Amikor a barátaim megtudták, hová készülök, rögtön jöttek a medvés viccek: „Amelyik medve a kezedből eszik, az a lábadból is fog.” „Ha a medve kerget, kullancs már nem megy beléd.” Jól eszembe véstem, hogy a medve nem játék, de őszintén, nem gondoltam komolyan, hogy lesz olyan helyzet, amikor hasznosak lesznek ezek az intelmek. Pedig lett!

Miután részt vettem a beszélgetésen, amelyre meghívtak, és a fesztiválhangulatot is kiélveztük, gyergyói barátnőim kérdezték, milyen messze van a szállásom, ehelyt vagy ahalyt. Kicsit értetlenül néztem, mire felvilágosítottak, hogy ami öt kilométeren belül van, az ehelyt, ami messzebb, az ahalyt. Mondtam, ez esetben ehelyt, ők meg úgy döntöttek, hazakísérnek. Ennek örültem, mert a kis panzióhoz, ahol laktam, a főúttól letérve az Olt felé kellett menni, és már sötét volt. A macskaköves úton beszélgetve haladtunk lefelé, s bár egy-két poént elsütöttünk, hogy vajon mikor ugrik elénk egy medve, egyikünk sem feltételezte, hogy egy olyan utcában, ahol autók és emberek járnak, ráadásul a fesztiválról felhallatszik a zene, medvék sétafikálhatnak.

Már látszottak a kis családi panzió fényei, amikor az úton előttünk egy autó éppen megfordult, s a letekert ablakon kiszólt nekünk a fiatalember, hogy kerüljünk akkora ívben, amekkorában csak tudunk (ami megjegyzem, annyit jelentett, hogy nem az út egyik felén megyünk, hanem a másikon), mert ott a medve.

Még akkor is azt gondoltam, hogy a mókás kedvű székely fiatalember így ijesztgeti az arrajárókat, de biztosított róla, hogy cseppet sem viccel. Felkapcsolta a reflektorát, és bevilágított az út mellett sorakozó hatalmas konténerek közé. A lélegzetem is elakadt, mert tőlünk alig hat-nyolc méterre hatalmas árnyék mozdult, és a konténer mögött felegyenesedve, a fényre kikémlelt egy fenevad, ami akkora volt, mint egy kétajtós ruhásszekrény, szétkarmolt pofájában csak egyetlen szem volt, amellyel pont engem bámult, s szemében gyilkos indulat lángolt.

Nem. Viccelek. Egy jóvágású barnamedve volt. (Gyerekeseknek mondom, hogy inkább Paddington kalap nélkül, mint Mor’du a Meridából.  Ezért is veszélyesek, mert ölelni való plüssmackónak látszanak.) Ez volt az a pillanat, mikor eszembe jutott az összes útravalónak odacsomagolt bölcsesség, úgyhogy gyorsan be is ugrottunk a fiatalember kocsijába. Kértük, vigyen el a panzióig, már csak húsz méterre voltunk.

Szállásadóim épp a ház előtt ücsörögtek. Kérdezték, hogy miért vagyok megrémülve, úgyhogy gyorsan el is meséltem, hogy itt van a kukáknál a medve, mire ők: „Aj, hát itt van az minden este. Itt falatozik.” (Ekkor azért eszembe jutott, hogy a reggeli bejelentkezéskor figyelmeztethettek volna, ha sötétben jönnék, tudjak róla, hogy a medve nemcsak hogy nem játék, de nem is mese!)

Aztán az első ijedtség után már nagyokat nevettem azon, ahogy ugrattak ezzel. Kérdeztem, hogy korán reggel, ha a vonathoz megyek, számíthatok-e a maci társaságára. Mondták, hogy épp abban az időben szokott reggelizni, s a helyi statisztika szerint a hosszúhajú nők a kedvencei. A sok ugratásból azért sikerült egy-két hathatós tanácsot is kiválogatnom: „Ha medvével találkozol, ne szaladj, ne feküdj a földre, hogy halottnak tettesd magad, hanem emeld magasra a kezed, hogy minél nagyobbnak látszódj, énekelj hangosan, s szépen lassan oldalogj el! Ha pedig olyan medvével találkozol, amelyiknek bocsai vannak, no, hát olyannal ne találkozz!”

Ezeknek – mint a súlyos betegeknél – megvannak a maguk állomásai: düh, amiért a gépek nem szolgálnak kellően; kétségbeesés, hogy ezt nem lehet megoldani, végül a teljes összeomlás: nekünk már sosem lesz működőképes hűtőnk, kábeltévénk, lefolyónk, autónk. A fő ok, hogy ezek a gondok az én ügyetlen kezemnek és technikai analfabetizmusomnak reménytelen kihívást jelentenek. (Amiatt még sosem estem kétségbe, ha egy cikket kellett megírnom.)

Érdekes, hogy – amiképpen erre a feleségem mindig felhívja a figyelmet a baj idején, de a pánikban lévő családfő ezt nem képes higgadtan átlátni – végül mindig megoldódik minden. Az utóbbi hetekben a házunk körüli betonszegély megsüllyedése, széttöredezése miatti fenyegetés (vizesedés?) tartott rettegésben.

Mivel minden ház mentén ilyen betonjárdát láttam, úgy véltem, ennek helyreállítása alapvető jelentőségű, ezért – hosszas lelki rákészülést követően – csákányt vásároltam, amivel felszedtem a betont. Konténert rendeltem, elvitettem.

Most jött volna a betonozás, amihez némi internetes és személyes tájékozódás után készültem hozzáfogni. Zsalu, betonvas, lejtésszög, betonkeverő és megannyi szörnyű szó terrorizált. (Kérdezhetnék, miért nem bíztam szakemberre, de aki már próbált mestert szerezni, az tudja, mennyire nem egyszerű. Ráadásul azon elbukik a dolog, hogy gyűlölök szívességet kérni. Feleségem szerint ez nem szívesség, de a mesterek mégis mintha így élnék meg.)

Amikor egyik barátomnak panaszkodtam, milyen rettenetes tortúra vár rám, csodálkozva csak annyit mondott: minek lebetonozni? Valamit magyarázott talajvízről, hajszálcsövességről, párolgásról, és végül azt ajánlotta, szórjak egyszerűen murvát a fal mellé.

Ez tetszett, de mivel a barátom nem kőműves vagy mérnök, hanem szintén történelemtanár, azért mégis elmentünk a Star Wars‑filmsorozat egyik főhősének nevét viselő áruházba, felpakoltuk a kis kocsira a háromméteres, zsalunak szánt deszkákat. Már csak kátránypapír hiányzott. A megszólított alkalmazott rábökött a termékre, de lekicsinylően közölte: ez tényleg csak papír. Vacak, nem ér semmit. Ezután megismertük sok logikai bukfenccel fűszerezett élettörténetét, de konklúziója hasonlított pedagógus barátom ötletére: felesleges a beton, szórjuk fel murvával, a pénzt pedig költsük másra. Nem kellett kétszer mondania. Visszarakosgattuk a léceket, és letettünk a betonozásról; maradt a murva. Azóta figyelem, és egyre több ház mentén látom ezt a megoldást. A szorongással vegyes lustaságnak hála, végre egyszer talán trendik lettünk?  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT.

– Szakdolgozatot írtál az Anna-bálokról, most pedig kezedben a bálkirálynőt illető aranyalma. Hogy esett meg ez a mesébe illő történet?
– Az ELTE néprajz szakán végeztem, de már gimnázium óta annyira szeretem a történelmet, hogy felvettem mellé azt is. A reformkori hagyományok és Balatonfüred annyira elvarázsolt, hogy úgy döntöttem, beleásom magam a bál történetébe. Ugyan az Anna-bál története nem klasszikus néprajzos téma, de szépen ötvözi a történelem-néprajz keresztmetszetet. Ráadásul odahaza, Kisvárdán, szabolcsi nagyszüleim, dédmamám is sokat meséltek a patinás Anna-bálról, bár maguk nem vettek részt rajta sosem. A szakdolgozatomban reformkori bálok történetét elemeztem a korabeli sajtó tükrében, de legfőbb kutatási területem az 1954-1975 közötti időszak volt, mikor Zákonyi Ferenc felélesztette a polgári tradíciót. 1954-ben ő volt az, aki életet lehelt a XIX. századi hagyományba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a turisztikai életet fellendítse; nagyrészt neki köszönhetjük, hogy ma is él és virágzik ez a szép hagyomány.

Az 1977-es Anna-bál szépe, Horváth Éva volt az egyik adatközlőm, ő bíztatott arra, hogy a művelődéstörténet kutatása mellett egyszer jöjjek el magam is, és éljem át személyesen a hangulatát. Mesélt nekem báli etikettről, szokásokról, amelynek nemcsak kutatóként, de bálozóként is hasznát vettem.

– Itt volt ő is a bálon?

– Amikor meghallotta, hogy engem választott a zsűri a bál szépének, idejött, és hozta magával az ő aranyalmáját is – igazán szép és megható volt vele közösségben átélni a győzelem örömét!

– A hagyomány mennyire fontos az életedben?
– Nagyon fontos, Anna-báli győztesként is „szem lettem a láncban”, egy kitaposott, régi úton viszem tovább a szokásokat, ami igazán megható! Természetesen a családban is vannak tradíciók, amelyek kijelölik az életünk folyását, mint például az, hogy szenteste mindig együtt, mindig otthon ünneplünk, de az Anna-bál bűvkörébe kerülve elhatároztam, hogy magam is alapítok egy hagyományt: a családom ifjú hölgyeinek szeretném életükben legalább egyszer megmutatni ezt a varázslatos eseményt. Van egy három és fél éves tündéri unokahúgom, egy angyalszőke, kedves kislány, aki tegnap már Réka hercegnőnek szólított – őt mindenképp szeretném elhozni ide, amikor 16 éves lesz!

– Számítottál arra, hogy tiéd lesz az aranyalma?
– Egyáltalán nem! Még csak az sem volt bennem, hogy az első 15 közé kerülök, akik közül a zsűri választja ki a legszebbeket. Édesapámon, aki elkísért ide, és kutatási adatközlőmön kívül nem is ismertem itt senkit, tényleg „csak” azért jöttem, hogy egyszer magam is átéljem mindazt, amiről írtam. Még most sem fogtam fel igazán, hogy mit történt! Mikor kimondták a számomat, és ott találtam magam a trónszékben, majd interjúkérdésekre kellett válaszolnom, egy egész más világba csöppentem!

Purgel Réka – Kép: Máthé Zsuzsa

Sok barátom, ismerősöm keresett azóta, a másnap délelőtti hagyományos füredi kocsikázásnál pedig megtapasztalhattam az emberek végtelen szeretetét, amivel nem is személy szerint engem, hanem a báli hagyományt, a múlt jelenben való újjáéledését ünnepelték. Az emberek valóban egy szép, ápolni való hagyományt látnak az Anna-bálban, és ez megrendítő! Szabályosan futkosott a hideg a hátamon, ahogy a gyerekek szaladtak ki az utcára, mikor a házuk előtt elvonult a hintó.

– A kortársaid nem tartják porosnak vagy mesterkéltnek ezt a hagyományt?
– Bálkirálynőként még nem tapasztaltam ezt, de korábban hallottam ilyen kritikákat. Ugyanakkor most, hogy módom volt személyesen részt venni az eseményen, minden ilyen természetű kétségem elszállt, mert tényleg úgy érkeztem ide, hogy egyszerűen csak szerettem volna jól érezni magam. Sokan szurkoltak ugyan nekem, de tényleg senki nem lobbizott értem! Nagyon barátságos közegbe kerültem, igazán közvetlen volt a báli közönség – ha nem szavaz rám senki, akkor is ugyanolyan jóízűen ettem volna meg a süteményemet, és ugyanúgy jól éreztem volna magam.

– Mit gondolsz a szépségversenyekről?
– A szocializmus alatt, egészen a tragikus sorsú Molnár Csilla szépségkirálynővé választásáig az Anna-bálon kívül nemigen volt tere a női szépség megmérettetésének. Ez a bál egy polgári hagyományt vitt tovább egy ideológiailag gyökeresen más időszakban, ami önmagában is csoda. Szépnek tartom azt, hogy az Anna-bálon ma is van lehetőség igazi királykisasszonynak öltözni, a nőiség hagyományos, nemes vonásait megélni. Én például tudatosan viseltem kesztyűt, ami ma már nem divat, de ehhez a konzervatív, hagyománytisztelő eseményhez szerintem nagyon illik. Ráadásul ez egyáltalán nem volt teher számomra, kifejezetten jól éreztem magam benne!

Szerintem nem annyira a szépség, hanem a hagyomány maga áll ennek a bálnak a középpontjában – Széchenyi, Ady, Krúdy voltak résztvevői, számomra ez az igazi szépség!

Nem is egy szépségverseny győztesének érzem magam, az elsőséget sokkal inkább megtiszteltetésként fogom fel.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Örömömet lelem a tanulásban, tervezgetem, hogy nekifogok egy bölcsész doktori iskolának, de a képzőművészet irányába is kacsintgatok, kiskorom óta festek, volt is már kiállításom Budaörsön. Akár ebből is alakulhat egy hivatás. Ráadásul zeneiskolai növendék is vagyok, zongorázom, úgyhogy sok lehetőség áll előttem. Jól érzem magam a bőrömben, mert minden tevékenységet szeretettel, jókedvvel végzek, ebből a sokféle jóból kell majd kiválasztanom a főcsapást!

– Kisvárdán születtél, sőt, ott is van egy Anna-bál, amit megnyertél már…
– Nagyon szeretem a szülővárosomat, ott köteleződtem el az irodalom és a történelem mellett, tényleg csak jót kaptam attól a várostól. A Kisvárdai Jótékony Nőegylet szervezett egy hagyományteremtő Anna-bált, amelyben egyszer csak én is ott találtam magam. Szép emlékként őrzöm azt is.

 Purgel Réka – Kép: Máthé Zsuzsa

– Gyönyörű a hajad! Mióta növeszted?
– Oviban és alsó tagozatos koromban hosszabb hajam volt, de felsőben egész rövidre vágattam, szerettem azt is nagyon. Aztán gimnáziumban kezdtem újra növeszteni, azóta csak piciket vágok a végéből, és csak nő… A bálra is kibontva hagytam, kontyban nehéz is lenne viselni, nagy a súlya. Fél éve kezdtem hobbiként modellkedni, a fodrászok meg is ijednek, mikor meglátják a hajamat!

– Biztos, hogy ez csak hobbi marad?
– 23 éves vagyok, ráadásul csak 165 centi, ami ebben a világban kissé alacsonynak számít. De vannak olyan felkérések, amik kifejezetten az arcra fókuszálnak, azt pedig nagyon élvezem, amikor átalakítanak egész más karakterré.

– Ha nem nagyestélyiben vagy, mit viselsz szívesen?
– Tornacipőt, farmert és minél színesebb felsőket. Kedvenc színem a citromsárga, ami ruhában igazán vad, de engem feltölt, ha ilyen színesbe öltözhetek!

– Tényleg, mindig ilyen mosolygós és vidám vagy?
– Sokan kérdezik ezt, alapvetően jól érzem magam a világban, rengeteg szeretetet kapok a környezetemtől, nem is lehetnék rosszkedvű. Anyukámék mesélték, hogy babakoromban is mindig bazsalyogtam, ilyen vagyok.

– A női sors fontos fordulópontja az anyaság. Te hogy képzeled a jövőd, milyen családot szeretnél?
– Nagyon családcentrikus szülők gyermeke vagyok, három testvérem van: nővérem, húgom és öcsém – mi vagyunk a Purgel-gyerekek! Életem legmeghatározóbb pontja a velük való szoros kapcsolat, és az, hogy édesanyám otthon volt velünk óvodás korunkig. Óriási buli az életünk, ami igazi minta.

Igen, szeretnék én is családot, és mindent úgy csinálnék, ahogy a szüleinktől kaptam, mert ha csak feleannyira igyekszem, mint édesanyám és édesapám, már biztos, hogy nagyszerű családom lesz!

Fontos az erkölcs felől is újra és újra átrágni ezt a kérdést, de most szeretnék másfelől közelíteni. Sokszor látom, hogy úgy sodorja magával az embereket a szakítási vágy, mint a vihar a leveleket. Néha kívülről nem is látszik, miért maradt fenn az egyik levél a fán, miért hullott le a másik.

Ilyenkor nyáron könnyebb más szemmel nézni az életünkre. Már csak a meleg is óriási szabadsággal ajándékoz meg. Óriási dolog nem fázni: elengedett testtel, nem pedig fázósan összerándulva járni. Kevés ruhát viselni, leülni kőre, fűre, párkányra, ami van. Már csak ennyi szabadságtól is megnyílik a szemünk arra, mennyi kötöttség között élünk, menyire nem testhezálló sokszor az életünk. Vekkerre ébredünk, időre rohanunk, egy sivár szobában ülünk, monitort bámulunk, az utca nem szép, amin járunk, a lépcsőház sötét, a cipő szűk, a vélemény elvárt, a kolléga unalmas.

Ebben a rettenetes nyomásban, ebben a 21. századi túlzsúfolt, versenyorientált, mindenféle katasztrófákkal fenyegető világban, ahol annyi az információ, hogy egy reggelinél minden szintű rendszer válságáról értesülünk, a nyugdíjtól az ökoszisztémáig, és ha megvan mindenünk, akkor is szorongunk – ott talán nem csoda, ha egyetlen menekülési út a személyes szabadság irányába mutatkozik.

Persze, az egész előző bekezdés hamis, mert az élet sokkal szebb és gazdagabb ennél, de nem olyan nehéz mentálisan úgy kifáradni, hogy lassan így kezdjünk el látni. És ekkor jön a címben emlegetett divat, vagy inkább trend. Két ismert újságírónő beszélgetése ébresztett rá erre, amikor szinte büszkén összenevettek, hogy „mi, perfekcionisták persze nem tudunk ellazulni…”, hogy mennyire elfogadjuk egy rakás nyomorunkat: a munkamániát, a szorongást, a kizsákmányolást, a csúnya környezetet, az alakoskodást, a szabadidő hiányát, a rohanást, a tranzakciós díjakat, az emésztésünk természetes ütemének semmibevételét. Megszokjuk, hogy nincs időnk egymásra, a barátokra, alig látjuk az eget, és nem énekelünk. És ez mind belefér, mert ilyen az élet – ám egy nem kielégítő házasságban megmaradni már szinte igénytelenségnek számít, különösen a nők körében.

Hiszen mindenki elvált, mindenki tovább tudott lépni, és nyilatkozik, hogy mennyire kiteljesedett: lám, hogy virágzik!

Mintha a „nem kielégítő párkapcsolat” valami olyan statikus dolog lenne, mint a lakásunk négyzetmétere. Miért hinnénk az organikus, titkos mélységeit lassan feltáró, mindig megújuló házasságban, ha az életünkben semmi másnak nem adjuk meg a neki való teret és időt, ha mindent csak a felszínen kapirgálunk?

Nem gondolom, hogy egyénenként mindenki felszínes és igénytelen, inkább az a benyomásom, hogy olyan légkört alakítottunk ki, ahol csak az egónk köré növesztett buborékban kapunk levegőt, amely buborék viszont elválaszt az élettől, a többiektől. Olyan életmódot alakítottunk ki, ahol azok a szabályok nem érvényesek, amelyek segítik az életet, de azok igen, amelyek falak közé szorítanak. Talán ha lelassulnánk, ha ráéreznénk, mi tesz valójában boldoggá, akkor nem azt tartanánk cikinek, ha ott vagyunk, ahova tartozunk.

Nem az a ciki, ha nem mindig virágzunk; sokkal cikibb, ha nem fejlődünk emberi természetünk szerint.

A közleményben azt írták, a végső szétválasztó műtétet – az agyak és a koponyák szétválasztását jelentő rizikós, több mint 30 órás beavatkozást – a dakkai központi katonai kórházban (CMH) helyi idő szerint csütörtök hajnalban kezdték el a 35 fős magyar orvos-egészségügyi csapat vezetésével.

Az ikrek állapota stabil, de szövődmények lehetségesek – tudatták.

Kiemelték, amellett, hogy a két hároméves kislánynak megteremtették a jobb élet lehetőségét, a lépések külön is tudományos jelentőséggel bírnak, mert új kezelési lehetőségek előtt nyitják meg az utat.

Az alapítvány magyar orvoscsapatát 2017-ben 15 évnyi hazai és 7 évnyi missziós tevékenység után kérték fel az akkor másfél éves Rabeya és Rukaya szétválasztására.

A teljes egészében magyar tervezésű és kivitelezésű „Operation Freedom”-nak (Szabadság hadművelet) elnevezett műtétsorozat első fázisában 2018-ban szintén Dakkában Hudák István vezetésével endovaszkuláris módszerrel szétválasztották a közös agyi fő szállítóér-szakaszt. A második – plasztikai sebészeti – fázis, amelynek során beültették és fél évig fokozatosan tágították a speciális magyar tervezésű szövettágító implantátumrendszert, Budapesten Pataki Gergely vezetésével történt meg. A műtétsorozat harmadik fázisa a végső szétválasztás volt Csókay András vezetésével – olvasható a közleményben.

– Egy kisbaba születése nemcsak örömet jelent, senkinek nem egyszerű megtalálni új helyét a családban, az apának különösen. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Az első gyermekünk születése – ahogy a másodiké is – extatikus élményt jelentett, boldogsággal töltött el, ahogy kibújtak és hozzájuk érhettem. Új helyem a családban a büszke, boldog családfőé volt. Kezdetben.

Ahogy azonban rutinná váltak a napi körök, és hétköznapivá szürkült a fáradtságtól mindaz, ami addig felvillanyozott: sokszor csak egyszerű sofőrnek éreztem magam, ahogy hozom és viszem őket A és B pont között.

Mindez persze érhető, hisz a picik az első hónapokban az édesanyákra vannak utalva; az ő szerepük ekkor szinte kizárólagos. Apaként türelmetlenül vártam, hogy mikor focizunk már és mikor nevetünk hangosan nagyokat. Mikor ülünk le beszélgetni komoly témákról, mint férfi a férfival? Ahogy teltek a hetek és hónapok – különösen a második gyermekünknél, Máténál –, kezdtem belejönni a kisbabás életbe, találtam feladatot, és már tudtam, hogy mit kell tennem. Főleg abban segítettem, hogy a nagyobbik nyugton hagyja a kicsit. Az óvoda nélküli nyári időszakban például tehermentesíteni tudom az anyát és a picit a nagyobb gyermek nyüzsgésétől. Közös programokat csinálunk: leviszem a játszótérre, vagy elutazunk jó messzire, például a nagyszülőkhöz – a mi esetünkben 250 kilométerre, Zemplénbe.

Fontos, hogy töltsünk minél több időt kettesben a nagyobb gyermekkel, és ahogy az édesanya és baba kapcsolata, úgy ez idő alatt az édesapa és a nagyobb gyermek kapcsolata is szorosabbá válik.

– A kisbaba, a szoptatás viszonylag sok egyedüllétet és bizonyos fokig helyhez kötöttséget is jelent – az egész család, de elsősorban az édesanya számára. Miben tudott felesége támasza lenni ilyenkor?
– Apa-kollegáimnak mondhatom: sok apró praktikával be lehet kapcsolódni, amivel támogatni tudjuk a szoptatást. Ilyen a logisztika – ehhez mi, férfiak nagyon értünk, legalábbis így gondoljuk. Az első a víz hiánya és pótlása. Az édesanya szoptatáskor gyorsan szomjassá válik, de felállni nem tud, mi viszont tudunk segíteni azzal, hogy viszünk neki egy pohár vizet, vagy időben odakészítünk egy palack ásványvizet. Hasonló helyzet, ha a szoptatás közben valamire szüksége van: telefon, pelenka, gyógykrémek, bármi. Fontos, hogy ott legyünk és lefoglaljuk a babát, amíg az édesanya előkészül, mert ehhez idő kell, a kicsi pedig rögtön enni akar. Feladatunk lehet abban is, hogy a „helyhez kötöttséget” enyhítsük.

Dr. Földy Ferenc családja

Amikor együtt ügyeket intézünk, bevásárolunk, lényeges, hogy időre hazaérjünk, mert menetrend szerint jön az éhség, és amíg fejni kellett az anyatejet, addig ezt csak otthon szerettük megoldani. És fontos az is, hogy a munkából időben hazaérjünk, mert akkor tud a párunk kimozdulni és megtenni, amit csak ő tud.

Segíteni tudunk a bevásárlásban, hogy addig is nyugodtan otthon lehessenek együtt a picivel, és abban is, hogy a szükséges helyekre – védőnőhöz, gyermekorvoshoz, gyógyszertárba – „háztól házig vigyük” őt. Segítség lehet a kicsik büfiztetése is. Külön érdemes megemlíteni a nem otthoni szoptatás támogatását. Ha jó idő van, és piknikezünk vagy nyaralunk, hasznos a strandsátor. Könnyen nyitható, és eltakarja a benne szoptató édesanyát az illetéktelen tekintetektől. Beszerezhetünk napvédőt is az autóra: létezik egyszerű, az oldalablakokra könnyen felrakható napvédő, aminek kettős gyakorlati haszna is van: árnyékot ad és mindent takar, hogy lehessen az autóban is a kényelmesen szoptatni. Figyelhetünk arra is, hogy árnyékos parkolóhelyet keressünk, vagy a nap sugarait saját „széles vásznú” hátunkkal is kitakarharjuk. Ahol pedig sok a felesleges anyatej, és van kinek átadni, az apa segíthet a szállításban.

– A szoptatás nem mindig megy azonnal, és nem feltétlenül kellemes élmény, járhat fájdalommal, kudarcélményekkel. Ön miben tudott segíteni a feleségének?
– Amikor először próbálta szoptatni első gyermekünket, nem sikerült. De nem keseredett el, gondolta, majd a következő alkalommal sikerrel jár, aztán amikor sokadjára sem találták a közös hangot, kicsit megijedt.

Ekkor jött a szoptatós nővér, aki biztatás helyett közölte, hiába próbálkozik, mert „ezzel a mellel úgy sem fog tudni szoptatni”. Rettenetesen megalázó volt. Ráadásul a főváros egyik legjobbnak mondott szülészetétől több támogatást vártunk volna.

Másfél napig folyamatosan azzal stresszelték, ha nem tud szoptatni, cukros vizet és tápszert adnak neki. Bíztattam és kértem, ne is foglalkozzon ezzel. Aztán hála Istennek, még a kórházban jött egy idős, tapasztalt védőnő, aki segített, megmutatta, hogyan érdemes próbálkozni, bíztatta, és ennyi elegendő volt ahhoz, hogy percek alatt sikerüljön. Nagyon hálásak vagyunk neki. Így végül Ádókát 16 hónapig bőséggel tudta etetni anyatejjel. A második babánknál, Máténál már volt annyira rutinos, hogy elsőre sikerült szoptatni. Olyannyira, hogy mindenki meglepetésére nagyobb súllyal távozott a kórházból, mint amennyivel született.

– Sok apa érzi úgy, hogy ki van rekesztve az anya-baba szimbiózisból. Érzett féltékenységet amiatt, hogy nem jutott önre elég idő, és a szeretett nő testét más birtokolja?
– Igen, éreztem, de nem féltékenységet, inkább figyelemhiányt. A féltékenység furcsa dolog, elhiszem, hogy ez is felmerülhet egy apukában, de nálam nem. A baba félig én is vagyok, neki mindent megadnék. Minden az övé is, ami az enyém. Az anya és a hozzá fűződő kötődése pedig az övé, nem az enyém.

Részleges vagy szinte teljes figyelemhiányt azonban valóban éreztem, mert a baba előtti korszakhoz szoktam, ahhoz hasonlítottam.

Megszoktam azt, ha szeretnék valamit mondani, akkor csak rám figyel a párom. Nem kell, hogy hosszú idő legyen ez, de fontos számomra az együtt töltött idő, a fókusz. Meg kellett szokni az új felállást, jobban kell időzítenem azóta.

– Egyre több pszichológus állítja: az anyai kötődéshez hasonlóan fontos az apai kötődés, a gyakori testi kontaktus, ami nem pótolja, de kiegészíti az anyáét. Ezzel kapcsolatban milyen élményei vannak?
– Feledhetetlen élmények! Az első ilyen, amikor az elsőszülött gyermekünk ujjacskájával hozzám ért. Akkor, bár épp ültem, mégis úgy éreztem mintha méterekre hátra dobott volna a falnak az érintés, úgy megütött. Utána még egy bő órát tarthattam a kezemben – amíg anyát „hímezték” – az általam csibemelegítőnek nevezett fény körül sétálva. Ekkor alakult, kezdődött a nagyobbik fiúval a testi kapcsolat. Visszaemlékszik rá, mert szükséges a számára, hogy ha valami nagyobb baja van, felvegyem, és a szívem lüktetését hallgassa – ez mindig megnyugtatja.

Dr. Földy Ferenc családja

A másik a babapára. Gyakran előfordult, hogy délután, munka után hazaérve, még ingben a kanapéra heveredtem, és a hasamon, mellkasomon fekve tartottam újszülöttünket. A testi kontaktus békéje, monoton szívlüktetésem elaltatta rajtam, engem pedig ő, ahogy figyeltem. A magunkhoz téréskor vettem észre, hogy a babapára ott van az ingemen.

Erre akkoriban felhívták a figyelmemet, hogy élvezzem ki, mert ez egy semmihez nem hasonlítható illat, és nem tart örökké, elmúlik, elillan hamar. És pont így volt.

– Az egyik legviccesebb tévhit: az apa söre segíti a tejelválasztást. Mit gondol ezekről?
– Nem hiszek ezekben, de humorosnak tartom, persze. Egy biztos: mindkét gyermekünk megszületése után barátaimmal nem vicceltük el, hanem nagyon komolyan vettük a tejfakasztó összejövetelünk kihívását. Annyira, hogy bár fiúbabáink születése miatt legényköszöntőnek is nevezhettük volna, azok közül, akik részt vettek rajta, sokan azóta is legénybúcsúszintű eseményként emlékeznek rá.

A nőknek nem a férfiak helyébe kell lépniük, hanem megtalálni a saját méltó helyüket – vallotta 19. században a grófkisasszonyból lett első magyar orvosnő: Hugonnai Vilma. Ezen kívül a magazinból az is kiderül, hogy az ősszámítógép megalkotásában is egy nőnek, Ada Lovelace-nak volt kulcsszerepe.

Az augusztusi számban riportot olvashatnak fedél nélküli párokkal és összeállítást arról, működhet-e párbeszéd és terápia a börtönök szigorú hierarchiájában.

Közelebbről megismerkedhetünk Boronkay Péter paratriatlonistával, hasznos tanácsokat kaphatunk a kánikulában való sportoláshoz és azt is megtudhatjuk, hogy a forróságban milyen túlélési stratégiáik vannak az állatoknak. A történelmi receptrovat ezúttal a Duna és Tisza vidékére kalauzol, békebeli, „nagymamás” ízeket megidézve.

Keressék az augusztusi Képmást az újságárusoknál! 

Előfizetni ITT lehet. 

– Mindig nagy családod terveztél?
– Nem, tényleg nem. Amikor a férjemmel, Siggivel megismerkedtünk 13 évvel ezelőtt, egyértelmű volt, hogy összeházasodunk. Neki két testvére van, nekem pedig egy húgom van, ezért úgy gondoltam, hogy két gyermekünk lesz majd, de a férjem már akkor hármat szeretett volna. Elvégeztem az orvosi egyetemet, össze is házasodtunk, következő évben megszületett az első kisfiam, Peti. Akkor úgy gondoltam, hogy még egy gyermekünk biztosan lesz, meg talán majd még egy. Megszületett a második kisfiam, Danikám, és utána úgy éreztem, hogy nagyon szeretnék még egyet, mert valaki mintha nagyon hiányozna a családból. Két kisfiú után nyilván egy kislányra vágytam, de igazából bárki jöhetett volna. Aztán megszületett Julikám, a harmadik gyermekünk, és vártam, hogy elönt a teljességérzés: „kész” a család, elajándékozom a babaruhákat, és ha nagyobb lesz, elkezdek infektológusként dolgozni.

Két hetes sem volt, amikor ránéztem a férjemre, és azt mondtam, hogy szeretnék még egyet. Ám három gyermekről négyre bővülni azért nem olyan egyszerű, mint egyről kettőre.

Sokat imádkoztunk a férjemmel, és végül Isten arra vezetett bennünket, hogy vállaljunk még egy negyedik gyermeket. Így született meg Anna, akinek a születésével el is jött a teljesség érzése, hogy „kész” a család, megvagyunk. Négy gyermekkel, úgy érzem, elértem a határaimat, ez az, amennyit elbírok. Egyébként édesanyám részéről nagy a család, ők heten vannak, de közülük csak a nagynénémnek lett hat gyereke – szerintem ez a nagycsaládos „gén” aktiválódott bennem is.

– Akkor úgy tervezed, hogy infektológus orvosként dolgozol majd, ha Anna nagyobb lesz?
– Négy gyermekkel reálisabbnak látom, hogy családorvosként kezdek majd dolgozni. Addig is szoptatási tanácsadó vagyok.

– Problémád volt a szoptatással? Miért lettél szoptatási tanácsadó?
– 2010-ben végeztem az orvosi egyetemen, és 2011-ben született meg az első kisfiam. Akkor még nem volt olyan sok szoptatást támogató szervezet, az interneten is kevés információt lehetett találni a szoptatással kapcsolatban. Egy nagyon hosszú és nehéz szülést követően nehezen indult a szoptatás kezdete, és nem kaptunk elég segítséget.

Zokogva, sírva jöttem haza a kórházból, tápszerrecepttel a kezemben. Én, hála Istennek, jó kezekbe kerültem, orvosként a jó oldalakat, jó információkat találtam meg az interneten, de sajnos nagyon sok rossz tanács is megtalálható, ami nem támogatja az édesanyát a szoptatásban.

Így pár nap alatt a kisfiammal egymásra találtunk, és számunkra a szoptatás mindig, mindenre megoldást jelentett. Peti nagyon sírós, úgy mondanám, „többemberes” baba volt: akárhova mentünk, állandóan sírt, de tudtam, hogy ezzel meg tudom nyugtatni. Tulajdonképpen Petinek köszönhetem, hogy szoptatási tanácsadó lettem, mert én nagyon megszerettem a szoptatást, és tapasztaltam, hogy ez milyen jó az anyának és a babának is. Ugyanakkor láttam azt is, hogy mások milyen nehézségekkel szembesülhetnek, és szerettem volna nekik segíteni. Saját, egygyermekes tapasztalatomat kevésnek találtam, így találtam rá a Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetében a laktációs szaktanácsadó szakirányú továbbképzési szakra, amely nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgára készít fel. 2012 szeptemberében el is kezdtem a képzést, nagy pocakkal, mert akkor már várandós voltam második kisfiunkkal, Danival.

Mivel ez egy bababarát tanfolyam volt, Dani születése után is folytattam, vihettem őt magammal az órákra.

Amikor Dani kicsit nagyobb lett, elkezdtem gyakorlatra járni az Uzsoki Kórház újszülött-osztályára, Sződy Judithoz. Majdnem egy évig jártam, közben terhes lettem a harmadik gyermekünkkel, Julival, és azon a nyáron, 2015-ben, amikor megszületett, le is tettem az IBCLC vizsgát. Innentől kezdve gyakorlatilag tanácsadóként dolgoztam, egészen negyedik gyermekünk, Anna születéséig.

Dr.Varga-Heier Krisztina családjával

– Hogyan kerültél kapcsolatba a Szoptatásért Magyar Egyesülettel?
– Ha valaki tanácsadóként szeretne dolgozni a szakvizsga után, akkor az IBCLC.hu-ra regisztrálhat, oda felkerülnek az adatai, az elérhetősége. Ezt a honlapot a Szoptatásért Magyar Egyesület tartja fent, így kerültem velük kapcsolatba. Tavaly, 2018-ban dr. Juhász Judit, az egyesület akkori elnöke jelölt az elnökségi tagok közé, amit én örömmel fogadtam, a közgyűlés pedig megválasztott alelnöknek. Az egyesületben önkéntesként dolgozom, felelős vagyok az oktatásért, tehát a képzéseket én szervezem vagy én írom ki.

– Milyen tevékenységei vannak az egyesületnek, és miben különbözik a Szoptatásért Magyar Egyesület a gyakran emlegetett La Leche Ligától?
– A mi egyesületünk célja leginkább a szakemberek felé az ismeretterjesztés, oktatás: orvosok, védőnők, csecsemős nővérek, dúlák számára a korszerű ismeretek átadása a szoptatás támogatása érdekében. Oktatunk a Semmelweis Egyetem laktációs szaktanácsadó-képzésén, ott tartok én is órát. Általában kórházak kérnek fel bennünket, hogy szervezzünk képzéseket a dolgozóik számára, de tartunk saját szervezésű képzéseket is, amelyeket mi magunktól írunk ki, ezekre bárki jelentkezhet. A La Leche Liga pedig az édesanyák felé irányul, ez is egy nagyon fontos és hasznos kezdeményezés. Ők édesanyákat képeznek ki, akik már szoptattak – ez alapfeltétel –, ők tarthatnak helyi ligás baba-mama csoportokat. Náluk nem feltétel a laktációs szaktanácsadói végzettség.

Mindkét szervezet célja közös: az, hogy az édesanyák szoptatni tudjanak, és ehhez megfelelő támogatást kapjanak.

A két egyesület szorosan együttműködik, például minden évben, augusztus első hetében együtt szervezzük a Margitszigeten zajló sétát a szoptatás világhetén.

– Egy másik internetes szakértői csoportban is aktívan tevékenykedsz.
– Igen, az „Édesanyák” csoport szakértője vagyok, ez egy közel 30 ezer fős, édesanyákból álló közösség. Bármilyen kérdést fel lehet tenni, ezekre mindig szakértő válaszol. Tagnak jelentkeztem, de látták, hogy IBCLC tanácsadó vagyok, így kérték, hogy csatlakozzam hozzájuk szakértőként. Főleg szoptatási kérdésekre válaszolok, illetve bizonyos orvosi kérdésekben is kompetens vagyok, például védőoltásokkal vagy infektológiai kérdésekkel kapcsolatban.

– Ha jól tudom, egy IX. kerületi baba-mama klub vezetője is vagy. Erről is mesélnél pár szót?
– A József Attila lakótelep baba-mama klubját vezetem.

Olyan csodálatos anyatámogató kezdeményezés valósul itt meg két egyesület, az Írisz és az Anyahajó Központ összefogásában, amilyennel még nem is találkoztam!

Közösségi programokat, előadásokat szerveznek különböző baba-mama témában, mint például a szoptatás, a hordozás vagy a hozzátáplálás. Létrehoztak egy olyan termet, amely mindig nyitva áll az édesanyák számára, bármikor be lehet menni. Akár komatálat is lehet kérni szülés után a kismamáknak, és az Írisz Egyesület külön köszönti az adott évben született kisbabákat.

A háromszintes, összesen 25 000 m2-es alapépület versenycsarnokában van a tízpályás versenymedence és a műugrótorony, öt méter mély medencével. A két oldalon, szimmetrikusan elhelyezett lelátón 6000 néző tud helyet foglalni. Az alapépület bemelegítő csarnokában található egy szintén tízpályás bemelegítő medence, amelynek az alja részben megemelhető, így rövid idő alatt átalakítható akár egy méter mély gyermekmedencévé. Mellette egy 25 fő befogadására alkalmas pezsgőfürdő várja a pihenésre, lazításra vágyókat. Az alapépületben továbbá üzletek, fitneszközpont, professzionális edzőtermek, büfé, VIP-lelátó, konferencia- és rendezvényterem, médiastúdiók, irodák és tárgyalók találhatók.

A Duna Aréna volt a 2017-es úszó-, műugró-, műúszó-, nyílt vízi úszó- és vízilabda‑­világbajnokság központi helyszíne. Budapestnek két év alatt kellett felépítenie egy olyan létesítményt, amelyre más házigazdának négy-öt év állt rendelkezésére. Nem véletlenül mondta Cornel Marculescu, a FINA igazgatója, hogy a vizes vb első világrekordja a szárazföldön született – utalva az építési idő rekordjára.

A versenyre épített ideiglenes lelátón 9000 néző foglalhatott helyet, így a vb alatt az épület teljes alapterülete 50 000 m2, befogadóképessége 15 000 fő volt.

Az Aréna nemcsak a sportolóknak, hanem minden úszni vágyónak is épült.

„A vizes világbajnokságra épült ideiglenes lelátók visszabontása után, 2018 júliusában birtokba vehette a nagyközönség; a létesítmény otthona a kisiskolások, óvodások úszásoktatásának, illetve edzőbázisa a magyar korosztályos és felnőtt versenysportnak” – mondta Fürjes Balázs kormánybiztos.

Duna Aréna – Kép: OD Pictures

Átadása óta a Duna Arénában további nagyszabású sportversenyeket rendeztek, helyszíne volt a 2017-es vízilabda Final Six-nek, majd egy évvel később a férfi vízilabda‑világliga nyolcas szuperdöntőjének. 2018 júliusában junior műúszó‑világbajnokságot, 2018 októberében FINA rövidpályás úszó Világkupát rendeztek benne. Idén junior úszó‑világbajnokság és a műúszó Világkupa-sorozat Szuperdöntője lesz itt, 2020 januárjában itt rendezik a vízilabda Európa-bajnokságot, májusban pedig az úszó‑kontinensviadal helyszíne lesz. Budapest rendezi a 2024-es rövidpályás vb-t, így hét éven belül immár másodszor láthatja vendégül a világ legjobb úszóit az Aréna.

A létesítmény multifunkcionalitását mutatja, hogy 2018 júniusában az Európai Úszószövetség (LEN) kongresszusának adott helyet, augusztusban pedig ifjúsági ökölvívó‑világbajnokságot rendeztek az épületben. A Duna Arénában kidolgozták azt a technológiát, amelynek segítségével mindhárom medencét 24 órán belül le lehet fedni.

Az épületben tehát a vizes sportok mellett nagyszabású szárazföldi sportrendezvényeket, de akár koncertet vagy kiállítást is lehet rendezni a jövőben.

Az épület nyugati oldalán található egy akadálymentesített lifttel ellátott panorámaterasz 38 és 44 m magasságban, ahonnan ellátni egészen Dobogókőig.

A felújított Dagály strand – Kép: OD Pictures

A hullámzó homlokzat már megjelenésében is utal az épület közvetlen kapcsolatára a Dunával. Folyton változó módon tükrözi a környezetét, napszaktól függően, a sávonként eltérő homlokzati lemezprofilozás miatt. Este díszvilágítás kelti életre a Duna Arénát a folyóparton. „Úgy gondoltuk, a Duna-partra nem városi, hanem természeti architektúrát kell létrehoznunk, olyat, amely képes reagálni a folyó hangulatára is. Ha napos az idő, akkor csillogó és vidám, ha borús és ködös, akkor az épület szinte „eltűnik” a folyóban, a Duna vízfelszínének folytatásává válik, párbeszédet teremt a környezetével” – mondta a homlokzat kialakításáról Ferencz Marcel, az épület tervezője.

2017 februárjában a 2020-as tokiói olimpia szervezői, miután alaposan körbejárták az épületet, kijelentették, hogy a Duna Arénát tekintik mintának az ötkarikás játékokra épülő uszodájukhoz. Az épület hasonló elismerést kapott 2018 januárjában a 2024-es párizsi olimpia szervezőbizottságától, akik a részletes tervezést és kivitelezést értékelve azt mondták, hogy a Duna Aréna ma a világ legjobb versenyuszodája, és a mintájára szeretnék felépíteni a párizsi olimpiai uszodát is.

A beruházás komplex városfejlesztési program része, amely Észak-Pest és Angyalföld gyarapodását is szolgálja. Az állam, a kerület és a főváros szoros és hatékony együttműködésének köszönhetően megújultak a környező utak, sor került a környezet rendezésére, gyalogossétány épült a Forgách utcai metrómegállótól az úszóarénáig, valamint a Kossuth tér és a Dagály között, illetve fejlesztették, egyszerűsítették a tömegközlekedést. A területen elkészített új gát egy kilométer hosszan védi Angyalföldet az árvizektől, megoldva ezzel az egy évtizede húzódó problémát.

Budapest egyik ékköve a felújított Dagály strand

A fővárosiak kedvenc strandja a megnyitása óta eltelt csaknem 70 évben nem esett át komolyabb felújításon, ezért a magyar Kormány 2016-ban úgy döntött, hogy renoválja és modernizálja a strandfürdőt.

Duna Aréna – Kép: OD Pictures

Az új 50 méteres medence az átépítés után mélyebb lett és közelebb került a Dunához, így úszás közben egyedülálló panorámában gyönyörködhetnek a fürdőzők.

Elbontották a régi, megsüllyedt 25 méteres medencét, és újat építettek a helyére. Megújult az ikonikus főépület, az irodák helyére wellness gyógyászati épület került, amelyben finn‑, gőz- és infraszauna, tepidárium és masszázs kínál felfrissülést a látogatóknak. A gyógyulni vágyók pedig nagyfrekvenciás kezeléseket, különböző kádfürdőket, magneto- és elektroterápiát, illetve gyógymasszázst is igénybe vehetnek.

A belső terek és helyiségek is megújultak. Kicserélték az összes vizesblokkot, minden eddiginél több öltöző, akadálymentesített és családi WC, zuhanyzó és kézmosó áll a látogatók rendelkezésre. Új liftek biztosítják a különböző területek akadálymentes megközelíthetőségét is. Az épületben létesült egy új konyha is a hozzá kapcsolódó belső és külső fogyasztótérrel, az 50 méteres medence közelében pedig egyedi kialakítású büfék kaptak helyet.

Az alkotók arra is gondoltak, hogy a Dagályt a nyári időszak után se kelljen nélkülözniük a látogatóknak, ezért megépült a főépület és az 50 méteres medence közötti sátorfolyosó is, jelentősen kitolva ezzel azt az időszakot, amikor igénybe lehet venni a strand szolgáltatásait. Kiépítették a wi-fi hálózatot, illetve felújították a Béke ivókutat is.

A felújított Dagály strand – Kép: OD Pictures

A kivitelezők a környezetet is fejlesztették, a többhek­táros területen csaknem 200 darab fát, több ezer cserjét, egynyári növényt és kúszónövényt ültettek el, jelentősen növelve a strand zöldfelületét.

A felújított strandot 2018 augusztusában vehették birtokba a fővárosiak, azóta a Dagály a Duna Arénával együtt a pesti oldal legnagyobb, összesen kilenc hektár területű vizes élményközpontjaként, kiemelkedő színvonalú gyógy- és vizes komplexumával várja a családokat, régi és új rajongóit, az úszásoktatásban részt vevő tanulókat, a verseny- és hobbisportok szerelmeseit.  

Támogatott tartalom.

Azzal kezdeném, hogy tápos gyerek vagyok. Amikor anyukám szült (ez sajnos már igen rég, 1975-ben történt), korántsem preferálták úgy a szoptatást, mint manapság. Zakatolt a tápszeripar, s anyukámnak is hamar vissza kellett mennie dolgozni mellőlem, úgyhogy babaként nem részesültem az anyatej áldásaiból, csak az első egy-két hónapban kaptam a „gyűjtőből” tejet. Azért szépen megnőttem, sőt, lelkemben kutakodva igazán traumát sem tudok felfedezni a szop(tat)ás elmaradása miatt.

A babatáplálás problematikája az anyukákat így vagy úgy, de szinte mindig megviseli, és könnyen lelkiismereti kérdéssé válik, hogy tud-e, s ha igen, vajon meddig tud/akar valaki szoptatni.

Nemrég babalátogatóban voltam egy tündér-aranyos néhány hetes babánál és anyukájánál. Az etetés gyönyörűséges cuppogó, nyeldeklő, dünnyögő hangjai felidézték azt a valamivel több mint két évet, amit szoptatásban töltöttem, s ezzel kapcsolatos szép és szorongással teli élményeim is előjöttek.

Visszatekintve már látom, hogy az én szervezetem hat-hét hónap szoptatásra volt kalibrálva, mind a négy gyerekemnél féléves korukra kipurcantam: a gyerekvárás–szülés–nem alvás–szoptatás fárasztó dinamikája menetrend szerint ekkorra juttatott el egy testi-lelki hullámvölgybe, s az apadó tejecskét szipákoló, méltatlankodó babáim örömmel álltak át a bőségesebb „asztalt” kínáló pépes ételekre és a mellé kínált, komolyabb mennyiségű tápszerre.

De minden ilyen alkalommal átéltem a „nem vagyok elég jó anya” nyomorúságos érzését, pláne, ha összefutottam egy-egy ismerős anyukával, aki lazán számolt be arról, hogy hároméves „kicsikéje” reggel és este hogyan tépi fel a pólóját. A különbség égbekiáltó volt, s azt sugallta, nem tudom megugrani a jó anyaság mércéjét.

Mert mostanság meg az a trend, és akkor nagybetűs ANYA valaki, akkor adja lehető legtöbbet gyermekének, ha minél tovább szoptat. Ahogy harminc-negyven éve nem tartották fontosnak a csecsemőtáplálás e természetes módját, most a fordítottja az igaz. Az irány persze jó, hiszen nincs ennél egyszerűbb és egészségesebb táplálási módja a fogatlan kis manóknak, nem kell szilikoncumikkal bajlódni, sterilizálni, csomómentesre kutyulgatni (és fizetni, mint a katonatiszt). Kéznél az anya melege, hipoallergén, s nincs is szebb, mint egy mellen pihegő, jóllakottra „szopott” kisbaba közelsége.

Egyszóval szoptatni fontos és jó – ha megy! De senki ne érezze magát szörnyszülöttnek és alkalmatlan csődtömegnek, ha nem megy, vagy csak három hónapig, mert hulla fáradt, hullik a haja, fáj a háta, vagy egyszerűen „csak” kimerült. Nem vagyunk egyformák!

És ami még ennél is fontosabb, ne ítélkezzünk egymás szoptatással kapcsolatos gyakorlata felett, legfeljebb csendesen bíztassuk anyatársainkat. A szélsőséges tanácsokkal vagy sugallatokkal pedig bánjunk csínján, mert sok kezdő (és akár rutinos) anyuka küszködik komoly lelkiismeret-furdalással, önértékelési zavarral egy amúgy is összezavarodott időszakban.

Szoptatni akkor lehet a legjobban, ha az anyuka magabiztos, ha szeretettel teli légkör veszi körül, és van módja, ideje ráhangolódni arra a csodára, hogy a köldökzsinór elvágása után, pihegő kisbabáját magához ölelve is képes saját testével táplálni kicsinyét. Mindenki, aki benne van, és azok, akik most még előtte állnak, csakis erre a belső hangra figyeljenek, ne az elvárásokra és ítélkezésre.

Egyébként pedig éljen a szoptatás világnapja!