A világ országaiban egyre többen vesznek részben vagy teljesen elektromos autót: míg 2012-ben csak 134 ezer ilyen gépjármű kelt el, addig 2015-ben már 546 ezer, 2017-ben pedig már 774 ezer. Itthon a tervek szerint 2020-ra mintegy 14-15 ezer elektromos jármű fog közlekedni, az e-autók nálunk is egyre népszerűbbek.

Az elektromos autók legnagyobb előnye, hogy nincs lokális károsanyag-kibocsátásuk, ráadásul segítségükkel úgy védhetjük a környezetet, hogy közben nem mondunk le a fejlődésről.

A villanyautó azért is környezetbarátabb, mert a felhasznált energiát hatékonyabban képes az autó mozgatására felhasználni, mint a robbanómotoros társaik. Utóbbiak az elégetett üzemanyag jelentős részéből hőt termelnek, és a környezetüket fűtik, a fékezésnél pedig hővé próbálják alakítani a mozgási energiát. Ezzel szemben az elektromos autók hajtásában alig keletkezik hő, a mozgási energiát pedig a motor generátorként működve újra felhasználható villamosenergiává tudja alakítani. Ezzel egyszerre csökken a városi fogyasztás, illetve a fékbetétek és féktárcsák kopása is. A nyomatékos elektromos motor dinamikus gyorsulást biztosít álló helyzetből is, nincs szükség sebességváltásra sem.

Használatuk azért is környezetkímélő, mert az ilyen járművek sokkal kisebb zajjal közlekednek. Bennük csak az elektromotor halk működése hallható, nincs alapjáraton zúgó motor, nincs kipufogózaj sem.

Hatalmas piacok 

Az elektromos autózás nemcsak egyes európai országokban – például Norvégiában és Hollandiában – terjed az átlagosnál jobban, hanem már Kínában is. Náluk 2017-ben jelentette be a kormány, hogy 2025-re a helyi autóeladások ötödét elektromos autóknak és konnektoros hibrideknek kell adniuk. A gyártóknak emiatt rövid időn belül komoly villany‑ és hibridautó-kínálattal kell rendelkezniük. Mivel a világ legnagyobb autópiacáról van szó, a hírre a gyártók hamar reagáltak: a Ford és a Renault–Nissan például már be is jelentett egy-egy kifejezetten villanyautó típust a kínai piacra. 

Matek az árammal 

Az, hogy mennyi idő alatt térül meg egy elektromos autó, nagyban függ attól, hogy használója hány kilométert tesz meg naponta, havonta és évente. Ha napi 60 kilométeres távval számolunk, és egy középkategóriás villanyautó vételárkülönbségét nézzük, akkor azt látjuk, hogy a pluszkiadás 2–3 év alatt visszajöhet. Pláne, hogy az elektromos járművek országszerte ingyenesen is tölthetők az egyre több pontból álló töltőinfrastruktúra-hálózaton.

A villanyautók megtett kilométereinek költsége a benzines és dízeles kocsikénál még akkor is jóval olcsóbb, ha valaki saját áramot használ. Ennek oka, hogy mindez költségszempontból annak felel meg, mintha a benzines autóval 2 liter benzinnel lehetne megtenni 100 kilométert. A helyzet kisebb autóknál még ennél is jobb lehet, azok még kevesebb árammal üzemelnek.

Összességében azt lehet mondani, hogy évi 15–20 ezer kilométeres futásteljesítmény mellett a megtakarítás akár több százezer forintos is lehet. 

Az elektromos autók nagy előnye az is, hogy otthon kényelmesen feltölthetők a megfelelő elektromos töltőberendezés segítségével. Ez általában elegendő, hiszen a napi használat során az embereknek csak ritkán kell többet menniük annál, amennyit egy töltéssel az autó meg tud tenni. De akkor sincs gond, ha hosszabb a táv, hiszen a nyilvános helyeken való töltés itthon is egyre jobban megoldott, többszáz töltőberendezés érhető el, így az sem gond, ha valaki messzebb utazna. Ráadásul, ha nincs töltőállomás a közelben, akkor szükség esetén egy sima háztartási konnektor is megteszi: arról is fel lehet tölteni az autót annyira, hogy a következő gyors- vagy villámtöltőig eljussunk vele. 

Ingyenes parkolás 

Az elektromos autók fenntartása nemcsak az olcsóbb üzemanyag miatt gazdaságosabb, hanem az egyéb költségek miatt is. Az ilyen gépjárművekbe például nem kerül önindító, turbó, váltómű, kardántengely és kipufogórendszer, így ezek meghibásodásával, szervizeltetésével sem kell számolni. Nagy előny az is, hogy Budapesten és több nagyvárosban – például Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, Kaposváron, Kecskeméten, Pécsett, Székesfehérváron és Szolnokon – a zöld rendszámmal rendelkező elektromos autók ingyenesen parkolhatnak a közterületeken is. Elektromos autót cégek gazdaságosabban is vásárolhatnak, adót ugyanis nem kell fizetniük utána. Akkor is vannak előnyök, ha a villanyautó nem kerül a cég tulajdonába: nyílt végű lízingnél és bérlésnél az e-autó áfája visszaigényelhető. 

Nagy számban 2010 óta gyártanak új generációs, lítium-ion akkumulátorral szerelt elektromos kocsikat, a tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy ezek akkumulátorkapacitása 100–150 ezer kilométer megtétele után sem csökken jelentős mértékben. Ma már a gyártók akár nyolc év garanciát is vállalnak az akkumulátorokra, ami több, mint amit a motorokra vállalnak.    

Tématámogatás. Készült az e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft. támogatásával.

Elég egyszerű, mondhatni, ismerős a sztori. De a mű nem is erre épít. Az ereje, a félelmetessége nem ebben áll. Más oka van annak, hogy ezt a könyvet sokan kézbe veszik majd. A sajtómanipulálástól ugyanis egészen egy terrortámadásig jutunk el ebben a politikai krimiben.

Zsuffa Tündét eddig történelmi regények írójaként ismerhettük, most megjelent – ötödik – regénye azonban már a jelen problémáival foglalkozik. Eredetileg az Angyal a földi pokolban és a Híd közepén című regényeit szerette volna trilógiává formálni és megírni a harmadik részt: „Antónia története ott ért véget, hogy 53 év után áll egy híd közepén és sír, mert honvágya van. Nekem is haza kellett jönnöm 20 év után. És emlékszem, tavasszal a Margit hídon megálltam. Álltam a híd közepén és sírtam, hogy nem akarok visszajönni mégsem. Én szeretem, szerettem Bécset! Ekkor jöttem rá, hogy így nem írhatom meg Antónia történetét” – mesélte az írónő a könyvbemutatón.

Egyet ne felejts el, hogy Bécs a kémek városa! – üzeni a könyv. – Úgy ülj le egy újságíróval beszélgetni, hogy nagy eséllyel egy hírszerzővel kávézgatsz.

Itt kezd a történet izgalmassá válni, ám hamarosan még keményebb témák következnek.

– Azt hittem, hogy ez a könyv az újságírókról szól. Ha tudtam volna, hogy nem, akkor nem jöttem volna el! – morgolódott egy idős férfi a könyvbemutatóról kifelé jövet. Az írónő ugyanis úgy definiálta a művet, mint egy Bécs városához szóló szerelmi vallomást. De eközben Zsuffa Tünde olyan nyíltan ír a migránsválságról, a gyilkos, terrorista menekültekről, az illegális menekültstátuszról vagy az emberkereskedelemről, hogy szinte pislogni sem merünk. „Európa kiirtása csak idő kérdése” – olvashatjuk. Oroszok képeznek ki és látnak el fegyverrel afrikaiakat. Tulajdonképpen Oroszország sakkban tart minket, Az EU-t, az ENSZ-t. Egy percig sincs kétség, hogy elveszünk, ha elindulnak ellenünk.

Internetes oldalak, ahol etiópiai nőkre és fiúkra lehet licitálni, emberkereskedők titkos börtöne, volt drogkereskedők, akiknek ez az új biznisze – ilyen és ehhez hasonló képek és témák jönnek velünk szembe olvasás közben...

Az írónő a műben megjelenít egy terrortámadást is.

Zsuffa Tünde elmondta, hogy ennek a résznek a megírásakor ült mellette valaki, aki szakértője a témának, és gyakorlatilag lediktálta, mi történik ezekben a helyzetekben. „Bele kellett gondolnom az ő életükbe, tevékenységükbe.”

Ahogy az író fogalmazott: ezek az emberek akkor végzik jól a munkájukat, hogyha nincs hír. Az a feladatuk, hogy védjenek minket. Félelmetes, mi minden történik körülöttünk, amiről fogalmunk sincs!

Az első benyomás ellenére nem könnyű könyv ez, ember legyen a talpán, aki elbírja a súlyát. Egy dologban biztos vagyok, hogy senki sem olvassa közömbösen, aki a kezébe veszi. Túlságosan aktuális téma, hogy ne legyen visszhangja. Ennek a könyvnek mindenképpen érdekes élete lesz.

Fel is merült bennem, hogy vajon a szerző tudja-e, milyen merészségre vállalkozott, amikor gyakorlatilag szellemi bombát dobott a nép közé ezzel a végtelenül megosztó témával.

Miközben a kötet bemutatójának moderátora ezzel a dicsérettel zárta le a bemutató estjét:

„Igen, így búcsúzik valaki egy szeretett várostól.”

Zsuffa Tünde: Hírek rabjai. Gemma Kiadó, 2018. 384 o.

– A kezdeti kétségbeesés, az elkeseredés és az új életünk felépítése ezzel párhuzamosan zajlott. Ösztön, hogy az ember nehéz helyzetben elkezd kapaszkodókat keresni – ezt tettem én is. Az, hogy létrehoztam egy ilyen közösséget, nem azt jelentette, hogy egyszerre megoldódtak a problémáim, hanem azt, hogy kerestem az utat, amely a megoldáshoz vezetett. Az elején nem is tudtam, hogy mibe kezdek, egyszerűen csak vitt a lendület. Minél jobban belemerültem, annál inkább éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van. Egyre több tennivalót láttam. Nekem a családomon, a gyerekemen kívül nem nagyon volt más, amibe ilyen óriási energiákat tettem, amiben ilyen nagy lelkesedéssel tudtam részt venni.

– Mi ragadta magával?
– Talán az, hogy amikor az ember olyanokkal találkozik, aki hasonló élethelyzetben vannak, mint ő, az nagyon erős kötődést jelent. Tizenhárom éve ezzel foglalkozom, de még ma is, amikor bejön hozzám egy szülő, és elkezdek vele beszélgetni, azt érzem, hogy nekünk valami közünk van egymáshoz. Az ember egész életében azt keresi, hogy hol van az ő helye, és úgy tűnik, hogy az enyém itt van.

– Mennyire volt támogató a környezet a kezdetekkor? Ez változott az évek alatt?
– A családtagjaim és a barátaim mellettem álltak, de az emberek többségében eleinte elég nagy volt az ellenérzés. Sokan nem értették, hogy miért kell kiállni a nyilvánosság elé azzal, hogy én egyedül nevelem a fiamat, miért kell erről beszélni, miért kell egy ilyen kellemetlen dolgot szóba hozni.

De aztán egyszer csak valaki mellém állt, és azt mondta, hogy ő is egyedül neveli a gyerekét. És lassan elkezdett nőni ez a kör. Azt tapasztaltam, hogy minél többször hallanak az emberek erről a témáról, annál inkább hajlandók tudomásul venni, hogy ez létezik.

Nem az a kérdés, akarjuk-e, hogy legyenek egyszülős családok, hanem hogy szembe tudunk-e nézni egy olyan helyzettel, amivel mindannyian együtt élünk. Hiszen mindenkinek van rokona, barátja, munkatársa vagy ismerőse, aki elvált, özvegy vagy bármi más ok miatt egyedül van a gyerekével. Háromszázezer család és félmillió gyermek érintett, őket támogatnunk, segítenünk kell.

– Létrejött idén az Egyszülős Központ. Ez azt jelenti, hogy a társadalom elfogadóbb lett az egyszülős családokkal?
– Fontos jelzés, hogy a döntéshozók felfigyeltek erre a jelenségre, és azt mondták, hogy a mi alapítványunkon keresztül támogatják az egyszülős családokat. A központ létrehozásával beindult egy öngerjesztő folyamat: százszor akkora az érdeklődés a tevékenységünk iránt, mint korábban. Ez a figyelem pedig azt hozhatja, hogy nagyobb empátiával tudnak fordulni az egyszülős családok felé azok is, akik nem érintettek. Erre utal, hogy fél év alatt hatvanan jelentkeztek önkéntesnek hozzánk. Ez a központ a legjobbat hozza ki az emberekből. Nagyon remélem, hogy egyre többen felismerik, milyen sokat jelenthet a hétköznapokban egy-egy gesztus. Például az, ha bekopog a szomszédjában élő, gyerekeit egyedül nevelő apukához, és felajánlja, hogy egy-egy alkalommal vigyáz délután a gyerekekre, vagy leszalad a gyógyszertárba a csecsemővel magára maradt anyuka helyett, amikor lázas a baba.

Amíg az ember nincs ilyen helyzetben, el sem tudja képzelni, milyen sokat jelentenek az ilyen, elsőre aprónak tűnő segítségek.

– Milyen problémákkal érkeznek a szülők ide?
– Amikor az ember egyedül marad, az az élet minden területére hat. Nemcsak azt jelenti, hogy többé már nem egy pár egyik tagja, hanem gyakran a család lakóhelye és a munkavállalási lehetőség is változik, meg az, hogy hogyan telnek a hétvégék. Rengeteg olyan kérdés merül fel, amelyen addig nem is gondolkodott, például, hogyan rendelkezik a jog a lakásmegosztásról, hogyan kell megegyezni a láthatásról, a tartásdíjról, milyen ellátások igényelhetők. Mindezekre egy olyan lelkiállapotban kell választ találni, amikor az ember úgy érzi, hogy az egész addigi élete romhalmazzá vált, és sehonnan nem kap segítséget. Ilyenkor jöhet hozzánk, ahol jogászok, pszichológusok, coach-ok, mediátorok, gyermekpszichológusok adnak választ a kérdéseire.

 

Nagy kérdés, hogyan tud helytállni szülőként, hiszen amíg korábban csak anyai vagy csak apai feladatai voltak, addig most egyszerre kell mindkettőnek lennie. Ebben is nagy segítséget jelenthet, ha beszélhet egy szakemberrel ezekről a kérdésekről, vagy részt vehet olyan programon, amely a kamasz és szülő közötti kommunikációt segíti. A válás vagy a társ halála mellett gyakran anyagi nehézségekkel is szembe kell nézni. Budapesten 15 000 forint a gyerektartás minimum összege. Aki gyereket nevel, az tudja, hogy ez mire elég. Érthető talán, hogy az egyik legnagyobb elszegényedési kockázat, ha egyetlen szülő gondoskodik a gyerekről.

– A vakáció, a nyaralás költségeit is nehéz lehet előteremteni egy egyedülálló szülőnek.
– Ezért nagy dolog, hogy sikerült bekerülnünk az Erzsébet Tábor programba, mert ennek köszönhetően idén már 1000 gyerek és szülő mehetett nyaralni, ahol elfelejthették kicsit a mindennapok gondjait.

Ha nagyobb gyerek van a családban, akkor a korrepetálások, különórák költségei jelenthetnek megoldhatatlan problémát. Itt, a központban viszont tanárok foglalkoznak a gyerekekkel, ezzel jelentős anyagi terhet vesznek le a szülő válláról. Mi közvetlen pénzbeli támogatást nem tudunk adni, de szerencsére egyre több olyan együttműködő partnerünk van, aki ilyen módon kíván segíteni.

Maga a közösség is nagyon fontos, egy tavalyi kutatásunk azt az eredményt hozta, hogy a szülők a legnagyobb problémának az elszigetelődést érzik. Egy anyuka ezt úgy fogalmazta meg nekem, hogy végtelenül egyedül van, hihetetlenül magányos. Ezért működnek a központban klubok, csoportok, amelyekben lehet beszélni a szülőket érdeklő témákról szakemberek vezetésével.

Nem csak az egyedül lévőket várjuk. A mozaikcsaládok számára is vannak programjaink, hiszen tapasztalat, hogy a második, harmadik házasságok könnyebben felbomlanak, mint az elsők, mert nehéz két külön család életét összeilleszteni.

Ebben is tudnak segíteni a szakemberek, érdemes energiát fektetni a kapcsolatokba! A külön élő szülő helyzete sem könnyű, hiszen meg kell birkózni azzal, hogy korábban együtt élt a gyerekkel, és egyszer csak kiesik az életéből, nem ő takarja be este, nem látja reggel, amikor felébred, ráadásul lassan el is távolodnak egymástól lelkileg, mert nem napi a kapcsolatuk. Ezért számukra olyan programokat szervezünk, amelyeken szülők és gyerekek együtt vehetnek részt, hogy legyenek közös élményeik.

 

– Váláskor gyakori, hogy az a szülő, akinél a gyerek marad, teljesen egyedül van a gyermeknevelés gondjaival?
– Sajnos igen. Az a tapasztalat, hogy egy válásnál nem csak az egyik szülő vonul ki a közös életből, hanem az ő családtagjai is, sőt, gyakran azok a barátok is, akik nem tudják kezelni a helyzetet. Egy felmérés szerint a gyerekek fele találkozik hetente a külön élő szülőjével. Tíz százalékuk pedig egyáltalán nem. Sok külön élő szülő egyre ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik; van, hogy a gyerekkel együtt élő szülő hangolja a másik fél ellen a gyereket. Arra is van sok példa, hogy a távozó fél anyagilag sem gondoskodik a gyermekéről, mert úgy érzi, hogy azzal a volt házastársát támogatná.

Ezeknek a harcoknak általában nem pénz az oka, hanem az egymás iránt érzett düh. Azért lenne fontos, hogy a párok válás után képesek legyenek kommunikálni egymással, mert a feldolgozatlan traumák mindannyiuk életét mérgezik akár évtizedeken keresztül.

– Úgy tudom, hogy az egyedülálló szülők tíz százaléka férfi. Ők ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint az édesanyák?
– Az egyedülálló szülők 13–14 százaléka férfi, körülbelül 40 000 apa neveli egyedül a gyerekét. Az egyedüllét, a túlhajszoltság rájuk is jellemző. Vannak azonban különbségek is, a család anyagi helyzete valamivel jobb, ha egy apa marad magára a gyerekkel. A helyzet lelki feldolgozása is másként zajlik a férfiak esetében, ők nehezebben osztják meg kívülállókkal a nehézségeiket. Érdekes módon a társadalom másként tekint rájuk. Az egyedül nevelő apák mögött mindig katasztrófát sejtenek az emberek, a nők mögött pedig balesetet. A hozzánk forduló édesapák időnként arról számolnak be, hogy segítséget kapnak a környezetükben élőktől, például a gyermekeik osztálytársainak a szülei beosztják egymás között, hogy mikor ki visz ebédet nekik, vagy éppen megszervezik náluk a takarítást. Amikor egy édesanya marad egyedül, nem fog össze ennyire a társadalom.

– Kialakultak az Egyszülős Központnak köszönhetően barátságok, szerelmek?
– Szerelmekről még nem tudunk, reméljük, arról is beszámolhatunk majd rövidesen, de barátságok igen. Az is az egyik célunk, hogy amellett, hogy a mi programjainkon részt vesznek a szülők, ők is kezdjenek szervezni. Idén az egyik projektünk abban segítette a szülőket, hogy maguk tudjanak közösségeket szervezni, egymást támogatni. És már vidéken is jönnek létre kisebb-nagyobb csoportok, jó látni, hogy a szülők milyen örömmel vesznek részt a közös programokon: együtt mennek kirándulni, csúszdaparkba, jógatáborba. Ezek nagyon fontos lépések, néha a túlélést jelentik.

– Az első jelentős lépés, a központ létrehozása megtörtént. Milyen terveik vannak a következő évre?
– Egyre többen vannak, akik nem csak egy szolgáltatásunkat veszik igénybe, vagy nem csak egy programunkon vesznek rész, ami azt jelzi számunkra, hogy a hozzánk betérők valószínűleg azt kapják, amit kerestek.

Az első év annak az ideje, hogy folyamatosan kérdezzük a szülőket és a gyerekeket, mi a véleményük arról, amit csinálunk. Amiről azt mondják, hogy jó, azt tovább visszük, amiről azt, hogy felesleges, azt elhagyjuk.

Amiről pedig az a visszajelzés, hogy másképpen jobb lenne, azt módosítjuk. Éppen ezért kérjük, hogy akinek vannak ötletei, hogyan működjön az Egyszülős Központ, jöjjön el hozzánk, és ossza meg velünk.

Zsuzsi: Gyuri először nem volt nekem más, csak egy jó barát. A főiskolán vele szerettem a legjobban együtt lenni. Jogos kérdés, hogy miért is nem merült fel a szerelem köztünk azonnal? Egyszerűen barátok voltunk, akik féltek, ha átlépnek bizonyos határokat, akkor elveszítik egymást.

Gyuri: Viszont megnyertünk valami sokkal többet. Nekem már a kezdetektől ő tetszett, az a nő volt, akire öröm volt ránézni. Rögtön kiszúrtam őt a főiskolán, gyönyörű mosolya volt. Imádom, ha egy nő bátran, önfeledten és sokat nevet.  A megismerkedésünk után egy évvel mondtuk ki azt, hogy ez több mint barátság, legyünk együtt!

Zsuzsi: Végzősök voltunk, amikor állapotos lettem. A szüleink szerettek és támogattak minket. Anyukámnak egy kikötése volt, hogy legyen meg a rendes lánykérés. 22 évesek voltunk ekkor. Tudtuk, hogy biztos állás vár minket a főiskola elvégzése után, úgyhogy ebből a szempontból is teljesen nyugodtak voltunk. Vidékre költöztünk, és elkezdtük a közös életünket, egyből egy kisbabával. Nagy szerelem volt, tele hirtelen ránk szakadt kihívásokkal.

Gyuri: Hamar kellett „megtanulnunk egymást”, de közben csodálatos felfedezéseket tettünk önmagunkról és a másikról is.

 

Zsuzsi:

A szülés után három hónappal újra kisbabát vártam, mert azt szerettem volna, hogy kis korkülönbség legyen köztük. Én nagyon szerettem kismama lenni, igazi anyatípus vagyok.

Az első terhességemnél Gyuri sokáig meg sem simogatta a hasam, de a kórházban amint megfoghatta a kislányát, rögtön apukává vált. Szerintem a férfiaknak kell, hogy kézzel foghatóan érezzék: szülővé váltak. Három lányunk született, és most már négy unokánk is van.

Gyuri: Amint megfoghattam a csöpp kislányom, egyből védelmező érzések jártak át: életem végéig vigyázni fogok rá, óvom, szeretem, védem.

Zsuzsi: Remek munkamegosztásban neveltük a gyerekeket, Gyurira mindenben lehetett számítani. Pelenkázni is nagyon jól megtanult. (nevet) Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor az Őrségben kirándultunk, és az az érzés járt át, hogy „én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy itt lehetek a Gyurival”.

Gyuri: Most, hogy kirepültek a gyerekek itthonról, elkezdtünk újra kettesben kirándulni. Csapatban nem szeretünk menni, inkább csak ő meg én. Könnyedén utazunk, túrázunk, mert mindig megbeszéljük, hogy ki mit szeretne. Sőt, mindkettőnknek az az első, hogy a másik igényét helyezzük előtérbe. De szerencsénk van, mert általában ugyanazt szeretnénk.

Zsuzsi: Megkönnyítette az életünket, hogy sok mindenben hasonlítunk. Remekül tudtunk együtt dolgozni, létre is hoztunk egy közös cipőgyártó céget. Ez a kis üzem sokáig sikeresen működött. Akkor támadtak köztünk konfliktusok, amikor a vállalkozásunk csődbe ment. Én utána hosszú ideig, majdnem öt évig nem kaptam állást, a gyerekek pedig ekkor már egyetemre jártak, szükségünk lett volna az én fizetésemre is. Ekkor megtörtem. Magányosnak, tehetetlennek és kevésnek éreztem magam. Tele voltam bizonytalansággal, kétséggel és kérdésekkel. Rengeteg helyre jelentkeztem, majd egy idő után feladtam, mert féltem a következő visszautasítástól. A munka utáni kutatás közben rátaláltam egy társkereső oldalra, ahol megismerkedtem egy fiatalemberrel, akitől hirtelen rengeteg törődést és figyelmet kaptam… Hát itt indult el a lavina a lelkemben, ami miatt 28 év házasság után különváltak útjaink…

Gyuri:

Úgy éreztem, 28 évig hatalmas szeretetben éltünk együtt, olyanok voltunk, mint egy nagy olasz család. Kimondtuk a dolgokat, szabadon önmagunkat adtunk egymás mellett.

Amikor észrevettem, hogy valami mégsem stimmel, már késő volt. Tudtam, hogy Zsuzsi szenved a munkanélküliségtől, de nem tudtam segíteni neki. Megszakadt a szívem. Tizenöt kilót fogytam le amikor „elveszítettem” őt.

Zsuzsi: Akkoriban szükségem volt valamire vagy valakire, aki újra visszahoz az életbe. Szerelmes lettem. Sajnos ez több szenvedéssel járt, mint boldogsággal. Gyötört a bűntudat. Szenvedtem attól, hogy ilyet teszek, és szétszakítom a családom. Azóta is többször felteszem magamnak a kérdést: „Hogyan tehettem ezt?”

Gyuri: Rengeteget tanultunk ebből. Két és fél évig éltünk külön. Engem gyökeresen megváltoztatott ez az idő és a távolság. Olyan volt Zsuzsi nélkül élni, mintha folyton hiányozna egy részem. Nem értettem, hogy hogyan hagyhatott el engem! Hosszú éjszakákat virrasztottam át azon gondolkodva, hogy mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom, hogyan kellett volna jobban szeretnem őt. Én nem vagyok egy udvarlós típus, sőt, kifejezetten zárkózott vagyok ezen a téren. Ritkán simogattam, ritkán mondtam neki, hogy milyen szép, hogy becsülöm. Nem figyeltem rá eléggé. Sokszor és sokáig nem fejeztem ki az érzelmeimet, azt hittem, hogy jó így, elvégre úgyis tudja… de nem igaz, mondani és mutatni kell.

Zsuzsi: Én figyelek az apróságokra, nagyon tudok örülni akár egy virágnak a kertből. Egy simogatásra, ha épp elmegy mellettem. Egy bóknak a reggeli tea mellett. Nagyon vágyom a szavakra, az apró gesztusokra. Gyuri ezeket nem tartotta fontosnak, pedig többször mondtam neki, hogy tudom, hogy szeret, de nem érzem.

 

Gyuri: Én otthon, a szüleim között sosem láttam intimitást. Nem puszilták, nem simogatták meg egymást előttem, nem sétáltak kézen fogva. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, ez így van jól. Engem sem ölelgettek és nem dicsérgettek sosem. Nem is gondoltam, hogy ezt másképp kéne csinálnom, ma viszont már tudatosan figyelek erre.

Zsuzsi: Minden évben van egy főiskolás osztálytalálkozó – ide mindenki a családjával együtt szokott menni. Felmerült bennem is a kérdés: elmenjek? Vigyem a kedvesem? Nem vittem. Elmentem egyedül. Itt újra átjárt az érzés, hogy milyen jó volt régen, és én még mindig hozzájuk tartozom. 28 év visszavonhatatlanul összekovácsolja az embereket. Ők az otthonom, azok az emberek, akik az én életem útitársai. Megrohantak az érzelmek, az emlékek. Nagyon fájt, hogy mindezt hagytam elveszni. Összefacsarodik a szívem most is, ha visszagondolok minderre. Az osztálytalálkozó után állandóan Gyurira gondoltam. Ekkor Szentendrére jártam ki dolgozni, és hazafelé a kocsiban egy idő után rutinszerűen elkezdtek potyogni a könnyeim… Haza akarok menni, hiányoznak! Sokáig nem mertem felhívni. Dilemmáztam, aggódtam, hogyan fogadna. Majd a szülinapomra kaptam tőle egy egyszerű SMS-t. Ekkor már nem bírtam tovább, a munkahelyi telefonomról felhívtam: „Hazamehetek?”

Gyuri:

A válaszom az volt: „Gyere most, azonnal!” (mosolyog) Azóta együtt vagyunk és újra összeházasodtunk. Korábban sosem ünnepeltük meg a házassági évfordulónkat, most viszont mindkettőt megünnepeljük. (nevet)

Zsuzsi: A hazajövetelem után egy évre mellrákom lett. Gyuri úgy állt mellettem és harcolt értem, mint senki más. Annyira gyenge voltam, és annyira rossz volt a közérzetem, hogy csak feküdni tudtam. Gyuri főzött, hozta nekem a húslevest, és ha nem tudtam enni, megetetett. Ha csak pár lépést tudtam menni, kézbe vett és vitt. Jött velem mindenhova, fogta a kezem, mosott rám. Annyi szeretetet, erőt és biztonságot adott, hogy csakis egyetlen dologra kellett koncentrálnom: a gyógyulásra.

Gyuri: Borzasztó volt látni, ahogy szenved az, akit a világon a legjobban szeretek, és rettenetesen féltem attól, hogy újra elveszíthetem. Át akartam adni neki az erőmet, a bennem levő energiát, meg akartam osztani vele, amit csak lehet. Minden lehetséges dolgot igyekeztem megtenni, amivel egy kicsit is enyhíthettem a fájdalmát.

Zsuzsi: Enyhítetted! Nélküled nem is sikerült volna! Ezúton is köszönöm neked! Köszönöm, a sorsnak a közös életünket, téged, és hogy egymás mellett megtanultunk megbocsájtani és feltétel nélkül szeretni.

Apa három napra elutazott, a gyerekek barátoknál. Hazaérsz, cipőt le, kézmosás, átöltözés.

Furcsa látvány: az ágyon oldalán fekszik a pénzes doboz, körülötte szétszóródott aprópénz. Papírpénz sehol. Villanó érzés a fejedben: kiborogatott dobozkák mindenütt. A kis papírhenger, amiben a fonott ezüstláncocska van. Vagyis volt. A virágforma fülbevaló kis kerek doboza. Üresen. A csattintós kis skatulya a szívecskés láncocska nélkül. A teraszajtó nyitva, árad be a hideg.

Mi van? Dagály. Már a nyakadig ér. Megszédülsz. Csukd be a szemed, hátha elmúlik, és kiderül, hogy csak rendetlen vagy! Kellemetlen érzés. Nem múlik el. A dobozkák üresen szomorkodnak, mintha szégyenlősen próbálnák ürességüket a doboztetőkkel fedni.

Mit is tanultál az iskolában? 105 a rendőrség száma, bemutatkozás, cím, esemény. Kezedben remeg a telefon, most légy nagyon felnőtt, pedig jobb lenne gyereknek lenni, akkor nincs felelősség, csak összecsapjuk a kezünket, és annyit mondunk, nahát, majd anyu elintézi! Egy kedves hang jelentkezik. Bemutatkozás, lakcím jön, majd összeszorított szemmel, kerekre nyílt szájjal bömbölni kezdesz. Nehezen nyögöd ki az információkat, fél füllel hallod a „nyugodjon meg, asszonyom!” mondatot – de ki a fene nyugszik meg ilyentől? A valóban kedves hölgy folyamatosan ismételgeti, majd közli, hogy hamarosan ott lesznek a rendőrök.

Minden újabb szörnyűség felfedezése a lakásban olyan, mint egy gyomros. A kiborogatott, megtaposott fehérnemű látványa. Mereven, szinte bambán nézed a kuszaságot.

Mintha óriásra növekedett vírusok, baktériumok nyüzsögnének rajtuk, gusztustalan mosdatlan kezek nyomai látszanának. Pulóverek, nadrágok keverednek az ágyneművel, régi képeslapokkal, kifordult fényképalbummal. A feldúlt gyerekszobák újabb sírógörcsöt okoznak. Kismackó szomorkodik a szőnyegen a kiszórt holmik közt, üres dobozka, amiben eddig pici babafülbevaló volt.

Ocsmány mancsok nyomták zsebeikbe az apró családi kincseket, hogy érzéketlen orgazdáknak adják majd tovább. Nem szabad, nem szabad erre gondolni, annyira fáj, az érzelmi veszteség fizikai fájdalom.

Pici gyöngyöcske, pici gyerekfülbe való kis aranycseppecske. Hol van? A fájdalom átjár – milyen öreg lettél! Értelmetlen gondolatok száguldoznak a fejedben, semmi értelmes nem jut eszedbe.

Hihetetlenül gyorsan ér ki a kisfiús külsejű, fiatal rendőr társnőjével, aki alig néz ki idősebbnek egy gimnazistánál. Itt tényleg viselkedni kell, ők nem fogják simogatni a fejed, nem bújhatsz zokogva hozzájuk. A fiatal rendőr jegyzetel, vígasztal, kikérdezi a szomszédokat, okos kérdéseket tesz fel.

Hamarosan megérkeznek a helyszínelők, akik a valóságban is léteznek, nem csupán nyugati akciófilmekben.

A bűn közelsége ijesztő. Ujjlenyomatok keresése, fotózás, kérdések, jegyzőkönyv.

A kimerítő munka, túlóra, lekésett vonat, elmaradt pihenés, pánik, fájdalom, a magánterület durva megsértése, udvarias, ámde fájdalmas kérdésekre válaszolgatás eltompít. Legalább nem sírsz, és kerek mondatokban tudsz válaszolni. Le sem mersz ülni, mert a teher és a fáradtság nyomására nem tudnál felállni. Istenem, segíts!

Apránként kiderül, mennyi a veszteség, súlyos összegek hangzanak el, készül a jegyzőkönyv. A tolvajok elvitték otthon tartott pénzeteket, tárgyi emlékeiteket, megrongálták bútoraitokat, mindent beszennyeztek. Nincs már meg a különleges alkalmakra tartogatott nagymama-fülbevaló, az esküvődre kapott gyöngyös nyaklánc, apa ajándék karórája sem. A legtökéletesebb jegyzőkönyv, a biztosítás sem adja vissza a régi nyugalmat, az emlékeket.

Mi lesz ezentúl? Bezárkózol, rácsot csináltatsz, nem mersz kilépni a teraszra, kulcsot cserélsz, magasra szökött vérnyomással nyitod hazatértedkor az ajtót, és abban reménykedsz, minden ugyanúgy van, ahogy hagytad reggel?

Hajnalban, mikor egyedül maradsz, undorral töltöd meg a mosógépet, mintha egy mocskos orgia maradványait kellene eltüntetned. A gép végkimerülésig jár, mindent ki kell mosni, amit a gonoszok valószínűleg megérintettek. Mindenütt száradó, vigasztaló illatú ruhák. Ülve alszol.

Elmúlik egy nap, majd még egy. A rengeteg nem kívánatos teendő miatt a sírógörcsök elmaradnak, eltompulsz, negyedszer is el tudod ismételni, mi történt. Hideg és nyomasztó a fájdalom.

Amikor az ügyintézés feldörzsöli a lelked, vágy ébred benned, hogy találjon már meg valami jó. És jön.

A szomszédod becsenget reggel egy tányér süteménnyel, nem kérdez semmit, csak mosolyog, a tányért majd kéri vissza, de ráér. Ja igen, a tányér, muszáj sütni valamit viszonzásul, kimozdulni, átvinni. Megtudod, hogy ő egy tündér, nem kíváncsiskodik, csak finoman jelzi, szólj, ha szükséged van valamire. Komolyan gondolja.

A családod, a családod! Erőn felül segítenek, hogy enyhítsenek gondjaitokon. Nehezen összegyűjtött összegek szabadulnak fel, karácsonyra szánt pénzecskék vándorolnak hozzátok, szinte zavarba ejtő. Meg sem tudjátok köszönni rendesen. Munkatársaid vigasztaló meglepetéseket csempésznek az íróasztalodra. Gyülekezeted tagjai, a mindig kíváncsi nénik most nem kérdeznek félredöntött fejjel, csak megsimogatják a kezed. Istentisztelet végén az énekeskönyvedben kis borítékot találsz nagy pénzzel. Ki adhatta? Soha nem derül ki.

Nem változik meg az egész világ, a rablók nem jönnek vissza bocsánatot kérni. Veszteséged kifejezhetetlen. De megtudod, hogy körülötted emberek alakjában eddig nem mutatkozó tündérek élnek. Nem tudtál róluk, és ők sem tudták.

Mély lélegzetet veszel, nagyon mélyet, és elkezded új, megváltozott életed.

Hogyan lett egy kassai polgárlány „majdnem” apáca?

Apja lengyel nemesi családból származott, a Slachta szó a lengyel „nemes” szóból eredeztethető. Emigrációs éveiben gyakran használta a Nemes családnevet írói álnévként. Nomen est omen – mondhatjuk Slachta Margit nemes jellemére utalva.

Margit Kassán nőtt fel, polgári, kevéssé vallásos környezetben, akárcsak kortársa, Márai Sándor és későbbi rendtársa, Salkaházi Sára. A mélyen hívő, öntudatos lány német–francia–történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Családja 1908-ban – egy húga kivételével – az Egyesült Államokba emigrált, miután apja felelőtlensége miatt elvesztette vagyonát és állását (a Kassai Takarékpénztár vezetője volt). A huszonnégy éves Margit már egy ideje munkáslányok patronálásával foglalkozott, s ekkor úgy döntött, hogy életét teljes egészében a keresztény szociális munkának szenteli. Feladta tanári állását, és az Országos Katolikus Nővédő Egyesület jóvoltából elvégzett Berlinben egy „munkásnő-titkári”tanfolyamot, majd Magyarországon az egyesület szociális tanfolyamának előadója lett.

Belépett a Farkas Edith által 1908-ban alapított Szociális Missziótársulatba, és annak legaktívabb tagja lett, a főnöknő jobbkeze.

 

Hogyan lett egy „majdnem” apácából parlamenti képviselő?

Slachta Margit az első világháború alatt szociális nőiskolát szervezett, valamint a Szociális Missziótársulat lapjának szerkesztője volt. A Keresztény Nő lapcímet hamarosan felváltotta a Magyar Nő, amelynek alcíme mai szemmel is igen radikális: „A keresztény feminizmus lapja”. Fontosnak tartotta, hogy a konzervatívok ne engedjék át a nőkérdést kizárólag a baloldalnak, ezért használta bátran önmagára is a keresztény feminista meghatározást.

Margit mindig nyitott volt az emberi szenvedésre, a világháború pedig szinte ontotta az elszegényedett, beteg emberek tömegeit. Olyan módon akart segíteni rajtuk, hogy a rászorulók képessé váljanak az öngondoskodásra.

Így jutott el a szociális kérdéstől a politikáig.

A háború alatt a keresztényszocialista pártok tagja volt, majd 1918-ban megszervezte a Keresztény Női Tábort, amely a nők választójogáért, tanulási jogáért harcolt, miközben a család összetartozását, a hagyományos „nőies” foglalkozásokat preferálta. Értékrendjében idegenkedett tőle, mégis üdvözölte a Károlyi-kormányt, amiért megadta a lehetőséget, hogy a nők is választhatókká és választókká váltak. Emellett meggyőződéses legitimista volt, aki egy szép írásban búcsúztatta a királyságról lemondó IV. Károlyt és feleségét.

1919-ben Sir George Clerk, az antant megbízottja elé 35 000 nővel vonult fel – a román megszállók élesre töltött fegyvereinek árnyékában. „Megértést, igazságot, szabadságot kérünk!” – írta átnyújtott petíciójukban. 1920-ban a Keresztény Nemzeti Egység Pártja jelöltjeként a budapesti I. kerület képviselője lett.

Személyében az első nő ült be a magyar parlamentbe. Jellemző a korra, hogy az épületben ekkor nem volt női mosdó…

 

Egyes képviselőtársai igyekeztek ellehetetleníteni munkáját gúnyolódással, ízléstelen bekiabálásokkal. Slachtát azonban ez nem bátortalanította el, sőt, inkább felvillanyozta: huszonnyolc beszédet mondott, számos törvényjavaslatot nyújtott be, amelyek többsége szociális és nővédelmi kérdésekkel foglalkozott.

A „szürke testvérek” élén

Úgy érezte, parlamenti képviselőként tehet a legtöbbet a nőkért, a nehéz helyzetben élőkért. Emiatt konfliktusba került Farkas Edithtel, amikor 1922-ben parlament mandátuma lejárt, és újra szeretett volna indulni. A főnöknő nem fogadta el, hogy ilyen aktívan politizál. Különböztek politikai nézeteikben is, ráadásul mindketten vezetésre termettek. Slachtát és néhány társát 1923 májusában kizárták a Szociális Missziótársulatból. Ők azonban egy héten belül megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, amely szintén apostoli közösség lett, jellegzetes szürke ruhájuk miatt „szürke testvéreknek” is nevezték őket.

1923-tól a Szociális Testvérek Társaságának vezetése, szervezése kötötte le idejét. Külföldön szerzett munkát a testvéreknek, hogy a társaság költségeit fedezni tudják. Ő maga is hosszú éveket dolgozott az Egyesült Államokban és Kanadában.

 

1937-ben megkezdte működését a Katolikus Női Szociális Képző, amelyben, mai szóval, szociális munkásokat képeztek. A harmincas években megalakította a Szentlélek Szövetséget, ennek újságjában, a Lélek Szavában több náciellenes írása is megjelent.

Keresztényként határozottan kiállt az antiszemitizmus és a nácizmus ellen.

 

A zsidótörvényeket elfogadhatatlanoknak tartotta, a munkaszolgálatra kötelezettek érdekében a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt. 1941-ben tiltakozott a kőrösmezei kitoloncolások ellen, 1942-ben hiába próbált tenni valamit a deportálásra ítélt szlovákiai zsidók érdekében. Nagyon megrázta a világi és az egyházi vezetők közömbössége.

 

Miután 1943 februárjában értesült róla, hogy Tiso Szlovákiájában a teljes „zsidótlanításra” készülnek, Rómába utazott, hogy rávegye XII. Piuszt a cselekvésre. Sikerrel járt. A pápa tiltakozásra utasította a szlovákiai püspököket, mire a deportálások elmaradtak. Húszezer ember menekült meg. Amikor Magyarországon is elkezdődött a zsidók fizikai üldözése, a szociális testvérek Thököly úti rendházában bújtatták többek között Heltai Jenőt, Gyarmati Fannit (Radnóti Miklós feleségét), Márkus Emília színésznőt, Rusznyák Jánost, az Akadémia későbbi elnökét, Vilt Tibor szobrászművészt.

A szociális testvérek mintegy ezer embert mentettek meg. Ennek az embermentő munkának a során halt vértanúhalált a Társaság emblematikus alakja, a mára boldoggá avatott Salkaházi Sára.

Az egyetlen „férfi” a Parlamentben

1945-ben, a háború utáni választásokon pártonkívüliként ismét bejutott a nemzetgyűlésbe. Ekkor a 409 megválasztott képviselőből 16 volt nő. Újjászervezte a Keresztény Női Tábort, amely 1947-ben – a választási csalások ellenére – négy mandátumot szerzett. Utolsó felszólalását 1948. június 16-án tartotta az egyházi iskolák államosítása ellen. Amikor a törvényt elfogadták, a kormánypárti képviselők örömükben elénekelték a Himnuszt, amit ő tüntetőleg ülve hallgatott végig. Ezért a mentelmi bizottság kétszer hat hónapra kitiltotta, és mentelmi jogát is felfüggesztette. Ezzel ért véget magyarországi politikusi pályája. Slachta később így vélekedett az esetről: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.”

Rendkívül makacs volt, az elveihez, a hitéhez megalkuvás nélkül ragaszkodott. Néhány törekvését nem csupán a baloldali politikusok, de még a konzervatívok, sőt keresztények is anakronisztikusnak tartották. Ilyen volt például ragaszkodása a királysághoz. Következetes szovjetellenessége és antikommunizmusa is elszigetelte az egyre inkább balra tolódó politikai életben.

Noha ekkor már idős hölgy volt, egyre inkább kijutott neki a gúnyolódásokból, alpári megjegyzésekből.

Említett utolsó beszéde alatt a Magyar Dolgozók Pártjának fiatal főtitkárhelyettese, Marosán György így kiáltott közbe: „Vonulj kolostorba, Ofélia!” Azt is gyakran mondták róla, hogy az „egyetlen férfi a Parlamentben.”.

Száműzetésben

Egyre több egyházi személy került az államvédelem célkeresztjébe, Margit testvér is veszélybe került. Egy ideig bujkált, majd 1949. június 22-én éjjel húgával együtt Ausztriába szökött. Szeptember 16-án az Egyesült Államokba távozott. Dolgozott a Szabad Európa Rádióban is, Nemes Borbála álnéven. Újjászervezte a Szociális Testvérek Társaságát. 1951-ben a hazatérés reményében Bécsbe költözött, majd 1953-ban reményét vesztve végleg az Egyesült Államokban telepedett le. 1956-ban segítette az emigránsokat. A Szociális Testvérek Társaságának egyik rendházában hunyt el Buffalóban, kilencvenéves korában, testileg-szellemileg megtörten.

 

Halála után, 1985-ben Izrael a Világ Igaza kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Yad Vashem Intézet kertjében. 1995. március 15-én ő és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól; május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság-érdemjelében részesült. A Szociális Testvérek Társasága a Kárpát-medencében az egyik legnépesebb női szerzetesközösség.

A Parlamentben viszont a mai napig nincs szobra.

Reméljük, első köztéri szobra hamarosan elkészül Budapest XIV. kerületében.

Felhasznált irodalom:
Balogh Margit: Slachta Margit c. tanulmánya
Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus Kiadó, 1997.

A három fő szakaszból álló műtétsorozat első részét, a fő agyi szállítóér-hálózat érfalon belüli kétlépcsős szétválasztását dr. Hudák István idegsebész vezetésével végezte sikerrel az alapítvány háromfős orvoscsapata Bangladesben tavaly februárban és augusztusban - írja a Semmelweis Egyetem közleményében. A Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány és a Semmelweis Egyetem hosszas egyeztetés után jutott arra a döntésre, hogy Rabia és Rukia kivizsgálása és előkészítése az egyetem klinikáin történjen meg. Az agy és a koponyacsontok végleges szétválasztását alapos – gyermekgyógyászati, aneszteziológiai, radiológiai és infektológiai – vizsgálatokkal szükséges előkészíteni, majd a bőr és a koponyán kívüli lágyrészek nyújtásához speciális tervezésű plasztikai sebészeti szövettágítókat kell beültetni. A beültetést az alapítvány plasztikai sebésze, dr. Pataki Gergely végzi, az egyetem pedig diagnosztikai eszközparkkal és támogató orvosteammel segíti az alapítvány orvosait a műtétsorozat második fő részében. A harmadik szakaszt, az agy és a koponya végleges szétválasztását jelentő „nagyműtétet” dr. Csókay András idegsebész irányítja majd. 

Dr. Csókay András 2018. decemberében szerepelt a Képmás magazin címlapján. Szám Kati a sziámi ikerek szétválasztásáról is kérdezte őt az interjúban:

– Hogy talált meg a sziámi ikrek szétválasztásának feladata?
– A bangladesi misszión keresztül. Ezt Pataki Gergely plasztikai sebész barátom indította el 8 éve. Együtt hoztuk létre 18 éve az alapítványunkat Teréz anya ihletésére. Álmomban nem gondoltam volna, hogy sziámi ikreket elvállalhatok, de amikor megtudtam, hogy nem vállalták el, imádkozni kezdtem – a mai napig vallom, hogy ima kell a tudományos ötlethez. Persze ezt nyilván nem mondja minden tudós, de azt biztos mondja, hogy az elmélyülés vagy a meditálás nagyon fontos. A csendbe való visszalépés, a mélységbe való eljutás, ahol találkozhatunk az igazsággal. A keresztény viszont nemcsak a mélységben keresi az igazságot, hanem tudja, hogy konkrétan kihez megy – Krisztushoz. Az itt megtalált igazságok nemcsak hitigazságokat tartalmazhatnak, hanem morális igazságokat is. Ne lepődj meg, ha ebben az elmélyülésben tapasztalod meg, hogyan hozhatod helye a tönkrement házasságodat. És a tudományos igazságok is itt vannak. Az imádságba esik be az újító gondolat, például, hogy hogyan oldj meg egy műtéti problémát. Így esett be az az ötlet is, hogy nem nyitott műtéttel kellene elválasztani az ikrek ereit – ehhez pedig megtaláltuk dr. Hudák Istvánt, aki érpályán keresztül tudta szétválasztani az agyi ereket egyedülálló módon. De még messze vagyunk a végleges sikertől, több hosszú műtét áll előttünk.

– Mi bátorított az imán túl, hogy ebbe belevágj?
– Az összenőtt ikrek a gyerekkorukat még jól átvészelik, de egy kamasznak az összenövés kibírhatatlan érzéssé válik. Kell nyilván egy szülői döntés, az orvos feladata pedig az, hogy megsaccolja a műtéti siker esélyét. Súlyos betegeknél ez mindig így van.

– A magyar orvostársadalom hogyan kísérte ezt a szenzációt?
– Eddig tudományos kongresszusra egyszer léptünk ki vele, arra nem nagyon reflektáltak. Általában attól függött a reakciójuk, hogy barátaink-e vagy nem. Utóbbiak szerint felelőtlenség, amit teszünk.

– Reagálsz erre?
– Nem. Hatalmas példaképem Semmelweis Ignác, de az igazi Batthyány-Strattmann László, mert őt is üldözték, de ő nem bolondult bele. Pedig azt mondták róla, hogy emberkísérleteket végez, hogy passzióból húz fogat, vág le lábakat, és ez az akkori vezető szakmai újságokban, mint pl. a Magyar Orvos, jelent meg, nem egy bulvárlapban! De ő azt vallotta, keresztény embernek nincs ideje megsértődni, elveszi az energiát a munkától. Az az érzésem, hogy szegény Semmelweis nem tudta Krisztus lába elé tenni a maga szenvedéseit, üldöztetéseit és elfogadni azt. De lehet, hogy ebben tévedek, mert ennek nincs is köze a vallásossághoz, inkább ahhoz, ki milyen lelki alkat.

Mint látjátok, hárman hiányoznak. Ketten úgy lefagytak az évnyitón, az igazgató úr beszéde alatt, hogy azóta sem tudták újraindítani őket. A harmadik hiányzó pedig a mitnézel felhasználónevű osztálytársatok… őt már nem fogjátok viszontlátni az iskolában: az igazgató úr véglegesen törölte a profilját, miután a srác egész nyáron zsarolóvírusokkal bombázta a pótvizsgáztató tanárait. Mostantól ti se nyissatok meg semmit, amit kintről küld. Van egy új tanuló is… állj föl, légy szíves, csinálj gyorsan egy szelfit és küldd körbe, hadd ismerjenek meg a többiek.

Tavalyhoz képest lesznek más változások is, például az adathalászati szakkör ideiglenesen szünetel, a Gyuri bácsit, aki tartotta, picit most lecsukták… Nem baj, állítólag volt már ilyen, ki szokott jönni gyorsan, reméljük, hogy a második félévtől újra velünk lesz. Ha véletlenül mégis benn maradna, akkor várhatóan egy külföldi vendégtanár veszi át a szakkört, nagyon nagy tudású szakember, valamennyire már ismeritek is, hiszen már mindannyiótoknak küldött legalább egy levelet – azzal a címmel, hogy „Gratulálok! Akarok neked utalás 1 millió dollár”.

A „kézírás” szakkörre tavaly két diák járt, ezt kevesli az igazgató úr, szerencsés lenne, ha idén egy-két tanulóval több érdeklő lenne ez iránt az egészen különleges képesség iránt.

Kézzel írni, gyerekek, gondoljatok bele!!!

Teljesen fölösleges és értelmetlen tudás, nyilván, persze, az égvilágon semmire sem használható, de mint érdekességet abszolút érdemes elsajátítani. Például diák-„Ki mit tud?”-on fel lehet lépni vele.

Az órák végét jelző csengőhangot szeptemberre a nyolcadikosok állították be, Kodály Zoltán „Pünkösdölő” c. kórusművének első üteme lesz végtelenítve, az iskola leánykarának előadásában. Ne kérdezzétek, miért. Nem tudom. Rémes.

Szeptember 17-én tanítási szünetet tartunk, általános vírus- és féregirtás lesz az iskolában.

Az őszi osztálykirándulást október 9-én tartjuk: a bésekkel és két kísérő tanárral közösen fogunk felmenni a kekesteto.hu weboldalra. Aki erre a napra kér ebédet, küldje át nekem sms-ben a szülei hitelkártyájának számát.

A „Nyári élményeim” című fotókat kis felbontású jpeg-ben, a videókat mp4 formátumban töltsétek fel az osztályszerverre. Pontlevonás, ha nem tüntetitek fel a korhatár-besorolást.

Röviden ennyi, gyerekek, a tanítást hétfőn kezdjük, három internetes erkölcstanórával. Most pedig tegyétek ki a telefonokat, megnézem a nyári letöltéseket!

A Fővárosi Közterület-fenntartó Nonprofit Zrt. (FKF) közleménye szerint a lakosság választhat: a kukák mellé, vagy a kijelölt gyűjtőhelyek egyikére teheti ki a fákat. Előbbi esetben ügyelni kell arra, hogy se a gyalogosokat, se a parkolást, se a gépkocsi forgalmat ne akadályoza a kidobott fa. A parkoló autók közé se tegyük ki, mert az ágak megkarcolhatják a fényezést és kárt okozhatnak a járművekben. Bár a fa kidobása az ablakon jó módszernek tűnik, hogy megszabaduljunk tőle anélkül, hogy teleszórnánk tűlevelekkel a lakást és a lépcsőházat, mégse tegyük: rendkívül balesetveszélyes ugyanis, mind a gyalogosokra, mind az elhaladó autókra nézve.

A kihelyezés főidőszakában, január 6-tól egy-másfél hónapig az FKF ún. fenyőfa járatai szállítják el a fákat, előtte és utána normál hulladékszállító gépekkel, valamint a nagyméretű fákat külön gyűjtőjárművel gyűjtik össze. Becslések szerint mintegy 500-600 ezer fenyőfát szállít el az FKF ilyenkor, az ünnepek után.

A fenyőfákat összeaprítják, majd a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű kazánjaiba viszik. A fenyő a magas gyantatartalom miatt kitűnő tüzelőanyag, amelyből elégetéssel több tízezer budapesti háztartás számára biztosítanak fűtési gőzt és villamos áramot.