Lackfi János: Gubanc

         Mama, az ágyad alatt találtam, ahogy tologattuk el a bútorokat, mert eltologattuk, egyszer igazán betoppanhatnál, kérdezhetnéd, mi ez a felfordulás, hát normálisak vagyunk mi, hogy a te otthonodból cigányputrit csinálunk, a romaputri nem jött volna szájadra sehogy, az egész píszíkorszakból kimaradtál, nevén nevezted a dolgokat, nem rosszindulatból, egyszerűen ez volt a te világod. Hogy normálisak vagyunk-e így kifordítani sarkaiból mindent, hiszen még élsz, majd akkor gyűljünk ide, mint holttetemre a keselyűk, ha már befellegzett, ha már feldobtad a pacskert, ha már neked kampec, ravatal, hullaház.

         Szerettél, bárcsak most is szeretnél megbotránkoztatni minket a halálról való fesztelen beszéddel, mintha cimborád volna, mintha az agyafogyott szomszédgyerek volna. Na, nézd, húznád félre a függönyt, hogy mutassad, se-füle-se-farka nótákat gagyarászik a gangon. Hát ez tiszta hülye, szólnál a szó eredeti értelmében, ahogyan ki volt írva egykor: HÜLYÉK INTÉZETE.

         Hülye halál, hülye halál, jaj annak, kit előtalál, dalolásznál, szerettél kócosan dalolászni, gubancosan dalolászni, ebben az őszes, kicsit bizarr szagú gubancban is ott van egy-két melódia, tekeregnek kacéran, színezüst erdők során, engem is csak égve dobtak el, a két szemed szeretett legtovább.

         Mennek a bútorok Ukrajnába, mama, világot fognak látni, ott mindenki mindennek örül, olyan ott a szegénység. Te láttál ilyen szegénységet, megbecsültél hát minden tárgyat, egy kicsit túlságosan is megbecsülted őket, túlbecsülted, tárgyakkal raktad ki magad körül a világot, mindegyik kapaszkodó volt valamely csak általad ismert eseményhez, úgy csimpaszkodtál beléjük, mint falmászók a műanyag rücskökbe. Egyre feljebb kapaszkodtál, egész odáig, ahonnan már lebeg az ember, nem kell tovább csümpeszkednie. Nincs ilyen szó, de használtad. Te a tárgyszegény múltból jöttél, azért tetted múzeummá az életteredet, amit most el fogunk adni, el a légköbmétereidet, a padlóba, ablakkeretbe, vakolatba ivódott jelenlétedet, és a dolgokat se tartjuk meg, nincs hová tenni. Minket szétvetnek a tárgyak, ki van hasasodva az összes ház fala a felesleges vacakoktól, és még így is egymást tapossuk az áruházakban fekete pénteken.

        A habos kőris bútorok, mennyi habbal mondtad ezt, most mennek Ukrajnába, Zoli eltett egy festményt, azt a virágot tartó kislányt, állítólag Ferenczy, de valószínűleg csak vacak, a virág legalább nem pottyan le, azt tartja a kislány fixen. Restauráltatni kellene, de alighanem többe lenne, mint a vászon. Az evőeszközöket Réka elviszi, nem mindet, már elsóztuk fillérekért az antikvitásosoknál, amit lehetett. A többi kuka. Tudod, a Jósikára, amit te felbecsülhetetlen kincsnek emlegettél, vállat vont a könyves, azt mondta, francot sem érdekli, kiment a divatból, annyira meg nem is régi, hiába első kiadás, hiába dedikált... Jobb, hogy nem tudod.

        Beállít Vali néni, ő már életében is mögmondta az öregasszonynak, ja, egyébként őszinte részvéte, hogy nem lehet ilyen röndözetlenül élni, mit fognak csinálni azok a szegény gyerökök ezzel a sok limlom kacattal, hívnak egy konténört, azt fogják csinálni, Manyikám, aztán megy a kukába mindön, mert nem lösz élő embör, aki mög tudná mondani, hogy ebből a hóbelevancból mi a fontos és mi a fölöslegös. Köszönjük, Valika, zárjuk be az ajtót, köszönjük az őszinte részvétnyilvánítást, kevésbé őszinte is megtette volna. Mögtötte volna.

        A gubancodat, mama, hogy tároljak egy gubancot – mert ezt már eldobni nem akarózik –, hogy tároljam pormentesen? Hát mondd meg! Kimossam időnként, kimossam belőle az áporodott öreglányszagodat, az özvegyi éveket, a csípős megjegyzéseket, amelyekkel másokból is szomorú özvegyet, víg özvegyet akartál fabrikálni? Bekeretezzem, lepréseljem, mint egy növényt, mely a fejed táptalajából sarjadt? Hova tegyem? A Horváth Roziba? A Bibliába? A Momóba, mert ez a kicsit szirupos regény volt a kedvenced? Állok a kezemben a gubanccal. Jön a Réka, kérdezi, na, mi a gubanc. Hát ez az, mama, látod, ez az.