24 ajtó

Az első ajtó mögött egy ünnepeket kettétört, gipszelt láb. És egy varázsvilág, ahol buborékból piros gömbök válnak, majd varázsfújásra elzöldülnek, feketednek, eltűnnek – és szőke kislánycopfok mögül újra előtűnnek, s nyílik a copfokhoz tartozó, egyre kerekedő kék tekintet is, gyanakvásból csodálkozásba, majd huncut csillogásba váltva. S hogy hányszor céloztuk meg, hogy az ujjunkról az orrára kerüljön az a piros gombóc, és hányszor találtunk helyette pizsamazsebbe, ágyba, párna alá, anyafülemögé, azt fedje jótékony homály. De egész bizonyos, hogy ez az ajtó rejtette a világ legtürelmesebb copfos céltábláját.

A második ajtó mögött egy kamaszlány, aki vakbélműtét után is inkább szerelmi bánatában vergődik, és egy kéthónapos pici baba egymás melletti ágyon sírdogálnak. Egyikünk a babát teszi szorongásba dermedt anyukája mellkasára, másikunk a nagylányt zárja karjába. S egyszerre szakad fel a megnyugvó sóhajtás kéthónaposból és tizenévesből, anyukából és gyerekből. E mögött az ajtó mögött nincs is más. És nem is kell több. Csak ez a két, ölelésbe zárt pillanat. 

A harmadik ajtó mögött vak, beszélni nem tudó kisfiú. A zárt ajtó mögött egy önmagába zárt világ. Óvatosan nyitogatjuk, hangokba kapaszkodva. Koppan az ajtófélfa, megnyikordul a cipő, megpendül az ukulele. Lassan nyílik a rés a páncélján. És kinyúl a keze a hang irányába. Most már közelebb léphetünk. Be, a világába. Mindentérző ujjai lassan kitapogatják a virágot a kalapomon, aztán a piros orrot, majd leér a keze az ukuleléhez. Odabújik egészen szorosan a hangszerhez, rátapasztja fülét, szinte a mellkasomhoz simul, s míg pengetem, érzem, ahogy meg-megremeg teste a hangok ütemére. Szívjuk magunkba a rezgéseket, becsukom a szemem én is, legyen akkor sötét mindkettőnkben, és elveszünk kicsit ebben a zeneburokban, mintha mindig is ismertük volna egymást. Megpihenünk kicsit egy olyan helyen, ahol ugyanolyanok vagyunk mindketten. Szavak és fények nélkül... Aztán véget ér a dal, mi megyünk tovább, a következő kórterembe.

A negyedik ajtó nyikorog kissé. Mögötte aggódó tekintetű anyuka, ölében hangosan síró kisfia. Köröttük mozgásfejlesztő eszközök sokasága. Minden új és rémítő neki, így távolabbról dúdolunk csak sírása ritmusára. Már indulnánk, amikor a buborékokat látva lassan feláll anyja öléből, lábai kacskán behajlítva, bizonytalanul egyensúlyoz. A gyógytornász odanyúl, kiigazítja lábait. Ő pedig, belefeledkezve a buborékesőbe és a zenébe, észre sem veszi, hogy áll, szépen, egyenesen. Aztán egy távolabb reppenő buborék után nyúlva lép egyet. Kicsit egyensúlyozik, majd még egyet. Csak az anyuka arcáról lehet leolvasni, hogy ez az oly természetes kis lépés mekkora nagy lépés nekik. Mozdulatlanul figyelik, míg egyre távolabb esnek a buborékok, és lép utána még egyet és még egyet. Aztán egyensúlyát vesztve lecsüccsen, és kicsit csodálkozva és roppant büszkén néz vissza anyukájára. Mert az első önálló lépései voltak ezek. A buborékok, a buborékok mögött megbújó bohóc és az önfeledt, egészséges gyerek-élet felé.

Kárász Eszter mint bohócdoktor  – Kép forrása: Kárász Eszter

Az ötödik ajtó sokágyas, nagy szobára nyit, és lakói vagány kisfiúk. Gyorsan és vad örömmel vetik bele magukat a játékba, rutinosan húzva magukkal az infúziós állványt. Régóta itt vannak, és még sokáig lesznek. Összeszokottan dobálják egymást a láthatatlan hógolyókkal, hangosan röhögve veszekednek, ha az egyik valakit eltalál. Két buborék között akad össze a tekintetünk a sarokba bújt, félénk pillantással. Messziről néz, míg a többiek egyre önfeledten hógolyóznak a buborékokkal. Aztán elkapok egyet, és fehér golyóvá válik. Hasztalan próbáljuk eltüntetni a hívás nélkül idetolakodó kis golyót, nem sikerül. Ő komolyan figyel, míg a nagy varázslat mindig félresikerül. S már egész közelről pislog, amikor eltűnés helyett zöldre, majd kékre változik a fehér golyó. Nem megy ez a varázslás egy bohócnak. Bocsánatkérően tárom szét a kezem.
– Nem baj... – bukik ki belőle váratlanul, nagy együttérzéssel a tekintetében.
– Nahát! Megszólalt! – kiált fel csodálkozva a mellette álló. – Hozzánk még sosem beszélt! Hetek óta hallgat...
A fehér golyót elvarázsolni nem sikerült. De az eltűnt szavait elővarázsolni igen...

A hatodik szobába épp csak egy elveszett hangot keresve lépünk, ami elgurult az onkológia folyósólyán. De mert a hangok gyorsan gurulnak, a hónapok óta ott fekvő kisfiú szobájában, egy fekete gitártokban egyszer csak megtaláltuk. Nem, nem azt a hangot, az elveszettet. Egy sokkal szebbet. Egy elsőszülött-hangot. Mert ez akkor pendült hang-életében először. Mert ennek a gitárnak épp akkor volt a születésnapja, és a kisfiút kapta születésnapjára. Vagy fordítva? Ki tudja. De ők egymást úgy megkapták, hogy lett belőle nagy közös húr-hangolás, tanácstalan akkordkeresés, zenekar-alapítás, és apa széktámla-ütögetésből diplomázik gyorsan, anya zsonglőrkendőkkel tánckarrá születik, és bohóckézben szól az ukulele, gyerekkézben a frissen kapott gitár, és boldogan pengnek a hangok és gurulnak mindenfelé, vidáman és kuncogva.

A hetedik szobában egy csillogó szemű kisfiú az ölünkbe kucorodik, hogy „most ő mond nektek esti mesét”. És mesél fiúról, lányról, akik „egymásbatalálkoztak, és éltek, amíg meg nem haltak, nem boldogan, de maradhatósan”.

A nyolcadik ajtón csak rímekben léphetünk át, azt mondja a szigorú, szöszke szobaőr. Így hát mesébe fogunk, rímesbe, dallamot is kap, élesbe, s peng az ukulelehúr is, hogy dalolja a zord szobaúr is:

„Onkológián innen, piros orron túl,
hol sosem szakad az ukulelehúr,
s egy kisfiú jön, megy, kóricál,
két bohóc meg csak csodálkozva áll,
hogy egyszer itt van ő, máskor meg ott,
hogy találjanak ők akkor biztos pontot
az életben, ha minden így mozog,
és sose tudni, hogy éppen itt lesz-e vagy ott,
s megold mindent a leleményes gyerekész,
máris megoldást nyújt, mi bátor és merész:
piros bohócorr lesz mostantól a biztos pont,
melyre támaszkodhat minden bohóc most.
S bizonytalan világban a biztonságként
orruknál fogva vezeti világban őket az ajándék.”

És nyílnak az ajtók sorban, mögöttük annyi sors és történet, hogy egy írásba nem férhet... (jaj, már úgy maradtam én is, hogy rímekben beszélek). Minden ajtó mögött advent van. Egész évben. Várakozás mosolyra, féleleműző nevetésre, gyógyító játékra. Kiskarácsony, nagykarácsony – énekeljük bele az infúziós állványból rögtönzött mikrofonunkba, aztán átírjuk szilveszterre, húsvétra, nyári szünetre, kapnak versszakot a hét napjai is, kiscsütörtök, nagycsütörtök... és hogy kisültek-e már a nevetések. Mert

„Ha kisült már, ide véle,
Bele szívünk melegébe!”

Ha szívesen segítenéd a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány munkáját, itt minden tudnivalót megtalálsz:
http://pirosorr.hu 

 Bohócdoktorok – Kép forrása: Kárász Eszter, Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány