Az operaház kedden az MTI-hez eljuttatott közleménye szerint Ókovács Szilveszter főigazgató az Útravaló 2019 címmel megjelent CD-vel üdvözölte az év első fővárosi kisbabáját.

A lemez idei anyagát a Zempléni Fesztivál augusztus 19-i zárókoncertje adja, amelyet a sárospataki Rákóczi-várban rögzítettek. Az albumon szerepel Erkel Ünnepi nyitánya, Bartók Öt magyar népdal énekhangra és zenekarra című műve, Weiner Concertino zongorára és zenekarra című darabja, Dohnányi Szimfonikus percek című opusza és Kodály Galántai táncok című alkotása. A felvételen a Magyar Állami Operaház Zenekarát Medveczky Ádám vezényli, közreműködik Megyesi Schwartz Lúcia operaénekes, aki négygyermekes családanyaként az idei lemez beköszöntőjét is írta, valamint Zsoldos Bálint zongoraművész.

Az Útravaló CD-k terjesztésében az Opera partnere a PromoBox Kft., amely 2010 óta folytat segítő, informáló tevékenységet a családok körében.

– A szüleim ötven évig, apám haláláig voltak házasok. Apám tudós jogászprofesszor volt. Az sajnos föl sem merülhetett, hogy anyám is egyetemet végezzen, mert származása miatt abban a történelmi helyzetben ez nem volt lehetséges. Miután leérettségizett, szinte rögtön férjhez ment, és hamar megszülettünk a bátyámmal, így az ő hivatása a család lett.

Soha nem érezte magát alárendelt szerepben, hogy „csak” családanya – ezt is nagyon tisztelem benne –, de mivel nagyon művelt, mindig egyenrangú szellemi társa volt apámnak. Úgy él teljes életet, hogy nem épített saját karriert.

Apám felvidéki származású, ezért amikor már anyagilag megengedhették maguknak, létrehoztak egy alapítványt, amelynek célja, hogy segítse a felvidéki magyarságot kultúrája, identitása megőrzésében. Miután apám meghalt, anyám nagyon fontosnak tartotta, hogy folytassa mindezt, ezért kettőzött energiával munkálkodott. Annak ellenére, hogy nem kötődik személyesen a Felvidékhez, örömmel és hihetetlen energiával látja el az alapítvány gondozását. De tevékenyen segíti a Máltai Szeretetszolgálat munkáját is. Amikor pedig nincs nagymamai teendője, akkor kulturális, művészeti vagy közéleti eseményeken is részt vesz. Hetvenen túl is inspirálóan aktív életet él.

– Ön is egy olyan feladatot kapott, amikor férje köztársasági elnök lett, amely nem feltétlenül esett egybe a vágyaival, a személyiségével vagy a karrierterveivel. Édesanyja volt a minta hozzá?

– A szüleim példát adtak, ez biztos. Valójában nem a férjem köztársasági elnökké választásakor kellett váltanom, hanem már előbb: amikor ő Európa parlamenti képviselő lett. Akkor fizetés nélküli szabadságra mentem és lényegében feladtam a bírói karrieremet. De nem ez volt a legnehezebb döntés.

Az volt a fő kérdés, hogy a férjem hétvégi apuka legyen-e, vagy családként tudjuk megszervezni, megélni a hétköznapokat is.

A legkisebb gyermekünk akkor volt hétéves, éppen elkezdte az iskolát, a két nagyobb viszont már egyetemre járt. Végül azt a megoldást választottuk, hogy a két nagy itthon maradt, a két kisebb pedig velünk költözött Brüsszelbe.

– Az államfő feleségeként ez a hivatásbeli hátralépés a nyilvánosság felé kilépést jelentett, egészen más feladatokkal. Ugyanúgy magáévá tette a férje álmait, mint az édesanyja az édesapjáét?

– Igen, de ezt én sem éreztem áldozatnak. Ez a feladat sok új lehetőséget kínál számomra, amit nagyon lehet szeretni! Amióta számtalan alapítvánnyal, egyesülettel, szervezettel találkozom, sokkal jobb lett a véleményem az emberekről. Hihetetlen, mennyi önzetlen segítő dolgozik jó ügyekért!

Rengetegen állnak fontos ügyek mellé névtelenül, ki munkával, ki pénzzel – és nem azért, hogy bemutassák a médiában vagy leírják az adójukból.

Az egyik gyermekotthonban például van, aki fodrászként fizetség nélkül vágja le a gyerekek haját, van, aki segít az adminisztrációban vagy cipőt vesz a bentlakóknak, más a felújításban tud részt venni. Böjte Csaba egyik otthonában frissen érettségizett fiatalok, leendő egyetemisták egy hónapig táboroztatták a gyerekeket. A felnőtt életük küszöbén, az utolsó igazi vakáción ezt érezték a legfontosabbnak.

– A köztársasági elnök feleségeként milyen külsőségeknek kell megfelelni? Ön hihetetlenül csinos, nyilván sportol is, de ebben a gyönyörű magassarkúban végigsétálni egy protokolleseményt nem kis fizikai erőfeszítés lehet.

– Odafigyelek az evésre és sportolok is, de ez eddig is megvolt az életemben, és a súlyom sem változott. Régen előfordult, hogy beleugrottam egy nadrágba meg egy pulcsiba, ha mentem valamelyik gyerekért, de nem jelent olyan nagy kényszert most sem az elvárt megjelenés. Persze oda kell figyelnem, hogy férjemmel Magyarországot képviselve hogyan jelenek meg egy fotón más elnöki vagy királyi pár társaságában.

Azt tapasztaltam, hogy az általános protokoll-előírásokba azért mindenki bele tudja csempészni a személyiségét, legyen szó uralkodóról vagy elnöki feleségről. Nagyjából ilyen volt a stílusom régebben is, hiszen bíróként is fontos a megjelenés, de az tény, hogy most még kevésbé engedhetem meg magamnak, hogy például a cipőm sarka kopott legyen.

– Talán egy bíró számára nem annyira előnyös a hangsúlyosan nőies megjelenés.

– Ó, azt a talár megoldja.

Kép

Kép: Emmer László

– Egy bírónő tárgyilagos döntéseket hoz az életben is, például szigorú szülő?

– A kettőnek egymáshoz szerintem nem sok köze van.

– Mit szeret a hivatásában?

– Azt, hogy független vagyok, illetve csak a jogszabálytól függök, nem az ügyfelemtől, ahogyan például egy ügyvéd.

– És a döntés felelőssége nem nyomasztó?

– Gazdasági pereket tárgyaltam, amikor pedig a három gyerek nagyobb lett, a cégbírósághoz mentem, tehát mindig úgymond „hideg-rideg” ügyeken dolgoztam. Szerencsére nem kellett gyerekelhelyezési perekben, válásoknál vagy testvérek közti örökösödésről döntenem. A perek tárgya többnyire az volt, hogy cégek milyen kötelezettségeket vállaltak és azt teljesítették-e vagy sem. Ebben általában egyértelműek a helyzetek.

– Hogyan dönt a jó ügyek támogatásáról? Gondolom, sok az ilyen megkeresés. Abban is racionális?

– Ha olyan területről jön a kérés, amelyről nincs elegendő információm, segítenek a munkatársaim. A gyerekekkel kapcsolatos felkérésekre csak akkor mondok nemet, ha esetleg már korábban elígérkeztem másik programra. Örömmel veszek részt kulturális, művészeti eseményeken, de szívesen teszek eleget oktatással vagy testi-lelki egészségünk megőrzésével kapcsolatos rendezvényekre szóló meghívásoknak is. A karitatív feladatok közül számomra kiemelten fontos a Máltai Szeretetszolgálat munkája, önkéntesként segítem tevékenységüket. Az a fontos, hogy a felkérés olyan ügyet szolgáljon, amelyet egyéniségem vagy személyes kötődésem miatt hitelesen tudok támogatni. Ebben is fel kell vállalnia az embernek az egyéniségét.

– Nagy hangsúlyt fektet például a tehetséges gyerekek támogatására. Ebben mi a legnagyobb kihívás? A gyerekek felkészítése, motiválása vagy a szülői háttérrel való kapcsolattartás?

– Egyrészt esélyt kell adnunk a gyerekeknek a fejlődésre, és megfelelő teret, hogy kibontakoztathassák képességeiket – de kell hozzá az ő lelkesedésük, és emellett szükség van a családjuk támogatására is.

Vannak persze hihetetlen jó érzékkel megáldott tanárok, nevelők, jó szándékú, elhivatott emberek – például Böjte Csaba testvér és Snétberger Ferenc iskolateremtő gitárművész –, akik többnyire a családokat is meg tudják győzni arról, hogy a tehetség ápolása a gyerek igazi útja.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A saját családját mennyire viselte meg a költözés és a protokolláris helyszíneken berendezett otthon?

– Amikor ideköltöztünk, a három nagy már egyetemista vagy dolgozó felnőtt volt: azt mondták, szó nem lehet róla, hogy ők a barátaikat – a Harry Potter kifejezésével élve – „a tiltott rengetegbe” hívják. Egy sorompóval, őrséggel körbevett hely alkalmatlan erre. Ezért ők nem költöztek velünk. A legnehezebb időszak az volt talán, amikor Brüsszelben a harmadik évünket töltöttük, és jött a hír, hogy a férjemet az államfői posztra jelölik: a velünk lévő nagyobbik gyermeknek ugyanis egy éve volt hátra az érettségiig, nem volt tehát észszerű hazajönnie egy teljesen más iskolarendszerbe. Akkor úgy döntött, hogy Belgiumban marad egyedül, hogy befejezze a középiskolát. Ez sem neki, sem nekünk nem volt könnyű, de sikeresen helytállt. Nagyon büszke vagyok rá!

– A gyerekek könnyen elfogadták, hogy az édesapjuk munkája határozza meg a család életét?

– Ebben nőttek fel. Tudják, hogy ettől a helyzettől ők is kapnak, de nekik is áldozatot kell hozniuk. A három nagyobb gyermekemnek a rájuk irányuló figyelem miatt nagyobb a súly a vállán: munkájukban emiatt még jobban kell teljesíteniük. A legkisebb esetében a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk neki, amennyire lehet, egy átlagos gyermek hétköznapjait biztosítani. Tömegközlekedéssel jár iskolába, barátaival táborba vagy kirándulni megy, ahogy a korosztályában a többiek.

– Házaspárként is sikerült megtartani a korábbi barátaikat?

– 35–40 éve ugyanaz a baráti társaságunk, minden évben együtt megyünk velük biciklitúrára, sátorozni, síelni, evezni, ahogy tettük ezt korábban is.

– A közjogi méltóságok feleségei rendszerint ott vannak az eseményeken a férj mellett, és általában eléggé körülhatárolt a feladat, amelyet elvárnak tőlük. Ritkán látni olyat, hogy egy női közszereplő mellett ugyanilyen szerepben a férje van. Vagy tévedek?

– Ha a magyar köztársasági elnökök feleségeit nézzük, mindegyik kicsit másképp látta el ezt a feladatot. Sólyom Erzsébet például inkább visszahúzódó személyiség volt, Dalma asszony pedig a mai napig is aktív.

Mivel eleve kevés politikusasszony van, nyilván kevés férjet is látunk mellettük. Viszont egyre több női nagykövettel találkozom, ott gyakran előfordul, hogy a férj vált életritmust, és követi a feleségét.

– De például a jótékonysági szerepkör kifejezetten női vonalnak tűnik.

– A magyar történelemben csupa ilyen nőalakkal találkozunk, Lorántffy Zsuzsanna, Szilágyi Erzsébet, Teleki Blanka, Veres Pálné vagy a női szentek, kezdve Szent Erzsébettel… de ma már jócskán vannak férfiak is közöttük.

– Ha Önnek kellene elmondania az éjfél utáni újévi beszédet január 1-jén, az miről szólna?

– Szerencsére eddig ez nem merült föl. Mivel anya vagyok, és egyértelmű, hogy ez fontos számomra, az új esztendő első pillanataiban a családokat köszönteném – és nem csak a Családok évében. Elmondanám, hogy a család egyszerre jelent örömöt, bátorítást, reményt és vigasztalást. Elszomorít, ha arról olvasok, hogy valaki már a sokadik válásán is túl van. Emlékszem, egyikük azt nyilatkozta, hogy ha valaki tíz év múltán még mindig ugyanazzal él együtt, az magát és a társát is becsapja, hiszen a szerelem ekkorra már elmúlik, ezért őszintétlen egy ilyen házasság. Számomra ez felháborító. Megtiszteltetés, hogy évek óta fővédnöke vagyok a Házasság hete rendezvénysorozatnak: célunk, hogy minél több pozitív és hiteles példát mutassunk be, mert meggyőződésünk, hogy a házasság olyan szövetség, amely az őszinte szeretetről, hűségről, kölcsönös megbecsülésről szól.

– A gyerekei generációja hogy látja ezt? Elég a családi minta?

– Ez még előttünk áll. Én csak remélni tudom, hogy gyermekeink követik a családi mintát, bár hozzánk képest kicsit késésben vannak.

– A korai házasság nem gátolhatja a tehetség kibontakozását? Legyen egy minimális egzisztenciális háttér, ezt használják leggyakrabban ellenérvnek a családalapítással szemben.

– Ketten együtt egy szövetségben könnyebb a szükséges anyagiakat előteremteni. Aki egyetemistaként vagy egyetem után gyermeket vállal, annak negyvenéves korára majdnem felnőnek a gyermekei, így még további évtizedek maradnak arra, hogy elérje a céljait.

Sok ismerősöm a gyereknevelés alatt jött rá, hogy egészen mást szeretne csinálni: a gyermekek mellett továbbtanult, és új irányba indult el. A gyermekvállalás a karrier szempontjából nem elvesztegetett idő! Az álmok valóra válthatók fiatalon – de negyven felett is! És sokkal többet ér a megvalósult álom, ha velem örülhet a családom.  

Áder János és Herczegh Anita létrehozták a Regőczi István Alapítványt a Covid-árvák megsegítésére. Személyre szabott gondoskodást biztosítanak nagykorúságukig vagy munkába állásukig azoknak a gyerekeknek, akik a Covid-járványban veszítették el egyik vagy mindkét szülőjüket.
Az alapítvány számlaszáma, ahová adományokat várnak: 11705084-21448492-00000000
További információk és online adományozás: https://regoczialapitvany.hu/

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT. 

Tegnap megakadt a szemem egy piros cipellőn. Egyszerű, elegáns, nőies, leértékelt, pont az esetem. Bámultam a kirakaton át, elképzeltem, ahogy abban megyek az esti táncórára. Ez volna a szerelem első látásra? Felpróbálom, kényelmes, és ráadásul még szép is! Fizetés közben a kasszásnak arról áradozom, hogy nincs mit tenni, egyszerűen beleszerettem a lábbelibe. A hölgy mosolyog, bólogat, ő is tudja, hogy túlzok, hiszen egyértelmű, hogy amikor hazaviszem a cipőt, nem fekszem vele egy ágyba, hanem odateszem, ahová való: a szekrény aljába, a többi közé. De vajon ez mindenki számára ennyire egyértelmű?

Évek óta kering az interneten, de a magyar bulvársajtó csak a napokban harapott rá igazán Amanda Liberty történetére, aki nem úgy gondol a tárgyakra, mint én a piros cipellőre. A brit hölgy ugyanis párkapcsolatban él egy csillárral. Vérszagot fogtak hát a bulvárcápák, és megindult a verseny a kattintásokért.  „Leszbikus kapcsolatban él a csillárjával” „Megáll az ész, itt egy nő, aki szerelmes a csillárjába” és hasonlók. Az a probléma a szenzációhajhász címekkel tengeren innen és túl, hogy pontatlanok és elterelik a figyelmet a lényegről.

A történet valójában arról szól, hogy itt egy nő, aki szerelmes a csillárjába, mert valamiért objektofília alakult ki nála, és nem kap esélyt a gyógyulásra, mert a közösségi- és bulvármédia időről időre előhúzza a baját, hogy jót nevethessen rajta a világ.

Szeretni valamit valamiért

Amanda Lyberti első szerelme egy dobfelszerelés volt, majd a New York-i Szabadság-szobor következett, ennek tiszteletére változtatta meg a vezetéknevét is. 2016-ban aztán az eBay-en megpillantott egy 91 éves csillárt, azóta abba szerelmes. A világítótestet Lumiere-nek hívja, és annyira rajong érte, hogy még a képét is magára tetováltatta. A 34 éves brit nő kapcsolatát Lumiere-rel leszbikus szerelemként írja le, és szeretné házasság formájában törvényesíteni.

Azt már nem teszi hozzá a bulvármédia, hogy hiába keringenek bizarr esküvői fotók a világhálón, valójában sehol nem köthet törvényes házasságot egy élő személy egy élettelen tárggyal.

Még akkor sem, ha egy násznépnyi ember statisztál az esküvőnek csúfolt színjátékhoz. 

Apropó, ünneplő násznép és támogató barátok! Az internetezőket két nagy táborra osztotta a csillárszerelem. A hozzászólók meglepően nagy csoportja csodálja és üdvözli, hogy Amanda felvállalja másságát. A másik gúnyolódik, feltűnési viszketegségről beszél és viccesnek találja a nem mindennapi történetet. Valójában ez a bulvárhír nem csodálatos, és csak annyira vicces, mint a többi mentális zavar, vagyis semennyire. Amanda parafíliában szenved, azon belül is objektofilként diagnosztizálták.

A parafília a pszichológiában és a szexológiában használt kifejezés, amely alatt a nem szokványos tárgyak, szituációk vagy személyek iránti szexuális vonzalmat értik.

A pszichiátriai betegségeket besoroló DSM-V jelenleg nyolc parafíliát sorol fel hivatalos mentális betegségként. Objektofíliáról akkor beszélünk, amikor valaki a tárgyak iránt érez szerelmi kötődést. Az objektofilok tehát olyan „stabil partnert” keresnek, aki nyitott a szexuális viszonyra, ám közben mozdulatlan, és nem is reagál semmire. Nagyon széles a paletta a parafílián belül, éppen ezért fontos megkülönböztetni a másokra nézve többnyire veszélytelen fétiseket pl. a pedofíliától, amely már a bűncselekmény kategóriájába tartozik.

Emberkutyusok

Amanda egyébként mindig elmondja, hogy „nagyon sok pozitív visszajelzést és támogatást kap”. Ugyanígy támogatja a környezete a cikk másik főszereplőjét, Pöttyöst is, aki az úgynevezett „emberkutyus” (human pup) fétisnek hódol. Az „emberkutyusok” gyakorlatilag olyan férfiak (és nők), akik szeretnek időnként kutyának öltözni. Ilyenkor úgy viselkednek, mint az állatok: tálból esznek, ketrecben alszanak, ugatnak, négykézláb közlekednek, visszahozzák a labdát, és élettársukra gazdaként tekintenek. Életükről dokumentumfilm is készült, ahol Pöttyös is bemutatkozik. Nem borzolom az olvasók idegeit a bizarr részletekkel, csupán egy fontos momentumot emelnék ki a filmből. Pöttyös, mielőtt eldöntötte, hogy kutya lesz, menyasszonyával élt együtt. Szakítottak ugyan, de a hölgy továbbra is támogatja, és úgy tesz, mintha normális lenne az, hogy egy dalmatajelmezbe öltözött férfit pórázon vezet. Pöttyös napról napra egyre jobban eltávolodik a valóságtól és emberi mivoltától, csak mert elhitetik vele, hogy attól kutya a kutya, ha visszahoz egy eldobott labdát.

Kutyának azonban születni kell, így Pöttyös valójában egy összezavarodott ember marad, akinek zavarba ejtően népes rajongótábora van az interneten.

A biztatás nem támogatás!

Váradi Fanni szexuálpszichológus szerint a médiafelhajtás sokat ronthat a parafilok helyzetén. „A parafíliák területe még a szakemberek számára is viszonylag ismeretlennek számítanak, mivel az érintettek általában rejtőzködnek. Egy erekciós zavarral vagy vágyhiánnyal sokkal hamarabb fordulnak szakemberhez, míg a nem szokványos dolgok iránt érzett szexuális vágyakról kevésbé mernek beszélni az emberek, pedig az érintettek nem tehetnek arról, hogy a parafília kialakult, nagy részük ráadásul szenved tőle. A parafíliás emberek nagy része ép elméjű, csak bizonyos szexuális élményeik rossz ingerekkel kapcsolódtak össze. Nem törvényszerű, de sokszor egy fiatalkori élmény vagy trauma váltja ki a szexuális zavart”– fűzte hozzá. A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy Amanda beszélget is a csillárral, és mivel a tévképzetek és hallucinációk alapvetően nem tartoznak a parafíliához, a hangok más betegségekre, például skizofréniára is utalhatnak.

Amanda esetében tehát különösen fontos lenne a rendszeres orvosi konzultáció. Mert ma még szerelmes szavakat „suttog” neki a csillár, de holnap már akár arra is kérheti, hogy bántson másokat vagy saját magát.

A bulvársajtó nem foglalkozik ezekkel a kockázatokkal, mert működtetői rég eladták a szívüket. Már nem veszik figyelembe, hogy a szenzációhajhász címek, gúnyos megjegyzések és fröcsögő kommentek mögött mindig van egy ember, akinek problémája van és nem kap segítséget – pedig a szexuálpszichológusok szerint van remény. Váradi Fanni úgy véli, ha motivált rá a parafil, szexuálterápia keretén belül a probléma feloldható. „Ilyenkor a kognitív viselkedésterápia eszközei a leghatásosabbak, ahol a kliens téves, torzított gondolatait és viselkedésmódjait korrigálják. Ha valamilyen súlyosabb, a személyiségét mélyebben érintő dologról van szó, például egy traumáról, akkor pszichoterápia javasolt.”

Van tehát remény a parafilok gyógyulására, és hátha a bulvármédia is visszavásárolja a szívét egyszer.

Ha a szenzációhajhászoknak újra lesz szívük, rögtön érezni fogják, hogy a kutyajelmeznek a beöltözős buliban, a csillárnak a plafonon, a piros cipellőnek a sárga köves úton, Amandának pedig a szakrendelésen a helye, nem pedig a Blikkben!

De most nem foglalkozott sokat ezzel a kérdéssel, összekapta magát és indult a munkába, hogy ott legyen reggel hatkor, amikor kiosztják az aznapi feladatokat. Szeretett itt dolgozni, korán kezdett, de kettő körül már nyílt a kapu, így volt ideje délután az eredeti szakmájával foglalkozni, és szerelte a villanyt egész estig, hiszen megbízható volt, egymásnak ajánlották az ügyfelei, sőt olcsó is, mert nem adott soha számlát, már csak azért sem, mert nem volt semmilyen vállalkozása. A feleségének, Klárinak sem, aki takarított feketén, csak egy ismerősnél volt bejelentve, ő egész olcsón megszámította neki a havi járulékok befizetését, így nem lett volna gondja, ha orvoshoz kell mennie.
Este, ha szerencsésen időben végeztek, még a gyerekekkel is volt egy kis idejük foglalkozni, majd a vacsora után, miután Klári leszedte a kenyér és a felvágott maradékait az asztalról, még gyorsan berakott egy mosást, amíg Pista bepakolta a mosogatógépet. Nem panaszkodtak a gyerekeikre, a teregetést szinte mindennap megcsinálták, persze elfelejtették néha, de ennyi belefért, legfeljebb veszekedtek velük rutinból egy kicsit. Sok idő nem maradt, még egy gyors felsöprés a lakásban, sőt a legsürgősebb vasalás is belefért Klárinak, amíg Pista elkészítette a másnapi uzsonnát a gyerekeknek.
– Képzeld, ma elkapott valami kérdőíves lány az utcán – suttogta Klári az ágyban, amikor már minden elcsendesedett, bár mintha valami halk zene átszűrődött volna a gyerekszobából, biztos a telefonon néznek valamit már megint, de lusták voltak kikelni az ágyból, hogy rájuk szóljanak. Úgyis elalszanak előbb-utóbb.
– Kérdőíves? Ugye nem válaszoltál neki? – Pista nem szerette az idegeneket, a falra tudott mászni, hogy Klári mindenkivel szóba állt. Őt utoljára valami szavazás miatt állították meg, szó nélkül haladt tovább. Majd pont ő fogja elmondani nekik... – Mi közük ahhoz, hogy kire szavazunk?
– Ne csináld már! – Klári nevetett. – Arra voltak kíváncsiak, mikor szoktam otthon főzni meg takarítani.
– Főzni meg takarítani? Mit érdekli az őket?
– Tudom én azt? Mondtam, hogy legfeljebb hétvégén főzök, de akkor van, hogy két-három napig is elég. Takarítani meg... Egy évben kétszer, háromszor legfeljebb. Kinek van arra ideje?
Pista mérgesen ült fel az ágyban.
– Kétszer-háromszor? Minden hétvégén felfordítod a lakást! Én meg moshatom az ablakot! És a söprés, a felmosás minden reggel, mielőtt elindulsz?
– Na jó, de az nem rendes takarítás. Nem hagyhatjuk mocskosan a padlót, mi van, ha átjönnek anyádék? Meg az ablak... Mit szólnának a szomszédok, ha azt látják, hogy ott van minden kéznyom az üvegen? De jó, hogy eszembe jutott, a hétvégén tényleg kéne takarítani végre. Már hetek óta nem húztuk el a tűzhelyet, szerintem ott van a fakanál is, amit még anyádtól kaptunk, aztán majd megkérdezi, miért nem azzal főzök...
– Tudod mit? Én inkább alszom. – Pista visszafeküdt és elfordult. – Aztán te takaríts, ha van kedved hozzá.
Klári odabújt hozzá és átölelte, tudta, hétvégén majd úgyis segíteni fog, de ha egyszer szeret morogni...
Valamikor később, eltelt talán egy év is, talált egy újságot este a metrón, és ahogy átlapozta, felfigyelt egy nagybetűs cikkre két celeb közt, akik vagy házasodtak, vagy váltak, de az is lehet, hogy főztek éppen, Klári irigykedett is rájuk gyakran, hogy ilyenekre van idejük. Leginkább a főzést irigyelte.
A főcím méretű mondat így hangzott: „A magyar nők a leglustábbak egész Európában!”
Nem foglalkozott volna vele, de megütötte a szemét a takarítás szó a cikkben, amiből kiderült, hogy nálunk takarítanak szinte a legkevesebben naponta otthon, a nők közül is, de a férfiak sem jeleskednek igazán, sőt a főzés sem mindennapos, alig van olyan ország, ahol ritkábban kerül friss főtt étel a családi asztalra. Klári elszégyellte magát kicsit, de ha így írja az újság... Mindenesetre már tudta, hogy hiába volt náluk nagytakarítás két hete, ezen a héten megint nekiáll, rá aztán ne mondja senki, hogy lusta. Majd Pista főz valamit addig a családnak. Szégyenlősen tolta be a lábai alá a szatyrát, nehogy észrevegye valaki, ma megint csak felvágottat visz haza a gyerekeknek…

Amikor elolvastam egy cikket az Európában leglustább magyar nőkről, nem akartam hinni a szememnek. Körülnéztem a családomban, a barátok közt, végiggondoltam a nőket, akiket ismerek: valóban annyira lusták lennének, csak én eddig nem vettem észre? Vagy lehetséges, hogy csak az én környezetemben tűnik hihetetlennek a kijelentés? Aztán utánanéztem, miről is szól ez a statisztika.

Az Eurostat felmérésében arra kérdeztek rá, ki az, aki mindennap végez otthon házimunkát vagy főz valamit. Ebben a kérdőívben valóban a legutolsók lettek a magyar nők, mindössze 56 százalék adott a kérdésre igenlő választ, a férfiaknak pedig csupán 14 százaléka, ezzel éppen lehagyva a bolgár férfiakat (13%) és a horvátokat (12%).

Érdekes módon csupa közép-kelet európai ország végzett a legrosszabb helyeken – a szlovénok és a csehek sem dicsekedhetnek az eredményeikkel. Lehetséges, hogy ezekben az országokban – az elmúlt évtizedek „láblógatós” körülményei miatt – mindenki így ellustult? Ahelyett, hogy takarítanánk és főznénk, nap mint nap elmegyünk valahova, sörözünk, vásárolunk, étteremben szórjuk a pénzt? És nem csak mi, férfiak, hanem a nőknek is csaknem a fele? Úgy érzem, itt valami sántít. Férfiként még talán bevállalnám, de hogy a nők...

Aki foglalkozik felmérésekkel, tudja, mi minden múlik a kérdésfeltevésen, de ennek az eredménynek annak is gyanúsnak kéne lennie, aki itt él kis hazánkban.

Felmerülhetne benne, vajon nem arról van-e szó, hogy a házimunka megítélése más mifelénk? És nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában? Felsöpörni a gyerekek után, mert megint nem vették le a cipőt és behordták a sarat? Felmosni este a padlót, rutinból, mint mindig? Megetetni a családot, összecsapva egy kis rántottát, majd eltakarítani a maradékot, bepakolni a mosogatógépbe, kiteregetni, feltenni egy új mosást és elrendezni a cipőket? Vagy gyorsan kitakarítani a WC-t este, mert azért mégis, hogy néz ki...? Hiszen ez nem is házimunka! Ez nálunk, Magyarországon mindennapi feladat, rutin. A takarítás mifelénk ott kezdődik, amikor elhúzzuk a bútorokat, hogy azok mögött is felmossunk, lemossuk az ablakot, és a főzés is legalább két fogás, vagy ha egy, akkor abba beleadunk apait-anyait, és legalább két napra. Van olyan ismerősöm, aki csak két-három naponta főz, de akkor előre, persze a családtagoknak külön, mert válogatósak, emellett csak a mindennapi szükséges takarítást végzi el, mivel váltott műszakban dolgozik, és ha egész nap benn van, akkor este kilenckor már nincs kedve nekikezdeni.

Főz mindennap? Nem. Az ítélet: lusta!

Jó néhány gyermeket nevelünk otthon, valamennyi részt vállalok én is a házimunkából, de a többségét a feleségem végzi. De nem főz mindennap, „csak” bevásárol, mielőtt munkába megy, és bepakol a mosogatógépbe, kitereget, mosást rak be, és – bár én feleslegesnek tartom – mindennap legalább kétszer végigsöpri a lakást, mert behordjuk a koszt. (Na jó, ezekből néha én is megcsinálok ezt-azt). De nem főz és nem takarít naponta, ha megkérdezem, azt mondja, többnyire csak hétvégén. Eredmény? Ő is lusta.

Egy nyugat-európai polgár számontartja, hogy ő most otthon házimunkát végez, mert felmossa este a fürdőszobát. Vagy önkéntességnek tekinti azt, amikor elmegy feldíszíteni a felekezetének a templomot egy szertartásra és énekel a helyi kórusban.

Egy magyar? Szinte soha, hiszen ezek – vagy akár a szomszéd füvének a lenyírása, esetleg bevásárlás a nehezen mozgó idős ismerős helyett – számunkra nem munkák, nem önkéntesség, hanem az élet természetes velejárói, mindennapi feladatok.

Nem szeretném eldönteni, melyik szemléletmód a helyes, de egy újságírónak illene végiggondolnia egy állítást, mielőtt megfogalmazza, és azt is, hogy egy hangzatos címmel kikbe rúg bele. Utána kellene gondolnia, esetleg van-e valami más is a háttérben. Mert nem csak az ismerőseimet sérti meg ezzel, hanem a saját baráti körében, rokonságában élő nőket, akiket ha megkérdez, szoktak-e mindennap takarítani, akkor letámasztják a partvist, és megállnak, hogy visszaemlékezzenek, mikor takarították ki utoljára a hűtőszekrényt, majd szégyenlősen bevallják, hogy hát bizony nem szoktak mindennap... Mondja nekik személyesen a szemükbe, hogy „akkor ti bizony mind lusták vagytok”!

Ez jutott eszembe, amikor a minap belefutottam egy bevállalósnak tetsző írásba, amelyben a szerző édesanya karácsony másnapján jól megmondta a világnak, hogy miért (csak) egyetlen gyermeknek adott életet. A döntés az övé, mert senki nem bírálhatja felül azt, hogy ki mennyi gyermek szülésére, felnevelésére érzi magát képesnek, számtalan oka lehet ennek – ahogy annak is, ha valaki egyáltalán nem vállal gyermeket.

A mai píszi világban, ahol az élet továbbadásának látszólag már rég nincs köze az isteni imperatívuszhoz („Sokasodjatok!”), mindenki azt csinál az életével, amit csak akar. Ezért azt állítani, hogy presszió alatt állnának a gyermektelenek vagy az egy–két–akárhány gyermekes szülők, finoman szólva is mondvacsinált torzítás.

Már csak tények is ez ellen szólnak, ugyanis éppen hogy az egykék világa jött el: a mai gyerekek több mint felének (53%!) nincs testvére.

A cikk szerzőjének zaklatottságát így nehéz értelmezni, hiszen a többségi társadalomhoz tartozik, így nem igazán érthető, miért gondolja azt, hogy az egygyermekes családok „ma Magyarországon tabutémát” jelentenek, valamiféle elnyomott kisebbségi létformát valósítanak meg. Hiszen a szülői korosztályban ők maguk a többség!

A gyermekes családok 26,3%-ban nevelnek ma Magyarországon egy gyermeket, a kétgyermekesek aránya ennél jóval kevesebb, 21,8%, míg a háromgyermekeseké 6,4%, a négy vagy többgyermekes családok aránya pedig mindössze 1,7%. (Emellett még szomorúbb tény, hogy a házaspárok/ élettársi kapcsolatban élők 45–48%-ának egyáltalán nincs gyermeke.) Forrás: www.ksh.hu/mikrocenzus2016/

Az írás szerzője akkurátusan sorra veszi a „testvérellenes” érveket attól a szubjektív októl kezdve, hogy „nem hisz abban, hogy a testvér léte szükséges”, hiszen a testvérek között „nincs összefogás, mindenki küzd a sajátjaival, mint malac a jégen”. De abban sem hisz a szerző, hogy gyerekként igényelné valaki, hogy legyen testvére, ezek csak áltudományos kijelentések szerinte – és hát ő sem akart kiskamaszként tesót, mert csak a veszekedést látta a barátai testvérei között.

Aztán jönnek a materiális megfontolások: „azért van egy gyerekem, mert nekem ennyi pénzem van”, és másokkal ellentétben, akik „anyagi megfontolások miatt szülik második gyermeküket”, ő épp ellenkezőleg tesz.  Újabb pragmatikus szempontként elhangzik még, hogy „nekem ennyi időm van, egy gyerek fér bele, a többit másra akarom fordítani – magamra, a férjemre, a munkámra, a hobbimra”, és végezetül a „nekem ennyi energiám van”, „így tudok odafigyelni arra, hogy milyen ember valójában, mik a személyiségjegyei… hogy valóban ő tudjon kibontakozni, és olyan ember legyen, aki ő, és ne olyan ember legyen, akit én szeretnék, hogy váljon belőle”.

Az anyagi, időbeli erőforrásokkal való takarékosság szikár és megcáfolhatatlan érveivel szemben ezen a ponton kezd az érvelés kisség zavarossá válni. Nem látom be, miért ne bontakozhatna ki valaki testvérek mellett, és miért jelentene a többgyerekes szülőség valamiféle zsarnoki hozzáállást.

Az én nagy bajom ezzel a testvérellenes okfejtéssel, hogy az optikája finoman szólva is egysíkú: ahogy az egy gyermek sem csak bajjal, küszködéssel, nehézséggel jár, úgy a több gyermek sem csak ezek többszörösével.

Miért gondoljuk azt, mi felnőttek, hogy a mi úri passziónkért vannak a gyerekek, és miért viselkedünk úgy, mintha valami kegyet gyakorolnánk, hogy megszüljük azt az egy–két–sok gyereket?

Hát nem épp az a csodálatos az anyaságban, hogy a szerelemből és a megelőlegezett szeretetből élet születik, és általa mindez sokszorozódik? A testvérek születésével ezt élik meg a szülők is – nemcsak a gondok és az aggodalom sokasodik ugyanis, hanem az öröm is, ha gyermekeink egymás felé forduló szeretetét megtapasztaljuk, mert az legalább olyan nagy dolog, mint a születésük felett érzett öröm.

A szülő korántsem csak ad: a gyermekeitől olyan ölelést kap, ami máshoz nem fogható; olyan bizalmat, ami máshol meg nem tapasztalható és olyan erőt – a legnehezebb élethelyzetekben is –, amely máshonnan nem kapható.

És ha már a szerző a testvér születése ellen ható okokat tallózza, egy fontos kimaradt a sorból: a biológiai alkalmasság kérdése. Ma ugyanis a legtöbb testvér nem a fenti okok miatt nem születik meg, hanem mert a párok első gyermeküket elodázva, későn vállalják, és egyszerűen kicsúsznak az időből. Ha valamivel érdemes lenne foglalkozni társadalmi szinten, az ez a késlekedés: amikor a kívánt, vágyott gyermekek (testvérek) nem születhetnek meg.

És vajon a testvériség eszménye hogyan valósulhat meg társadalmi szinten, ha nincs tapasztalat arról, mit jelent a másik ember igényeit figyelembe venni, azért olykor lemondani a saját előnyeinkről, és a másik különbözőségét szeretettel elfogadni?

Ebben a tapasztalatszerzésben bizony pótolhatatlan kincs, ha valakinek megadatik, hogy testvére lehessen. Ezt igazolja, hogy több olyan szülői értekezleten is jártam, ahol a tanító néni arra kérte a szülőket, hogy értessék meg a gyerekekkel, nem egyedül léteznek a világban – az egykéző társadalomban ugyanis sokkal inkább jelent problémát az egó túltengése, mint az (egyébként tényleg felesleges) tapintatlanság, amivel a kistestvér jötte felől érdeklődik a szomszéd néni. A gyerekek pedig a veszekedésekből is tanulnak, ahogy a bajban összekapaszkodásokkal is fejlődik a személyiségük.

Természetesen mindenki annyi gyermeket vállal, amennyit szeretne (és amennyi adatik), de az egyén és a társadalom számára is üdvös, hasznos szociális mintázatok érvényességét firtatni, a testvéri kapcsolat személyiségformáló erejét és társadalmi fontosságát tagadni nem szabad – akkor sem, ha ez olykor fájó vagy kellemetlen szembesülésre kényszerít bennünket döntéseinkkel.

– A Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play Bizottsága kiírta pályázatát a következő esztendőre is. Miért van szükség erre évről évre, s miért fontos végül is az egész társadalom számára megmutatni a díjnyertes embereket?
– A világ bármelyik országában és társadalmában fontos megismertetni és terjeszteni azt a hitet és példát, amit a fair play jelent és nyújtani képes.

Azt gondolom, hogy a legjobb tanítás a példamutatás.

Utóbbi képes a legnagyobb befolyást kifejteni annak érdekében, hogy sokan megismerjék és tudják, mi az a tisztesség, és mit jelent jó életet élni. A Fair Play-díj egyik célja, hogy bemutassa azokat az embereket, akik ezen értékeket vallják, és ezek szerint élnek. Fontosnak tartom, hogy egyre több olyan példakép éljen közöttünk, akik prófétái a tisztességes életnek. Jacques Rogge korábbi, Fair Play-díjas NOB-elnököt tudnám még idézni:

a győztes az, aki tisztességesen élt, küzdött és versenyzett. Ez egy olyan gondolatsor, amihez valóban érdemes ragaszkodni.

– Amikor kiírják a pályázatot, sok jelölést kapnak?
– Változó mértékben érkeznek, de alapvetően sok jelölést kapunk. Mivel a Nemzetközi Fair Play Bizottságnak is én vagyok az elnöke, sokszor nehéz meghozni azt a döntést, hogy végül is ki legyen díjazott.

– Az embereknek, a társadalomnak szüksége van a jóra – ezt veszem ki a szavaiból.
– Abszolút így gondolom, fontosnak tartom, hogy minél több pozitív hír és esemény vegyen körül bennünket – amelyek legyenek igazak és méltók azokhoz, akikről szólnak.

– A fair play viselkedés miben különbözik attól, hogy valaki szimplán jó, szolidáris a másik emberrel? Mi az tényező, ami a fair playt megkülönbözteti a jó és erkölcsös viselkedéstől?
– Alapvető tényező, hogy aki megkap egy Fair Play-díjat, valami többet tett hozzá a cselekedetéhez; olyat, ami belülről, szívből jön. Olyan plusz értékről van szó, amiben a társadalom is hisz, és azt el is fogadja. Mindez pedig emlékezteti az embereket arra, hogy lehet jól és tisztességesen is élni.

Olyan pluszról van szó, ami „provokálja” az átlagembert a cselekvésre:

ha például valaki egy idős embert lát a gyalogátkelőnél, akkor álljon meg az autójával és segítse ezzel őket az átkelésnél. De a fair play megnyilvánul abban is, ha az ember toleráns, vagy kerüli a goromba viselkedést. De a sportnál maradva… a sport egy nyíltan követhető eseménysorozat, amely tiszta lehetőséget kínál arra, hogy valaki tisztességesen viselkedjen. Az ember egyre éhesebb a szeretetre, márpedig a sportot majdnem mindenki szereti. Egy picit divattá is vált, mert a társadalom mégis csak rájött arra, hogy ha egy kicsit sportosabban él, akkor boldogabb lesz az élete is.

– Azok az értékek, amelyek a sportban megjelennek – kitartás, becsület, versenyszellem, motiváció – át tudnak szivárogni a sporton kívüli, hétköznapi életbe is?
– Mindenképpen. Hadd említsem példaként Varga János birkózó olimpiai bajnokot, akit idén választottunk meg a Nemzet Sportolójának. „Egyszerű”, szerény gyerek, aki falusi srácként küzdötte föl magát olimpiai bajnokká.

Lassan elfeledkezünk ezekről a sikerekről, pedig ezeknek az embereknek a viselkedése és a morálja példaértékű.

Egy ilyen ember – mint amilyen Varga Jancsi is – a legmagasabb csúcsokra jutott, és ott is éppen olyan szerény és tisztességes ember maradt, mint amilyen a bajnoki címei előtt volt.

– Viszont Ön is hatalmas és gazdag életúttal bír, számos elismerés után idén megkapta a Magyar Örökség Díjat is. Mit jelent egy ilyen díj? Mit üzen Önnek és akár nekünk is?
– Ez a díj a legnagyobb örömet adja számomra, de egyben felelősséget is. A magyarság – éljen Kolozsvárott vagy a Felvidéken – az én családom, tehát ez a díj az öröm mellett kötelezettséget jelent arra, nehogy véletlenül valami „rosszat” tegyek. Az igaz, hogy az ember az első helyért versenyez, az én célom viszont az volt, hogy jól vívjak, jó orvos és családapa legyek. Ezeket a szerepeket sokszor nem is volt és most sem könnyű összeegyeztetni, viszont a saját elvárásom magam felé – és a társadalomé is – az, hogy legyek becsületes, és álljak rendelkezésre, ha szükséges.

– A sport ethoszáról beszélünk, de mégis adja magát a kérdés: az a hatalmas biznisz, ami ráépült a sportra, vajon nem erodálja-e annak szellemiségét?
– Ez igaz, és nem lehet nem tudomást venni erről a helyzetről.

Az én megítélésem szerint – és most durván fogalmazom meg – a pénz megöli a tiszta sportot, a fair play eltűnésének kezdete a pénz megjelenéséhez köthető.

De ezzel együtt az is igaz, hogy szükség van a pénzre is, hiszen sok minden – például vívótermek vagy focipályák építése – nem valósulhatna meg másképp.

– A következő esztendőben Budapest lesz Európa sportfővárosa. Ez mit jelent számunkra?
– Nekünk, magyaroknak elsősorban az eddigi sporteredményeink, sportrendezvényeink sikereinek elismerését jelenti. Az „Európa sportfővárosa” titulus egy olyan megmérettetést, kihívást jelent számunka, amit mindenki beilleszthet a saját mindennapjaiba, életébe is. Örülnünk kell annak, hogy ilyen pezsgő sportélet vesz minket körül, és példát kell mutatnunk nemcsak kifelé, hanem saját magunk számára is.

Kamuti Jenő – Kép: Fortepan

Kamuti Jenő Budapesten született 1937-ben. „A Nemzet Sportolója” címmel kitüntetett, világbajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes magyar vívó, orvos, sportvezető, a Nemzetközi Fair-Play Bizottság elnöke. Tőrvívásban és párbajtőrvívásban egyaránt versenyzett, 1957-től 1976-ig mindkét fegyvernemben, összesen százhatvanszor szerepelt a magyar válogatottban. 1960 és 1976 között öt olimpián vett részt. Egyéni tőrvívásban elért két ezüstérme mellett még négy alkalommal ért el olimpiai pontszerző helyezést. (Közben 1963-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetemen orvosi diplomát szerzett. 1967-ben sebész szakorvosi vizsgát tett. A Semmelweis Kórház orvosa, majd a MÁV Kórház és Rendelőintézet osztályvezető sebész főorvosa, 1996-tól 2001-ig kórházigazgató főorvosa volt.) 1977-ben megkapta az UNESCO Fair play-díját, a Nemzetközi Fair Play Bizottság pedig 2000 óta őt választja immár 4. alkalommal elnökévé. 2012-ben beválasztották a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületébe. 2017. június 28-án választották a Nemzet Sportolójává.

Elektromos tricikli és villanyszekér 

Majdnem kétszáz éve már annak, hogy az elektromos járművek első, kezdetleges prototípusai gurulni kezdtek. Az elektromossággal folytatott kísérletek úttörői már a hőskorban megpróbáltak járműveket meghajtani az új energiaforrással. Persze, kifejezetten meglepő lenne, ha éppen ezen a tudományterületen nem dolgozott volna magyar feltaláló. Már a legkorábbi elektromos járművek sem születhettek volna meg a világ egyik legnagyobb újítója, Jedlik Ányos munkássága nélkül. Ő ugyanis nemcsak a dinamót fejlesztette ki a tizenkilencedik század közepén, hanem már harminc évvel korábban, 1827-ben megtervezte a világ első villanymotorját. De ezzel még nem elégedett meg: 1855-ben megalkotta az első, villamos energiával hajtott autómodelljét is. Ennek egy példánya máig működőképes, és megtekinthető a Budapesti Elektrotechnikai Múzeumban. 

Az első, szinte teljesen használhatatlan, de mégis forradalmi jelentőségű elektromos járművet egy skót feltaláló, Robert Anderson készítette 1832-ben. Ez úgy nézett ki, mint egy túlméretezett gyerektricikli, ráadásul az alján elhelyezett csomagtartót vagy polcot teljesen elfoglalták a hatalmas, nehéz akkumulátorok. 

Aztán két emberöltővel később a működőképes járművek is megjelentek. Először természetesen Amerikában tört meg a jég: 1887-ben William Morrison villanymotort és továbbfejlesztett akkumulátorokat szerelt egy közönséges szekérre, és árulni kezdte. Ekkor még nem aratott túl nagy sikert, de a felturbózott változatból már eladott vagy egy tucatot 1890-ben. Ez hat személyt tudott szállítani, és körülbelül húsz kilométer per órás sebességet ért el. 

A hőskor 

Ez volt az a rövid időszak, amikor a körülmények kedveztek az elektromos autóknak. A gőzhajtású autók a kezdetektől fogva kudarcra voltak ítélve, a robbanómotor pedig még nem tudott igazán elterjedni. Igaz, hogy a német Nikolaus August Otto éppen ezekben az években hozta létre az első működőképes benzinmotort, de még legalább húsz évbe telt, mire a gyártók ki tudták fejleszteni a sorozatgyártáshoz szükséges technológiát. 

Így egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a tizenkilencedik század végén átszakadt a gát. Minden valamirevaló elektronikai cég nekilátott villamos autókat gyártani. Igazi divat lett belőlük.  

New York városa például egy több mint hatvan villamos taxiból álló flottát tartott fenn, méghozzá nagy sikerrel. A századforduló környékén odáig jutott az új találmány népszerűsége, hogy minden három eladott személygépjárműből egy elektromos meghajtású volt. Ferdinand Porsche is megalkotta a maga elektromos autóját P1-néven. Még a hírneves Thomas Alva Edison is sokat bíbelődött a korábbiaknál hatékonyabb akkumulátor megalkotásával, Henry Ford pedig szintén ebben látta a jövőt. Nemsokára azonban kiderült, hogy mindketten tévedtek. 

A vetélytárs színre lép 

Éppen Ford volt az, aki hosszú évtizedekre ellehetetlenítette ennek az ígéretes találmánynak a fejlődését. A Ford T‑Modell félelmetes tömegtermelése 1908-tól kezdve egyszerűen maga alá temette az elektromos autók piacát. Ez volt az a fordulópont, amikortól kezdve egyre többen vásárolhattak maguknak megfizethető árú gépkocsit. Ráadásul a kőolaj ára hosszú évtizedeken át nagyon alacsony volt, így semmi nem állt a belső égésű benzines és dízelmotoros személyautók útjában. Úgy tűnt, hogy a verseny végérvényesen eldőlt. 1935-re szinte nyoma sem maradt a villanyautóknak. 

A felszín alatt persze egyetlen pillanatra sem állt le a feltalálók és a kutatók munkája. Nem túl látványosan ugyan, de az elektromos autó koncepciója tovább élt. Aztán először a hatvanas-hetvenes évek olajválságai döbbentették rá a világot, hogy előbb vagy utóbb mégiscsak találni kell egy másik energiaforrást az autók meghajtásához. A híres 1971-es holdjáró és az Egyesült Államok Postaszolgálatának elektromos járművei voltak az első kísérletek valami komoly váltásra. Ez utóbbiak hatvan-hetven kilométer per órás sebességre és hatvan-hetven kilométer megtételére voltak képesek egy töltéssel. 

Az első fotók egyike a Tesla model 3-ról (2017) – Kép: Profimedia - Red Dot

Versenyben 

Innentől kezdve a piac szabályai szerint beindult a fejlődés. A kilencvenes években már rohamosan nőtt a gyorsulás, a sebesség és a hatótávolság. 2006-ban született meg az a név, amelyik ma is ismerősen cseng: a Szilíciumvölgyben megalapították a Tesla Motors nevű céget. Az amerikai állam 465 millió dolláros hitelt nyújtott nekik, amit a lejárati határidő előtt kilenc évvel visszafizettek. Ez olyasmi, amit méltán lehet üzleti sikernek nevezni.  

Sorra dőlnek a rekordok, a Tesla S-Modellje például már ötszáz kilométert is megtesz egy töltéssel, és a legjobb akkumulátorral felszerelve akár öt másodperc alatt is felgyorsul százra. 

Egyre több területen érik utol az elektromos gépkocsik a robbanómotorosakat, és lehet, hogy rövidesen majdnem mindenben maguk mögött is hagyják őket. 

2017 júliusában két amerikai, Bradly D'Souza és Jordan Hart rekordidő alatt keresztülautózott az Egyesült Államokon egy Tesla elektromos kocsiban: ötvenegy óra és negyvenhét perc alatt eljutottak Los Angelesből New Yorkba. Ez még benzines autóval is a becsületére válna bárkinek.  

Tématámogatás. Készült az e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft. támogatásával.

Egyszer réges-régen, még egész fiatal koromban olvastam a Rádió Újságban az egyik rádiós munkatárssal készült születésnapi interjút, amelyben feltette a szokásosan bugyuta kérdést a riporter: „Milyen érzés 60 évesnek lenni?” Az ünnepelt nagy bölcsességgel válaszolt: „Remek! Az elmúlt hatvan évre már nincsen gondom!” Igazolhatom: nagy igazság ez. Már minden kötelességen, gondon túl vagyunk: iskolás korunk izgalmain, a párunkra találás kétségein, felneveltük a gyerekeinket, szárnyukra bocsátottuk őket, szüleinket kísérni, ápolni tudtuk, amíg Isten magukhoz szólította őket, nincs már semmi kötelességünk.

Már felszabadultan, szeretetből, csakis szeretetből s nem kötelességérzetből tehetünk mindent. És itt vannak az élő ajándékok, az unokák.

Még fiatal anya voltam, amikor én is föltettem a bugyuta kérdést egy néninek, akinek akkoriban pár nap különbséggel született az első két unokája: „Milyen érzés nagymamának lenni?” – „Fárasztó fiam, fárasztó” – volt a lesújtó válasz. „Az nem lehet!” – gondoltam magamban, s azóta is így gondolom. Mert nagyszülőnek lenni nem fárasztó kötelesség, hanem örömteli ajándék.

Mikor válunk nagyszülővé? Amikor megfogan az első unoka? Vagy amikor megszületik? Bizony nem! Csak akkor, amikor már megszületett az új család. Nagy türelemmel és tapintattal kell kivárnunk, amíg a kórházból hazaérkezett édesanyából, édesapából és kicsi emberkéből család lesz.

Nagy a kísértés, hogy a buzgó segítéssel kiszorítsuk az ifjú apát az őt megillető helyről: a családfő helyéről. 

Talán a fiatalok sok ügyetlenkedése és hibázása ellenére is engedni kell, hogy a házaspárból család legyen, s csak a háttérből támogatni, hogy az édesapa életet tudjon adni az új családnak. 

Mert a gyermeket az anya, a családot az apa szüli meg. Ő védi-óvja a gyenge anyát és kicsi csecsemőjét, ő irányítja a család hajóját. 

Nekünk nagyszülőknek pedig már a fogantatástól kezdve a fő hivatásunk: örülni, örülni, s ezzel szárnyakat adni a fiataloknak. (Hány magzat életét menthette már meg ez a nagyszülői bátorító öröm!) 

A születés utáni első hetekben azért az otthon megfőzött finom ebéddel megörvendeztethetjük a bontakozó családot, itt-ott egy-egy pillantással gyönyörködhetünk az újszülöttben, de semmiképpen nem szabad betelepedni közéjük – még akkor sem, ha esetleg átmenetileg vagy rendesen náluk lakunk. 

Amikor 4-5 hét múlva megszületett a család, akkor válunk igazi nagyszülőkké mi is meg a másik nagyszülőpár is. Ahogy kivárni ezt a pillanatot nem könnyű, úgy beletalálni ebbe a párhuzamos szerepkörbe sem könnyű. Nekünk is idő kell rá. Csodálatos hivatásunk mindkét ág rokonságát egybeszeretni, boldog, szeretetteljes burkot képezni a zsenge és még sérülékeny új család köré. 

Nem szabad engedni a versengés kísértésének: ki mit vesz, ki főz finomabb paprikás krumplit, ki mit tud jobban, ki viszi drágább helyekre a közös unokákat, hanem figyelmes szeretettel a magunk helyét kell betöltenünk, ápolva a szeretet egységét.  

Mostantól fogva és már mindig: vendégek vagyunk a fiataloknál, nem a mi szokásaink érvényesek, akkor megyünk, ha hívnak, várnak, s oda ülünk az asztalnál, ahova a vendégek szoktak. Nem az asztalfőre, mert az az apáé – lelki értelemben is. 

De pótolhatatlan hivatásunk, hogy biztos háttér legyünk minden helyzetben, váratlan nehézségek, betegségek idején, s hogy levegyük a terheket a fiatalokról, ha az nekik is jó. 

A mi hivatásunk időnként szabaddá tenni a szülőket, hogy erőt gyűjthessenek, ápolják az egymás iránti szeretetet, elutazhassanak kettesben. Ilyenkor miénk a világ: az unokák.

Közben pedig fel kell készülni az elszakadás művészetére. Miután egy-két hétig anyjuk lehettem az unokáknak, kialakítottuk a közös életet, etettem-itattam őket, fürdettem, betakargattam őket, csillapítottam a köhögésüket, tele volt velük a lakás – és akkor egyszerre csak, egyik pillanatról a másikra, elviszik őket a szüleik. Eleinte bizony majd meghasadt a szívem. Ottmarad a kiságy, benne a mackó, ott a rengeteg apró tárgy, ami mind emlékeztet rájuk, de nincs ott a gyerek. Ilyenkor mintha a szívemből szakadt volna ki egy darab.

Bár most is fáj a szívem, akár ha csak leírom ezt az érzést, de hálát is adok a Jóistennek, hogy többször gyakorolhatom ezt: elszakadni attól, ami vagy aki nekem fontos, mert így majd könnyebb lesz mindentől de mindentől elszakadva, felszabadultan, őszinte vágyakozással Hozzá költözni.
 

2019. januárjától duplájára emelkedik a gyerekek után járó pótszabadságok mértékét a központi közigazgatásban dolgozók számára:

• egy gyerek esetén kettő helyett négy,
• két gyereknél négy nap helyett nyolc,
• három gyereknél pedig hét nap helyett 14 nap jár.

Hosszabb lett a gyermek születése után járó apaszabadság is, egy gyerek esetében öt nap helyett nyolc, ikrek esetén hét helyett tíz napra emelkedett.

Új elemként megjelent a nagyszülőknek járó pótszabadság, amely minden unoka születése esetén öt napot jelent, és bevezették az első házasoknak járó öt napos pótszabadságot is.

Januártól nő a Gyed és diplomás gyed összege

Január 1-től a minimálbér emelkedésének köszönhetően nő a gyermekgondozási díj (gyed), valamint a diplomás gyed összege, utóbbit az érintettek már a gyermek két éves koráig igénybe vehetik - közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) kedden. A gyed maximális összege 2019-ben eléri a bruttó 208.600 forintot, míg a diplomás gyed az alapképzésben résztvevő hallgatóknál 104.300 forintra, a mesterképzésben résztvevők esetében 136.500 forintra emelkedik.

A gyermekgondozási díj a gyermekvállalás támogatására nyújtott pénzbeli ellátás, amely biztosítási jogviszony, illetve felsőoktatási intézmény nappali tagozatán folytatott hallgatói jogviszony alapján állapítható meg. Nem azonos az alanyi jogon igénybe vehető gyermekgondozást segítő ellátással [korábban gyermekgondozási segély (gyes)]. 

Bevezetik a Gyod-ot, azaz a gyermekek otthongondozási díját

A tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket otthon ápolók számára január 1-től megjelenik a gyod, amelynek összege bruttó 100 ezer forint és a gyermek életkorától függetlenül folyósítható. Ezt az ellátást az a vérszerinti vagy örökbefogadó szülő igényelheti, aki a súlyos fogyatékosságából vagy a tartós betegségéből eredően önellátásra képtelen vér szerinti vagy örökbefogadott gyermekéről gondoskodik. A gyod-ra a szülőn kívül akkor válhat jogosulttá egyéb hozzátartozó, ha a szülő meghal, vagy például egészségi okból nem képes tovább ápolni a gyermekét.

Amennyiben több ápolásra szoruló gyermek él egy családban, a szülő az alapdíj másfélszeresét veheti igénybe. A gyod mellett lehetséges a testvér után járó egyéb családtámogatások folyósítása is - mondta el Novák Katalin az Emberi Erőforrások Minisztériumának család és ifjúságügyért felelős államtitkára decemberi sajtótájékoztatóján. Decemberben arról is döntött az országgyűlés, hogy a jövőben folyamatosan emelkedik a gyod összege, és 2022-re el kell érnie az akkori minimálbér szintjét - fűzte hozzá az államtitkár.

Havi 40 ezer forint lesz a kétgyermekesek családi adókedvezménye 

Januártól havi 40 ezer forintra emelkedik a kétgyermekesek családi adókedvezménye. A kedvezményt már azok is igénybe vehetik, ahol érkezik a második gyermek, a várandóság 91. napjától.

2016 óta négy lépésben, minden évben emelkedett a kétgyermekesek adókedvezménye, így 2019-ben eléri a 2015-ös, 20 ezer forintos összeg kétszeresét.