Szabó Borbála: A szülők bosszúja

– Na de… – pihegett Árpi anyukája, egy sovány nő – miért csinálják ezt a hülyeséget?

– Mert idióták, azért – felelt neki a saját férje, egy hatalmas idegsebész. – Mi dolgozunk, eltartjuk, tanulni nem tanul semmit, kapja a zsebpénzt, és mire költi ez a kis vakarék?!

– Mosókapszulára – válaszolta a híres színházigazgató. Ezután komolyra fordította a szót. Elmesélte, hogy őnáluk épp mostanában játszanak egy ilyen témájú ifjúsági darabot, drog-túladagolásban meghal benne egy gyerek, gyönyörű előadás, nyert is közönségdíjat a kaposvári fesztiválon.

            Tanácstalan csönd ülte meg a termet.

– Elnézést, de én ezt nem hiszem el! – tiltakozott egy melírozott hajú anyuka. – Erről biztosan tudnék, nekem elmondta volna a Niki! Nagyon bizalmas a viszonyunk. Ő különben se jár házibulikba, szombatonként filmklubba megy, és utána a Bogiéknál alszik.

            Bogi anyukája, aki az angol szakon tanszékvezető, csodálkozva pillantott rá a szemüvege mögül.

– Nálunk nem aludt még soha. Különben se lenne értelme, a Bogi minden szombaton a Zsolti kisöccsére vigyáz!

– Elnézést, hogy közbeszólok – szólt közbe Zsolti apukája, egy hórihorgas közgazdász –, tudom, hogy nem fogtok örülni a hírnek, de a Zsoltinak nincs kisöccse. De már dolgozunk rajta! – tette hozzá, hogy oldja a hangulatot. Ezen egyedül ő kuncogott. Aztán eszébe jutott még valami. – Egyébként a Zsolti sincs otthon szombatonként! A Palkóéknál van Leányfalun, különangolon.

– Mi nem élünk Leányfalun! – háborgott Palkó apukája. – A Hollán Ernő utcában lakunk húsz éve. Majd hülyék lennénk kiköltözni!

            Csak ültek ott az osztályteremben, az iskolai padokba szorítva ezek a negyven-ötvenéves emberek: tekintélyes férfiak és sikeres nők, cégvezetők, informatikusok, közgazdászok, színházigazgatók, és egyszerűen nem értették, hogy most akkor mi van. Niki-anyuka sírt, Árpi-apuka fújtatott. És akkor megint megszólalt az öltönyös úr.

– Szerintem ne hagyjuk annyiban. Álljunk bosszút a vakarcsokon!

-–Vakarékok – javította ki az idegsebész.

– Ez jóóóó…! – csatlakozott lelkesen Tamara apukája, aki színházszagot szimatolt. – Tanítsuk meg őket kesztyűbe dudálni!

            Dóra néni azt mondta, ez szerinte nem a jó irány, hisz a harag mindig rossz tanácsadó, de a többiek azt mondták, ebben az esetben szerintük kivételesen jó. Vidáman társalogva mentek haza, és másnap elkezdték előkészíteni a tervet.

            Két héttel később, egy szombat este Niki gyanútlanul Trónok harcát nézett a laptopján, amikor Bogi hívta telefonon.

– Csá. Na mi van?

– Ja, nem, semmi. Csak annyi, hogy eltűnt az anyám. Ja, meg az apám.

– Hú, ez para. De hova tűntek?

– Nem tudom. A tieid megvannak?

– Ja, gondolom.

– De tuti?

– Ja, szerintem ja. De amúgy lehet, hogy nincsenek. Tök nem is volt ma még vacsora meg semmi…

– Oké, csak azért kérdezem, mert az előbb hívott a Tami meg a Zsolti, aztán a Palkó is, hogy nekik sincsenek meg, szóval. Kicsit azért ez gáz.

– Nemár. Szülőarmageddon, vagy mi van itt?

– Ja, lehet.

– Akkor? Tíz perc múlva Széll Kálmán?

            Éjjel kettőkor már az egész osztály ott toporgott a Széll Kálmán téri óra alatt. Kivételesen senki sem hiányzott – csak hát ugye, a szülők, de azok mindenkinél. Kiderült, hogy mindenhol más ürüggyel léptek le: volt, aki társastáncra ment, mások moziba, céges partira, és volt, aki egy szó nélkül tűnt el az otthonából.

            Nikinek hirtelen beugrott valami.

– Van egy ilyen sorozat, a „Leftovers”, az megvan nektek? – kérdezte. – Abban az van, hogy adott pillanatban eltűnik a földről az emberiség két százaléka. Lehet, hogy itt is ilyesmi van.

– De ott is csak szülők tűnnek el?

– Hát, nem, ott mindenféle emberek.

– Akkor az más. Az nem ez.

            Zsolti szólásra jelentkezett.

– Bocs, én csak annyit mondanék, hogy most dumáltam messengeren a Vincével, és a béseknek nem tűntek el a szülei. Csak nekünk.

– De ki a tökömnek kellhetnek pont a mi szüleink… ? – kérdezte őszinte döbbenettel Árpi.

            Mindenki némán telefonált, hívta a szüleit. Tizenhat éves létükre többen is elpityeredtek. Hangos békabrekegés törte meg a csöndet.

– Esemest kaptam… – közölte Bogi – …  a Palkó apjától!

– Mi van?? – Palkó rögtön kikapta a kezéből a telefont. – „Bogika, gyere anyukádért, mert nagyon szétcsapta magát. Vodkát ivott energiaitallal. Endre bácsi” És itt a cím is…

            Közben többen is esemest kaptak, mindenki valaki más szüleitől.

„Zsolti, apukád sajnos felöntött a garatra, és elkavarta a ruháját. Tudsz hozni neki váltást?”

„Árpikám, nincsenek jó híreim: anyukád elszívott valami növényt, aztán összejött a Palkó apjával, apukád nekiment, borult egypár bútor. Most már békésen alszanak mind a hárman, de nem ártana, ha idejönnél!”

„Nikolett, S.O.S. gyere, anyukád egy cselendzs miatt nem bírja abbahagyni a csuklást, szerintem be kéne vinni az ügyeletre.”

            Mindegyik üzenet alatt ugyanaz a lakáscím volt megadva. A fiatalok négyesével taxiba ültek, és azonnal kiszálltak a helyszínre.

            A lakásajtó nyitva állt. Odabent leírhatatlan szag fogadta őket: kiömlött alkohol bűzlött mindenfelé, és mindent valami ismeretlen eredetű, fehér füst borított, amitől semmit nem lehetett látni. A gyerekek a félhomályos előszobában toporogtak, senki nem mert beljebb menni.

            Ebben a pillanatban felkapcsolódott a szobában a lámpa. Több mint harminc ember zuhant elő különféle rejtekhelyekről: szekrényből, függöny mögül. Páran egymást támogatták, ölelkeztek. És mindenki gurgulázva nevetett.

– Melge… meglepetésbuli! – rikkantotta a színházigazgató kissé összeakadó nyelvvel.

            A szülők próbáltak diadalmasan koccintani, de keveseknek sikerült eltalálni a sajátjával egy másik poharat. A gyerekek nagy része sértetten álldogált a bejáratnál, de néhányan – főleg a lányok – segítőkészen a szüleikhez szaladtak.

– Anya, jól vagy? Mennyit ittatok? – faggatózott Niki aggodalmasan.

            A színházigazgató halált megvető bátorsággal felmászott a dohányzóasztal tetejére és szónoklatba kezdett.

– Kedves barátaink, vagyis ellenségeink, vagyis: drága gyermekek! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy végre forduljon a kocka, és ezegyszer ti is megérezzétek, amit mi szoktunk, amikor ti a saját tepsi és lelki épségeteket veszélyeztetve… csináljátok a vadbaromságaitokat, miközben mi… Na de most ennek vége: végre-valahára a mi tepsi ékségünk is… – ezen a ponton a színházigazgató elvesztette a fonalat, de a magas közgazdász a segítségére sietett:

– Nem hagyjuk magunkaaaaat! – kurjantotta. – Menőőők vagyuuuuunk!

– És kúlok! – vihogta közbe Bogi anyukája.

– Igeeeeen, és kúúúúúlok! – helyeselt a közgazdász, és forradalmi gesztussal a vitrinbe vágta a szemüvegét. Nagy csörömpölés hallatszott.

– Apa! – szólt elhűlve Zsolti. – Ez a szemüveg negyvenezer forintba került!

– Na és? – vonogatta a vállát az apukája. – Az én pénzem, nem? – tette hozzá, majd üvöltve a szovjet Internacionálét kezdte énekelni. – Föl-föl, ti rabjai a földnek...!

A konyhából előbukkant az idegsebész is két lábosfedővel, és ütötte a dalhoz a taktust, az anyukák körtáncot jártak.

            A gyerekek egyik lábukról a másikra álltak kínjukban. Fogalmuk sem volt, mit kell ilyenkor csinálni.

Ekkor hányás hangja hallatszott a fürdő felől, majd kisvártatva Dóra néni támolygott elő, a szájából csorgott a habos nyál.

– Jaj, ne! – bődült fel kásásan az idegsebész. – Elharapta a mosókapszulát!

            Amíg a mentőt várták, hogy Dóra nénit gyomormosásra vigye, Palkó és Zsolti kiállt a gangra.

– Cigit?

– Nem kérek, kösz. Nem kívánom.

– Ja. Én se.