Van-e új év?

A gyermek nem légüres térbe születik, hanem egy családi energiamezőn nő fel. Sokszor ki nem mondott és tudattalan szabályok közé érkezik, amelyek az egész későbbi életét meghatározzák. A család ereje nagyon fontos, mintafenntartó funkciója van.

A gyerek magába szívja azt a légkört, azt az egész szokásrendszert, amit később megvalósít. Csak nagyon kis mértékben vagyunk képesek arra, hogy ezt elhagyjuk.

Sőt, Isten úgy teremtette meg a lelkünket, hogy ha valami nagy baj ér minket, akkor újra és újra visszamegyünk – más körülmények között – ahhoz az ősérzéshez, amit pici korunkban tapasztaltunk. Újra és újra átéljük, mert csak így tudunk gyógyulni. Mintha a lelkünkben lenne egy csavar, amely éppen azon a helyen szeretne mélyfúrást végezni, ahol valami gondot talált. Aki azt érzi, hogy nem fogadják el, gyakran újra és újra olyan környezetbe kerül „véletlenül”, ahol nem tud beilleszkedni, megvetést él át, és megint csak úgy távozik onnan, hogy az általa vélt alapigazságot mondja ki a végén: „Engem nem fogadnak el.” Ilyen módon születnek a zaftos mondások: „A nők már csak ilyenek!” Vagy: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Pedig józan pillanatunkban tudjuk, hogy néha igenis meg kell szólalni, és hogy a nők sokfélék.    

Mintha hozott szokásainkat állandóan gyakorolnunk kellene, ahogyan szaknyelven mondják: viselkedésmintáinknak automatikus kioldódására van szükségük. Új és új „játszótársakkal” ugyanazokat a szerepjátékokat gyakoroljuk be, amiket gyerekkorunkban láttunk. Állítólag C.G. Jung fogalmazott így: A családi minták végzetes megismétlését pszichológiai értelemben eredendő bűnnek nevezhetjük. A legtöbb esetben erre a kényszerre csak a külső szemlélő jön rá. Anyaként félelmetes dolog saját szavainkat gyerekeinktől visszahallanunk, vagy rossznak ítélt gesztusainkat látnunk arcukon. Emlékszem, milyen mély félelem fogott el, amikor egyszer ötéves kislányom kiabálta azt, hogy „ezt nem lehet elviselni!”, mert ezek pontosan az én szavaim voltak.

Nincs új a nap alatt. Mindent visznek gyermekeim tovább, azt is, amit nem szerettem volna átadni. A családi mintázat nagy megtartó erő, de félelmetes kényszer is egyben.

Amikor régi korok írásait olvassuk, megdöbbenünk mennyire aktuálisak is egyben. Mintha az élet nem változna ezen a földön. Eszünkbe juthatnak emberek, akik felbontották házasságukat, mert azt gondolták, hogy majd valaki mással jobb lesz. De az a más valaki pontosan ugyanolyan lett, és ugyanazokat a súrlódásokat kellett megoldaniuk. Azért van ez, Jézus példájával élve, mert nem új bort kerestek az új tömlőbe, nem az egész életük belső megújulását kívánták, hanem toldozni-foltozni gondolták az életet.

Belső megújulás hoz csak újat az életünkbe. Nem külső dolgok, hanem belső végiggondolás, a szívünkre való koncentráció hozhat csak valami újat. Ez az új tömlő, amibe új bort öntöttek a régiek. Semmi új nincs abban, ha toldozva-foltozva egy kicsit másként csináljuk a dolgokat.

A múlt év, emlékeink, minden, amit a régi életünkből továbbcipelünk, megtartanak, de egyben meg is akadályoznak abban, hogy továbblépjünk. Az emberiség, ez a föld nem arra találtatott ki, hogy állandóan valami nagyon új történjen rajta, hanem arra, hogy a megadott feladatot vagy üzenetet továbbadjuk.

Ha új évet szeretnénk, akkor meg kell újulnunk teljesen! Ez persze munka. Önismeretet, életünk átgondolását, lelki gyakorlást igényel. Különben hiába új az év, az mégis régi lesz.

Amíg az ember megtartja begyakorolt szerepeit, addig nem lehet szabad, megújulásra kész, hanem a tudatalattijában megbújó programok diktálnak. Elveszünk lelkünk összefüggéseinek a sűrű erdejében. Például így: „Engem bántottak, tehát én is bántok.” „Nekem fáj, tehát tessék engem megvigasztalni!”

De aki képes visszájára fordítani veszteségeit, az megtalálja az életet. Alapvető változásokat is hozhat az új év, ha engedjük!

Le szabad mondanunk kényelmünkről! Új és szeretetteljes módon szabad odafordulnunk a másik felé! Ha nem ezt tesszük, akkor lelkünk őserdejében a fák között elvész minden, ami szabadságunkról, Isten szabad szeretetének a megéléséről szól. Akkor csak ismételek és menekülök. Követelek és bántok. Egyszer meg kell állnunk egy pillanatra: Nézzünk rá arra a mintázatra, amit hoztunk!

Egyszer el kell hinnünk, hogy az igazi lakóhelyünk nem ez a lelki őserdő, nem a kényszer-szerepek, hanem az a kert, ahol ismét gyermekek lehetünk!

Ott önkéntelenül és szabadon lehetünk szeretettek és szerethetünk, lehetünk irgalomra szorulók és irgalmasak. Eltávolodik a „kell” világa, és valóban boldog lesz az Új Esztendő!