Hipermarketekben sorban állva általában kíváncsian böngészem, mi van mások bevásárlókocsijában. Az évvégéhez, karácsonyhoz és szilveszterhez közeledve egyre több szesz kerül a családok asztalára: nem ritkán több tálca dobozos sör, jó pár üveg bor és tömény ital bújik meg az árucikkek között. Sokat iszunk, mi magyarok – tudtuk meg dr. Bodrogi Andrea pszichiátertől, addiktológus főorvostól, az Ébredések Alapítvány munkatársától, aki rámutatott, Magyarországon évszázados hagyományai vannak az alkoholfogyasztásnak. Kis túlzással elmondhatjuk, nem telik el úgy családi találkozó vagy baráti együttlét, hogy ne kerülne elő egy kis jóféle házi pálinka vagy legalább néhány sör a hűtőből. Ezzel önmagában még nem is volna baj, a gond ott kezdődik, ha túlzásokba esik valaki.

Az az alkoholmennyiség ugyanis, ami egészségkárosodás kockázata nélkül fogyasztható, elég csekély.

„Egy nemzetközi ajánlás szerint férfiaknak napi két, nőknek pedig egy egységnyi alkoholt kellene csupán fogyasztani. Ez körülbelül tíz gramm alkohol, ez egy deci bornak, három deci sörnek vagy három cent tömény alkoholnak felel meg. Ez egyáltalán nincs benne a köztudatban, az alkoholfogyasztással kapcsolatban nagyon megengedőek vagyunk” – tette hozzá dr. Bodrogi Andrea, aki egyúttal azt is elmondta, függővé akkor válik valaki, ha kontrollvesztő az alkoholfogyasztása, azaz, ha elkezd inni, nem tudja abbahagyni, illetve, ha megvonási tünetek jelentkeznek. „Tipikus jel a kézremegés, a fokozott verejtékezés, illetve súlyosabb esetben a delirium tremens” – sorolta.

Egy ideig mindenki hitegeti magát…

Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a család, a barátok sokszor évekig észre sem veszik, milyen nagy a baj. „Senki sem máról holnapra válik alkoholistává, ez egy hosszú folyamat” – mesélte portálunknak Ági, akinek a nagybátyja lett néhány évvel ezelőtt az ital rabja. Mint mondta, a család sokáig azt hitte, teljesen normális, ha a sikeres jazz zenész koncertezés vagy zeneszerzés közben legurít néhány italt. „Azzal hitegettük magunkat, hogy ez a művészi élet velejárója” – jegyezte meg.

A helyzet az évek alatt egyre súlyosabb lett, a családi együttlétek alatt feltűnt, hogy a nagybácsi személyisége milyen nagy változáson ment keresztül: a korábban humoros, művelt, sziporkázó egyéniségből egy befelé forduló, magának való ember lett.

Egyre több lett a kínos eset, a folyamatos italozás idővel a munkában is éreztette hatását, és a jelek a külvilág számára is egyértelműek lettek. „Ekkorra már mi is tudtuk, hogy beszélnünk kell vele, de ez hiábavaló volt. A végsőkig tagadta, hogy gondja lenne az alkohollal” – idézte fel Ági.

A család még toxikológust is segítségül hívott. Az orvos azzal a feltétellel volt hajlandó elvállalni a nagybácsit, ha önként részt vesz a háromhetes kezelésen. „Erre sajnos nem volt hajlandó” – jegyezte meg szomorúan Ági, hozzátéve: az ő esetükben egy egészségügyi probléma jelentette a kiutat, a nagybátyja ugyanis egy súlyos gyomor- és bélfekélyt kapott, két hétig feküdt az intenzíven. A kórház lett az ő elvonója: itt szenvedett az elvonási tünetektől. Ezt követően önként részt vett a rehabilitációban. „Mindennap legalább egy családtag meglátogatta, folyamatosan biztosítottuk őt a szeretetünkről” – fogalmazott Ági, hozzátéve: nagybátyja három éve józan. „Visszakaptuk a régi embert, a humorát, az intellektusát, ez óriási öröm mindannyiunknak.”

Bort iszunk, de vizet prédikálunk?

Egy ilyen eset a családban óhatatlanul kérdéseket vet fel minden érintettben. Ági szerint nagybátyja alkoholizmusa az egész rokonság számára fájdalmas volt, ezt a terhet mindenki cipelte magával. „Hibát követtünk el mi is, hiszen sokáig elhessegettük magunktól a gondolatot, mi sem akartunk szembesülni azzal, hogy függő lett” – jegyezte meg, majd azt tanácsolta, azok, akik hasonló bajt észlelnek a környezetükben, ne habozzanak, ne várjanak, hanem keményen és határozottan beszélgessenek el az érintettel. 

Kép: Designed by freepik.com / Freepik

Sokan vannak azok, akik nem csinálnak nagy ügyet abból, ha rendszeresen többet isznak a kelleténél, vagy ha a tizenéves gyerekük minden hétvégén részegen jön haza a buliból.

Az itallal kapcsolatban óriási a képmutatás: szemrebbenés nélkül elviseljük – sőt, akár még jópofának is tartjuk –, ha valaki részeges viselkedésével tönkreteszi a céges bulit, de jó eséllyel számíthat elbocsátásra az a kolléga, aki nyíltan vállalja alkoholizmusát, és elmondja a munkahelyén, hogy kezelésre jár.

Az addiktológus szerint alapvető változásra van szükség. „A média, a reklámok is azt sugallják, hogy az alkoholfogyasztás jó dolog: a reklámok a barátság, a szeretet és az összetartozás érzését párosítják az italhoz; arról, hogy az alkohol akár meg is betegíthet bennünket, nagyon kevés szó esik” – fejtette ki dr. Bodrogi Andrea, majd hozzátette: nemcsak azok lehetnek betegek, akik függők, az alkalmi ivók ugyanúgy kockázatnak vannak kitéve. Tudományosan bizonyított tény, hogy az alkoholfogyasztás növeli hét ráktípus kockázatát; ezek a máj-, emlő-, bél-, szájüregi-, torok-, nyelőcső és gégerák.

Dr. Bodrogi Andrea szerint még az orvosok között is szükség van a szemléletváltásra.

Az lenne a jó, ha az alapellátásban szűrnék ki az alkoholfüggőket, ha ez a háziorvosi rutin részévé válna.

Az elmúlt tíz évben egyre több nő lett alkoholista.

Mivel az alkoholizmus inkább férfias normának tekinthető, éppen ezért, ha egy nő kerül ebbe a csapdába, akkor azt titkolja és szégyelli, jellemzően még a társa előtt is. Mivel a női szervezetet sokkal jobban rombolja a szesz, mint a férfiakét, ezért könnyebben és gyorsabban is halnak bele a túlzásba vitt italozásba.

Ági nagybátyja szerencsés ember. Megszabadult a fizikai függőségtől, és a pszichikai tüneteket is kezeltette. Szerető család veszi körül, akik féltőn vigyázzák őt – és ki tudja, azóta talán egymásra is jobban figyelnek.

Tudják, amit minden alkoholista és családtagja tud: ebből a betegségből nincs gyógyulás. Csak egy újabb józan nap – és egy újabb esély.

Franciaországban már hosszú hetek óta tartanak az ún. sárga mellényesek (gilets jaunes) tüntetései az emelkedő benzinárak ellen, az alsó- és középosztálybelieket aránytalanul sújtó adóterhek, a dráguló élet és – végső soron – az elitistának bélyegzett Macron elnök ellen. Svédországban harmadik hónapja nincsen kormány a pártok hatalmi játszmáinak köszönhetően, amelyeknek egyetlen célja van: kizárni a hatalomból a harmadik legnagyobb (1,1 millió szavazópolgárral rendelkező), bevándorlásellenes (magyar szemmel nézve talán inkább bevándorlás-realista) pártot.

Strasbourgban, egy karácsonyi vásárban pár nappal ezelőtt lőtt le és sebesített meg több embert egy minden valószínűség szerint dzsihádista merénylő.

Az Európai Parlamentben egy kapucnis tréningfelsőbe öltözött hölgy vagdalkozott otromba módon.

Nagy-Britanniában a kormány küzd a Brexittel.

Németország lakói próbálják találgatni, hogy milyen lesz a Merkel kancellár utáni időszak.

A horvát–bosnyák határon feltorlódott migránsok hetek, hónapok óta kopogtatnak (vagy éppenséggel döngetnek) Európa kapuin.

Románia nemzeti ünnepet tartott december elején, amely a magyarokat több ízben megalázta.

A tévében és rádióban akár európai, akár hazai politikusok olykor elrettentő stílusban zajló „párbeszédét” és „vitáit” hallhatjuk, amelyekben félelmetes gyakorisággal röpködnek a másik felet minősítő jelzők: diktátor, kommunista, fasiszta, hazaáruló, s lehetne még folytatni…

Az Országházban papírfecni-szórásnak, fütyülésnek, rendetlenségnek és Greenpeace-aktivistákra emlékeztető módszereknek lehettünk szem- és fültanúi.

Mindezek tükrében aligha meglepő, ha a karácsonyi vásárok és fények ellenére olykor nehéz átérezni a decemberi időszak jelentőségét, mélységét, fontosságát.

Kép: Unsplash

Kedves hazai és európai politikusok az ideológiai paletta minden oldalán!

Mi lenne, ha csak egy hónapra, erre a néhány hétre, félretennétek acsarkodásaitokat, viszályaitokat?

Ha mellőznétek az olykor trágár szóhasználatotokat, gunyoros hanglejtéseteket, a néha leginkább óvodásokra emlékeztető módszereiteket, és viselkednétek példaként, egy ország irányítására alkalmas és a nép bizalmára méltó döntéshozókként? Ha Ti is, akiknek minden egyes szavát és mozdulatát százezrek figyelik, legalább ebben a rövidke időszakban kiemelten figyelnétek az egymás iránti tiszteletre és ennek illő közvetítésére? Megértem, hogy fáradtak vagytok, talán fásultak is… Az olykor kíméletlen politika és a hosszú évek küzdelmei vastag kérget növesztettek rátok. Talán legtöbben őszinte, a társadalmat valóban konstruktív irányba terelő szándékkal vállaltátok a közéleti szerepet még politikai pályátok kezdetén. Nos, pontosan ezt a konstruktív szándékot, vagy legalábbis annak az érzetét hiányoljuk most oly sokan ebben az ünnepi időszakban.

Kedves Olvasó!

Én különösen gyakran gondolok arra a tizenöt méteres karácsonyfára, amelyet a szíriai keresztény katonák állítottak az idlibi frontvonalon, hogy reményteli és győzedelmes üzenetként ragyogjon sajátjaiknak, ellenségeiknek pedig üzenve, hogy „még itt vagyunk, s nem félünk”.

Lehet, hogy felnőttkorban már nem hiszünk a mesékben és a jó győzelmében a gonosz fölött? A való világban egy épeszű lány nem szeretne bele egy loncsos vadállatba, miként azt a Szépség és a Szörnyeteg meséjében láttuk. Quasimodo a társadalom peremén maradna, Jázmin hercegnő pedig Aladdin szerető támogatása ellenére sem tudna kitörni a kulturális béklyóból. Sem Hófehérkét, sem Csipkerózsikát nem ébresztené fel álmából a királyfi, mert a #metoo mozgalom tagjai rosszallanák. Piroska szüleit a gyámhivatal fenyítené meg, mert hagyták lányukat egyedül kóricálni az erdőben.

Lehet, hogy ezek a – külső és belső – „tüntetések” a végén nem érnek el semmit. Megmaradnak a nagyhatalmi játszmák, és a tévére tapadva tovább hüledezhetünk a demokráciával takaródzó politikusaink méltatlan szóhasználatán s csatározásain. Meglehet, hogy a betontömbökkel és állig felfegyverkezett katonákkal védett európai karácsonyi vásárok még jó ideig velünk maradnak, és lehet, hogy advent is nyomtalanul suhan tova a minket körülvevő hatásvadász rémhírek miatt. Elvégre, több kattintást generál egy elborzasztó hír, amin sokáig tudunk szörnyülködni, semmint egy apró pozitívum, egy örömhír e nagy sötétség közepette.

De azok számára, akik mindezek ellenére küzdeni, hinni, s advent szellemével azonosulni vágynak, erőt kölcsönző üzenet, hogy az ünnepi várakozás valójában minden embert összeköt, hiszen abban nincs nézeteltérés, sérelem, politikai vita.

Összeköti a hazatérő külföldön dolgozó magyart a francia sárga mellényessel, a gyermeket a felnőttel, a cinikust a naivval, a betegségben szenvedőt a már gyógyulttal, a damaszkuszi és iraki embereket a Budapest utcáin sétálókkal. A jelek itt vannak előttünk, s ezek arra mutatnak, hogy hinni kell a jóban és várni kell annak elérkezését, mert érdemes. Akkor is, ha nem látjuk azonnal. Legyen erre példa a szíriai karácsonyfa, amely még most is oly büszkén ragyogja be azt a sötétséget, amit az emberi kegyetlenség hosszú évek alatt festett éjfeketének.

És tényleg nem látunk jól!

Az ember legnagyobb baja az, hogy a látása megromlott. A látás mint metafora végigkíséri az emberiség vallásos tapasztalatát.

A Biblia első lapján olvassuk, hogy Isten legelőször is világosságot teremtett, a fényt hozta el ebbe a világba.

Számos korai egyházatya ezt úgy értelmezi, hogy az első napon a lelki, a spirituális világot teremtette meg Isten, amit csupán „nem földi” szemünkkel észlelhetünk. A platóni elgondolás szerint a Nap minden jó és a világos látás forrása. De ha csak a Hold fényében – azaz a testi valóság szerint – szemléljük a dolgokat, akkor homályosabb képet kapunk a világról.

És tényleg így van ez.

Többféleképpen láthatunk mindent.

Beülünk egy templomba. Az egyik ember csodálkozik, a másik dühöng, a harmadik gondolkodik. Azután kijövünk a templomból, és lehet, hogy éppen a dühöngő segít majd valakin, míg a csodálkozó vakká válik a kinti világban. Ezerféleképpen élünk meg mindent, és valaki az egyik rendszerben jól eligazodik, míg a másikban egy kavicsot sem vesz észre.

De mi is lelki szemünkön az a csipa, ami megakadályozza látásunkat? A jelenben való „áttetszőség” hiánya.

Amikor munkahelyemről feszülten hazavánszorgok, majd belépve az előszobában észreveszem gyerekeim szétszórt cipőit, és látom, hogy nincs vacsora, aztán valamelyik szobából üvöltő gitárszóló rezegteti meg a dobhártyámat – ez az a pillanat, amikor nem tudok a jelenben áttetszővé válni. A munkahelyem érzéseiben vagyok még, de a valóságban az előszobában. A gyerekeim pedig a szobájukban keresik önmagukat, és szintén nincsenek jelen a család számára. Sok szétszabdalt pici jelenlét, amely nem találja meg egymást, és ezért könnyen összecsattan.

Sok kicsi, fallal körbezárt, úszó sziget vagyunk, és nem látjuk egymást. Óhatatlanul is ütközünk.

Mivel nem tudunk egymás számára áttetszően jelen lenni, ezért rossz esetben én vagyok az, aki hiányomat úgy fejezem ki, hogy kiabálok.

Emlékszem, egyszer egy Fülöp-szigetekről érkezett szerzetes háromnapos kommunikációs tréningjére jelentkeztem.

Befizettem a díjat, szépen elhelyezkedtem a karosszékben az első reggelen. Vártuk a nagy okosságokat. Majd a külföldről érkezett vendégelőadó a következőt mondta: „Nem szeretnék semmilyen előadást tartani, mert ennek nem látom értelmét. Mindenki kiáll egy-egy pulpitusra és mondja a nagyon okos dolgokat, aztán megtapsolják, és elmegy. Miért tudnék én többet, mint bárki más?

Én most egyszerűen jelen szeretnék lenni. Veletek együtt jelen lenni. Ez a célom.”

Aztán hallgatott. Mindenki megdöbbent. Különösen az, aki szervezte a programot és beszedte a pénzt. Hogyan tegye most már számunkra „eladhatóvá” a kurzust? Elkezdett beszélni, igyekezett provokálni az előadót, de mindhiába. Jó pár óra eltelt, mire mindenki megértette, hogy most csakis ez a magatartása taníthatott minket. Az az ősz hajú ember, a maga szelíd jelenlétével hihetetlen tanítást adott. Mert a csipa, ami miatt nem látunk jól, éppen ez: beszélünk-beszélünk, megmutatjuk magunkat, csak éppen nem vagyunk jelen áttetsző módon.

Advent van, a várakozás kiemelt ünnepe.

Azt tanulgatjuk, hogy a Szeretet – és ezzel azonosította Isten önmagát –, csak akkor jöhet el, ha képesek vagyunk a csipát kitörölni a szemünkből, ha megérkezünk abba a valóságba, ami valóban van.

A testté levés értelme az, hogy csakis a realitásban kereshetjük az Istent.

Hálás vagyok azért, ha néha képes vagyok én is úgy jelen lenni, hogy nem korábbi frusztrációimat vetítem a családomra, miközben állok az előszobában, hanem igazán rájuk, no és magamra is figyelek. Ha ez sikerül, akkor kitöröltem a csipát a szememből.

Íme a lista:

1. Vásárlás Diderot-hatásra

Valami új dolgot vettünk, és az új szerzeményhez képest minden más tárgyunk réginek, kopottnak tűnik, ezért azokat is lecseréljük. (A hatás elnevezésének az eredete: Denis Diderot francia filozófus egyszer nagyobb pénzösszeghez jutott, és vett egy vörös köntöst. Ez a ruhadarab annyira más volt, mint a többi ruhája, hogy a szembetűnő különbség csökkentése érdekében a teljes ruhatárát lecserélte.)

2. Vásárlás sznob hozzáállással

Egy ruhadarabot azért veszünk meg, mert mások nem hordanak ilyesmit, és a különleges viselettel szeretnénk kitűnni.

3. Divatból cselekvés

A sznobság ellentéte: azért veszünk meg egy ruhadarabot, ami egyébként nem is illik hozzánk, mert divatos, sokan hordják, és szeretnénk trendik lenni.

4. Vásárlás későbbre

Megveszünk egy két számmal kisebb szoknyát, mert azt gondoljuk, hogy a birtoklása majd fogyásra ösztönöz.

5. Impulzív vásárlás

Rossz napunk volt, ezért betérünk a kedvenc boltunkba, vagy azért veszünk valamit, mert ebben a hónapban kerestünk egy kis plusz pénzt.

6. Vásárlás a tudatalattit befolyásoló trükkök hatására

Kellemes zene, meleg színek, otthonos illatok – talán nem tudunk róla, de ezek mind hatnak ránk, amikor belépünk egy boltba. Kikapcsolunk, elfeledkezünk az időről, vásárolunk.

7. Vásárlás a leárazások hatására

Ez a leggyakoribb vásárlásra ösztönző trükk: a boltok három árucikket kínálnak kettő áráért, vagy 50%-os kedvezményt, ami csak egy napig érvényes.

8. Olcsó áruk vásárlása

Pénzspórolási céllal egy adott termék olcsóbb verzióját vesszük meg, de ezzel nem biztos, hogy megtakarítunk: az olcsó farmer gyorsabban elszakad, és vehetünk helyette újat.

9. Vásárlás egy megnyerő alkalmazott hatására

Az eladó talál néhány hozzánk illő ruhadarabot, ezért tíz pólóval távozunk az üzletből a tervezett egy helyett.

10. Vásárlás félelemből

Sokan képesek vagyunk ok nélkül aggódni: félünk például attól, hogy ha most nem vesszük meg ezt a darabot, később nem lesz rá pénzünk. Úgyhogy megvesszük most.

(A cikk példái nagyrészt a ruhavásárlásra vonatkoznak, de a felsorolás természetesen minden egyéb termék vásárlására igaz. A férfiak inkább elektronikai és műszaki cikkekre költenek szívesen.)

Kíváncsiak voltunk pszichológus kollégánk véleményére a fenti listáról és a haszontalan dolgok vásárlásáról.

– Milyen módszerekkel küzdhetünk az egyes trükkök, vásárlásra ösztönző hatások ellen? Hogyan lehetünk tudatosak?

– Akkor lehetünk tudatosak, ha eldöntjük, hogy azok leszünk.

Első lépésként nézzük meg, hogy a fenti hatások hogyan befolyásolják a viselkedésünket – ebben sokat segíthet, ha használunk egy olyan appot, amelyben regisztráljuk minden költésünket a 150 Ft-os rágótól kezdve a 300 Ft-os kávén át a 3000 Ft-os pólóig. Ha ezt megtesszük, néhány hónap múlva olyan adatbázisunk lesz, amelyet végignézve átgondolhatjuk, hogy mire megy el a pénzünk, milyen hatások csábítanak minket vásárlásra. Pusztán az a tény, hogy könyveljük a költéseinket, arra ösztönöz, hogy átgondoljuk, valóban szükségünk van-e az adott dologra.

Kép: Designed by www.freepik.com / Freepik

Természetesen előfordulhat az is, hogy egy erős elhatározás sem visz közelebb a tudatossághoz, mert rossz pénzügyi mintákat láttunk gyerekkorunkban, esetleg rossz emlékeink vannak a pénzről vagy a pénztelenségről. Ha erről van szó, érdemes ezekkel a mintákkal és emlékekkel foglalkozni, helyretenni őket, mert ha ezt elmulasztjuk, a továbbiakban is meg fogják határozni vásárlási döntéseinket.

– Milyen ez a tudatos vásárlás?
– Azt jelenti, hogy képesek vagyunk a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak a vágyott dologgal kapcsolatban. Kérdezzük meg például azt, hogy mennyi pénzünk van a megvásárolni kívánt termékre. Erre akkor tudunk válaszolni, ha előre meghatároztuk, hogy ebben a hónapban milyen célra mennyi pénzt szánunk. Kiindulásnak jó az 50-30-20 %-os szabály, amely a havi bevételünk felosztását jelenti, és amellyel én először a Kiszámoló blogon találkoztam. Az 50 % a fix kiadásokat takarja, ehhez tartozik a lakás költsége, a rezsi vagy az autó fenntartása (nálunk az adakozás is ebben a kategóriában van). Tehát a havi bevételünk 50 %-ába bele kell férnie a havi fix kiadásainknak. A 30 % a változó kiadásokat jelenti, ide soroljuk például a bevásárlás, a ruhák, a fodrász költségeit. A 20 % pedig a pénzügyi céljainkra félretett összeget takarja. Az arányt változtathatjuk egyéni céljainknak megfelelően.

Mindenképpen hasznos, ha nem a hónap végén megmaradt pénzt próbáljuk meg félretenni, hanem már fizetéskor elutaljuk a megtakarításra szánt összeget az erre a célra nyitott számlánkra, mert így nem lesz lehetőségünk elkölteni.

Már közhely, de élelmiszervásárlásnál sokat segít, ha előre felírjuk a heti szükséges alapanyagokat, és a listával megyünk boltba, mert így elkerülhetjük az impulzív vásárlást.

A heti bevásárláson kívüli költéseknél a 7/14 napos szabályt javaslom, amely azt jelenti, hogy a kisebb vásárlások előtt egy hetet, a nagyobb összegűeknél 14 napot várunk, hogy átgondolhassuk, tényleg szükségünk van-e a termékre.

Ennyi idő alatt gyengül a marketingfogás hatása, csökken a birtoklási vágyunk, így nagyobb eséllyel kerüljük el az impulzív vásárlást. Ez idő alatt válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket: Milyen előnyei lesznek, ha birtokolni fogom ezt a tárgyat? Miként fogja gazdagítani az életemet? Van olyan eszközöm, amellyel helyettesíteni tudom a vágyott terméket?

Ha ruháról van szó, gondoljuk végig azt is, hogy mennyire tudjuk majd kihasználni az adott darabot, hányszor fogjuk viselni. A ruhadarab árát osszuk el a használat számával, így megkapjuk egy viselés költségét.

– Szakmailag mennyire hiteles a fenti lista?
– Nagyon hasznos lista ez, mert felhívja a figyelmet egy sor olyan tényezőre, amely befolyással van költéseinkre. Én valószínűleg másképp kezdenék hozzá az összeállításához: először számba venném azokat a lelki okokat, amelyeknek a következménye a túlköltekezés vagy túlfogyasztás (a fenti listában ilyen például a félelemből, divatból vásárlás, a sznob hozzáállás, illetve az az eset, amikor azért vásárolunk, hogy vigasztaljuk vagy jutalmazzuk magunkat), és külön kezelném a cégek marketingfogásait, amelyek az előbbiekre építenek.

Fontos látnunk, hogy milyen lelki szükségletünket elégítjük ki, amikor megvesszük azokat a termékeket, amelyeket különböző marketingtrükkökkel igyekeznek nekünk eladni. 

Amikor egy-egy termék megvételét fontolgatjuk, ne csak az anyagi szempontokat mérlegeljük, gondoljunk arra is, hogy mennyi szemetet termelünk vásárlásunkkal, vagy hogy az adott tárgy előállítása mekkora ökológiai kárt okozott. Sokkoló tény, de a világ második legszennyezőbb iparága a divat – erről és a vásárlás pszichológiájáról ITT is írtunk.

A szervezők megkértek, hogy lehetőség szerint a vendégek ne legyenek felismerhetők a fényképeken, ugyanis legtöbbjük kerüli a nyilvánosságot. A hosszú sor azonban kínálta magát, hogy kérdezzek, hiszen ha jobban belegondolok, nagyon sok embert most otthonában látogatok meg – a vasárnapi ebéd idején –, mert a Heti Betevő vendégeinek jó része az utcán él. Az egyik önkéntes, Gergő segítségét kérem, minden héten ő figyel arra, hogy a sorban állás zavartalan és folyamatos legyen, így sok vendéget régóta ismer már. Nem ácsorgok mellette sokáig, mert a türelmesen, csendesen várakozó tömeg tagjain érezhető, hogy beszélni szeretnének.

„Biztonsági őrként dolgozok, és amikor a beosztásom megengedi, eljövök ide egy kiadós ebédre. Nagyon jókat főznek, ráadásul én nagyon édességes vagyok, és itt mindig isteni sütiket kapunk” – mondja Varga János András, de többet nem tudunk beszélgetni, a sorszámát kiáltja Gergő, így indul az asztalokhoz. Az egyik fa tövéből egy aktatáskás, frissen borotválkozott, idősebb férfi lép hozzám: „Miklós vagyok, aktivista!”. Kérdésemre sorolja, hogy A Város Mindenkié, az Utcajogász, a Közmunkás Mozgalom a Jövőért és a Magyar Szegénységellenes Hálózat szervezeteknek dolgozik önkéntesként, a Heti Betevő ételosztásait pedig a kezdetek óta látogatja. „A kaja tökéletes, az ételosztás kezdése néha csúszik, de ez érthető, mert több száz adagot kell elkészíteniük, nem lehet egyszerű. Sajnos az önkormányzattól nem mindig kapják meg az engedélyt a Klauzál térre, így van, hogy túrázunk a heti betevőnkért.”

Visszasétálok Nagy Emeséhez, aki éppen az utolsó adag ragut meri ki az első fazék aljáról.

Emese az egyik alapítója a Heti Betevőnek (a mai ebédet ő főzte a közeli Kőleves kertben), a heti ételosztásokkal járó szervezési feladatok mellett az alapítvány kommunikációjáért is ő a felelős: „Az esetek túlnyomó többségében a Klauzál téren várjuk vendégeinket, hiszen általában kapunk engedélyt VII. kerületi önkormányzattól a terület használatára. Azokon a vasárnapokon, amikor mégsincs engedélyünk egyéb más, ütköző rendezvények, ünnepek vagy fesztiválok miatt, akkor egy magánterületen tudjuk átadni a vendégeinknek az ételt. Ilyenkor általában ruhaosztást is szervezünk, hiszen ott senkit nem zavarunk, így több időnk is van.”

A Heti Betevő története egy erzsébetvárosi étteremben, a Kisüzemben kezdődött 2013 karácsonya után.

Egy itt dolgozó szakács a konyhából rálátva az étteremben fogyasztó vendégekre elgondolkozott azon, hogy egyesek mennyire könnyedén elköltenek nagy összegeket evésre és ivásra, miközben másoknak a napi betevő előteremtése sem mindig sikerül. „Pontosan tudta, hogy 3-400 forintnyi összegből meg lehet csinálni egy adag rendes, tisztességes, húsos kaját – folytatja Emese. – Nem szegénykonyhát, hanem amit bármelyikünk megenne vasárnap ebédre. A szakácsok és mi, törzsvendégek kitaláltuk, hogy dobjunk össze pénzt, főzzünk ebédet, és a közeli Klauzál téren osszuk ki azoknak, akik rászorulnak. Ennyire egyszerű volt a recept. Az első főzéseket saját zsebből álltuk, később perselyeket helyeztünk ki a haver helyeken – ezek főleg a bulinegyed kocsmái, éttermei voltak kezdetekben. Következő lépésként egyesületté váltunk, ezután hivatalos számlánkon is gyűlhettek az adományok, és különböző projektekre pályázhattunk.”

Azóta eltelt közel öt év, de a Heti Betevő életében egy vasárnap sem maradt el az ételosztás.

A kezdeményezéshez mind több és több étterem, kocsma és önkéntes csatlakozott, egyre csak szaporodott a kihelyezett perselyek, az adományozók és persze a sorban álló vendégek száma. Az éttermi minőségű, bőséges húsos ételek és az önkéntesek által készített házi sütemények a Heti Betevő védjegyévé váltak, bázisuk változatlanul a Kisüzem, ahol minden vasárnap délelőtt biztosítják a helyszínt az előkészületekhez. 2014 decemberében hasonló elvek mentén Makón megalakult az egyesület első vidéki csoportja, ők havonta két alkalommal osztanak meleg ételt és ruhát a rászorulóknak. A makóit hamarosan követte a székesfehérvári Heti Betevő, 2015 júniusában a Józsefvárosban alakult egy újabb budapesti csoport, 2016 óta pedig Pécsen is megszervezik a vasárnapi ebédet.

Kép: Páczai Tamás – Kattintson a galériáért!

Így 2018-ban a Heti Betevő havonta 2000 adag ebédet oszt 5 helyszínen 250 önkéntes segítségével.

Tevékenységükért idén megkapták a különböző szociális területeken áldozatos és példaértékű munkát végző embereket és szervezeteket elismerő Jószolgálat-díj szakmai különdíját. Riportunk készítésének időpontjában a rangos díj egyik nagykövete is segített a Heti Betevő önkénteseinek: Nyáry Krisztián író délelőtt a gyümölcsös csomagokat állította össze és a cipelésben segített, majd a délután folyamán a vendégek tőle vehették át a zöldséges-csirkés bulgurt.

„Mi nem eszünk ebből, mert az ebéd a vendégeké. Cserébe nyeldeklünk sokat – teszi hozzá nevetve Németh Anikó önkéntes.

– Összepakolás után visszamegyünk a Kisüzembe, és mi is megebédelünk közösen. A főzést reggel kilenckor kezdjük, általában 300 fővel számolunk. A nap végére minden adagot kiosztunk, és időnként repeta is van, így mindenkinek bőségesen jut a finom ételből”.

Anikó a legtöbb önkénteshez hasonlóan egy Facebook-eseményből hallott először a Heti Betevőről még négy éve. „Kíváncsiságból vittem egy tálca süteményt, aztán még egyet, majd megkérdeztem, hogy maradhatok-e segíteni. Ennyi volt, beszippantott, azóta hétről-hétre segítek a szervezésben egy belső stáb tagjaként.”

Hasonló a története Bartha Mariannának, akinek ételosztáskor feltűnt, hogy milyen sok embernek piros a keze, a füle a hidegtől. „Mivel a hobbim a kötés, ezért szépen meghirdettem egy eseményt a Katona József Színház büféjébe. Ez 2015 telén volt, a Kössünk, horgoljunk! azóta is sikeresen működik. Együtt kávézunk, pletykálunk, tanítunk és közben készülnek a sapkák, sálak, amiket a hideg idő beköszöntével itt szétosztunk.”

Apropó. sorszámok! Gergőtől tudom meg, hogy annak idején a vendégek kérték őket, hogy találjanak ki valamit, hogy elkerüljék a veszekedéseket. Kezdetben ugyanis sorszámos jegyeket osztottak, de ezeket könnyű volt elveszíteni, így nem oldotta meg a konfliktusos helyzeteket. Ekkor vetették be a fesztiválok beléptetésénél használatos karszalagokat, sorszámozva. Tizenegy órakor kezdik kiosztani, ez azért is jó, mert a 13 órakor kezdődő ebédosztást nem kell helyben megvárni.

Még beszélgetnénk, de Gergő int, hogy figyeljek, mert várnak rám. A beléptető szalag mögött Katalin és Vilmos integet, mindenképpen szeretnék elmesélni a történetüket.

Egy virágágyás szélére ülünk le. Katalin védőnőként dolgozott régebben, aztán több balszerencsés lépés után utcára került, aludt erdőben, aluljáróban, állítása szerint mind a 19 budapesti hajléktalanszállóról kitiltották. Jelenleg éjszakai takarítóként dolgozik egy áruházban, Vilmossal pedig másfél éve ismerkedett meg. A férfi bárzongoristaként beutazta a fél világot, dolgozott tengeri hajókon, londoni éttermekben, holland kocsmákban, de a rengeteg dohányzás megviselte a szervezetét. Hosszas kezelések után állapota ugyan javult, de korábbi munkáját nem tudta folytatni, így bevétel hiányában az utcára került. Jelenleg a nő fizetéséből és támogatásból élnek, azonban egy szervezet segített nekik lakhatási támogatást és önkormányzati lakást igényelni. Ezeket sikeresen megkapták, így „ha minden igaz, akkor a karácsonyt már meleg szobában tölthetjük Vilivel” – zárja Katalin a beszélgetést.

Akik azt hiszik magukról, hogy nem méltók a szeretetre és az elfogadásra, belekerülnek egy negatív spirálba: a saját magukkal szemben támasztott elvárások, a tökéletes én hajszolása és az ezzel kapcsolatos kudarcélmények hatására egyre inkább azt gondolják, hogy valamilyen titkolnivaló probléma van velük. A tökéletlenséget nehéz felvállalni, ezért elrejtjük, erősnek és sebezhetetlennek mutatva magunkat. A szégyen megakadályozza, hogy megmutassuk a valódi énünket, de mivel továbbra is emészt a méltatlanság és az elutasítottság érzése, megpróbálunk tökéletesebbé válni.

Nemes Éva a szégyent „néma járványnak” nevezi, hiszen a hallgatás és a csend tartja fent. Brené Brown szerint a szégyen járványos terjedéséhez három dologra van szükség: titok (senki nem tudhatja meg), csend (nem szabad beszélni róla) és az ítélkezéstől való félelem. Gyakran mi vagyunk saját magunk legkegyetlenebb bírái, és a gondolatainkban olyan jelzőkkel minősítjük magunkat, amiket másoktól valószínűleg nem tűrnénk el. „Jaj, de béna vagy!” „Jól beégetted magad!” „Totál lúzer vagy!” Érdemes lenne megfontolni azt a jézusi tanítást, amely így szól: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Vagyis amíg képtelenek vagyunk magunkat elfogadni és szeretni, nem leszünk képesek empátiával és elfogadással fordulni mások felé sem.

Aki vágyik a kapcsolatokra, és képes az empátiára, az szégyent is érez. A probléma akkor merül fel, ha a szégyenkezés identitásunk részévé válik, és folyamatosan jelen van az életünkben. Azzal, hogy megakadályozza a valódi énünk megmutatását, és ezáltal elszigetel, konzerválja is a kialakult helyzetet, hiszen, ha alkalmatlannak, érdemtelennek és mindenestül rossznak tartjuk magunkat, akkor arra sem vagyunk képesek, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk. Mivel ez az érzés elviselhetetlen, a szégyen gyakran együtt jár a különböző függősségek megjelenésével, a depresszió, az erőszak, az öngyilkosság és az étkezési rendellenesség előfordulásával. Brown kutatásai szerint a bűntudat fordított összefüggést mutat ezekkel, hiszen itt a szégyennel ellentétben a fókusz nem a személyiségünkön, hanem a viselkedésünkön van, és bár kellemetlen szembenézni a hibáinkkal, de ezek magukban hordozzák a helyrehozatal lehetőségét is.

Kinek a szégyene?

A szégyen érzése gyakran teszi elviselhetetlenné a párkapcsolatokat is. Brené Brown szerint kiváltó oka nemenként eltérő. A nőknél azzal van összefüggésben, hogy mennyire bírnak a társadalom által elvárt szerepeknek tökéletesen megfelelni. Nem elég azonban az elvárásoknak való megfelelés, fontos az is, hogy senki ne lássa, hogy ez bizony olykor nehéz és izzadságszagú. A férfiak számára a társadalom azt az elvárást támasztja, hogy nagynak, erősnek és sebezhetetlennek kell látszani, így számukra a legnagyobb szégyent általában az jelenti, ha a környezetük gyengének és sebezhetőnek látja őket. A megugorhatatlan elvárások kereszttüzében a kudarc borítékolható, de mivel a szégyen titkolnivaló, a nehézségek felbukkanásakor mindkét fél elhallgatja a valódi érzéseit, amelyek továbbra is emésztik őket, és kerülő utakon felszínre törnek.

A párkapcsolati konfliktusok egyik kiváltó oka, amikor a szégyentől úgy próbálunk megszabadulni, hogy a másikat szégyenítjük meg, vagy őt tesszük felelőssé a saját rossz érzéseinkért. A felelősségre vonás és számonkérés pedig beindítja a vádló magatartás ördögi körét. Amikor eltaláljuk azt a pontot, ami a társunkból szégyent vált ki, akkor ő automatikusan védekezni és támadni fog. Tudatos odafigyelés és önismeret szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk kitörni ebből a negatív spirálból. Akkor tudunk a körülöttünk lévő személyekkel harmonikus kapcsolatot kialakítani, ha elfogadjuk és szeretjük magunkat, ugyanis az önvád szemüvegén keresztül a körülöttünk lévőket is sötét színben látjuk. Amíg nem tudjuk az árnyoldalunkat elfogadni, és együtt érezni önmagunkkal, addig a saját magunkban elfogadhatatlan részeket kénytelenek vagyunk lehasítani és a másikra kivetíteni. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesnek gondoljuk magunkat, csupán elhisszük, hogy a tökéletlenségünk ellenére is szerethetők vagyunk, és empátiával tekintünk a hibáinkra. Ehhez ad erőt a gondolat, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, az ő alkotásai vagyunk.

Kép: Max Klinger: Szégyen, 1880/1903 (Museum of Fine Arts, Houston)

Ahhoz, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre, meg kell engednünk, hogy olyannak lássanak bennünket, amilyenek valójában vagyunk. Ez azonban azzal jár, hogy feladjuk a tökéletesség mítoszát, és ez sebezhetővé tesz bennünket. Brené Brown kutatásai szerint azok az emberek, akik úgy érzik, hogy szeretik őket, csupán abban különböznek azoktól, akik csak küzdenek ezért, hogy az előbbiek elhiszik, hogy érdemesek a szeretetre. Azokat, akik úgy gondolják, hogy érdemesek a szeretetre, teljes szívvel élőknek nevezi.

Elmondhatatlannak hitt történeteink megosztása a szégyen leghatékonyabb ellenszere. Rendkívül fontos, hogy olyan partnert találjunk, aki képes empatikusan, ítélkezés nélkül meghallgatni bennünket, és ezt közvetíteni is tudja számunkra. Nagyon felszabadító élmény, amikor egy számunkra szégyenteljes helyzetről kiderül, hogy nem vagyunk egyedül, másoknak is vannak hasonló élményeik, mások is küzdenek hasonló nehézségekkel. Ilyen történet volt, mikor egy hároméves kisfiú édesanyja felismerte, hogy a székletvisszatartás körüli nehézségek nem csak számukra okoznak nehézséget. Amikor megszabadult a probléma feszültségétől, és ezt a gyermeke is megérezte, elkezdett szép lassan megoldódni a helyzet.

Amikor megértéssel fordulunk a másik felé, megtörjük a szégyen erejét. Az ilyen beszélgetések egyik kulcsmozzanata, hogy kioktatás és kritizálás nélkül meghallgatjuk, amit a másik mond, miközben érzelmi támogatást és támaszt nyújtunk a számára. Ebben segíthet a megosztott, önkéntes felelősségvállalás, amikor egy-egy történet vagy mulasztás kapcsán a saját felelősségünket is megkeressük, esetleg olyan történeteket hozunk fel, amikor a múltban mi is hasonló élményeket éltünk át, vagy hasonló hibát követtünk el. Nem nehezítjük a helyzetet azzal, hogy az elvárásainkkal földbe döngöljük a másikat, ehelyett elismerjük őt. Jane Nelsen szavaival élve elfelejtjük azt a bolondos ötletet, hogy ahhoz, hogy a másik jó irányba változzon, az szükséges, hogy először rosszul érezze magát. A megszégyenítés hatására ugyanis feszültebb lesz a légkör, szorongást vagy agressziót vált ki, de nem ad erőt a pozitív változáshoz. A szégyenkeltéssel csak elhallgattatjuk a másikat, azt hisszük, hogy meggyőztük, holott csak legyőztük.

Mesélhető történetekre van szükség!

Lényeges, hogy azt, amit tettünk, elkülönítsük attól, akik vagyunk. Amikor megbocsátunk magunknak, az önértékelésünk növekszik, elégedettebbek és boldogabbak vagyunk, és a problémákat is hatékonyabban tudjuk megoldani, mivel jobban tudjuk az erőforrásainkat mozgósítani. A szégyen ezzel ellentétben rombolja a változásokhoz való alkalmazkodás képességét. A hívő ember számára ebben segít a hit, amely szerint az isteni kegyelem megbocsátja a vétkeit. A családterápiás szemléletmód szerint lényeges kérdés, hogy mennyire ismerjük a felmenőink élettörténetét, és miként tudjuk a saját életmesénket egy koherens történetként megfogalmazni.

Kádár Annamária, a téma egyik szakértője gyakran hivatkozik Robyn Fivush és Marshall Duke kutatásaira, akik kimutatták, hogy minél többet tud a gyermek a családja élettörténetéről, annál magasabb az önbecsülése és a rugalmas alkalmazkodóképessége. Ez a tudás nemcsak a sikertörténtekre vonatkozik, hanem fontos részét képezik azok a kudarcok, nehézségek is, amelyeket úgy tudunk beleszőni életünk meséjébe, hogy a megoldás, a fejlődés is benne van, esetleg humorral oldjuk a feszültségét. A bonyodalmakat kibogozzuk, a nehézségeket megoldjuk, esetleg nevetünk rajta egy jót, ami nem jelenti azt, hogy nem jön majd egy újabb kihívás, de a régi történeteik ereje segíteni fog ezek leküzdésében is.

A fenti folyamatot jól mutatja, amikor a párterápiára a pár súlyos sérelmekkel, kibogozhatatlannak hitt problémákkal érkezik, olyan történetekkel, amelyekről azt hiszik, soha nem lehet túl lépni rajta. Ahogy a terápia halad előre, és a pár tagjai egyre jobban felismerik a saját viselkedésük és a másik mozgatórugóit, rájönnek, hogy a nehézség, ami elhozta őket, valójában segít nekik abban, hogy együtt fejlődjenek: a közösen átélt és megoldott krízis erősebbé teszi a kapcsolatukat.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fehér hajú punk, aki valami idegbecsípődés miatt minden fordulásnál nagyot szisszent, mitikus szörnyeket ábrázoló üvegpoharat vett ajándékba valakinek – ezt mutogatja gyerekes lelkesedéssel barátjának. Kőkeményre alakított küllemével szöges ellentétet képez csupa szív lelkesedése: „Szerinted örülni fog neki?” (Őszintén remélem, hogy a pohár majdani tulajdonosa értékelni fogja a szeretetteljes figyelmességet.)

Később borosüveggel a kezében felszáll egy jólszituált férfi, aki az utazás félóráját fizimiskájához cseppet sem illő módon elképesztő tempójú evéssel tölti: egy méretes műanyagdobozból rizst, nagy szelet húst és fasírtgolyókat fal, amelyek nyilvánvalóan hidegek – milyen is lehetne az elemózsia, amikor odakinn ónos eső esik...

De nem is róluk akartam írni, hanem a prémes dzsekis, szőkére festett, negyvenes nőről, aki mellém huppan le az indulás előtt pár perccel. Láthatóan zaklatott: idegesen, körkörös állkapocsmozgással rágózik, és közben tekintete a peront pásztázza. Feltűnő a nyugtalansága, megérzi, hogy figyelem.

Zavartan kérdezi, hogy láttam-e a férfit, aki az állomás büféje mellett fekszik a betonon. Mondom, hogy nem.

Kép: Pxhere

Ő meg sem hallja, fürkész tovább a párás, koszos ablaküvegen keresztül, miközben tovább mormol: „A kalauz ott eszik mellette. Lehet, hogy nem segít neki?” Már csak három perc maradt az indulásig, amikor telefonján a gyorsan múló időt figyelve nem bírja tovább és felpattan, kér, hogy foglaljam a helyét, ő csak megnézi azt a földön fekvő embert.

Izgulok, hogy vajon visszaér-e, már majdnem indulunk, mire újra felszáll. „Hívtak mentőt!” – sóhajtja az izgalomtól kitikkadva. Mondom neki, hogy milyen rendes tőle, hogy leszállt. Erre nagyot nyel, és hirtelen könnyek gurulnak végig az arcán. „Ne sírj, biztos minden jó lesz!” – próbálom bíztatni, és erre két mondatban, drámai tömörséggel elmeséli, hogy a nagybátyja néhány éve így halt meg: elesett a saját háza előtt, a szomszéd pedig az ablakból látva nem hívott segítséget. A nagybácsi kómába esett, és három hét múlva már nem élt. Letörli a könnycseppeket, és még hozzáteszi: „A különös az, hogy ez a szomszéd egy évvel később ugyanúgy, ugyanott halt meg. Az Isten nem ver bottal.”

A vonat robog, mi hallgatunk magunk elé révedve, különös, ki nem mondható közösségben egymással.

Ő hamarosan leszáll, még előtte rábök a táskámra: „Rostbőr, sokáig kitart majd, mi is árulunk ilyet a boltban.” Aztán kedvesen int, és elnyeli őt az esti állomás. Én pedig az üléshez szegezve azon gondolkozom, hogy ezen a késő esti, rövidke vonatúton több dolog történt, mint egész nap a munkahelyemen és a karácsonyi összejövetel nyüzsgésében.

A világ zavarba ejtően „levetkőzött” egy vonatút erejéig, a lelkek szinte áttetszővé váltak. Nem szomorkodtam, nem örültem, hanem megrendülten rácsodálkoztam az emberekre.

A legtöbb hagyományos ünnepi süteményünkhöz nem kell sok hozzávaló: liszt, cukor, tojás, méz, vaj, esetleg tej, csokoládé. A legtöbb háztartásban ez mind ott van, csak le kell venni a polcról. Nálunk is így volt. Korábban. Azonban amikor kiderült, hogy kislányom gyümölcscukorra (fruktózra) és tejcukorra (laktózra) érzékeny, ráadásul tejfehérje-allergiás is, elfelejthettem a mézzel, cukorral, tejjel, gyümölccsel készített süteményeket, és mivel még a tojást sem vezettük be, ezért olyan recepteket kellett kikísérleteznem, amelyek ezeket az összetevőket nem tartalmazzák, mégis finomak, emlékeztetnek arra az ízvilágra, amelyek annyira meghatározzák ezeket a klasszikus ünnepi desszerteket.

Most ilyen ízletes, hagyományos (mentes) karácsonyi desszertek receptjeit ajánlom a figyelmükbe.

Mézeskalács a fruktóz-, laktóz-, tej-, tojásmentes diétában

Hozzávalók:

• 35 gramm teljes kiőrlésű (rozs- vagy búza-) liszt
• 15 gramm zabliszt (helyettesíthető teljes kiőrlésűvel is)
• 100 gramm búzaliszt (lehet tönköly vagy sima, felesben is)
• 100 gramm vaj/margarin (mentes!)
• 50 gramm édesítő (xilit)
• fél rúd vanília kikapart belseje
• 1 evőkanálnyi mézeskalácsfűszer (cukormentes!)
• opcionális: 1 teáskanálnyi sütőpor
   

Kép: Varga Zita Hella

A liszteket a sütőporral, édesítővel, mézeskalács-fűszerkeverékkel elkeverjük, hozzámorzsoljuk a vaníliát, majd a felkockázott vajat, összegyúrjuk a tésztát, majd a hűtőbe rakjuk pihentetni minimum fél órára. Pihentetés után a tésztát kivesszük a hűtőből, lisztezett felületen kinyújtjuk és a kívánt formákra szaggatjuk. 170 fokra előmelegített sütőbe toljuk, 10–15 perc alatt kisütjük, majd hagyjuk kihűlni.

Szeretnék díszíteni is a mézeskalácsot? Ez sem lehetetlen. Aki a tojásra nem érzékeny, itt talál útmutatást tojásos, de fruktózmentes díszítéshez. Létezik tojásmentes írókázás is, én még nem próbáltam, de érdemes kísérletezni vele.

Diós linzer a fruktóz-, laktóz-, tej-, tojásmentes diétában

Hozzávalók:

• 150 gramm száraz hozzávaló: dió, rozsliszt, búzaliszt 1/3 arányban
• 100 gramm vaj/margarin (mentes!)
• 50 gramm édesítő (xilit)
• egy rúd vanília kikapart belseje
• mentes lekvár (házi cukormentes a legjobb)
   

Kép: Varga Zita Hella

A diót ledaráljuk és összekeverjük a lisztekkel, majd az édesítővel és a vaníliával. A hideg vajat felkockázzuk és összemorzsoljuk a keverékkel. A tésztát egy nagy gombóccá formázzuk, és a hűtőbe tesszük (folpackba tekerve) pihenni. Fél óra múlva kivesszük a hűtőből, két folpack között vagy lisztezett felületen kinyújtjuk a tésztát és a kívánt formára szaggatjuk. 180 fokra előmelegített sütőbe toljuk, 15–18 perc alatt megsül. Amikor kihűltek, a formákat összeragaszthatjuk – ízlés szerint a megfelelő mennyiségű – lekvárral.

Karácsonyfa formájú kalács a fruktóz-, laktóz-, tej-, tojásmentes diétában

Hozzávalók:

• 500 gramm liszt (lehet tönkölyliszt is)
• 75 gramm vaj/margarin (mentes!)
• 4 evőkanál édesítő (xilit)
• 1 teáskanál szőlőcukor
• 25 gramm élesztő
• fél teáskanál só
• 250 gramm natúr növényi tej (a zabital édesebb ízű)
• 3 evőkanál holland kakaópor (mentes!)
• opció: 1 rúd vanília kikapart belseje

Egy kis langyos tejben megfuttatjuk az élesztőt a kevés szőlőcukorral. A lisztet közben átszitálhatjuk egy tálba, a sót, az édesítőt, a felkockázott vajat hozzáadjuk (itt jöhet a vanília is). Amikor az élesztő felfutott, hozzákeverhetjük a liszthez a maradék tejjel együtt, majd az egészet tésztává dagasztjuk. Addig érdemes gyúrni, amíg a tészta szép, hólyagos lesz. Ezután a tésztánkat három egyenlő részre osztjuk. Az egyik adagot kakaóval színesítjük (érdemes a kakaót egy kevés vízzel vagy olajjal hígítani és úgy hozzáadni a tésztához). Mindkét adagot letakarjuk, meleg helyre tesszük és hagyjuk a duplájára kelni.

Kép: Varga Zita Hella

A megkelt tésztákat kinyújtjuk, minél vékonyabbra (kb. ujjnyi). A fehér színűt alulra rakjuk, a kakaósat ráhelyezzük, majd megint egy fehér réteg jön. Ezután kivágjuk a fenyőfaformát. A fenyő ágait megtekerjük, majd békén hagyjuk fél órára, míg a tészta újra kel.

Mielőtt a sütőbe toljuk, lekenjük a tetejét egy kis növényi tejjel. 180 fokon kb. fél óra alatt készre sül, de figyeljük a tetejét! Amikor kivesszük a sütőből, érdemes megkenni még egy kevés növényi tejjel a tetejét.

E folyamat részét képezi nem csupán az ünnepek átnevezése, hanem az eredeti szereplők lecserélése is. A „karácsonyt” több helyen kiváltotta a semmitmondó „téli” szócska („téli fa”, „téli ajándék”, „téli üdvözlet”, „téli vásár”), és szenteste sokak számára már nem is az angyal vagy a Jézuska jön, hanem a piros ruhás Télapó. Ugyanúgy, a húsvét napjainkban már nem Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának állít emléket, hanem színes nyuszik és csokitojások seregével halványítja az eredendően vallásos tartalmat. Halottak napján az elcsendesedés mellé beférkőzött egy – szinte kizárólag a fogyasztásról szóló – amerikai „hagyomány”, ahol a gyerekek csontváznak, véres szellemnek vagy szörnynek öltözve cukorkáért járnak házról-házra, és ahol a gyertyák a temető helyett sokkal inkább már a töklámpásokban égnek.

A belső otthon elvesztése

Lehetne mindezekről gúnyosan írni, hogy nevetségessé tételükkel igyekezzem elriasztani mindazokat, akik mindebben semmi rosszat nem látnak, sőt, magától értetődőnek tekintik, hogy „téli fát” vagy „nyuszi-ünnepet” mondunk, s gyanútlanul azt hiszik, hogy ez nem más, mint az „új időknek új dalai”. De látnunk kell, hogy ezek nem egymástól független események, hanem egy már évtizedek óta tartó folyamatnak különböző állomásai. Tünetei egy olyan betegségnek, amely lassan felőrli lábunk alól a kulturális fundamentumot, anélkül, hogy tudnánk, mi is a baj. Azt az erkölcsi alapot, ami eddig szellemi otthont biztosított nekünk, és amihez kötődtünk múltunk, családunk, szocializációnk révén.

Ennek a „belső otthonnak” az elvesztése nem azzal a hajléktalansággal egyenlő, amit az utcáról ismerhetünk, hanem egyféle szellemi űrrel és identitásvesztéssel.

Ha pedig identitásunk belső alapja megszűnik és kizárólag a külső behatásoktól válik függővé, sebezhetőkké és sérülékenyekké válunk, s ez könnyen odáig vezethet, hogy belekerülünk egy veszélyes spirálba: tévesen úgy érezhetjük, önértékelésünket a külcsín határozza meg, vagyis hogy elég vagyonunk és megfelelő státuszunk legyen ahhoz, hogy boldogoknak érezhessük magunkat. Ha pedig elveszítjük a státuszt és a vagyont, magunkat is elveszítjük.

Kép: Pxhere

Templomok, más funkcióban

A nyugat-európai statisztikák szerint egyre fogynak a történelmi egyházak hívei, kiüresedett templomok élik új, méltatlan korszakukat bevásárlóközpontként, kávézóként, magánlakásként vagy rosszabb esetben diszkóként; egyházi méltóságok rendelik el a keresztek eltávolítását (nem református értelemben…); vagy éppen politikusok hunynak következetesen szemet keresztyénellenes atrocitások fölött.

Önkéntes területfeladás

Az önkéntes területátengedési tendencia jele többek között a vallási szimbólumok eltávolítása a közterületekről, szélsőséges esetekben pedig a saját egyházi épületekből.

A meghátrálás és részleges önfeladás a félreértelmezett toleranciával magyarázható.

Eszerint a vallásszabadság azt sem teszi lehetővé, hogy más vallási köntösbe burkolt szokásokat és „értékeket” kritizáljunk. Akkor sem, ha ezek homlokegyenest ellentétesek az európai értékrenddel. Ennek a meghátrálásnak látja jelenleg kárát többek között a modernkori emberi jogok egyik zászlóshajója, a nemek közti egyenlőség. Saját európai küzdelmünk arcul köpése, ha elfogadjuk a külföldön, kiskorú mennyasszonnyal kötött gyermekházasságokat, és ha szemet hunyunk az „etnikai vagy vallási” szokással magyarázott női nemi csonkítások fölött. Ugyanez igaz minden olyan iskolaigazgatói beleegyezésre, miszerint muszlim kislányoknak ne kelljen részt venniük a testnevelési órákon; minden muszlim nők számára fenntartott külön időpontra a nyilvános uszodákban, illetve arra a bírói döntésre, amely kimondta: igaza volt annak a muszlim férfinak, aki nem akart kezet fogni leendő főnöknőjével. A felsorolást lehetne folytatni, de az írás célja nem a teljes reményvesztettség vagy az indulatok felkorbácsolása, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradt jó szándék és igyekezet megerősítése.

Kellenek az ünnepek!

Az ünnepek fontos részei az egyéni és kollektív identitásunknak, hiszen általuk helyezhetjük bele magunkat ugyanabba a történelmi folytonosságba, amelyben felmenőink is éltek.

Kép: Unsplash

Az ünnep meghitt alkalom az emlékezésre – vagyis annak újraélésére, milyen út van mögöttünk – és a szembenézésre életünk meghatározó példaképeivel és mindazzal, amit szeretnénk tőlük átadni a következő nemzedékeknek. Azért is kellenek az ünnepek, hogy a szűkebb-tágabb közösségben erősítsék az együvé tartozás érzését.

Ritka érték minden olyan alkalom, amikor világnézeti különbözőségeinket, személyes sérelmeinket, ellentétes elképzeléseinket egy időre félretesszük, hogy valaminek együtt tudjunk örvendeni. Egy mindinkább polarizálódó társadalomban különösen fontos pillanat és érték. De pszichológiai szempontból is fontosak az ünnepek: azáltal, hogy kiemelnek a hétköznapok szürkeségéből és taposómalmából, lelki egyensúlyt és tájékozódási pontot adnak, azt sugallva, hogy mindenkori visszatérésükkel van valami állandó az életünkben.

Egy olyan világban, amelyet a háborúk, az emberi kegyetlenség és az elidegenedés varázstalanított, kellenek a csodák. Egy ünnep pedig éppen ilyen.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hívő emberek számára keresztyén ünnepeink megerősítésként is szolgálnak: előttünk is sokan mentek át a hit szűk kapuján, mások is átélték a csodákat, nem vagyunk – és nem is leszünk! – egyedül. Legyünk tisztában azzal, hogy minden alkalommal, amikor betérünk templomunkba, imára kulcsoljuk kezünket, közösségben ünnepelünk, vagy együtt ülünk le a vasárnapi asztalhoz, Adyval együtt dacolunk az „új időknek új dalaival”.

Nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést: mi hogyan érvényesítjük a szellemi értékeket hétköznapjainkban? A mi ünnepeink miről szólnak – a bevásárlásról, a stresszről, a sütés-főzésről, netalán a magányról? Gyermekeinkre milyen mintát örökítünk át akarva vagy éppen akaratlanul…?

Luca előtt nem találkoztam személyesen diabéteszes kisgyermekkel. Igazából az 1-es típusú cukorbetegség lényegét sem ismertem pontosan. Olvastam felelőtlen felnőttekről, akik elégedetlenek az állapotukkal, és olyan gyerekekről, akik felnőtteket megszégyenítően fegyelmezetten tartják be a betegségük diktálta szabályokat. Iskolakezdés előtt nem tudhattuk, Luca melyik kategóriához tartozik. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű vele az élet, így is lett – de egy percig sem bántuk meg, hogy Luca közénk került.

Az első tanítási napok előtt az orvosi egyetemen éreztem magam

Anyuka és apuka kezükben nagy köteg papírral állítottak be hozzám. Táblázatok, számok, képek, szakszavak. Ezt biztosan nem leszek képes megjegyezni! Kedvesen megnyugtattak, hogy nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik, biztattak, hogy ha nem megy, hívjam őket, rögtön jönnek. Nagyon szeretnék, ha Luca elfogadó közösségbe kerülne, ahol békésen tanulhat, barátságokat köthet.

Kitűztem az osztály faliújságjára a szükséges információkat, mély lélegzetet vettem, és elkezdődött a kaland, amelynek részeseivé váltunk. Nem csupán Luca és én, hanem a gyerekek, a tanító társaim, sőt, a konyhás néni is!

Kiváló mentorunk, segítőnk és támaszunk nem volt más, mint maga Luca.

Kép

Luca – Kép forrása: Veres Gabriella

Tízórai előtti meglepetés

Első nap tízórai előtt Luca elővette kis neszesszerét, és alapos lassúsággal előkészítette szokatlan eszközeit. A gyerekek csendben figyelték, mi lesz. Nem szóltam semmit, csak álltam mellette, szokjuk meg együtt, mit fog csinálni Luca köztünk négy évig. Egy furcsa tűvel megszúrta ujját – a kibuggyanó vércseppecske láttán mindenki megborzongott. Kis szerkezetbe csúsztatott egy papírcsíkot, erre cseppentett egy kis vért. Luca gézlapocskába csavarta sebzett ujját, és várt.

A gyerekek szeme kerekre nyílt az önkéntes vértanú látványára.

A kis szerkezet visszafelé kezdett számlálni, majd megállt.

– Hat egész kettő – közölte Luca vidám természetességgel. Mintha bejelentette volna, hogy ma remek idő van. Én mint felnőtt nagyon okos képpel szakszerű kérdést tettem fel Lucának:

– Khmm, ugye ez jó eredmény?

Ő mosolyogva bólintott. A gyerekek önkéntelenül tapsolni kezdtek. Megérezték, hogy ez valami jó dolog. Nem értik, de tudják, hogy jó.

– Keressük ki a táblázatból, mennyi inzulint kell adni!

Izgalmamat leplezve komoly arccal kerestem ki a táblázatból a megfelelő mennyiséget. Ő ügyesen nyomkodva beírta kis szerkentyűjébe, majd beadta magának. Kezemben tartottam a telefont anyukája számával. Hátha hívni kell. Nem kellett. Egyetlen szigorlaton nem izgultam ennyire főiskolás koromban. Ez a vizsga most jelesre sikerült!

Közösségi élmény a cukormérés

Hónapokig követtük a cukorszintet és a hozzá tartozó mennyiségeket, amikor ámulattal kellett tudomásul vennünk, hogy Luca hétéves gyermekként a törtszámokkal is félkézzel elbánt, és mindig tökéletesen tudta, mennyi inzulint kell kapnia.

A gyerekek részesévé váltak a cukormérésnek. Kórusban számoltak visszafelé: 5,4,3,2,1,0! Izgatottan várták, mit mutat a kijelző. Szomorkodtak a rossz eredmény láttán, és tapsoltak, ha jó lett.

Volt olyan kisgyermek az osztályban, aki kapásból megmondta a szükséges inzulin mennyiségét, mert a táblázatból megtanulta. Ha Luca cukra alacsony volt, versenyt futottak a szőlőcukros kosárkáért, ha pedig magasba szökött, akkor már hozták is a vizeskulacsot.

Két év eltelte után most is így van. Luca egy percre sem él vissza látszólagosan kivételezett helyzetével. A problémák rendeződése után a tanítási óra vagy a játék rendben folytatódik. Minden természetes.

Kép

Luca – Kép forrása: Veres Gabriella

Hármas szövetségben

Már első osztály végén röpködtek a tizedes törtek, a „kettő és felek” meg a „három egész öt tizedek”. A születésnapokon a gyerekek szülei gondolnak Lucára, mindig küldenek neki is csemegét.

Luca szülinapján és névnapján mindannyian diabetikus sütit eszünk. Mmm, de finom a házi kakaós süti… Ilyenkor teljesen egyformák vagyunk.

Kezdetben gyakran telefonáltunk anyunak és apunak, ha elbizonytalanodtunk, de aztán megügyesedtünk. Luca különleges helyzete mindennapi rutinunk része lett. Kezdtünk szakértővé válni, a tanítók is, a gyerekek is. Nem tudunk hibátlan szakszavakkal dobálózni, de megtanultuk az inzulinpumpa, szenzor és hasonlók neveit és működését.

Többen megkérdezték már: „Nem féltek, hogy baj lesz?” Nem félünk, de mindig van bennünk egy egészséges aggodalom, ami megakadályozza, hogy felelőtlenek legyünk. Biztonságot ad szoros hármas szövetségünk, amely Luca, az iskola és Luca családja közt van. Iskolai életünk Lucával teljes.