevelésére, olyan jól kiválasztott (katolikus!) iskolába, közösségbe jár, rendesek a barátai is – honnan szedne drogot?

 

Apaseb – Apahiánytól szenved a férfitársadalom

„Nagyon jó, hogy egyáltalán beszélünk a férfiakról, mert mostanában elsősorban a női jogok oldaláról közelítünk meg minden kérdést. A női egyenjogúságért folytatott küzdelmeket természetesen én is támogatom – kivéve a gendertéma szélsőséges elhajlásait –, viszont tudnunk kell, hogy míg a nők kiharcolták a jogaikat, a férfiak hasonló küzdelmet nem folytattak, és emiatt nem tudnak élni valódi férfiasságukkal” – mondja Császár-Nagy Noémi klinikai és mentálhigiéniai felnőtt szakpszichológus.

 

A házimunka hamis valósága

Ha mentesítenek minden következmény alól, amikor szétszórom a holmimat, kilocsolom a vizet, összekenem a padlót, hogyan várhatnánk, hogy később számításba vegyem a tetteim következményeit? Ha otthon sosem hajoltam le egy elhányt fél zokniért, miért jutna eszembe olyan munkára jelentkezni, amire nagyobb szükség van, mit amilyen jól fizet?

 

Lévai Anikó a csíksomlyói búcsúról

1984 pünkösdjén jártam első ízben a csíksomlyói búcsúban. Hosszú vonatút után fáradtan kaptattunk csővázas hátizsákunkat cipelve a templom felé. Igyekeznünk kellett, ha látni akartuk a felvonuló keresztaljakat.

 

„Ha a gátmetszésre tényleg mindig szükség lenne, már kihalt volna az emberiség”

Dr. Dékány Ágnes szülész-nőgyógyász, gyakorló orvos szerint jellemzően kétféle hibát követnek el a nők a szülésre készülés során. Aki nagyon felkészül, minden könyvet elolvas, az pontos tervekkel érkezik a szülőszobára, és mivel közben módosul a „menetrend” (hiszen ez egy ilyen folyamat), nagyot csalódik. Aki viszont egyáltalán nem készül fel, és az alapvető biológiai tényeket sem ismeri, az sokként éli meg az egészet. 

 

Legyen szent a játék – egy hajléktalan adventje

János bácsi a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén üldögél naphosszat, mellette egyetlen társa, a kisnyula. Egész évben gyűjtöget s vár: arra a napra, amikor összekuporgatott pénzéből megajándékozhatja a gyerekeket. Szent Miklós ünnepén Mikulásnak öltözve osztogatja maga készítette csomagjait a hajléktalanszállójához közeli családok átmeneti otthonában élő csöppségeknek.

Nagymama karácsonya

Tizenöt éve ment el. Levegőért kapkodva hagyta el egy kórházi ágyon a földi világot, maga mögött hagyva életének minden nehézségét és gondját, félelmeit és betegségeit. A halála előtti néhány évben sokat beszélgettünk. Csendes asszony volt, s azóta is hálát adok az Istennek, hogy meg tudott nyílni néhányszor előttem, és szokásával ellentétben mesélt magáról, az életéről. Nem cifrázta a történeteit, csak a maga valójában, tényszerűen mesélte el azokat. Mindannyiszor döbbenettel hallgattam.

 

A boldogság kék madara és a „szép válás” mítosza

Hallgatom egy ismerős „coming out”-ját a válásáról: 16 év és három gyerkőc után döntött úgy férj és feleség, hogy békességben búcsút mondanak egymásnak, mert bár jól megvoltak, de hiányzott életükből az igazi boldogság. Most végre megadják egymásnak ennek lehetőségét, hogy teljessé válhasson az életük, miközben egymás számára a legjobb barátok maradnak majd. A gyerekekről, az ő szempontjaikról nem esik szó, ahogy a tágabb családi kapcsolatok alakulásáról sem.

A filmek alaptörténete röviden: hét jóbarát – az olasz filmben ebből három házaspár és egy egyedülálló, a magyarban két házaspár és három egyedülálló – találkozik azért, hogy együtt vacsorázzanak; az olaszok egy átlagos estén, a magyarok szilveszter éjszakáján. A látszólag vidám, hol barátságosabb, hol élesebb, de nem bántóan piszkálódó beszélgetésből kiderül: a férfiakat régi, talán gyermekkori barátság köti össze. Mindjárt a vacsora legelején szóba kerül egy válófélben lévő házaspár, ahol a férfi egy fiatal nővel csalta meg a feleségét – az olasz történetben hiányzik a pár, a magyarban a megcsalt feleség maga a háziasszony, akit itt egy szingli barátja támogat vendéglátói feladataiban – s mint később kiderül, más téren és más szándékkal is.

Az olasz filmben a megcsalás kapcsán egy hosszabb beszélgetés indul el arról, hogy a jelenlévő férfiak vajon tudtak-e a félrelépésről, és ha igen, vajon elmondanák-e saját feleségüknek, és vajon nekik vannak-e hasonlóan súlyos titkaik.

Itt a házigazda (ugyancsak pszichológus) feleség minden különösebb előzmény nélkül mindenkit felszólít: azzal bizonyítsa be, hogy valóban nincsenek titkai a párja és a barátai előtt, hogy kiteszi telefonját, és az est hátralevő részében minden képi és szöveges üzenetet, hívást nyilvánossá tesz.

A férfiak – különösen a férjek – eleinte erősen tiltakoznak, de végül „kénytelenek” belemenni a játékba. A telefonok pedig hamarosan elkezdenek csörögni, jelezni, és egyre több elhallgatott körülményre derül fény.

A két film sztorija tehát majdnem teljesen hasonlóan indul és hasonlóan is alakul a továbbiakban: először kisebb, aztán egyre nagyobb és durvább titkok derülnek ki. És amint valaki egy picit is megkönnyebbülne, hogy megúszta, rögtön elhangzik egy árulkodó félmondat vagy jön egy újabb hívás, amitől aztán ő is – ahogy szépen sorban mindenki– lebukik. A játék egyre veszélyesebbé válik, de már senki nem tudja, vagy nem akarja abbahagyni, hiszen aki már túlesett egy ilyen nyilvános híváson vagy üzeneten – akár megúszta, akár nem –, alig várja, hogy a többiekről is kiderüljön valami izgalmas, lehetőleg minél kellemetlenebb.

A játék egyszerre szórakoztató és kegyetlen mindkét filmben, így nem meglepő, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel a nézőben: vajon mi fér bele egy házastársi vagy baráti kapcsolatba?

 

Vajon szabad-e, és ha igen, milyen titkokat szabad megőrizni házastársunk vagy barátaink előtt, vajon mi a helyes reakció, ha megtudtunk egy féltve őrzött, kényes titkot a másikról; és egyáltalán: jó ötlet-e egy ilyen játék, vagyis szabad-e hagyni, hogy emiatt megromoljanak vagy tönkremenjenek házasságok vagy baráti kapcsolatok? És persze ezúttal is tovább lehet gondolni: belemennék-e egy ilyen játékba, vajon mik derülnének ki rólam, a házastársamról, a barátaimról, és vajon mennyire vagyok alkalmas arra, hogy kezeljek ilyen helyzeteket? Hiszen a sok kérdés mellett egyvalami biztosan nem kérdés: ki az, akinek nincsenek titkai; ki az, aki teljesen őszinte akar és tud is lenni házastársával és barátaival?

Tehát gyakorlatilag megnéztem majdnem ugyanazt az elgondolkoztató történetet a kegyes és súlyos hazugságokról, emberi játszmákról és gyarlóságról, hűségről és hűtlenségről, elfogadásról és kirekesztésről, őszinteségről és „amit nem tudok, az nem fáj” örök dilemmájáról – mégsem untam egy pillanatig sem.

(És ami még ennél is meglepőbb: a férjem sem.) Így hazafele nem az előbb említett alapkérdésekről beszélgettünk, hanem arról: mi fogott meg minket ebben a magyar remake filmben? Egyrészt, a dramaturgia itt is mesterien volt felépítve, itt is apránként sodródtunk bele a vígjátéknak induló, de egyre súlyosabb titkokat feltáró drámába. Másrészt, mivel voltak benne kisebb-nagyobb (személyi és történeti) változtatások, folyamatosan fennmaradt annak feszültsége, hogy a sztori vagy annak bizonyos része ezúttal másképp fog alakulni. Ez végül nem így történt, vagyis zömében minden ugyanúgy zajlott, de a magyar színészek pazar játékának (mindenki remekelt), a jó forgatókönyvnek (ezúttal is a kamaszlányos telefonbeszélgetés volt a legszebb jelenet) és az olaszhoz képest újdonságnak ható magyar vonatkozásoknak köszönhetően (magyar humor, Budapest by night, tűzijáték, himnusz) mégsem volt unalmas, ahol pedig változtatás történt, kifejezetten a film előnyére vált.

Nekem például kifejezetten tetszett, hogy a két másképp alakuló történet pozitív üzenetet hordoz. Míg az olasz film után inkább nyomott hangulatban jöttem ki a teremből, itt szinte vidáman, és nemcsak a már ismert sztori és a jóval több humor miatt, hanem elsősorban azért, mert itt megkaptam azt, amit az olasz filmnél hiányoltam: összességében egyáltalán nem baj, hogy ez a telefonos játék megtörtént.

A titkok előbb-utóbb úgyis kiderülnek, és minél később, annál rosszabb, vagyis rövidtávon sem biztos, de hosszútávon biztosan nem éri meg elhallgatni azokat.

Néha iszonyatosan nehéz beszélni ezekről, és nem is biztos, hogy minden részletét fel kell tárni a másik előtt, de erősen hiszem: egy kapcsolatban valós esély a továbblépésre csak akkor van, ha kibeszéljük fájdalmainkat, frusztrációinkat, titkainkat – függetlenül attól, hogy ezek a virtuális világban vagy a valóságban zajlanak. Míg az olasz film csak feltette a kérdést, a magyar film erre választ is adott – és míg a sztori első látásakor tetszett a válasz nélkül maradt kérdés, most éppen annak örültem: van válasz.

         Mama, az ágyad alatt találtam, ahogy tologattuk el a bútorokat, mert eltologattuk, egyszer igazán betoppanhatnál, kérdezhetnéd, mi ez a felfordulás, hát normálisak vagyunk mi, hogy a te otthonodból cigányputrit csinálunk, a romaputri nem jött volna szájadra sehogy, az egész píszíkorszakból kimaradtál, nevén nevezted a dolgokat, nem rosszindulatból, egyszerűen ez volt a te világod. Hogy normálisak vagyunk-e így kifordítani sarkaiból mindent, hiszen még élsz, majd akkor gyűljünk ide, mint holttetemre a keselyűk, ha már befellegzett, ha már feldobtad a pacskert, ha már neked kampec, ravatal, hullaház.

         Szerettél, bárcsak most is szeretnél megbotránkoztatni minket a halálról való fesztelen beszéddel, mintha cimborád volna, mintha az agyafogyott szomszédgyerek volna. Na, nézd, húznád félre a függönyt, hogy mutassad, se-füle-se-farka nótákat gagyarászik a gangon. Hát ez tiszta hülye, szólnál a szó eredeti értelmében, ahogyan ki volt írva egykor: HÜLYÉK INTÉZETE.

         Hülye halál, hülye halál, jaj annak, kit előtalál, dalolásznál, szerettél kócosan dalolászni, gubancosan dalolászni, ebben az őszes, kicsit bizarr szagú gubancban is ott van egy-két melódia, tekeregnek kacéran, színezüst erdők során, engem is csak égve dobtak el, a két szemed szeretett legtovább.

         Mennek a bútorok Ukrajnába, mama, világot fognak látni, ott mindenki mindennek örül, olyan ott a szegénység. Te láttál ilyen szegénységet, megbecsültél hát minden tárgyat, egy kicsit túlságosan is megbecsülted őket, túlbecsülted, tárgyakkal raktad ki magad körül a világot, mindegyik kapaszkodó volt valamely csak általad ismert eseményhez, úgy csimpaszkodtál beléjük, mint falmászók a műanyag rücskökbe. Egyre feljebb kapaszkodtál, egész odáig, ahonnan már lebeg az ember, nem kell tovább csümpeszkednie. Nincs ilyen szó, de használtad. Te a tárgyszegény múltból jöttél, azért tetted múzeummá az életteredet, amit most el fogunk adni, el a légköbmétereidet, a padlóba, ablakkeretbe, vakolatba ivódott jelenlétedet, és a dolgokat se tartjuk meg, nincs hová tenni. Minket szétvetnek a tárgyak, ki van hasasodva az összes ház fala a felesleges vacakoktól, és még így is egymást tapossuk az áruházakban fekete pénteken.

        A habos kőris bútorok, mennyi habbal mondtad ezt, most mennek Ukrajnába, Zoli eltett egy festményt, azt a virágot tartó kislányt, állítólag Ferenczy, de valószínűleg csak vacak, a virág legalább nem pottyan le, azt tartja a kislány fixen. Restauráltatni kellene, de alighanem többe lenne, mint a vászon. Az evőeszközöket Réka elviszi, nem mindet, már elsóztuk fillérekért az antikvitásosoknál, amit lehetett. A többi kuka. Tudod, a Jósikára, amit te felbecsülhetetlen kincsnek emlegettél, vállat vont a könyves, azt mondta, francot sem érdekli, kiment a divatból, annyira meg nem is régi, hiába első kiadás, hiába dedikált... Jobb, hogy nem tudod.

        Beállít Vali néni, ő már életében is mögmondta az öregasszonynak, ja, egyébként őszinte részvéte, hogy nem lehet ilyen röndözetlenül élni, mit fognak csinálni azok a szegény gyerökök ezzel a sok limlom kacattal, hívnak egy konténört, azt fogják csinálni, Manyikám, aztán megy a kukába mindön, mert nem lösz élő embör, aki mög tudná mondani, hogy ebből a hóbelevancból mi a fontos és mi a fölöslegös. Köszönjük, Valika, zárjuk be az ajtót, köszönjük az őszinte részvétnyilvánítást, kevésbé őszinte is megtette volna. Mögtötte volna.

        A gubancodat, mama, hogy tároljak egy gubancot – mert ezt már eldobni nem akarózik –, hogy tároljam pormentesen? Hát mondd meg! Kimossam időnként, kimossam belőle az áporodott öreglányszagodat, az özvegyi éveket, a csípős megjegyzéseket, amelyekkel másokból is szomorú özvegyet, víg özvegyet akartál fabrikálni? Bekeretezzem, lepréseljem, mint egy növényt, mely a fejed táptalajából sarjadt? Hova tegyem? A Horváth Roziba? A Bibliába? A Momóba, mert ez a kicsit szirupos regény volt a kedvenced? Állok a kezemben a gubanccal. Jön a Réka, kérdezi, na, mi a gubanc. Hát ez az, mama, látod, ez az.

Az első ajtó mögött egy ünnepeket kettétört, gipszelt láb. És egy varázsvilág, ahol buborékból piros gömbök válnak, majd varázsfújásra elzöldülnek, feketednek, eltűnnek – és szőke kislánycopfok mögül újra előtűnnek, s nyílik a copfokhoz tartozó, egyre kerekedő kék tekintet is, gyanakvásból csodálkozásba, majd huncut csillogásba váltva. S hogy hányszor céloztuk meg, hogy az ujjunkról az orrára kerüljön az a piros gombóc, és hányszor találtunk helyette pizsamazsebbe, ágyba, párna alá, anyafülemögé, azt fedje jótékony homály. De egész bizonyos, hogy ez az ajtó rejtette a világ legtürelmesebb copfos céltábláját.

A második ajtó mögött egy kamaszlány, aki vakbélműtét után is inkább szerelmi bánatában vergődik, és egy kéthónapos pici baba egymás melletti ágyon sírdogálnak. Egyikünk a babát teszi szorongásba dermedt anyukája mellkasára, másikunk a nagylányt zárja karjába. S egyszerre szakad fel a megnyugvó sóhajtás kéthónaposból és tizenévesből, anyukából és gyerekből. E mögött az ajtó mögött nincs is más. És nem is kell több. Csak ez a két, ölelésbe zárt pillanat. 

A harmadik ajtó mögött vak, beszélni nem tudó kisfiú. A zárt ajtó mögött egy önmagába zárt világ. Óvatosan nyitogatjuk, hangokba kapaszkodva. Koppan az ajtófélfa, megnyikordul a cipő, megpendül az ukulele. Lassan nyílik a rés a páncélján. És kinyúl a keze a hang irányába. Most már közelebb léphetünk. Be, a világába. Mindentérző ujjai lassan kitapogatják a virágot a kalapomon, aztán a piros orrot, majd leér a keze az ukuleléhez. Odabújik egészen szorosan a hangszerhez, rátapasztja fülét, szinte a mellkasomhoz simul, s míg pengetem, érzem, ahogy meg-megremeg teste a hangok ütemére. Szívjuk magunkba a rezgéseket, becsukom a szemem én is, legyen akkor sötét mindkettőnkben, és elveszünk kicsit ebben a zeneburokban, mintha mindig is ismertük volna egymást. Megpihenünk kicsit egy olyan helyen, ahol ugyanolyanok vagyunk mindketten. Szavak és fények nélkül... Aztán véget ér a dal, mi megyünk tovább, a következő kórterembe.

A negyedik ajtó nyikorog kissé. Mögötte aggódó tekintetű anyuka, ölében hangosan síró kisfia. Köröttük mozgásfejlesztő eszközök sokasága. Minden új és rémítő neki, így távolabbról dúdolunk csak sírása ritmusára. Már indulnánk, amikor a buborékokat látva lassan feláll anyja öléből, lábai kacskán behajlítva, bizonytalanul egyensúlyoz. A gyógytornász odanyúl, kiigazítja lábait. Ő pedig, belefeledkezve a buborékesőbe és a zenébe, észre sem veszi, hogy áll, szépen, egyenesen. Aztán egy távolabb reppenő buborék után nyúlva lép egyet. Kicsit egyensúlyozik, majd még egyet. Csak az anyuka arcáról lehet leolvasni, hogy ez az oly természetes kis lépés mekkora nagy lépés nekik. Mozdulatlanul figyelik, míg egyre távolabb esnek a buborékok, és lép utána még egyet és még egyet. Aztán egyensúlyát vesztve lecsüccsen, és kicsit csodálkozva és roppant büszkén néz vissza anyukájára. Mert az első önálló lépései voltak ezek. A buborékok, a buborékok mögött megbújó bohóc és az önfeledt, egészséges gyerek-élet felé.

 

Az ötödik ajtó sokágyas, nagy szobára nyit, és lakói vagány kisfiúk. Gyorsan és vad örömmel vetik bele magukat a játékba, rutinosan húzva magukkal az infúziós állványt. Régóta itt vannak, és még sokáig lesznek. Összeszokottan dobálják egymást a láthatatlan hógolyókkal, hangosan röhögve veszekednek, ha az egyik valakit eltalál. Két buborék között akad össze a tekintetünk a sarokba bújt, félénk pillantással. Messziről néz, míg a többiek egyre önfeledten hógolyóznak a buborékokkal. Aztán elkapok egyet, és fehér golyóvá válik. Hasztalan próbáljuk eltüntetni a hívás nélkül idetolakodó kis golyót, nem sikerül. Ő komolyan figyel, míg a nagy varázslat mindig félresikerül. S már egész közelről pislog, amikor eltűnés helyett zöldre, majd kékre változik a fehér golyó. Nem megy ez a varázslás egy bohócnak. Bocsánatkérően tárom szét a kezem.
– Nem baj... – bukik ki belőle váratlanul, nagy együttérzéssel a tekintetében.
– Nahát! Megszólalt! – kiált fel csodálkozva a mellette álló. – Hozzánk még sosem beszélt! Hetek óta hallgat...
A fehér golyót elvarázsolni nem sikerült. De az eltűnt szavait elővarázsolni igen...

A hatodik szobába épp csak egy elveszett hangot keresve lépünk, ami elgurult az onkológia folyósólyán. De mert a hangok gyorsan gurulnak, a hónapok óta ott fekvő kisfiú szobájában, egy fekete gitártokban egyszer csak megtaláltuk. Nem, nem azt a hangot, az elveszettet. Egy sokkal szebbet. Egy elsőszülött-hangot. Mert ez akkor pendült hang-életében először. Mert ennek a gitárnak épp akkor volt a születésnapja, és a kisfiút kapta születésnapjára. Vagy fordítva? Ki tudja. De ők egymást úgy megkapták, hogy lett belőle nagy közös húr-hangolás, tanácstalan akkordkeresés, zenekar-alapítás, és apa széktámla-ütögetésből diplomázik gyorsan, anya zsonglőrkendőkkel tánckarrá születik, és bohóckézben szól az ukulele, gyerekkézben a frissen kapott gitár, és boldogan pengnek a hangok és gurulnak mindenfelé, vidáman és kuncogva.

A hetedik szobában egy csillogó szemű kisfiú az ölünkbe kucorodik, hogy „most ő mond nektek esti mesét”. És mesél fiúról, lányról, akik „egymásbatalálkoztak, és éltek, amíg meg nem haltak, nem boldogan, de maradhatósan”.

A nyolcadik ajtón csak rímekben léphetünk át, azt mondja a szigorú, szöszke szobaőr. Így hát mesébe fogunk, rímesbe, dallamot is kap, élesbe, s peng az ukulelehúr is, hogy dalolja a zord szobaúr is:

„Onkológián innen, piros orron túl,
hol sosem szakad az ukulelehúr,
s egy kisfiú jön, megy, kóricál,
két bohóc meg csak csodálkozva áll,
hogy egyszer itt van ő, máskor meg ott,
hogy találjanak ők akkor biztos pontot
az életben, ha minden így mozog,
és sose tudni, hogy éppen itt lesz-e vagy ott,
s megold mindent a leleményes gyerekész,
máris megoldást nyújt, mi bátor és merész:
piros bohócorr lesz mostantól a biztos pont,
melyre támaszkodhat minden bohóc most.
S bizonytalan világban a biztonságként
orruknál fogva vezeti világban őket az ajándék.”

És nyílnak az ajtók sorban, mögöttük annyi sors és történet, hogy egy írásba nem férhet... (jaj, már úgy maradtam én is, hogy rímekben beszélek). Minden ajtó mögött advent van. Egész évben. Várakozás mosolyra, féleleműző nevetésre, gyógyító játékra. Kiskarácsony, nagykarácsony – énekeljük bele az infúziós állványból rögtönzött mikrofonunkba, aztán átírjuk szilveszterre, húsvétra, nyári szünetre, kapnak versszakot a hét napjai is, kiscsütörtök, nagycsütörtök... és hogy kisültek-e már a nevetések. Mert

„Ha kisült már, ide véle,
Bele szívünk melegébe!”

 

Ha szívesen segítenéd a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány munkáját, itt minden tudnivalót megtalálsz:
http://pirosorr.hu 

A két édesanya egy kerületi garázsvásáron ismerkedett össze, ahol egymás mellett árulták saját gyerekeik kinőtt ruháit. A magánház udvarán tavasszal-ősszel megrendezett használtruha-vásáron eleinte csak páran árultak (most már alig lehet elférni), így volt idejük megismerkedni. Később egy Marczibányi téri bababörzén árultak együtt, s folytatták a beszélgetést. Emő belsőépítész, főállású anya, és szívesen horgol. Annamari olasztanár, ő a kisgyerekei mellett is végig tanított félállásban. Hamar kiderült: közös szenvedélyeik a gyermekruhák és környezettudatosság, így gyorsan eljutottak egy saját ruhabolt ötletéig: Emő műhelyt szeretett volna a horgolásai számára, Annamari pedig különböző foglalkozásokat akart tartani az újrahasznosítás jegyében. Az ötletet tettek követték: kinéztek egy üresen álló, önkormányzati tulajdonban álló helyiséget a Kis Rókus utcában, és megpályázták. Kidolgozták a „fenntartható gyermekvilág” koncepciót, és 2017. december 8-án megnyílt a Minurka.

Ruhabolt, koncepcióval

„A gyerekruhák keresletében jól elkülönül két réteg. De a kínálatban is ott a két véglet. Van az olcsó tömegtermelés, ami gyakorlatilag ruhaszemét-felhalmozás, és vannak a méregdrága márkás cuccok, amelyek ugyan nagyon jó minőségűek, de iszonyatosan drágák. És vagyunk mi, akik szeretnénk minőségi ruhákban járatni a gyermekeinket, de nem tehetjük meg, vagy nem is akarjuk megtenni, hogy ennyi pénzt kiadjunk egy új darabra. Ezért mi egy kicsit drágábbak vagyunk, mint egyes gagyi ruhamárkák, de sokkal olcsóbbak, mint a divatos márkák” – kezdi Annamari.

„A garázsvásárokon láttuk, mekkora igény van egy ilyen helyre – folytatja Emőke. – Egyrészt az emberek nem tudnak mit kezdeni a rengeteg babaruhával; másrészt meg nem érdemes újat venniük, mert eszméletlen drágák, és a gyerekek két-három hónap alatt kinövik. De a mienk nem csak egy ruhabolt a sok közül, ez egy közösség is, mind a ruhák, mind a programok tekintetében” – teszi hozzá. Az egyik anyuka behoz egy ruhát, a másik elviszi. Minden áru be van kódolva, így ők azt is látják, hogy vannak anyukák, akik egy másik anyuka ruháira „rákattannak”, mindig azokból visznek, még akkor is, ha máshova vannak elhelyezve, mint például a lány- és a fiúruhák. Akik először járnak erre, rendszerint rácsodálkoznak, hogy ez nem egy újabb, sima turibolt, hanem bizományba is be lehet hozni cuccokat, másrészt van mögötte átgondolt koncepció.

De nemcsak használt ruhákat árulnak, hanem újakat is. Kapcsolatban állnak olyan környékbeli kismamákkal és nyugdíjas nagymamákkal, akik varrnak nekik újrahasznosított anyagokból; például Nana bags táskákat véganyagokból vagy plüssfigurákat megmaradt pulcsikból.

Foglalkozások, újrahasznosítással

„Az alapkoncepciónk igen egyszerű: ne dobjunk ki semmit” – mondja Annamari. És ez nemcsak az itt árult ruhákra és játékokra érvényes, hanem a foglalkozásaikra is. Az újhasznosítás már a helyiség kialakításában is megvalósult. Mindent maguk – szűk családi segítséggel – készítettek és festettek le, például raklapokból alakították ki a polcokat. „Igyekszünk olyan workshopokat találni, amelyek ide illenek. Ilyenek Emő horgolásai a pólófonalakból, de ott van például a Tündérkert-építés. Tavasszal építettünk egy kis kertet kidobott lámpabúrákból, beleültettünk növényeket és bármilyen kidobásra ítélt kacatot, LEGO-figurát, kislétrát. Ez inkább játéknak tűnik, de múlt héten például nagyon komoly ékszereket készítettünk – biciklibelsőből és láncokból. Van egy hölgy, aki nagyon ért ehhez, ő tartja.”

 

Emő látja a kérdést azt arcomon, ezért így folytatja: „A pólófonal a pólók szétvágásából, speciális technikával készített fonal – amely készen is kapható, de magunk is szoktunk vágni –, és abból készítünk ékszereket, kulcstartót, vagy horgolunk belőle táskát, kosarat, puffot. Nemcsak anyukák, hanem tizenéves lányok is jönnek. Van varrótanfolyamunk is, ahol ugyancsak maradékanyagokat használunk fel; a gyerekek már hozzák a saját kis dolgaikat átalakításra. Nagyon ügyesen varrnak sálakat, kesztyűt, táskát, tornazsákot, szoknyát, díszpárnát, általában saját ötleteik alapján.

Egy atomfizikus végzettségű anyuka tanítja őket varrni. Ez nem vicc, tényleg atomfizikus”.

„Van egy nő, aki gyönyörű dolgokat készít papírból. A papírból tényleg végtelen sok variáció alkotható. És van nyomdás foglalkozásunk is, ahol a gyerekek nyomdát készítenek és saját pólójukra, táskájukra nyomják az általuk kitalált mintákat. Tehát azt mondhatjuk: használt cuccokból újrahasznosítás útján hasznos tárgyakat készítünk” – veszi át a szót Annamari. – Ha látunk, hallunk egy jó ötletet, utánajárunk, és meghívjuk az illetőt, de már egyre többen keresnek meg minket.”

Nemrég bukkant fel egy hölgy, aki kávékapszulákból készít dísztárgyakat. Az üzlet egyéves születésnapját pedig fátyolangyal-készítéssel ünnepelték, vagyis fátyolból készítettek angyalokat. Különleges foglalkozásaikra egészen messziről eljönnek, legutóbb Csepelről, Etyekről, Szigetszentmiklósról.

Horváth Lili színésznő nyitotta meg a helyet tavaly, és tartott néhány foglalkozást, amíg megnyílt saját műhelye, a Lili Suli, de azóta is kapcsolatban van velük. Időnként olyan tematikus szülinapot szeretnének rendezni náluk – például titkos naplókészítést –, amihez kicsi az üzlet, olyankor a Lili Suli egyik termét kérik kölcsön. Ha pedig oda fut be egy ilyen kérés, akkor a minurkások szervezik meg a programot.

 

Környezetvédelem, kicsiben

„Lassan a vízcsapból is az folyik, mennyire drámai a környezetünk helyzete. És ez tényleg így van. Mindenki tegye hozzá a maga részét. Számomra alap, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetet. A boltban pedig az újrahasznosítással próbálunk tenni valamit a környezetünk védelméért” – mondja Annamari.

Emő hozzáteszi: „Én otthon is nagyon igyekszem kiszorítani a műanyagot az életünkből. Az iskolába is inkább papírzacskóban küldöm a szendvicseket, ha pedig muszáj műanyagból készült tárolót használni, nem dobom el, többször felhasználom. Igyekszem termelőktől vásárolni – ezzel a helyi gazdaságokat segítjük, egészségesebb, személyesebb és olcsóbb is, mintha kereskedőkön menne át.”

Az alapkoncepcióból adódik a szándék, hogy segítsenek másokon.

Ilyen például a mozaikos foglalkozás, amikor fogyatékkal élők által készített mozaikokból készülnek a kép- és tükörkeretek. Ilyenkor a bevételből fizetik ki a mozaikokat. A ruhákból sokat adnak adományba is. Mindig megkérdezik az anyukákat, mi legyen a megmaradt ruhákkal, és szinte kivétel nélkül az a válasz: „Mehet adományként, örülök, ha jó helyre kerül.” Ők pedig nem dobják a konténerekbe, hanem utánajárnak, hol van rá szükség, és odaviszik.

Amikor a jövőről kérdezem őket, a használtruha-boltok jellemzően tiszavirág életére hivatkozva, összenevetnek. Egyikük sem ebből él, mert ahogy Annamari fogalmaz, „ez legfeljebb konyhapénz-kiegészítésre jó. Egy évig semmit nem vettünk ki belőle, de később sem igazán fogunk. Azért zárnak be olyan sokan, mert nagyon kevés pénzt hoz, viszont sok meló van benne, macerás minden egyes kis ruhát becetlizni, válogatni. De nekünk ez szerelem, s reméljük, még sokáig megmarad.”

A Minurka-bolt közösségi oldalát megnézheted itt.

Minden ismert és népszerű mese a rossz méltó büntetésével, a jó győzelmével és egy boldognak, kiegyensúlyozottnak mondható élethelyzet kialakulásával ér véget. Hófehérke és Csipkerózsika felélednek és álmaik hercegéhez mennek feleségül; Alice és Dorothy sok kaland után hazajutnak, azaz felébrednek; Piroska megmenekül a farkas gyomrából; Gerda megtöri a Hókirálynő hatalmát; Seherezádé lenyűgözi meséivel a vérszomjas királyt; még a legszomorúbb mese hőse, a kis hableány is tovább él, ha nem is test szerint, de legalább a lelke.

Tizenöt ismert kortárs írónő szövi tovább az ismert mesék történetét, a kötet végén pedig „bónuszként” egy kortárs férfi író alkotja meg női alteregója „meséjét”.

A gondolati játék tehát ötletes, és a megvalósulás is szórakoztató, ám csöppet sem optimista. Úgy tűnik, egyetlen író sem gondolja, hogy mesehőseire még bármi jó és szép várhat a mesék boldog vége után. Hogyan is várhatna, ha megöregednek és meghalnak? A legtöbben eleve kortárs környezetbe helyezték a folytatást, vagy kortárs történetként értelmezték újra a mesét (Rapunzel à la Molnár T. Eszter, A halász nagyravágyó felesége à la Szvoren Edina, Holle anyó à la Kiss Noémi – hogy csak néhány példát emeljek ki.) Ezáltal a mesebeli cselekményt megfosztják az emelkedettségtől, időtlenségtől, hiszen ahová befolyhat a társadalmi kritika, felvillanthatók ironikusan a közállapotok és emberi kapcsolatok, ott helyet már nemigen kaphat az örök érvényűen szép és jó. Visszaköszön a történetekben néhány karikírozott feminista jellemrajz is az elnyomott, férfi előtt meghunyászkodó nőről (Piroska à la Nina Yargekov, Hamupipőke à la Arany Lídia). Ennek az értelmezési lehetőségnek nagy hagyománya van: a feminizmus egyik alapműve például a „Búcsúcsók Csipkerózsikának”, amely leszámol „a hercegüket váró, inaktív nőkkel”. Más szerzők a migrációs válság vagy a közel-keleti háború kontextusába helyezték át figuráikat (Mulan à la Szécsi Noémi, Seherezádé à la Selyem Zsuzsa).

A művek sora az írók lelkületének változatos palettáját festi elénk humoruk vagy kiábrándultságuk foka szerint.

Sorban olvasva a történeteket – amelyek nem mesék, hanem kortárs novellák –, a sok helyen felvillanó humor és irónia ellenére egyre inkább halmozódnak az olvasóban a tragikus élmények, amelyek néhány műben horrorisztikus cselekményekbe is torkollnak (A kis hableány à la Hernyák Zsóka, Hófehérke à la Berg Judit). Kétségtelen, hogy Boldizsár Ildikó kivételével a kötet írónőinek mintha nem lenne sem kedvük, sem érzékük az időtlen mesékhez, amelyekben a valóság elemei szimbólumokká válva nyernek új életet. Sokkal inkább izgatják őket a jelen megbomlott kapcsolatai, emberi viszonyai – és még a meséivel híressé vált Berg Judit sem kivétel ezúttal.

A novellák egytől-egyig színvonalasak, ötletgazdagok, elgondolkoztatók. Különleges ráadás a sor végén az egyetlen férfi, Parti Nagy Lajos műve, a Sárbogárdi Jolán néven írt történet, amely csak saját írói életművéhez, nem pedig ismert meséhez kapcsolódik – de nemcsak emiatt, hanem stílusa által is kilóg a novellák sorából. Parti Nagy rajongói ennek bizonyára örülnek, akik viszont nem kedvelik, bizonyára bosszankodnak rajta. Ám egységbe foglalják mégis a könyvet – a sok íróegyéniség változatos műveit – Szabó Imola Julianna hangulatos illusztrációi.

Szükség volt-e a mesék továbbírására?

Erre az önkéntelenül is felvetődő kérdésre az olvasók habitusuk szerint adhatnak különféle válaszokat. Legtöbben valószínűleg azt felelik, hogy „Miért ne? Hiszen ez izgalmas móka!” – és ehhez csatlakozom én is. Nem adnak hozzá semmit ezek a történetek az életünk sorsfordulóit segítő irodalmi eszköztárhoz (arra ott vannak továbbra is az eredeti mesék), de bepillantást engednek a kortárs írónőket foglalkoztató változatos gondolatokba.

…és boldogan éltek? Mesehősnők utóélete. Szerkesztette Szederkényi Olga. Illusztrálta Szabó Imola Julianna. A kötet szerzői: Arany Lídia, Berg Judit, Boldizsár Ildikó, Halász Rita, Hernyák Zsóka, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Molnár T. Eszter, Nina Yargekov, Rakovszky Zsuzsa, Selyem Zsuzsa, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Ugron Zsolna és Parti Nagy Lajos. Budapest, Cser Kiadó, 2018. 182 o.

Az amerikai Iowa állam kormányzója, Kim Reynolds május 4-én írta alá a gyermekek életét a szívverésük észlelésétől (nagyjából a várandósság 6. hetétől) védelmező „szívdobbanás törvényt”. Az alábbi sorokat fűzte döntéséhez:

 

Iowában felkerestük a The Family Leader és a Personhood Iowa szervezeteket. Majd a Des Moines-i Állami Törvényhozás Székházában találkoztunk Amy Sinclair szenátorral, akinek nagy szerepe volt a sikerben, mivel ő volt az ügy szenátuson belüli egyik fő támogatója. „Célunk, hogy minden iowai ember életét védelmezzük, különösen azokét, akik a legvédtelenebbek, és nem tudnak kiállni magukért” – mondta Amy Sinclair.

Példaértékűnek tartom az iowai életpárti törvényhozók kitartását. Miután leszavazták vagy bírósági úton ellehetetlenítették egy javaslatukat, mindig újra próbálkoztak.

Nézzük végig, honnan indult és milyen lépéseken keresztül jutott el Iowa a magzatok szívdobbanásának észlelésétől kezdődő védelméig!

Az Egyesült Államokban a Roe v. Wade-ügyben 1973-ban hozott legfelsőbb bírósági döntés tagállami hatáskörbe rendelte az abortuszok kérdését. Iowában 2017-ig egészen a második trimeszter végéig végeztek abortuszokat (holott az ilyen korban megszülető gyerekeket már képesek megmenteni az orvosok).

2008-ban kezdte el Iowában (Amerikában elsőként) a Planned Parenthood abortuszszervezet az úgynevezett „távabortuszok” vagy webkamerás abortuszok gyakorlatát. Ez lehetővé teszi, hogy a Planned Parenthood orvosai személyes konzultáció nélkül, nagyvárosi irodájukból, videóhíváson keresztül lépjenek kapcsolatba a vidéken élő várandós anyával, majd őt egy lakóhelyéhez közeli, távvezérelt fiókhoz irányítsák, ahol az abortusztablettát találja. Évente ezrek folyamodnak ehhez a módszerhez Iowa-szerte. Az emberi életeket kioldó mérgeket mint időzített bombákat helyezték el szerte az állam területén. Még csak orvosi vizsgálat sem szükséges a bevételükhöz, „tökéletesre” fejlesztették a terjesztésüket.

2011-ben az Iowa Right to Life csoport 20 000 aláírást gyűjtött a webkamerás abortuszok megszüntetése céljából.

2013-ban a fenti csoport javaslatára az Iowa Board of Medicine nevű orvosi testület előírta, hogy csak személyes orvosi konzultáció után lehet kiadni abortusztablettát. A Planned Parenthood bíróságon szállt szembe a döntéssel.

2014-ben az iowai Legfelsőbb Bíróság döntése kimondta: egy orvosi testületnek nincs joga ilyen szabályt hozni.

2015-ben a Főügyészi Hivatal síkra szállt azért, hogy engedélyezzék az orvosi testület számára a távabortuszok gyakorlatának megtiltását, de az iowai Legfelsőbb Bíróság megvétózta a beadványt.

2017-ben életpárti törvényt fogadtak el, amely minden várandós anya számára lehetővé tette az ultrahangkép megtekintését, elrendelte a nők informálását az abortusz veszélyeiről, bevezette a 20. heti határt mint legkésőbbi időpontot a legtöbb abortusz elvégzésére, továbbá 72 órás várakozási időt rendelt el a nő első jelentkezése és az abortusz között.

2017-ben a Planned Parenthood megtámadta a törvényt, a Legfelsőbb Bíróság blokkolta a 72 óra várakozási időt célul kitűző szabályt, amely esélyt adhatott volna a visszafordíthatatlan döntés átgondolására, és egy tájékozottabb döntéshozatalra.

2017-ben megvonták az Planned Parenthood iowai szervezeteinek állami támogatását, amelynek következtében négy klinikájuk bezárt.

2017-ben javaslatot adott be 20 republikánus és 1 független törvényhozó az emberi élet fogantatástól kezdődő védelméről, kimondva, hogy az élet értékes, így védelem illeti a fogantatástól kezdve, és minden emberi életnek ugyanazok a jogok járnak. A javaslatot a Szenátus Jogi Bizottsága nem hagyta jóvá.

2018 februárjában megszületett a „szívdobbanás-javaslat”, amelyet változtatásokkal (kivételként jegyezve az erőszak és a vérfertőzés eseteit, illetve a magzat élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességeit) elfogadott a képviselőház és a szenátus. A jogszabályt május 4-én írta alá Iowa állam kormányzója.

„Értem és előre látom, hogy valószínűleg támadni fogják a törvényt, és hogy a bíróságok akár még a Legfelsőbb Bíróság elé is terjeszthetik az ügyet. Azonban többről van szó egy szimpla törvénynél. Most életről beszélünk. Nem fogok meghátrálni azért, aki vagyok vagy amiben hiszek” – írta Key Reynolds kormányzó, ismerve a többségében iowai demokraták által megválasztott főbírák életellenes döntési tendenciáját, és igaza is lett.

A Planned Parenthood abortuszszervezet jelenleg bíróságon támadja a jogszabályt, amely így a végső döntésig nem fejtheti ki a hatását.

Az ügy képviseletét az iowai államügyész a Thomas More Társaság nevű konzervatív, nonprofit jogvédő szervezetnek adta át, akik ingyen vállalták a védelmet. A szervezet október 4-i gálavacsoráján a magyarországi abortuszhelyzetről is szó esett. A résztvevők tisztelettel adóztak Alaptörvényünk előtt, amely a magzati életet a fogantatástól kezdve védendőnek tartja, és drukkolnak, hogy ez az alapelv a gyakorlatban is megvalósulhasson.

 

A „szívdobbanás-törvény” egyik fő szószólója, Amy Sinclair iowai szenátor elmondta, megérte küzdeni érte, bármi is lesz a bírósági végzésben.

A világszerte megismert iowai jogszabály szemléletformáló hatása tagadhatatlan, mivel alapjaiban rengeti meg az embrionális kutatások fejlődése ellenére még mindig elterjedt „az csak egy sejtcsomó” tévhitet. Megszemélyesíti a magzatot, a nevében hordozva, hogy életről van szó, hiszen hogyne élne, akinek dobog a szíve!

Az iowai életpárti jogalkotók és szervezetek kifejezték szándékukat az emberi élet védelméért tett lépések folytatására, mindaddig, amíg vannak olyan emberek, akiknek nincs biztosítva az élethez való joguk. Emellett remélik, hogy példájukkal hozzájárulhattak világszerte az emberi élet védelmének előmozdításához.

 

Látva az iowaiak kitartását és leleményességét, tanuljunk tőlük! A képviselőházban és a szenátusban többségbe kerülve megragadták a lehetőséget, és életpárti szabályokat hoztak. Magyarországon is követhetjük a jó példát mind állampolgárként, mind pedig politikusként.

Felelős állampolgárokként újra és újra szólaljunk föl a legvédtelenebb születendő gyermekekért és válságban lévő szüleik segítéséért! Politikusként pedig tegyünk lépéseket, hogy a magzati élet Alaptörvényünkben lefektetett védelme a gyakorlatban is megvalósuljon! Mivel egy családbarát ország csak ott jöhet létre, ahol a családok minden tagja biztonságban van, így a megfogant magzatok is.

Nagyon régi gasztro-babonáink közé tartozik, hogy újévben óva intenek minket a szárnyasoktól, mert elkaparhatják a szerencsénket, míg a malac kitúrhatja azt. Ezért sokan malacsültet készítenek január első napjára. Mivel nálunk a kicsik nem rajonganak a disznóhúsért, ráadásul nem is tudjuk közösen elkészíteni, ezért egyik évben kitaláltuk, hogy december 31-én készítsünk inkább malacpogácsát. Nagy, közös móka lett belőle, hiszen szaggatni kell a tésztát, fület hatogatni, szívószállal orrot lyukasztani, és tökmagszemet nyomkodni. Melyik gyerek nem szereti az ilyet?

Újévi szerencsehozó malackák a fruktóz-, laktóz-, tej- és tojásmentes diéta szerint

Hozzávalók:

• 150 gramm liszt + amennyit még felvesz, hogy ne ragadjon a tészta
• 100 grammvaj/margarin (mentes!)
• 125 gramm főtt burgonya (kb. 2 kisebb burgonya)
• 50 gramm növényi tej (natúr rizs- vagy zabtej)
• 10 gramm élesztő
• 1 teáskanál szőlőcukor
• 1 csapott teáskanál só
• 3 különböző méretű pogácsaszaggató (vagy pohár)

 

Az élesztőt felfuttatjuk a langyos tejben egy teáskanál szőlőcukorral. A lisztet átszitáljuk, belekeverjük a sót, majd hozzáadjuk az élesztős tejet, a vajat/margarint, az összetört főtt (nem meleg!) burgonyát, végül az egészet jól összegyúrjuk. Ezután egy órán keresztül pihentetjük. Amikor duplájára kelt a tészta, kinyújtjuk, amilyen vékonyra csak tudjuk, és összehajtjuk, majd még egyszer, és ha tudjuk, még egyszer, így nyolc réteget kapunk. Ismét kinyújtjuk, de most ujjnyi (vagy igény szerint még kisebb) vastagságúra. Hat nagyobb malacfejet szaggatunk a legnagyobb méretű pogácsaszaggatóval, és sütőpapírral bélelt tepsire helyezzük. Ezután kiszaggatjuk a 6 db orrot a legkisebb pogácsaszaggatóval vagy pohárral, és az „arcra”helyezzük. Végül a füleket a közepes méretűvel kivágjuk, ezeket késsel elnegyedeljük. Az így kapott háromszögeket a fejre helyezzük és visszahajtjuk malacfül formájúra. A szemeket megformálhatjuk tökmagból, az orrlyukakat pedig szívószállal kiszakíthatjuk (csak bele kell nyomni a szívószálat a formába). 5–10 perc pihentetés után lekenjük vízzel vagy növényi tejjel a malackákat. (Ha valaki biztosra akar menni és úgy látja, hogy huncutkodik a tésztája, akkor a malacfüleket fogpálcikával hozzá lehet erősíteni a fejhez.) 180 fokraelőmelegített sütőben kb. 20–30 perc alatt készre sül, de a teteje és az aranybarnasága árulkodó.

A bőséget és gazdagságot hozó lencsefőzeléket anyukám vezette be a családba: amikor már én is dolgoztam, minden évben, Újév első napján legalább egy kis tál lencsefőzeléket meg kellett ennem, hogy ne ezen múljon a család pénzügyi helyzete. Persze csak mosolyogtam, hiszen ez mégiscsak egy régi babona, de ezen ne múljon, és kenyérrel, sok-sok tejföllel elfogyasztottam a saját adagomat, sőt idővel repetát is kértem. Pár éve azonban tejföl, tej vagy tejszín nélkül kell elkészítenünk a lencsefőzeléket, az első időben még arra is figyelnünk kellett, hogy mennyi répa kerül bele, a kislányom fruktózérzékenysége miatt. Az alábbi recept tehát jól jöhet a fruktóz-, laktóz-, tej- és tojásmentes diétában.

Újévi krémes lencsefőzelék recept a fruktóz-, laktóz-, tejmentes diéta szerint

Hozzávalók:

• 500 gramm lencse
• 1,5 liter alaplé (ha nincs, akkor 4 ek natúr ételízesítő)
• 1 fej hagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• kolozsvári szalonna
• 3 db babérlevél
• opció: 2 dl kókusztejszín/növényi tej, 1 evőkanál liszt
• 1 evőkanál mustár (mentes!)
• 1 teáskanál ecet

 

A lencsét pár órával főzés előtt beáztatjuk, jól átmossuk, majd leszűrjük. Fazékba rakjuk, és kb. 1,5 liter alaplével vagy natúr ételízesítővel ízesített vízzel felöntjük, majd sózzuk, borsozzuk. Mindezek után belerakjuk a megtisztított, lehámozott hagymát és fokhagymát, a pár kocka húsos kolozsvári szalonnát (de ez elhagyható) és a babérleveleket. Lefedve, lassú tűzön főzzük, így a szalonna íze is kiázik a vízbe. Amikor megfőtt a lencse, két lehetőségünk van:

1. Harmadát kivesszük a fazékból, összeturmixoljuk, és visszatesszük a fazékba, ezzel sűrítve a főzeléket. Mustárral ízesítve kicsit összeforraljuk, és kész is;

2. 2 dl kókusztejszínben vagy növényi tejben csomómentesre elkeverjük az 1 evőkanál lisztet és az 1 evőkanál mustárt, hozzáadjuk a lencse levét, fokozatosan, nehogy a liszt összeugorjon, majd belecsurgatjuk a főzelékbe és addig keverjük a tűzhelyen, amíg besűrűsödik. A végén rakhatunk bele 1 teáskanál ecetet, de inkább kevesebbet használjunk, mint többet.

Ugyancsak régi szokásaink egyike egy egész kenyér megszegése az új év első napján, tették ezt azért, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Kedves hagyománynak gondolom, ráadásul a sütőben sült friss kenyér illata nagyon otthonossá tudja tenni a lakást.

Tönkölylisztes kenyér házilag, sütőben sütve

Hozzávalók:

• 250 gramm liszt
• 150 ml víz
• 10 gramm élesztő
• 1 teáskanál szőlőcukor
• 1 teáskanál só
• fél evőkanál (olíva)olaj

 

A langyos víz kisebb részében a cukorral megfuttatjuk az élesztőt. Közben a keverőtálba kimérjük a lisztet, átszitáljuk, hozzáadjuk a sót, az olajat és a többi vizet, majd mehet bele a megfuttatott élesztő. Addig gyúrjuk-dagasztjuk a tésztát, míg végül már nem ragad az edény falához és hólyagossá válik. Meleg helyre tesszük és a duplájára kelesztjük (kb. 1 óra). Ha megkelt, lisztezett felületen újra átgyúrjuk, olyanra formázzuk, amilyen sütőformában kívánjuk sütni. Letakarjuk egy konyharuhával (hogy ne érje huzat), és a formában kétszeresére hagyjuk kelni a tésztát, kb. 20 percig. Bevághatjuk három-négy helyen egy éles késsel, majd lekenjük vízzel, és 220 fokra előmelegített, gőzösített sütőbe toljuk (a sütőnk aljára helyezünk ilyenkor egy vízzel teli edényt). Tíz percig sütjük így a kenyeret, majd visszavesszük a hőfokot 175 fokra, és még 50 percig sütjük. A végén jó alaposan lekenjük hideg vízzel. Sütés után közvetlenül úgy tűnhet, hogy sziklakeménységű kenyeret készítettünk, de ahogy kezd kihűlni a kenyér, egyre jobban érezzük, hogy puhává válik a héja is.A kenyér tésztája nagyon finom, puha, és több napig eláll úgy, hogy nem kezd száradni, morzsásodni.

Mindenkinek sikerekben gazdag, boldog Újévet kívánunk!