Egészen apró korunktól kezdve mások is részei a viszonyítási rendszerünknek. Kezdetben édesanyánk tükröző figyelmén keresztül definiáljuk önmagunkat, és próbáljuk elkülöníteni, hogy hol kezdődik ő, és hol kezdődünk mi. Folyamatosan tágítjuk a horizontunkat, míg aztán ki előbb, ki utóbb megszerzi élete legelső barátját.

Azután is folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a céljaink elérése mellett megfelelő szociális hálót húzzunk magunk köré, amely néha olyan szövevényes, mint az amazóniai dzsungel. Kiemelkedik ebből a barátság, és ha szerencsések vagyunk, években mérhető barátságaink élettartama, így erős viszonyítási alapot szolgáltatnak önmagunkhoz.

A történet

A „Teljesen idegenek” című történetben hét jó barát összeül egy vacsoraasztalnál, ebből hárman alkotnak házaspárt. Pepe az örök agglegény, aki különös módon nem hozza el bemutatni újdonsült barátnőjét, és ez az ugratására ingerli a többieket. Eva, a pszichológus szerint a telefonunk lassan olyan, mint egy fekete doboz: életünk lenyomata, majdhogynem a lelkünk egy darabja benne lakozik, s talán többet elmond rólunk a tartalma, mint amit magunknak vagy másoknak bevallunk belőle. Felveti, hogy a vacsora folyamán minden beérkező üzenetet együtt olvassanak el, a telefonhívásokat is közösen fogadják, s ebből majd kiderül, tényleg annyira ismerik-e egymást az asztalnál ülők, mint ahogyan azt magukban feltételezik.

Természetesen ez olyan, mintha felnyitnánk Pandora szelencéjét: lassan elszabadul a pokol, és a felszínre kerülő információk és titkok súlya alatt bizony meginog és megtépázódik néhány kapcsolat, álarcok hullnak porba, miközben felmerül a nézőben a kérdés: vajon jól ismerem azokat az embereket, akiket beengedtem az életembe?

Én vajon mindig és minden helyzetben azt a képet mutatom magamról, amilyen vagyok, vagy megvannak a különféle szerepeimhez illeszkedő álarcaim? S vajon hol kezdődik az ember privát szférája? Kell-e mindent kendőzetlenül megosztanunk a kebelbarátainkkal, és ha ezt nem tesszük meg, akkor eláruljuk a bizalmi kapcsolatot? S vajon partnerként, házastársként minden gondolatát ismernünk kell egymásnak, vagy létezhet olyan elszeparált kis doboz a lelkünkben és agyunkban, amihez csak nekünk van egyedül kulcsunk?

Intim kapcsolatok

A „Teljesen idegenek” című film szereplői dolgoznak, családot alapítanak, gyereket nevelnek, számlákat fizetnek be, bosszankodnak néha a munkájuk miatt, és velük is előfordul, hogy fásultak, időnként elfáradnak ebben a felnőtt és komoly életvitelben, s ilyenkor vágynak némi gyermeki spontaneitásra, játékra, valami meglepően izgalmasra, ami kizökkenti őket a hétköznapok taposómalmából. Tökéletlenek és esendők, és tán azt hiszik, mindezt őszintén megmutatják egymásnak, hiszen néhányan kissrác koruk óta barátok. Mégis úgy tűnik, nehezen vetik le az álarcaikat, és bizonyos fokú rejtőzködésre mindig szükségük van.

Kép: Teljesen idegenek c. film

Közhely, hogy az ember társas lény, a kapcsolatok alapvető fontossággal bírnak az életünkben, és tisztában vagyunk vele, hogy a pénz, a hírnév és a siker nem boldogít – mégis gyakran éljük olyan döntések mentén az életünket, mintha a boldogság forrása az utóbbiakban rejlene. Robert Waldinger vezeti jelenleg azt a Harvard Egyetemen zajló kutatást, amely tudományosan is megcáfolja a hírnévhez és vagyonhoz fűződő ábrándjainkat, és meggyőzően bizonyítja, hogy a szeretetteli kapcsolatok azok, amelyek védőhálót szőnek körénk, boldogsággal töltenek el bennünket, továbbá testi-lelki egészségünk zálogai.

A kutatás különlegessége, hogy 1938-ban kezdődött, amikor is 724 fiatal férfit vontak be a vizsgálatba, akiket évről-évre megkérdeztek az egészségi állapotukról, munkájukról, családi életükről, kérdőíveket töltettek ki velük, személyes interjúkat készítettek velük és a családtagjaikkal, házastársi vitákat dokumentáltak, valamint hozzáfértek az orvosi adataikhoz is. Később a feleségeiket és gyermekeiket is megkérték, hogy csatlakozzanak a kutatáshoz, így 75 év alatt hatalmas adatmennyiség állt össze.

Ezeket elemezve arra jutottak, hogy nem a gazdagság, nem a hírnév és nem a kemény munka, hanem a jó kapcsolatok őrzik meg boldogságunkat és egészségünket. A kapcsolatok azok, amelyekre támaszkodni tudunk, amelyek megóvnak bennünket az élet viszontagságai közepette.

Ugyanakkor az amerikaiak ötöde számol be arról, hogy magányosnak érzi magát, ami különösen ijesztő szám annak tudatában, hogy míg a közösségi kapcsolatok nagyon jó hatással vannak ránk, addig a magány és az elszigeteltség megbetegít. Tömegben, barátok és családtagok között is érezhetjük magunkat magányosnak, ezért nem a házasság megléte vagy a barátok száma az, ami meghatározó, hanem a közeli kapcsolataink minősége.

A boldog kapcsolatok segítenek elviselni a fizikai fájdalmat, és a koleszterinszintnél is jobban bejósolják a boldog öregkort. A boldogtalan kapcsolatokban élők pedig arról számolnak be, hogy a fizikai fájdalmak megjelenésével az érzelmi fájdalmaik is felerősödnek. A jó kapcsolatok nem csupán a testi egészséget védik, hanem a mentális állapotot is épen tartják. Azoknak, akik stabil, biztonságos, támogató kapcsolatban élnek, a kutatás eredményei szerint tovább marad éles a memóriájuk is.

Elég jó kapcsolatok

Nem tökéletes kapcsolatokra van szükségünk, a jó kapcsolatok ugyanis nem zökkenőmentesek, nem járnak együtt a folytonos kacagással és felszabadult vidámsággal. A jó kapcsolatokban élő emberek szembenéznek azokkal a krízisekkel és nehézségekkel, amelyekkel a többiek küzdenek. A különbség annyi, hogy érzik, a legnagyobb kihívások közepette is számíthatnak egymásra.

A közeli kapcsolatok tükörként is funkcionálnak, de ehhez szükséges, hogy ne fátyolozzuk el magunkat, hanem őszintén megmutassuk a valódi arcunkat.

Gyakran azért rejtjük el igazi önmagunkat és próbáljuk énünk egy feljavított verzióját bemutatni a másiknak, mert abban reménykedünk, hogy ezzel megtartjuk, megerősítjük vagy megmentjük a kapcsolatot, valójában azonban éppen aláássuk az intimitást, és felületessé tesszük.

Kép: Teljesen idegenek c. film

Apró hazugságaink és füllentéseink fokozatosan eltávolítanak a valóságtól, önmagunktól és a másiktól is, és rombolják az önbecsülésünket. Mivel a hazugság kimondása során stresszt és szorongást élünk át, amelyet bűntudat, sőt olykor a lebukáshoz kapcsolódó szégyenérzet is követ, ezért a hazugság rosszabb egészségi mutatókkal jár együtt. Mindemellett a hazug történetek fenntartása annyi energiát vesz el, hogy teljesen felemésztheti az embert.

Egy kutatás során, ahol a vizsgálati személyek egyik csoportjának öt héten keresztül mindenben igazat kellett mondania, míg a másik csoport hazudhatott, azt találták, hogy az őszinte résztvevők átlagosan héttel kevesebb testi tünetről (pl. fejfájás, hányinger) számoltak be, mint azok, akik nem mondtak teljesen igazat.

Egyesek úgy tartják, hogy a hazugság célja a kapcsolat vagy a másik személy érzéseinek a megóvása. Ugyanakkor gyakran a saját magunkkal szembeni negatív érzéseink akadályozzák meg, hogy őszinték legyünk, mivel úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk az elvárásoknak megfelelni, esetleg csalódást okozunk a másik számára. A mesében a császár új ruhájának „csodálói” sem azért hallgattak arról, hogy a király meztelen, mert féltek, hogy megbántják az érzéseit, hanem mert a hiúságuk nem engedte, hogy a véleményük miatt azt gondolják róluk, hogy méltatlanok a tisztségükre vagy buták, mint a föld.

Őszinteség, de nem mindenáron

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az őszinteség nem jelenti azt, hogy ne kellene végiggondolnunk, kivel, mikor, mennyit és hogyan osztunk meg az érzéseinkből és gondolatainkból. Az őszinteség nem mentség az önkontroll hiányára, a tapintatlanságra, a vádaskodásra vagy a sértődött kritikára. A saját szavainkért mi vagyunk a felelősek, ezért igyekezzünk úgy megosztani az érzéseinket és gondolatainkat a másikkal, hogy közben odafigyelünk az ő érzéseire és gondolataira is, és tisztelettel fordulunk felé.

A konfliktusok valójában lehetőségek, hogy külön-külön és együtt is fejlődjünk, ezért nem érdemes a szőnyeg alá seperni őket.

Amikor elhallgatjuk azokat az apróságokat, amelyek rosszul esnek nekünk, mert félünk szembenézni a gyengeségeinkkel, a hibáinkkal, vagy az esetleges nézeteltérésekkel, fokozatosan eltávolodunk egymástól érzelmileg, ami megágyaz azoknak a jóval nagyobb konfliktusoknak, amelyek hatalmas fájdalmat és bizalmi törést okozhatnak a kapcsolatban. Az őszinteség azonban csak akkor működik, ha mindkét fél tudatosan dolgozik azon, hogy ne kapja fel a vizet, ne legyen dühös, amikor a másik megnyílik előtte, hiszen az ilyen reakciókkal éppen azt erősítjük meg a másikban, hogy jobb az őszintétlenséget választani, mert az önfeltárás szorongáskeltő és veszélyes. Szerencsés, ha a felek tudják egymást támogatni azzal is, hogy megtanulják kezelni a másik erős, esetleg indulatos reagálását is.

Természetesen a fentiek nem jelentik azt, hogy ne lehetne magánszféránk, hiszen mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy olykor kicsit magunkra zárjuk az ajtót, és egyedül legyünk a gondolatainkkal. Jogunk van ahhoz is, hogy csak azokkal és akkor osszuk meg a gondolatainkat és érzéseinket, akikkel mi szeretnénk. Az ötlet, hogy a legszorosabb barátaink kontroll nélkül olvassák, hallgassák az üzeneteinket és hívásainkat, talán azért is hat annyira fenyegetően, mert azt a lelki szükségletünket sérti, hogy mi magunk döntsük el, mennyire meztelenítjük le magunkat a másik előtt, mennyit és hogyan osztunk meg az életünkből. Az őszinteség nem kényszeríthető ki, csak önkéntes alapon jár együtt a bensőséges, valódi intimitással.  

Gyermekágyi depresszió

Az állandó lehangoltság, szomorúság és sírás a gyermek születését követő első három hónapon belül jelentkeznek, és két hétnél tovább tartanak. Ilyenkor a kismama nem képes örülni újszülöttjének, a felelősség és kiszolgáltatottság miatti kétségbeesés elsodorja: alkalmatlannak éli meg magát. Rosszabb esetben agresszív késztetések is felléphetnek. Az állandó fáradtság kipihenésére képtelen az anyuka a társuló alvászavar miatt.

A betegség hátterében hormonális és élethelyzeti változások húzódnak. Fokozottan veszélyeztetettek a fiatal korban, megfelelő társas és anyagi támogatás nélkül gyermeket vállaló nők. Tíz kismamából egy érintett a szülés utáni depresszióban, amely feltétlenül pszichiátriai kezelést igényel!

Boldogtalan kispapák

A fenti tünetek a fiatal, bizonytalan egzisztenciával rendelkező apákat is jellemezhetik, bár a háttérben nem biológiai, hanem társas tényezők állnak. A szerepében még éretlen, szerelmét idealizáló, intenzív szexualitásra vágyó kispapa túlságosan hirtelen zuhan a mellőzött harmadik pozíciójába, ez heves féltékenységet kelt benne.

Az ártatlan gyermek felé irányuló indulata azonban elfogadhatatlan számára, és bűntudatot, majd önvádat okoz, amelynek nyomán hamar felüti fejét a depresszió. Nyomaszthatja a nem megfelelő anyagi háttér, és tarthat attól, hogy képtelen lesz megfelelni családfenntartó feladatának, amely egzisztenciális szorongást eredményez.

Gyes-szindróma

Nem létezik ilyen nevű betegség, viszont a jellemző tünetek összessége gyakran előfordul a csecsemőt nevelő nőknél. A hangulati problémák nem merítik ki a depresszió kritériumait, és időben is később, sok hónapnyi otthonlét után jelentkeznek, mégis jelentősen rontják az életminőséget, és akár váláshoz is vezethetnek.

Zsófi úgy érzi, kezd kicsúszni lába alól a talaj. Kialvatlan, fáradt, gyermekgondozással eltöltött hónapjai alatt nem éri sikerélmény a kicsi fejlődéséből eredő megerősítéseken kívül. Péter egyre később ér haza, ki tudja, merre jár. Alig szólnak egymáshoz. Nem szeretne veszekedni, már nem kérleli, hogy érkezzen meg az esti fürdetésre. A rokonok, barátok kezdeti lelkesedése elcsitult, senki sem nyitja rá az ajtót. Magányosan telnek napjai, az apró örömöket lassan észre sem veszi.

Péter nem érti, mi történt. „Jobb lenne haza sem jönni. Egész nap dolgozom, fáradtan hazaesek, és akkor a régi, mosolygós feleségem helyett Zsófi örömtelenül fogad, rám sem néz, folyton panaszkodik: magányos, nem bírja egyedül a terheket. Jó vicc! Maga osztja be az idejét, egész nap csak a gyerek meg az a kis házimunka, de azt sem csinálja meg rendesen. Bezzeg nekem a kretén főnökömhöz kell alkalmazkodnom! Mindent megteremtek neki, mégsem elégedett. Komolyan, jó dolgában nem tudja, mit csináljon!”

Miért jelent veszélyt a hangulatzavar a baba fejlődésére?

A depressziós anya képtelen gyermekét érzelmileg megfelelően megtartani: nem reagál jelzéseire, nem tükrözi vissza érzéseit, a síró csecsemővel nem bír, aki így nem tud megnyugodni, amitől viszont az anya egyre alkalmatlanabbnak éli meg magát. Ördögi kör alakul ki, lehetetlenné téve anya és baba egymásra hangolódását, ami gátolja a kicsi értelmi és érzelmi fejlődését.

A legújabb kutatások alapján, ha az apa depressziója miatt elhanyagolja gyermekét, nem beszélget vele, nem olvas neki mesét, ez később beszéd- és olvasási problémákhoz, valamint magatartászavarhoz vezethet.

Hogyan hat a depresszió a párkapcsolatra?

Beláthatjuk, milyen könnyen keveredhet konfliktusba két fáradt, kialvatlan, boldogtalan ember. Az igazán depressziós fél saját magát hibáztatja, ami végül súlyos letargiába taszíthatja, és valóban alkalmatlanná válik feladatai elvégzésére. A másik fél így érthetően túlterhelődik, és indulatát tehetetlen társára zúdítja, amivel tetézi annak depresszióját. Ha pedig mindketten depressziósak, képtelenné válhatnak a családi rendszer fenntartására.

A megoldás kulcsa a társas támogatás

A régi, többgenerációs nagycsaládokban voltak ugyan konfliktusok, nem volt azonban jellemző a Gyes-szindróma, és jobban kezelték az anya depresszióját is. A nagyszülőkkel való munkamegosztásban nem terhelődtek túl a felek, és nem izolálódott az otthon maradó anyuka.

Fontos tehát a kezdeti időszakon túl is biztosítani a kismamának és a kispapának a társaságot, a beszélgetés, a kimozdulás lehetőségét, saját egyéniségének megfelelő kikapcsolódást, hiszen az anyaság és az apaság komoly felelősséggel járó hivatás, amiben mindenkinek joga van elfáradni! Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a szülők házastársak is, párkapcsolatuk ápolására is szükségük van, ahol férfinek és nőnek érezhetik magukat. 

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Kapcsolódó cikk a kepmas.hu partnere, a Férfiak Klubja ajánlásával:
Király Eszter: Az élet haladna a természetes medrében, ha férfi és nő tudná a dolgát
„Negyven nap. És az élet haladt tovább a maga természetes medrében, a házasság nem romlott el, nem volt szükség családterapeutára, mediátorra, és különböző spirituális gyógyítókra, nem veszett el az intimitás, a gyöngédség, a nő nem vált kizárólag a csecsemőre fókuszáló anyatigrissé, nem felejtett el nőnek maradni, a férfit pedig nem tekintette betolakodónak, kizárólagos pénzkereső gépnek, kisegítő személyzetnek, testi és lelki komfortérzet-felelősnek, csak mert ő anyává vált.”
Olvassa el itt!

A Csekefalván kertészcsaládba született leendő művészt már gyerekként sem csupán a virágok színei nyűgözték le. Kisiskolásként babaruhákat varrt, kötni tanult a mamájától, s a szegénység a tárgyak újrahasznosítására nevelte. Festett is, ám egyszer az olajfesték a nadrágjára csöppent, ő pedig hirtelen ihletből átfestette a farmert. Akkor is stylistot játszott, amikor tizenöt évesen levágta az édesanyja velúrcsizmájának a szárait, hogy felsőruhát készítsen belőlük magának. Amíg az osztálytársai például orvosnak készültek, ő arról álmodott, hogy divattervező lesz.

Erdélyi lány, filmtekercs- és bakelitruhában

– A székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola elvégzése után egy ideig családi címereket festettem és virágműhelyt nyitottam, mielőtt Magyarországra költöztem – idézi fel a kezdeteket. – Pesten még könyvelést is vállaltam a megélhetésért, miközben menyasszonyi ruhákat, esküvői dekorációkat készítettem, gyermekfoglalkozásokat tartottam. Újrahasznosított anyagokból formáltam klasszikus játékokat, ezzel is próbáltam tenni a környezettudatosságért.

Kreativitását ismerve barátai gyakran keresték Tildát, hogy kezdjen valamit különböző selejtezésre váró anyagokkal.

Így kapta kézhez egy moziból az utolsó filmtekercseket, majd egy lemezgyárból a kidobásra ítélt bakelitkorongokat. Ezekből(!) és pár régi függönyből készült el az első ruhakollekciója, amelynek darabjait ő maga kezdte viselni.

Egyedi öltözködését kiszúrták a szakmabeliek, így 2009–2012 között ő és a ruhái több divateseményre is meghívást kaptak.

– Aztán elcsábított a divat fővárosa, Londonba költöztem, ami szuper döntésnek bizonyult, pedig milyen nehezen indult… – gondol vissza. – Alig pár font költőpénzzel, egy hétre lefoglalt szállással érkeztem, és két éven át csak úgy tudtam megélni, hogy egy bérelt riksán fuvaroztam a turistákat a belvárosban. Nyelvtudás és helyismeret nélkül, szerencse, hogy Londonban még mutogatni és eltévedni is szeretnek az emberek! – nevet. – Olyan fizikai és szellemi kitartás kellett az álmaim megvalósításához, ennek az időszaknak az átvészeléséhez, ami testileg-lelkileg rendesen megedzett. Mindenkinek ajánlanék valami hasonlót, aki vállalkozni akar.   

Jánosi Matilda – Kép: KrisJ PHOTOGRAPHY

A riksa idővel afféle guruló stúdióvá alakult, miután Tilda két fuvar között is varrt benne. Nem mindig ruhát, sokszor például a kollégái elszakadt riksatetőit.

S hogy mi vitte még közelebb a célhoz? A riksabázis szemeteseibe dobált bicikligumik.

A bicikligumitól az ökodivatig

A fekete, rugalmas anyagok szétvágva, megmosva ugyanis a bőrre hasonlítottak. A belőlük készített kollekcióval pedig – az ökodivat újdonsült képviselőjeként – sikerrel pályázott a vancouveri Eco Fashion Weekre. A szervezők meghívták Kanadába, de elutazni csak úgy tudott a bemutatóra, hogy az utasaitól gyűjtött adományokat. A lelkes riksázóknak hála, a TildArt megindulhatott a nemzetközi (el)ismertség felé, a névadó dizájner pedig a fuvarozást egy angol divatcég szabói állására cserélte a vállalkozása mellett.

– A következő tervem az volt, hogy környezettudatos ruhákat vigyek a luxusárut viselők szekrényeibe is – mondja már az általa megálmodott öko-luxus irányzatról. – Az újrahasznosított anyagokat angol gyapjúval, szaténnel, filccel, illetve Swarovski kristályokkal kombináltam, mert utóbbi is öko-eljárással készül. Az ezekből kézzel alkotott ruhák, táskák, ékszerek – férfikarkötők és nyakkendők – egyedi darabok, amelyek a legelegánsabb réteg igényeit is kielégítik. Az amerikaiak imádják őket, igen nyitottan fogadtak New York-i, Los Angeles-i trade show-kon.

Jánosi Matilda munka közben – Kép: TildArt

Függönyökből luxusruhák

2017-ben Tildát megkereste egy cég, amely függönyöket selejtezett le a híres londoni Spencer-házból, ahol Diana hercegnő is élt. Az ezekből nemrég elkészült új kollekciójában már az angol főváros legnevesebb – Savile Row utcai – szabói is együttműködtek a magyar tervezővel, aki a munkához Diana hercegnő hétköznapi ruhatárából merített inspirációt. A függönyök mellett bambuszselymet, organikus pamutot, skót méhviaszt használt e klasszikusan brit darabokhoz. Utóbbi anyag teszi vízállóvá az ottani csapadékos időjárásban a kabátokat, amelyekre Tilda – az angol vadásztradíciót követve – óriási zsebeket varrt (ilyenekbe rejtették valaha a zsákmányt).

– Ennek a kollekciómnak is történelme van, úgy az anyagot, mint a stílust tekintve – vallja büszkén, kiemelve a párhuzamot, hogy ő a mai napig szereti felvenni dédnagymamája és nagymamája saját kezűleg átszabott ruháit, hogy úgy érezze, a felmenői „vele vannak”. Majd újabb jó hírt közöl. – 2019. április 8 és 11. között Budapestre, a Nemzeti Divat Liga Magyarország Egyesület Global Sustainable Fashion Week eseményére hazahozom a „Dianás” ruhákat, alig várom!

TildArt Diana kollekció – Kép: Pintér Krisztián

De – ahogy a bevezetőben említettük – van más is, amit Tilda alig vár. A magyar mozik január végén mutatják be a „Két királynő” című angol drámát, amelynek ünnepélyes skóciai premierjére, a film egyik forgatási helyszínéül szolgáló kastélyba ő is hivatalos. Reneszánsz stílusú ruhát tervezett és varrt ugyanis abba a különleges kollekcióba, amelyet ez alkalomból mutatnak be, majd visznek tovább a februári London Fashion Week-re. A kollekciót a brit királyi család történelmi viseletei ihlették.

Megtisztelőnek tartja a lehetőséget, de hangsúlyozza, hogy bár vonzódik a hagyományokhoz, nem mulaszt el haladni a korral.

A téli szezon többedik betegséghulláma zajlik nálunk, s legkisebb, még ovis korú lánykám kutyaugatásra emlékeztető köhögése hallatán rémlett fel a rossz emlék: az az éveken át tartó időszak, amikor egyik betegségből a másikba estek az akkori kicsik. Három nagyobb gyermekünk gyors egymásutánban született (még volt egy rövid „hárompelenkás” periódus is), és úgy pattogtatták egymás között a különböző ovis csoportokból hazahozott kórságokat, hogy egy professzionális kosárlabdacsapat is megirigyelhette volna a tempót. Így aztán folytonos készenlétben állt minden fellelhető eszköz, amivel próbáltuk valahogy elkerülni a betegségek fenyegető kimenetelét, az utálatos kórházat. Fejét vesztett, orrszívóban végződő porszívó állomásozott heteken át „ideiglenesen” a nappaliban, sós pára kevergett a szobákban és telepedett le mindenhová, monszunerdők látási viszonyait idézve, és mi is egyre fejvesztettebben és kimerültebben lélegeztük és lézengtük át a napokat.

Mindig rossz egy szülőnek, ha beteg a gyermeke és szenved, lázrózsákkal az arcán. De ha azt látja, hogy ziháló kis mellkasával kapkod a levegő után, az nemcsak szörnyű érzés, de riasztó is.

Az első egy-két eset után, amelyek (nem ismerve még a határokat, hogy hol van szükség szakavatott beavatkozásra) borítékolhatóan a kórházban végződnek, némileg felvértezheti magát (porlasztókkal, kúpokkal és ismerettel) egy asztmás vagy kruppos csemete családja. Mégsem lehet megszokni a fulladásos tüneteket, csak a távlatos gondolkodás adhat némi reményt: egyszer majd csak kinövik (és jelentem, tényleg kinövik!) a gyerekek.

Nálunk mindkét fulladós műfajból kijutott: a fiúk apukájuktól asztmatikus hajlamot örököltek (ilyenkor a kilégzés nehezített), a kislányok tőlem (pszeudo)kruppos örökséget kaptak (ilyenkor a jellegzetesen randa köhögés mellett a belégzéssel van gond).

A két rémség között közös nevező, hogy mindig az éjszakák különösen cudarok: folyamatos Salvus vizes párologtatás (a matrózoknak a tenger sója marta ki a zubbonyát, nálunk a Salvus okozott maradandó sérüléseket a hajópadlón), nyitott ablakok, fúvás, szívás, gyógyszerezés ismétlődik végeláthatatlanul.

S az örök kétség és készenléti állapot: mikor öltözzünk és induljunk a kórházba?

Ha csak egy mód van rá, mindenki igyekszik elkerülni az intézményes gyógyító ellátást, de mi nem úsztuk meg, legalább egy tucatszor jártunk a négy gyerkőccel különböző kórházak gyermekosztályain. Emlékszem, egy ízben épp második fiunkkal vált tarthatatlanná az állapot, és ötnapos kórházi kezelésre szorult. Rémes volt neki is, nekem is, az otthon hagyott, szintén betegeskedő családtagoknak nem kevésbé. Épp karácsony közeledett, benne volt a pakliban, hogy kórházban ér minket az ünnep, de egy nappal karácsony előtt „szabadultuk”, sőt, még maradt is 24 órám az előkészületekre. Szenteste úgy tűnt, végre tényleg ünnepelhetünk, összeállt az idilli környezet és tartalom, nagy rokonsereg közepette. Amikor aztán meggyújtottuk a gyertyákat, a Mennyből az angyal éneklése alatt sugárban hányni kezdett szegény, bornchitisből kigyógyult fiunk, egy-két órával később pedig a csak 14 hónappal „öregebb” nagytesó is beállt a sorba. A kórházból ugyanis egy makacs Rota-vírus is érkezett a karácsonyfa alá... Másnap már újra „odabent” voltunk: a kiszáradás peremén ünnepi ebéd helyett infúziót kaptak a gyerekek, anyukám ölében az egyik, férjemében a másik. Én meg otthon igyekeztem megúszni a kórt a hasamban lévő harmadikkal.

Cseppet sem egyedi ez a történet, szinte minden kisgyerekes családban előfordulnak hasonló esetek, és bár ez a baj idején nem vigasztal, de talán adhat némi reményt: túlélhető ez a fulladós, kifulladásig tartó nehéz periódus is.

Úgyhogy erősítsük egymást lélekben: a végtelennek tűnő, átvirrasztott, aggodalommal teli éjszakák egyszer ritkulnak majd, s bizakodhatunk, hogy néhány szezon alatt túl leszünk a nehezén.

Ami azt illeti, az utóbbi száz évben nagyjából már a férfiaknak sincsenek, de ők legalább tudnak meríteni a régi szokásokból. Legényavatásra bőségesen van néprajzi és antropológiai tárgyú forrás, a sziú indiánok bőrszaggató naptáncán át a kocsmai leitatásig elég széles skálán mozog a férfiak beavatási szokásrendszere. Csaknem mindegyikben közös, hogy egyszerre történik, néhány napon vagy héten belül, fiatal férfikorban, és hogy fájdalommal, valamiféle próbával, esetleg magánnyal jár. Egy kis halál, átmenet egy másik életállapotba.

A beavatás során a kisfiú átadja a helyét a férfinak, teljes jogú tagjává válva a felnőtt férfi társadalomnak, annak minden kiváltságával és felelősségével. Nőknél azonban nyomát sem találjuk ilyesminek, intézményesített formában, népszokásként legalábbis biztosan nem.

Ennek oka lehetett természetesen az is, hogy az adatgyűjtők általában férfiak voltak, és férfiaktól gyűjtöttek, vagy ha megszólaltattak nőket is, a kényes témákat kerülték (vagy le sem jegyezték). De más oka is van: a nőknek természetes módon jön a beavatás, először fiatal kamaszkorban, majd fiatalasszonykorban.

Mit is mondhatok egyszerre hetven tizennyolc éves lánynak a nőiségről?

Maguk a mesék és a dalok siettek a segítségemre, és a saját életem, valamint egy szakrális női közösségben eltöltött nap, amikor ráébredtem a női minőség fogalmára, a női ősök és sorsok befolyásának hangsúlyosságára. A női jelenlét elképesztő erejére. A nők és a hold ciklikus együtt táncolására. A nő földbe, testbe, világba gyökerezésére.

Nagyon felszabadító, amikor kizárólag női társaságban beleereszkedünk a saját nőiségünkbe. Olyan légkör jöhet létre, hogy teljesen szabadok tudunk lenni, szabadon tudunk beszélni tabu témákról, amelyekről ritkán esik őszintén szó: a menstruációról, a szexuális együttlétről, a szív összetöréséről, a szülésről; a testünkről, a kapcsolatainkról, női örömeinkről és nehézségeinkről.

Van egy orosz varázsmese, amely a szimbólumok nyelvén meséli el a nők útját a kislánykortól az asszonnyá válásig: a Világszép Vaszilisza.

Vasziliszát a mostohája egyedül beküldi tűzért az erdőbe, az emberevő Baba Jagához. Vaszilisza édesanyjától kapott bábujának segítségével kiállja a próbákat, és visszatér épségben, életadó-halálosztó tűzzel, a fontos és a lényegtelen elválasztásának képességével, valamint annak tudásával, hogy mikor kell beszélni és mikor hallgatni: az univerzális női tudás és intuíció teljes fegyvertárával. Felnőtt nő lett a kiszolgáltatott kislányból, megérett arra, hogy gyönyörűt alkosson (inget szőjön-varrjon-hímezzen), és hogy egy királyi minőségű férfi párjává váljon.

Kép: Unsplash

Megjárta az alvilágot, és új emberként tért vissza; ez a beavatás a nőknél is, csak a módja más, mint a férfiaknál: végső soron maga az élet hozza meg.

A beavatáshoz szükség van arra, hogy számba vegyük útravalóinkat női őseinktől, anyánktól, nagyanyáinktól, dédanyáinktól.

Az ő sorsuk, életük útmutató lehet; a szépen megöregedés tudományára, az elengedés művészetére és a hétköznapi helytállásra mutathatnak példát. Arra, hogyan kell emelt fejjel viselni a nehezebb sorsot, vagy hogyan kell méltósággal meghalni. És vagy beleesek ugyanazokba a csapdákba, mint ők – mert a sors mindenképpen elém adja őket –, vagy ha hagyom, hogy az intuícióm vezessen, a tudatossággal karöltve, akkor elkerülhetem a zsákutcákat. Kapok persze más lehetőségeket, ahol hibázhatok, de az legalább a saját sorsom lesz, a saját hibám, nem egy örökölt önsorsrontás, nem kényszer.

Apró lépésekkel kezdődik ez a beavatás, egyre nehezedve. Az első vérzés. A nagy kamasz barátságok. Az első nagy szerelem. A szív első összetörése. Az első férfival való együttlét. Az anyával való kapcsolat felnőttsége. Hét pár vascipő elkoptatása a mindennapok taposómalmában. S a nagy áttörés: a szülés és a szülés körüli asszonyok segítsége. A gyermeknekvelés. Önmagunk megtalálása.

A nőknél ezek azok a lépések, amelyek fokról fokra avatják be a lányt az asszonyi sorsba, mindig csak annyit adva, amennyit éppen el tud viselni. Hogy majd amikor eljön az idő, hogy évtizedeken keresztül mindennap a saját életét háttérbe szorítva tegye a dolgát, akkor azt a szeretet tevékeny erejével tudja csinálni. Megadatik majd az erő, pont akkor, amikor kell. Végső soron az életünk odaadásáról van szó. És aki sohasem szült gyermeket, mert más sorsot választott, szintén teljes értékű nő lehet, ha az életét nem magának tartja meg, hanem bő kézzel szétosztja, mint az édesanyák nap mint nap. Gondoljunk csak Teréz anyára.

Ősidők óta a nők szimbóluma a virág: bimbót hoz, majd kinyílik, s teljes pompájában virágzik – végül gyümölcsöt terem.

Ez az elképesztő gyümölcsérlelő erő minden nő sajátja, és ez az, ami a világot megtartja. Mert mit csináltak háborúk idején a nők a háttérben? Gyermeket fogantak, szültek, neveltek, túléltek, művelték a földet, kereskedtek, főzték a kőlevest a semmiből – vitték tovább a hagyományokat és főleg az életet a halál ellenében, két lábbal az anyaföldbe gyökerezve.

Ez az éltető női erő és adomány mindannyiunkban megvan: ez a mindennapok teherbírása; ez a gyermek világrahozatalához szükséges erő; a kreativitás szóban, tettben, alkotásban; az intuícióra való hallgatás képessége; ez a tudatosság a teremtett világról való gondoskodásban; és ez a szépség ereje.

Mindezt persze nem lehet egyedül csinálni, ehhez kell a férfi ereje is, a megváltoztató, az újító, a felfedező, a megtermékenyítő erő, a nap fénye. Kell ehhez az úton előttünk járó asszonyok támogatása, a hold folyton megújuló energiája: az idősebb barátnő, a dúla, a bába, a mester, az anya, a nagyanya s a bennünk lévő ősanya ereje. És arra is szükségünk van, hogy az egyedüllétben találkozzunk önmagunkkal. Mert minden lány megjárja az élete folyamán Baba Jaga kunyhóját, és nem mindegy, mit hoz el onnan: a Bölcs Anya vagy a Gonosz Banya felé vezető erőket és döntéseket.

A lányokkal ott az erdőben végigjártuk Vaszilisza útját, és megépítettük a labirintust is, amelybe együtt, mikroközösségként mentek be, a nagy dob szívritmussal rokon dobbanásai mellett. És ha ettől ugyan be nem is avatódtak, mert az kinek-kinek egyénileg jön el az életébe, azért ott lesz majd a tarisznyájukban az útravaló, amikor eljön az idő, hogy szükségük lesz nőiségük erejére.

A boldog egyénekből felépülő boldog nemzet receptjét kutatta férjével – és barátjával –, Skrabski Árpáddal. Mindenre nyitott volt, ami előre visz, és valamennyi állítását reprezentatív, követéses kutatások sorával támasztotta alá. Európa-szerte ismert és elismert tudós nő volt. Személyisége és egész életműve hihetetlen kincs számunkra, csak valóban nyitottá kellene válnunk eszméinek a befogadására nekünk, keresztény, konzervatív középosztálybeli embereknek, pároknak.

Kerek és koherens életművet hagyott ránk, az ellenálló és ütőképes társadalom receptjét. Nem tudom, megengedhetjük-e magunknak a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjuk őt mindennapjaink szervezése során, amikor a magyar férfiak botrányosan korán halnak, amikor a házasságok fele válással végződik, amikor hazánkban a legnagyobb a különbség a vágyott és a megszületett gyermekek száma között, és amikor a magasabb végzettségű gyermeket vállaló nők hátrányban vannak gyermektelen társaikhoz képest a munkaerőpiacon. Kántálhatjuk bukolikus mosollyal, hogy „legyen úgy, mint régen volt”, csak ugye pont onnan jövünk.

Össze kéne kapnunk magunkat, hogy húszas, harmincas, negyvenes éveinkben legalább töredékét hozzuk annak a szellemi nyitottságnak, amely Kopp Máriát jellemezte még a hatvanas éveiben is.

Tanulhatunk tőle hiteles konzervatív identitást is: értékeink megőrzése mellett befogadni mindent, ami segít előre haladni.

És ehhez bizony tájékozódnunk kell, nem pedig megijedni „új időknek új dalaitól”, hanem megérteni és gyakorlatba ültetni, ami segít.  

Elmozdulásra lenne szükség mélységes mély beidegződésektől. Például feltenni magunknak a kérdést: vajon az, hogy az ősközösségekben a férfiak vadásztak és halásztak, a nők pedig vigyáztak az utódokra és bogyót gyűjtögettek a hajlékuk körül, valóban mindent felülíró bizonyíték-e arra, hogy a férfi Istentől elrendelt dolga és felelőssége a család eltartása (és akkor már természetesen a kiteljesedés a karrierben), a nőé pedig a gyereknevelés (és ha már otthon van, akkor a háztartás vezetése)? Valóban még ma is ettől férfi a férfi és ettől nő a nő?

Nyilvánvalóan nem. Ezt például ki merte mondani.

És továbbment: azt mondta, veszélyes tagadnunk, hogy változóban vannak a nemi szerepek.

A gyermek világra hozatala, szoptatása, a korai biztonságos kötődés kialakítása elidegeníthetetlen női szerep – a gyermeknemzés pedig a férfiak hivatása. Ezek olyan biológiai-genetikai adottságok, amelyek teljesen függetlenek társadalmi szokásoktól és attól, hogy mely korban élünk (bogyógyűjtősben vagy online rendelősben).

De vannak olyan tulajdonságok, amelyek a társadalmi, kulturális hagyományok következtében jellemzik magatartásunkat, amelyeket születésünktől fogva nevel belénk a környezetünk, és amelyek nagymértékben meghatározzák a viselkedésünket – így fogalmazta meg Kopp Mária a rettentő módon megosztó társadalmi nem (gender) fogalmát.

Ennek ab ovo semmi köze nincs a transzszexualitáshoz vagy a harmadik nemhez, szóval nem kell tőle félni és persze tagadni se a létét, vagy hogy ez tudomány lenne. Én személyesen nem kötődöm érzelmileg ehhez a vitához, bár Kopp Máriának elhiszem, hogy alapvetően azért ez tudomány – még ha egyesek ideológiát is csináltak belőle és beteg dolgokra is használják. Megelégszem azzal, ha abban meg tudunk egyezni a gender szó hallatán sátánt kiáltókkal, hogy a férfi–női szerepek valamelyest megváltoztak a vadászós-bogyót gyűjtős idők óta, ennek is köszönhetjük kiváló orvosnőinket, színésznőinket, írónőinket (vagyis női íróinkat, hogy Jókai Anna is mosolyogjon most onnan Fentről ránk), és még sorolhatnám, szóval nem feltétlenül olyan rossz dolog ez!

Kopp Mária azt tanácsolta a férfiaknak: pelenkázz, tovább élsz!

A magyar társadalomban van jelen a legerősebben az a gondolat, hogy a férfiak a család anyagi biztonságának egyszemélyes felelősei – ez pedig a tartós (és gyilkos) stressz forrása. A férfiak ösztönös, etológiai öröksége, hogy harcolnak az előrejutásért, és súlyos stresszt élnek át, ha ebben a versengésben, rivalizálásban lemaradnak. Országos reprezentatív vizsgálataikban kimutatták, hogy a viszonylagos lemaradás és a rivalizálás a férfiak idő előtti halálozásának fontos előrejelzői.

Ezért merte feltenni a kérdést Kopp Mária, a nyolcgyermekes katolikus család legidősebb lánya: szükségszerű-e, hogy a férfiaknak ez az etológiai eredetű nemi sajátossága a mai körülmények között is uralja, meghatározza a férfias beállítottságot? És figyelmeztetett minket, nőket is a felelősségünkre: ne csak az alapján értékeljük a férfiakat, hogy mennyi pénzt talicskáznak haza, mert ez a legkomolyabb stresszfaktor számukra. Arra kellene elmozdulni, hogy a család terepén is megéljék értékességüket. A jó házasság és a jó család ugyanis egészségvédő hatásúak; országos, reprezentatív, követéses vizsgálataikban kimutatták, hogy lényegesen jobbak a kilátásaik a jó házasságban élő férfiaknak az egyedül élőkhöz képest (sőt, az élettársi kapcsolatban élőkhöz képest is) és azoknak, akik jó kapcsolatot ápolnak gyermekeikkel. A rossz házasságban élők pedig előbb-utóbb a kardiológusnál kötnek ki.

Még ennél is továbbment: azt mondta, bár sokan szeretnék idealizálni a korábbi stabil családmodelleket, azokban a nőkkel szemben sokáig diszkrimináció érvényesült.

Elég az oktatásra gondolni: száz évvel ezelőtt alig szerezhettek felsőfokú végzettséget. Ma viszont már több lány tanul, mint férfi – és ez a tény újszerű szerepmegosztást kíván a nemek képviselőitől. (Megint csak oda jutottunk, hogy a társadalmi nemek változnak, de nem akarom borzolni a kedélyeket.) Érthető módon nem akarják a nők a tanulásba fektetett éveiket, energiáikat elveszíteni, és tarthatatlan, hogy a jövőért felelősséget – azaz gyermeket – vállaló magasabb képzettségű nők hátrányba kerüljenek a gyermektelen társaikhoz képest.

Elismerte, hogy a feminista mozgalmak sok eredményt értek el, ugyanakkor megjegyezte, hogy egyes áramlataik a férfiak és nők közti szembenállást erősítik. Pedig a cél a két nem tagjainak harmonikus munkamegosztása lenne, és nem az ellentétek szítása.

Tipikusan középosztálybeli, értelmiségi nők problémája család és karrier összeegyeztethetősége. Az alacsonyabb iskolázottságú nőknél a gyermekszülés és -nevelés a kompetenciájuk megélését jelenti. Magasabb képzettségű nőknél már nem ennyire egyértelmű a helyzet: van, hogy a nő kiteljesedik a családi karrierben, és van, hogy másra is vágyna. Van, hogy a férfi ezt megérti, és van, hogy nem. Ez is egy ok, amiért ma a házasságok fele válással végződik Magyarországon.

Kopp Mária fontosnak tartotta volna az érzelmi intelligencia fejlesztését már óvodás kortól.

Ez a jó házasságokhoz is nélkülözhetetlen, és fontos egyebek mellett a stabil önértékelés kialakulásához is: hogy ne a társadalmi nyomás miatt akarjanak a nők „karriert építeni”, ha erre egyébként nincs belső indíttatásuk. Ha kiteljesednek a családi tűzhely őrzésében, akkor ne érezzék magukat a társadalom potyautasának, hiszen éppen a társadalom jövőjébe fektetik értékes erejüket és éveiket.

Kopp Mária nem erőltette ránk magát. Aki látott, hallott vele interjút, az tudja, hogy mindig higgadtan sorolta a kutatásaik eredményeit, sosem bokszolt vélt, valós, vagy kreált ellenfelekkel. A munkássága révén elénk tárt tények magukért beszéltek.

Isten nyugosztaljon, Professzor Asszony!

Felhasznált irodalom:

• Kopp Mária – Skrabski Árpád: Nők és férfiak egészségi állapota Magyarországon
• Kopp Mária: Miért váltak a gender-kutatások központi jelentőségűvé a mai társadalomban?
• Kopp Mária − Csoboth Csilla − Purebl György: Fiatal nők egészségi állapota

Történetem Tináról szól, aki kedves kislány. Sok barátnője van, mindig vidám, szereti a plüssállatokat, szép sellőket rajzol. Egy csúnya, hisztis iskolába érkezés után bújós lett, még a tanítási órákon is megfogta a kezem, ha mellé léptem. Bizonyos mértékig ez természetes, de Tina ragaszkodása egyre erősebb lett. A mosdóba sem akart egyedül kimenni. Ez nem tűnt először furcsának, mert a mosdó mindig a gyerekek társadalmi életének helyszíne, helyettesíti a felnőttek kávézóját, egy kávé nélküli presszó, csevegőhely, egy felnőttmentes övezet. Tina barátnőit arra kérte, fogják neki az ajtót, nem meri becsukni, bezárni pedig végképp nem akarta. A tanteremben székét szorosan padtársa mellé tolta. Bosszantotta társait. Szeszélyes lett, szinte lógott Ágika barátnője karján. Panaszkodott, hogy fáj a feje, hányingere van.

Napközi után az anyuka röviden elmesélte, hogy Tina otthon is furcsa. Nem akar egyedül lefeküdni, valakinek mellé kell heveredni, éjjel felriad, átmegy szüleihez, senki nem tudja kipihenni magát. Soha nem csinált ilyet. Értetlenül álltunk: Mi lehet az ok? Betegség? Félelem valamitől? Tina másnap nem jött iskolába. Délután jelzett a telefon, anyuka hívott. Másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Anyuka – csinos, törékeny fiatalasszony, csupa aggodalom – sokáig rendezgette gondolatait a fejében, mennyi az, ami a tanító nénire tartozik, és mi az, amit nem kellene elmesélni. Végül mély lélegzetet vett.

– Elmesélem, mi történt, mégpedig azért, hogy mással ne történjen meg. Ha Gabi néni beleegyezik, a szülői értekezleten is beszélek róla.

Megvadultak a gondolatok a fejemben: jaj, mi történt ezzel a gyerekkel, talán bántották, szóba állt egy idegennel, mire is gondoljak…

Anyuka kinézett az ablakon, táskája fülét szorongatta. Végül elkezdte.

Vasárnap kirándultunk, gondoltuk, Tina jól elfáradt, hamar elalszik, végre kettesben lehetünk Tomival, a férjemmel. Ne tessék pajzánságokra gondolni, kinyitottunk egy üveg bort, ment a tévé, beszélgettünk. Úgy éjfél felé járt az idő, amikor megjelent Tina bömbölve: Nem tudok aludni, apa, gyere mellém! Szokatlan volt, de hát gyerek, kimerült a túrázástól, apa felkapta, átvitte a kisszobába. Tina görcsösen kapaszkodott apjába, akinek mellé kellett feküdni. Apa, látva az ijedelmet, bepasszírozta magát a kicsi gyermekágyba Tina mellé. Reggel kialvatlan szemmel, merev háttal, zsibbadó lábbal mászott elő a törpéknek méretezett ágyból. Tina ragaszkodott hozzá, hogy maradjak vele a legkisebb helyiségben. Utána sírdogált, hogy ne menjünk iskolába, ne is menjek dolgozni, maradjunk otthon, boltba se menjünk, maradjunk itthon! Mire az iskolába értünk, Tina olyan hisztijelenetet adott elő, amelyre a gyermekvédelem is felkapná fejét. Egész nap dobált az ideg a munkahelyemen, amint tudtam, rohantam a gyerekért. Hazafelé tiszta izgalom voltam, mi történhetett. Nem támadhattam le őt, hogy mi történt vele, talán meg sem tudná fogalmazni.

Hazaérve betettem egy lázmérőt a karja alá. Semmi. Még hőemelkedése sem volt. Sokáig ültem a fotelban, Tina a mackóját öltöztette. Mintha semmi gond nem volna. Amint felálltam és elindultam egy másik helyiség felé, Tina felpattant, követett. Miért? Rákérdeztem:

– Mondd, Tina, miért kell mindig valakinek veled lenni?

A kislány zokogni kezdett, és a falat csapkodta egy babaruhával.

– Azért, mert ha elvisznek, nem akarok egyedül lenni!

– Elvinni? Kik? Rossz emberek?

– Nem azok, hanem a világítós űrlényesek!

KIK? Hirtelen átléptünk egy másik dimenzióba, a repülő csészealjak és marslakók világába? Hol hallott ilyesmit? Kattogtak a fogaskerekek a fejemben: vajon melyik osztálytárs felelőtlen apja-anyja hagyta a gyerekeket ostoba filmet nézni?

– Hol láttad ezt, Tina? Kinél? – magamban pedig csupa illetlenséget kívántam a tökfej szülőknek.

– Hát itthon! – bökte ki a gyerek zokogva.

Úgy álltam ott, mint akit hideg vízbe nyomtak. Én vagyok a tökfej szülő. Zsibbadt agyam pörgette a filmeket, amelyeket együtt néztünk, de egyiket sem tudtam összefüggésbe hozni űrlényekkel meg embert elragadó fénycsóvával.

– Vasárnap néztétek, és kicsit láttam, mert én nem tudtam aludni, és bementem hozzátok, és megláttam, hogy egy néni meg a gyereke ott áll, és rámegy valami fény, és eltűntek, és máshol lettek, nagyon messze. Én nem akarok úgy lenni! Lehet, hogy a fürdőszobából visznek el, és nincs rajtam ruha, és meglátnak, akik nem is tudják, ki vagyok, és nincs rajtam semmi, és hogy kerülök haza?

Ott állt szegénykém zokogva, én meg szorongattam, ölelgettem.

Valami ostoba film ment akkor háttérzajként a szobánkban, olyan, amit soha nem vennék komolyan. Nem is emlékszem rá. A kicsi lány meg pont meglátta, elhitte.

Milyen nagy a felelősségünk! Mennyire kell vigyáznunk, mit lát a kisgyermek! Szorongva kell bevallanom, hogy olyan tökéletes szülőknek tartottam magunkat, akikkel ilyen nem eshet meg. Kapásból más szülőre toltam a felelősséget.

Aznap egész este a silány és hatásvadász áltudományos filmekről beszélgettünk Tinával (természetesen nem ezeket a szavakat használtuk), játszottunk, míg biztosak nem voltunk abban, hogy a kislány rendben van. Késő volt, a vacsora is nyolc utánra csúszott. Megnyugodva tettük a mosogatóba a bögréket, tányérokat, jöhet a fürdés és az alvás. Ekkor Tina megszólalt:

– De azért bejössz velem fürdeni, ugye, anyu?

Bementem.

Így volt ez az osztrák egyházi élmények vonatkozásában is. Egészen más ugyanis látogatóként bejárni mondjuk a melki apátságot, mint az osztrák katolikus vagy protestáns egyház tagjaként egy közösség részévé válni.

Kislányunk születése után röviddel egy bécsi protestáns gyülekezettől kaptunk levelet az újszülöttnek címezve, őt meghívva a közösségbe. Apróságnak tűnik, de a meghívás nemcsak hogy nem nekünk, szülőknek szólt, hanem egy Lilien nevű kisfiúnak(!) íródott… Adminisztratív hiba, de talán nem kell mondanom, hogy végül nem tettünk eleget a meghívásnak, és az ezzel kötelezően együtt járó egyházi éves díj fizetésének sem. A férjem katolikus, tehát továbbra is fizette a maga tagdíját az osztrák katolikus egyház felé, én pedig maradtam a Magyarországi Református Egyház tagja, ha nem is élek otthon.

Arra viszont jó volt ez a furcsa meghívó, hogy elgondolkodjunk: hogyan is lesz a továbbiakban az egyháztagságunk.

Abban biztos voltam, hogy a kötődést meg akarom tartani a magyar egyházzal, sőt, mint a családi gyökerek egy szálát, a gyerekünknek is tovább akarom adni. Így nemhogy csökkent, hanem erősödött a kötődés, ugyanis Édesapám szülőfalujában is egyházközségi szerepet vállaltam. Ez ugyan a távolság miatt inkább csak jelképes, mégis az érzelmi jelentősége nagy. Amikor megérkezünk Kisarba, a kis szatmári faluba, már a kislányunk első felkiáltása is az, hogy milyen szép a felújított templom, és ugye megyünk istentiszteletre.

Az év legtöbb hétvégéjén azonban ausztriai otthonunkban töltjük, ezért egyházi közösséget kerestünk a mi kis városunkban. Ausztria katolikus országként ismert, így nem meglepő, hogy nálunk sincs református templom. Van azonban egy protestáns „gyüjtőgyülekezet”, amely az ágostai és a helvét hitvallás alapján működik, tehát az evangélikusok és a reformátusok közös otthona. Egy nem túl nagy, de melegszívű közösség. Itt készültünk az idei adventben is az ünnepre. A közösség erejét mutatja a gyülekezetben rendezett adventi vásár, ahol a finom kávék és sütik mellett főként saját készítésű sálak, sapkák, terítők és táskák találtak gazdára, miközben sok mosoly és jó szó is gazdát cserélt. Jól érezzük itt magunkat. Hogy hogyan sikerült beilleszkedni ebbe a közösségbe, és mennyiben más egy osztrák protestáns gyülekezet, arról majd talán még írok.

Most azonban az itteni hitéletünk másik fontos helyszínét mutatom be. Ugyanis csak ebben az évben tudtuk meg, hogy a német nyelvű protestáns istentiszteletek mellett a városunkban, Wiener Neustadtban havi rendszerességgel tartanak magyar nyelvű misét is.

Már az első alkalommal nagy szeretettel fogadtak bennünket, annak ellenére, hogy késve érkeztünk a kápolnába. Nyomban ülőhelyet kerítettek nekünk (a kápolna ugyanis tele volt a városban és a környéken élő magyarokkal), a mise végén pedig jó szívvel hívtak az agapéra – ahol szendvics, bor és mindenféle finomság mellett lehet beszélgetni, a gyerekeknek pedig nem tilos a szaladgálás sem.

Családi keresztelő a dunaharaszti református templomban - Kép forrása: Végh Fodor Mónika

A magyar közösség karácsonyi alkalma a kápolna helyett a Wiener Neustadt-i Dómba költözött, amelynek lenyűgöző szépsége még közelebb vitte a lelkünket és a gondolatainkat a karácsonyhoz. Engem a hálához is, hogy ettől az évtől már két közösségünk is van, amelyet otthonunknak érezhetünk.

Mivel mi katolikus-református házaspár vagyunk, így a német és a magyar nyelvű közösség a hitünk szempontjából is ajándék.

A karácsonyt mindig Magyarországon, a rokonaink körében töltjük. Jó azt érezni, hogy ilyenkor „itthonról” „otthonra” utazunk nemcsak földrajzi és családi értelemben, hanem az egyházi közösségeinkre gondolva is.

Karácsonyt abban a templomban és azzal a gyülekezettel ünnepeltük, ahol anno az én keresztelőm is volt, aztán 39 évvel később a kislányunké is. Igaz, közben új templom épült a régi mellé: ha Dunaharasztin jársz, kedves Olvasó, bátran keresd fel a református templomot! Figyelmes, nyitott szívű emberek várják a betérőt, legyen szó egy normál vasárnapról vagy karácsonyi szent estéről.

Wiener Neustadt, Dunaharaszti vagy Kisar templomainak padsoraiban ugyanaz a jó érzés jár át, amit így mondunk együtt liturgikus szavakkal: „Hiszek az egyetemes keresztény anyaszentegyházban.” Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, akkor is, ha a különböző országok különböző gyakorlatát nem mindig könnyű megérteni és magunkévá tenni. De mindig, mindenhol tudhatjuk, hogy KI az az igazodási pont, akire nézve egyek vagyunk.

Kevesen tudják, hogy már a szülés utáni első napokban tehetünk valamit a testünk gyorsabb felépüléséért, és hogy ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy pár hét után irány az edzőterem. Almásy Csilla gerincterapeuta gyógytornász és Bernáth Dóra pilates-oktató egy háromlépcsős speciális szülés utáni programot dolgoztak ki, és oktatnak edzőknek is, hogy a módszer minél több fiatal anyuka számára elérhető legyen. A tréning többek között a szétnyílt hasizom és az inkontinencia megszüntetésére irányul, de sok fájdalom és mozgásprobléma megelőzhető vele. Almásy Csillával beszélgettünk erről a minden kismama számára fontos témáról.

– Ahogy már várandós korukban is megszokhatták, a gyermekágyi időszakra is sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó tanácsot kapnak az anyukák. Mi az igazság a mozgással, terheléssel kapcsolatban?
– A legtöbb kismama úgy gondolja – és sajnos sok orvos is ezt tanácsolja –, hogy a szülést követő hat héten belül nem kell csinálni semmit, sőt, nem is ajánlatos. Pedig ez óriási tévedés!

Hat hét alatt erőteljesen leépülnek az amúgy is csökkent funkciójú izmok, szöveti letapadások jönnek létre, bizonyos, a szüléssel együtt járó tünetek gyógyulása pedig hosszú időre elhúzódhat, ha nem állunk neki szinte másnap a feladatoknak.

Természetesen ez nem egy kardióedzés vagy súlyemelgetés, amelyekre a torna szó miatt mindenki gondol. Ez légzőgyakorlatokat, a gátizomtornát jelent, amelyek nem megerőltetők. Az anyukák ilyenkor legtöbbször minden figyelmükkel a baba felé fordulnak, az ő ellátására, gondozására tudnak csak koncentrálni. Ez egyrészt teljesen ösztönös viselkedés, másrészt társadalmi elvárás is az anyukával szemben. Attól tartanak, megszólják őket, ha pár héttel a szülés után ki merik tenni a lábukat a lakásból a gyerek nélkül. Pedig a gyermek ellátásához elengedhetetlen, hogy az anyuka is jó egészséggel rendelkezzen, ne akadályozza őt a baba körüli feladatok ellátásában a fájdalom, a mozgáskorlátozottság. Szóval e téren óriási propagandára van szükség, hogy meggyőzzük az anyukákat, hogy napi 10–15 percet nyugodtan fordítsanak magukra. Szeretnénk ebbe bevonni a védőnőket, gyermekorvosokat, szülészorvosokat is.

– Mi az, amit szabad, és mi az, amit meg is kellene tenni a minél gyorsabb regenerálódás érdekében?
– Lényegében már a szülés másnapján el kell kezdeni a regeneráló feladatokat. A gyermekágyi időszak tökéletesen alkalmas a helyes légzésminta újratanulására, hiszen ez a várandósság alatt teljesen megváltozik, mivel a rekeszizom nem tud kellőképpen lesüllyedni a hasüregbe. Szintén másnaptól indulhat a gátizmok trenírozása, ekkor még kényelmes, háton fekvő helyzetben. Ez csupán napi pár percet igényel. Amit még szükséges elkezdeni minél előbb, az a hasizmok működésének helyreállítása. Ez alatt semmiképpen nem a hasizom-erősítést értjük! Hanem azt, hogy az idegrendszeri szabályozása visszatérjen a normális formába, az együttműködések helyreálljanak más izmokkal és a légzéssel.

– Okozhat-e kárt, ha nem speciálisan képzett szakember tart kismamatornát, kismama jógát vagy „baba–mama” tornát?
– Természetesen, mint minden más edzésformánál, tréningnél, itt is elengedhetetlen a felkészült szakember segítsége. Meg kell érteni az anyukáknak és az edzőkollégáknak is, hogy itt tulajdonképpen rehabilitációról van szó. Az anyuka testét ért durva hatások, változtatások után kell helyreállítani a rendet.

Ez nem egyszerű izomerősítés kérdése. Fontos idegrendszeri harmonizáló feladatok szükségesek, a fokozatosság pedig elengedhetetlen.

Amennyiben szétnyílt hasizommal, esetleg stressz inkontinenciával is számolnunk kell, pláne nem lehet hagyományos edzésmódszerekkel dolgoztatni a frissen szült édesanyát. Indokolatlan mértékű és formájú izomerősítésekkel nagyon sokat árthatunk a gyógyuló szöveteknek.

– Lehet-e még eredményt elérni évekkel vagy évtizedekkel a szülés után?
– Akár évek múltán is érdemes elkezdeni a speciális tornát, hiszen ami nem állt helyre, az még mindig regenerációra szorul. Értelemszerűen itt is, mint minden rehabilitáció esetén, minél előbb indul meg a célirányos terápia, annál jobb és gyorsabb eredmények érhetők el. De pár évvel a szülés után is van értelme rendezni a diszfunkciókat, ha fennállnak. Évtizedekkel később már nem annyira „szülés utáni regenerációnak” nevezném, sokkal inkább általános stabilizáló tornának. Ez pedig mindenkire ráfér bőven, főleg, aki „szétüli” a stabilizáló izmait és funkcióit az irodában.

Almásy Csilla – Kép forrása: Almásy Csilla

– Milyen speciális torna javasolt császármetszés után?
– A császármetszés annyiban más, hogy a hason lévő heggel is foglalkozni kell.

Szomorúan látjuk, hogy a kismamákat úgy engedik haza a kórházból, hogy nem kapnak semmilyen útravalót, mit kéne kezdeni a hegükkel. A hegnek a lazítása, mobilizálása szintén első naptól végzendő feladat.

Ennek megvan a sajátos technikája, amit azonban minden anyuka el tud végezni maga, ha megtanulja szakembertől. A torna többi része ugyanaz a császáros anyukáknak is: légzésminta rendezése, gátizmok edzése, hasi regeneráció.

– Mennyi ideig tart egy ilyen regeneráló program?
– Ez függ az anyuka genetikai adottságaitól, várandósság előtti edzettségétől, mozgáskészségétől. Általánosságban elmondhatjuk, hogy 2–3 hónap alatt már szép eredményeket tudunk elérni. És itt nem elsősorban a lapos hasra gondolok, bármennyire is erre vágynak az anyukák, mert a legfontosabb a sérülések helyreállítása és a helyes funkciók újraindítása. Épp ezért egy ilyen program nem kizárólag a hasra koncentrál, mert az egy nagyon téves megközelítés lenne! A teljes izomfűzőt, a derék, az ágyéki gerinc körüli rendszert helyre kell állítani, hiszen ez testünk stabilitásának és mozgásainknak az alapja. Illetve a helyes mozgásokat is meg kell tanítani az anyukáknak, hogy aztán bátran mehessenek bármilyen sportot űzni. A tapasztalat viszont érdekes módon az, hogy aki végigcsinálja a regeneráló programot, utána ottragad további edzésekre, hiszen a program vége tulajdonképpen egy szakszerűen felépített funkcionális edzés.

Hasfal regenerációjának megkezdése pár nappal a szülés után:

Háton fekvő, talpra húzott lábakkal kezdjük el a hasizmokat aktiválni. Először csak a medencénket billentve szorítsuk le a derekat a talajba. Esetleg egy felgöngyölített törölközőt is tehetünk a derék alá, hogy jobban érezzük, ahogy beletoljuk a derekat. Ehhez a mozdulathoz társítsuk az a képet, mint mikor felhúzzuk egy farmeron a cipzárunkat, amely a köldökig tart csak, majd leengedjük.

Ha a billentés már jól megy, akkor jöhet a cipzár felhúzása után a gomb begombolása, tehát keresztben, jobbról-balról közép irányába húzzuk a hasat, mintha egy szűk farmert gombolnánk be a hasunkon.

Ha mindkét mozdulat már jól működik, akkor az egészhez tegyük hozzá a légzést és a gátizmokat is így: egy semleges belégzést követően a kilégzéskor végezzük el a slicc felhúzását és gombolását és ezzel egyidőben a teljes gátterület felhúzását. Belégzéskor lassan engedjük el a hasat és gátat is, kilégzéskor pedig újra erőteljesen kapcsoljuk be őket az előbbiek szerint.

Az első héten ez már tökéletes regeneráló gyakorlat, amelyet akár a szülés másnapján elkezdhetünk. A tornát naponta kellene végezni, 5–8 perc elegendő az első két hétben. A gyakorlatok aztán egyre összetettebbek lesznek, nő a torna időtartama is, de ehhez már tréner is szükséges.

Marti Olsen Laney „The Introvert Advantage” című könyvében leírja, hogy ha az introvertált ember nem kapja meg a szükséges magány-adagját, az olyan fizikai tüneteket okozhat, mint az alvás- és evészavarok, fejfájás, visszatérő légúti megbetegedések, hátfájás, szorongás, hányinger, döntésképtelenség. Nagyon hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki nagyon keveset alszik. A társadon úgy tudod leginkább észrevenni, ha társas együttlétből túltöltekezett, hogy elmaradnak az elvárható érzelmi reakciói, olyan, mintha oda sem figyelne. Tekintete kissé üveges, és nehezen fejezi ki magát, motyog. Ráadásul azt sem tudja megmondani, hogy pirítóst kér-e vagy inkább zabkását. Látni olyanokat is, akik nagy társaságban idővel védekező testhelyzetet vesznek fel, végül arcukat a tenyerükbe temetik, mintha máris fejfájással küzdenének. Jellemző még az egyre erősebb türelmetlenség, a menekülési vágy, ami akár udvariatlansághoz is vezethet.

Laney szerint korunk az extrovertált embereknek kedvez, ezért fontos az introvertált személyiségtípust bemutatni, az értékeire odafigyelni. Az introvertált ember nem rosszabbul szocializálódott, kevésbé menő, hanem másképp van összerakva, születésétől fogva más adottságokkal bír. A figyelme befelé irányul, inkább elemző típus, és érzékenyebb a külvilág ingereire, hangra, fényre, nonverbális információkra.

Megfigyelték, hogy más folyamatok zajlanak az introvertált és extrovertált ember agyában, de ehhez nem értek, és azt gondolom, hogy nem ez a döntő érv, hiszen a viselkedés, érzelem kémiai lenyomata nem biztos, hogy oka is a jelenségnek. Mindenesetre a különbség valamiképpen mérhető, ha ez valakit megnyugtat.

Azt gondolom, nem is érdemes még az introvertált jelzőbe sem kapaszkodni, hiszen a legtöbben kevert típusok vagyunk. Lehet valaki nyitott, gondolatait könnyen és szívesen megosztó ember, aki beleveti magát a társaságba, de ugyanez az ember talán egy napig nem veszi fel a telefont, és félhomályban a plafont bámulja.

A lényeg, hogy miért teszi ezt.

Ha semmi probléma nem áll a háttérben, csak telítettségről van szó, akkor az introvertáltak másnapossága áll fenn, ami egy kis egyedülléttől elmúlik. Nem minőségi, csak mennyiségi kérdés.

A túlingerlés következtében az ilyen ember lefagy, mint egy számítógép. Mint amikor az érintőképernyő nem tudja feldolgozni a sok tapizást, és eltűnik a kurzor.

Nincs mit tenni, várni kell.

Shawna Courter nem véletlenül a karácsonyi vendégeskedést hozza fel példaként, amikor az introvertáltak másnaposságáról beszél. Nekem is most tűnt fel, hogy tavaly karácsonykor ugyanebben az ütemben tapasztaltam a tüneteket.

Az első hullám a karácsonyi készületek vége felé érkezik. Karácsony előtt ugyanis valahogy többet, többféle emberrel kell például telefonon is egyeztetni. Ha gyerekeink vannak, akkor rengeteg szülőtárssal, tanárral, nevelővel és edzővel fogunk találkozni az osztálykarácsonyon, zeneiskolában, stb, és mint egy kaleidoszkóp, emberi történetek fényes töredékei vesznek körül. Én nagyon élvezem ezt, tényleg. De nehezen engedem át magamon, sokáig velem maradnak, és kitöltik a belső terem.

Ha minden jól megy, szentestére megérkezik a megnyugvás, más por tapad a cipőnkre, aranyosabb, puhább. És akkor következik a második hullám: pár napba összegereblyéződik az egész rokonság, egy instant háromkötetes családregényt látunk, ahol minden szereplő egyszerre lép színre, és minden ember egy történet, aminek a cselekményszála rajtam is keresztülmegy. Csoda-e, ha Újévre egy telefoncsörgés olyan fenyegető, mint ha az agyamban harangoznának? Közben az üzenetek, e-mailek, hívások és kérdések úgy potyognak egymásra, mint a „tetrisz” nevű játékban a formák, amiket senki nem rendez el.

Ekkorra egyetlen parancs születik meg belül: „Elbújni, nem látszani!”