A jégcsapocskák tavaly kerültek a többiek közé, és egyikük sajnos már az első szentestén megsérült. Olyan alacsonyra akasztották a fán, hogy Marci, a legkisebb gyerek is elérte apró kezecskéivel az izgalmasan csillogó díszt. A jégcsap lepottyant és letörött a csúcsa, de azért még így is a legfényesebb volt testvérei között. Most is ő volt a legizgatottabb:

– Csengettyű néni, most is fognak énekelni?
– Hát persze.
– És lesz gyertya meg csillagszóró?
– Lesz, lesz.

 Az arannyal díszített üveggömb felcsattant:

– Nem tudnál végre elhallgatni? Nekem koncentrálnom kell. Holnap én leszek a legmagasabb ágon, közvetlenül a csúcs alatt. Nem holmi hátsó ágra fognak eldugni, mint egyeseket, akik csak tavaly születtek, de már csorbák.
– A legfelső ágra… – álmélkodott tisztelettudóan a csorba jégcsapocska.
– Természetesen – felelt az aranyozott üveggömb –, és tedd meg, hogy nem izegsz-mozogsz itt mellettem! Még ledörzsölöd rólam az aranyport. Nem való az rád. Ráadásul, ha jól értesültem, csak műanyagból vagy. Senki ne akarjon más tollával ékeskedni!

A hintaló szégyenkezve hallgatta a célzást. Tavaly az aranyozott üveggömb mellett töltötte az évet, és önhibáján kívül rá is jutott egy kis aranypor. De az üveggömb nem hagyta abba:

– Megkérek mindenkit, hogy hallgasson, és ha lehet, ne érjen hozzám. Külön dobozt érdemelnék, mint a csúcsdísz!

 Másnap valóban kinyitották a dobozt, és a díszeket felaggatták, a hűvös, illatozó, zöld ágakra. Az aranyozott üveggömb most is a legmagasabb ágra került, a csúcsdísz alá, ahonnan a legjobb volt a kilátás, és százfelé szórta a nagy csillár fényét. A kis jégcsapot legalulra akasztották, hisz már úgyis csorba. Innen csak a gyerekeket lehetett látni, de csak úgy csillogott a boldogságtól, amikor a tátott szájjal csodálkozó Marci arcát visszatükrözhette.

Marci szemei büszkén ragyogtak ezen a karácsonyon, mert igazán különleges ajándékot készített a többieknek. Egy kis angyalkát.

– Hát ez gyönyörű! Hová akasszuk? – kérdezte anya. Marci a fa tetejére mutatott.
– Na, azt már nem! – csattant föl az aranyozott üveggömb. Szép is lenne! Ezt a satnya kis szalmadíszt?! Sőt, ha jól látom, az is lehet, hogy mézeskalács. De hiszen ez ehető! Én zsűrizett iparművészeti darab vagyok!

Az emberek szerencsére ezt nem hallották, és apa már emelte is magasra Marcit, hogy fölakaszthassa az angyalkát. A gömb minden erejével himbálni kezdte az ágat, hogy a kis gyerekkezek ne boldogulhassanak. Az ág meg is mozdult, Marci pedig csalódottan engedte le a kezeit.

– Nem érem el. Elbújik előlem.
– Majd apa fölteszi – mosolyog anya.

Miközben széket hoznak, észre sem veszik, hogy a nagy aranyozott üveggömb csúszni kezd lefelé az ágról.

– Jaaj, leesek! – kiabálja.
– Kellett neked himbálni az ágat! – mondja a hintaló – Megérdemled.

A gömböt az utolsó tűlevél is elengedi, és zuhanni kezd a zöld ágak között. A zuhanás nagyon lassúnak tűnik, s közben sosem látott világ tárul elé. Csillogó díszeket lát a fa árnyékos zugaiban. Szikrázó jégcsapokat, kedvesen mosolygó angyalkákat, tükörfényes gömböcskéket, amelyek aranyozás nélkül is csodálatosak, egyenként visszatükrözik az egész szobát, gyertyákkal és mosolygó gyerekekkel. Ezt onnan föntről még sohasem látta. Közben anya felkiált: „Ó, az aranyozott gömb!” „Hamarosan darabokra török, és nem is látom többet a karácsonyfát” – gondolja a gömb, miközben a végigsúrolt ágakon, otthagyja aranyporát, akár a vergődő lepke a tenyereden.

És akkor egyszer csak vége a zuhanásnak. Mintha ölelő karok tartanák. Zöld ágak között fekszik.

– Nahát! – mondja anya csodálkozva. – Ez a kis csorba jégcsap mentette meg, amit véletlenül két ágra akasztottunk föl. Megakadt benne. Jól tettük, hogy tavaly nem dobtuk ki.

A kis jégcsap meg ezt mondta:

– De hiszen nem is én voltam. A fa tartotta meg. Ahogy engem is. Nem engedte, hogy teljesen összetörjek.
– Amilyen kicsi vagy, olyan okos – csilingelt rá Csengettyű néni.

Az aranyozott üveggömb sértetlen maradt, visszaakasztották a legfelső ágra, az angyalka mellé. Szerinted mit gondolt odafent?

A decemberi ünneplés során azonban egy valamit figyelmen kívül hagyunk. Igaz, hogy egy újszülöttet akkor látnak először az emberek, amikor világra jön, mégis minden anya tudja, hogy a gyermeke már sokkal korábban „közénk érkezik”. Bár az év legfontosabb ünnepévé nőtte ki magát a karácsony, Jézus születésnapja, ő már a fogantatása pillanatában köztünk volt, már a születése előtt kilenc hónappal összekötötte az eget és a földet. Csak hát a Szentírás írói egy olyan korban éltek, amikor még nem volt ultrahangkészülék, amikor még nem létezett magzati szívhangdetektor, amikor még nem tudták, hogy milyen az élet „odabent”. Mit sem változtat ez a körülmény azon, hogy Jézus élete, mint minden ember élete, a fogantatással kezdődött.

Micsoda gondviselés, hogy az emberi élet titokban, a szemektől elrejtve indul!

Így az anyák meg tudják védeni gyermeküket a külső behatásoktól, a világ rosszallásától, a társadalmi nyomástól.

Bizony, Mária helyzete sem volt könnyebb a mai nőkénél. Rá megkövezés várt, amint kiderült, hogy házasságon kívül gyermeke fogant, mégsem volt kétséges számára, kihordja-e a gyermekét. Ma mit hallhatunk a várandósság megállapításánál? „Megtartja?” És elindul a lavina a gyermek ellen, mert nem mostanra tervezte a „babaprojektet”, mert nem áll még úgy anyagilag, mert a párkapcsolat is bizonytalan...

Már nem titok a gyermek léte az anyaméhben, hiszen a modern technológia, az ultrahang csodájára hatalmas biznisz épült. De eltávolodtunk a templom csendjétől és a természet rendjétől. Nincs meg bennünk Mária hitben gyökerező kitartása Jézus mellett. Hiába látjuk gyermekünk dobogó szívét az ultrahangkészülék képernyőjén, mégsem hisszük el, hogy él, mégsem hisszük el, hogy gyermek van a szívünk alatt. Ahogy a karácsonyt pusztán egy munkaszüneti nappá silányítjuk, úgy a születendő életet is gondolkodás nélkül szövetcsomónak tituláljuk. Mert a tudományt képviselő orvosok is ezt mondják... És mert mit fognak szólni az emberek...

De jó, hogy Mária függetlenítette magát a társadalmi elvárásoktól, így az eredeti tervek szerint valósulhatott meg a megváltásunk!

Ma mérlegre tesszük a gyermek életét, szembeállítva az anya élethelyzetével. A gyermek megfogant, él, néhány héttel a fogantatás után már dobog a szíve, sőt, fájdalmat érez és mosolyog az anyaméhben. Él úgy, mint mindenki más, de láthatatlanul, csak az édesanyja számára érzékelhető módon. Ha a mérleg a gyermek felé billen egy váratlan krízishelyzetben, akkor tovább élhet. Ha ugyanebben a krízishelyzetben az anyának – többnyire egyedül – nem sikerül megoldania a párkapcsolati, anyagi, lakhatási, munkahelyi és egyéb összegyűlt problémáit, akkor a mérleg a másik irányba mozdul el. Amilyen titokban fogant és élt az anya szíve alatt, olyan titokban múlik el a fertőtlenítőszagú kórházi műtő vákuumgépének zúgásában.

Márpedig egy ember élete nem említhető egy lapon egy másik ember élethelyzetével.

Az előbbi vagy van, vagy nincs, míg az utóbbit megoldások sorával lehet változtatni, hogy „win-win” helyzet alakulhasson ki, hogy mindenki győztesen – és élve! – kerüljön ki a helyzetből. Ha nincs mindenkinek Máriához hasonló erős hite és meggyőződése arról, hogy minden gyermek Isten ajándéka és megilleti az élet, akkor össze kell fognunk, hogy a bizonytalan anyák köré egy támogató és megtartó hálót építsünk. Egy ilyen támogató környezetben az anyák igent mondanak a gyermekükre. Az anya és gyermeke közötti kapcsolatra építve meg lehet oldani minden olyan kilátástalannak tűnő élethelyzetet és válságot, amelyek máskülönben a gyermek életébe kerülnének. Mert az egyik ember élete nem mérlegelhető a másik ember élethelyzetével.

Mária is zavarba jött, teljesen összekuszálódtak a gondolatai, amikor megtudta, hogy mekkora feladatot bízott rá az Isten.

Hiszen férfit még nem ismert. Hogyan érezhette magát ebben a helyzetben? Biztos vagyok benne, hogy jó néhány nőben hasonló zavar támad a nőgyógyászati rendelőkben, más-más okból. De nem adnak maguknak időt a gondolkodásra, nem mérlegelik a valós megoldásokat, hanem anyáink generációinak tudatlanságába burkolózva az általuk bejárt utat követik. Ideje véget vetni a társadalomban generációról generációra továbbgyűrűző életellenes kultúrának, és minden gyermekre kincsként kell tekintenünk. Elsősorban az anyákért, apákért és születendő gyermekekért kell áldozatot hoznia a társadalomnak önzetlenül, és csak másodsorban érdemes saját önzőbb érdekeinkről, azaz nyugdíjas éveink erőforrásainak biztosításáról gondoskodnunk.

Minden születendő gyermek hazánk kincse, jövőnk reménye. Ne felejtsük el ezt a szénaszagú betlehemi jászol előtt állva sem!

– Hogyan, mikor fogalmazódott meg bennetek az örökbefogadás gondolata?
– Sokáig nem gondoltuk, hogy végül csak ez az út marad a számunkra. De a biológiát nem lehet kijátszani: mindketten negyven fölöttiek vagyunk, így jártunk. Amikor jelentkeztünk örökbefogadásra, alaposan átgondoltuk, de csak annyira volt része az életünknek, hogy félévente betelefonáltam a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (TEGYESZ), érdeklődni. Számításaink szerint még bőven várnunk kellett volna, amikor jött az első hívás. Azonban az iratanyagból megismertek alapján úgy éreztük, nem tudnánk őt vállalni.

– Miért nem?
– Korának megfelelően fejlődött és egészségesnek tűnt, de a családi háttér alapján komoly kockázata volt annak, hogy értelmi fogyatékos lehet. Nem éreztük, hogy sérült gyermek gondozása lenne a missziónk életünk végéig – már csak korunkból adódóan sem. Önző módon egészséges gyermekeket szerettünk volna. A TEGYESZ „betegséglistája” egyébként egészen döbbenetes; egy csomó gyerekbetegségről korábban nem is tudtam, hogy létezik. Aki ilyet bevállal, minden tiszteletet megérdemel, de nem biztos, hogy „normális”. Mi mindenesetre vártunk tovább.

Csecsemőre vágytunk, ezért először a 0–6 hónapos kort jelöltük be, de a TEGYESZ-nél jelezték: érdemes lenne tágítani, nagyon kevés az azonnal örökbe fogadható újszülött.

Végül 0–2 éves korra „lazítottuk”, de még így is legalább féléves várakozással számoltunk, amikor – néhány héttel az első felajánlás után – jött a második hívás. A szakemberek ezúttal finoman, de határozottan kérték: döntésünket csak a személyes találkozó után hozzuk meg.

– Miért volt szükség erre?
– Talán érezték: Dominak jó helye lenne nálunk. Nagyon profi és együttműködő csapat dolgozik a megyénkben, akik nem a szülőknek választanak gyereket, hanem a gyereket próbálják a hozzá legjobban passzoló családba illeszteni – hiszen egy csecsemőnek még nincs kialakult személyisége, de egy kétévesnek már igen. A csecsemőotthonban egy tündéri, szőke, kékszemű kisfiú fogadott bennünket. A feleségemet is elbájolta, de nekem szerelem volt első látásra. Domi gyönyörű és egészséges volt, társaihoz képest értelmesebb és fejlettebb is. Születése után rögtön oda került, ami nyilván nyomot hagyott rajta is, voltak elmaradásai: 20 hónapos korában még nem evett darabos ételt. Ehhez képest három hónap múlva már csak házikolbászt volt hajlandó enni.

– Minden ilyen gyors ütemben zajlott?
– Igen. A „próbaidőszak” gyorsan lejárt, és nagyon intenzíven éltük meg. A második alkalommal már kezünkbe nyomtak egy babakocsit is, hogy vigyük el egy játszótérre.

Sosem fogom elfelejteni, amikor a kapun kitoltuk a „nagyvilágba”, és ő szorosan belecsimpaszkodott az ujjamba. Nem szólt és nem csinált semmit – csak az ujjamat fogta, de a szívemet szorította.

A zárt közösségből hirtelen kikerült két idegennel. Látta, mi történik vele, de nem értette, miért. Az is örök emlék, amikor először ült velünk autóban. Korán sötétedett, s ő kétségbeesve sírta-üvöltötte végig az utat a gyerekülésben.

– És amikor végleg kikerült onnan?
– Domi hirtelen érkezett, így gyorsan ki kellett alakítani új életterünket. Kétlakiak vagyunk, Budapesten is van lakásunk, de a borászat a Balatonhoz köt. A TEGYESZ javaslatára felköltöztünk Budapestre, és három hónapig csak hármasban voltunk. Épp túl voltunk a szüreten, így meg tudtuk oldani, hogy ne dolgozzunk. Örökre belém égett, ahogy Domi reggelente a feleségem ölében issza a tápszert, esténként pedig könyvet nézegetünk a Kócos kutyusról. Pár nap után már várta a reggelit és a könyvet. Kialakultak kis rutinok, amibe belekapaszkodhatott. Az elmaradhatatlan délutáni közös „apás” sétáinkon megtanult lépcsőzni, megismerkedett az állatokkal, és rajongásig beleszeretett a járművekbe. Húsz hónapig semmilyen plüss állatkát nem választott magának, a tőlünk kapott kockásfülű nyuszival viszont elválaszthatatlanok lettek. Gyönyörű, nagyon különös időszak volt…

– Mit szólt hozzá a környezetetek?
– Mindenki velünk örült. Domi személyisége egyébként is mindenkit megfog, könnyű elfogadni őt. Az intézetben is a dolgozók kedvence volt. Amikor az elején pár órára elvihettük onnan, igyekeztünk személyes találkozókat összehozni a legközelebbi családtagokkal. De volt, aki nem tudott róla, így egészen megható jelenetekre is sor került. Apósom távolabb él tőlünk, és nagycsaládból jön, ezért azt gondoltuk, számára fontos a vér és a név továbbvitele, reakciójától kicsit tartottunk. Amikor meghallotta a hírt, kis időt kért. Pár percig nem szólt semmit, aztán hirtelen könnyes lett a szeme...

– Hamarosan jött egy újabb telefon…
– Dominak testvére született. Negyven fölött már annak is örül az ember, hogy végre van egy gyereke. Viszont mi már korábban is sokat tépelődtünk azon, mi lenne jó Dominak: ha egyedül van, vagy ha testvérével együtt nő fel. Bár maradt bennünk némi bizonytalanság – leginkább amiatt, hogy Domi túl hamar kapott „konkurenciát”–, de úgy gondoljuk, jól döntöttünk.

Testvéri érintés - Kép forrása: Dunai család

Van egy fénykép arról, amikor Dani mózeskosárban hazaérkezik, és Domi odamegy hozzá. Az a tekintet, ahogy egymásra néztek és megfogták egymás kezét – mindent elmond róluk.

Az első hetek fényképeit egyébként többször kielemeztük. Az intézetben eltöltött idő Daniban valamiféle depressziót alakíthatott ki. Egyetlen fényképen sem mosolyog, kissé üveges tekintettel néz, s ez még a hazaérkezése után is így volt pár hétig, de azon a közös képen ő is mosolyog. Azóta egyébként úgy élnek egymással, ahogy minden más testvérpár. A feleségem szerint a saját gyerekek valószínűleg nem sikerültek volna ilyen jól.

– Mit tudnak a testvérek magukról és egymásról?
– Még nem foglalkoznak vele. Domi márciusban lesz négy, Dani még csak kétéves, most kezd beszélni. Nem szabad sokkolni őket, hanem szép lassan bevonni őket a maguk szintjén, például egy mese kapcsán. Néha már most úgy igyekszünk kanyarítani a történetet, hogy érintsük a témát, de látszólag egyáltalán nem érdekli őket, nem is kérdeznek rá. Domi intenzíven emlékszik a hármasban töltött budapesti időszakra, de az azt megelőző időkre egyelőre nem – például hiába említjük meg neki a gondozók nevét, teljesen bezár. Egyetlen egyszer „árulta el magát”; azt mondta: „volt olyan, hogy nem volt Kákomi” (ez a kockásfülű nyuszi beceneve).

Nemrég a tágabb családban született kisbaba, s bár Domi látta a növekvő pocakot, a kisbabát és a szoptatást, soha nem tett fel semmilyen kérdést, nem érdeklődött a saját születése vagy a babakoráról hiányzó fényképek iránt sem. A TEGYESZ-től azt a tanácsot kaptuk: ne féljük, majd tudni fogjuk, mikor és mit kell mondanunk. Lesznek helyzetek – mint minden családban – amikor elfáradunk, kiborulunk, nem tudunk jól reagálni, de általában tudni fogjuk kezelni a helyzeteket. Ebben bízunk. És közben készülünk arra is, hogy majd megismerhessék a vér szerinti anyjukat és a többi testvérüket.

– Hogy élted meg a hirtelen jött, kétszeres apaságot?
– Bár régóta foglalkoztatott az apává válás, nem volt könnyű, mert nem volt benne gyakorlatom. Az elején figyeltem magam, mennyire vagyok suta apaként, de hamar elmúlt ez a feszengés. Eleinte mindentől féltettük, de ez is elmúlt.

Nagyon intenzíven részt veszek a gyerekek körüli teendőkben. Saját vállalkozásban dolgozom, így megtehetem – vannak is nagy elmaradásaim a munkában, de most ez fontosabb.

Dunai János - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Nem szabad elszalasztani, mert nagyon hamar elmúlik. Domi életének első része számunkra kimaradt – a feleségemnek ez nagyon hiányzik, de én nem igazán foglalkozom vele. Úgy érzem, mintha mindig is velünk lett volna. A gyermekotthonban és a szakszolgálatban csak nők dolgoznak, így korábban Domi nem nagyon látott férfit, legfeljebb járókelőket vagy munkásokat. Sokáig nem volt hajlandó megnevezni a feleségemet. Én viszonylag hamar apa lettem – először „pa”, majd „apa” –, de a feleségem sokáig csak „te” volt. De ez nem róla szólt, s azóta már ő is „anya” lett.

– Neked nem voltak félelmeid, kudarcélményeid?
– Én leginkább azon aggódtam, milyen lesz a testi elfogadás. De hamar megoldódott ez is. Viszont Dominak valóban nem egyszerű ez, hiszen neki sokáig kimaradt az ölelés. Kezdetben el is zárkózott tőle, de most már ő is kezdi érezni, milyen fontos. Dani viszont kezdettől fogva megkapta. Ráadásul most intenzív anyakorszakban van, másfél méterre nem hajlandó eltávolodni a feleségemtől, és ilyenkor más nem is kell. De azt hiszem, ez sem szokatlan. Az alvás két éve hiányzik. Domi nagyon jó alvó, Dani viszont minden éjszaka többször felébred. Ebben is érezzük, nem vagyunk már fiatalok. Idős szüleink vannak, akik nagyon igyekeznek, de mégsem terhelhetjük le őket túlságosan. Tulajdonképpen mi vagyunk nagyszülő korban. Nekünk már arra kell felkészíteni a gyerekeinket, hogy viszonylag hamar magukra fognak maradni – ezért is jó, hogy számíthatnak egymásra, amikor mi már nem leszünk.

Mindenkinek mondom: ne kapkodják el a kérdést, de ne is odázzák úgy el, ahogy mi tettük!

Carl Henry saját bevallása szerint utcai fotós, aki kifejezetten utálja a betonjárdákat, így aztán a világ különböző, elzárt természeti kincseit dokumentálja közel negyven éve. Királypingvineket ábrázoló fényképe bekerült az idei Comedy Wildlife Photography Awards negyven fotóból álló döntőjébe. A nemzetközi fotópályázaton a természetfotózás legviccesebb jeleneteit díjazzák, a 2017-es verseny eredményét december 14-én ismertetik a szervezők, a döntős képeket megnézhetjük a www.comedywildlifephoto.com oldalon.

Szurkoljunk a pingvineknek!   

A cikk a Képmás magazin 2017. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Adéllal és szüleivel nem kiskőrösi otthonukban találkoztam, hanem a szegedi kórház onkohematológiai osztályán. A Mindenszentek előtti délutánon kísértem el ide három szegedi Amigót szokásos heti bevetésükre.

Mindannyian egyetemisták – Fallmann Eszter és Papdi Ramóna orvostanhallgatók, Fényszárosi Éva idén végez pszichológia szakon – és az Amigos a Gyerekekért Alapítvány önkéntesei.

A szervezetet 2014-ben hozta létre Fábián Sára Budapesten, azóta több mint 80 egyetemista csatlakozott a kezdeményezéshez, idén márciustól pedig Szegeden is látogatják a beteg gyerekeket. Sára kilencéves korában egy egész évet töltött kórházban, a család és tanárai összefogásával azonban nem kellett évet ismételnie az iskolában, és felépült betegségéből is. Hálából orvos szeretett volna lenni, de végül más irányban tanult tovább. Élénken élt benne, mennyire sokat jelentett, hogy környezete összefogott, és átsegítették élete nehéz időszakán, ezért barátaival egy szervezetet alapított, hogy súlyosan beteg gyerekeket motiváljanak a gyógyulásra a nyelvtanuláson keresztül. Hosszas szervezés után, az igazgató és a kórházpedagógusok segítségével megtörtént az első bevetés a Tűzoltó utcai Gyermekgyógyászati Klinikán, 2015 tavaszán. Az akkor tizenegy fős lelkes csapat terve egyszerű volt: kicsit tanulni, beszélgetni és haverkodni, hogy a gyerekek érezzék, még a legnehezebb időkben is van valaki, aki ismeretlenül is barátkozni akar velük. Innen jött a szervezet neve: Amigos, vagyis barátok.

A kezdeményezést nagyon pozitívan fogadták a szülők és a kórház dolgozói is, sorra jelentkeztek az érdeklődők, ezért tagfelvételiket rendeztek. 2016 tavaszától 22 Amigo látogatta a Tűzoltó utcai Gyermekklinika mellett már a Szent László Kórházat is, és hamarosan az I. számú Gyermekgyógyászati Klinikára is kiterjesztették tevékenységüket, alapítvánnyá váltak, és folyamatosan bővült a csapat. Idén már öt kórház súlyosan beteg gyerekeket ápoló osztályain vannak jelen, tevékenységükért pedig megkapták a Jószolgálat-díj önkéntes kategóriájának szakmai különdíját.

Kép: Páczai Tamás 

„Gyenge immunrendszerű osztály vagyunk”

„Egy pesti barátnőm mesélt róluk először. Közösen járunk edzeni, és mindig csak azt hallottam, hogy így az Amigos, meg úgy az Amigos, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszél ilyen izgatottan. Kifaggattam, részletesen mesélt a foglalkozásokról és hogy mennyire feltöltik őt ezek a délutánok. Amikor elmondta, hogy Szegeden is megalakul az Amigos, tudtam, hogy jelentkezni fogok” – meséli Ramóna, miközben az onkohematológiai osztály folyosóján beöltözünk. Lábzsák, szájmaszk, kézfertőtlenítés kötelező, mert – az akkor ügyeletes Anita nővért idézve – „igen gyenge immunrendszerű osztály vagyunk, az utcáról nem lehet csak úgy bejönni hozzánk. Minden rendszeresen idelátogató önkéntes átesik egy beszélgetésen is, mert a kezelések után a gyerekek néha nagyon gyengék, vagy a vérképük nem engedi, hogy látogatót fogadjanak, és nekünk az ő biztonságuk a legfontosabb. Az onkohematológián egy-egy protokoll (kezelési időszak) a betegség típusától függően 6–8 hónapig tart, és ez nagyon megterhelő a szülők számára is, mert az idő nagy részét ők is az osztályunkon töltik. Amikor megérkeznek az Amigók, van egy órájuk, hogy leszaladjanak a boltba vásárolni, vagy egyszerűen csak sétáljanak egyedül, miközben a gyerkőc jó kezekben van.”

Rövid eligazítás után Éva Tamarához megy be. Kifestőznek és a kiszínezett ábrákkal angol szavakat gyakorolnak. „Tami félénkebb, visszahúzódó teremtés, ezért kérte az édesanyja, hogy csak egyvalaki járjon hozzá, és ezt én vállaltam el” – mondja Fényszárosi Éva a foglalkozás után. Tamival az elmúlt hónapokban jól összebarátkoztak, most már hatalmas Amigo-kiáltással fogadja Évát minden alkalommal, az ágya melletti ablakpárkányon pedig sorakoznak a különböző papírfigurák és rajzok, amelyeket közösen készítettek. Éva a szegedi szervezet indulása óta önkénteskedik, az előző félévben a gyermekpszichiátriára volt beosztva.

„A szegedi Amigos idén márciusban alakult meg tíz fővel, azóta látogatjuk rendszeresen az onkohematológiai osztályt és a gyermekpszichiátriát. Minden héten fix időpontban érkezünk, mert a gyerkőcöknek, a szülőknek és a dolgozóknak a kiszámíthatóság a legfontosabb. Azért is szeretnek minket, mert amit megígérünk, azt mindig betartjuk” – ezt már Ramóna mondja a folyosón. Abbahagyta fél órára a foglalkozást, mert Adél a kezelés után gyenge volt. „Én kéthetente járok ide az onkológiára, de az változó, hogy éppen kivel vagyok párban. Van egy beosztásunk, de minden önkéntesünk egyetemista, ezért a zh‑khoz és a vizsgákhoz rugalmasan alkalmazkodunk, ha ilyesmi közbejön, megoldjuk.”

A budapestiek már rutinosak, előre megszerveztek mindent a kórház vezetésével, beszerezték a szükséges engedélyeket, és a közösségi felületeken elindították a tagtoborzást – emlékszik vissza Ramóna. „Február végén felvételiztünk, és március végén voltunk először bevetésen; mi így hívjuk a kórházlátogatást.”

Kép: Páczai Tamás

Feladat, amely lelkileg hatalmas megpróbáltatás

Az alapítvány szigorú rendszerben felvételiztet. A 10–11 feladatból álló írásbeli teszt olyan kreatív feladatokat is tartalmaz, mint hogy írd le egy szép napodat versben, fejtsd ki, hogy számodra mit jelent a gyógyulás vagy a betegség. A szóbeli felvételin szituációs gyakorlatot játszatnak el a jelentkezőkkel: mit csinálsz, ha a gyerkőc ordítani kezd, vagy éppen hányni. A két felmérő alapján el lehet dönteni, hogy ki alkalmas arra a feladatra, ami lelkileg hatalmas megpróbáltatások elé állíthat.

Ramóna első bevetésén ismerkedett meg egy tizenhárom éves fiúval: „Egy igazi zseni volt a srác, nagyon hamar egymásra találtunk, a hasonló nevünk is jó alap volt a kezdéshez. Az elején zárkózott volt, de amikor elmondtam, hogy orvostanhallgatóként latinul tanulok, egyből felcsillant a szeme. Tizenöt alkalommal voltam nála, és hétről hétre latinoztunk, a végén már szövegeket fordítottunk magyarra. Aztán augusztusban írt Facebookon, hogy most ne menjek, mert beteg. Annyira furcsa volt, hogy fél éve volt az osztályon, és akkor mondta először, hogy beteg... Két héttel később az anyukája írt rám, hogy nagy baj van, súlyosbodott az állapota. Már nem tudtam elbúcsúzni tőle, az intenzívre került egy súlyos szepszis (vérfertőzés) következményeként. Szeptemberben elment, és nem is tudom, hogy mondjam... most már az angyalkák között van, abban biztos vagyok.”

Az Amigók minden hónapban összegyűlnek, a szegediek általában valamelyikük lakásán vagy kollégiumi szobájában. Ilyenkor a szervezeti feladatok mellett kiöntik egymásnak a lelküket. „Valószínűleg fel tudtam volna dolgozni egyedül is a fiú elvesztését, de ilyen eseteknél háttéremberek is segítik a munkánkat, így voltam pszichológusnál, gyászterapeutát is rendeltek mellém, és mindenki mellettem állt – mondja Ramóna. – A szüleivel is megbeszéltük, hogy a gyerkőc biztosan többre hivatott, ha ilyen korán magukhoz szólították a fentiek.”

Kép: Páczai Tamás

Csendesebben folytatjuk a beszélgetést. Elmeséli, most annak örül a legjobban, hogy szeptembertől három lány Amigo mellett három fiú is felvételt nyert. „A pestiek is mindig biztatnak minket, hogy fiúkat kell bevonni, mert az a tapasztalat, hogy a gyerkőcök sokkal inkább megnyílnak nekik. Egy kislánynak általában felcsillan a szeme, hogy őt egyetemista fiú látogatja, a srácokkal pedig jobban tudnak haverkodni. Két hónap után én is látom, hogy ez mennyire igaz, de nem vagyok féltékeny, inkább büszkeséggel tölt el, ahogyan kiteljesedik a fiú a munkájában, és én elkezdem férfinak látni.”

Még folytatnánk, de Adél anyukája érkezik, kipihente magát a gyerkőc. A kórteremben fényképezek, nézem csendben, ahogy színesedik Jerry figurája a jégkrémmel. Aztán kijövök csendesen, mert odabent minden nyugodt pillanat számít.  

Biztosan emlékszel rá, hogy én magam hosszú évekig Latin-Amerikában tartózkodtam, ahol az elnyomott, megvetett néprétegek között éltem. Utcagyerekekkel foglalkoztam, szegény-negyedben laktam, a bajban levőkkel törődtem. Azokra figyeltem, akik nem voltak szabadok, mert az erősebbeknek és erőszakosoknak kiszolgáltatottjai voltak.

Sok példaképünk volt, akik állást foglaltak az igazságtalanságok ellen. Életüket kockáztatták, sőt, életüket áldozták az elnyomottak szolgálatában. Közéjük tartozott Oscar Romero, közép-amerikai katolikus püspök, akit mise közben meggyilkoltak harmincnyolc évvel ezelőtt. S akit szentté avatott Ferenc pápa 2018. október 14-én.  

Ehhez tudnod kell, hogy a szentté avatás egy kitüntetéssel hasonlítható össze. Például a Nobel-díjjal. Az egyház egy szenten keresztül olyan személyre hívja fel a figyelmünket, akinek az élete és halála fontos emberi témára, erkölcsi magatartásra emlékeztet minket.   

A közép-amerikai vértanú püspök kitüntetése megerősíti az úgynevezett felszabadítási teológiának az irányzatát. Eszerint az elnyomottak Isten számára elsőbbséget élveznek. Isten azt kívánja, hogy szabadítsuk fel őket. Ne legyenek rabszolgák többé, a gyarmatosított népek kapják vissza önállóságukat, ne értékeljük le a színes bőrű embereket, a nők ugyanazokat a jogokat élvezhessék, mint a férfiak. És így tovább. Az egyház, vagyis az Istenben hívők kötelessége volt mindig, hogy küzdjenek az elnyomottak felszabadításáért. Ezt sajnos nem mindig tartották szem előtt a keresztények. A felszabadítási teológiának az egyik érdeme, hogy újra felhívta rá a figyelmünket: Isten nemcsak engedelmességet kíván tőlünk, hanem azt is, hogy vegyük észre, kik vannak közöttünk elnyomva, megnyomorítva, és álljunk ki a hatalmasok hatalmának korlátozásáért, az önbecsülésüktől megfosztottak emberi méltóságának visszaadásáért.

Oscar Romero személyén keresztül Ferenc pápa a hatalmon levők erőszakára és a vesztesek méltóságára hívja fel a figyelmünket.

Oscar Romero (1917–1980) a közép-amerikai El Salvadorban a Caritas, a Katolikus Szeretetszolgálat vezetője volt, mielőtt a főváros, San Salvador püspökévé nevezték ki. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott, konzervatív beállítottságú ember volt. Éppen ezekért a tulajdonságaiért bíztak meg benne az ország vezetői is, mert akkor már forrongó, nyugtalan hangulat kezdett uralkodni az országban.

Az új püspök figyelemmel kísérte azt, ami a hazájában történik. Mint a Szeretetszolgálat volt igazgatója, jól ismerte az egyszerű embereket és azok mindennapi küzdelmeit, családjuk nehézségeit a túlélésért.

El Salvador tizennégy gazdag család tulajdona volt abban az időben. A városi nyomortelepek lakóinak az életkörülményei és a vidék ültetvényein dolgozók helyzete elviselhetetlenné vált.

Egyre többen tiltakoztak az ellen, ahogyan a gazdagok és a földesurak a munkásaikkal bántak. Fennállt a veszélye annak, hogy lázadás tör ki az országban.

A polgárháború áldozatainak emléket állító falképek San Salvadorban. (Forrás: Wikimedia)​​​​​​

A tiltakozásokat sem a jómódúak, sem a munkaadók nem szeretik. A földbirtokosok és a gazdag családok nem tűrték el, hogy gazdasági érdekeik veszélybe kerüljenek. Nem engedték, hogy az ültetvényeken elkövetett kegyetlenségek, megalázó munkahelyzetek, megszégyenítően alacsony fizetések a nyilvánosság tudomására jussanak.

Mi magunk sem örülünk annak, ha kiderülnek gyengeségeink, helytelen döntéseink. Szívesen elhallgatjuk és elhallgattatjuk mi is azt, ami rossz fényt vet ránk. De azt, amit mi nem tudunk megakadályozni, a hatalommal rendelkezők megtehetik: a tiltakozás hangját erőszakkal elnyomják. Ez történik mindenhol, ahol önkényuralom van. A tiltakozókat megfélemlítik. A tüntetőkre lőnek. A sajtót elhallgattatják. A bíróságok függetlenségét megszüntetik. Az emberek elemi jogait eltiporják. Ez történt sok latin-amerikai államban. Ez történt El Salvadorban az 1970-es években.

A védteleneknek szükségük van szószólókra egy önkényuralommal szemben, hogy ne csak a hatalmon levők akarata érvényesülhessen. A jogrendszer hiányában azonban szószólók gyakran vértanúk lesznek. Így Oscar Romero püspök is.

Nem volt forradalmár. Inkább félénk ember volt. De amikor az egyik papját és barátját, Rutilio Grande atyát is meggyilkolták a katonák két kísérőjével együtt, attól kezdve kötelességének érezte, hogy felemelje a hangját az állami erőszakkal szemben.

Megbízott hat-hét embert, hogy gyűjtsék össze a sérelmeket az egész ország területén minden héten. Jegyezzenek fel minden erőszakos tettet, különösképpen azokat, amelyeket a hatóságok, a katonák, rendőrök, állami alkalmazottak követtek el.

A sérelmek gyűjteményét adják le nála minden csütörtökön. Ezekből az adatokból állította össze a vasárnapi prédikációját. Pénteken átbeszélte a vázlatát két-három bizalmasával. Szombaton imádkozott. Vasárnap pedig, amikor a katedrálisban prédikált, az egész ország lélegzetét visszafojtva hallgatta. 

1980. március 23-án a prédikációjában felszólította a katonákat, hogy szüntessék meg az erőszakot, és Isten nevében megparancsolta nekik, hogy ne kövessenek el gyilkosságokat. Válaszként másnap reggel mise közben agyonlőtték a szerzetesnővérek kápolnájában.

Temetése lett a polgárháború kezdete. A hatóságok annyira féltek az elhallgattatott Romerótól, hogy a sírját nem volt szabad látogatni senkinek sem.

Egy kivételt tettek évekkel később, amikor II. János Pál pápa El Salvadorba látogatott. Neki engedélyezték egyedül, hogy imádkozzon a sírja előtt.

Az egyház sem akarta elismerni sokáig, hogy Oscar Romero a hite miatt szenvedett vértanúhalált. Haragosai politikai ellenfelet láttak benne. Ferenc pápa hirdette ki végre, hogy El Salvador püspöke példakép számunkra. Ezzel megerősítette, hogy a keresztény hit elválaszthatatlan attól a szolgálattól, amellyel állást foglalunk a rászorulók mellett annak érdekében, hogy a védtelenek elsőbbségben részesüljenek, a kiszolgáltatottak jogai érvényre jussanak, az elnyomottak felszabaduljanak.

Nagybátyád, Mustó Péter

A két generációval előttem járó nagymamám sorsa fényévnyi távolságra volt az én jelenvaló életemtől, nem is beszélve a dédunokái életéről, akikkel már nem találkozhatott. (Istenem, hogy szerette volna látni őket!)

1923-ban született Erdélyben, a gyógyító vizéről híres Borszék melletti aprócska faluban. Többször jártunk arra, s ha a szülői házat már nem is találtuk, de fafaragó testvérbátyjának székelykapus otthonában eltöltöttünk jó néhány maradandó emlékű napot. Varázslatos vidék, nagy hegyekkel, fenyvesekkel, sebes vízű patakkal, harapós zöld legelőkkel. Ma már távoli rokonaimat leszámítva nem él itt magyar, csak a temető fejfái őrzik egykori életük nyomait. Ebben a faluban éltek dédszüleim, akik katolikus hitű mezőgazdasági munkások voltak: aprócska, sovány földdarab adta szűkös megélhetésüket.

Hét gyermeket neveltek, s nem éltek sokáig. Először az édesapa tüdeje mondta fel a szolgálatot az első világháborúban szerzett sebesülés következtében.

A félárva gyerekekről az édesanya próbált gondoskodni, de nem volt miből, így gyermekfejjel munkát kellett vállalniuk.

Nagymamát nyolcéves korától cselédnek szegődtették, ahol legalább kosztot, kvártélyt kapott, s némi aprópénzt is kereshetett a „leánka”.

Borszék 1925-ben. Kép: Fortepan

Borszék akkoriban virágzó fürdőváros volt, villáit gazdag zsidók vásárolták fel, közülük az egyikhez szegődött el nagymamám is dolgozni. A szűkös konyha egy ficakjában kapott helyet, meleg kuckója volt, de szívében egyre csak édesanyja és testvérei után vágyakozott.

Tél volt, közeledett a karácsony. Vastag hó borított mindent, nagymama pedig az ősszel szalma alá rejtett erdei almákkal álmodott, amelyek minden évben karácsonyra megpirosodtak, s a gyerekek legszebb ajándékaként kerültek a kis fára.

Idegen volt Borszéken, s szívében egyre erősebben égett a honvágy.

Egy délután fogta magát és megszökött.

Nyolc–tíz kilométert kellett megtennie a szülői házig ócska cipőben, épp mintha egy szívszorító Móra Ferenc-novellát olvasna az ember. Csak épp ez nagyival történt. A hegyes úton kaptatva egyre jobban félt a ráomló sötétben, gyerekszíve zakatolt, szorongva fülelt, nem akad-e éhes medve az útjába.

Aztán sokórás gyaloglás után átfagyva, kimerülve végre hazaérkezett. Édesanyja sírva és kétségbeesve fogadta: mi lesz most a jó állással, s mi lesz az ő rettegő leánykájával? Aztán otthon maradt karácsony másnapjáig. Sűrű bocsánatkérésekkel üzentek gazdáinak, hogy kissé beteg lett, de ahogy felgyógyul, ismét munkába áll.

Nyolcvanévesen is úgy gondolt arra a karácsonyra, mint egy csodára: soha szebben még nem piroslottak a vadalmák a fenyőfán, mint akkor.

A következő esztendőben már nem volt, aki kalácsot süssön az ünnepre, már csak a temetőbe vihetett egy apró, pirosló almácskát.

Tíz évvel később pedig gömbölyű hassal, erős fájások közepette, gyalogszerrel indult a mezőről a szomszédos faluba, életet adni az én anyukámnak.

Ott vannak mindenhol. Talán épp melletted ült tegnap egyikük a metrón. Vagy a szomszéd irodában dolgozik. Lehet, hogy múlt vasárnap épp őt engedted előre a templomban. Még az is lehet, hogy szomszédok vagytok, és gyakran össze szoktatok futni a közeli kisközértben. Ott vannak mindenhol, de láthatatlanok. Valahogy úgy alakul, hogy sose szólsz hozzájuk, jó esetben gyorsan köszönsz egyet, rosszabb esetben csak biccentesz, aztán sietve tovább mész. Csak beszélgetni ne kelljen, elvégre alig ismered…

Épp ők azok, az egyedül élők, akik a leginkább szomjazzák az emberi szót.

A magányban – és ez igaz a társas magányra is – talán az a legnehezebb, hogy nincs kihez szólni, nincs, aki meghallgat, aki odafigyel. A karácsony nálunk hagyományosan olyan ünnep, amelyet elsősorban családi körben szoktunk megülni, épp ezért ezeknek az embereknek ilyenkor különösen nehéz. Sokan olyannyira egyedül érzik ebben az időszakban magukat, hogy különböző telefonos segélyszolgálatokat tárcsáznak, hátha úgy egy kicsit könnyebb lesz.

„Folyamatosan magas a hívások száma, viszont azok tartalmában megfigyelhető a változás: azt tapasztaljuk, hogy már Mindenszentek és halottak napját követően egyre többször jelenik meg a telefonbeszélgetésekben a magány, az egyedülléttől való félelem” – fogalmazott Dudás Erika. A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének szakmai alelnöke hangsúlyozta, nemcsak az idősek érzik egyedül magukat az ünnepek környékén, hanem azok is, akiket elhagyott a társuk vagy egyedül élnek. „Ezek a hívások általában tele vannak érzelemmel: felidézik a régi karácsonyokat, visszaemlékeznek a szeretett személlyel eltöltött időszakra” – jegyezte meg, hozzáfűzve: az élő rokonok távolléte viszont nagyon fájdalmas sokak számára, ezzel kapcsolatos telefonhívások is érkeznek.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy találkozzon a családtagjaival karácsonykor, és ez bizony megviselheti az embereket. Vannak, akik a földrajzi távolságot nem tudják legyőzni, mások betegségek vagy anyagi okok miatt nem gyűlnek össze, és sajnos, akadnak olyanok is, akiket valamilyen konfliktus tart távol egymástól.

„Nagyon sokat jelent az emberi szó a magányosok számára, azt érzik, van valaki, aki hallja őket, meghallgatja őket, figyel rájuk” – mondta Dudás Erika, majd rámutatott, a telefonban nem kell bemutatkozni, a névtelenség sokszor azt is magával hozza, hogy az emberek bátrabban osztják meg gondjaikat, fájdalmaikat.

A betelefonálóknak nem feltétlenül tanácsra van szükségük, sokszor elegendő az az érzelmi támogatás, amit a beszélgetés jelent, bár az is előfordul, hogy egy-egy problémára megoldás kínálkozik.

A virtuális barát nem jó barát

Furcsa paradoxon: annak ellenére, a XXI. századra egyre több embert érünk el a technika fejlődésének köszönhetően, mégis népbetegség lett a magány, olyannyira, hogy például Nagy-Britanniában már kormányzati szinten igyekeznek kezelni a problémát, külön miniszter figyel az egyedül élők problémáira.

Az okostelefonok, a számítógépek, a közösségi oldalak közelebb hozzák egymáshoz az embereket, de csak virtuálisan: lájkolni mindig könnyebb, mint találkozni.

Éppen ezért volt öröm megtudni Marótyné Ugron Évától, a Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhely intézményvezetőjétől, hogy évről-évre villámgyorsan betelnek a helyek karácsonyi rendezvényükre, amelyet kifejezetten magányosok számára szerveznek. „Ez egy több napos, önköltséges program, amire jellemzően hatvan év felettiek jönnek, többnyire egyedül élő emberek, ritkábban pedig párok” – tájékoztatott, és megemlítette azt is, a részvevőknek amellett, hogy finom ünnepi ételeket fogyasztanak el közösen, jó hangulatban, társaságban töltenek el néhány napot, lehetőségük van bekapcsolódni az ünnepi liturgiába is. „Számomra nagyon meglepő volt, hogy ehhez a rendezvényünkhöz rendszerint csatlakoznak azok a családok, fiatal házasok is, akik ezt az időszakot a zarándokszálláson töltik” – tette hozzá az intézményvezető. Mint mondta, az itt eltöltött karácsony általában derűs hangulatú: sok nevetés, vidám történetek és örömteli találkozások tarkítják.

Ünnep az éterben

Azoknak, akik egyedül töltik a Szentestét, de mégis szeretnének emberi hangot az ünnep estéjén, érdemes lesz a Kossuth Rádiót bekapcsolni, ahol rendhagyó élő karácsonyi műsor lesz. „Nemcsak a magányos, egyedül élő hallgatókra gondoltunk, hanem számítunk azok figyelmére is, akik ezt a napot nem a családjuk, szeretteik körében töltik, hanem dolgoznak, szolgálatban vannak” – árulta el portálunknak Mucsányi Marianna. A Kossuth Rádió igazgatója elmondta, a műsor 18 órakor kezdődik, az első egy-két órában az adventi várakozásról, az ünnepi készülődésről lesz szó, a műsorkészítők meghívott vendégekkel, a témákhoz kapcsolódni tudó hallgatókkal beszélgetnek majd arról, miként lehet az ünnepre hangolódni. „Természetesen szóba kerülnek az aktuális kulturális programok is, és ahogy közeledünk az éjfélhez, úgy kerül fokozatosan előtérbe a karácsony vallási tartalma” – jegyezte meg. Az ünnepi adás éjfélig tart, ezt követően az éjféli misén lehet majd részt venni az éteren keresztül.

„Várjuk a hallgatók történeteit, szívesen beszélgetünk velük” – emelte ki, ugyanakkor hozzátette, ez a műsor nem tudja felvállalni egy telefonos lelki segélyszolgálat szerepét, ezért, ha azt érzékelik, hogy valaki komolyabb segítségre szorul, akkor megadják neki a szükséges információkat, elérhetőségeket.

„Az ötletet, hogy idén élő adást sugározzunk, azok az idősebb kollégák vetették fel, akik korábban már dolgoztak hasonló produkciókban. A csapat nagy örömmel fogadta a kezdeményezést, sokan vesznek majd részt a munkában, így egy-másfél óránként váltják egymást a műsorkészítők” – mondta Mucsányi Marianna, a Kossuth Rádió igazgatója.

A nemzetközi felmérések riasztó képet festenek: az elmagányosodás a következő évtizedek egyik legnagyobb globális társadalmi kihívása lehet, a nyugati világban évről évre többen élik át az izoláltság érzését, és egyre több köztük a fiatal. Ha jobban belegondolunk, ma már egyre több helyen dívik a home office, vásárolhatunk otthonról, házhoz szállíttathatjuk az ebédünket, a csekkeket is befizethetjük online – ha nem akarunk, akkor ki sem kell mozdulnunk a lakásunkból.

Kis túlzással egy egész életet le lehet élni valós társas kapcsolatok nélkül.

Ahhoz képest, hogy a régiek a közösségtől való elzárást büntetésként alkalmazták, és tulajdonképpen a börtönben ülő rabok ma is ezt tapasztalhatják meg, ez azért elég bizarr.

Kétezer évvel ezelőtt a pásztorok úgy döntöttek, felkerekednek a betlehemi istállóhoz, holott elég hihetetlenül hangzott, amit az angyaloktól megtudtak. A napkeleti bölcsek is gubbaszthattak volna magukban, ám ők mégis a nehezebbet választották: elindultak a hosszú úton, követve egy csillagot. Ha ma élnének, divatos kifejezéssel élve azt mondanánk: kiléptek a komfortzónájukból. Megszólítani valakit, akiről tudjuk, hogy egyedül érzi magát, közel sem ilyen nehéz.

Szüléskísérés sátorban

Indonéziában elvileg ingyenesek a szülés körüli szolgáltatások, de ez a gyakorlatban nem egészen így van. A szabályozás szerint a szülőnő például megválaszthatja a szülési pózt, de ha nem az ágyon szül, és esetleg történik valami vele vagy a babával, a biztosító nem állja a költségeket. „A Fülöp-szigeteken az egészségügyi minisztert egy alkalommal felfektették egy ilyen ágyra, a férfi saját elmondása szerint nehezen tudott levegőt venni ebben a pózban. Az esetről készült fotót címlapon közölte szinte az összes nagyobb lap” – mesélte Ibu Robin Lim.

A térséget a klímaváltozás következményeképp egyre több természeti katasztrófa sújtja. Az ottani szülésznőknek szakmailag és mentálisan is fel kell készülniük egy kórházon kívüli, például sátorban történő szülés levezetésére, és nagyon jól kell érteniük az életmentéshez. Aceh-ban például a szülésznők ultrahang híján a fülükkel hallgatják a szívhangot, a cunami után pedig, amikor nem volt olló és fertőtlenítő, elégették a köldökzsinórt. Az ott dolgozó szülésznők nem tudtak iskolába járni, egymástól, az idősebbektől tanultak, az ő hagyományaikat követik.

„A nagymamám egy nagyon felkészült szülésznő volt, a Fülöp-szigeteken dolgozott, egyszer egy barlangban segített világra egy babát, pedig akkoriban még nem volt ennyi eszköz” – mondta a Bali szigetén élő bába. A Fülöp-szigeteken ma már előre jelzik, ha cunami várható, evakuálják az embereket, sátrakat állítanak fel, és ott segítik a vajúdó nőket. Miután rengeteg épületet elvisz a víz, nagyon nehéz újraépíteni az életet – és a szülészetet is. Balin a működő vulkán jelent veszélyt: legutóbb 2017-ben kellett kitelepíteni rengeteg embert a kitörés előtt; Lombok szigetének több mint felét pedig földrengés pusztította el 2018 augusztusában.

„Ezt a régiót folyamatosan természeti katasztrófák sújtják, ezzel kell együtt élnünk és dolgoznunk. Aceh-ban egy négygyerekes anya kezéből két gyereket sodort el a víz, a nő a cunami után újra teherbe esett, és ikreket szült. Attól, hogy egy nő elvesztette a gyermekeit, a szüleit, az otthonát, még ugyanúgy joga van a szüléshez kapcsolódó döntésekhez, a tiszta környezethez, az ivóvízhez – az a legfontosabb, hogy ezt megértsük! Mindig azt tartsuk szem előtt, hogy mi a jó a családnak! Aceh-ban például azoknak a vajúdó nőknek, akik vallásosak, a saját kultúrkörükhöz tartozó énekeket dalolnak a szülésznők. Istennek nincs keze, ezért megteremtette a szülésznőket, hogy az ő szent kezük tartsa fenn az életet” – fejezte be a bába.

Ibu Robin Lim szülésznő gyerekekkel – Kép forrása: Ibu Robin Lim

Oktatással a halálesetek ellen

Tanzániában nagyjából 54 millió ember él, átlagosan öt gyermek születik egy családba – mondta Feddy Mwanga, a Tanzania Midwives Association (Tanzániai Szülésznők Egyesülete) elnöke. Az anyai halandóság rendkívül magas: 100 000 szülésből 556 esetben veszítik el az édesanyát. A 15–49 éves nők 18 százaléka életét veszti szülés közben – e jelenség ellen küzd a szervezet az oktatás javításával, hiszen egy jól képzett szülésznő jelentősen csökkenti a halálesetek kockázatát. Ahhoz, hogy valaki kompetens szülésznővé váljon, nemcsak elméleti tudásra, hanem klinikai gyakorlatra is szükség van – erre azonban az ország sok területén nincs lehetőség.

„A szervezet 1992 óta működik, tevékenységünk eredményeképp egy francia cég támogatásával ma már az anyák ingyenesen vehetik igénybe a szülésznői ellátást. Egyre több helyen tudnak a tanulóknak gyakorlati oktatást biztosítani, egy szponzorációnak köszönhetően pedig sok olyan nő végezte el a képzést, aki nem tudta volna kifizetni a tandíjat. Emellett nagyon sok iskolát látogattunk végig, hogy beszéljünk a gyerekeknek a szülésznői hivatásról, mint leletőségről” – mondta a szülésznő.

Feddy Mwanga – Kép forrása: Feddy Mwanga

CSALÁDI PIHENÉST NYERT A KOLPING HOTELBEN 2 felnőtt és 2 gyermek részére, 2 éjszakára:
Borsos Éva

EGYÉVES KÉPMÁS ELŐFIZETÉST vagy előfizetés meghosszabbítást nyert:
Szopkó István
Szoda Akos

FÉLÉVES KÉPMÁS ELŐFIZETÉST vagy előfizetés meghosszabbítást nyert:
Dr Istella Csilla
E. Csató Veronika
Feketéné  Nyilas Flóra
Bancsics Péter

NEGYEDÉVES KÉPMÁS ELŐFIZETÉST vagy előfizetés meghosszabbítást nyert:
Kovácsné Papp Dorina
Goreczky Katalin
Parditka János
Bali Istvánné
Vrancsik László
Megyeri Lívia

A nyerteseket e-mailben is értesítjük.